A vélemény szabad

Molnár Antal írta le azt, hogy a művek értékének megítélése nem ízlés kérdése. Az arany és a pakfon között nem az a különbség, hogy van akinek az arany áll közelebb a szívéhez.

Léteznie kell tehát olyan objektív mércének, aminek segítségével az avatott ember, igazságának biztos tudatában döntheti el, hogy mit hall. Egyszerűnek tűnik, de hol az a mérce, és miben áll a viszonyítás képessége?

Nehéz leküzdeni a gyanút, hogy a kortárs zene, sőt talán az egész komolyzene talajvesztésében, a közönség elpártolásában komoly szerepe van annak, hogy ezt a mércét és képességet kisajátította magának egy csoport, mégpedig a "szakma". Kisajátításról legfeljebb azért nem szerencsés beszélni, mert a közönség - a viszonyítási rendszer bonyolultabbá válása miatt - szinte önként vonult vissza és mondott le jogairól. Valóban nem kis felkészültséget igényel nyomon követni és számon tartani a szerzőket, stílusokat, szabályokat és azok zseniális megsértését. Különösen nehézzé teszi a feladatot az, hogy a zene esetében nem elegendő a lexikális ismeret, hiszen a történéseket mégiscsak a hallás alapján kell érzékelni és feldolgozni, márpedig ehhez gyakorlat, rendszeresen és didaktikusan felkészített és karbantartott készség szükséges. Ehhez már nem elég csupán a művészeteket igénylő élvezőnek lenni. A szükséges jártasságot szinte már csak a tervszerűen kritikusi pályára készülő, erre tréningezett zenetudósok szerezhetik meg. Az így megszerzett tudás ezúttal igazán hatalom. Hatalom, mert a diszciplina sajátossága folytán igen kevesen vannak. Nincs aki komoly eséllyel vitathatná döntéseiket.

Szó sincs arról, hogy bármelyikükről is feltételezném a rosszindulatot, vagy akár csak a közönyt. Induljunk ki abból, hogy csupa nagytudású, tudását pedig bölcsen használó ember van közöttük. - De nem is róluk akarok én most beszélni, hanem a szellemi javak amatőr fogyasztójáról.

Legyen szó tehát rólunk, mert mi vagyunk azok, akik igénylik mind a zenét, mind a hivatásos hozzáértők segítségét. De mi vagyunk azok is, akiket nem csupán egy ledorongolóan megfellebbezhetetlen szakmai verdikt félemlít meg, hanem gyakran egy elnézően leereszkedő félmosoly is. Valljuk be, egy kissé mindannyian elbizonytalanodtunk. Van-e jogunk ahhoz, hogy ne tessék egy zseniként számontartott szerző darabja, vagy egy nagydíjas zongorista előadása?

Nos jogunk van - legfeljebb merszünk nincs, és szépen csöndben maradunk. Nem is fütyültünk ki operaelőadást az utóbbi évtizedekben Budapesten, pedig egynémelyik biztosan megérdemelte volna a zajos bukást. Nem túl jó érzés egy ilyen előadás után csendben hazakullogni, és még az sem vigasztal bennünket, hogy másnap esetleg a hivatásostól is elmarasztaló beszámolót olvashatunk. (Tegyük hozzá, ilyenkor nem csak nekünk van hiányérzetünk, bizonyára a kritikusnak is jobb lenne a támogatás, a megerősítő visszhang. Így ugyanis az előadók - tudomásul véve az udvarias tapsot - hajlamosak egyedül őt tartani okvetetlenkedő fráternek, és csinálni továbbra is mindent a szokásosan hanyag módon.)

Rossz érzés az elfojtott mérgelődés, de van rosszabb is: Véleményünkkel magunkra is maradhatunk. Hozzászoktunk például, hogy egy értelmetlen zagyvaságnak talált darabot a kritika a mennyekbe emel. Ilyenkor aztán vagy bevalljuk, hogy már a szempontokat sem értjük, vagy az egészet betudjuk annak, hogy a kritikus tudálékoskodik, esetleg padtársa, szomszédja, ivócimborája a szerzőnek. (És bizisten még az is előfordulhat, hogy ilyenkor végre nekünk van igazunk.) A fordított helyzet sem jobb, sőt, személyes sértésnek vehetjük, ha a sajátunknak érzett kedvencet tehetségtelen kóklernek minősíti a hivatásos kritikus.

