Bejelentkezés Regisztráció

Budapesten

Hovatovább lendület (Kékszakállú és Mandarin a MűPában)

2009-03-25 13:00:00 - mg -

Kékszakállú és Mandarin a MűPában 2009. március 22.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

A Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara
Komlósi Ildikó, Polgár László (ének)
Lisztóczky Hajnal, Moldvai Kiss Andrea, Mucsi Zoltán, Somody Kálmán, Terhes Sándor, Tóth Orsi

Rendező: Mundruczó Kornél
Díszlet: Ágh Márton
Fény: Erdély Mátyás

Vez.: Kovács János

BARTÓK:
A kékszakállú herceg vára
A csodálatos mandarin

A Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében megrendezett Bartók-est műsora számtalanszor felcsendült már ebben az összeállításban a hazai színpadokon, tehát önmagában véve semmi különös nem történt. Nem mindennapivá az tette, hogy az est komponistájáról elnevezett hangversenyterem színpadán a Kékszakállú herceg vára szcenírozva kelt életre, a balettzeneként született Csodálatos mandarin viszont táncos produkció nélkül szólalt meg.

A színpad egy három térből álló ház és annak baljós hangulatú kertjének territóriumaként szolgált. A nézőtértől a hétvégi nyaralók drótkerítése választotta el a zenekart, mögötte az épület, benne hat olyan szereplővel, akiket Bartók semmi esetre sem komponált bele világhírű zeneművébe. Izgalmas, mi lesz velük. hitchcocki hangulatot árasztott az a számtalan kis hajtogatott fekete madársziluett, mely elárasztotta a színtér szinte minden felületét, beleértve a muzsikusok kottaállványait, bár így, fekete árnyalakokként inkább juttattak eszembe felbolydult denevércsapatot. A zenekar tagjai tiritarka civilben, a három főszereplő szintén kerüli a formális viseletet, Komlósi Ildikó színes sállal dekorált friss tónusú öltözékben, míg Polgár László és Kovács János talpig feketében.
A két énekes egy-egy kempingszékben foglal helyet, amikor a karmester útjára indítja a leheletfinoman megszólaló vonósokat.

Itt meg kell állnom egy pillanatra, mert olyan előadáson nem jártam még, melynek végén a közönség egy része – még ha kis csekély része is –, hangosan pfújolt volna. Amikor Mundruczó Kornél, az előadás rendezője a színpadra lépett, eljött ez a pillanat is, és ekkor a tapsorkán is mintegy megfeleződött. Komlósi és Polgár visszatérése a színpadra azonban rég nem hallott ovációt váltott ki a publikumból.

Mundruczó a komoran meseszerű, szimbólumokkal és áthallásokkal építkező zeneművet a hétköznapiság képeivel, többnyire nem épp felemelő történéseivel illusztrálja. A két szólista a színpad előterébe szorul, egy-egy kétségbeesett ölelés fér csak bele a szűk mozgástérbe, bár a színészi játék gesztusai így is gyakran több mint kifejezők. Egy másik síkon, mind térben, mind szellemi értelemben azonban az első hangtól az utolsóig ott a háttérben folyó cselekvéssorozat, talán egy nap eseményei, melyek időnként konkrét illusztrációkkal szolgálnak az énekesek párbeszédéhez. Két pár, és egy különös páros játéka ez, három helyiségben: egy konyha, egy hálószoba és egy fürdőszoba, illetve az épület előtere képezi a helyszínt. Jól látható, hogy a három páros élete egymástól független, külön-külön síkokon zajlik. Esznek, tévéznek, fürdenek, Mundruczó ez utóbbiban fittyet hány a koncertlátogató közönség érzékenységére, és naturizmusra ragadtatja színésznőjét, aztán hősei beszélgetnek is, halk susogással kísérve a zenei folyamatot.

A megközelítés megalapozottnak tűnik: az opera két hőse közt dúló végzetes szerelmi küzdelem szimbolikus megjelenése profán valóságként képeződik le a háttérben. Mégis, amikor a két szokványosnak mondható emberpár mellett feltűnő szokatlan páros vékony nőalakja szintén levetkőzvén játékfegyverrel hadonászik, ezt megelőzően pedig jelképszerű hímtagokat rajzol az üvegre, a fiatal, magának sok mindent megengedő, jó értelemben pimasz művészgeneráció azon tulajdonságát véltem felismerni, mellyel – és itt mindenképp a szubjektumé a főszerep – nem tudok azonosulni. Létezik egy pont, ahol úgy érzem, Bartók műve csupán ürügy (vagy már az sem) ahhoz, hogy a fiatal direktor elénk tárja vízióját. A Besenyő Pista bácsi bukdácsolásait eszembe juttató idős férfialak, miután minden reményét vesztő különös társa párnák alá temette, az éj leple alatt felkel, lám, enni egy korábbi, lehangoló jelenet szerint egyedül képtelen, mégis övé a végső titok, az éberség kiváltságos állapota.

Még ha egyes nézők kissé prüdériába hajlóan felháborodott reakciója talán túlzás is, ez a színrevitel nem győzött meg arról, hogy ilyen irányba kell terelni a koncerttermi operajátszást. Úgy vélem, a kétségtelenül tehetséges, kreatív alkotógenerációra ráférne egy leheletnyi önmérséklet, és tudatos lassítás, nehogy – miközben frissességet és új szeleket hoznak a színházkultúra ezen igen érzékeny, és alapjaiban még mindig konzervatív szegletébe – észrevétlenül saját lendületük játékszerévé váljanak.

A rendezés megítélése természetesen erősen szubjektív, a zenei megvalósítás azonban aligha lehet vita tárgya. Ezen része a produkciónak egyenesen pazar volt. Már a legutóbbi, jóval kevésbé erőt próbáló, romantikus hangversenyükön is látszott, hogy jó állapotban van a Filharmóniai Társaság Zenekara, ezen az estén pedig nem csak hibátlanul, de lehengerlően muzsikált az együttes. A vonósok egységesek, szép tónusúak, a fafúvós állások mértéktartóak, hibátlanok voltak, a rézfúvósok pedig esélyt sem adtak a kétkedőknek. Örömmel mondom ki, hogy osztályon felüli kiszolgálás volt mindez az énekesek számára. Az nem újdonság, hogy Kovács János az egyik legnagyobb ma élő magyar karmester, a két énekes pedig problémamentesen hozta, amit mindenki várt tőlük. Polgár László szövegmondása legendás, hangja kicsit érdesebb tán, mint korábban, ám így még jobb a szerepben, mint valaha. Komlósi Ildikónak épp az artikuláció az egyetlen pontja, ahol elmaradt énekes kollégája mellett, bár ember legyen a talpán, aki ezt a szólamot végig tökéletes szövegmondással és érthetőséggel képes abszolválni. Színészi játéka pedig a szűk keretek között is ámulatba ejtő volt.

A szünetet követően – az előzmények tükrében némi megkönnyebbülésemre – színpadi táncjáték nélkül szólalt meg a Csodálatos mandarin, még mindig a Kékszakállúból hátrahagyott babaházszerű tünemény előtt. Kovács mozdulatai tökéletesen uralták a játékot. Kifejezés, érthetőség és technikai kompromisszummentesség. A zenekar pedig híven követte a dirigenst, és egy pillanatra sem jutott eszembe, hogy hangzó hiba akár apróbb foltja is kerülhet a sodró előadás szépségére.

Zeneileg nagyszerű este volt, ez a leglényegesebb, egyéb szempontból pedig, azt hiszem, erre szokták azt mondani: emlékezetes...






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.