\"Nem én lettem a magyar Michael Chance\" (Turjányi Miklós, a Zempléni Fesztivál igazgatója)

Jazzharsonásból énekes, baritonból kontratenor, művészből szervező lett, jelenleg a Zempléni Fesztivál igazgatója. Kacskaringós pályájáról és a fesztiválról kérdeztük Turjányi Miklóst.

   - Amikor 2004-ben vezetőváltás történt a fesztivál élén, kuratóriumi tagként már jelen volt a stábban. Hogy került oda?

   - Az együttműködésem a fesztivállal messzebbre nyúlik vissza. A fő támogató, az Antenna Hungária vezetését 1999-ben új menedzsment vette át, amely megörökölte a fesztivál szponzorációját. Bár egy új vezetés általában mindent kidobál, ami az elődökhöz kötődik, a cég vezérigazgatója László Géza lett, aki maga is nagy komolyzene-rajongó, és nemhogy karcsúsítani nem akart, hanem tovább szerette volna fejleszteni a rendezvényt. Mivel gyerekkorunk óta ismerjük egymást, megkért, segítsek ebben. El is indultunk egy irányba, de 2003-ban a szervezők bejelentették, hogy nem folytatják tovább. Adva volt a lehetőség, hogy ekkor a cég kapva kap a lehetőségen, és presztízsveszteség nélkül kiszáll a dologból, ennek ellenére úgy döntöttek, keressük meg, ki vihetné tovább a fesztivált. Addig én az \"ő oldalukon\" álltam, de ekkor kértem, hadd álljak át a másik oldalra, hiszen tapasztalatom, helyismeretem segítségére lehet az új csapatnak. Két évig Hollerung Gábor volt egy személyben az igazgató és a művészeti vezető, de idővel már szeretett volna csak a művészi dolgokkal foglalkozni, akkor vettem át én az igazgatói feladatokat.

   - Mi volt a teendője, amikor még a másik oldalon volt?

   - Tulajdonképpen az Antenna Hungária \"kihelyezett részlegeként\" megpróbáltam a szponzor és a művészeti oldal közti elég könnyen felmerülő ellentéteket kicsit tompítani, rávilágítani az értékekre, motiválni a támogatót, hogy bizonyos dolgokra plusz pénzt is adjon. Kvázi ellendolgoztam, hiszen az ő oldalukon álltam, de László Gézával nem kellett vitatkozni, őt ugyanúgy az érdekelte, hogy értékes dolgok jöjjenek létre, és ne a paraméterek, a kilók döntsenek.

   - Mibe tud beleszólni egy főszponzor?

   - Gyakorlatilag mindenbe, hiszen ma a pénzről szól a világ. Amikor átvettem az igazgatást, akkor már nem voltak álmaim, de korábban úgy képzeltem, egy fesztiváligazgatónak az tölti ki az idejét, hogy különböző kávéházak teraszán kellemesen eltársalog a művészekkel arról, melyik ária után melyik nyitány hangozzon el. Ehelyett persze különféle cégek előszobájában ücsörgök, és akármekkora összeget kapunk is, igyekszünk mindent megtenni, amit egy támogató kér. Az Antenna Hungária támogatása nem is szponzoráció, hanem szinte már mecenatúra volt, hiszen a tőlük kapott összeg a fesztivál költségvetésének több mint 60-70 százalékát tette ki. Ezért akár kérhette volna azt is, hogy a nevére vegye a fesztivált, vagy mindenki az ő pólóját viselje. Ehhez képest nagyon diszkréten van jelen, sem kizárólagosságot nem kér, sem semmi olyasmit, ami ilyen nagyságrendű támogatás mellett jogos igény lenne.

   - Múlt időben mondta a 60-70 százalékot. Mennyire csúszott vissza az Antenna Hungária támogatása?

