Bejelentkezés Regisztráció

Szimfonikus művek

A bajusz alatt (Elgar conducts Elgar)

2009-07-17 08:37:33 Balázs Miklós

Elgar conducts Elgar - 1
Elgar conducts Elgar - 2
Elgar conducts Elgar - 3
ELGAR:

Cockaigne Overture / Enigma Variations / Pomp and Circumstance Marches
(1926-1933)
Naxos; 8.111022

Symphony No.1 / Falstaff
(1930-1932)
Naxos; 8.111256

Symphony No.2 / Cello Concerto
(1927-28)
Naxos; 8.111260

Volt alkalmam nemegyszer keseregni azon, mennyire kevéssé ismert és játszott minálunk a brit szimfonikus zene. Most azért idézem fel újra sekély keserűségemet, mert, bár kétségtelen, Edward Elgar munkássága jobb-rosszabb ismertségre számot tarthat ugyan ezen a féltekén is, ám eközben mifelénk még mindig csak az Enigma-variációk, ritkábban a Gordonkaverseny hallható koncerteken. Pedig legalább a szimfóniáknak helyük lehetne néhanap a hazai műsorlapokon, ahogyan félreismerhetetlenül jelen vannak ezek a darabok már jó ideje nemcsak a brit, de számos más európai és tengerentúli zenekarok repertoárján is.

Különös, hogy miközben Johannes Brahms szimfóniái számolatlanul nyernek megszólalást minden rendű és rangú, hazai és külhoni együttes hangversenyein, a Brahms „Ötödik szimfóniájának” is becézett Elgar-darab, az Op.55-ös Asz-dúr szimfónia legfeljebb (illetve elsősorban) hanglemezről ismert a magyar nagyközönség előtt, az Op.63-as Esz-dúr nemkülönben.
Igaz, lemezről valóban ismert alkotások ezek.
Kevés olyan elszánt lemezgyűjtőt ismerek, aki legalább egy vagy két felvételt ne őrizne Elgar szimfóniáiból, függetlenül e művek hazai megbecsültségétől, de nem függetlenül azok – elismerő hangú – nemzetközi megítélésétől.

Ha így van, bizonyosan többek érdeklődésére tarthat számot a Naxos három, az utóbbi években megjelent CD-kiadványa, melyeken maga a szerző vezényli két szimfóniáját, az Enigma-variációkat, illetve Falstaff című szimfonikus költeményét, valamint Csellóversenyét és más kisebb zenekari műveit. A lemezek anyagát 1926 és 1933 között rögzítették –természetesen már elektronikus eljárással, hiszen Elgar számos akusztikus felvételt is készített korábban, jórészt ugyanezekből a művekből, ám azok alig-alig bukkannak fel a lemezpiacon –, a korszak legjobb brit szimfonikus zenekarainak közreműködésével, köztük egy felbecsülhetetlen értékű hangrögzítés-történeti kuriózummal, az úgynevezett Accidental Stereo hangreprodukciót kínáló Cockaigne-nyitány részlettel.

Ismerve az Elgar-szimfóniák és az egyéb zenekari munkák meglehetősen gazdag diszkográfiáját, mely telis-tele van egészen kiváló és könnyen beszerezhető felvételekkel (Boult, Barbirolli, Tate, A. Davis, C. Davis, Slatkin, Gardiner stb. vezényletével – hogy csak a fontosabb brit dirigenseket említsem), megkockáztatható, Elgar „saját” rögzítéseinek inkább csak történeti értéket kell biztosítanunk. Kivált, ha figyelembe vesszük, hogy maga Elgar sem volt egy – ahogyan manapság mondani szokás – pálcavirtuóz. (Az igazságnak annyival azért adóznom kell, hogy a mester túl volt a hetvenen, mikor ezen felvételek többségét elkészítette).

Ám sokak szerint semmi sem helyettesítheti a szerző „saját verzióját” (ha van) az egyes művekből, ha kell, akár a rögzített előadás művészi értékeit nagyvonalúan elvonatkoztatva az illető komponista szerzői kvalitásaitól. Edward Elgar ezen lemezei is ebből az irányból közelíthetők meg valós haszonnal, vagyis könnyen lehet, csupán azok figyelmére tarthatnak igényt, akik kifejezetten érdeklődnek az ilyesféle „szerzői változatok” iránt. Ám, hogy ez milyen profittal kecsegteti a türelmes, és a fület próbáló hangminőségtől el nem rettenő hallgatót, arra elég egy példa: a II. szimfónia kezdő ütemeinek tempóját szinte egyedül csak Barbirolli játssza a szerzői változatban hallottaknak megfelelve.

De mi az, ami Elgar bejátszásait mint előadásokat érdekessé teszi, túl a felvételek történeti tényein? Az angol komponista előadói habitusában, stílusában, formálásában, ahogyan műveiben is, van valami kedélyesen humánus, valami a mester joviális, vidéki lordot formázó megjelenéséből. Ahogyan az emberiesség és szelídség hangjai szólnak a zenében. Az Enigma-variációk mozgalmassága, a Falstaff humora, a szimfóniák kissé bumfordi, mégis nemes eleganciája, a Csellóverseny romantikus hullámzása, vagy a Gerontius álma ájtatos szónokiassága ugyanarról a tőről fakad. Ezt azonban nem valaminek a meglétével, mint inkább valaminek a hiányával lehet szabatosabban leírni – mégpedig a drámaiság hiányával.

A drámaiságnak e hiánya kapcsán talán üldözendő kivételnek gondolhatnánk a Csellókoncertet, melyet ma is leginkább a Jacqueline Du Pré által bevezetett gesztuskészlettel és előadói stílussal ismerünk. A Naxos lemezén hallható Gordonkaverseny-előadás így igen komoly interpretációtörténeti tanulsággal szolgál: a Beatrice Harrison szólójával, 1928-ban rögzített versenymű elénk tárja a Du Pré előtti előadói hagyományt. Alig-alig találni nyomát ebben az olvasatban annak a fékezhetetlen szenvedélynek, habitusnak, drámai erőnek, mely Du Pré kétségkívül megindító hatású, mára mintaértékűvé nemesülő interpretációit jellemzi. Némi túlzással azt is mondhatnám: Harrison Du Pré-hez képest egy műkedvelő grófkisasszony klasszicista attitűdjével játszik, s ennek nyomán a darab egészen más arcot ölt, mint azt pár évtized múltával halljuk.

Az azonban aligha állítható, hogy a zeneszerző és előadóművész Elgar az égig lobbanó szenvedélyek, a sodró temperamentum, a markáns affektusok embere volna; ritkán él a szélsőséges érzelmeket tükröző gesztusok adta lehetőségekkel. Zenéjében és előadói modorában éppúgy kevés a drámai erő, Elgar kimondottan epikus alkat, néha lírai, energiáit, melyben hiányt korántsem szenved, legszívesebben ebben az irányban mozgósítja előadóként is. Ez a szemlélődő, szépségkereső modorral vegyülő elbeszélőkedv jellemző rá mindenekelőtt, bár meglehet, a mai fül számára vontatottnak, lomhának tűnhetnek a tempóválasztások, nehézkesnek a modulációk, s talán kissé ormótlannak a zenekari felrakás. Valamiféle ráérős, epikus igényű „történetmesélés-aktus” jellemzi az Elgar-művek jelen előadásait is, mintha Thackeray vagy Dickens regényfolyamainak hosszas leírásai keresnének maguknak zenei illusztrációkat. Drámájuk sápadt, lírájuk szégyenlős, narrációjuk azonban energikus és produktív, végül mélyen emberi.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.