Bejelentkezés Regisztráció

Opera

Juan Diego Flórez elviselhetetlen könnyűsége (Gluck: Orphée et Eurydice)

2010-10-12 07:47:42 Johanna

Gluck: Orphée et Eurydice GLUCK: Orphée et Eurydice

Juan Diego Flórez, Ainhoa Garmendia, Alessandra Marianelli
Coro y Orquesta Titular del Teatro Real
Jésus López-Cobos

Universal / Decca
478 2197

1679-ben az Alkésztisz című művének előszavában így írt Gluck: "...elhatároztam, hogy az olasz operát megtisztítom mindazoktól a torzulásoktól, amelyek részben az énekesek rosszul értelmezett hiúsága, részben a zeneszerzők engedékenysége következtében már oly rég elcsúfítják, s minden színjátékok eme legpompásabbikát és legszebbikét a legnevetségesebbé és legunalmasabbá teszik. A zenét igazi hivatására akartam szorítani, tudniillik arra, hogy az események kifejezésében és ábrázolásában szolgálja a költeményt, anélkül, hogy megszakítaná a cselekményt vagy haszontalan és fölösleges díszítményekkel megdermesztené... Kerülöm ezért, hogy megakasszam a színészt a dialógus hevének tetőfokán egy unalmas ritornellóval, vagy, hogy megállítsam a szó közepén egy éneklés szempontjából előnyös hangzón, vagy módot adjak, hogy hosszú, bravúros passzázsban hivalkodjék szép hangjával. [...] Úgy véltem helyes, ha a hangszerek játszotta zenét az értelemhez s az érzelmekhez alkalmazom, és ha felhagyok a dialógus szétszaggatásával áriára és recitatívóra."

Gluck tehát nem az énekesek hiúságát kívánta erősíteni, tehetségük villogtatását elősegíteni muzsikájával. Nem a zene szépségével akart kábítani, gyönyörűséges melódiákkal andalítani. Zenéjét a cselekmény szolgálatába állítva, a történést, annak minden eszközzel való kifejeződését helyezte előtérbe. "A zene szolgáljon!" - mondta. S bár sokáig idegenkedve fogadta ezt a hozzáállást a francia közönség, Párizsban végül az olasz és francia opera (Piccini és Gluck) vetélkedése mégis utóbbi szerző győzelmével ért véget. Furcsa módon egy német komponista volt az tehát, aki a francia opera megújulásához oly nagymértékben járult hozzá.

Különös, de Juan Diego Flórez egyáltalán nem azonosult a ténnyel, hogy Gluck muzsikája nem az olasz koraromantikus operák egyike. Bár napjainkban szokás a világ első számú bel canto énekesének nevezni a perui tenoristát, ezzel a jelzővel vitába szállnék. Bár abból a szempontból megállja a helyét, hogy a művész fő repertoárját alkotó művek szerzői, Donizetti, Bellini, Rossini valóban a belcanto-operakorszak végének legnagyobbjai. De Flórez bel canto énektechnikájának tökéletessége (legnagyobb sajnálatomra) már igencsak vitatható.

Szóban forgó lemezét hallgatva igen nagy jóindulatra és türelemre volt szükségem, hogy ne kapcsoljam ki a CD-lejátszómat. Mert ha az ember az ünnepelt sztár lemezét hallgatja, hát szeretné érteni, mire is az a nagy rajongás. Nos, aki szereti Juan Diego Flórez Donizetti-, Bellini-, Rossini-felvételeit, ne hallgassa meg ezt a CD-t, mert a művész lemezborítón ékeskedő elragadó arcélénél több szépséget nemigen fog találni benne. Világhírű tenoristánk ugyanis teljesen átlagos Orpheus szerepében.

Flórez nem hajlandó lemondani a számára otthonos romantikus éneklési stílusról. Az egész operát végigkiabálja, hangja egysíkú, magas hangjai beszorítottak, francia kiejtése idegesítő. Muzikalitásnak és kiváló énektechnikának szinte semmi jelét nem tapasztaltam. Gluck zenéje viszont (bár legyünk őszinték: minden zene) megkívánna némi tudatos formálást, hangszínbéli változatosságot, erős érzelmi töltést, dinamikai gazdagságot, színészi játékot. Itt nem elég elénekelni a cikornyás, fülbemászó dallamokat, kitartani egy kellően magas hangot néhány másodpercig, aztán learatni a tapsot. Ez a zene nem ilyen. Itt tökéletes technikára és erős intellektusra van szükség. De sajnos csak hosszas keresgélés után találtam olyan részt a felvételen, ahol a világsztár némi zenei fantáziáról tesz tanúbizonyságot.

A rossz hír az, hogy nem csak Juan Diego Flórez, de a többi közreműködő is nagyon átlagos. A két szoprán, Ainhoa Garmendia (Eurydice), és Alessandra Marianelli (L'Amour), kellemes, de nem túl különleges élmény.

Jésus López-Cobos vezénylésének eredményeképpen a zenekar középszerű, sőt a mélyvonósok feltűnően hamisak is, s a kórus sem jobb sajnos. Hogy miért fontos mégis ennek a lemeznek a megjelentetése? Ha jól sejtem, a válasz igen egyszerű: ünnepeljük Juan Diego Flórez nagyszerűségét! Bizonyára ez az oka annak is, hogy hallhatjuk a felvételen az egyébként igen zavaró bravózásokat, a tapsviharokat, az ujjongásokat. Talán azért, hogy tudjuk, hogy milyen jó...






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.