Hagyományos és/vagy új? (A Bánk bán és a Hunyadi László a Tavaszi Fesztiválon)

2010. március 30.
Thália Színház
ERKEL: Bánk bán
Cselóczki Tamás, Keszei Borbála, Pataki Adorján, Wagner Lajos, Bátki Fazekas Zoltán, Bódi Marianna, Haja Zsolt, Geiger Lajos, Böjte Sándor, Tulipán Márton
Debreceni Filharmonikus Zenekar
A Csokonai Színház Énekkara
Vez.: Kocsár Balázs

2010. április 2.
Fesztivál Színház
ERKEL: Hunyadi László
Mukk József, Schwimmer János, Bellai Eszter, Soskó András, Molnár Ágnes, Bede Fazekas Csaba, Kertesi Ingrid, Szabó Balázs, Györgyfi József
A Győri Nemzeti Színház Ének- és Zenekara
Vez.: Kaposi Gergely

Azt gondolom, az idei évben még nagyon sokat fogjuk Erkel Ferenc nevét emlegetni. A ritka jubileum (születésének 200. évfordulója) remek apropót jelent mindenki számára, hogy újragondolja e különleges életmű szerepét. Pro és kontra.
Számomra mindenképpen pro, ezt most dióhéjban megpróbálom kifejteni.

Nekem Erkel Ferenc mindig is a XIX. század első számú magyar muzsikusa volt, és ez valószínűleg nem is fog már változni. Erkel színrelépését megelőzően magyar operaélet és magyar zenekari kultúra, mint olyan, úgyszólván nem is létezett, alig néhány évtizeddel később a világ vezető zenészei (közöttük Brahms, Wagner, Joachim méretű óriások) jártak ide muzsikálni vagy éppen élvezni az itteni produkciókat.
Nagy szavak, de nem lehet megkerülni őket: Erkel teremtette meg és intézményesítette a hazai operajátszást, elsősorban az ő munkássága révén jött létre Magyarországon nemzetközi színvonalú muzsikusképzés, s a mindennapi nyilvános koncertélet is keze nyomán jött létre. Jelen írás kereteiben felsorolhatatlan azon remekművek tömege, amelyek Erkel személyes munkája révén jutottak el a magyar közönséghez: operák, szimfonikus alkotások és kamaraművek hosszú-hosszú sora.

Ez már önmagában is sokszorosan meghaladná egy tehetséges előadó képességeit és lehetőségeit, de Erkel mindemellett még gyakorló komponistaként, azaz alkotóként is nagybetűvel írta be nevét a zenetörténetbe. Az sem lehetett véletlen, hogy visszavonulását követően az Operaház intendánsa nem kisebb nagyságot tudott a Ház zenei vezetőjének szerződtetni, mint az ifjú Gustav Mahlert.

A szervező Erkel Ferencről még sokszor lesz mód írni, ezért most inkább a komponistával foglalkoznék. Dalművei egy (operai szempontból) addig szinte érintetlen környezetben jöttek létre, mégis elérik a kor operatermésének nemzetközi színvonalát. De míg a bel canto legjelentősebb alkotóit az egyetemesebb operatémák vonzották, a reformkorban szocializálódott Erkel partikulárisabb sémákban gondolkodott, hiszen mind a kilenc operája a magyar történelem (többnyire) vérzivataros sztorijaira épült. Ugyanakkor szomorúan kell konstatálnunk, hogy Erkel műveit e logikusnak tűnő döntés mindmáig bezárta a szűk és belterjes Kárpát-medence zenés színházaiba.

Erkel operáinak további problémáját a művek dramaturgiai megoldatlanságai, egyenetlenségei jelentik. Míg a kor európai zenés színpadain a megelőző több évszázad alatt kicsiszolódott operadramaturgia alapszabályai szerint dolgozó remek librettisták egész sora alkotott, addig kis hazánkban a komponistáknak be kellett érnie a helyi színházak kismestereivel. E tény a művek dramaturgiai baklövésein túl a szöveg gyors avulásán is tetten érhető. Nem lebecsülve Egressy Béni, Czanyuga József és a többiek tevékenységét, be kell ismernünk, hogy munkáik számos problémát vetettek és vetnek föl, mellyel az utókor - mint aktuális előadásainkon is látni fogjuk - meglehetősen ellentmondásosan szembesültek. (Nem tudom magamba fojtani a történelmietlen kérdést: vajon mi lett volna, ha a kor vezető magyar irodalmárai, egy Petőfi, egy Arany János, egy Vörösmarty vagy egy Jókai felismerték volna a lehetőséget, és operalibrettó született volna kezük nyomán?)

