Hegylakók (A Lammermoori Lucia a Ferencvárosi Fesztiválon)

2007. július 13.
Bakáts tér

DONIZETTI: Lammermoori Lucia

Lord Ashton: Fokanov Anatolij
Lucia, a húga: Kolonits Klára
Edgar Ravenswood: Kiss B. Atilla
Lord Arthur Bucklaw: Pataki Adorján
Raimond Bidebent: Szilágyi János
Alisa: Molnár Mária
Normanno: Beöthy-Kiss László

MÁV Szimfonikus Zenekar
A Kolozsvári Magyar Opera énekkara
Rendezte és vezényelt: Selmeczi György

A szabadtéri koncertek (ideértve az operaelőadásokat is) sajátságairól énelőttem is regéltek már gazdagon jobb-rosszabb tollú szaktársaim, megkerülni mégsem akarom a jellegzetességek magam szemével konstatált valóságát, már csak azért sem, mert ez véleményem elhallgatásával járna, s erről – kövezzenek meg – nem szívesen mondanék le.

Ki merné tagadni, hogy egy szabadtéri eseménynek – kivált az olyan műfajok esetében, melyek deklaráltan négy fal közé szorított palotabelsők számára születtek – megvan a maga kislányos bája, semmihez sem fogható hangulata. De vajon nagyvárosi kastélytermek színpadára citálni vegyszerszagú műfenyőket vagy egyéb, természetes képződményt imitáló artificiális alkalmatosságokat nem éppolyan bizarr-e, mint a hétköznapokon köztérként szolgáló templom-előterekbe lelátót ácsolni? Vajon az Andrássy úti Művelődési Házban berendezni az erdei homályt nem éppen olyan abszurd-e, mint a Bakáts téri ottfelejtett természet-darabkába illeszteni a skót szobabelsőt? S mindezt csinosan szegett, az őslakos fák mellé keréken gurított vendég-bukszusokkal.

Az ilyesféle adottságok miatt bizony komolyan meg kell válogatni, mi kerüljön a műsorra. Csakis slágerfolyamról lehet szó általában, lehetőleg olyanról, melynek dallamait kívülről fújja az átlag operabarát, s mely akár első hallásra is könnyen befogadható. Örökzöldről, halhatatlanról lehet szó. Hegylakókról. Skótokról.

Megfelelve a fentieknek, Donizetti operája, a Lammermoori Lucia szólalt meg ebben az ihlető környezetben pénteken este, a környék sötétedés után előbukkanó vagányainak akart-akaratlan zajaitól övezve, melyet csak a nagy néha felcsattanó körúti mentő-szirénázás vagy a leszálláshoz készülődő repülőgépek izgatott motorhangja zavart meg valamelyest. Ám mégsem ezek voltak a leginkább zaklató erejű akusztikus élmények a pénteki éjben, melyek a műélvezetet nehezítendő tódultak a füleinkhez: énekeltek is aznap este.

Itt volt mindjárt Kiss B. Atilla Edgar szerepében, akinek első és második felvonásbeli teljesítményét nehéz volt indulat nélkül végigkövetni. Mindenesetre meg kell hagyni: az üvöltés ezernyi vállfaját ismeri a művész, ez kétségtelen – az ordítástól a bőgésig minden lehetséges fajtája szerepel a repertoárjában. Talán elfelejtettek szólni neki a kihangosítás tényéről, avagy Kiss B. azt hihette, neki kell esti imára szólítania az egész Ferencvárost. Hangja körülbelül annyira tetszett hajlékonynak, mint egy betontömb – töredezett is rendesen, szépen előcsalt pianókra, szélesen ívelő legatókra reményünk sem lehetett. (Még a második felvonás szextettjét is kis híján sikerült szétkiabálnia.) A harmadik felvonásra alighanem tudomást szerezhetett a mikrofonok és embernyi nagyságú hangszórók jelenlétéről, mert az utolsó jelenet áriájában már tisztes teljesítménnyel rukkolt elő, bár, mint jeleztem, a megelőző felvonásokban nem tette magasra a mércét. Előadásában immár a drámai, sőt a tudatos zenei kifejezésnek is tapasztaltam nyomait – egy esetleges negyedik felvonás nyomán akár még őszinte tapsot is nyerhetett volna. Igaz, ekkor már a hangtechnikai masinériákban mutatkoztak apróbb zavarok a feladatukat illetően.

Lényegében ugyanez igaz Fokanov Anatolijra (Lord Ashton), aki voltaképpen csak annyiban maradt el kollégájától, hogy a rikoltozás művészetének valamivel szűkebb skáláján mozgott csupán. Ott viszont üzembiztosan, nyilván húzta az évtizedek rutinja. Előadását legalább annyira körülbelülinek kell minősítenem, mint Kiss B.-ét, értve ez alatt a muzikalitás és kifejezőkészség általam ismert legminimálisabb fokát.

A két férfi főszereplő mókusriogató produkciója mellett nem mindennapi öröm volt a címszerepben brillírozó Kolonits Klárát figyelni. Vokális teljesítményének egyetlen futamában mélyebb artisztikus kvalitást hallottam, mint az említett urak egész estés produkciójában: biztos intonáció, mintaszerűen kontrollált matéria, kiválóan adagolt dinamika és igazi, nemes „szép éneklés”. Csak a két „melléktenor”, Pataki Adorján (Lord Arthur) és Beöthy-Kiss László (Normann) tudott felnőni hozzá (nem megfeledkezve Szilágyi János korrekt basszusáról), ők kifogástalanul abszolválták rövid szerepeiket.

Selmeczi György színreviteli elképzeléseiről nem könnyű érdemben beszámolni (szándékosan nem beszélek rendezésről, mert ilyesmit nem tapasztaltam), lévén, nemigen van miről. Minden a régi, megunt klisék és beszáradt sablonok rendje szerint haladt az előadásban, szokványos, idegesítően patetikus mozdulatsorok, végletekig vitt, túlzóan romantikus gesztuskészlet, látványosnak szánt, de giccses jelmezek. (Persze, nem a Bakáts téren kell forradalmasítani az operarendezést, no de mégis…) Viszont feltűnően kevés színpadi kellék, díszletelem akadályozta a szereplőket a mozgásban, s ez néha üdítően levegős, tágas teret engedett az énekeseknek. Egy hosszú, iksz-lábú asztal gyertyatartókkal, egy szék, néhány rúdra szegelt színes lobogó, sírhalmot jelző fémfeszületek, alig több. S mindez a templom impozáns homlokzatával és a környező lombokkal keretezve. De minthogy a fent említett úr nem csupán rendezőként, hanem karmesterként is közreműködött az estén, találni még mentséget az ő számára is: tisztességes teljesítményt hozott elő a MÁV Szimfonikus Zenekarból és a Kolozsvári Opera Kórusából; az ilyen alkalmakor szokásos slampossággal ugyan, de feltűnő hibák nélkül, feladatukat alig hangsúlyozva muzsikáltak.

A mellékszereplők példás helytállása (nem említettük még az Alisa szólamát kifogástalanul adó Molnár Máriát) és Kolonits több mint meggyőző hangi alakítása képes volt ellensúlyozni nemcsak a körülmények okozta diszkomfortot, de néha még a színrevitel kétségbeejtő ötlettelenségén és a férfi főszereplők nehezen védhető munkásságán is át tudott lendíteni minket, hogy végül igazi remekdarabként rajzolódjék ki a Lammermoori Lucia. De hát így van ez a hallhatatlanokkal: még a rátermetteknek is pokoli nehéz kivégezni őket.