Bejelentkezés Regisztráció

Budapesten

Több mint ... (A Budapesti Vonósok a MűPában)

2007-01-23 18:25:00 - dni -

2007. január 16.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Budapesti Vonósok
Fenyő László (gordonka)

MOZART: G-dúr cassatio, KV 63
HAYDN: D-dúr gordonkaverseny, Hob VII:2
KOVÁCS ZOLTÁN: Adagietto
VERESS SÁNDOR: Négy erdélyi tánc

Amikor Juhász Előd megjelent egy kisebb szónoklatra, több felől holmi \"Zenebutik\"-ról kezdtek suttogni. Egy ilyen élc nagyon hamar közhelyessé válik, így én már aligha engedhetem meg magamnak, hogy ezt a címet adjam beszámolómnak.
Persze nem ez az igazi baj. A baj az, hogy egy évfordulós ünneplésen a konferálás helyett áradó laudáció nagyon könnyen tereli vakvágányra a koncertet. Az emelkedett hangulatról a zenének kellene gondoskodnia, nem pedig a gügyögő hízelgésnek. Ha még hozzászámítom a hangverseny legvégén, ráadás helyett elhangzott \"találós kérdést\" is, akkor kénytelen vagyok a hangvételt dedósnak minősíteni. Kár érte, merthogy egyébként a koncert önmagában nem volt rossz.

Pedig féltem tőle.

Sajnos a Budapesti Vonósok egy-két korábbi fellépéséről negatív emlékeket őrzök. Voltak \"lötyögősen\" pontatlanok is, de a legkellemetlenebbnek az enervált, lélektelen játékot találtam. Tudom én, hogy a helyszín és a jubileum külön-külön is inspiráló, de ha egyébként képtelenek rá, akkor ez is kevés. Most viszont rendesen \"felszívták\" magukat, és kifejezetten impresszíven muzsikáltak. Ha így össze tudják kapni magukat, akkor ez azt jelenti, hogy amúgy általában rendelkeznek az ehhez szükséges kvalitásokkal, vagyis ez az igazi arcuk. A másikat pedig felejtsük el, remélem, ők is ezt teszik.

Mozart igen korai zsengéje, a G-dúr cassatio kifejezetten szellemes és derűs zene, a Budapesti Vonósok pedig pillanatok alatt képesek voltak egyfajta jóleső komfort-érzetet kelteni. Feszengő tartózkodásom tehát elmúlt, de csak azért, hogy hamarosan, a Haydn-csellóverseny közben átadja a helyét egy másfajta, de szintén kényelmetlen érzésnek.

Fenyő László nagyszerű csellista, és egy perc kétséget sem hagyott afelől, hogy maximális igényű \"profi\"-val állunk szemben. Talán a szép hangja és virtuozitása a két legfeltűnőbb tulajdonsága, de szinte mindvégig megvolt az az érzésem, hogy vezető, mi több, uralkodó szerepét egy pillanatra sem engedi ki kezéből. Gesztusai csiszoltak, mintha nem csak gyakorlás közben, hanem a pódiumon is lenne előtte egy tükör. Nem éreztem, hogy felkészültségével Haydn és a zene szolgálatában állna - ezúttal inkább fordítva történt. Lehet, hogy Fenyő László alázatának és muzsikus énjének használna, ha jóval nehezebb, erejét teljesen lekötő művekkel állna a közönsége elé? Már ha van még egyáltalán ilyen. A fölénye nem ezt sugallta - habár a ráadásul játszott Bach-tétel mindenképpen árnyalt, és sokat javított az összképen.

A hangverseny második fele Kovács Zoltán Adagiettójával kezdődött. Volt már szerencsém hozzá, és akármennyire tisztelem a fiatal szerző munkáit, kénytelen voltam némi kárörömmel kuncogni Balázs Miklós Kettősversennyel kapcsolatos frappáns megjegyzése felett (ld: Debreceniek a MűPában - 2007-01-15). Tény, hogy Kovács egész munkásságára - úgy ahogy általában az \"új harmonikus stílusra\" - jellemző lehet a \"nyomasztó problémátlanság\". Mindazonáltal talán éppen ez az Adagietto a legszebb kivétel. A déjá vu érzés itt egyáltalán nem plagizálás és ötlettelenség következménye. Kovács egyértelműen szándékosan és tervszerűen hivatkozik a műfaj nagy pillanataira, és szerény alázattal alkalmazkodik hozzájuk. Nagyon jól tudom, hogy nem ez az opusz fogja új pályára helyezni a kortárs zenét, de amikor meghallgatom, akkor ez a legkevésbé sem érdekel. Szép darab, és kész.

Veress Sándor Négy erdélyi tánca például ennyit sem állíthat magáról, ráadásul eredetinek sem igazán eredeti. Nehéz megfeledkezni az itt-ott kilyukadó szövetről, az ügyetlennek tűnő szólamvezetésről, különösen úgy, hogy a Budapesti Vonósok saját maguk mutatják be rögtön a megszégyenítő ellenpéldát. A ráadásul kapott Bartók rak véglegesen rendet bennem. Ez egy jó együttes, és jó volt maga a hangverseny is. Valószínűleg ugyanezt a felismerést ünnepelte a meglepően nagy létszámú közönség. (Elképesztő: miután kiderült, hogy néhány szakmai jegyet már értékesített székekre adtak ki, a hatalmas befogadóképességű terem földszintjére pótszékeket kezdtek behordani. Megteltek azok is.)

A már említett legutolsó ráadás, a \"találós kérdés\" előadása érzésem szerint már nem volt szerencsés lépés. A Debussy Clair de Lune-jéből készített átirat szintén szép hangon, kedvesen szólalt meg, de az előzőleg magasan hagyott érzelmi töltést már nem volt képes fenntartani, sőt inkább visszarángatott a földre.

Ha a harmincéves jubileum után visszatérnek a \"hétköznapi\" koncertek, akkor talán el lehet hagyni a gyermeteg konferanszokat. És ha a feldobottság és \"összekapottság\" megmarad, akkor a Tavaszi mesterbérletükre én is befizetek. Ezek az emberek tudnak zenélni.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.