A hang-építő-művész (Mátrai Péter)

Mátrai Péter Ybl-díjas építész mintegy húsz éve szerelmese az elektronikus zenének. Megszállottan keresi a "sosemvolt", új hangokat, előszeretettel szólaltat meg fura tárgyakat, elszántan tanítja a fiatalokat mindarra, amit jószerével teljesen egyedül tanult meg.

   - Hogyan lesz egy szakmájában elismert építész egyszersmind zeneszerző is?

   - A gyermekkori zongoraleckékre mint szorgalmas megfelelési gyakorlatokra emlékszem. Négy és fél év után abba is maradtak... Gimnazistaként egy amatőr zenekar zongoristája lettem, majd az akkor már gombamód szaporodó zenekarok egyike, a Rangers együttes billentyűseként belekerültem abba a világba, amit az Illés-Metro-Omega triásza fémjelez. De én építész akartam lenni. Otthagytam érte a színpadot. És a zenében is hosszabb csend következett. Az Iparművészeti Főiskola évei után, az építészpálya kezdeténél támadt bennem a mániákus érdeklődés a komolyzene iránt. Főleg a barokk és a 20. század szerzői izgattak akkoriban. De egyre égetőbben hiányzott maga a zenélés. Zongoránk nem volt, hát furulyázni kezdtem megszállottan, magányos autodidaktaként. Akkor úgy tűnt, megtaláltam életem hangszerét. Ám a nyolcvanas évek közepe táján egy pályázati díjból vettem egy szintetizátort, s ez a hangszer - majd kisvártatva a számítógép - egy teljesen új világot nyitott ki számomra, aminek azóta is a bűvöletében élek.

   - Voltak-e úgymond tanáraid, bármiféle segítséged, vagy teljesen egyedül találtál ki mindent?

   - Az elektronikus zenével eleitől fogva teljesen autodidaktaként foglalkozom. Apránként hatoltam ebbe a rendkívül technicizált műfajba. Eleinte angol nyelvű zenei és számítástechnikai szaklapokra támaszkodhattam csak, ma már az internetet használom elsősorban. A szombathelyi Bartók Szeminárium workshopjai során sok hasonszőrűvel sikerült együtt dolgoznom, közösen kísérleteznem. S persze a vendégtanároktól is el lehetett lesni bizonyos ismereteket. Jelentős fóruma ennek a területnek az elektronikus zene hazai tanítómestere, Szigeti Andrea által életre hívott Making New Waves fesztiválsorozat. Vele közös alkotásunk volt az általam tervezett kecskeméti könyvtár megnyitóján elhangzó Könyvtárzene. Ezt, az aula terének több pontjáról felhangzó darabot a ház építésének öt éve alatt összegyűjtött építési zajaira, Leskowsky Albert különös zeneszerszámaira és egy női énekhangra komponáltuk.

   - Úgy érzem, nagyon hasonlóan közelítesz a zeneíráshoz és az építészethez. Ha jól sejtem, mindkettő egyfajta önkifejezésmóddá vált számodra.

   - Az elektronikus zene - de én inkább digitális platformot mondanék - teremti meg az egyedüli szabadságot számomra, ami az érzések és a gondolatok kifejtéséhez nélkülözhetetlen. A hagyományosan szétszakadt szerepkörök (zeneszerző [notáció] - zenész [interpretáció] - hangmérnök [rögzítés]) a számítástechnikai gépezetek révén egyetlen személyben (bennem) egyesülhetnek. A ma fejlett számítógépei, perifériái és kifinomult zene- és hangprogramjai segítségével a zene szinte minden zegzuga becserkészhető, szinte minden vágyott hang már-már korlátlanul megszólaltatható. Ezeknek az érzékeny műszereknek (hangszereknek) a megszólaltatása persze egy teljesen más előadói szemléletet és gyakorlatot követel. És természetesen rengeteg időt, fáradságot és találékonyságot is programozásukkor. Cserébe újabb és újabb utakra inspirálnak.

   - Azt gondolom, ez a hallgatóságra is igaz. Más füllel, más hozzáállással kell ezeket a műveket hallgatni is. Egyetértesz ezzel?

   - Igen, mindenképp. Az idősebb - koncertpódiumokhoz, dalszínházakhoz szokott -, konzervatívabb ízlésű generáció többnyire idegenkedik ettől a zenei és hangzásvilágtól. A fiatalabb korosztály egy része viszont már ezen nevelkedett.

   - Egy jó ideje különféle helyeken már tanítod is mindazt, amit elsajátítottál.

   - Lassan megérett bennem, hogy egyre szaporodó tudásomat jó lenne másokkal megosztani. Így született meg a Kreatív hang című tárgy az Iparművészeti Egyetem (ma MOME) videósainak és animációsainak, majd - hosszú évek kitartó pályázatainak gyümölcseként - a Tölgyfa utcai hangstúdió. Az építészeti praxist lassan-lassan felváltotta a zene és a tanítás. Rendszeres résztvevője lettem a szombathelyi Bartók Szeminárium Marco Stroppa vezette komputerzenei kurzusainak. Sokféle zenei kihívás is ért szerencsére akkoriban: hallgatóim munkáin kívül dokumentum- és rövidfilmekhez, mozgásszínházi művekhez, TV-csatornák arculataihoz komponálhattam zenét, és több kiállítás-megnyitón voltak láthatók-hallhatók zenei performanszaim. Ezen utóbbiakon az elektronikus eszközök mellett nagy előszeretettel használtam akusztikus hangszereket, sokszor talált tárgyakat is. Tíz éve ismét az építészet tanítása játssza a domináns szerepet. A zene visszaszorult az otthon falai, pontosabban fejhallgatóm két szára közé. Ritkán, baráti felkérésekre vállalkozom csak nyilvános szereplésre.