Mint írtam, napjaink operarendezői és karmesterei eltérően viszonyulnak Erkel műveinek fentebb levezetett problematikusságához. A Tavaszi Fesztivál vezetői példás hozzáállással álltak az Erkel-bicentenárium elé, kilenc operájából négyet egészében, további kettőt részleteiben ismerhetett meg a nagyközönség, melyek többségéről olvasóink is értesülhettek már.
Nekem a két legismertebb Erkel-mű jutott.

*

A Bánk bánt abban a formában, ahogy Erkel Ferenc megalkotta, utoljára ükapáink láthatták - egészen a Debreceni Csokonai Színház két évvel ezelőtti bemutatójáig. E produkció vendégszerepelt most a fővárosban, az efféle előadásokra csak erős megszorításokkal alkalmas Thália Színházban. A debreceniek szakítottak az elterjedt Nádasdy-Rékai-féle átdolgozással és az ún. ős-Bánkkal nagymértékben egyező változattal álltak elő. A bátorság ugyan nem tartott ki mindvégig (lásd pl. a méltán népszerű "Hazám, hazám"-áriát), de a néző alapvető képet kaphatott arról, hogyan szólhatott nemzeti operánk Erkel korában.

A nagyszerű és vitán fölül úttörő döntés persze előhozta a Bánk bán alapproblémáit, pontosan azokat, amelyek Rékait és Nádasdyt is az átírásra inspirálták. Az eredeti mű ugyanis jócskán tartalmaz logikai bukfenceket és tévedéseket. A hősök (és antihősök) szerepe és jelleme nem elég egyértelmű, lépéseik ellentmondásosak. Bizonyos olvasatban Bánk maga is bűnöző, nem pedig az a tiszta alak, akinek mi (a Simándyn, Ilosfalvyn és Molnár Andráson felnőtt nemzedék) eddig gondoltuk. A cselekményben több fölös csavar van, melyek minduntalan meg-megakasztják a cselekmény menetét (pl. a békétlenek a mű elején és végén önmagukkal ellentétes álláspontot képviselnek, vagy, hogy II. Endre visszatérése és hitvese gyilkosainak számonkérése két önálló jelenetben zajlik). Ráadásul a különféle jellemek kibontásában elvarratlan szálak vannak, ilyen például Petúr bán és Biberach befejezetlen karaktere.

Mégis, vajon eszébe juthatna-e bármely aktuális osztrák vagy német rendezőzseninek, hogy mondjuk a Fidelio kétségkívül meglévő logikai bukfenceit átírással, vagy, ami még durvább: átkomponálással tegye helyre? Nyilván nem. Első hallásra is azt mondom, barátkozzunk meg az eredeti megoldással, bármennyire is szokatlannak tűnik.

Vidnyánszky Attila rendezésének megítélése már nem ilyen egyértelmű. Meglepő módon a második felvonás hosszú kamarajeleneteit (Bánk áriája, a Bánk-Tiborc kettős, a Bánk-Melinda duett, valamint a Bánk-Gertrud jelenet) egyetlen nagyon szépen felépített és kivitelezett gondolatra sikerült felfűznie. A hősök egymáshoz való kapcsolódása, viszonyrendszere itt példásan felépített.

Nem mondható ugyanez a bevezető és a záró felvonásról, persze - tegyük hozzá - a mű sem könnyítette meg a rendező dolgát. A tömegek mozgatása - éppúgy, mint a rendező egyéb munkáiban - sajnálatosan sikertelen maradt. Az egyik oldalon a békétlenek ágálnak, a másikon a merániak, riasztó manírok közepette. Vidnyánszky a dramaturgiai hibákat jótékony ötletekkel próbálta kijavítani - kevés sikerrel. Ottó például a nyílt színen döfi hátba a dráma szálait addig mozgató Biberachot a második felvonás közepén. Még ennél is "diákszínházibb" megoldáshoz folyamodott Petúr likvidálásakor (a király tisztje félrehívja a színfalak mögé, majd bősz kardtörölgetés közben tér vissza).

