Mahler, Krása, Sollima, Mahler, Fischer

2009.szeptember 9/12.
Művészetek Palotája
Budapesti Mahler Ünnep

Sajnos az idei MahlerFest alkalmából csak két koncertre volt módom ellátogatni. Mentségem van ugyan, de vigaszom nincs. De hát, mit tehettem volna, ha egyszer nem volt több produkció...

Ez az egyik fő furcsasága a Fesztiválzenekar Mahler Ünnepének. Itt sem halljuk a mester több művét, mint egyébként, és ezt akkor is fájlaljuk, ha Fischerék műsorpolitikája rendszerint pótolja a réven, amit elvesz a vámon. A jó szülő gondosságával felügyelik a szellemi táplálékot, és csak akkor kapjuk meg, amit szeretünk, ha elfogyasztottuk azt is, ami hosszabb távon szolgálja a javunkat. Több okból is nagyra értékelem ezt a hozzáállást (már azon kívül, hogy nekem is van négy gyermekem), de a legfontosabb az a gondolat, hogy nem oly régen még maga Mahler is nehezen megközelíthető és idegen újdonság lehetett. (De erre majd még visszatérünk.)

2009.szeptember 9.
Fesztiválszínház
Budapesti Fesztiválzenekar
Közreműködnek: gyermekszólisták
Rendező: Novák Eszter
Vezényel: Fischer Iván

Idén a Mahler Ünnep központba állított szimfóniája mellett Hans Krása Brundibár című gyermekoperáját nézhettük meg. A mű keletkezéstörténete eléggé ismert, több ismeretterjesztő tévéműsor és egyéb tanulmány is foglalkozott a theresienstadti „Potemkin” várossal.

Maga a zene meglepően összetett, komoly kihívás lehetett hangszereseknek, és a közreműködő gyerekeknek. Talán Kurt Weill stílusára emlékeztet, mindenképpen a két háború közötti Berlin színházaiban elterjedt zenei világon alapul, de a szellemesebb, izgalmasabb fajtából. A hangszerelést a kényszer diktálhatta. A kirakatként működő koncentrációs táborban sem lehetett tudni, hogy milyen hangszerekre sikerül szert tenni, mégis teljesen adekvát, tartalmas a zenekar: zongora, gitár, klarinét, harmonika és egy – többnyire szordínóval játszó – trombita társul a néhány főből álló vonóskarhoz. Színes, telt volt hangzás, olyasmi, amivel Stravinsky – állítólag szintén kényszerből – már kísérletezett az első világháború alatt és után.

A Budapesti Énekes Iskola növendékeiből és a Magyar Rádió Gyermekkórusából válogatott szereplők profikat megszégyenítő teljesítményt nyújtottak. Sem bizonytalanság, sem lámpaláz nem érződött, nyilvánvalóan felhőtlenül élvezték, amit csináltak.

Mi nézők csak azért nem, mert sajnos akármennyire jó a darab, akármilyen ügyesek az előadók, képtelenség elfelejteni, hogy maga a szerző és az eredeti bemutató szinte teljes szereplőgárdája a világtörténelem egyik legaljasabb diktatúrájának áldozata lett.

Ezért a Brundibárt nem tekinthetjük gyermekoperának – ez mementó, és abból is a legfájdalmasabbak közé tartozik.

(Forrás: Müpa
Fotó: Csibi Szilvia)

2009.szeptember 12.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Giovanni Sollima: Népmesék gordonkára és zenekarra – a Mahler Ünnep felkérésére írt mű bemutatója
Mahler: VI. (a-moll, „Tragikus”) szimfónia
Közreműködik: Giovanni Sollima – gordonka
Vezényel: Fischer Iván

A másik műsor-meglepetés egy kortárs darab volt, mégpedig olyannyira kortárs, hogy Giovanni Sollima kifejezetten az idei Mahler Ünnep számára, a Budapesti Fesztiválzenekar felkérésére komponálta. A Népmesék gordonkára és zenekarra elég nagyszabású darab, és amikor én hallottam (a 12-i koncerten voltam), hatalmas sikert aratott, igaz, olyankor csak a taps hallatszik, az nem, hogy hányan maradtak csendben. A Café Momus fórumaiban viszont már hangot kapott az ellentábor is, márpedig ilyen szélsőséges esetekben az ellenvéleményeket is elég határozottan szoktak megfogalmazni.

