Ellentétek (A BFZ Beethoven-koncertje)

2010. március 19.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Budapesti Fesztiválzenekar
A Magyar Rádió Énekkara
Debreceni Kodály Kórus
Anton Kuerti (zongora)
Lisa Milne, Kelly O'Connor, Jorma Silvasti, Kristinn Sigmundsson (ének)
Vez.: Fischer Iván

BEETHOVEN:
4. (G-dúr) zongoraverseny, Op.58
IX. (d-moll) szimfónia, Op.125

A Budapesti Tavaszi Fesztivál első nagyzenekari koncertjét - melyen két nagyszabású Beethoven-mű szólalt meg - ritkán tapasztalható, hatalmas ováció követte. Kényelmes volna hát visszaidézni, hogy mennyire egyenletesen magas színvonalon zajlott a hangverseny, amely ilyen módon elvezetett a közönség kiemelkedő lelkesedéséhez, de a képlet - tulajdonképpen szerencsére - nem ilyen egyszerű. A IX. szimfónia hatalmas zárótétele például valahogy nagyon nem indult el. A közönség még köhécselt, talán a muzsikusok is elaludtak kissé, így a mindent elsöprő hangorkánnak csak suta mása szólalt meg ezekben a pillanatokban. Ezt megelőzően a G-dúr zongoraverseny szólistája a darab rondójában egy helyütt feltűnően "kihagyott" valamiképp. Tehát tökéletes, makulátlan hangversenyről nem beszélhetünk, de mint most is kiderült, egyáltalán nem biztos, hogy ezen múlik egy koncert végső kimenetele.

Az est első felében egyértelműen a szólista Anton Kuerti személyisége volt meghatározó, és ez így van rendjén. A G-dúr zongoraverseny előadásában az ő játéka jelentette a vezérfonalat, az ő, kissé visszafogott tempói domináltak, az ő költőiségre hajló előadói habitusa érvényesült. Fischer a zenekari részekben néhol a rá inkább jellemző feszességbe rendezte együttesét, de mikor a zongoraszólam bekapcsolódott, mindig készségesen rendelte alá magát ennek a türelmesebb, lassúbb előadói vérmérsékletnek. Mindez nem jelentett kellemetlen ellentmondást, vagy interferenciát.
Kuerti lágyan "énekel" a zongorán. Különösen a lassabb, hömpölygő, vagy lírai részletek jelentik számára a fő kifejezési területet, így épp ez a mű nagyon szerencsés választás volt. Kiemelném a második tételt, ahol gyönyörűen élt együtt a zenekar kontúros drámaisága és a zongora szólamának szomorú szépsége.

Az volt az érzésem, hogy ezúttal Fischer Ivánt a IX. szimfónia tekintetében elsősorban a finale érdekli; leszámítva az imént említetteket, ritkán tapasztalható, elsöprő energiával dirigálta az előadó-apparátust, de ezt a vehemenciát a másik három tételben kevésbé éreztem, és itt nem a zárószakaszra kibővült előadói gárda által eleve megkívánt fokozott odafigyelésre gondolok. Fischer a tétel súlypontjainál kiemelte a többiek közül a megszólaló hangszercsoportokat: a főtéma második variációjában a fafúvósok álltak fel, amint szólamaik körülölelték a brácsák hangján megszólaló témát, később a három, főszerephez jutó harsonás pattant fel ültéből. Ugyanez történt a kórus épp szerepet kapó tömbjeivel is, vizuálisan is dinamikát kínálva a megszólaló zenéhez.

A timpani a teljes mű alatt közvetlenül a karmesteri pódium mögött helyezkedett el, ahogy a pergődob szokott a Bolero-előadásokon. Különös, általam sosem tapasztalt elgondolás. A pikolós hölgy a többi ütőhangszer gyűrűjében, a hátsó sor szélén vitézkedett, míg a zongoraversenyben alkalmazottal megegyező létszámú, azaz nyolcfős nagybőgőcsapat a zenekar leghátsó sorában, középen foglalt helyet. A négy énekes szólista pedig a vonósok közé ékelődve, szimmetrikusan, egymástól jó három méteres távolságban helyezkedett el, ily módon a zenekar szélességének csaknem egészét átfogva.

Fischer, mint ezen körítésekből is látható tehát, nem szokványos előadást akart, de ehhez persze a fentebb vázoltak édeskevésnek bizonyultak volna. Négy nagyszerű énekes is kellett hozzá például: a Fesztiválzenekarral nem először együtt dolgozó Lisa Milne fényes, napsugaras hangja, de különösen a nagyon fiatal Kelley O'Connor érett és egészen gyönyörű árnyalatú mezzoszopránja. A finn Jorma Silvasti tenorja egészen világos árnyalatú, de selymes, szép. Kristinn Sigmundsson klasszikus, megbízható basszushangja figyelemreméltó jókedvvel párosult: az énekes mosolygott, időnként a nem csekély távolság ellenére szóban vagy metakommukatíve tartott kapcsolatot a többi művésszel. Valami ilyesféle jó hangulat lengte körül az egész előadást, és ez valószínűleg elsősorban Fischer Iván érdeme. Nemcsak nagyszerű karmester, hanem ért ahhoz is, hogy aurát, hangulatot, valamiféle kiemelt jelentőséget kölcsönözzön annak a produkciónak, melyekben részt vesz, vagy amelyet létrehoz. És az az energia, melyet mozgósítani tudott a szimfóniában - azon belül is főként a zárótételben -, nagyon kevesek "eszköztárára" jellemző.

A két ellentétes vérmérsékletű félidő közös nevezője az odaadás és az előadott művek komolyan vétele volt. A Kilencedik esetében mindig rizikós, hogy meddig mehetünk el; folyton jelen van a veszély, hogy a darabhoz ragadt sok rossz és káros salakanyag hatásait erősíti egy-egy félresikerült interpretáció, vagy előadói döntés. A muzsikusok és a kórus tömbjeinek folytonos felállítgatása, majd visszaültetése számomra csak cirkuszi elemként voltak jelen, de a közönség egészére, úgy tűnt, inspirálóan hatott. Ki-ki ítélje ezt meg maga. Egy biztos: ha behunytuk a szemünket, akkor a kisebb hibák ellenére összességében nagyon is rendben voltak a dolgok.