A zenei megvalósítás viszont méltó volt a Debrecenben az utóbbi években megszokott magas színvonalhoz, mely elsősorban a dirigensi pultnál tevékenykedő zeneigazgató, Kocsár Balázs érdeme. Kocsár esetében a hallgatónak az a folyamatos érzése, hogy pontosan kiszámított és felépített drámával találkozik, pedig a karmester nagyon is együtt lélegzik a darabbal és - nagyon helyesen - énekeseinek eltérő kvalitásához szabja egy-egy zenei frázis megoldásait.

Magyarország nagyura ezen az estén Cselóczki Tamás volt. Hangadás tekintetében természetesen messze elmarad az őt megelőző nemzedékek emblematikus Bánkjaitól. Hangja nem igazán nemes, dikciójából tökéletesen hiányzik a pátosz. Egy "plebejus" Bánk, mégis, mennyire esendő. És épp ez az esendőség teszi alakítását széppé. Milyen apró és ugyanakkor milyen találó ötlet, hogy a királynéval való drámai összecsapásának jellemző pontján háromszor megismételt mondatát ("Melindáért köszönni tartozom") Cselóczki háromféleképpen intonálja. Először csak a bajusza alá suttogja, másodszor fennhangon ismétli, de még mindig csak magának (mintegy erőt merítve a gondolatból), s csak harmadszor vágja fortissimo Gertrudis szemébe.
Alakításának további értéke, hogy rezzenéstelenül állta a szerep rendkívüli súlyát és hangi terheit, s a biztos szövegmondás is jótékonyan segítette a dráma átadásában. Feladat persze még jócskán van (pl. kicsit operettes csúszkálásait szerencsés lenne lefaragni), de a szerepben mutatottak feltétlenül reményre jogosítanak.

Bánk hitvesét ezen az estén Keszei Borbála személyesítette meg, aki az évad elején remek Susanna-alakítással tért vissza a hazai színházi életbe. Melindája most csalódást okozott. Az eredeti figura ugyanis még súlyosabb az utóbbi évtizedekben megszokottnál, s Keszei lírai szopránja rendszeresen alulmaradt a szereppel folytatott küzdelemben. A szólam magas is, drámai is, s Keszei eszközkészlete kevés. A Tisza-parti jelenet kínos vergődés volt az énekesnő és a nézők számára egyaránt.

Pataki Adorján oly mértékben maradt el Ottó szerepének követelményeitől, hogy - Fodor Gézával szólva - élni kívánok a vélemény felfüggesztésének jogával. Bódi Marianna Gertrudisa ezzel ellentétben minden igényt kielégítő hatalmas és súlyos hanganyag, plusz jelentős színpadi személyiség. A figura konvencionális arcát hozza meggyőzően, még sincs olyan érzésünk, hogy a sztereotípiák foglya lenne.
Az amúgy tehetséges Bátki Fazekas Zoltán szerepeltetése Petúr bán morc jelmezében szereposztási tévedés, ráadásul a művész ez este láthatóan-hallhatóan megfázással küszködött. Telitalálat viszont a mindig színpadkész Haja Zsolt alakítása Biberach szerepében. Tudnivaló, hogy ebben a változatban a dráma kezdeti mozgatója a lézengő ritter, ez a "játékmesteri" szerep különösen kedvezett a fiatal baritonnak.
Az előadás legnemesebb alakjának megformálása a veterán Wagner Lajos nevéhez fűződik. Tiborc szerepét a zeneszerző pontosan az ilyen sokat megélt hang és figura elegyére komponálta.

Bánk Bán, az első felvonás fináléja

Három nappal később egy újabb időutazás részesei lehettünk - ezúttal a Fesztivál Színházban, mely csak egy fokkal alkalmasabb operai nagyprodukciók befogadására. Ezen az estén a Győri Nemzeti Színház tavalyi előadását, a Hunyadi Lászlót nézhette meg az érdeklődő fesztiválközönség.

Ha a Bánk esetében mintegy másfél évszázadot hátráltunk, akkor a Hunyadinál ez 30, maximum 40 év lehet. Egyszer már használtam Káel Csaba operarendezése esetében a Mikó-korszak elnevezést, nem tehetek róla, de megint csak a 70-es évek operaházi főrendezőjének munkássága jutott az eszembe. Ez persze legalább annyira pejoratív, amennyire megtisztelő. Az előadás egyfelől a korrekt unalom, másik oldalról meg a kiszámítható "posztmodern" realitás talaján jött létre.

