Debrecenbe kéne menni... (Az eladott menyasszony premierje Debrecenben)

2007. október 12.
Debrecen
Debreceni Csokonai Színház

SMETANA: Az eladott menyasszony

Kruzsina – Haja Zsolt
Ludmilla – Borsos Edit
Masenyka – Kriszta Kinga
Micha Tóbiás – Fülep Máté
Agáta – Ujvárosi Andrea
Vasek – Balczó Péter
Jenik – Györfi István
Kecal – Cseh Antal
Cirkuszigazgató – Vincze János
Esmeralda – Stefanik Márta
Indián – Udvarhelyi Péter

Debreceni Filharmonikus Zenekar
A Csokonai Színház Énekkara és Tánckara
Vez.: Blázy Lajos

Tekintsük a rendszerváltásnak hívott történelmi eseményt egyfajta éles cezúrának, és vizsgáljuk meg alaposan a magyar operajátszás helyzetét immár 18 esztendős távlatból. Már első látásra is megtehetjük a legfontosabb megállapításunkat: eltűntek a nagy egyéniségek. Karmesterek, énekes-színészek, rendezők, zeneszerzők, direktorok. Kikoptak, elhunytak, visszavonultak, elszürkültek, külföldre távoztak. A helyükre lépők meg valahogy nem találták a helyüket, vagy mire megtalálták, már nem is voltak a helyükön. Hol van ma egy Vaszy Viktor, egy Breitner Tamás vagy egy Rubányi Vilmos, akik egész régiók jó értelemben vett zenei nagyhatalmaként nemzedékek operakultúráját határozták meg? (Nem így történt ez pl. a szimfonikus zenekaroknál, de ez egy másik történet, csak jelzem, hogy nem volt feltétlenül törvényszerű.)

Általánossá váltak a villámgyors karrierek, ami a lendületes kezdést követő sietős hanyatlást jelenti. A kialakult (részben) új politikai elit, amely a kezdetekkor még hízelegve dörgölőzött a művésztársadalom kegyeit keresve, mára szinte teljesen apatikussá vált a kultúrát illetően. Az ágazatért illetékes főhivatalnokok – az egy Rockenbauer Zoltán kivételével – semminemű koncepcióval nem rendelkezvén, a napi politika gusztustalan és céltalan adok-kapokjává egyszerűsítették a kulturális kormányzást, s „korszerű menedzselés” címszó alatt sűrűn működtetve szapora fűnyírójukat.

Fentiek következtében gyakorlatilag szinte teljesen beszűkültek a klasszikus operajátszás területei. A győri, a miskolci, a pécsi és a szegedi operatagozatok lassú enyészésük során most éppen az évi egy (azaz 1!) bemutató szintjére süllyedtek, s itt szinte teljesen kimerülnek a legnépszerűbb alapművek (Bánk bán, Bohémélet, Rigoletto, Traviata, Tosca, Varázsfuvola stb.) ismételgetésébe. Dicső fővárosunkban (18 év óta a nyolcadik direkció alatt) pedig ippeg most zárták be bizonytalan időre (a kicsikét rosszindulatúak szerint: örökre) az ország legnagyobb befogadóképességű zenés színházát, mely döntéssel egyidőben lám, nemcsak anyagi, de szellemi takarékosságot is sikerülhet kimutatni. „Minden hanyatlik...” – ahogy közös jó barátunk, Sir John mondaná.

Azaz majdnem minden, mert egyetlen aprócska, de fontos végvár még tartja magát. Debrecenben alig több mint félévszázados hagyománya van az operajátszásnak. Abban a bizonyos Breitner-érában (pedig az is de rég volt) kialakult évi három operabemutató rendszere még valahogy ma is tartja magát. Ráadásul, mostanság mintha valami műhelyféleség is működne a cívisvárosban, hiszen időről időre megjelennek a legkorszerűbb rendezői elképzelések, s a repertoár sem szűkült le végletesen az unos-untalan hallható alapművekre.

Az évad legelső operapremierjét tartották péntek este a Debreceni Csokonai Színházban. A cseh nemzeti opera, Bedrich Smetana nálunk ritkán adott műve, Az eladott menyasszony került színre. Az előkészületek kapcsán már két szokatlan és meghökkentő döntés is született, így a várakozás – nemcsak a városon belül – igen érthető volt. Ezek:
1. A rendező, Andrzej Bubien személye.
2. A szereposztás szinte kizárólag a pályakezdő fiatalokból állt össze.
Kezdjük az utóbbival, egyelőre elméleti szinten.

