Ma ünnepli 70. születésnapját Miller Lajos. A legutóbb a Varázsfuvolában színpadra lépő Kossuth-díjas művésszel pályája alakulásáról, partnereiről, jelentősebb karmesterekről és rendezőkről beszélgettünk.

   - Hogy van?

   - Köszönöm, mondhatom, hogy a lehető legjobban. A színház már csak ritkán foglalkoztat - a Varázsfuvolára nyolc estére szerződtettek, áprilisban lesz az utolsó. Jó volt egy kicsit dolgozni, a fiatalok közé keveredni. Jól érzem magam. Amikor az időm engedi és tehetem, akkor utazunk. A fellépésekből eredő utazások elmaradnak, de most végre szabadon tölthetek stresszmentes napokat külföldön. Ilyenkor sokkal jobban oda tudok figyelni az adott országra, mint régen.

   - Pályája a hagyományosnál lassabban indult, de azután erős rajtot vett.

   - Annyiban lassabban, hogy az érettségi után nem erre a pályára mentem. Akkor még fogalmam sem volt arról, hogy valaha is énekes leszek. Nem mintha nem lettek volna ambícióim, a gimnáziumban elég aktív voltam, többször szerepeltem az iskolai nyilvánosság előtt, kóstolgattam a dolgot. De Budapestre felkerülve inkább a sporttal foglalkoztam. A Honvéd atlétikai szakosztályának voltam leigazolt sportolója, de sajnálatos módon közbejött egy bokasérülés, s rákényszerültem, hogy más pálya után nézzek. Elektronikai szakmát tanultam, és egy gyári kirándulás adta meg a végső löketet.

   - Ez semmiképpen nem szokványos fordulat.

   - Egy nagyon kedves kollégámnak ezen a kiránduláson feltűnt, hogy egész jól megy az éneklés, már második napja fújom teli tüdőből. Kérdezte, tanultam-e énekelni? Nem, de miért kérded? Mert érdemes lenne ezzel foglalkoznod. És elvitt engem Posszert Emíliához.

   - Aki Simándy egykori énektanára is volt...

   - Így van. Ő elsősorban alapokat tanított, mindenféle mellébeszélés meg allűr nélkül (mert az énekes képzést sokan nagyon elvont módon csinálják). Ő elsősorban a hangképzésre ügyelt, mert a többi tényező, a muzikalitás, a formálási képesség és egyebek csak később derülnek ki. De a segítségével viszonylag gyorsan sínre kerültem. A kései kezdés abból adódott, hogy hét évig jártam a Zeneakadémiára. Az első két év előkészítő volt azoknak, akik nem profi helyről, konzervatóriumból jöttek, utána jött a három főiskolai év, és végül még kettő az operatanszakon.

   - A legelső szerepe Szokolay Hamletjében volt.

   - Igen, nemrég összefutottam Palcsó Sanyival és emlegettük is. Horatio szerepét énekeltem. Szerettem csinálni. Nem terheltek túl abban az időben. Azután jöttek a nagyobb szerepek. A pályán az első lökést a margitszigeti Faustban Valentin szerepe adta. Véletlenül hullott az ölembe. Első alkalom volt, hogy neves külföldi énekesekkel léphettem föl, s Vaszy Viktor dirigált.

Macbeth 1973, Budapest

   - Első időben még lírai szólamokban tűnt fel.

   - Igen, a főiskolán is a lírai szerepkörre készültem. A nagy Verdi-szerepek csak később jelentkeztek, de a legelső nagy merészség volt a színház vezetésétől. Néhány évvel a kezdés után rám bízták a Macbeth címszerepét. Ha létezik ilyen minősítés, akkor nyugodtan nevezhetjük a "legvadabb" Verdi-szólamnak. Simán el lehet vérezni benne. De nyilván a vezetésnek néznie kellett, ki jöhet a még működő a nagyok után.

