2009. március 30.
Művészetek Palotája – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Mahler Kamarazenekar
Fazil Say (zongora)
Vez.: Daniel Harding

SCHUMANN: Genovéva-nyitány, Op. 81
BEETHOVEN: 3. (c-moll) zongoraverseny, Op. 37
BRAHMS: III. (F-dúr) szimfónia, Op. 90

Elképzelni sem lehet különbözőbb művész-személyiségeket, mint Fazil Say és Daniel Harding. A török zongoraművész már ránézésre is csodabogárnak tűnik, a fekete bársonylebernyeg alig takarja sötétszürke pólóval fedett „apszisát”. Különös gesztusok, ideges ide-oda hajlongás, furcsa mozdulatok egész sora ingerli mosolyra a gyanútlan nézőt. Enfant terrible. Ha csak szemmel követem Say tevékenységét, pusztán egy magamutogató különcnek gondolnám, ám ha behunyom a szemem, s csak a játékát hallom, egy különös ívvel és könnyedséggel, de remekül, nem mindennapi érzékenységgel zongorázó fiatalembert hallok.

Az oxfordi Harding egészen más egyéniség: karót nyelt brit, szűkre metszett, snájdig öltönyben és szorosra kötött nyakkendőben feszít az emelvényen, mindig erősen koncentrálva teszi a dolgát, megjelenése sétapálcás nyárspolgárt, vonásai némi angolos szigort tükröznek. Mozdulatai világosak és következetesek, kimértek ugyan, mégis terjengősek néhol, ám sosem túláradók. Úr skatulyából, a birodalmi szabás szerint.

A habókos és a gentleman – közberöhögős tévésorozat alapja lehetne. Azt gondolnám, egyidősek, pedig a török hat évvel idősebb.

És persze jött velük egy kiváló együttes, a Mahler Kamarazenekar, fegyelmezett, pontos, de energikus játékot hozva. Így szólalt meg a Genovéva-nyitány az est legelején, szárazan, kissé hűvösen, de erős, egészséges vonóshangzást és szerénytelenül tiszta, sallangtalan fúvósmegszólalásokat produkálva. Valahol félúton az angol nehézkesség és a németes megfeleléskényszer között. A zengőkamrák csukva a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben, minden egyes hang bent ragad a megtelt széksorok között – oldalvást szökésre reménye sincs. A hangzás az ötödik sorból figyelve kissé nyers és rendkívül direkt, minden eljátszott hangnak eleje és vége van, s kanyarok nélkül talál utat a fülünkig; semmi maszatolás, semmi lazaság, semmi könnyedség, semmi oldottság; kemény, de intakt kamarazenekari hangzás.

Fazil Say szólója a Beethoven-versenyműben egészen más dimenziót nyit meg. Say zongorázása élményszerű, spontán, s inspiráló ugyanakkor, nincs benne semmi kiszámított vagy unalmas. Végig izgalmasnak, kalandosnak, mégis esendőnek hat és feltétlen figyelmet követel magának. Egyaránt érezni benne a feszültséget és a mindent felülíró fluiditást. Görcsös tetszeni akarásnak nyoma sincs, van viszont természetesség, könnyedség és mégis elegendő súly egyszersmind, valahol a kényszeres magamutogatás és az ösztönös kreativitás határán. A vállalt impertinencia különös varázsa lehet ez. A török művész szertelen ugyan, de sosem lesz ízlésrombolóan harsány, játéka dinamikus és tempós, de pillanatig sem fenyíti a széthullás veszélye. Ezt tükrözi a két ráadás, Mozart C-dúr zongoraversenyének elhíresült Andantéja, valamint a pianista saját kompozíciója, a török népdalra írt Fekete Föld.

Johannes Brahms F-dúr szimfóniájának előadása a szünet után a Genovéva-nyitány tömörségét idézte, sőt, sokszor felül is múlta azt összeszedettségben, erőben, játékintenzitásban. A darab nem véletlenül lett a szerző legkevésbé közkedvelt szerzeménye a műfajban, hiszen a négy Brahms-szimfónia közül egyedül a harmadik nem elsöprő, extatikus fortéba torkollik, hanem egy szelíd, befelé forduló pianóban omlik el. Persze nem ezért lett egykoron a wagneriánusok fő célpontja, hanem, mert e munka talán a korábbiaknál is mélyebben fordul a „múltba”, szerkezete pedig éppoly klasszikusan merevnek és idejétmúltnak tetszett a Zukunftsmusik elkötelezett hívei számára, mint a legtöbbet vitatott Brahms-művek.
Emellett a hangzás korántsem mellékes.
Harding zenekara alapvonalaiban a klasszikus kamarazenekari hangzást képviseli, csökkentett vonóskart – masszív, telített és kifejező vonóshanggal – és a minimális fúvóslétszámot kérve, s egyfajta jellegzetes, póztalan tisztaságot nyújtva az együttjátékban. Mármost különösnek tűnhet a kontraszt, hogy pár hete Schubert „Nagy” C-dúr szimfóniáját még bruckneri méretű zenekarral hallgathatta a budapesti közönség a Philadelphiaiak vendégjátékának hála, a hétfő esti hangversenyen már a Brahms F-dúr szólalt meg jószerivel feleannyi muzsikus közreműködésével. És bizony szembeszökő a különbség.

Eltűnik a szokásos brahmsi olvadékonyság, a terebélyes nagyzenekari hangzás nosztalgikus szépsége, a széles dinamika, s vele a kényelmes tempók és a megszokott, félreismerhetetlenül romantikus, ámde tartózkodó pátosz. Hétfő este a kamarahangzás áttetsző, semmit el nem fedő, tapintatlan nyíltsága tárult elénk. A programzenei kiutakat fürkésző andalgás helyett a mesterkéletlen, abszolút zeneiség tört utat magának. Harding előadása nem volt ugyan utolérhetetlenül precíz, ellenállhatatlanul stílusos, velőtrázóan izgalmas vagy eredetieskedően radikális sem, de friss volt és nyitott, kíváncsi és leleplező, s a maga iskolás módján is üde képmást kölcsönzött egy ezerszer hallott darabnak.