   - Talán furcsának tűnik a kérdés, de tulajdonképpen mi a célod a komponálással?

   - Magamat művésznek tekintve közölni szeretnék, hozzá kifejezésformákat keresek. Erre az építészet és a zene is kiváló terepnek kínálkozik.

   - Úgy érzed, van valami rokonság a két dolog között?

   - Igazán sosem kerestem direkt megfelelést a két művészeti ág között. Legalábbis sosem igyekeztem teoretikus összevetéseket megfogalmazni. Beérem azzal, hogy idebenn ugyanaz a kíváncsiság élteti bennem egyszerre az építészt és a zenészt. A semmiből való teremtés képessége mindkét művészet alapkritériuma. A zenénél maradva: sosemvolt hangok, hangzatok keletkeztetése, azok folyamattá rendezése, az ösztönösség és a tudatosság egyidejűségének megélése - megrázó élmény. Mindezek érzékletes megszólaltatása pedig izgalmas kihívás. A zenei kifejezést segítő eszközök - szakszóval élve kontrollerek - a legváltozatosabb játéktechnikákat követelik meg. A billentyűs, ütős, és fúvós játékmódok elsajátítása élvezetes foglalatosságot jelent számomra.

   - Említetted, hogy elektronikus eszközök mellett nagy előszeretettel használtál akusztikus hangszereket, sokszor talált tárgyakat is darabjaidban. Még növényekről is olvastam valahol... Lehetne egy kicsit konkrétabban is mesélni erről?

   - Az egyik ilyen próbálkozásom még 1994-ben, a Bartók Szeminárium egyik zárókoncertjén történt. Egy dieffenbachiát (buzogányvirágot - a szerk.) szemeltem ki dieffenBACHia című kísérleti darabom virtuális cselló-testéül. A kilenc perces performansz J. S. Bach No1. G-dúr szóló csellószvitje Prelude-jének mintavett hangjaiból épült fel, melynek megszólaltatásához tucatnyi mozgásérzékelőt használtam, s ezeket szereltem a növény vaskos szárára. Nagy előszeretettel használom a közönséges virágcserepeket is. De megszólaltattam már bádogkannát, üvegpalackot, tojásszeletelőt, kenyérpirítót is - a sor szinte végtelen. Ilyenkor nemcsak a tárgyak hangjai, hanem a hozzájuk köthető emóciók, asszociációk is nagy szerepet játszanak. A tárgyak hangjainak beemelésére kínálkozó fontos lehetőség - sokszor élek is vele - a hangmintavételezés. A sokféleképpen hangzásra bírt hangszerek, tárgyak hangmintáival ezután - a mai hangprocessziós eljárások segítségével - korlátlan lehetőségek nyílnak. Elképesztő új hangzások nyerhetők - melyek még őrzik az eredetüket. Kedvelt eljárásom az így nyert digitális hangokkal feljátszott szekvenciákkal együtt megszólaltatni az eredeti forrás-hangszert.

   - Bevallom, én leragadtam a diffenbachiánál... Mit szóltak mindehhez a nézők? Milyen visszajelzéseket kapsz a közönségedtől? Egyáltalán, mennyire érdekel, hogy mit szólnak mások a zenédhez?

   - A filmekhez és mozgásszínházi darabokhoz írt zenéimnek pozitív visszajelzései voltak. Kevésszámú fellépéseimet követően nagyon ritka a reakció, néhányszor előfordult azért, hogy kíváncsi kérdéseket kaptam. A barátok természetesen udvariasan lelkesek. Ritkán, revelatív hatást is sikerült elérnem már.

   - Mindenesetre, aki most esetleg kedvet kapott elektronikus zenét hallgatni, annak itt a kiváló alkalom, a hétvégén ellátogathat a koncertedre...

   - Így van. FUGA-béli koncertemen zenei műhelyembe invitálom az érdeklődőket, éppen aktuális zenei elképzeléseimbe kívánom beavatni a kíváncsiakat. Az est során szeretném bemutatni mindazokat az eljárásokat és játéklehetőségeket, amikről beszéltünk. Ez alkalomból - magamra értelmezve, s kissé átfogalmazva - ideidézem 1913-ból Luigi Russolo az Arte dei Rumoriban (A zaj művészete) írt manifesztátumát: ki kell tágítanunk és egyre gazdagítanunk a zenei hangok területét. Érzékenységünk ezt követeli. Az elszántság minden előjogot és minden lehetőséget megad. Nem vagyok zenész, tehát nincsenek akusztikus preferenciáim, sem megvédendő műalkotásaim. Építész vagyok, aki mindent megújítani kívánó elhatározását most épp másik szeretett művészeti ágára vetíti rá.