Bejelentkezés Regisztráció

Budapesten

A szép hangzás öröme (A Kremerata Baltica hangversenye)

2009-03-24 12:55:27 kobzos55

2009. március 21.
Zeneakadémia

Kremerata Baltica
Oleg Maisenberg (zongora)

PROKOFJEV: Tovatűnő látomások – 6 tétel
PROKOFJEV: Rómeó és Júlia – 2 részlet
SOSZTAKOVICS: 1. zongoraverseny
PÄRT: Cantus in memoriam Britten
BRITTEN: Lachrymae
BARTÓK: Divertimento

A Kremerata Baltica – amelyet a három balti állam zenészeiből alakított 1997-ben a zseniális hegedűművész, Gidon Kremer – több szempontból is különleges helyet foglal el a világ legjobb kamarazenekarainak sorában. Ami színpadra lépésükkor azonnal szembetűnő: az együttes fiatalsága – a zenészek átlagéletkora ma is mindössze 27 év! (Kedves gesztus, amikor koncertjeik jelentős hányadában maga Kremer ül be az elsőhegedűs székébe, a sok fiatal közé – Budapesten ezt, sajnos, nem tette.) A másik különlegesség az együttes nagyon változatos, zenei korszakokon és földrajzi távolságokon átívelő, változatos repertoárja, mindig igényes műsor-összeállítása.

Az igényes műsorszerkesztés zeneakadémiai koncertjükre is jellemző volt. Nem valamely jól ismert – de agyonjátszott – barokk concertóval vagy divertimentóval indítottak „bemelegítésként”, hanem a műsor egészéhez kitűnően illeszkedő Prokofjev-miniatűrökkel kezdtek. Először az eredetileg zongorára írt Tovatűnő látomások sorozat hat, vonószenekarra (és visszafogottan alkalmazott ütőkre) átírt tétele szólalt meg, majd két rövid tétel következett a Rómeó és Júlia balettből. Az előadásban maradéktalanul érvényre jutott a prokofjevi zene minden finomsága.

Kevésbé sikerült Sosztakovics 1. zongoraversenyének előadása. A világhírű zongorista, Oleg Maisenberg kétségtelenül remek pianista adottságokkal rendelkezik, technikai gondok nélkül suhan át a legnehezebb részeken is, azonban van a játékában valami erősen megkérdőjelezhető visszafogottság, zongorahangja tompa, hiányzik az a markáns hangsúlyozás, ami a Sosztakovics-koncert I. tételét annyira meghatározóvá tudja tenni. Ehhez a visszafogott értelmezéshez csatlakozott a zenekar is. Persze az utolsó tétel pazar humorú zongora–trombita „párbaja” (a trombitaszólót Manuel Lichtenwöhrer játszotta) ezúttal sem tévesztett célt, a lelkes tapsok hatására a frenetikus zárótételt megismételték az előadók.

Szünet után az észt származású Arvo Pärt Cantus in memoriam Britten című kompozíciójával folytatódott a hangverseny. A csőharang-ütésekkel kezdődő és záruló rövid darab tipikus Pärt-mű: nagyon szép alaptéma, kissé repetitív feldolgozással. És itt már felhőtlenül élvezhettük a Kremerata Baltica egyetlen más vonószenekarral össze nem téveszthető hangzását, az együtthangzások szépségére építő játékot (nagyon sajnálom, hogy soha nem hallottam velük például Webern Öt tételét, a klangfarbenmelodie-t mintha nekik találták volna ki!).

Britten Lachrymae című, egy Dowland-dalra írt variációsorozata aligha tartozik a szerző legjelentősebb alkotásai közé, mégis érdemes volt megismernünk, ha másért nem, Daniil Grishin kiválóan előadott brácsaszójáért.

Mindig nagy várakozással tekintek az olyan koncertek elé, amikor kiváló külföldi előadóművészek Bartókot játszanak. Ezekben az előadásokban a legtöbbször elmarad ugyan egy-két magyar népzenei ihletésű frázis számunkra triviális megformálása, ugyanakkor az igazán zseniális külhoni előadók rendszerint feltárják a művek néhány olyan – a Bartók-kortárs európai zenéhez kötődő – szépségét, amelyre mi nem figyeltünk fel korábban. Talán elég, ha Boulez revelációszámba menő budapesti Zene-interpretációjára, vagy a von Otter/Tomlinson/Haitink-féle Kékszakállú-felvétel szépségeire utalok.

Várakozásaimban ezúttal sem csalódtam. Mert lehet, hogy a Divertimento első tételében még valaki joggal hiányolt egy kicsit több lendületet, tüzet, de amit a második tételben kaptunk, az mindenért kárpótolt! Ebben az értelmezésben teljesen egyértelműen jelenik meg egymás mellett a Zene első tételének filozofikus mélysége és a Concerto fájdalmasan felsíró hegedűkórusának előképe (s alig merem megkockáztatni, de egy kissé a második bécsi iskola világa is). S mindehhez a vonószenekari hangzás valami páratlan változatossága...

A Tavaszi Fesztivál közönségének jelentős része külföldi. Nem tudom, a megjelentek mekkora hányada – és mennyire – ismerte korábban Bartók remekét. Tény, hogy a nézők az előadást mindvégig nagy odafigyeléssel követték, s a végén hatalmas tapsvihar tört ki. Úgy tűnik, ez a nagyszerű interpretáció utat nyert a közönség egészéhez!

Két ráadást kaptunk, mindkettő a zenekar szaktudását, virtuozitását volt hivatott bemutatni. (Tessék figyelni a jó ízlésű műsorválasztásra: egyik sem Magyar tánc, vagy egyéb megszokott encore.) Különösen a második – amelyben újra meg újra felbukkant a Happy birthday dallama – hozott felhőtlen vidámságot a terembe. Az öncélú szólista-magakelletéstől (ismét Daniil Grishin remekelt) a kávéházi cigányzenekarok bazseválásáig terjedő paródiasorozatban a zenekar tagjai hihetetlen technikai tudásuk és összjátékuk mellett pompás humorérzéküket is bemutatták.

Úgy indultam a hangversenyre, hogy a Kremerata Baltica a kedvenc kamarazenekarom. A koncert végén úgy is jöttem el.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.