Bejelentkezés Regisztráció

Filmek

Egyszerű, de nagyszerű (Az Anyegin Salzburgból)

2008-08-04 09:23:00 BaCi

\"Az TCHAIKOVSKY: Eugene Onegin

Peter Mattei, Anna Samuil, Joseph Kaiser, Ekaterina Gubanova, Ferruccio Furlanetto
Konzertvereinigung Wiener Staatsopernchor
Wiener Philharmoniker
Daniel Barenboim

Andrea Breth / Brian Large
Universal / Deutsche Grammophon
073 4434

Egyszerű, de nagyszerű – röviden és tömören így jellemezhetnénk ezt a 2007-es Salzburgi Fesztiválon készült felvételt.
A Bécsi Filharmonikusok részben saját kivételes adottságaiknak, részben pedig Daniel Barenboim szuggesztív mozdulatainak köszönhetően kitűnően játszanak. Az énekesek teljesítményével lehet kötözködni, de nem érdemes. A tökéletes hangi adottságokhoz mindannyiuk esetében kifogástalan technikai tudás társul.

Hogy jó megoldást választottak-e a booklet szerkesztői, amikor az orosz szöveget latin betűkkel, a fonetikus kiejtésnek megfelelően írták le, abban erősen kételkedem.
De e kis szépséghiba megtárgyalásánál jóval izgalmasabb témának ígérkezik az opera hőseinek megszokott, és a jelen értelmezésben kirajzolódó jellemének viszonya.

Kezdjük a sort a legegyszerűbben tárgyalható figurával, Lenszkijjel.
Puskin az ő alakjában rajzolja meg a szerelmes férfi tökéletes ideálját. A szőkésbarna göndör fürtökkel, átható kék szemekkel, helyenként fátyolosan érzéki, ám ahol kell, ott mégis erős hanggal megáldott Joseph Kaiser minden nő álmát állítja színpadra ebben a szerepben. Puskin azonban már a mű közepén feláldozza ezt a naiv csodalényt. Romantikus szerzőként ugyanis nemcsak vágyainkkal van tisztában, hanem azok megvalósulási esélyével is. Lenszkij bizony nem soká bírná az evilági megpróbáltatásokat. Az „üzleti életben” még melléállhat a szerencse, a megfékezhetetlen női természet azonban előbb utóbb végleg ledönti lábáról.

Lenszkij szerepe azonban nem csupán a romantikus alakok élhetetlenségének bebizonyítása. Ő elsősorban Anyegin ellenlábasa. Puskin regényének férfi főszereplője az orosz irodalomban a „felesleges ember” toposzát teremti meg. A lelkesedő, egész életében egy célért rajongó ideál ellentételeként ő egy sokkal valóságosabb típust: a kallódó, mindent kívülállóként szemlélő embert jeleníti meg.
Anyegin időről-időre ugyan megpróbál részt venni az élet dolgaiban, de a kis fellángolások minden esetben teljes közönybe fulladnak. Peter Mattei pontosan ezt az oldalt emeli ki a figurából. Az énekes erőteljes saját karaktere kissé megnehezíti számára a közönyös Anyegin megteremtését, a fellángolások kidomborításával azonban mégis lehetővé teszi a néző számára a figura tökéletes megértését.
A svéd énekes eleinte vérlázítóan passzív Anyeginje a mű végén már görcsösen akarja az élet eddig elszalasztott lehetőségeit.

Puskin költeménye alapján Tatjána a mai ember számára nehezen érthető figura. Áttetsző alakja nemcsak Lenszkijt, de bennünket sem ragad úgy magával, mint annak idején a kortárs olvasókat. Képes első pillanatra szerelemre lobbanni, de képes megbékélni egy idősödő férjjel is.
Bizony, ez annak idején nem számított egyedi esetnek.
Az akkori hölgy olvasók többsége testközelből ismerte ezt a problémát. Tatjána akkor még egy széles réteg erőfeszítésekkel teli sorsát avatta hősies áldozattá az élet oltárán. Ma már a sors viszontagságait némán tűrő embertípust nem csodáljuk, hanem szánjuk. Tatjána a mai megítélés szerint veszít hatóerejéből, s így nem elég súlyos Anyegin még ma is nagyon divatos útkereső életformájával szemben.
A mai előadónak tehát valamit tennie kell, hogy a figura megőrizhesse a műben betöltött szerepét.

