Bejelentkezés Regisztráció

Vidéken

Világsztár szopránok tenorjaikra akadtak (Ory grófja és Bohémélet, Miklósa és Rost Szegeden)

2010-03-24 09:12:34 Operatikus

Ory grófja és Bohémélet, Miklósa és Rost Szegeden 2010. március 18.
Szeged
Nemzeti Színház - Kisszínház
ROSSINI: Ory grófja
(Nyilvános főpróba)

2010. március. 19.
Szeged
Nemzeti Színház
PUCCINI: Bohémélet

2010. március. 21.
Szeged
Nemzeti Színház
PUCCINI: Bohémélet

Tudja az ember régen, hogy jönnek. Ismeri őket jól, Rost Andreát és Miklósa Erikát is, a hangszínüket, a termetüket, az arcukat, kis trükkjeiket, mozgásukat, eszközeiket, erényeiket és gyengéiket. Meg azt a két produkciót is betéve tudja már a szegedi szakértő publikum.
Végignézte az Ory grófját Keszei Borival is meg Barabás Annamáriával is, jó koloratúrszoprán mindkettő, komikai vénájuk is van.
Aztán kedves nekünk a Bohémélet is (a Momus kétszer is írt róla). Kónya Kriszta ugyanúgy megfacsarta a szívünket, mint Pasztircsák Polina, és hát ott van mellette nekünk ez a szenzációs komédiás, László Boldizsár (vajon meddig marad a miénk?), aki a "Che gelida manina" kellős közepén ügyesen fölbukik egy székkel, mielőtt még azt a lenyűgöző magas cé-jét megfújná, a III. felvonás kétségbeesésében pedig megszorítja a torkunkat.

Van nekünk most Szegeden saját, önerős élvezetes Orynk és Bohémünk is.
Kiszámítható, hogy Rost és Miklósa nagyszerűek lesznek, föl lehet készülni, hogy jól fognak énekelni és belakják a színpadot, az előadást.

...aztán beül a gyanútlan operatikus a főpróbára, és - fölborul a világ.
Egy pillanat alatt kiderül, hogy, semmit nem tudott kiszámítani, fogalma sem volt arról, mi vár rá. Egy igazi tehetséget nem lehet kiszámítani.

Miklósa elegáns, fölényes, grófnői, mindig csak egy hajszállal játszik túl mindent, halálpontosan közvetíti Rossini bujkáló öniróniáját. A briliáns futamokat, a szédületes magas hangokat egy csepp kívülállással hozza, mindig ott csillog a szemében: igen, én ezt is tudom, de hát nem nevetséges ez a trillázás?

Az Ory grófjának nincs története, de az egyes szituációk ezen az estén élettel teliek. Pál Tamás zenekara olyan finoman csillog, mint pókhálón a hajnali harmat. Fölényes együttérzéssel követi a színpadiakat, lassít, majd újra a húrok közé csap, engedelmesen kísér, s ha van pár másodperce, amikor nem énekel senki, tolakodás nélkül lép előtérbe. Persze most el van kényeztetve, hisz a korlátlan virtuozitású kötéltáncosnő mellett ott lépked egy kitűnő bohóc is. A hangulat borzolása végett billeg kicsit a kötélen, de magabiztosan marad fönn. A magas, karcsú Miklósa mellé rajzolni se lehetett volna illőbb tenort, mint a vaskos, középtermetű Horváth István. Lubickol a szerepben, lubickol a szólamban, s mindketten élvezik a közös játékot. Az öntudatos világszár mégiscsak uralni akarja a színpadot, s ez a köpcös fiú - miközben önfeledten szórja csalogányszerű cé-it, ciszeit - nagyvonalúan át is engedi neki a parancsnokságot, anélkül, hogy egy pillanatra is lemondana a diadal felének megtartásáról. Szépszínű, könnyed tenorjára vállalkozást lehetne alapítani. Egyszerűbb, ha mondok hozzá néhány címet: Az ezred lánya, Puritánok, Szerelmi bájital. És egy nevet: Juan Diego Florez.

A két főszereplő eszményien működik együtt, s példás sportszerűséggel küzd a közönség figyelméért. Harmadik erőként csatlakozik hozzájuk Érsek Dóra a nadrágszerepben, amelyről a végén kiderül, hogy szoknya. A fiatal mezzo fölveszi a fergeteges tempót.

Rossini kegyetlen mester. Igazi erényei csak elsőrangú előadásban érvényesülnek.
Az opera és a produkció, amely pár napja még színvonalasan untatott bennünket, egy csapásra magával ragad. Minden pillanatban élvezetesen mutatja föl Rossini korszerűségét, aki vígoperáiban az emberi lét abszurditásáról, sorsunk valószerűtlen képtelenségeiről beszél. S közben - ha ilyen jól csinálják - mellesleg még halálra is röhögjük magunkat.

Ory grófja - Miklósa Erika és Horváth István
Miklósa Erika és Horváth István (Fotó: Veréb Simon)

Azt mindenki már hónapokkal előre tudta, hogy Rost Andreának a Bohéméletben jó belépője lesz. Kevés entreé van kitalálva hatásosabb csöndességgel az operaszínpadon! Egy ellen-Otellóbelépő, antiesultate. Semmi magas hang, semmi dallam, semmi lendület. Bekopog, és Rodolfo kérdésére színfalak mögött annyit mond: "Scusi! - Bocsánat", majd belép, és megáll az ajtóban. A hallgatót mégis pofon üti a hangszín természetes gyönyörűsége, s az a kislányos félszegség, ahogy Rost körülnéz hatalmas, csodálkozó szemivel a szobában, ahová már olyan régen szeretett volna belépni. Borzongás hullámzik végig a nézőtéren.

