A Magyar Állami Operaház Örökös Tagjával folytatott beszélgetésünkben felidéztük a pályakezdés körülményeit, a fontosabb szerepeket és partnereket, s a számára jelentős kifejezésmódokat, a dalolást és a verset is.

Kékszakállú 1970, Budapest (MÁO-archívum)

   - Hogyan kezdődött?

   - Az éneklés számomra magától értetődő volt. Nekem az Úr hangszert rakott a torkomba, így számomra az éneklés olyan, mint a beszéd. Emlékszem, hároméves lehettem, mondták, hogy Katika, énekelj, és én odaálltam és énekeltem. Az általános iskolában is énekeltem, szavaltam. A szó legszorosabb értelmében már akkor pódiumra állítottak. De a gimnázium végén, amikor szóba került a továbbtanulás, volt egy másik erőteljes gondolat, hiszen a bölcsészkarra adtam be a felvételi lapomat. De az énektanárom, Gál József (akihez a gimnázium alatt jártam) megszervezte, hogy meghallgasson engem a barátja, Rősler Endre, az Operaház tenoristája. És Rősler Tanár Úr (mert ő a Zeneakadémián is tanított) hívott, hogy menjek csak el a Zeneakadémiára felvételizni.

   - Annak ellenére, hogy nem oda adta be a jelentkezési lapját?

   - Így van. És tudja, mit daloltam ezen a felvételin?

   - Valami líraibb áriát vagy dalt?... Csak nem Wagnert?

   - A Tannhäuserből a Csarnokáriát, hozzáteszem: 18 éves voltam. Utána még felskáláztattak egészen C-ig, ellenőrizték, hogy megvan-e. Én pedig hazamentem Szegedre és vártam, vajon most hogyan tovább? Közben eljött az egyetemi felvételi időpontja, arra pedig nem mentem el. Csak vártam.

   - De felvették?

   - Igen, megjött az értesítés, hogy felvettek az Akadémiára, felvettek a diákszállóra, s elkezdődött a képzés. Ez a történet utána már arról szólt, hogyan csiszolódott a hang, ami a torkomban volt és már tudtam, hogy ez az én utam. Megkérdezhetné most, hogy nem volt-e korai Wagner-szólamokkal ismerkedni?

   - Nem kérdezem, hiszen sejtem a választ. Ugorjunk inkább egy nagyot. A magyar operaművészetet figyelve az elmúlt ötven évben mindössze egyetlen Wagner-heroina "választódott ki", Kasza Katalin. Vajon miért?

   - Ezek a dolgok inkább arról szólnak, hogy ki mire születik. A hangszer az ember torkában van, ez ugyanolyan instrumentum, mint bármelyik másik. A Zeneakadémián Lukács Miklós volt a tanszékvezetőm, aki kiváló Wagner-dirigens, és az Operaház direktora is volt. Nyilvánvaló, hogy hallotta és érzékelte, mi van a torkomban. Hogy a pályámon Elektrát és Kékszakállút dalolhatok. A Kékszakállút pedig ki énekelte korábban? Haselbeck Olga, aki Wagner-heroina volt.

   - Hát épp erre utalt a kérdés: Haselbeck Olga után egészen Magáig nem volt Wagner-heroina magyar színpadon, és ugyanez a helyzet az Ön visszavonulása óta is. A szerepeket persze eléneklik...

   - Ezekhez a szerepekhez azért kellenek adottságok, itt nincs olyan, hogy majd belenövök. Van, ami megtanulható, de a dolog lényege nem ez. Erre én azt szoktam mondani, hogy a fenyőfa az fenyőfa. Nem is gondolja magában, hogy szeretne hársfa lenni. Ha valaki a hang világában fenyőfa, miért gondolja, hogy hársfa-dolgokat is tud énekelni? Vannak az énekművészetben fájdalmas tapasztalások, amikor valaki úgy gondolja, hogy meg tud oldani bizonyos feladatot, de a hangszer azt mondja, hogy mégsem.

