A hangszerek királya (Zászkaliczky Tamás: Az orgona képes enciklopédiája)

ZÁSZKALICZKY TAMÁS:
Az orgona képes enciklopédiája
DÍNER TAMÁS fotóival
288 oldal
5990 Ft
Rózsavölgyi és Társa Kiadó

A hangszerek királya – állítólag Mozart nevezte így a hangszert, és milyen igaza volt. A fő helyét foglalja el – meghatározza a képét – mind a Zeneakadémia, mind a MűPa hangversenytermének, hogy csak a mindenki számára két legismerősebbet említsük. Ugyanakkor furcsa, hogy az orgona, első megközelítésben, mint olyan, nem létezik. Van orgona az említett hangversenytermekben, meg még sok másikban a világon, rengeteg templomban, kisebb fajtáik meg akár otthonokban is helyet kaphatnak, de ezek mind különböznek egymástól, nem is kicsit. Mert orgona az a középkori néhány billentyűs, sípos, fújtatós szerkezet is, amelynek megszólaltatásához két kéz is elég, és orgona az Atlantic Cityben épült, 935 regiszteres óriás is.

Mégis, mi tehát az, ami a közös nevezőnek tekinthető? Zászkaliczky Tamás meghatározza pontosan, mi tekinthető orgonának – olyan fúvós, illetve billentyűs hangszer, amelynek három fő része van: sípok, fújtatószerkezet, játékasztal. Bármelyik hiánya esetén nem lehet orgonáról beszélni. (Lásd: elektromos „orgonák”.) Viszont az említett kritériumoknak megfelelő hangszerek – még ha az erre vonatkozó források nem is tekinthetők pontosnak – már a Kr. e. 3. században is léteztek, és megemlíthetjük nemzeti büszkeségünk tárgyát, az Aquincumban lelt, Kr.u. 3. századból származó víziorgona maradványát is, amelynek nevében a víz arra utal, hogy a megszólaltatásához szükséges sűrített levegő egyenletes áramlását egy tartályban tárolt víz nyomása biztosította.

Ezt megtudhatjuk a könyvből, hiszen a krónika valamikor az ókorban kezdődik, és napjainkban, a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem orgonájának bemutatásával zárul. És ez hosszú történet, figyelembe véve a már említet tényt, hogy minden orgona más és más, noha építési alapelvek természetesen minden korban léteztek. Ezeknek az alapelveknek a megértéséhez viszont olyan alap-tudnivalókat kel tisztázni, mint akár azt, hogy milyen sípfajták léteznek, mi az a regiszter, principál, oberverk, aliquot stb. Ezt tekinti egyik fő feladatának a könyv: közérthetően bemutatni, mit is tekintünk orgonának, elmondani, mit is takarnak az idegen – nyilván főleg német – eredetű elnevezések. És ez sikerül is, anélkül, hogy túl lennénk terhelve bonyolult magyarázatokkal. Egy-két nagyon szükséges fénykép, rajz is segít az eligazodásban.

Utána jön a részletes történet, amely zenetörténet is egyben, hiszen a hangszer fejlődése, léte rendkívülien függött a zenei igényektől, lévén különösen árérzékeny produktum, másrészt az eltérő anyagi lehetőségek és építési alapelvek szinte teljesen más hangszereket hoztak létre, amelyekre szinte egyedi művek születtek. Egy tizenhetedik századi olasz canzona megszólaltatásához elég lehet egy kisebb orgona, hordozható pozitív is, míg a huszadik századi zeneszerzők számítanak a modern, elektromos traktúrájú hangszerekre. (Bővebb magyarázatok a könyvben.)

És hiába nagy alakú, impozáns kötet, a sok kép mellé elég tömény szöveget kapunk, igaz alaposat. Minden jelentékenyebb szerzőről szó esik, és a fontosabb orgonák is megemlítődnek szerte a világból, bár innen kiszorult néhány ismertebb uralkodó. A régiek esetén a bekerülés kritériuma az volt, hogy minél eredetibb állapotukat tükrözzék, az újabbaknál pedig az, hogy minél hűebb kifejezői legyenek a koruknak megfelelő építési irányelveknek. Természetesen külön hangsúllyal szerepelnek a magyarországi orgonák, és a magyar készítők munkái.

Figyelembe véve, hogy sok hangverseny-látogató még a zenekari alaphangszerek felismerésével is bajban lehet, szükség van ilyen könyvre. És jó, hogy a képes meghatározás itt nem olyan olcsó képeskönyvet takar, amilyenek az utóbbi években ellepték a boltok zenei tárgyú kiadványokkal azért nem túlságosan zsúfolt polcait. Az, hogy a szöveg egy gyakorló orgonaművész munkája, biztosítja a szakmai pontosságot, és Zászkaliczkynak sikerült azt a csapdát is elkerülnie, hogy túlságosan bennfentes legyen, bár azért valamiféle zenei alap mindenféleképpen kell ahhoz, hogy valaki nekilásson az olvasásnak. De az is igaz, hogy aki ilyen könyvbe egyáltalán belekezd, nem ártatlan ezen a téren.

A könyv tényleg gazdagon illusztrált, Díner Tamás fényképei mellett talán a korabeli tabulatúrák, sokvonalas kották reprodukciói a legérdekesebbek. Maguk az orgonafotók általában jó minőségűek, de a fő szempont a dokumentálás volt, ez kevesebb művészi szabadságot eredményezett a fényképek késztésekor.

Olyan munkát vehetünk kézbe, amely jól eltalált szövegi és képi tartalmával valóban hasznos segítőtársa lehet azoknak a zenebarátoknak, akik behatóbban érdeklődnek a legbonyolultabb hangszer iránt.
Király.