Rost Andrea jelentős részben úgy énekli Puccini Mimijét, mintha a muzsikát Donizetti vagy Bellini komponálta volna. Persze csalhatatlan ösztönnel találja meg azokat a frázisokat, ahol elkápráztathat légies pianóival. Ízlésesen használja kitűnő magas regiszterét, ugyanakkor gyönyörűséges mély hangokat ad, erőlködés és minden mellezés nélkül - s közben bármikor mosolyogva énekeli át a legvastagabb zenekart, a legnagyobb tuttit. Ennél azonban sokkal érdekesebb, hogy frazírozására valamiféle lassúság jellemző. Az a komótos formálás, amely olyan fontos a bel canto operák dallamainak kibontásában, ám távol marad Puccini verizmus felé hajló szenvedélyességétől. Ettől az alak éteri ragyogást kap, mintha valóban egy másik bolygóról érkezett volna a szalámiszagú rímek földjére, a bohémek borpárás világába. László Boldizsár úgy is járja körbe, mint ritka, nemes túlvilági tüneményt. Rost Mimije éneklésmódjával és magatartásával a legvégéig idegen is marad a bohémek között. Sohasem feledkezik bele a játékba, más hangütést használ.

Szerepkörváltás közepén halljuk őt, Gildától nemrég búcsúzott el, s aligha fog már Suzannát, Zerlinát, Adinát énekelni, s Luciát se sokat. Az úgynevezett spinto szopránszerepek felé kacsingat, Liút és Mimit énekel, Csocsoszant tervezgeti, és suttogva kimondja már Tosca nevét.

Nos, mostani Mimije tökéletesen demonstrálja a váltást. Régi, csilingelő hangját használja a fiatal, naiv lány ábrázolására - világos tónusban, könnyed modorban, fölényes technikai biztonsággal. De ott tombol már a vocéban egy majdani Tosca ereje, s ha szerelméről dalol, vagy a halál közelében jár, akkor már ez a felhangdúsabb, sötétebb, töményebb szoprán szólal meg.

A III. felvonásban változik legpregnánsabban a hangszín, s Mimijét ekkor zárjuk végképp a szívünkbe. Amint a felvonás elején némán áll az oszlop mellett, az embert elfogja az az érzés: lázas. Ahogy Rodolfo énekli a magyar fordításban: "arcán a halál rózsája". Pál Tamás rendezéséről sokadik találkozásra válik egyértelművé: tévedései (vagy szelídebb szóval vitatható megoldásai) nem a véletlen termékei, hanem azok szorosan összefüggenek, zárt logikai láncot alkotnak, egymásból következnek. Ízlésünkkel, neveltetésünkkel és személyes tapasztalatainkkal ellenkezik például Pál rögeszméje, miszerint a bohémek nemigen szeretik, sőt a pokolba kívánják Mimit. Most ez termékeny gondolattá válik. Mindvégig táplálja az énekesnő leheletnyi különállása. Amint pedig a havas hajnalban a hórihorgas, kőszívű Geiger Lajos (Marcello) eltaszítja magától az apró termetű Rostot, s az éneknő térdre esik, valóban szívünk szakad meg érte.

Búcsúzó áriájában olyan halálos nyugalommal beszél szerelmeséhez, olyan lenyűgöző szomorúsággal árad a hangja, olyan végtelen gyöngédséggel simogatja meg szerelmese haját, ül az ölébe, mintha a fiát vagy éppenséggel az apját simogatná. (Nota bene László Boldizsár Rodolfója mind atyáskodó, mind gyerekes vonásokat mutat.) "A dolgaimat majd csomagold össze a kötényembe, és add oda a házmesternek. A főkötőm a párna alatt van, azt megtarthatod emlékbe, ha akarod"- egy szakításban mindig ezek a kis prózai dolgok a legfájdalmasabbak, nem a nagy érzelmek. A hang átmeneti állapota teljesen a jellemzés szolgálatába van állítva: az emlékezés pillanatában még megcsillan az ifjú lány karcsú koloratúrszopránja, ám hamarost drámaivá, dús zengésűvé válik, s a végzetével bátran szembenéző, érett nőt halljuk immár. A nyugalom, ahogy a halál közeledtét fogadja, s az artisztikum, ahogy ezt frazírozza, a legmagasabb operai minőséget jelenti.

Aztán már mintha minden magától menne: a nevezetes kvartettben kifordulnak és csillogó szemmel éneklik Boldizsárral a reménytelen szerelem mégis magabízó dalát, mit sem törődve vele, hogy Musetta és Marcello időnként belekotyog az ő szomorúságukba. Ezen már tényleg nincs mit elemezni, csak bámulni lehet. Még a legrutinosabb, elkérgesedett fülű operarajongó is hitetlenkedve ámul, hogy tényleg ennyi mindent ki lehet fejezni egy hanggal
Aztán kézfejével kitörli szem sarkából azt a könnycseppet, és vörösre tapsolja a tenyerét.

Bohémélet - Rost Andrea és László Boldizsár
Rost Andrea és László Boldizsár (Fotó: Veréb Simon)





A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.