2009. március 28.
Zeneakadémia

fotó: Kállai Márton

Philippe Jaroussky – kontratenor
Jérôme Ducros – zongora
DUPONT, CHAUSSON, SAINT-SAËNS, HAHN, MASSENET, CHAMINADE, FAURÉ, FRANCK, LEKEU dalai és zongoraművei

Tízéves kontratenori karrierje alatt Jarorussky mindent elért, amit zenész elérhet. Volt az Év énekese 2007-ben, az Év lemezének tulajdonosa tavaly, és Az Év művésze lett idén. Mindezt barokk művek előadójaként érte el, nem csodálhatjuk, hogy nemrégiben váltott: Opium címmel jelentetett meg lemezt, amelyen a francia mélodie, azaz dal szerzőitől, Massenet-től Debussyig szerepel reprezentatív válogatás. A műfaj 1870 után élte virágkorát, amihez nagyban hozzájárult, hogy megalakult a Société Nationale de Musique, Duparc, Fauré, Saint-Saëns és mások részvételével.

Ők sokat tettek azért, hogy az addig egyedül uralkodó opera mellett fejlődésnek indult a szimfonikus zene, a kamaraműfajok és a mélodie. Saint-Saëns 1872-ben megzenésítette Armand Renaud Delírium „Az ópiumszívó álma” című versét, amely (szabad fordításban) így kezdődik:

„Pillanatnyi pihenés sem ment,
Piruettezek lábujjhegyemen,
Pörgök körbe-körbe,
Mint elszáradt levél.”

A lemeznek tán kissé provokatív a címe, de figyelemfelkeltő, az biztos.
A koncert viszont maradt az egyszerűbb és nem túl sokat mondó (vagy ebben az esetben mégis?) Francia melódiák elnevezésnél. A vonzerőt itt úgy is a név, Jaroussky jelentette. Pedig az a forgás-pörgés, amelyet a költő átélt, nagyon is jól utalt arra az állapotra, amely magával ragadta az arra fogékonyakat, hallgatván-látván az énekes – és a zongorista Ducros –műsorát, amely húsz dalból és két zongoradarabból állt össze.

Sokan vették csalódottsággal tudomásul, hogy nem a megszokott, castratóknak írt áriákkal érkezik Jaroussky. Mi tagadás, én sem örültem túlságosan, ugyanakkor kíváncsian vártam, mi sül ki a varrógép és az esernyő ezúttal nem igazán véletlen találkozásából a koncertterem boncasztalán. De Jaroussky és – tegyük hozzá, egészen kiváló – zongorista kísérője nem hagyta magát. Az első pillanattól, Dupont Mandolin című dalától kezdve nyilvánvalóvá tették: be kell hódolni nekik.

Próbáltam elvégezni az ellenpróbát, csukott szemmel hallgatni az énekest, vajon el tudom-e képzelni, hogy egy énekesnő áll ott – persze nem sikerült. Jaroussky az Jaroussky, alig hiszem, hogy hasonlítgatni kéne bárkihez. Hangszíne szép, intonációja makulátlan, technikája tökéletes, keveset vibrál, csak ott, ahol díszítő elemként szükségét érzi. Hangjának dinamikai terjedelme kisebb, mint egy igazán jó szoprán énekesnőnek, de csak ott válik modorosan színezetté, ahol tényleg nagyon hangosan énekel egy-két hangot. Minden eszközét tudatosan, halálos biztonsággal képes alkalmazni, soha nem billen meg, a háromszoros-négyszeres pianókban sem.

A mélodie-k elég vegyes színvonalat képviseltek, de a minden felesleges eszközt, csúszkálást, öblögetést, túlzó zenei megoldásokat nélkülöző, kerülő, ugyanakkor rendkívül színes előadásmód az egyéni szépségű hangmatéria segítségével nivellálta őket, egyfajta aranykorként tüntette fel azt a néhány évtizedet, amelyben megszülettek. Hahn, a venezuelai származású francia tán a legkönnyedebb tollú szerző abból az időből, de Bachra utaló basszusmenettel operáló, népszerű A Chloris című dala tényleg meghatóra sikeredett. Lekeu, a huszonnégy éves korában elhunyt belga születésű zeneszerző Sur une tombe című műve viszont valóban mély és elgondolkodtató. De lehetett örülni olyan vidám daloknak is, mint Cécile Chaminade Sombrerója.

Ettől, a maga korában rendkívül népszerű zeneszerzőnőtől játszotta Ducros Automne című darabját, szólistaként is rendkívüli erényekről téve tanúságot, ugyanakkor kísérőként is pontosan adagolva zongorahangját, stílusát Jarousskyéhoz. Aki megnyugodhatott – a magyar közönség elfogadta pontosan olyannak, amilyennek szerette volna, hogy megismerje: egy franciának, aki sikerre viszi hazája dalait. Kell ennél több?