2009. február 25.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Gyenisz Macujev – zongora

CSAJKOVSZKIJ: Évszakok, Op.37b
LISZT: 1. Mefisztó-keringő
MUSZORGSZKIJ: Egy kiállítás képei

Rendszeres látogatója vagyok a Zeneakadémia Zongora című hangversenysorozatának. Számomra egyértelmű, hogy ez az a teremméret, ahol egy szólókoncert érdemben megoldható. Különösen, ha a közönség számára ismeretlen előadó érkezik, akkor szükséges a térbeli közelség, így könnyebb megteremteni a kamarazenéhez szükséges intim hangulatot.

A MűPa koncertterme – mint tudjuk – egész más kategória. Az ember leül ebben a több emelet magas „csarnokban”, ránéz a hatalmas térben önmagában álló koncertzongorára, és elszorul a szíve. Főleg, ha az emeleti erkélysorok valamelyik székére szól a jegye.

De bejött ebbe a térbe Gyenisz Macujev, és kettő perc múlva már nyoma sem volt bennünk semmiféle szorongó érzésnek.
Olyan pianóval indult Csajkovszkijnak ez a nagyon szép, nagyon intim, nagyon kamarazeneszerű ciklusa, hogy azt talán még a Nemzeti Színházban is hallani lehetett.
De piano volt.

Ebből már rögtön érthető, miért hozták összefüggésbe némely zenekritikusok Macujevet Horowitz-cal. A valamikori óriásnak ez a mindent betöltő, szívek, lelkek mélyéig hatoló piano volt az egyik legnagyobb fegyverténye. A másik, amiért a néhai oroszt mindenütt ünnepelte a közönség, az a hangszínek végtelen tárháza. Macujev ebben is nagyszerű utódnak mutatkozik. Ügyesen kevert pedálokkal, egész felsőtestre épülő mozdulatkombinációk sorozatával csaknem olyan hangszínparádét varázsol a MűPába, mint pár évtizeddel ezelőtt honfitársa.

Újabb hasonlóság a zene szövetében megbújó belső szólamok kiemelése. Az Egy kiállítás képei-ben nemcsak a megfogalmazás volt sajátos, de sok helyen a hallott zenei anyag is. Macujev nem játszott egyetlen új hangot sem, csak éppen mást tartott fontosnak, mint amit szokás.
Elképesztő, mennyire otthon van a hangszeren. És állítólag – bár sajnos ezt most nem mutatta be – nemcsak a komolyzene területén, hanem a jazzben is jól kamatoztatja ezt a képességét.

Van azonban egy lényeges pont, amiben Macujev sehol sincs Horowitzhoz képest. Igazából nem is az a bántó, hogy a nagy elődhöz képest el van maradva, hanem, hogy a ma élő művészeknek sem ér nyomába ezen a területen.
Ez pedig a szerkesztettség, az előadás – és természetesen ezzel párhuzamosan a zenemű – felépítése.
Ez azért nagy baj, mert az interpretációtörténet egyik nagy változása, hogy a „zsigeri” zongorázás helyébe az intellektussal átitatott játékmód került. Így ez nem egy egyszerű hiányosság, hanem egyben elmaradás is.

Nem is könnyű feladat a ma művészeinek, hogy megtalálják a helyes arányokat a kottahű játékra épülő műalkotás-megvalósítás és a lebilincselő előadás között. Talán éppen ezért kezdi felütni a fejét a komolyzene piacán egy új műfaj, egy új előadói szerepkör. A játékosok és a hallgatóság soraiban is szép számmal akadnak olyanok, akiknek a figyelme nem igényli ennek a minden pontján ellenőrzött előadásnak a folytonosságát. Ők jobban szeretik, ha csak az érzékeiket birizgálják a hallottak, ha szabadon, az intellektus nélkül nevethetnek, sírhatnak, félhetnek, vagy éppen bosszankodhatnak a zeneszerző hangjaival együtt, s nem kell közben át meg áttévedniük az aktív hallgató konstruktív szerepkörébe.
Gyenisz Macujev abszolút az ő emberük.

A fiatal orosz muzsikusnál minden érzésből jön. A művek itt Gyenisz Macujev megtestesülésének eszközei, nem pedig néhai alkotójuk tanúsítványai.
Nem hiszem, hogy Liszt boldog lenne azoktól a ritmikai újításoktól, amiket Macujev személyisége belediktált a Mefisztó hangjaiba. Azt sem hiszem, hogy Muszorgszkij tapsolt volna örömében, ha hallja azt a vehemens rohanást, amit Macujev képtárában tettünk egyik képtől a másikig.

Az is elég érdekes, hogy Csajkovszkij egyszerű témái miért kaptak ennyire szélsőséges hangulati töltést. Ezek a kis tételek egy-egy hétköznapi pillanatot ragadnak meg a hónap jellegzetességei közül. Ebben a műben egyszerűen csak ülünk a kandalló előtt, meg utazunk a trojkán, vagy épp learatjuk a búzát.
És nem végzünk semmiféle korszakalkotó tevékenységet.

Ha minden zenei megmozdulás az élet valamely végletes érzésébe taszítja a hallgatót, akkor az egy idő után hiteltelenné válik. A menny és a pokol nagyon messze vannak egymástól. A kettő közti terület mind-mind a földi lét hatalmas, mindennél izgalmasabb birodalmába tartozik.
Ez pedig szinte teljes egészében hiányzik Macujev játékából.