2009. március. 25.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Nemzeti Filharmonikus Zenekar
Nemzeti Énekkar
Fekete Attila, Gurbán János (ének)
Kelemen Barnabás (hegedű)
Vez.: Kocsis Zoltán

DEBUSSY: Jeux
BARTÓK:
1. és 2. hegedűrapszódia
Négy zenekari darab, Op.12
Cantata profana

Mielőtt a Bartók-művek sorra kerültek volna, egy Debussy-zene, a Gyagilev és Nyizsinszkij nevével fémjelzett orosz balett számára komponált Jeux hangzott el. A koncerthez a helyszínen adott kis lapocska csak a táncjátékban foglalt történetet ismertette. Bár nem nehéz kapcsolatot találni a két zeneszerző között, egy-két mondat arra is rávilágíthatott volna, miért ez a mű és miért pont itt találkozott Bartókéival.

Nem volt azonban kérdés, hogy milyen előadásban hallottuk a Jeux-t. Azt már többször megírták, megírtuk, hogy sok esetben Kocsis úgy viszonyul a zenekarhoz, mint zongorája billentyűihez. Különösen igaz ez olyan szerzők műveinek esetében, akiknek zongoradarabjait is nagyon árnyalt, színes, mondhatni zenekari hangzást idéző módon kell megszólaltatni. Debussy pont ez a komponista, és tudhatni, Bartók zongoramuzsikájának lemezre vétele mellett pont Debussyével aratott nagy sikert az NFZ ma már sajnálatosan keveset zongorázó karmestere.

Nagyon finoman kidolgozott árnyalatok, reagálás a partitúra szinte minden önálló kottafejének jelentésére: a történet szinte megjelenítődött előttünk a hangversenyterem színpadán, táncosok nélkül is. És itt nem csak a zenei játékmód intellektuális vonásai voltak erősek, amelyek a karmester elképzeléseit tükrözték, hanem a hangzásvilág is, amely – legyen szó bármelyik hangszercsoportról, vonósokról, fa-, avagy rézfúvósokról együtt vagy külön –, érzékeinkre ható módon is magával ragadó volt. Ez pedig zenekari játék mibenlétéről hallhatóan azonosra hangolt elképzelésekből adódott, valamint a pontos együttjáték és a hangszínekről való egységes elképzelések eredménye volt. Igazi Debussyt hallottunk.

Nincs mese, a két rapszódia Kelemen Barnabásé volt, nem annyira a zenekaré, az elsőben különben is inkább csak kísérő feladata van az orkeszternek. Kelemen az első rapszódia lassújának nagyon markánsan, keményen megfogott verbunkos dallamával indított, a téma e hangvételét minden ismétlődésekor megtartotta. Rapszódiához méltó módon állította szembe egymással a különböző jellegű témákat, végigjárva így a hangulatok széles skáláját. Talán tényleg az ilyen, a környező térség népzenekincsére építő művek lehetnek azok, ahol egy olyan zenészekből álló zenekar és egy olyan szólista tud igazán érvényesülni, aki e dallamok világában anyanyelvi szinten otthon van.

És otthon érezte magát, aki hallotta mindezt, nem csak azért, mert a dallamok gyermekkora óta kísérik, hanem a természetesség miatt is; itt nem feladatként, valami különlegesre való rácsodálkozás kíséretében szólaltak meg a rapszódiák, hanem minden nehézségükkel együtt egyszerű, mindennapi hangversenytermi repertoárdarabokként.

A Négy zenekari darab megejtően zseniális mű, 1912-ben keletkezett, de a hangszerelés csak kilenc évvel később készült el. A négyből három tétel lassú, vagy visszafogottabb tempójú, ráadásul az utolsó jelzése Marcia Funebre. A fájdalom, ami itt kifejezésre jut, tán még nem olyan mély, mint az, amely a majd Concertóban fogalmazódik meg, de a zenei anyag önmagában pont olyan sokatmondó. Ennek a sokatmondó, és felkavaró rettenetnek a következetesen végigvitt megfogalmazása volt az előadás érdeme, mindazokkal a megszólaltatásbeli érdemekkel, amelyekről a Jeux kapcsán már szóltunk.

A Cantata profanában a zenekarhoz a Nemzeti Énekkar csatlakozott, teljes létszámban, majd kilencven énekes állt a karzaton. Nem tudom, hogy ez, vagy az akusztika okozta, de komoly bajaim voltak a szövegértéssel, a tenor szólam énekelte egyetlen hosszabb szakaszt értettem, azon kívül inkább csak szófoszlányokat. De tiszták voltak az énekesek, szép hangzással, és elmaradt a nagy éneklő tömegre néha jellemző harsányság is. A két szólista közül Fekete Attila a magas hangokon nem egyszerűen hangos volt: amit hallottam, az inkább kiabálásnak hatott. Gurbán János kulturáltan énekelt volt, az igazi drámai erőt viszont hiányoltam előadásából.

Összességében azonban azt kell mondanom, születésnapi ajándékhoz méltó módon és a Tavaszi Fesztivál zenei eseményeinek élvonalába tartozó esttel ünnepelte Bartókot a Nemzeti Filharmonikus Zenekar és a Nemzeti Énekkar.