   - A Zeneakadémia elvégzését követően rögtön bekerült az Operaházba, és ezek a szerepek már az első években megtalálták. Abigaille-t, a Kékszakállú Juditját énekelte, majd jött a Ring, melyet szerintem Lukács Miklós nem mert volna bemutatni, ha nincs egy üzembiztos Brünnhildéje, és persze Wotanja Faragó András személyében. Szóval, ezt az egész szerepkört már a pálya első éveiben a vállára tették.

   - Én erre születtem, ahogy mondtam. A Wagner-éneklésben nagyon fontos az ember habitusa is. Ez ugyanis nemcsak arról szól, hogy a rendkívüli énekesi terheket hogyan szólaltatja meg az ember. Az ember, az előadó belső világának is meg kell felelnie. És erre ugyanúgy születni kell. Wagner világában volt egy óriási fejlődés, A bolygó hollanditól kezdve a Parsifalig, de a női szólamok fegyelmezetten egymásra épülnek. S nem véletlen, hogy Kundry van a sor végén. Amikor - sokak szerint korán - visszavonultam, akkor ezt azért tettem, mert úgy éreztem, hogy én már teljesítettem a rám kirótt feladatot, hiszen végigmentem ezen az úton. Maga a Parsifal is arról, hogy a művész hogyan jut be a szentélybe, a balgából hogyan lesz bölcs.

   - De ahhoz neki is sokat kell hozzátennie.

   - Persze, de már az első találkozás is arról szól, hogy nem véletlen, hogy eljutott odáig. Ugyanakkor ez nem egy természetes állapot, neki is sokat kell hozzátennie a saját fejlődéséhez. Nagyon fontos, hogy az ember, s a művész is saját magába fordulva megismerje, ő milyen feladatra jelölődött ki. Hogy mi az útja, és hogy hol tart. Ha ez nem történik meg, akkor előbb-utóbb úgyis elérkezik egy olyan feladathoz, amikor kényszerűen ráébred a korlátaira. Ezért kell a miértekre a belső világunkban választ találni. És ebben azok a partnerek is sokat segíthetnek, akikkel az ember a különböző feladatok teljesítése közben "együttrezeg".

A Kékszakállúban Melis Györggyel 1975, Firenze

   - Volt ilyen a saját pályáján?

   - Nekem óriási, csodálatos, felemelő volt Melis Györggyel és Ferencsik Jánossal debütálni A kékszakállú herceg várában. Sosem lettem volna Judit, ha Melis György nem velem akar Kékszakállút énekelni. Én még, mondhatni, süvölvény voltam, és ők a jelenlétükkel is sokat csiszoltak a szerepen. És a pálya vége felé ott volt Kundry, szintén Ferencsik Jánossal. Nem tartom véletlennek, hogy mindkét produkció megvan, hogy készült róla hangzó dokumentum. És nem véletlen az sem, hogy eldalolhattam a Fideliót Dorátival, s találkozhattam Simándyval is Beethoven művében. Ezek a találkozások rengeteget segítettek, még a belső hangzó világomban is.

   - Énektanárok is segíthetnek?

   - Nekem a Zeneakadémián és utána egy csodálatos, nagyszerű énekmester segített a Wagner-világba belépni, Révhegyi Ferencné, Olga néni. Pontosan érzékelte azt, ami abban a tanítványban volt, akit Kasza Katalinnak hívtak.

   - Sosem vágyott olyan szerepre, ami nem volt benne a torkában? Nem akart mondjuk Manon lenni?

   - Nem. De a tanulmányaim során még Floria Toscát is énekeltem szerepgyakorlatként, persze nem színpadon. Meg persze - mosolyogni fog - a Manon Ékszeráriáját én is megtanultam. De az idők során az ember, megismerve hangszerét, tudja, hogy az ezekhez a szerepekhez szükséges készségek nincsenek meg nála. Nincsenek meg a torkában, nincsenek meg a személyiségében. Nem voltak olyan vágyaim, amik nem teljesültek. Lehetnek feltételezések, hogy bizonyos helyzetekbe talán másképp is alakulhatott volna, de én erre azt mondom, hogy nem kell feltételezések között élni.

