Bach, Monteverdi és Dr. House (Beszélgetés Sir John Eliot Gardinerrel)

Interjú is, meg nem is. A Tavaszi Fesztivál szervezői tegnap szűk körű sajtótájékoztatót szerveztek, melyen a jelen lévő újságírók felváltva tehették fel kérdéseiket Sir John Eliot Gardinernek. Ilyen esetben óhatatlanul előfordul, hogy többen is kíváncsiak ugyanarra, s a kollégák \"beelőzik\" egymást. Most is így történt, ezért azokról a témákról, melyekről nem kérdeztük (vagy előttünk más kérdezte) a Maestrót, csak rövid összefoglalót közlünk.

   - Saját kiadója, a Soli Deo Gloria égisze alatt sorra jelenteti meg a Bach-kantátákat, s a kísérőfüzetek szövegeit is ön írja, naplói, élményei, kutatásai alapján. Ezekből a szövegekből egy könyv összeállítását is tervezi. Várhatóan mikorra lesz kész az anyag?

   - Hát, még egy ideig várni kell rá. Nagyon lassan megy, nem vagyok profi író. És úgy tűnik, nem egy, hanem két könyv lesz.
Az egyik a kantátákat elemzi, alapjául azok a jegyzetek szolgálnak, amelyeket a Bach Kantáta Zarándoklat során készítettem. (A 2000-es Bach-évforduló kapcsán valamennyi kantátát előadták, lehetőség szerint az eredeti elhangzás helyén és időszakában - a szerk.) Az az út komoly elmélyülés volt, tulajdonképpen olyan állapot, mintha egy közös zárkában lettem volna összezárva a zeneszerzővel.
A másik könyv, amelyet a Penguin kiadó rendelt meg, kicsit szokatlan Bach-biográfia lesz, a zenét afféle prizmaként használja, amelyen keresztül nézzük Bachot.

Megvalósult álmait firtató kérdésre Gardiner három \"legemlékezetesebb\" eseményt emelt ki: a Monteverdi Vespro olaszországi megszólaltatását, a Da Ponte-operák bemutatását, valamint Bach összes kantátájának előadását.

A 2009-es Haydn-évre a Teremtés és az Évszakok előadásával, valamint egy zenekari műsorral készül. Érdekes adalék: Nyugaton Haydnt nagyon elhanyagolják, szinte műsorra sem merik tűzni, mert nincs iránta érdeklődés.

Természetesen szó esett az esti koncerten elhangzó műről, a János-passióról is. Gardiner azt elemezte, mitől hatott a maga idejében a darab radikálisnak, Bach témaközelítését pedig egy kamerával dolgozó CNN-tudósító munkájához hasonlította. Magát a János-passiót olyan remekműnek nevezte, melyet csak Rembrandt vagy Michelangelo alkotásaihoz lehet hasonlítani.

   - Együttesei nevükben viselnek egyfajta korszakmegjelölést, ám fennállásuk során a repertoár egyre szélesebb lett. De megalakításukkor a névadásokkal meghúzott-e bármiféle időbeli határokat?

   - Nem igazán. A kórushoz Monteverdi neve spontán jött. Ő számomra egyfajta mágnes volt (és lesz is), amelyhez állandóan vonzódom. Egyszerűen elképesztő a zenei invenciója, ahogy a zenében megtalálja a szavakat és az emberi szenvedélyeket.
Az Angol Barokk Szólisták (English Baroque Soloists) kicsit ügyetlen elnevezés, a Deutsche Grammophon kényszerítette ránk. Nem vagyunk \"tisztán\" angolok, nem vagyunk \"barokk\" zenészek, és nem vagyunk szólisták. Illetve ez utóbbi még megállja a helyét, szólisták vagyunk, csak épp ensemble-ként működünk. A nacionálét tekintve pedig az együttes összetétele vegyes, a budapesti koncerten például két magyar muzsikus is játszik. Meg néhány német... Meg egy svéd...
A Forradalom és Romantika Zenekara (Orchestre Révolutionnaire et Romantique) egy kozmopolita zenekar, annak ellenére, hogy francia neve van. A névadás egyfajta vicc, fricska volt, annyit szerettem volna vele kifejezni, hogy egy zenekar lehet egyszerre forradalmi és romantikus is.
Egyébként van még egy zenekarom, amelyről nem sokan tudnak, az Angol Vidéki Kertész Zenekar (English Country Gardiner Orchestra). A névadás itt is vicc, szójáték volt. Percy Grainger zenéjét adtuk elő, és kerestünk egy új nevet ehhez a munkához. Mivel Grainger talán leghíresebb műve az English Country Garden, ezt és az én nevemet kombinálva jött össze a végeredmény.

A \"magyar kapcsolatok\" témaköre sem maradhatott ki - Gardiner beszélt Dorátiról, akitől sokat tanult egy kurzuson, megemlítette Kertész Istvánt és Fischer Ivánt is, egy Eötvös Pétert szóba hozó kérdésre pedig megjegyezte, hogy őt még csak kortárs művek vezénylése közben látta, és meglehetősen \"bouleziánusnak\", afféle közlekedési rendőrnek tűnt számára.
Szóba került Kurtág is, hiszen Amszterdamban a kilencvenes évek közepén a Monteverdi Kórus és a Schönberg Ensemble adta elő a Csüggedések és keserűségek dalai című Kurtág-darabot. Gardiner nagy kihívásnak tekintette a munkát, annál is inkább, mert a művet ő rendelte meg a kórus fennállásának 30. évfordulójára.

A beszélgetés ezután könnyebb témák felé kanyarodott, szó esett humorérzékről (szerinte az övé nem angol, inkább francia, a svájciaké viszont semmilyen), kedvenc filmekről (Almodóvar, Monty Python, 24, Maffiózók, Doktor House), s ha már a vége így alakult, én is feladtam egy lecsapandó labdát:

   - Ön ugyan most nagyon nyugodtan ül, és vicceseket válaszol, de Norman Lebrecht azt írja Maestro! című könyvében, hogy \"Gardiner... önkényes, hajlíthatatlan, lobbanékony\".

   - Miért ne írhatná? Soha nem találkoztunk...

(Köszönet Szász Eszternek a tolmácsolásért)