2010. január 23.
Szeged
Szegedi Nemzeti Színház

ROSSINI: Ory grófja

Horváth István, Barabás Annamária, Ducza Nóra, Koczor Kristóf, Tóth Judit, Réti Attila
Szegedi Szimfonikus Zenekar
A Szegedi Nemzeti Színház Énekkara
Vez.: Kardos Gábor
Rend.: Anger Ferenc

Lassan oldalognak föl a nők a színpadra a süllyesztőből mely - mint jóval később, a második felvonásban kiderül - valóságos Vénusz-barlang. De ezt akkor még nem tudjuk. Téblábolnak, látszólag céltalanul kóvályognak fel, s alá. A bundák alól kombinék villannak ki. (Hoppá! Ezek nem misére indultak.) De a közönség csak hosszú percek múltán eszmél. A nők egy növényekkel huncutul benőtt kerítés kapujánál keringenek, ami csak a kissé elnyújtott bevezető jelenet végére nyílik meg, egy barátcsuhás alak lép ki rajta. (Mégiscsak mise lesz? De nem!)

Valahogy így indul, valljuk meg, elég vontatottan Anger Ferenc rendezése, az Ory grófja a szegedi Kisszínházban. De a gróf - pardon: barát - megjelenése egyből felpezsdíti a hangulatot, a nők céltalan őgyelgése egyszeriben értelmet nyer. Mint amikor a poros nappaliban kinyitják a duplaajtót és langyos tavaszi szellő járja át az áporodott levegőt, valahogy úgy frissül föl Rossini mester muzsikája, s éppúgy szikrázik föl az előadás is. Innentől kezdve Anger munkája sziporkázó, bővérű komédiázásba fordul át. De nem is lehetne másképp.

Jelenet az első felvonásból

Rossini utolsó opera buffája már Párizsban keletkezett, a francia nagyoperák között még egy búcsúzó vidámság. A komponista nem sokat lamentálhatott a Scribe-szövegen, gond nélkül benne hagyott dramaturgiai baklövéseket, finomabb következetlenségeket és durva hibákat egyaránt. Anger Ferenc így egyszerűen paródiára vette az egészet, a kéjvágyó grófot és a kéjvágyó nőket egyaránt. És persze a szituációt, a keresztes háború okozta férfihiányt, meg a küldetést megspóroló grófot.

Rossini valószínűleg azért vette félvállról a művet, mert bízott a muzsika erejében. Ebben van is valami, hiszen a pazar zene többnyire elviszi az előadást. És a pesarói hattyú, ha az alkotás lázában éppen nem jutott új gondolat eszébe, hát bevetett egy régit. Némely megoldás ismerős tehát, sőt van, amelyik több helyről is, de ez a korban megszokott dolog volt, mi se ütközzünk meg rajta.

Szinte minden Rossini-előadás sikere a zenei megvalósításon áll vagy bukik. A Szegedi Szimfonikus Zenekar ezúttal Kardos Gábor pálcája nyomán remekelt. A precízen kijátszott futamok, az izgalmas tempóváltások meg is hozták a várt eredményt. Az énekesek esetében némiképp változatosabb kép alakult ki bennünk. Előadásunk a második szereposztás premierje volt, ez (a tény, hogy a második) olykor feltűnt, máskor meg nem.

A címszerepben Horváth István jogosan aratta az est legnagyobb sikerét. A kényelmetlen fekvésű szólam minden megpróbáltatását könnyedén győzte, sziporkázott a felső kvartban, a nyaktörő koloratúrákat nagy üzembiztonsággal teljesítette. A bel canto követelményeinek igen muzikálisan felelt meg. Alakításának jót tett a rendező parodisztikus felfogása. Vigyázzon magára, ne vállaljon még kicsit súlyosabb szólamokat, s nagyreményű pálya várhat rá!

Adéle grófnő szólamát az apró termetű és igen temperamentumos Barabás Annamária énekelte. A remek színpadi megfelelésen túl a szólam technikai részleteit is imponálóan teljesíti, talán az egyetlen csúcshang (esz?) bizonyult kicsit alacsonynak.

Isolier apród ellentmondásos feladatát (ti. nő létére férfit kell alakítania) a muzikális Ducza Nóra énekelte, ő az előző estén az első szereposztásban is szerepelt. Alakítása a már említett kollégáinál haloványabb volt, de nem is kapott olyan ziccerszerepet, mint ők.
Ragonde hálátlan szólamában - ahogy mondani szokták - tisztességesen állt helyt Tóth Judit.

Barabás Annamária és Horváth István

A nevelő ambivalens figuráját a fiatal Koczor Kristóf keltette életre. A rém nehéz I. felvonásbeli áriával nem boldogult, de maga a feladat is irreálisnak tűnik. Javára írandó, hogy az előzetes műsortervekben még nem ő szerepelt, vélhetően az utolsó pillanatban ugrott be a produkcióba.
Hasonló a helyzet Réti Attilával (Raimbaud) is, annyi különbséggel, hogy az egykor szebb teljesítményeket nyújtó szegedi baritonnak hallhatóan nem új keletű énektechnikai problémái voltak mindvégig az előadás során.

A Szegedi Nemzeti Színház Énekkara (karigazgató Kovács Kornélia) kedvesen, látható élvezettel vett részt a vidám komédiában, melyet a helyi közönség érthető és jogos ovációban részesített az előadás végén.

Ha valaki Budapesten leküzdhetetlen akadálynak látja a 160 kilométernyi autózást, a Tavaszi Fesztiválon a Thália Színházban tapsolhat a szegediek produkciójának.