Északi friss (Knut Vaage: Veslefrikk)

2010. november 3.
Szeged
Nemzeti Színház

KNUT VAAGE: Veslefrikk

Veslefrikk – Iulia Vacaru
Don O’Day / King O’Night – Alexander Polkovnyikov
Babagyári munkás/Alkonyka – Ragnhild Eide Akslen
Babagyári munkás/Alkonyka – Janna Vettergren
Babagyári munkás/Alkonyka – Hilde Veslemøy Hagen
Babagyári munkás/Kuncsaft/Varjú – Ola Marius Ryan
Babagyári munkás/Kuncsaft/Varjú – Per Andreas Tønder
Babagyári munkás/Kuncsaft/Varjú – Erlend Tvinnereim
BIT20 Ensemble
Vez.: Peter Szilvay
Díszlet: Izsák Lili / Zöld Z. Gergely
Jelmez: Nagy Fruzsina
Rendező: Alföldi Róbert

Odafelé sietni kell, mert a Reök-palotában az előadás előtt lesz egy kis író-olvasó találkozó a szerző és a rendező, azaz Knut Vaage és Alföldi Róbert részvételével. Ragyogó ötlet, gondolom előzőleg, de amikor a kérdező-moderátor Pál Tamás a publikumhoz fordul: „lehet kérdezni”, rájövök, hogy így látatlanban nincs mit kérdeznem egy számomra teljesen ismeretlen szerző teljesen ismeretlen operájáról.
Ezzel valószínűleg mások is így vannak, mert nem túl nagy a tolongás. Az egyetlen logikus kérdést (mármint, hogy „milyen a darab”) nem kell föltenni, Alföldi anélkül is megnyugtat bennünket: „baromi jó lesz!”

Az opera librettójával sem könnyű előzetesen, elkülönítve foglalkozni. Amit mondanak róla, és amit a műsorfüzetek is tartalmaznak, számomra enyhén zavaros, északi gyermekmese.

Igaz, magában az előadásban aztán percek alatt zseniálisan összeáll minden! Egy-két – hol konkrétabb, hol áttételesebb – utalás hatására nagyon határozottan és tisztán jelenik meg a boldogságkeresés, a szabadság, a művészetekben kiteljesedő elme teljes kulturális toposza. Sztravinszkij története a katona hegedűjéről egyértelmű idézet híján is eszünkbe jut, a saját füleit viasszal betömő Odüsszeuszra viszont félreérthetetlen az utalás. De az operának egyáltalán nem kell szájbarágósnak lennie, nagyon hamar teljes a kép, és onnan kezdve félszavak is teljes világokat nyitnak meg bennünk.

A zene szerencsésen mellőzi azt a néha musicales, néha filmzenés negédességet, amivel manapság a kívánatosnál több színpadi produkció operál. Koncentrált, néhol kíméletlen, hangsúlyos, kifejező, ugyanakkor a megfelelő szituációban nagyon szép is tud lenni. A hangszerelés eléggé különleges, Vaage a zenekart leginkább kisebb csoportokra bontva kamaraformációkként, de nagyon sokszínűen használja. Egy zongora néha a húrokon sikál glisszandóval, néha hagyományos hangzatfelbontásokkal színez, de van, ahol a szerző rézfúvóskórust használ. Sok a különleges effekt is, a hangfelvételről bejátszott zajoktól kezdve a techno-bömbölésig...

Nagyon figyelemreméltó, hogy mindez mégsem válik zavaros handabandázássá. Igazi opera, ahol a markáns zene nem egyszerűen aláfesti a történetet, hanem következetesen kiegészíti, magyarázza és erősíti a színpadon látottakat.

