Az Isten állatkertje (Susan Graham és az Ensemble Matheus koncertje)

2009. április 4.
Zeneakadémia

Susan Graham és az Ensemble Matheus

HAYDN: g-moll („A tyúk”) szimfónia, Hob. I:83
GLUCK: „Che faro’ senza Euridice” – ária (Orfeo ed Euridice, III. felvonás)
MOZART: „Mi tradi’ quell’alma ingrata” – recitativo és ária (Don Giovanni, II. felvonás)
MOZART: „Parto, parto” – ária (La Clemenza di Tito, I. felvonás)
HAYDN: C-dúr („A medve”) szimfónia, Hob. I:82

Nem kell mindenáron a köznyelvben szokásos szarkasztikus árnyalattal olvasni a címben idézett közkeletű mondást. Miért ne létezhetne annak, mondjuk, egy magasztos jelentéstartalma is: „nagy az Isten állatkertje” – minden irónia, gúny, sértő jelentésátvitel nélkül.
Mert, ha csakugyan volna az Örökkévalónak állatparkja, annak lakóihoz alighanem remekalkotásokat rendelne a teremtőjének hálás emberiség.

S ahogyan a nyúl vagy a zebra kapott mintaértékű képzőművészeti örökítést Albrecht Dürer vagy Victor Vasarely kezén, úgy zengik a jószágok hangos dicséretét Joseph Haydn szimfóniái is a tyúkról és a medvéről.

E két népszerű szimfóniát összepárosítani régi jó szokása az együtteseknek koncerten és hanglemezen egyaránt, s nem csupán az állatos melléknevek végett, hanem mert sorszámban is egymást követő, közeli élettörténeti pillanatokban született munkák: az ún. párizsi szimfóniák zászlóshajói ők (1785-86). Szellemesek, kreatívak, invencióban gazdagok ezek a művek; kétségkívül hálás koncertműsort szolgáltatnak minden időben, bármilyen napszakban, a Földgolyó akármely derűs, avagy borús szegletén.

A Jean-Chistophe Spinosi vezette régihangszeres kamaraegyüttes, az Ensemble Matheus még csak pár éve jegyzett gárda a nemzetközi zenei élet tarka palettáján, előmenetelük mégis töretlen, évről évre szaporodnak a felkéréseik, lemezfelvételeik, s gyűlnek az elismerések is szép számmal a közös vitrinben. Ám annyira ezért még nem lehetnek biztosak a dolgukban, hogy „egymaguk” is megtöltsék a Zeneakadémia nagytermét.

Szombat esti szólistájuk, az amerikai mezzoszoprán, Susan Graham neve azonban igen jól cseng a piacon. Ő igazi all-round énekesnő, egyaránt szívesen énekel kortárs és klasszikus muzsikát, rendre megjelenik rangos régizenei projektekben, hagyományos és ultramodern operarendezésekben, repertoárja Purcelltől Ned Roremig ível. Hangi tulajdonságait figyelve könnyen érthető a sokoldalúság: Graham énekhangja telt, de nem öblös, átható, mégsem bántóan éles, technikája magas szintű és igen kifejező, drámai ereje meggyőző. Szépek és megfogottak a mélyek, de tiszták és pontosak a magas hangok is. Magabiztosságban, rutinban, játékkedvben nincs hiány. A Gluck-részlet, amivel indít (J’ai perdu mon Eurydice – igen, franciául) egyszerű eszközeivel hamar lefegyverzi a közönséget, a két Mozart-ária (Mi tradi’ quell’alma ingrata a Don Giovanniból és a Parto, parto a Titus kegyelméből – utóbbi a szünet után) ugyan már komolyabb feladatot jelent, de itt sincs nyoma semmilyen megingásnak, mely az áriák technikai nehézségeire mutatna. A hangszín szép, a hang maga intakt és fényes marad még a legkomplikáltabb koloratúrákban és dinamikai váltásokban is.

Spinosi nem egy aluszékony dirigens.
Széles mozdulatait látva azt hihetnénk, gigantikus Mahler-víziók végtelenbe ordító crescendóit irányítja, pedig dehogy. Mindössze két tucat, klasszicista jó modorban megírt zenedarabot játszó hangszeres muzsikust igyekszik intenzívebb munkára bírni, ha tekintete a kottában legalább fortéhoz ér – teszi ezt több-kevesebb sikerrel.

Pár apróbb pontatlanság és egy komolyabb fúvósgikszer miatt kár lenne időt vesztegetni az együttes technikai hiányosságainak tüzetesebb ecsetelésére, hiszen megszólalásuk összességében markáns és egységes, ritmikailag megfelelő, összhangzásban többnyire illően homogén. Haydn-játékuk ugyan messze van a kifogástalantól, de így is hatásos és lelkesítő, mert végig az összefogottság, kidolgozottság tapasztalatával hat. A vonósok alapvetően érett, szépen edzett hangot ütnek meg, a fafúvók is könnyen utat találnak maguknak a vonósfutamok között, a natúrkürtök perfekt állásait és tetszetős hangütését külön is érdemes kiemelni. A basszus néha kevés, de ettől még nem billen meg nagyon a hangzásarány, a drámai „kitörések” néhol lehetnének harsányabbak, a lassú tételek légiesebbek, kecsesebbek. Ám úgy hiszem, az itt jelzett hiányosságok is csak apróbb mértékben roncsolják az élményt: az Ensemble Matheus egy jó képességű, ambiciózus társaság benyomását kelti, reményteljes jövőjük felől nincs kétségem.
Hisz, dacára minden zsörtölődésnek, ha akarjuk, eltáncol a szemünk előtt a mord mackó, s kotkodácsol a kendermagos tyúk is – úgy, ahogyan mi szeretjük.