Nincsen Rózsalovag tövis nélkül (A rózsalovag a MÁO-ban)

2010. március 20.
Magyar Állami Operaház

R. STRAUSS: A rózsalovag

Bátori Éva, Lars Woldt, Meláth Andrea, Kálmán Péter, Rácz Rita, Temesi Mária, Derecskei Zsolt, Ulbrich Andrea, Fekete Attila
A Magyar Állami Operaház Ének- és Zenekara
Vez.: Kovács János

Nem úszhatjuk meg. Úgy tűnik, valahogy nem jöhet létre tökéletes Rózsalovag-produkció, mindig valami homokszem, sőt gyakran inkább kavics vagy fél tégla kerül a gépezetbe. De legyünk stílszerűek, hívjuk egyszerűen csak tövisnek.

A tövist ezen az estén leginkább Andrejs Zagars lett rendező jelentette. Nyilván hallott már a budapesti publikum legújabb kori utálatos rendezőkibúzó szokásáról, ezért nem bízott a vakszerencsében, hanem rutinos színpadi rókaként felkészülten hárította el a veszélyt. Sajnos nem a darab újszerű, konzekvens, ugyanakkor átlátható és minden értelemben színpompás értelmezésével. Zagars színházon kívüli (?) ősi eszközzel élt, fentiek helyett inkább a hanyatló lett-magyar testvériséget és turizmust lendítette magasra a napokban. A földszint közepén ülő, minimum kétbusznyi szurkolótábor ugyanis egy emberként kiáltott harsányan bravót a rendező megjelenésekor, esély sem volt más előjelű tetszésnyilvánításra.

Pedig Zagars rendezése semmiképpen sem sorolható a makulátlan munkák közé, sőt. Az az elképzelés, hogy a Mária Terézia korabeli darabot közvetlenül az I. világháború elé, azaz a megalkotásának idejére tette, csak nyomokban jelent meg. A fényűző környezet helyett lepusztult, itt-ott szecessziós, maximum középpolgári miliő már az első felvonásban kiverte a biztosítékot. Werdenberg tábornagyné a szőnyegen szerelmeskedik, majd - nyilván egyszobás garzonja lévén - itt fogadja látogatóit is. Ide özönlik hát a nép, fodrász, jegyző, divatárus, állatkereskedő, impresszárió, s a nemesi árvák is. Utóbbiak leülnének, de a két fotel már foglalt, így az ágyra huppannak le.

Ezek után a második felvonásban meg sem döbbenünk azon, hogy a felkapaszkodó nyárspolgár Faninal háza pontosan egyezik a hercegi rangban álló tábornagyéval, csak a kanapét cserélték ki. (Lám, amikor a rendezői koncepció és a költségvetésnyúzó világválság szerelmes egyetértésben borul össze!) A harmadik felvonásban a rendező pontosan, mondhatni szó szerint értelmezte, hogy a feje tetejére állt a világ. Ugyanezen szobát/teret egyszerűen 90°-kal megdöntötte és kifordította. Ez csak odáig jó ötlet, amíg a tahó Ochs megleckéztetése zajlik, de utána nem állt helyre a világ rendje Richard Strauss és Hugo von Hofmannsthal intelmei szerint. Pedig kevés logikusabb opera van a Rózsalovagnál.

Mindennek tetejébe a színek szürkék, még a bordó is szürkén hat, ami nem lehet véletlen. A díszleteken (Julia Müer) túl ez üt át a jelmezeken (Kristine Pasternaka) is, s ráadásul még a fények is szürkék. (Legalább nyugis napja volt a fővilágosítónak, felvonás elején fölnyomta a fényt, a végén le.) Zagars koncepciója ebben a globálszürkében kimerült. A harmadik felvonás színészvezetési sutaságai ráadásul a rendező technológiai jellegű problémáira is árulkodóan világítottak rá.

Azután az utolsó másodpercben (tényleg akkor) valami megcsillant: a néger inas.
Eddig csak olyan előadáshoz volt szerencsém, amikor feketére pingált gyermekkel játszatták a néma szerepet. Zagarsnál a feladatot szép szál, rasztahajú fiatalember kapta. Némileg outsiderként mászkált föl s alá, a premieren a csokoládéscsészéket el is dobta nagy röhögés közepette (az úrnő így kancsóból ivott). A csészekaland után leült Marie Therese ágya végében, mintha csak a reggeli talpmasszázsra készülne. Később még egy levelet kézbesített az ifjú grófnak - ezt legalább a megírt szerepnek megfelelően. No, ő bukkant elő tényleg az utolsó másodpercekben, amikor Octavian és új kedvese, Sophie már elindultak közös életükbe. Megint csak egy levélkével nyargalászott, megint csak a grófot keresgélve, mintha a Tábornagyné újra találkára hívná. A rendezői üzenet az volt: bármit is gondoltak az alkotók bármiről, az a korszerűség jegyében NEM ÚGY VAN!

Valahogy ez az a rendezői attitűd, amitől kiver a víz. Ráadásul ez az ember semmit nem értett meg a Rózsalovagból!

Vajon miért szívjuk meg mindig a külhoni rendezőkkel? Az idén itt volt Schörghofer azzal a balul elsült Kékszakállúval, tavaly meg von Stegman a maximum középszerűnek nevezhető Szicíliai vecsernyével, most pedig itt ez a Rózsalovag. Valahogy miért nem sikeredik nekünk egy Peter Konwitschnyt meghívni?