   - A feltételek nem számítanak?

   - Az ember ott legyen, ahol van, és ott teljesítsen a lehető legerőteljesebben, abban a pillanatban. Mert az előadóművész nemcsak a leírt művet közvetíti, hanem saját magát is. A színpadról minden árad, minden rezdülés a szó legszorosabb értelmében felnagyítottá válik.

   - A színpadon egy tevékenység, egy mozdulat csak akkor jelenik meg, ha a valóságoshoz képest minimum kétszeresnek mutatják.

   - Igen, a színpadon minden hangsúlyozottá válik, és persze a világítástechnika mindezt hangsúlyozottá teheti. A cél, hogy minél nagyobb hely legyen az emberben, a művészben. A kérdés, hogyan készül a művész arra az estére. A művész élete ugyanis ezé a képzelt világé.

Lohengrin 1976, Budapest (MÁO-archívum)

   - Nekem a nézői oldalon az maradt meg, hogy mondjuk A walkür második felvonásának elején, amikor megjelent Kasza Katalin és Faragó András (mint Brünnhilde és Wotan), akkor ott egyúttal teljes valójában megjelent a wagneri világ is, s egy pillanat alatt mi, a nézők is belekerültünk ebbe az isteni körbe.

   - Számunkra ez magától értetődő volt. Hogy miért hangsúlyozom ezt? Mert ahol egy színpadi jelenlétnél kivillan az akarás, az rossz. Én mindig azt mondom a kollégáimnak, hogy hagyatkozzon rá arra a világra, amiben éppen van. Ne akarjon! Legyen ott! Mondok egy példát: daloltam az Elektrát, és a darab kezdete előtt mindig azt a lelkiállapotot kellett megélnem, amikor már csengettek, és be kellett menni, hogy "Teremtő Atyám, semmit nem tudok...". És abban a pillanatban, amikor megszólalt az első hang, minden ott volt. Ezen én utólag is sokat gondolkodtam, s ma már kontroláltan tudok erről beszélni: ez ösztönösen az az állapot volt, akkor kiüresedett bennem az én világom, és bejött helyette Elektráé. A testemen, a lelkemen átáradt az a világ, és ez az, amit a közönség megérez. A magyar nyelvben van egy szép kifejezés: belefeledkezik a munkába.

   - Amikor visszavonult a zene világától, mintegy váltásként jött a vers. Pedig ez a késztetés a kezdetek kezdetén is meglehetett, hiszen mondta, hogy a bölcsészkar szerepelt korábbi álmaiban.

   - Biztos, hogy megvolt. Nem véletlen, hogy oda jelentkeztem, de mégis az életútnak az a része, ami színpadot jelentette, akkor erősebb volt. A legelső kötetem, ami Lator László ösztökélésére jelent meg, éppen erről szól.

A walkür 1995, Budapest (Felvégi Andrea)

   - Nem jutottunk dűlőre a fényképet illetően, illusztrációnak aktuális portré helyett inkább egy szerepfotót ajánlott...

   - Már visszavonultam, amikor megkeresett Kovács János és Nagy Viktor, hogy A walkür bemutatásánál feltétlenül számítanának rám. Én pedig türelmet kértem, újra elkezdtem aktívan dolgozni, és végül igent mondtam, amiben az is közrejátszott hogy Jurij Szimonov vezényelte az előadást. Ezen a felújításon készült az a fénykép rólam, ami - úgy érzem - a legpontosabban ábrázolja azt a világot és szellemiséget, amiben éltem. S Ön elsősorban Kasza Katalint, az énekesnőt szeretné bemutatni. És ha a verseimből szeretne egyet leírni, akkor az legyen az Útközben című.

*

Kasza Katalin: Útközben

Tanulom az örömöt és a bánatot,
A mosoly és a könny gyöngyházfényű ragyogását.
Tanulom a sikert és a bukást,
A magasság és a mélység szédítő vonzását.
Tanulom az igazságot és a hazugságot,
A hó és vér megfejthetetlen titkát.
Tanulom az életet és a halált,
A sírás és a csönd örök misztériumát.