Minden zenés színház Achilles-sarka az elöregedés, azaz a fiatalítás kérdése. Van, amikor a művész/művésznő még el tudja énekelni Cavarradossit/Mimit, de már nem tudja elhitetni. Ennek ellentéte is előfordul gyakran, hogy még eljátszani el tudja Fülöp királyt/Gildát, de elénekelni már nem. Egyik megoldás sem igazán üdvös, de – elsősorban a kisebb társulatokban – gyakran találkozunk velük ilyen-olyan okokból. A debreceni opera zeneigazgatója, Kocsár Balázs dicsőségesen vágta át – a rendező segítségével – ezt a bizonyos gordiuszi csomót, gyakorlatilag csak pályakezdőket, s ezen belül is főleg kórustagokat alkalmaztak (talán csak a pályakezdős alkatú és játékú Györfi István, Jenik alakítója a kivétel). Két abszolút főszereplő pedig gyakorlatilag ezen a pénteken lépett először közönség elé.

A Másenyka szólamát éneklő Kriszta Kingát az énekkar tagjaként eddig mindössze egyetlen (egymondatos) szerepben láthatta/hallhatta a debreceni publikum. Nos, Kriszta Kinga jött, látott és tarolt. Az első felvonásban még érezhető volt némi lámpaláz, de az előadás során fokozatosan szabadult fel gátlásai alól, s az utolsó felvonásbeli elsöprő teljesítményével joggal aratta az est legnagyobb sikerét. Kellemes, szlávos színezetű hangja, érintetlen (azaz minden természetellenes mórikálástól mentes) hangadása önmagában mély és tiszta szerepformálásra predesztinálja. Ezt csak tovább tetézi, hogy a rendkívüli teherbírású rendezést (erről majd később) is perfektül abszolválja. Nem szeretek jósolgatni, de könnyen lehet, hogy rendkívüli pálya indult el ezen az estén.

Vasek, Micha Tóbiás némileg ütődött és elkényeztetett fiacskájának nagyszerű karakterszerepében debütált a fiatal Balczó Péter. Ő még főiskolás Debrecenben, hangján azonban ez a legkevésbé sem hallatszik. Kellemes és széles ambitusú tenor voce, amit gazdája teljes mértékben a szerep szolgálatába tud állítani. Ha kell, selypesen dadog, máshol egészen hősszerelmesen énekel, de mindig tiszta és kifejező. Ráadásul ritka és elképesztő színpadi érzékkel rendelkezik, hozzá fogható mozgáskultúrájú művész ritkán jelenik meg hazai előadásokon, leginkább a Katonás Bán Jánoshoz tudnám hasonlítani.

Györfi István Jenik szerepében hozta a tőle várható figurát. A pécsi tenorista a nála megszokott intonációs hibákkal, de alapvetően kellemesen abszolválta a feladatot. Az alakítása ugyanakkor ebben a rendezésben a többiekénél némiképp egysíkúbb lett.

Számomra kisebb csalódást jelentett Kecal parádés szólamában a fiatal Cseh Antal. A tavalyi Mozart-maraton Figarójaként berobbant énekes ugyanis csak kevéssé rendelkezik a szólam igényelte tömör mélységekkel. Igen, ez a szólam Gregor Józsefért kiabál harsányan, még mindig. (Vajon meddig? Emlékeim szerint eddigi legutolsó alakítója is Gregor volt, a darab szegedi színrevitelkor, 1984/85-ben.) Amúgy a figurát nagyszerűen megteremti ez a remek mozgású, korpulens alkatú, jó humorú, szimpatikus ifjú énekes.

Haja Zsolt a tavalyi bravúros Melitone-alakítása után is kellemes meglepetést okoz nagyon profi és összetett jellemalakításával Masenyka apjaként. A feleségét, Ludmillát alakító Borsos Edit pazarul él feltűnő testi adottságaival, és együtt remek összmunkát produkálnak a szegény családot parodisztikus eszközökkel bemutató szerepükben. A gazdag Micha Tóbiás és felesége alakját is remek vonásokkal vázolta föl Fülep Máté és Ujvárosi Andrea. Élményszerű volt még a cirkuszi képben Vincze János (Cirkuszigazgató), Udvarhelyi Péter (Indián) és Stefanik Márta (Esmeralda) is. Ők valamennyien az énekkar tagjai, de ezt csak tényként említeném, nem a minőség jellemzésére.

