Tuti buli volt, de frankón, haver! (A Xerxes a MÁO-ban)

2009. április 30.
Magyar Állami Operaház

HÄNDEL: Xerxes

Xerxész: Meláth Andrea
Arszamenész: Bárány Péter
Amasztrisz: Wiedemann Bernadett
Romilda: Fodor Gabriella
Atalanta: Fodor Beatrix
Elviro: Kálmán Péter
Ariodatész: Fried Péter

Díszlettervező: Horesnyi Balázs
Jelmeztervező: Benedek Mari
Koreográfus: Venekei Marianna
Karigazgató: Szabó Sipos Máté

Rendező: Kovalik Balázs
Vez.: Oberfrank Péter

Írásom címének stílusához hasonló módon nyilvánulnak meg gyakran a recitatívókban a Kovalik Balázs fordította és rendezte Xerxes szereplői. Ezeken természetesen sokat nevettünk, de azért azt gondolnám, ez inkább vicces, mint szellemes, mert túlságosan mechanikusan próbálja meg elővarázsolni a derültséget a nézőkből.
A rendezés a mai Iránba, vagy valamilyen közel-keleti környezetbe helyezte az ókori Perzsiában játszódó történetet. Az ilyesféle modernizálás az operamúzeumban ma már szinte kötelező, mintha mindenképpen igazolni kellene, van értelme kétszáz éves műveket bemutatni, hiszen máig érvényes mondandóval szolgálnak.

Így hát trendi, keleties-arabos öltözékű fiatalok jöttek-mentek a színpadon brékelős, bugizós mozgásformákkal, bár az énekes szereplőknek ennél bonyolultabb dolgokat is be kellett mutatniuk. Kis, elektromos cabriókkal manőverezni például néhány négyzetméteren; ebben többek közt Fodor Gabriella is jeleskedett, az ő teljesítményét az tette különösen emlékezetessé, hogy egy nagyáriát is előadott közben, épp oly kitűnően, mint akkor, amikor egyszerűbb helyzetekben kellett ezt tennie.
Ilyesmit Meláth Andreától is láttunk, ő egy néhány madzagon libegő kis repülőgépben áriázott, közben bombákat hajigált, amikkel meglehetősen pontosan kellett célba találnia, mert ott kis töltetek robbantak.

A recitatívók magyarul, az ariosók, áriák olaszul hangoztak el. Az összes énekes dicséretére legyen mondva, a szöveget lehetett érteni, és így a történetet követni. De a barokk áriák stílusában is otthon voltak legalább olyan szinten, amennyire egy ilyen, nem a „tökéletes” autenticitásra törekvő előadáson kell. Vagyis jól, külön-külön énekelték a gyors futamok hangjait, azok nem folytak egybe, és szépen virtuózan voltak kivitelezve a díszítések is.
Ezen túl is, mindenki jól teljesített, megfelelve annak a karakternek, amit alakítania kellett. Énekelje bár nő létére férfi szerepét női hangon (Meláth Andrea), férfi létére férfi szerepét női hangon (Bárány Péter), nő létére férfi álruhába bújt nő szerepét női hangon (Wiedemann Bernadett), férfi létére férfi hangon férfiú szerepét (Kálmán Péter, Fried Péter), nő létére női hangon hölgy szerepét (Fodor Gabriella, Fodor Beatrix).
Kisebb hibák voltak, de ezeket nem érdemes most felhozni.

A mű tálcán kínálja a poénokat a színpadi megvalósítás számára, amit Kovalik Balázs bőven kihasznált, elvégre ez vígopera, halott egy szál se. Említsük csak meg a platánfa esetét. Az előzetes ismertetők hangsúlyosan utaltak rá, Xerxes híres áriája egy növényhez szól, de itt az derült ki, a szerelmi vallomás csak afféle barokkos túlzás, a címszereplő valójában Romildát óhajtja, aki viszont Arszamenészért rajong, és viszont, a Xerxész által elhagyott Amasztrisz pedig azért öltözik álruhába, hogy imádottja közelébe férkőzhessen... A fitofilia tehát nem képezi konfliktus alapját, így a nóta végén a fát Arszamenész és Elviro cabriójával kidönti, a törzsébe kapaszkodó Xerxesszel együtt.
Említhető még a nyúl-motívum, egyet az iszonyatosan rikító, neonfény színű, méretes, majdnem méteres műanyag példányok közül a fő perzsa ad ajándékba Romildának. A korabeli ikonográfia szerint a nyuszi a szaporaság jelképe, az állatok tengerbe való hajigálása tehát az ő és társnői részéről Erosz istennek bemutatott áldozatként értelmezhető.

A kamarazenekarnyi méretűre csökkentett operaegyüttes Oberfrank Péter irányításával stílusosan, sokszor szép hangon muzsikált, a kórus is jó volt, valamint a tempók is tetszettek. Azt lehet mondani, a hosszú idő után sorra került barokk mű bemutatója sikerült, egyenletesen magas színvonalú volt a zenei alap megvalósítása, az énekes szólamok kivitelezése, és a rendezés is, az egész ily módon koherens egységet alkotott. Nem valami csodabogarat vizsgáltunk, hanem izgalmas, élvezetes szórakozásban volt részünk amellett, hogy Händel zenéje gyakran elgondolkodtató is.

(Fotók: Csillag Pál)