Ősi ösztön és tudatosság (Khatia Buniatishvili és a Concerto Budapest)

2010. december 5.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Concerto Budapest
Khatia Buniatishvili - zongora
Vez.: Kocsis Zoltán

RAHMANYINOV: A holtak szigete, Op.29
RAHMANYINOV: 2. zongoraverseny, Op.18
MUSZORGSZKIJ-RAVEL: Egy kiállítás képei

*

Amikor megtudtam, hogy Kovács János helyett Kocsis Zoltán fogja vezényelni a Concerto Budapest zenekart vasárnap este, nem voltam éppen kitörően lelkes. Nem mintha nem tartanám őt kiváló zenésznek, de akárhogy is, én Kovács Jánosra készültem. Rahmanyinov zongoraversenyének hallgatása közben azonban beláttam, mégiscsak mázlink van a beugró karmesterrel. Na de szögezzük le nagyon gyorsan, nem csak vele.

Khatia Buniatishvili - és jól jegyezzük meg ezt a nevet -, a mindössze huszonhárom esztendős zongoraművésznő olyasmit művelt ezen az estén, amivel klasszikus zenei koncerten még soha életemben nem találkoztam. És igazán nem tudom, hogyan is írjam le a történteket, mert erre kevéssé léteznek igazán kifejező szavak. Az, hogy Buniatishvili csodálatosan zongorázik, elképesztően virtuóz, okosan építi fel a zenei folyamatokat, egyszerűbben szólva született muzsikus, szinte mellékes részinformáció, aminek nem sok köze van a lényeghez.

Mert van itt még valami más is, ami egyedülállóan varázslatossá teszi művészetét. Különleges kapcsolata a hangszerével, az őt körülvevő zenészekkel, de legelsősorban magával a zenével. Mert ahogyan zongorázik, az bizony színtiszta erotika, a szónak legszebb értelmében. Ennek a gyönyörű lánynak minden mozdulata, a zongorából előcsalogatott minden egyes hangja érzéki szenvedéllyel van átitatva. Egyfajta különös, vonzó módon keveredik benne az ősi, minden gátlástól mentes ösztön a végtelenül kifinomult érzékenységgel és tudatossággal.

Olykor szinte mozdulatlanul ül a zongoránál, majdhogynem helyből indítva el a hangokat, nincs semmi felesleges hadonászás, koreográfia, az összes energiát az ujjai hegyébe sűrítve babonázza meg a zongorát. Ez a testtartás egy ugrásra kész ragadozó koncentrált mozdulatlanságára emlékeztet. Minden idegszálával a célra összpontosít, hogy a megfelelő pillanatban aztán lecsaphasson. És amikor lecsap, hát ott kő kövön nem marad, próbáljon levegőhöz jutni, aki tud.

Kocsis Zoltán - talán épp azért, mert maga is zongorista - valószínűleg az egyik legmegfelelőbb karmester volt Khatia Buniatishvili számára. Úgy éreztem, szívesen azonosult az ifjú muzsikus elképzeléseivel, s irányítása alatt a zenekar a szólista rendkívül figyelmes társává tudott válni.

A siker óriási volt. Buniatishvili az utolsó hang után gondolkodás nélkül borult Kocsis nyakába, majd alig győzött hálálkodni a zenekarnak is. A közönség azonban hiába tapsolta pirosra a tenyerét, ráadást nem kaptunk. De azt hiszem, talán jobb is volt így. Valójában ahhoz sem volt igazán kedvem, hogy a szünet után tovább maradjak, pedig igazán kedvelem Muszorgszkij zenéjét is. Csak éppen nem akartam kiverni a fejemből a zongoraverseny nyújtotta élményt.

De maradtam, és mondhatom, nagyszerű volt az Egy kiállítás képei is, ahogy a koncert elején A holtak szigete is megragadott, sőt valószínűleg nem csak engem, mert végre nem tört ki a lelkes taps rögvest a záró hang megszólalása után, volt egy kis csend, egy kis lélegzetvételnyi idő. Persze az is lehet, hogy csak az ügyeletes betapsoló bambult el kissé.

De megvallom, nekem ez az este minden egyéb szépsége és érdekessége ellenére úgy marad majd meg emlékezetemben, mint amelyen először hallottam Khatia Buniatishvilit zongorázni. És abban is biztos vagyok, hogy nem utoljára.