Bejelentkezés Regisztráció

Filmek

Két szerető szívnek szomorú históriája (A Rómeó és Júlia Salzburgból)

2009-02-13 08:09:03 Balázs Miklós

A Rómeó és Júlia Salzburgból GOUNOD: Roméo et Juliette

Nino Machaidze, Rolando Villazón, Mikhail Petrenko, Russel Braun
Konzertvereinigung Wiener Staatsopernchor
Mozarteum Orchester Salzburg
Yannick Nézet-Séguin

Salzburg Festival 2008

Universal / Deutsche Grammophon
2 DVD
073 4518

Charles Gounod Rómeó és Júlia című operájának librettistái ugyanaz a Jules Barbier és Michel Carré voltak, akik Thomas Hamletjének vaskos szövegkönyvét is kifaragták.
De micsoda különbség!

A két jeles francia nagyopera közt fennálló, jól érzékelhető minőségi differenciáért mégsem csupán az imént említett urakat terheli a felelősség. S persze nem is csak arról van szó, hogy Gounod majd’ egy klasszissal jobb zeneszerző volt, mint Ambroise Thomas. Sokkal inkább arról kellene szót ejtenünk, hogy míg a francia romantika sokszor felszínesnek, külsőségesnek bélyegzett kifejezéskészlete, „grandeur” esztétikája a Rómeó és Júliában ragyogó alapanyagra talál, addig a Hamletban egyenesen küszködik a megtalálni vélt mondanivaló hiteles közlésével.

A Rómeó és Júlia-sztori Gounod-nál is tetten érhető átromantizálása ma már szinte magától értetődik, hisz ugyanezt az interpretációt látjuk-halljuk sokszor a mai napig, ha a Rómeó és Júlia adaptációit (a filmes feldolgozásokat például) figyeljük. A Hamlet-problémakör integrálása a romantika világ- és gesztusrendjébe sokkal nehézkesebb eljárásnak tetszik, és sokszor elkerülhetetlenül torznak, félreértettnek érezzük az ilyesféle olvasatokat.

A Hamlet efféle romantikus „félreolvasása” ezért igencsak megnehezíti Thomas operájának karrierjét, szemben Gounod (és egyéb romantikus szerzők, pl. Berlioz, vagy az „utóromantikus” Prokofjev) Rómeó és Júlia-feldolgozásával. Amit a színpad a romantika szenvedélytől fűtött szerzőjétől megkövetel, William Shakespeare örökbecsű szerelmi drámájától meg is kapja – a sikerhez nem többre, mint egy szélesen áradó dallamokat összefűző melódiacsokorra van szükség, mely kétségkívül megvan mindhárom előbb citált szerző munkájában (plusz a West Side Story). Mindezek mellett Gounod zenéje szinte kiköveteli magának a színes, mozgalmas, szemet gyönyörködtető színpadképeket, a fényűző díszleteket és a nagystílű, ornamentumokban úszó jelmezeket. Csak ezekkel együtt lehetséges a francia komponista sokszor szentimentális túlzásokba hajló, cukormázas muzsikáját egy egységes, homogén képben tálalni.

Az itt tárgyalt salzburgi színrevitel rendezője, Bartlett Sher ezért egy biztos, és viszonylag kockázatmentes megoldást választott. Jelmezeit nem a reneszánsz ízlés ma már szinte puritánnak ható eszköztelenségével tervezi, ehelyett a 18. század végének divatját idéző ruhákban küldi színpadra az énekeseit. Annak a bizonyos „grandeurnek” (nagyságnak, nagyszerűségnek), melynek a francia nagyoperában a hagyományok szerint szükségképpen érvényesülnie kell, csakugyan az ilyesfajta jelmezek felelnek meg leginkább. Ehhez képest a díszletek már kevésbé szín- vagy ötletgazdagok, mondhatni: már-már szegényesek a briliánsan hangszerelt zenekari letét és a vokális pompa csillogásához képest; Sher nem alkalmaz grandiózus, olajfestményre kéredzkedő tablókat, nehéz brokátot vagy súlyos kőoszlopok díszszázadát. A színpadi terek itt levegősek, tágasak, mozogni bennük mindig kiválóan lehet, ugyanakkor tudatosan megépítettek, szinte kiszolgálják a színészeket, mégsem kell semmit feladniuk kifejezőerejükből.

A „két szerető szív”, Rómeó és Júlia szerepeiben Rolando Villazón, napjaink első számú spinto tenorja, és egy kevéssé ismert név, Nino Machaidze hallható. Előbbitől mindent megkapunk, amit várunk, utóbbitól talán nem is vártunk sokat. Villazón rendre, szinte minden új szerepében igazolja, hogy az évtized egyik legragyogóbb tenorhangjának birtokosaként korszak-meghatározó énekes lehet a fachjában. A mexikóinak mindene megvan, ami ehhez a pályához kell, s ami garantálja számára a sikert.
Villazónnak egyszerűen nincs gyenge pontja.
Legfeljebb a nem könnyen levetkőzhető modorosság, mely fel-feltűnik produkcióiban, s a régi idők tenorcsillagainak édeskés tónusára emlékeztet. Ám ebben a cseppnyi modorosságban sincs semmi ízlésromboló vagy nehezen emészthető színpadiasság. Hangja telt és zengő, muzikalitása megkérdőjelezhetetlen – ez tetszik ki mindenekelőtt ebből az előadásból is.

Machaidze már nem ilyen egyértelmű eset, hangja, ha nem is óriási, de kellőképpen terjedelmes és intakt, s bár szerepét láthatóan rendesen megtanulta, valami mégis hiányzik belőle, amitől Villazón egyenrangú partnere lehetne. Legátói nem mindig tiszták, s bár hangadása többnyire pontos, sokszor nem elég kifejező. Egydimenziós, erőltetett színészi játéka pedig egyszerűen szóra sem érdemes. A negyedik felvonás nagyáriáját várva őszintén reménykedem, hogy a „Dieu! quel frisson court dans mes veines?” helyett nem a „...finom a citromos, még jobb a kókuszos”-t fogja eldalolni.

Öröm viszont Falk Struckmannt, egy igazi Wagner-baritont francia opera mellékszerepében látni, főleg így, hogy – akárcsak a többi mellékszereplő – tökéletesen oldja meg a feladatát.

Dacára Villazón jó formájának, Machaidze nem eredménytelen igyekezetének, vagy Struckmann jó teljesítményének, a legszebb perceket számomra mégsem az énekesek szerezték ezen az estén. A karmesteri pálcát ezúttal Yannick Nézet-Séguin, a fiatal, de üdítően tehetséges kanadai dirigens kezébe tették. Nézet-Séguin mindössze pár évvel ezelőtt tűnt fel szülővárosa, Montréal szimfonikus zenekarának élén, de rövid idő alatt sorra gyűjtötte be a komoly európai skalpokat (London, Drezda, Párizs). Itt a Salzburgi Mozarteum Zenekarát irányítva halljuk muzsikálni – és bizony reménykeltően jól. A vonósok gyönyörűen szólnak, az egész zenekarnak érezhetően kedve van a játékhoz, sőt funkciója van, ami a korrekt kíséretnél messze többre céloz. Az együttesből sokszor olyan valószerűtlenül szép hangok jönnek, olyan meggyőződés sugárzik a játékukból, hogy hajlamosak lehetünk elfeledni: a színpadon tapsra érdemes énekművészek gyűrik-morzsolják nehezebbnél nehezebb szerepeiket.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.