   - Hát igen, amikor bekerült a színházba, még olyan hősbaritonok működtek, mint Radnai György, Jámbor László, Palócz László, Faragó András, s még Melis is énekelt hősibb szerepeket.

   - Bizony, igazi nagyágyúk voltak. Nekünk, kezdő énekeseknek nagyon nagy lehetőség volt figyelni őket. Példaképeink voltak, bizony nem egy előadást néztünk végig a kulisszák mögül. Nagy korszak volt az, és nagyon sok vendégművész énekelt akkoriban nálunk. Elég szomorú, hogy ez ma már nem így van.

   - De ez akkor még sokáig tartott, hiszen a nagy vendégjárás csak a 80-as évek második felére szűnt meg. Ön pedig sokukkal énekelhetett.

   - Gondolja el, hogy nekünk, kezdő énekeseknek micsoda lehetőség volt Renata Scottóval, Nicolai Geddával, Jelena Obrazcovával egy színpadon fellépni. Nagyon sok jelentős művésszel énekeltem, nem is tudnám mindet felsorolni.

   - Vezet nyilvántartást az előadásairól?

   - Nem vagyok az a típus, én mindig idegenkedtem a statisztikától, de közel száz volt a színpadi és a koncertszerepeim száma. És ha nem is rendszerezve, de rengeteg fotóm is van előadásaimból.

   - Térjünk vissza a pályakezdésre. A kezdetekben több Mozart-szólamot énekelt.

   - Bizony, a Cosi fan tutte-ban még Don Afonsót is énekeltem. Megmondom őszintén, nem nagyon szerettem, a torkom már akkor jelezte, hogy ez nekem túl mély. Az én hangom mindig magasabb fekvésű volt. A Don Giovanniban elég sokszor léptem fel. Szerettem, de nekem Mozart túl kiszámított. Zseni volt, nem kétség, de énekesként talán mondhatom, hogy nem az én világom.

   - A líraibb feladatok után tehát jöttek a nagy Verdi-szerepek.

   - Nemrégiben össze kellett számolni, és kiderült: összesen 15 Verdi-főszerepet énekelhettem. Persze jó párat csak külföldön, Nabuccót itthon sosem, de például Buenos Airesben igen. A jelentősebb szólamok közül a Szicíliai vecsernye és a Két Foscari elkerült (pedig az utóbbiról szó volt, de valahogy mégsem jött össze). Sosem voltam az a drámai hang. Emlékszem, annak idején meghallgattam lemezről Dietrich Fischer-Dieskau Macbeth-felvételét. Ő sem volt az a kimondott hősbariton, s ebből nagyon sokat tanultam. S ott volt az én drága jó tanárom, operai korrepetitorom és karmesterem, Varga Pali bácsi. Győzködött, hogy még azok a régiek, mint például Ettore Bastianini sem voltak mind olyan hatalmas hangok. Megnyugtatott, hogy kereshetek valamit ezen a területen. S még olasz területen is elfogadtak, megszerettek, s többször visszahívtak, mind Firenzében, Bolognában, Rómában, Milánóban. Egy drámai bariton szerep nem abból áll, hogy végigbömböljük az egész operát. Az én hangom hajlékonysága megadta azt a lehetőséget, hogy egy szerepből sokkal több színt ki tudjak hozni.

Anyegin, Marton Évával és Kováts Kolossal 1971, Budapest

   - S 1975-ben jött az énekverseny Trevisóban, amit megnyert.

   - A zsűri elnöke Mario del Monaco volt. Lunát énekeltem a döntőben, közben ő felemelkedett az első sorban, és énekelt velem együtt. Láthatóan minden a kisujjában volt. Nagyon sokat segített nekem.

   - Az olaszokon kívül sokat énekelt szláv operákban is.

