Gluck: Orfeo ed Euridice (A Kamaraopera 91-es előadása)

GLUCK: Orfeo ed Euridice

Orfeo – Derek Lee Ragin
Euridice – Csengery Adrienne
Amore – Pánti Anna
Tomkins Énekegyüttes
Concerto Armonico
Vez: Vashegyi György
Rendezte: Moldován Domokos

Hungaroton
HDVD 32440

Valljuk be, néha kiábrándító a találkozás a múlt rögzített dokumentumaival: fényképekkel, hangfelvételekkel, filmekkel. Nem változnak, de mi igen, meg a környező világ is. Egy 16 évvel ezelőtti operaelőadás filmfelvétele szembesít akkori önmagunkkal: vajon mit láttunk jónak, szépnek? Szembesít a tárggyal: vajon tényleg olyan szép és jó az, amilyennek láttuk? Szembesít az idővel: ami akkor szépnek, jónak tűnhetett, ma már nem feltétlenül az. És a Budapesti Kamaraopera első előadásnak felvételére, mint sok mindenre, ami akkoriban történt, még inkább nehezednek a múltnak árnyai. Egy olyan időszakban jött létre, amikor azt lehetett hinni, sok-sok gyors változás javít majd életünkön. Nem vagyok ellene azoknak, amik akkor történtek, de nem minden változás gyors és jó irányú. Ma például nem csak az esetleges, mikor milyen színvonalú előadásra mehetünk az alternatív játszóhelyre, a Kamaraoperába, hanem az is, meddig lesz egy hagyományos operaház Budapesten a megszokott kettő helyett, és ott miket látunk.

És valóban, tizenhat évvel ezelőtti önmagával is szembesül, aki megnézi ezt a felvételt: hogyan csodálkozott rá az első, Magyarországon sok-sok tekintetben valóban korhű módon előadott, tizennyolcadik századi operára. Amely természetesen az Orfeusz-történet egy megzenésítse, ez esetben a Glucké. A maga esetlegességeivel, kezdetlegességeivel.

Voltak akkor már többé-kevésbé elfogadhatóan játszó autentikus zenekaraink, ha nem is igazán volt minden hangfajban hozzájuk edzett énekes gárda, akik megállták volna a helyüket egy komplett nagyopera végigjátszása esetén. Nem volt, ma sincs még barokk operákhoz való állandó játszóhely, akkor is csak kompromisszumok árán lehetett megvalósítani az előadást egy színházban, a zenekart például a színpadon kellett elhelyezni.

Tehát ott volt akkor már Concerto Armonico, a huszonegy éves Vashegyi György Gardinerhez járogatott tanulni, és ez látszott is zenei elképzelésein. Meg lehetett hívni Eva Campianut Bécsből, hogy legalább alapfokon betanítsa a szereplőket, kórust, táncosokat, hogy a korabeli operajátszási stílust idéző mozdulatokkal kísérjék éneklésüket. Csengery Adrienne, ha már túl is volt pályája csúcsán, intelligensen oldotta meg feladatát, nem dimenzionálta túl egy stílusidegen éneklésmóddal Euridice alakját. Pánti Anna hangban, játékban kiválóan megfelelt szerepének. Ezek mind-mind fontosak voltak ahhoz, hogy egy jó színházat lássunk, ami akkor és ott arról is szólt: megvalósult valami új, amit addig nem láttunk.

De ahhoz, hogy ami akkor történt, túlmutasson korán, és az akkori előadás tévéfelvétele a felvezető riportműsorral kiadásra érdemes legyen tizenhat év után, kellett még valami. Helyesebben valaki, és ez Derek Lee Ragin. Aki már akkor is kiszakította saját idejéből ezt az egész Orfeusz-megvalósítást, csak akkor még azt hihettük, messziről jött, ott minden jobb egy kicsit, hát ő is, csak egy kicsit még jobb. De hallottuk Gardiner Orfeusz-lemezét, és azon is ő volt a Hang, de valahogy nem fogta meg az embert annyira, mint az élő előadás egy-két évvel azelőtt. Fellépett többször azóta áriaestekkel nálunk, és tagadhatatlanul nagy tudású énekest láttunk, de kisebb volt a hatás, mint a színházban.

Mert, és ez most is jól látszik, Ragin tökéletes színpadi egyéniség. Énekel úgy, mint kevesen. Hogy éppen kontratenor technikával, az mellékes, bár megjegyzendő, ritka természetességgel áradnak belőle a dallamok. A hirtelen halkulások sem tűnnek modorosnak, a zenei megformálást szolgálják. És mindent ilyen természetességgel tesz. Csak két nappal a bemutató előtt érkezett Pestre, de mozdulataival, játékával pontosan illeszkedett az egészbe. Szó szerint a vállán vitte az előadást, egy sohasem volt aranykort varázsolt a színpadra. Maga Orfeusz tudott lenni. Mindmáig érvényesen. Örökérvényűen.