Írások barátoknak és jóakaróknak (Szomory Dezső: Zene és ének hangjainál)

SZOMORY DEZSŐ:
Zene és ének hangjainál – zenei írások
492 oldal
3200 Ft
Múlt és Jövő Könyvkiadó

„Ezentúl írni fogok az Operáról és koncertekről barátaimnak és jóakaróimnak.” – így kezdte az akkor 64 esztendős Szomory Dezső első zenei írását a Színházi Élet 1933. évi 47. számában. A zenekritikai ars poeticának is beillő köszöntőjében azután – rutinos íróként – jó előre leszögezte, mit is várjon tőle az olvasó.

Kitartást és lelkesedést mindenekelőtt. Szomory nem titkolta, hogy lesznek (vannak) kedvencei, megnevezte őket jó előre, s meg is indokolta, miért. (Bartók Béla, Basilides Mária, Arturo Toscanini, az operaigazgató Radnai Miklós és így tovább, ma már nem is kellene indokolnia listáját.) És írta még nagy bátran, hogy ő bizony szubjektív lesz. Egy népszerű író, a modern magyar dráma megteremtője a sikerei csúcsán (vagy azon alig túl) beállt tehát a mindennapi opera- és hangversenyélet taposómalmába.

Szomorytól persze nem volt idegen a műfaj. Annakidején fiatalúr korában (még Vészi Mór néven) két évet lehúzott a Zeneakadémia zeneszerzés tanszakán (állítólag még Liszt Ferenc is tanította). Bár nem a kiemelkedők között tartották nyilván, a Muzsika szellemisége bizony jócskán megcsaphatta. Írói munkásságában minduntalan vissza-visszaköszönnek a zenei témák és leírások (pl. Incidens az Ingeborg hangversenyen c. színművében, vagy A párizsi regény c. művében), másutt meg egész drámákat formált meg nagyoperai módon (pl. II. Lajos király c. drámájában), áriákban, duettekben és kórusjelenetekben gondolkodva. A nagy pályatárs, Kosztolányi Dezső írta találóan Szomoryról, hogy „szavai pianissimoi és fortissimoi leginkább a muzsika hullámaira emlékeztetnek”.

A Múlt és Jövő Könyvkiadó a Szomory Dezső Művei sorozat negyedik részeként most megjelentette a Színházi Életben 1933 és 37 között közreadott Szomory-írásokat. Tanulságos olvasgatni őket.

Egy csillogó intellektus virtuóz sziporkái. Némelykor egészen negédesen könnyed hangszerelésben, hogy azután egy pillanat alatt véressé fordulhasson a mondat második fele. Egy kiismerhetetlen zenebarát. Olykor groteszk, máskor könnyesen lírai, megint máskor kegyetlen és durva, vagy éppen hűvösen tárgyilagos. És éppen ez a kusza kiszámíthatatlanság teszi Szomory zenei írásait oly izgalmassá.

Idézzük csak fel, hogyan írt Szomory a Fidelio Rabok karáról: „Én láttam Párizsban hajdan egy Fidelio előadást: mint a patkányok és férgek másztak és csúsztak elő mindenféle odvakból, gödrökből és lyukakból, négykézláb és hason csúszva ezek a szerencsétlen prisonnier-k! Mint a svábbogarak másztak ki egy falból a börtönudvarra! Alacsony emberi hulladék, eltaposva rongyaiban, milyen magasra szállott állati szennyéből s nyomorából, milyen magasra az emberi méltóságban, mikor ez mind a kórust intonálta, mintegy mélységből az egekbe!” (Ez legalább 100 éve lehetett, a „rendezői színház” még kóbor gondolatként sem létezett – vagy mégis?)

Persze Szomory elsősorban egy nagy kor nagy tanúja volt. Majd két évtizedig élt Párizsban, minden lehetséges helyszínen ott volt, és ismert mindenkit. Nem mondok mást, ott volt például a Pelléas és Mélisande zenetörténeti jelentőségű ősbemutatóján. Negyedszázaddal később tehát finnyáskodva elutasíthatta az Otto Klemperer keltette nyálas karmesterkultuszt, mert ott volt Felix Weingartner. Elutasíthatta Benjamino Gigli anti-színházi hangcsodáját, mert előző héten Toti dal Montét, vagy a „tüneményes” Marian Andersont bravózhatta. Utálhatta a Pesten oly gyakran megforduló „lélektelen” Richard Strausst, mert őt a „lobogó sörényű” Szergej Prokofjev követte. Elutasíthatta a sterilnek érzett Edwin Fischer ma korszakosnak hitt Bach-produkcióját, cserébe rajonghatott Wilhelm Backhaus vagy a „jó öreg Casals Pabló” Beethoven-játékáért. Igen boldog tobzódások lehettek Szomory hangversenyévadjai!

A lelkünknek legkedvesebb írásai azok, amelyekben gyanútlanul megsejt valamit, amit akkor csak sejteni lehetett, s amit csak az utókor tudott igazolni, és igazolt is. Fischer Annie ifjúi föltűnését, Lichtenberg Emil minden akadályon átgázoló gigászi oratóriumélet-szervezését, a fiatal Ferencsik Jánost a „bűvészpálcájával”, a Nádasdy Kálmán – Oláh Gusztáv páros zseniális tehetségét.

Egy jó íróhoz méltóan változatos nyelvezettel, élvezettel számolt be a mindennapi előadásokról, gyakran „odatartva a mikrofont” egy-egy mellette ülő hölgynek vagy úrnak. Hiszem, ha Szomory ma élne, biztosan velünk együtt élné a zenei mindennapokat, akár itt, a „Momus hullámhosszán”.

A míves kötet példás gondozásban kerül az olvasók kezébe. Az anyagot Szomory György, az író másod-unokaöccse, nem mellesleg az Operaélet alapító főszerkesztője állította össze és látta el (néha kissé vitatható) jegyzetekkel. (Egy névmutató a végére, az azért kellett volna.)

Nagyon ajánlom mindenkinek, akit a Kor, a Műfaj és a Szerző érdekel!