   - Később Párizsban előénekeltem a Rosztropovics házaspárnak. A Háború és béke washingtoni előadására kerestek baritont, végül még a lemezen is én énekeltem Andrejt. De Anyegint is sokfelé énekeltem, még Chilében is. Énekeltem még Mazeppát Párizsban, A cári mennyasszonyt Rómában.. Valahogy úgy jött, hogy az egyik előadás hozta a másikat.

   - Nem terhelték túl?

   - Ha ez a fajta szabadság lett volna, mint ami most van, talán még a pályám rovására is mehetett volna. Nagyon sok lehetőséget kellett visszautasítani operaházi elfoglaltság miatt. De végül a szerződésbontásomnak is ez lett az oka.

   - Ez 1986-ban volt, ugye?

   - Igen, Mihály András nem akart kiengedni a Háború és béke lemezfelvételére. Négy évig voltam távol, esküszöm, nem az én hibámból. Többször győzködtem, de hajthatatlan maradt. Kimentem a titkárnőhöz, kértem egy papír, s ott helyben kiléptem. Nagy merészség volt akkor ez, a nemzetközi karrierem volt a tét. De akkor én egyik országból utaztam a másikba, rengeteg nagy helyen léptem föl.

   - Nagyon sok dirigenssel dolgozott. Kik jelentették a legnagyobb élményt?

   - Zubin Mehtával Traviatát énekeltem Párizsban. Nello Santival sokat dolgoztam. Nagyszerű dirigens volt még Silvio Varviso. A legnagyobbak közül sokat vezényelt itt Lamberto Gardelli és Giuseppe Patané is, velük napi kapcsolatban voltunk. Emlékszem, milyen fantasztikus volt Patanéval énekelni. Ő az árokban nem a zenekart dirigálta, együtt lélegzett, együtt énekelt velünk, a színpaddal. Ma nagyon hiányolom ezt a fajta hozzáállást. Még próbát énekeltem Karajannak is. A halála előtti évben volt, Scarpiát keresett a Salzburgi Ünnepi Játékokra, helyesebben covert egy kijelölt német bariton mellé. És nem hagyhatom ki ebből a sorból Lukács Ervint, Medveczky Ádámot, Kovács János és Ferencsik Jánost sem.

Ferencsikkel Álarcosbál, 1973

   - Vele miben lépett föl?

   - Az Álarcosbálban, 1973-ban. Ez volt az első operai premierem, nagyon fontos állomás a pályán. Simándy, Korondy, Déry, Sudlik. Az első szereposztásban Melis volt Renato, a másodikban én.

   - A párizsi Traviata rendezője Franco Zeffirelli volt. Milyen volt vele együttdolgozni?

   - Bűbájos ember volt. Nem éreztette a nagyságát. Mi Mehtával beállítottuk az áriát oly módon, hogy az elejét hagyományosan mezza vocéval énekeltem, de a végét a lehető leghalkabban fejeztem be. És amikor az első próbán elénekeltem, Zeffirelli följött a színpadra, megölelt, hogy ezt mindig csináljam így.

   - A tanítás nem kísértette meg?

   - Ez érdekes történet. Alig voltam három éve operai tag, amikor megkérdezett Lukács Pál, a zeneakadémiai ének tanszak vezetője, hogy nem lenne-e kedvem tanítani. Nem vállaltam, mert túl fiatal voltam és még nekem is tanulnom kellett. Most meg úgy vagyok vele, mint Callas. Nemrégiben láttam egy filmet, ahol neki is feltették a kérdést. Tudja - mondta Callas - nem kértek fel a párizsi akadémiától, pedig biztosan tudnék valamit mondani a fiataloknak. De engem ma már nem bánt a dolog.

   - Elégedett ember?

   - Panaszra semmi okom, sokszor éreztem a szerencse kegyeltjének magam, s minden jelentősebb díjat is megkaptam. Lent élek Mátraalján egy kis faluban. A faluban zeneklubot vezetek, most is jön Pestre egy nagyobb csapat megnézni a Varázsfuvolát. Semmi okom arra, hogy ne legyek boldog és megelégedett.