Bejelentkezés Regisztráció

Budapesten

BFZ, Bavouzet, Davis

2009-04-09 13:31:48 Dauner Nagy István

2009. április 3.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Budapesti Fesztiválzenekar
Jean-Efflam Bavouzet (zongora)
Vez.: Sir Andrew Davis

SIBELIUS: Az okeanidák – szimfonikus költemény, Op.73
PROKOFJEV: 2. (g-moll) zongoraverseny, Op.16
SCHUMANN: III. („Rajnai”) szimfónia, Op.97

Volodosról egyszer már lemaradtam, és nem nagy vigasz, hogy saját hülyeségem miatt...

Mondjuk, a koncertprogram Volodos nélkül is elég „ütős”. Az első félidő kevéssé ismert zenei csemegékből áll, a Schumann pedig pontosan azért érdekel, mert különböző előadásokban többször is hallottam a közelmúltban. Hozzáteszem, hogy az orosz zongoristát helyettesítő Bavouzet neve is jól cseng a szakmában, sőt, amikor korábban szerencsém volt hozzá (többször is járt már nálunk), igen jó benyomást tett rám.

Ezért aztán nem keserített el túlságosan Körner Tamás koncertet megelőző bejelentése a változásról.

A Sibelius-kompozíció körülbelül meg is felelt a várakozásoknak. Olyan hangfestés, sok hullámzással és mennydörgő timpanival, ami már közhelyes, de még nem komikus. A jó ízlés határain belüli, de nem túl tartalmas zene, viszont a koncerthez szolgáló aperitifként kiváló, mert már itt teljesen világossá válnak a zenekar és a karmester erényei.

A Budapesti Fesztiválzenekar kvalitásait szerencsére jól ismerjük, most mégis úgy vélem, hogy kezd differenciáltabb képem kialakulni róluk. Különösen a vonósokat érzem kiemelkedőnek. Markáns és határozott fortékat is képesek sokszínűen, árnyaltan játszani, és ez az, amit Sir Andrew Davis maradéktalanul képes kihasználni.

Van világsztár karmester, akit pontosan azért szeretünk, mert a legapróbb ritmusokban is pontos, egyfajta tűhegyes tollal rajzol, Andrew Davist pedig azért, mert korongecsetet használ, széles mozdulatokkal fest, és nagy tömbökből építkezik.

A Prokofjev-zongoraverseny nyilvánvalóan sokkal komolyabb, rokonszenvesebb, egyszóval jobb darab, mint a Sibelius. A mű talán kevéssé oroszos, habár Prokofjev keménysége, karcossága nagyon is érzékelhető, szóval semennyi gondom sincs azzal, hogy orosz helyett francia zongorista szólózik.

Bavouzet elemében van, és elképesztő dolgokat művel. Játékára a „virtuóz” nem megfelelő szó, nem arról szól a dolog, hogy mennyi hangot tud egységnyi idő alatt leütni. A rettenetesen nehéz darabot nem csupán tempóban abszolválja, hanem úgy zenél, hogy közben összemosásnak, bizonytalanságnak, vagy melléütésnek sincs nyoma. Hagyományos értelemben vett lassú tétel hiányában nincs sok idő elmélyedni. Bavouzet egyedül ezért nem tudja most maradéktalanul bemutatni azt a sokszínű, finom árnyalatot, mint amit például úgy három éve a Gaspard de la Nuit ciklusban nyújtott a Zeneakadémián. Egy rohanás, káprázatos tűzijáték az egész.

Tulajdonképpen a második félidőt, a Schumann-szimfóniát kaptuk ráadásba. Sokszor hallottam már hangversenyen is, és amennyire vissza tudok emlékezni, mind közül ez volt a legjobb előadás. Davis irányítása most is nagy ívű és tömör, és ez egyedül a scherzo tételben okoz nekem némi hiányérzetet. Mintha tánctételhez túlzottan ragadós, leülő lenne ez a megfogalmazás. Aztán ahogy haladunk, a téma visszatéréséig egyre jobban megbarátkozom ezzel a megközelítéssel is.

Igazán szeretem az ilyen hangversenyeket. Kellő arányban ismert és ismeretlen, koncentrációra késztető, inspiráló zene – és nem utolsósorban ragyogó előadás.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.