A hősök sematikus, föl-le húzogatott oszloperdőben sétálnak, feladatuknak megfelelően ki-be. A jók szép színekbe, a rosszak ordenáréba csomagolva, ahogy ezt hajdan a nagykönyvben megírták. (Mondjuk, Gara nádor akár a Bajazzók Toniója is lehetne, de ezt ne tekintsük különösebb dicséretnek.) Ezek az előadások inkább a műfaj közérthetőségére apellálnak, keveset tesznek hozzá eddigi ismereteinkhez - igaz, el se vesznek belőle.

Ma egy vidéki operaprodukció sikeressége nagymértékben függ attól, mennyire oszthatók ki a főszerepek. A Győri Nemzeti Színház az évi egy új operaprodukciója általában ennek megfelelően olykor komoly kompromisszumok árán jöhet csak létre, s ez a Hunyadi esetében sem volt másképp.

Soskó András már túl van a címszerephez vokális szempontból ideális életkoron. Ugyanakkor értékelni kell, hogy némi erőfeszítés árán hozza a szólam fiatalos hangszínét és hajlékonyságát. Maga a voce kicsit fátyolos és nazális, de a magasságokban megfelelően nyílik ki, és a művész szükség esetén megfelelően tud élni a hősies hatással.

Bár az előadás előtt bemondták betegségét, mégis az est legmakulátlanabb vokális produkcióját köszönhettük Kertesi Ingridnek, aki régi szerepében könnyedén, virtuóz muzikalitással hozza a nádor lányának finomságát, szerelmének tisztaságát. Alakítása nemes és őszintén kislányos, annak ellenére, hogy számításom szerint Kertesi több évtizede a szólam jogos gazdája.

Döbbenettel állok Bede Fazekas Csaba produkciója előtt. A hetvenhetedik (nem elírás: 77.!) életévében járó művész teljes mértékben fiatalos mozgással, intakt hangon, a drámai kifejezőerő maximális birtokában szólaltatja meg a kényes fekvésű és súlyos szólamot. Külön esszét lehetne írni Bede Fazekas előadói koncentráltságáról, a szavak súlyának hangi megjelenítéséről. S ő az egyetlen a színpadi főszereplők közül, aki tisztában van a pódiumi gesztusrendszer alapkövetelményeivel. Takarékos mozdulatokkal dolgozik, de minden rezzenése a drámát szolgálja. Ahogyan csak ránéz a bábkirály V. Lászlóra, már tudjuk, Hunyadi sorsa eldőlt. Olyan alakítás ez, amelyet tanítani nem lehet, csak csodálni.

Bellai Eszter Szilágyi Erzsébete torz karikatúra. Az énekesnő pillanatnyi vokális állapota csak a szólam bizonyos részeit teszik elfogadhatóvá, az alakítás ezért egyfajta szakadatlan küzdelem a szereppel. Hálátlan helyzet ez előadónak és publikumnak egyaránt.

Mukk József V. László-alakítása megfelel a szerep hagyományainak, puha hangon jeleníti meg a kétszínű uralkodó alakját. Schwimmer János színtelen énekbeszéddel törekedett Cillei igazán negatív figurájának megteremtésére. A fiatal Molnár Ágnes lelkesen és szép hangon mutatkozott be Mátyás nadrágszerepében.

Az előadás lendületes és ihletett zenei megszólaltatása Kaposi Gergely betanítói és karmesteri munkáját dicséri.

Mukk József és Soskó András a Hunyadi Lászlóban

Utóirat gyanánt:
A Tavaszi Fesztivál szervezői az öt Erkel-estet egy-egy jelentős médiaszemélyiséggel kívánták felvezetni. Az ötlet jó, a megoldás csapnivaló volt. Ezen a két estén Kentaurhoz és Hajós Andráshoz volt (bal)szerencsénk. Az előbbi nem igazán a szavak embere, az utóbbi meg inkább csak saját magáról beszélt, ugyanezt mondta volna a Rigoletto, a Trisztán és Izolda vagy akár a My fair Lady előtt is. Úgy vélem, Kocsár Balázs, Kaposi Gergely, vagy Pál Tamás, Selmeczi György és Kovács János (a többi Erkel-est dirigensei) nagyságrenddel frappánsabban megoldották volna ugyanezt a feladatot.