   - Nem csúszott vissza, hanem a többi emelkedett meg. A váltáskor az volt az egyik feltétel, hogy ugyan nominálisan nem csökkentik a támogatást, viszont csak akkor tartják fenn, ha mellénő a többi. Szerették volna, hogy maga a régió és az állami oldal is vegye ki a részét a támogatásból, és ezáltal nagyobb legyen a rendezvény, anyagilag meg tudjon izmosodni. Szépen lassan haladunk is előre, most körülbelül 40%-ot tesz ki az Antenna Hungária támogatása. Egyre többen jönnek rá, hogy érdemes támogatni ezt a rendezvénysorozatot. Reméljük, hogy ez a sor tovább bővül, és megvalósul az a fesztivál-támogatási rendszer is, amely révén előre lehet majd tervezni.

   - A közönség miben érezhette a fejlődést? Mi az, amire azt mondja, hogy \"mi találtuk ki, mi csináltuk meg\"?

   - Nagyképű lennék, sőt hazudnék, ha azt mondanám, hogy mi bármit is kitaláltunk. Megnyitott csatornákat, nagyon sok lehetőséget, meglévő dolgokat örököltünk, amiket csak továbbfejlesztettünk. Például a borszállítóknak nagyon komoly publicitást biztosítunk, és meg is érdemlik, mert egyre több az olyan pince, amelyik a magas minőséget képviseli. A gasztronómiai helyszíneket is sikerült egy új struktúrába beemelni. Az évek során olyan vendéglátóhelyek fejlődtek fel, amelyek már a nemzetközi palettán is fent vannak. Ők megfelelő rálátással bírnak a borkínálatra is, tehát nyugodtan támaszkodhatunk rájuk. Komplett borvacsora összeállításával bízzuk meg őket, úgy, hogy előre megbeszéljük, milyen program lesz náluk, és ahhoz illesztik az étel- és italkínálatot.

   - A koncerthelyszíneket mi alapján választják ki?

   - Kénytelenek vagyunk válogatni, hiszen a zempléni régió összes önkormányzata szeretne helyszínként jelen lenni, de ez lehetetlen, dacára annak, hogy tíz nap alatt 55 rendezvényt szervezünk. Próbálunk egy hároméves ciklust, \"vetésforgót\" kialakítani, persze bizonyos kiemelt helyszínek, történelmi helyek nagyobb súllyal esnek latba. Ezzel nincs probléma, az önkormányzatok átlátják, megértik ezt a felállást. A kis helyszíneken kimondott szándékunk, hogy a helyiek minél többen jelen legyenek, és jönnek is szép számban. Ezeken a koncerteken nem is szedünk belépőjegyeket, mert akkor fölöslegesen zárnánk ki a helyieket, hiszen nekik 500 forint is pénz, nekünk meg nem jelentene akkora bevételt, amitől meggazdagodnánk. Az önkormányzat hozzájárul más módon a fesztiválbüdzséhez, és ezzel kvázi kiváltja a lakosság számára a belépőket.

   - Adva van a fesztiválon egy törzselőadói gárda. Ez mennyire módosul évente?

   - Az alapműhelyek természetszerűleg megvannak: a Budafoki Dohnányi Zenekar, az Akadémiai Kórustársaság, a Honvéd Együttes, egy-két szólista. De úgy érzem, eléggé vegyes a paletta, igyekszünk figyelni arra, hogy sűrű ismétlődések ne forduljanak elő. Szívesen hívnánk meg több külföldi előadót is, de a tervezhetőség hiánya és az anyagiak miatt ezt nem tehetjük. Idén volt egy nagy fájdalmunk, a Reneszánsz Év jegyében tervbe vettük, hogy meghívjuk a British Shakespeare Companyt, akik a Szentivánéji álmot illetve a Sok hűhót adták volna elő. Nekik is tetszett az ötlet, főleg, mikor meglátták az interneten, hogy milyen környezetben játszanának. De kiderült, hogy nincs rájuk pénz, és áprilisban vissza kellett mondanunk a felkérést.

   - Váltsunk. Önt a közönség előadóművészként ismerhette meg. Hogy kerül egy énekes a másik oldalra? Elmegy a hangja?