Mindannyian ismerjük az ilyen elbizonytalanodást kihasználó, és az azt szító könyvecskét. "Megbukott zenekritikák" címmel teszik nevetségessé a véleményt nyilvánító embert. Jóllehet sokan valóban tévedés, netán vakság (illetve süketség) áldozatai voltak, mégsem tudok irigység nélkül gondolni például arra a bécsire, aki saját kulturális identitása birtokában, ízlésének, értékrendjének ismeretében utasította el Wagner operáit. A könyv felsorolja a hibás, vagy hibásnak vélt döntéseket - és kigúnyolja azokat. Nem veszi észre, hogy az időközben kialakult döglött csendnél, a vélemény nélküli, vagy ítéletét magában tartó közönségnél már nincs rosszabb, azaz mégis van: Már közönség sincs. Elmarad, mert senki értelmes és felnőtt embert nem inspirál, ha emóciók és azok kifejezése, azaz tét nélkül bambulhat végig egy előadást.

Ha ez az állapot rossz és rosszat szül, van-e alternatívája? Ha a szakértelemmel kinyilatkoztatott ítélet elbizonytalanít, talán nem kell elítélni a hamist, és megdicsérni a jót? Talán fogadjuk el az imént emlegetett Wagner ellenes álláspontot?

Szó sincs róla - de ideje volna végre különbséget tennünk tudós elemzés és vélemény között. Ezek mibenlétére talán sikerül rávilágítanom az alábbi történettel:

Kedves hölgyismerősöm - egyébként zenetanár, tehát tulajdonképpen szakmabeli - kissé félve bevallotta, hogy nem nagyon szereti az operát, de különösen Verdit nem bírja. Képzelhetik milyen sokkoló volt ez számomra. Olyannyira szívemre vettem, hogy alig hagytam ki alkalmat, hogy ne próbáljam elmagyarázni, bebizonyítani Verdi nagyságát. Gondolom nem csak ilyen oktatásban, hanem kioktatásban is volt már elég része, tehát nem volt könnyű rávenni, hogy sarkára állva meg is fogalmazza. Végül elég velősen és sikerült elmagyaráznia: "Verdi biztosan nagyon jó szerző, de ösztönösen nem bírom elviselni, hogy ennyire közvetlenül és ilyen intenzitással próbál meg azonnal az érzelmeimre, sőt zsigereimre hatni. Nincs az a jóképű, kisportolt és rokonszenves férfi, akitől eltűrném, hogy bemutatkozás gyanánt, minden mást mellőzve rögtön a szoknyám alá nyúlkáljon."

Magvas gondolat - és aligha lehet vitatni. Habár csak a saját szemszögéből, de mindenképpen igaza van. Nincs is más baj, mint az, hogy a jelenlegi szokásjog szerint ezt az "igazságot" nem hirdetheti. Sehol és semmilyen fórumon nem mondhat véleményt a lehurrogás és megvetés kockázata nélkül, pedig - és ez a legfontosabb mondanivalóm - az ő ítélete is hozzájárul ahhoz, hogy Verdiről teljesebb képet kapjunk. Ezért tartjuk fontos feladatunknak a néha egymásnak is ellentmondó vélemények közlését. Nem azért írunk, hogy cikkeink orákulumként kőbe vésve kerüljenek az olvasók házi oltárára - elég ha elgondolkodnak rajtuk.

Visszatérve Molnár Antal szentenciájához: Az igazi műalkotás minősége valóban időtlen és parancsoló. Igazsága hosszú távon nem függhet az egyszerű lelkendezők ízlésétől. Egy zenei kompozíció elfogulatlan, szabatos és értő elemzése hasonlít az orvos munkájához, mert ő sem engedheti meg magának, hogy egy női pácienst rokonszenvessége és csinossága alapján diagnosztizáljon.

De ha a Café Momus szerkesztőit, íróit - és olvasóit - szerelmükről kérdezik, ne várják, hogy annak géntérképéről kezdjen áradozni. Legyen ez mások fontos feladata.