Úgy gondolom, most nem úszom meg annyival, hogy kijelentem: nekem tetszett...

Először is azért, mert minden szélsőség összehordása után sem volt „zagyvalék”. Nem azért, mert első hallásra is viszonylag stabil hídformát véltem felfedezni, és annak a pillérei különösen szépek voltak. Eleje és vége, egy-egy halk vonósakkord. Lehetett volna transzformátor, vagy más villanyos szerkezet zümmögése – aminél tisztább hangzat a világon nincs. Saját alaphangja talán nincs is, csak a nagyon-nagyon halk hangok természetes felharmonikusai a hálózati ötven hertz basszusa felett. Ez a tisztaság szinte csak a csendből, vagy különféle természeti zajokból, neszekből születik. Erre a természeti népeknek – annakidején – még inkább volt fülük, és persze az egészet elfedő zajártalom is kevesebb lehetett. Nagyon érdekes, ahogyan ezt a világon egymástól függetlenül is felfedezték, megértették, hogy aztán ugyanazt a pentaton struktúrát, egyfajta egyszerűsített kivonatot képezzék le belőle.

Sollima néhány vonós glisszandót játszott erre a harmóniára, a sarokpontok mégis egyértelműen az akusztikus skála eleve tiszta hangjai voltak – azzal a „dunántúli”, vagy „blues” terccel, amit a világ minden népe ismer, és amiről az európai műzene időről időre megfeledkezik...

De ezek a zenék – a cím szerint is – népmesék. Népi motívumok, amelyek valahogyan a legeltérőbb zenei anyagban is összhangban voltak, rímeltek egymásra. (Miközben a kezdő és záró rész felharmonikus tisztaságára utalt egy szimmetrikus, ismétlődő anyag – az üveghang-glisszandó, ami a vártnál három oktávval magasabban tisztul ki.)

Mindvégig az volt az érzésem, hogy mediterrán stílusok olyan egyvelegét hallom, amelyek – leginkább talán Spanyolországban – mindig is egymás mellett éltek. A legeltérőbb zenei anyagok is összefüggenek, és utalnak egymásra. Az arab-mór vonósok, a zsidó rézfúvós zene, a cigány táncok. (Ott, a helyszínen mindenki egészen különösnek találta az ütős szekcióból felállt, tapsoló zenészeket. Nem tűnt fel, hogy az ott mennyire idézi a kasztanyetta hangját, vagy akár a flamenco táncosokat körülvevők tapsát?)

Nagyon összetett, nagyon sokrétű, rengetegféle zenei anyagból építkező, mégis koherens és következetes darabnak hallottam ezt a bemutatót. Minden percét élveztem.

Talán furcsa, hogy éppen a Mahler-szimfóniáról nem maradt sok mondanivalóm. Bólogatni tudnék, és egyetérteni fórumozóinkkal. Jó, hogy ilyen magas színvonalon, ilyen következetes előadásokban van módunk meghallgatni ezeket a rendkívüli műveket, pedig mindegyik nagyon komoly nehézségeket jelent zenekarnak, karmesternek egyaránt.

Igazából nem könnyű a közönségnek sem. Az alpesi tehénkolompok hallatán pedig az első félidő műsorára is kénytelen vagyok visszagondolni. Az Első szimfónia első előadásain, itt Budapesten, vajon mit szólt a közönség a gyászindulóba keveredő, teljesen egyértelmű klezmer idézethez? Nem szégyellem, nekem elég sokáig tartott, hogy Mahlert már ne gondoljam zagyvaléknak, de Bruno Walter és én megküzdöttünk érte!

Egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy Sollimáért érdemes lenne ekkora erőket mozgósítani, de ez a koncert úgy volt élvezetes, ahogy volt.

A Fesztiválzenekar műsorpolitikája már megint győzedelmeskedett.