Anna Samuil Tatjánája egyáltalán nem szerény, nem tudatlan és nem visszahúzódó. Anyeginhez való viszonya is más, mint Puskinnál. Számára Anyegin nemcsak egy báb, akire ráhúzza álmai férfijának szerepét, hanem egyéniség, aki valóban megragadja a nagyon is határozott karakterű fiatal lányt. Gremin oldalán pedig Tatjána nem áldozatként, hanem életrevaló nőként tűnik fel, aki álmainak elvesztése után kézbe veszi saját sorsát, és a lehetőségekhez mérten keresi boldogulását. Az újból felbukkanó Anyegint sem az erkölcs börtönéből, hanem a büszke nő magányos fellegvárából utasítja vissza.

Olga ebben az interpretációban szerényebb, mint valójában. A „megcsalatás” ténye Jekatyerina Gubanova alakításában tényleg nem érthető az egyszerű, jó szándékú parasztlány számára. Az ő Olgája ekkor is csak örül az életnek.

Puskin hősei – Lenszkijt leszámítva – abszolút életszagúak. Nincs bennük különös erő, vagy természetfeletti képesség. Inkább csak résztvevői az életnek, nem alakítói annak. Itt Salzburgban azonban minden szereplő erőteljessé, figyelemreméltóvá válik.
Az egyik legfontosabb kérdés, melyet az előadás felvet, hogy miért jogos, és – a zenei megvalósításhoz hasonlóan – miért támadhatatlan a puskini karakterek kitágítása.

Az első számú ok: Csajkovszkij zenéje.
A hétköznapok keretei között mozgó verses regényt a zeneszerző kiemeli a valóságból. Az orosz élet enciklopédiájának is tekintett műalkotás ezzel valamelyest elszakad enciklopédikus voltától, s így még jobban előtérbe kerülnek a felszín alatt játszódó folyamatok.

A rendezés pedig – abszolút helyeselhető módon – a Csajkovszkij által már megkezdett értelmezés irányába vitte tovább az előadást.
Ennek elsődleges kelléke a rendkívül egyszerű színpadkép. Tatjána szobáját, a báltermet, a külső helyszíneket csak egy-két jelzésszerű díszlet idézi meg. Az igazán lényeges beszélgetések (mint pl. a párbajjelenet, vagy a harmadik felvonásban Tatjána és Anyegin kettőse) teljesen üres, fekete falakkal körülvett színpadon zajlanak.

Ebben a hatalmas térben hatnak a jelképszerű jelmezek is. Nem egyetlen kor stílusában láthatjuk a szereplőket, hanem éppen aktuális alapkategóriájuknak megfelelően, a jellemek változását is tükröző öltözetben.
Az Anyegin elzárkózását jelképező napszemüveg a második felvonásra eltűnik. Helyette a fekete ruhás, mindent felvállaló magányos hős jelenik meg, akit a harmadik felvonásban a fehéringes, borostás, megtört, lecsúszott ember alakja vált fel.
Tatjána az előadás elején az egyszerű orosz nő kissé „szoci” ruhájában képviseli a vidéki kislány szerepkörét, s ezek után még nagyobbat üt a prémes kabátban megjelenő nagyúri dáma jelmeze.
Az eleinte derűs miniszoknyában ugráló Olga változása a legkézenfekvőbb. Piros ruhában válik a második felvonás konfliktusának némileg tehetetlen tárgyává.
Gremin egyenruhája az igaz értékek nélküli ember hatalmát, míg a dadus fekete öregasszony-öltözete a lemondást hozza el a színpadra.

S hogy mit akar sugallni Andrea Breth azzal, hogy Csajkovszkij fennkölt, nemes zenéjét ezekkel a hétköznapi látnivalókkal párosította, azt döntse el ki-ki magában.
Talán utalás arra, hogy a legnagyobb drámák sokszor a legegyszerűbb emberek lelkében dúlnak. Vagy esetleg azoknak is némi pluszt akart adni a darabhoz, akik nem annyira jártasak a zene birodalmában. De lehet, hogy csak megunva az impozáns, önmagában is teljes látványterveket, a színpad képeivel is a zenét akarta kiemelni.

Az azonban teljesen biztos, hogy a hagyományos értelmezéstől való kis mértékű elszakadás semmit sem csorbított Csajkovszkij operáján, csupán megkönnyíti a ma embere számára egy több mint 150 éves dráma megértését.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.