2009. október 25.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Hilliard Ensemble
Arditti Quartet

PÉROTIN: Viderunt omnes
BEETHOVEN: Nagy fúga, Op.133
BRICE PAUSET: Portrait
LOYSET COMPÈRE: Omnium bonorum Plena
JOHN CAGE: The Apartment House
MACHAUT: Plange, Regni Respublica
MACHAUT: Se j’aim mon loyal ami
MACHAUT: Felix virgo
JAMES CLARKE: Untitled No.4.

Ha az estéről nagyon röviden kellene véleményt alkotni, azt mondanám, egyfelől csalódottnak, másfelől szerencsésnek éreztem magam.
Szerencsésnek, mert olyan hangversenyt hallhattam, aminek műsor-összeállítása, s a művészek előadói felfogása megerősítette bennem azt a régóta szunnyadó gondolatot, miszerint nincs is olyan nagy különbség a középkor zenéje, Beethoven muzsikája és kortársaink alkotásai között. Azt hiszem, a művészek szándéka is az volt, hogy ezt minél inkább megértessék, vagy még inkább megéreztessék közönségükkel.

Az Arditti Quartet elsősorban a kortárs szerzők műveinek előadására specializálódott. Bevallom, Beethoven Nagy fúgájának interpretálása az első pillanatban egyáltalán nem győzött meg. Később, a koncert szünetében kezdtem átértékelni a hallottakat. Az idő múlásával pedig egyre inkább úgy érzem, az Arditti Quartet szándéka éppen az volt, hogy az általában véve megszokott, igen szenvedélyes, túlfűtött, időnként már-már agyonértelmezett előadásmód helyett újfajta megvilágításba helyezze a művet. Előadásukban Beethoven zenéje épp olyan új volt, mint amennyire Brice Pauset, vagy James Clarke darabja. Nem kívánták agyongondolkodni, különféle értelmezésekkel szájba rágni a darabot, sokkal inkább éreztem szándékuknak azt, hogy egyszerűen csak megmutassák, objektív módon elénk tárják, a 21. századba helyezzék a Nagy fúgát. És azt gondolom, ez egy nagyszerű szándék. Nem utolsó sorban azért is, mert a hallgatót gondolkodásra készteti.

John Cage darabja bennem a reneszánsz korszak zenéjét, könnyed madrigálok hangulatát idézte. Az akkordfoszlányok úgy szólaltak meg, mintha csak egy szeszélyes szellő fújná a fülünkbe azokat. Egy-egy pillanatra halljuk a művet, majd hirtelen a semmibe vész. Aztán váratlanul újra felénk libben egy-két akkord, s mi szinte ösztönösen kiegészítjük, továbbgondoljuk az apró részleteket. Nagyon tetszett, a koncert egyik legizgalmasabb részének éreztem.

A csalódottságom oka sajnos éppen az est világsztár együttese, a Hilliard Ensemble volt. Az 1974-ben alakult együttes hallhatóan túl van már a fénykorán. Igaz, a tagok lassanként kicserélődtek, így az alapítók közül már csak David James maradt, de nem csak az ő hangján érezhető erősen az idő múlása. Gordon Jones baritonján ugyan hallani, hogy valaha gyönyörű színe volt, de sajnos a gyakori lebegés a Perotinus- és Machaut-korabeli zenék előadásában igen bántóan hat. Nincsen kétségem az együttes hatalmas tudása, kivételes stílusismerete felől, de nagyon hiányoltam a nyílegyenes, hajlékony hangokat és az éteri tisztaságot is, ami számomra ezeknél a középkori és reneszánsz zenéknél elengedhetetlen kellék. Másként a hatás – ahogy sajnos jelen esetben is történt – elmarad.

A két együttes közös produkciói nagyszerűek voltak, különösképpen Brice Pauset Portrait című kompozíciója tetszett nagyon, James Clarke zenéje számomra kissé hosszúnak, egyhangúnak tűnt.

A koncert a nagyhírű szereplőgárda ellenére viszonylag kis érdeklődés mellett zajlott, a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem még félig sem telt meg, s úgy vettem észre, a jelenlévő közönség körében nem aratott egyértelműen osztatlan sikert mindaz, amit hallhattunk. A koncert végén felhangzó inkább udvarias, mint lelkes taps legalábbis erre enged következtetni.