Solo+

OISTEIN SOMMERFELDT: Sonata Saxifraga
KETIL HVOSLEF: Violino Solo
WOLFGANG PLAGGE: Duets for 2 Violins
KJELL MORK KARLSEN: Fantasia Religiosa per violino solo
BJORN KRUSE: Memento Mori
TERJE BJORKLUND: Three Contrasts for 2 Violins

Stig Nilsson, Anders Kjellberg Nilsson - violin
2L
2L47SACD

Kevés olyan lemez van, ami három szempontból is figyelemreméltó a hallgatónak - ilyen a 2L kiadó most tárgyalt albuma. A norvég kortárs zene számunkra fehér folt, tartok tőle, hogy az is marad egy ideig, mindenesetre most megismerhetjük egy szeletét, hat szerző hegedű(k)re írt művét. A másik dolog egy igen nagy meglepetés, a szólista, Stig Nilsson játéka, az a bizonyos +. Nilsson fantasztikus muzsikus, az Oslói Filharmonikus Zenekar elsőhegedűseként dolgozott, hihetetlen hangon, kivételes zenei formálással játszik. Nem véletlen, hogy a lemezen hallható művek jó részét neki ajánlották, bemutatásuk az ő nevéhez köthető.

A harmadik különlegesség pedig számunkra szívet melengető: egy duót "Kodály, a népzenekutató és magyar zeneszerző" halálának 15. évfordulójára ajánlott szerzője, Bartók hangzásvilágának elemei pedig félreismerhetetlenek. Rögtön az első, Sonata Saxifraga című, Oistein Sommerfeldt által jegyzett műnél is érezhetjük ezt a bartókos ízt, de a dodekafóniával kacérkodó, négytételes darabban néhol egy kis Ysaye is felfedezhető. A kőtörő virág képes életre kelni a kopár sziklákon, ez a szonáta programja, valóban plasztikus a kép. De mintha már láttuk volna valahol.

Jóval egyedibb, sőt helyenként igen izgalmas Ketil Hvoslef Violino Solo-ja, bár a kötelező jellegű misterioso hang itt is jelen van. A cím lakonikus, ahogy Bartók is adta a megnevezéseket. Több rendkívül szép, különleges zenei anyaggal is találkozunk, ilyen a kettősfogásos tremolo alatt-közben játszott pizzicato; a tremolós hangok félhangot csúsznak le, illetve föl, ezáltal valami különleges, lebegő, de a pengetések miatt mégiscsak "földön járó" hangzást kapunk. Ez a zenei anyag végigkíséri a hallgatót, egyre sűrűsödve, mindig előkészítve. A másik, említésre méltó momentum a két, szomszédos hangot variáló motívum, melyet Nilsson úgy játszik, hogy az állunk leesik.

A két duó közül a zongoristaként szenzációsan debütáló Wolfgang Plagge Duels-e készült a Kodály-évfordulóra, a karakán hangzás azonban Bartókot idézi (a kísérőfüzetben a norvég népzenei hagyományt is megemlítik). A három, Nilssonnak ajánlott tétel élénk, humoros, a hangzás néha olyan, mintha egy vonószenekart hallanánk.
Terje Bjorklund a jazz elhivatottja, játszott Garbarekkel is, a jazz és a klasszikus zene határain alkot, a Three Contrasts for 2 Violins sem kivétel. A mű háromtételes, a szenzitív, nagy ívű dallamokat karakteres ritmikával vegyíti. A középső tétel Bartókra utal: a két szólam fel- és lemenő kromatikus dallama a Concerto két motívumára hajaz. Meglepő az elégikus alaptónus, a zárótétel barokkos fordulatai. Mindkét duó remek másik közreműködője Anders Kjellberg Nilsson.

Kjell Mork Karlsen Fantasia Religiosa per violino solo-ja a régebbi és újabb zeneszerzői technikákat is alkalmazza, az előbbieket ő is egyfajta áthallásként, az új technikákat pedig közhelyesen. A mű ráadásul hosszú, Nilsson nélkül méla unalom lenne, a kivételesen szép kettősfogásos zárás ellenére is. Mint ez a mű, úgy Bjorn Kruse Memento Mori-ja is Nilssonnak dedikált darab. Kruse jazzszaxofonosként is játszott, s a kortárs zene elkötelezett híve. Az eredetileg egy balett részleteként írt művet - mint a lemezen a tíz percen felülieket - hosszúnak tartom, a fele elég lenne. Itt is Ysaye hatása érezhető, a vízió (utazás a halál felé) persze rövid részleteiben meggyőző, jók a félelmetes képek, bár lehetne sokkolóbb hangzást is bevetni.

A hegedűre írt norvég zenék közül egyik sem nyújtja a Heuréka-érzést, a művek tisztességesen megírtak, néhol az egyedi gondolat csírája sem hiányzik. A nagyon szélsőséges hangzásokat nem vetik be, a dallamok jól követhetőek, magyarul nem csak nagy szeptim-kis szekund hangzásokból állnak, egy-egy tritonusszal körítve. Természetesen nem lehet csak ezekből a művekből messzemenő következtetéseket levonni, bár az általam hallott norvég művek sem képviselik a legújabb trendet, a szerzők mindenféle konfliktustól mentes hangzásokat írnak, és viszonylag sok az egyházi mű.

Az előadó, Stig Nilsson elképesztően szépen játszik, dús, bátor, tartalmas, jó és rossz értelemben is egészséges hangon. Képes a hosszú műveket úgy prezentálni, hogy sokkal jobbnak tűnnek, változatosnak (a hangszínek miatt), érdekesnek (a belső lüktetés apróbb változtatásai, a dinamika, a formálás miatt). Megvan a lágyság Nilsson játékában, de az elementáris, vad, ösztönös kifejezésmód is. Egy minden szempontból rendkívüli művész előadását hallhatjuk a lemezen.