Alföldi rendezését egy pillanatra sem éreztem elszálltnak, vagy polgárpukkasztónak. Minden látványos, gyors és „ütős”, de átgondolt és hatékony.
A játékteret végig szűkre szabva határolja egy sátortetőszerűen dőlő mennyezet (rajta Keith Haring rajzai alkotnak egyfajta hengermintát), valamint egy hátsó fal, ajtóval. Ez egyszerre lehet nyomasztóan szűk babagyári belső, éjszakai erdő, vagy tárgyaló, vagy bármi, úgy, hogy az ide-oda tologatott varrógépek a rajtuk lévő asztali lámpákkal együtt virtuóz sokoldalúsággal ki vannak használva.
Időnként a hátsó fal – ma már szinte természetes – vetítővászonként is működik. Egy kicsiny kézikamera képét láthatjuk élőben, mégis hatásos kivágásban. Van, amikor a gonosz Don O'Day jelenik meg nagytestvérként szuper plánban, és van, amikor egy veszekedő forgatag kellős közepéből látunk közvetítést.

Don O'Day (Alexander Polovnyikov) és a babagyári munkások © Kelemen József

Nem tudom, az énekesek hogyan állnák meg a helyüket a sztenderd operarepertoárban, ugyanis a kortárs mű elég speciális követelményeket támaszt. Nincsenek „szokásos” koloratúrák, vagy csengő magasságok, ami viszont van, az extrém nehéz. Egy ilyen bonyolult, gyakran atonális környezetben csak az képes tisztán intonálni, aki maradéktalanul érti is, hogy a zenében mikor mi történik. A csak zongora mellett, korrepetitor segítségével biflázó énekesek itt nem nagyon élnének meg, de a Veslefrikk közreműködői – énekesként és színészként is – mind ragyogóan teljesítenek.

A két versenyszereplő, Iulia Vacaru és Alexander Polkovnyikov a zsűri döntésétől függetlenül is kész operaművészek, de Vacaru különösen tetszett. Hangilag és zeneileg kifogástalan, de az igazi nagyságát alakításában véltem felfedezni. Termete a többiekhez képest talán alacsony, énektudásban és hangban a többiek is ragyogóak voltak (különösen a három „alkonyka”), mégis végig ő volt a központ.
Hozzá képest Polkovnyikov néhány pillanatban kissé modorosnak tűnt, de az énekesi felkészültsége, daliás megjelenése számára is szép karriert ígér.

Amit végképp lehetetlen egyetlen előadás alapján megítélni, az az, hogy milyenek lennének a repertoár gerincét alkotó bel canto, vagy a késő romantikus operákban, márpedig ott tartunk, hogy egy pályafutást nem lehet csak a kortárs művekre alapozni.
Pedig nagyon jó lenne, ha az ebben rejlő izgalmakat és örömöket minél többen felfedeznék. Mondjuk, éppen most nem lehet okunk nagyon panaszkodni, mert bár mondják, hogy a szegedi közönség rendkívül konzervatív, mégis elég sokan voltak kíváncsiak a bemutatóra, a taps, az ünneplés pedig egyértelműen több volt, mint udvarias.

Mi még ráértünk egy-két napig Szegeden maradni, és a legkomolyabban felmerült, hogy jó lenne a második, csütörtöki előadást is megnézni. Igazából nem az tartott vissza, hogy akkor már volt egyéb programunk; úgy gondoltam, hogy hosszabb ideig emésztenem kell a látottakat...

Nagyon jó darab volt, nagyon jó előadásban. Az más kérdés, hogy a kizárólagosan klasszikuspártiak esetleg firtatni fogják: „Ezt a művet, ezt a rendezést fogja-e játszani a Magyar Állami Operaház száz év múlva”?
Azonkívül, hogy az ilyen sommás ítéletre nem érzem magam hivatottnak, be kell vallanom, az esetleges válasz egyáltalán nem is érdekel. Én száz év múlva már aligha akarok operába menni, viszont november harmadikán ez volt a legjobb és leginspirálóbb előadás, amit megnézhettem.

Veslefrikk (Iulia Vacaru) és az Alkonykák © Kelemen József