Bartók: Szólószonáta; 44 duó (Kelemen, Kokas)

BARTÓK BÉLA:
Szólószonáta hegedűre, SZ. 117, BB 124 (eredeti változat)
44 duó két hegedűre, SZ. 98, BB 104

Kelemen Barnabás, Kokas Katalin – hegedű

BMC
BMC CD 125

Bach minden valószínűség szerint nem tudta eljátszani szólóhegedűre írt műveit – legalábbis nem minden tételt. Fia, Carl Philipp Emmanuel szerint billentyűs hangszeren játszotta őket, bal kézzel hozzájuk adva a legszükségesebbet. Hogy kinek készültek? Volt-e egyáltalán akkor olyan muzsikus, aki el tudta játszani a Ciacconát? Nagyon valószínű, hogy teoretikus műveknek íródtak. Nem tartalmaznak hegedűtechnikai lehetetlenséget, mégis feltehető, hogy előadásukra akkoriban nem került sor. De minden bennük volt, amit hegedűre el lehetett képzelni abban a korban.

Menuhin a múlt század negyvenes éveinek elején még harminc éves sem volt, amikor leült Bartókkal, hogy eljátsszák a zeneszerző 1. hegedű–zongoraszonátáját. Erre mondta Bartók: így csak halott zeneszerzők művet szokták játszani. Nem is húzódozott, amikor Menuhin felkérte, hogy írjon számára szólószonátát. A kor levegőjében is benne volt, hogy ez egy klasszikus mintákat követő mű legyen, és mivel ezt a műfajt a nagyok közül csak Bach művelte, eleve adott is volt a minta. Az is nyilván sokat nyomott a latban, hogy a hegedűművész koncertjén Bartók hallotta a C-dúr szólószonáta előadását, amelyet nagyra értékelt.

Menuhin tehát mindent el tudott hegedülni. Bartók csodálatosnak mondta Szólószonátájának bemutatóját. Szerette volna a kiadás minden részletét megbeszélni Menuhinnal, de halála ebben már megakadályozta. Van tehát két változat: egy, amelyet a nagy hegedűművész Bartók jóváhagyásával eljátszott, de megerősítése nélkül kiadott, és egy szerzői változat, amely Menuhin változtatásait nem tartalmazza. Itt az utolsó tételben negyedhangok is szerepelnek. Mindkét változat érvényes tehát. Mindezzel együtt is ez Bartók utolsó befejezett műve, egy olyan zeneszerző alkotása, aki meg tudott újulni stílusában, és mindent beleírt, amit a zeneszerzésről tudott. És ez valóban minden. És ha ezt Menuhin „csodálatosan” el tudta játszani, akár azt is kérdezhetnénk, mi szükség újabb felvételekre?

Egy ifjú hegedűművész, főleg ha magyar, aligha bizonyíthatja bármi mással jobban azt, hogy megérkezett, mint a Szólószonáta előadásával. És, ha időközben végre megszületett az eredeti verzió nyomtatott kottája, az még egy okkal több. És különben is, minden kor hozzáfűzi a nagy művekhez a maga mondandóját, s még ha ez felvételen is történik, valahogy körbeveszi ezt az „itt és most” levegője, függetlenül attól, milyen viszonyban van ez az etalonnak tekinthető ősváltozattal. Bár a Menuhin utáni hegedűs nemzedékek már eddig is finomítottak az első két tétel szaggatottabb, „barbarósabb” előadásmódján.

De a legfontosabb ok magának az előadásnak a minősége. Ha „itt és most” hozzáférhetünk a hegedűirodalom ennyire – nem csak technikai értelemben – nehéz művének ilyen interpretációjához, az épp elég ok. Mert bár tudjuk, mégis szükségünk van a konkrét bizonyítékra, hogy van köztünk olyan, aki tudja ezt így és most, nekünk játszani. Át tudja adni nekünk azt, amit Bartók számunkra meg akart örökíteni. Talán lehet még az előadás nagyon-nagyon apró részleteit csiszolgatni, de igen, mondható, például a Melódia hallatán: valóban, ez az, amit Bartóktól, Bartókról hegedűn hallani akarunk.

És ha valaki ifjú hegedűs, és a felesége is ifjú hegedűs, adott a lemezfelvételhez a Szólószonáta mellé a 44 duó. Itt is valahol Bach lehet a minta, a Kétszólamú invenciók tanulóknak készült, de igazán megmutatkozni csak érett zongorista keze alatt tudó darabjai. Tehát ott a kérdés: vajon mennyire egyszerű tan-művecskék ezek, és ha azok is, hangversenydarabként játszva őket hol a határ, amely a kettőt elválasztja? Mindenesetre a túldimenzionált vibrátós-expresszív előadási gyakorlat idegennek tűnik a daraboktól, akár a faktúra tisztaságát is zavarossá teszi: már rögtön a Menuettóban. De az Oláh nóta kísérő hangjainak, még ha az első hegedű játssza is őket, akkor is kevésbé intenzíven kell jelen lenniük.

Írtam már arról, hogy a koncerteken a hegedűs házaspár mozdulataiban is megfigyelhető bizonyos magamutogató előadási stílus. Hogy ez nem csak külsődleges jelenség, hanem a zenélésükre is jellemző, itt is igazolható. Bár ahogy egyre összetettebbek lesznek a dallamok, bonyolódik a faktúra, kevesebb a szükség – és a lehetőség – külsődleges eszközök bevetésére, nyugodtabbak lehetünk. Két olyan művész adja elő gyermekkorunk ismert dalait, akiknek szintén anyanyelvükön szólnak ezeknek hangszeres változatai is.