Bach-karácsony, oratórium nélkül (Karácsonyi kantáták / Helmuth Rilling)

2008. december 22.
Zeneakadémia

A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara és Énekkara
Korondi Anna, Meláth Andrea, Megyesi Zoltán, Cser Péter – ének
Vez.: Helmuth Rilling

BACH:
Karácsonyi kantáták, BWV 110, 151, 40, 63

Elég lassan kezdődött a 110. kantáta francia stílusú nyitánya, és bár utána a 6/9-es, kontrapunktikus szakaszban fürge tempóra váltott Rilling, a kettő közötti arányt nem igen lehetett értelmezni. Az igazat megvallva a nyitány első szakaszában sem az abszolút tempó volt csak önmagában kifogásolható, hanem az az előadásmód is, amely mit sem látszott tudomást venni a historikus előadásmód hívei által kezdeményezett kutatások és viták által bekövetkezett változásokról. Tehát nem csak az alaptempó lassúsága volt a feltűnő, hanem az a „csizmás” haladásmód is, ahogyan a tizenhatodok követték egymást, szinte hangsúlybeli megkülönböztetés nélkül.

De a továbbiakban a tempókkal már nem voltak gondok. Friss volt a nyitány középrésze, ennek és a többi kantátának is minden tétele helyén volt ebben a tekintetben. Hangsúlyozom, nem kívánom az autentikus előadásmód elemeit számon kérni Rilling vezénylésén – hiszen ő régóta jár hozzánk Bachot vezényelni, pontosan tudni, hogy egyfajta szolid, megfontolt előadások az övéi. Felfogását nem középutasnak nevezném, inkább olyannak, amely nem esik romantikus túlzásokba, ugyanakkor egyfajta egyszerűségre törekszik, nyilván historikus előadások tanulságai alapján, de nem különösebben érdeklődve azok valódi természete iránt.

Úgy tűnt, legnagyobb segítségére a zenekar fúvósai voltak, rögtön az első, kétfuvolás tenoráriában például, azután az oboa d’amorés altáriában, majd a 151. kantáta szólófuvolás szopránáriájában. Nem voltak későromantikusok ők sem, és a túlvibrátózott hangképzés is a múlté már, szerencsére. És ebben a kontextusban helyükön voltak a modern, kissé éles hangú trombiták is. Kamarazenekar méretű volt a vonósok felállása, kisorgona szolgált a continuo csoportban, ahogy ez szintén elvárható ma már.

A majd’ negyventagú kórus hangereje tűnt kissé erősnek ide, bár megszólalásaikkal nem volt egyébként semmi baj. A Bach-zene belső monumentalitása bőven elbírja az ilyen vastagabb hangzást, ha egyébként a szólamok eléggé önállóak, vagyis jól nyomon követhetők madaradnak – főleg a kontrapunktikus részekben.

Viszont akkor már olyan énekesek kellenek, akik ezzel a hangvolumennel bírják a versenyt. Itt nem egészen olyan hangképzési technika szükséges, amilyet az utóbbi években a bachi szólamok akadályait könnyedén vevő „specialistáktól” megszoktunk.

Négy elég különböző szólistát hallottunk, a legegyenletesebb teljesítményt Meláth Andrea nyújtotta. Hangképzés és hangszépség, technika (a tizenhatodos fioriturák gond nélküli kiéneklése) és kifejezés; mindezek nála voltak a legteljesebb összhangban.
Korondi Annának szólama legmagasabb hangjaival gyűlt meg a baja, és abban a bizonyos kétfuvolás áriában a tizenhatod-mozgásos részek is kissé darabosak voltak, de a 151. kantáta lágyabb, fuvolaszólós áriája tőle is szép volt.
Megyesi Zoltán könnyű, fényes tenorja szintén megbicsaklott kissé a legmagasabb hangokon, de virtuózan szerepelt, ő is a helyén volt a társaságban.
Kevésé tudtam megbarátkozni azzal a mesterkéltnek, csináltnak tűnő hangszínnel, ami Cser Péter basszusát jellemezte, és itt-ott intonációjával is bajok voltak.

A nagy siker persze igazolta: az ilyen előadásoknak is van érvényességük, a határ nem historikus és hagyományos megközelítés, hanem az elkötelezett, zeneileg érvényes kifejezés és a semmitmondás között van – és Rilling teljesítményét ezúttal is az előbbi kategóriába lehet sorolni.