Rajtuk kívül még a Csokonai Színház Énekkara (karigazgató: Pálinkás Péter) nagyszerű és lelkes munkáját dicsérhetjük. A Debreceni Filharmonikus Zenekar pontos és igényes összjátékkal vétette észre magát. (Egyedül a vonóskar hangzása tűnt szegényesnek, sejthetően a zenekari árok szűkösebb mérete okán.) A csapat zenei vezetése biztos kézben volt, Blázy Lajos dirigens nemcsak remek tempókkal tartotta végig feszesen az előadást, nemcsak érzékenyen kísérte énekeseit, de pontosan elválasztott dinamikai színekkel vázolta a nálunk szokatlan, népies hangvételű operát.

És most a rendezésről. A hazai klasszikus operaszínpadi produkciók visszatérő problémája, hogy a darabokat nemigen, vagy csak kevéssé tudják megtisztítani a rárakódott sablonoktól. Ebben hibáztathatók maguk az énekesek is, de leginkább a rendezők a ludasok. Vagy még inkább maga a rendszer. A hazai együttesek működési rendje ugyanis nem nagyon ad lehetőséget arra a műhelymunkára, amelyet követően megújult színpadi eszközrendszert várhatnánk el énekeseinktől. Meg különben is, hiábavaló a műhelymunka délelőtt, ha az énekes este egy régebbi szerepében a szokott formáját hozza, másnap lehet mindent elölről kezdeni. Épp ezért volt zseniális a debreceni színház vezetésének az a döntése, hogy alapvetően friss (értsd: nem elrontott) erőket dobott be a (jó mély) vízbe. (S nem véletlen, hogy a fentebb felsoroltak közül egyedül a már egy ideje a pályán lévő Györfi István tudta a figurát a legkevésbé hozni.)

Andrzej Bubien rendező ugyanis teljesen újfajta színpadi jelenlétet követelt szereplőitől. Szinte hangról hangra, lépésről lépésre újrakomponálta a darabot, személyenként egyedi, a figurára és a helyzetre jellemző koreográfiát kérve tőlük. Az eredmény egy ritka feszességű, rendkívüli közös szellemiséget sugárzó csapatmunka lett. Csapatmunka – ugye milyen ritkán használjuk operával kapcsolatosan e szót?

Maga az előadás falusi kultúrház színielőadásának indul. Ide gyülekeznek a fiatalok a nyitány alatt (némileg zajosan), szerepet osztanak, majd elindul a darab. Az egész produkciót ritka erős erotika hatja át, nem afféle fővárosi csinált szexualitás, inkább hamisíthatatlan, kicsit szemérmes falusi természetes erotika. Az első jelenet (a „színjáték” kezdete) a szándékosan felnagyított manírokkal indul még, de az élet és a természetesség félrelöki az avítt operai gesztusokat.

Masenyka és Jenik bő két és fél órás útja a boldogsághoz szűken kimért rendezői ösvényen vezet. Bubien pontos figurákat tesz elénk, pontos jellemeket és pontosan kidolgozott helyzeteket. Ahogy sodródik a szerelmespár, úgy sodródunk mi is velük. Operában még alig láttam olyan előadást, ahol ennyire együtt lélegzett volna néző és főhős. Csak egy példa: Másenyka nagyon megszenvedi Jenik trükkjét, hiszen neki sem árulja el előre, hogyan veri át Kecalt. Amikor a végén már mindenki a boldogságáról (?) dalol, ő még akkor is a traumától aléltan hever a padlón. Mi pedig vele azonosultan szinte alig halljuk a külvilág zajos hozsannázását, aléltan heverünk, és arra gondolunk, hogy ez tényleg csak így sikerülhet?

Azután fölocsúdunk, ünneplünk mi is egyet, hazamegyünk, jól leteremtjük a beste kölkét, aki még mindig nem akar aludni, és csak másnap reggel, tiszta fejjel a kávé mellett gondolunk vissza az egészre. Akkor válik csak világossá, hogy ez az egyetlen út: sok munka, sok csalódás és kitartás.

Nagy előadás, fel van adva a lecke Kovalikéknak!