Már így is túlontúl sok karaktert pazaroltam a rendezésre, lássuk inkább a zenét!

A Magyar Állami Operaház és e produkció nagy-nagy szerencséje, hogy mindig itt van kéznél Kovács János. Az előadás alatt elkezdtem számolni, már hány produkcióban éreztem úgy, hogy megmenti az előadás és a Ház becsületét. Tíz fölé jutottam, ami ebből az aspektusból nagyon nagy szám. Most sem volt másképp. Azt gondolom, ma Közép-Európában senki nem beszéli Richard Strauss nyelvezetét idiomatikusabban Kovács Jánosnál.

Számára e későromantikus, leheletfinomságú szövet megteremtése evidencia. A bonyolult zenei anyag megformálása, a hatalmas apparátus mozgatása a kisujjában van, s különleges színpadi érzéke predesztinálja a darabban rejlő nagy formák kibontására. Egy szó mint száz, Kovács János egy valódi generalmusikdirektor tekintélyével és erejével fogta össze a monumentális alkotást.

Az oly nehezen kialakult első szereposztás végül is elég szerencsésen állt össze. A Tábornagyné szerepében Bátori Évát hallhattuk. Pontosan érzi a figurát és pontosan ismeri Richard Strauss dallamformálásának titkát. A szerepértelmezésben persze benne van, hogy Bátori nagyszerű iskolákon van már túl. Hiszen a Tábornagyné szerepében oly sok minden megtalálható, amit a művésznő már sikeresen formált meg, Fiordiligitől a Grófnéig, Toscatól Minnie-ig. Az örök Nő a maga múlandóságával Bátori Éva kicsit szemérmes és elképesztően kifinomult előadásában szólalt meg ezen az estén. A rendezés összes gagyiságára fittyet hányva úgy emelkedett ki az előadásból, hogy a rendező elképzeléseit ugyan megvalósítva egy sokkal magasabb rendű eszményt tűzött ki célul.

Octavian nadrágszerepében Meláth Andrea operai pályájának csúcsára érkezett. Ez az ő igazi hangja, ez a valódi szerepköre. A hang egyszerre kisfiús és férfias, a tizenhét évesek összes fényét és hajlékonyságát magába sűrítve. A számos átöltözéssel tarkított jeleneteket ízléssel, élményszerűen adta elő, persze ő is számos Cherubino-alakításon túljutott. Meláth zenei formálása olasz szólamokban merevnek tűnik, de itt a német romantikában szinte lubickolt.

Ochs báró kapcsán még kénytelen vagyok kiosztani egy zord ejnyebejnyét az Operaház művészeti vezetésének. Élénken előttem van, amikor egy kritikuskolléga a Rózsalovag premier híre hallatán így méltatlankodott: de hát kivel akarják a bárót énekeltetni? És tényleg. Amikor néhány éve sikerült egy Sachs és Dávid nélküli Nürnbergi mesterdalnokokat bemutatni, azt gondoltam, az egésznek csak az az értelme, hogy ilyen soha többé nem fog előfordulni. Tévedtem.

Az eredetileg kiírt két magyar Ochs egyike sem állt rendelkezésre ez estén. A menetközben a produkció megmentésére érkezett német Lars Woldt így mindjárt két egymás utáni napon megmenthette az előadást. Szögezzük le, hogy imponáló szereptudással és állóképességgel rendelkező, fiatal kora ellenére rutinos színpadi játékost ismertünk meg személyében. De Woldt nemhogy nem basso profondo, de még csak nem is basszista. Jóindulattal basszbariton. (Pedig Ochs nem véletlenül mélybasszus szerep, erről majd egy kedvezőbb alkalommal, talán egy basszista előadásánál szólnék.) Ennek némileg ellent mond, hogy minden hangot korrektül megszólaltat. De az alsó regisztere igen halovány, "meleg levegő", mondaná a rosszmájú szakzsargon. Persze egy tapintatos dirigens - s Kovács János nagyon is az - ilyenkor segít, visszafogja, akár zeneileg kevésbé indokoltan is, a dübörgő zenekart. Ugyanakkor Woldt eladja a szerepet, túlságosan is. Tökéletesen hozza a bunkó burgenlandi bárót, grimaszol, gesztikulál a maga sajátos eszközrendszere szerint. Más rendezésben, más környezetben ez akár adekvát is lehetne, de itt kilóg a sorból. Mindegy, megmentette a produkciót.

Sajnos a dirigens tapintatára Sophie alakítójának, Rácz Ritának is szüksége volt. A fiatal, rendkívül tehetséges énekesnőnek nagyon korai ez a Richard Strauss-szerep. Az alsó-középső lágét folytonosan elfedte a zenekar, egyedül a gyönyörű felső regisztere tündökölt ki. Ez a hang ekkora színházban maximum a korai bel canto, illetve Mozart szólamaiban színpadképes jelenleg, s nála nem segít, hogy a kislányos báj és kedvesség oly természetességgel látszik rajta.

Rácz Rita pechjére ráadásul Temesi Mária énekelte Marianne szólamát. A kotnyeles nevelőnő szerepét igen intenzíven adta, egy Wagner-heroina e helyt túlzottnak tűnő intenzitásával.
Faninal rövidebb, de nagyon találó szólamában excellált Kálmán Péter.
Valzacchi és Annina karakteres szerepében remekül hatott Derecskei Zsolt és Ulbrich Andrea.
Az Olasz énekes bravúros szólamát megnyugtató biztonsággal, de némi modorossággal szolgáltatta Fekete Attila.