   - Nem feltétlenül. Én kontratenor voltam, és nem volt előttem kitaposott ösvény. Sok-sok zsákutca és zárt ajtó fogadott, kezdve azzal, hogy a komolyabb intézmények, karmesterek és szervezők abszolút elzárkóztak attól, hogy dolgozzanak velem. Rákényszerültem, hogy magamnak szervezzek koncerteket, és ez egy idő után elég megterhelő. A fő lökést az adta, hogy részt vettem Nyugat-Európában Hamari Júlia több kurzusán, és megkérdeztem, miért nem tanít itthon. Azt válaszolta, hogy nem hívja senki. Nyeltem egy nagyot, és felvetettem, hogy ha én szerveznék egy kurzust, eljönne-e? Azt mondta: figyelj, Miklós, nézzük meg, kezdd el. 1996-ban megszerveztem az első kurzust, és ez azóta tart. Így kezdtem belelátni abba, milyen feladat felépíteni, végigvinni egy programot, kezelni a különböző jogos és jogtalan igényeket, szállásokat intézni, és a kurzus végére megszervezni egy koncertet. Ez természetesen még egy félamatőr dolog volt, de jó iskolának bizonyult. És rá jó pár évvel kapóra jött a lehetőség, hogy egy nagy rendezvény közelébe kerülve még jobban megismerhetem ezt a világot. Aztán amikor kiderült, hogy át kell venni a fesztivál teljes lebonyolítását, úgy döntöttem, abbahagyom az előadói praxist.

   - A neten láttam a Palestrina Kórus névsorát, ott a basszus szekcióban szerepel a neve. Elírás?

   - Nem, bár soha nem voltam igazi basszus, inkább basszbariton. A kontratenor éneklésre elvileg minden férfi képes, hiszen csak annyi a lényeg, hogy a fele hangszalagot használjuk, így egy oktávval magasabban szól a hangunk. Amikor kórista voltam, sokszor megtörtént, hogy hol alt szólamot, hol baritont énekeltem. Ezt a váltogatást nem nagyon lehet sokáig csinálni, és mivel nekem jobban tetszett a kontratenor hang, amellett döntöttem.

   - Pusztán ízlésbeli döntés volt?

   - Igen. Amikor felfedeztem magamnak, hogy milyen szépen szól a kontratenor hang, nekiálltam ezzel komolyabban foglalkozni. Olvastam hozzá irodalmat, dalokat tanultam, és elkezdtem tanárt keresni. Na, akkor jöttek az első zárt kapuk, hogy ne hülyéskedj, miért nem énekelsz a rendes hangodon? Egy neves énektanárnő is leteremtett, hogy miért kell a nőket utánozni. Mivel addigra már sokat tudtam a témáról, felvilágosítottam, hogy tévedésben van, a nők utánoznak minket, ugyanis a férfiak korábban kezdtek el így énekelni. Hiszen az az elnevezés, hogy alt, vagy alto is azért jött létre, mert az volt a legmagasabb szólam. Ugyanis az alto, altus azt jelenti, hogy magas. És ugyan miért lenne a legmélyebb női hangnak az a neve, hogy magas?

   - Gondolom, ezek után nem nála kezdett el tanulni.

   - Izsák Imrénél kezdtem, aki a nyolcadik kerületi zeneiskolában énektanár, aztán egy rövid ideig Pallagi Juditnál tanultam, akitől elég sokan jutottak már följebb, és váltak profi énekessé. Jártam kurzusokra a bázeli Schola Cantorumban is, és ha jött Magyarországra egy kontratenor, rögtön ráakaszkodtam, hogy hallgasson meg és adjon tanácsot. Így kerültem nagyon jó barátságba Derek Lee Raginnel, olyannyira, hogy később ő lett az esküvői tanúm. Kimentem Kalsruhéba is több éven keresztül a Händel Akadémiára, ott Paul Esswood tanított. Aztán jött egy barokk énekverseny Magyarországon, 1993-ban, amelyen elindultam, és különdíjat kaptam. A helyezések mellett az is egy felajánlott jutalom volt, hogy a zsűri elnöke, Hamari Júlia foglalkozik majd az énekesekkel. Onnantól datálódik a kapcsolatunk.

   - A bezárt ajtók mellett hogyan boldogult kontratenorként?

