Bejelentkezés Regisztráció

Kamara

Korai zsengék (Rahmanyinov: Elégikus triók)

2008-10-02 08:00:00 BaCi

Rahmanyinov: Elégikus triók RACHMANINOV:
Trio elegiaque No. 1 in G minor
Trio elegiaque No. 2 in D minor, Op. 9

Eduard Wulfson – violin
Dmitry Yablonsky – cello
Valeri Grohovski – piano

Naxos
8.557423

1892/93-ban, amikor ez a két elégia született, Rahmanyinov, „a zongoraművész” már készen állt, hogy meghódítsa a világot. Rahmanyinov, „a zeneszerző” azonban még csak önmagát kereste a világ nagyjai között.

Mi tagadás, nem lehetett könnyű a XIX. század végén egy zeneszerzői babérokra törő orosz elmének. Nemcsak az Ötök elit társaságával kellett felvennie a versenyt, hanem minden idők egyik legnagyobb, és mindemellett legnépszerűbb szerzőjével, az ekkor már élete utolsó esztendejében járó Csajkovszkijjal is.

Hogy a zenetudorok véresen komoly mércéje szerint végül is sikerült-e Rahmanyinovnak beérnie honfitársát, arról még folynak viták. Az azonban kétségtelen tény, hogy 2. zongoraversenye népszerűségben nagyjából ott van, ahol a Hattyúk tava. A koncerttermekben és a fürdőszobai dudorászóesteken egyaránt gyakori vendég mindkettő.

Rahmanyinov kötődése Csajkovszkijhoz azonban vitathatatlan. Ez a két trió is egyértelműen bizonyítja: Rahmanyinov nemcsak lelkesedett Csajkovszkijért, hanem alaposan el is mélyedt szerzeményeiben. Míg ugyanis későbbi művei rendelkeznek egy összetéveszthetetlen, sajátos arculattal, addig e két korai darab megtévesztésig hasonlít a nagynevű előd hangvételéhez.
Ráadásul itt nem is csak általánosságokról beszélhetünk, hanem egy konkrét műhöz, az Op.50-es (a-moll) trióhoz való kötődésről.

Az elsőt még csak szimpla rajongásból „másolta” le az ifjú zeneszerző-palánta. A második, d-moll hangneműt azonban már a nagyra becsült mester elvesztésétől áthatva faragta elődje „képmására” az akkor 19 éves ifjú. Ráadásul ez utóbbi mű fontosságát mutatja az is, hogy később, 1907-ben a szerző némileg érettebb fejjel visszatért hozzá.

Döbbenetes élmény, ahogy Csajkovszkij megelevenedik ennek a forrófejű zseninek a tollából. Lépten-nyomon figyelmeztetnie kell magát a hallgatónak, hogy végül is kitől származnak a megszólaló hangok.

És mégis, e tagadhatatlan hasonlóság ellenére egyszerűen nem lehet elmarasztaló szavakat írni a két darabról. Bizonyára szerepet játszik ebben a lebilincselő előadás is. De a fő ok mégsem a tökéletes összjátékban, a minden idegszálat megmozgató érzelmi töltésben, a fölényes technikai tudásban rejlik. Hanem abban, hogy ennek a három muzsikusnak a játékán maradéktalanul átsüt annak a 19 éves emberkének a boldogsága, hogy ismerhette, és a fájdalma, hogy elvesztette a világ egyik legnagyobb zeneszerzőjét.

Így, ilyen elementárisan, szenvedélyesen, falrengetően csakis ebben a korban vagyunk képesek érezni. Aztán ez a „mindent vagy semmit” érzés szép lassan az „arany középút” biztonságává szelídül.
A példák zöme azt igazolja, hogy a kiválasztottak ez utóbbi, megnyugodott korszakban tudnak igaz mesterműveket alkotni.
Nekünk, egyszerű pórnépségnek marad a kamaszkor lelkesedése a sutba dobott verseinkkel, szégyenlősen elpengetett szerelmes dalocskáinkkal.
Hát egy ilyen kamaszkori szösszenet ez a két elégia. Nem mestermű. De legtöbbünk csonkán maradt próbálkozásaihoz mérten tökéletes műremek.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.