   - Nem akarok szerénytelen lenni, de bizonyos eredményeket sikerült elérnem, bár ezek nem nagyon kaptak publicitást. Azon túl, hogy énekeltem a Tomkins Énekegyüttesben és a Purcell Kórusban, ha jól tudom, a Bach-passiókat és a Messiást én énekeltem először kontratenorként Magyarországon. Kortárs mű is született kifejezetten a részemre, Stollár Xénia írt egyszer egy kantátát. Természetesen arra vágytam, hogy én legyek a \"nagy kontratenor\", aki operafőszerepet énekel, és ez nem jött össze. Lehet, hogy későn kezdtem. Ez még talán a hangfaj egyik specialitása, hogy itt nem kell megvárni a felnőttkort. Minél előbb kezdi a fiatal gége, annál jobban tud alkalmazkodni a falzett funkció stabilizálásához. Én meg majdnem harmincéves voltam, amikor hozzáfogtam.

   - Maga az éneklés mikor kezdődött?

   - Az a családunkban hagyomány, nálunk karácsonykor négy szólamban szokás énekelni. Ebbe én beleszülettem. Állítólag az alt hangom a nagymamáméra hasonlított, aki református kántor volt Balassagyarmaton. Talán tőle örököltem a zenei vénát, mert a családban amúgy mindenkinek \"tisztes\" foglalkozása volt. Az, hogy mellékesen játszanak hangszeren és tudnak énekelni, természetes dolognak számított. Nálunk úgy tartották, hozzátartozik egy kulturált életmódhoz, hogy valaki szereti a zenét és ért hozzá. De senkinek nem jutott eszébe, hogy ilyen pályára lépjen. El is csodálkoztam, hogy nekem a kijelölt műszaki pályához nincs kedvem, és inkább zenével szeretnék foglalkozni.

   - Azon belül?

   - Mivel már idősebb voltam, tudtam, hogy olyan hangszeren nincs értelme elkezdeni tanulni, amit gyerekkorban kell elkezdeni. Úgy gondoltam, talán a rézfúvós hangszereknél be lehet hozni a lemaradást. A pozant választottam, és némi zeneiskolai tanulás után elmentem a konziba felvételizni, de egyértelműen megmondták, arról már lemaradtam, hogy klasszikus hangszeres legyen belőlem. Ellenben megkérdezték, hogy mit szólnék a jazzhez? Oda elegendő a hangszeres tudásom, a műfajbeli hiányosságaimat meg majd bepótolom. Úgyhogy a jazz tanszakon folytattam.

   - És beindult a jazzkarrier?

   - Ha karrier nem is, de voltak feladataim. A kibővített Stúdió 11-ben rengeteg programon vettem részt, filmekhez vettünk fel zenét, Hofit kísértük egész nyáron satöbbi. De session zenészként hallható vagyok egy Európa Kiadó-lemezen is.

   - Miért lett pályaelhagyó?

   - Pont mire végeztem, 90-ben, jöttek a változások, és megszűntek a lehetőségek. Nemhogy nekem, de profi művészeknek nem jutott munka, és nem is lehetett tudni, mikor fog javulni a helyzet. Annyit lehetett tenni, hogy kimegy az ember külföldre vendéglátózni, de ahhoz nem volt kedvem. Akkor merült fel lehetőségként, hogy talán énekléssel tudok valamit kezdeni.

   - Amióta azt is abbahagyta, még csak nem is skálázott?

   - Nem. Annak vége. Ezt is Hamari Júliától tanultam meg. Ő is letette a lantot 15 évvel ezelőtt, és kész. Ezt nem lehet úgy csinálni, hogy na, akkor még egy búcsúkoncert, aztán még egy, meg még egy. Igaz, hogy nem tudtam áttörni, nem én lettem a magyar Michael Chance, de szerintem voltak, akik engem hallva szerették meg ezt az éneklési módot. Én továbbra is híve vagyok ennek a hangfajnak, igyekszem is támogatni azzal, hogy a Zempléni Fesztiválon bemutatkozási lehetőséget biztosítok kontratenoroknak is. Ugyanígy a jazzhez sem lettem hűtlen. Tartom a kapcsolatot az egykori osztálytársaimmal és tanáraimmal, és ezt a műfajt is megerősítettem Zemplénben.