Bejelentkezés Regisztráció

Interjúk

Pályaívek - Interjú Varga Magdával

2006-08-22 09:47:00 - zéta -

Varga Magda érdemes művész, a debreceni Csokonai Színház egykori vezető énekese egy kissé szabálytalan interjúban beszél pályája szokatlan indulásáról, döccenőiről, s váratlan fordulatairól. Az interjú egyben tanulságos korrajz is: milyen volt a magyar zenei élet az 50-es, 60-as, 70-es években?

Varga Magda

   - Én nem tudatosan készültem erre. Csodálatos természeti környezetben születtem, Mogyoródon. Az én gyerekkoromban - ami nagyon régen volt - még élt a népdal. A tiszta forrás. Valóban az. Akkor még énekeltek falun. Aratáskor, munka közben, tollfosztáskor, kukorica hántolásakor, ami a legidillikusabb környezet egy olyan léleknek, aki nyitott a szépségre. A szüleim hihetetlen szeretettel és természetességgel vettek körül. Amikor az apám felment a szószékre, merthogy pap volt, akkor egyáltalán nem volt pátoszos és elvont, mindenkor figyelembe vette, kikhez szól. A zenét én azért is szeretem, mert lebontja azokat a válaszfalakat, amelyeket a nyelvek emelnek. A zene nemzetközi. Akit megérint lelkileg és fizikailag, rájön, hogy ez egy varázslatos nyelv.

   - Kicsit elkalandoztunk a történetben...

   - Nekem a népdalokon és zsoltárokon kívül más zenei élményem nem volt. Büszke vagyok arra, hogy hihetetlenül furcsa helyen, egy pincében, az óvóhelyen jöttem rá, hogy kincs van a torkomban. Kint bombáztak, bent öregek, gyerekek (az én gyerekeim is) összezárva. Féltek. És én énekeltem ösztönösen. Altatódalt, népdalt, bármit. S ahogy jöttek a támadások, mindenki egyre kérlelt, énekeljek. És nekem úrrá kellett lennem a félelmemen, hiszen én éppúgy féltem, mint ők. És énekeltem. Hihetetlen nyugodtság szállt rám, mert tudtam, hogy nem történhet bajom, mert sorsom van, s ezt a hangot én föl fogom vinni a pincéből, és ki fogom művelni.

   - Akkor a karrier tulajdonképpen a légópincében indult? Úgy, hogy már gyermekei megszülettek?

   - Két gyermekem ekkor már megvolt, Gyuri fiam 48-as, ő később született. Amikor kijöttünk a légóból, én azt hittem, mindjárt megvalósíthatom az álmaimat. Nem készültem arra, hogy ez a pálya akadálypálya, csak lépésekben lehet előrehaladni. Férjem állás nélkül volt, édesapám börtönben. Így hát tanítani kezdtem két budai iskolában, ahová az akkori átlagnál tehetősebb családok gyermekei jártak. Emlékszem, mi annyira szegények voltunk, hogy én bizony az ő maradékukat ettem, a szemeteskukából szedtem össze az uzsonnámat. Hiszek benne, hogy ez a szenvedés adott segítséget a későbbiekben. Tanítottam dolgozók gimnáziumában, felnőtteket is. Később konszolidálódott a helyzet, édesapám is kikerült a börtönből, férjem is állást kapott a MOM-ban.

   - Még mindig elég messze vagyunk az operától...

   - Ekkoriban vettük az első operabérletet, s az első előadás - deus ex machina - a Carmen volt. Mondok valami furcsát. Néztem a műsort, és tudtam előre a darabot. A szünetben nem lehetett hozzám szólni, annyira az előadás hatása alá kerültem. Ekkor jelentkeztem az Állami Népi Együtteshez, Csenki Imréhez. Föl is vettek. Akkor szálltam ki az együttesből, amikor mentek Kínába. Később jelentkeztem a Magyar Rádió tehetségkutató versenyére. Többfordulós verseny volt, két hét után négyen maradtunk. Ennek eredményeképpen a Gördülő Operához kerültem. Ez egy olyan együttes volt, amelyik az ország minden területén adott elő operákat. Sokszor nehéz körülmények között, de nagy lelkesedéssel. A kórusba kerültem, s egy Traviata-előadáson történt a csoda. Blum Tamás dirigált, s Flora alakítója elaludt a MÁV-kocsiban, amellyel utaztunk. Ez az utolsó pillanatban derült ki, be kellett ugrani, rám adták a jelmezt, és már ment is az előadás. Mélyvíz volt, de nem csináltam egy bakit sem.
   Néhány hónappal később Kelen Hugó, az akkori Zeneművész Szövetség elnöke hirdetett egy meghallgatást, a Kertész utcai művészklubba. Rengetegen jelentkeztek. Áriákkal, népdalokkal, oratóriumrészletekkel készültem. Másnapra újra visszahívtak, akkor Blum Tamás is ott volt, meg az Operaház vezető karmesterei, és Azucena elbeszélését énekeltem. Utána Blum hívott le Debrecenbe, családostul. Főszerepekre. Lementünk kilenc csomaggal. Én másnap elkezdtem tanulni Mrs. Quickly szerepét a Falstaffból. S hamarosan kitört a forradalom.

   - Merthogy ez 1956-ban volt.

   - Igen. A forradalom kitörésekor pont Pesten voltunk, mert még a költözéssel kapcsolatosan kellett intéznünk dolgokat, amikor utolért Vámos Laci főrendező távirata: \"Műsorváltozás. Egy hét múlva színpadi próba, a szerep: Bánk bán - Gertrudis\". Hát így indult a dolog!

   - Mi következett ezután?

   - Azucena, és 1958 májusában a Carmen. Én nem tetszettem magamnak a premieren, de nagy siker volt. Persze nem volt konfliktus nélküli előadás. Voltak, akik korainak találták ezt a szerepet, s ezt érzékeltették is. A kórus néhány tagja például az első felvonásban az előadáson cigarettára gyújtott és rám is fújta a füstöt. Én nem dohányoztam, de én is rágyújtottam az előadáson, Zuniga alakítója meg is lepődött alaposan. Máskor meg égő csikket találtam a padlón - én meg, ugye, mezítláb énekeltem az első felvonást...

   - De mégis a Carmen lett \"a\" szerep.

   - Igen, hatszázszor énekeltem. Mindenfelé, Pesten is sokszor, főleg az Erkel Színházban.

   - Még Simándy is megemlékezett a közös fellépésről a könyvében.

   - Érdekes módon kezdődött a mi közös éneklésünk. Volt egy turné a Balaton körül, Rubányi Vili bácsi dirigált. Egyik szünetben egyszer csak jön az öltöztető, hogy a Művész Úr hivat. Üzentem vissza, hogy ha akar valamit, jöjjön ő. Később viszont nagyon megkedveltük egymást, sokat énekeltük a Carment. Jóska nagyszerű partner volt, ritkán hallható, igazi spinto tenor.

\"Simándi
Simándi József - Don José, Varga Magda - Carmen

   - A pianínó fölött Verdi fényképe. Ha jól számoltam, tíz főszerepet énekelt tőle.

   - Igen, a legnagyobb szerepeim - a Carmenen kívül - mind az ő művei voltak. A trubadúr, az Aida, a Luisa Miller, A végzet hatalma és a többi.

   - Külföld?

   - Jóval később elhatároztam, hogy kimegyek Bécsbe egy impresszárióhoz, próbát énekelni. Nekem csak annyi pénzem volt, hogy a bécsi gyorsot és egy szerény szobácskát ki tudtam fizetni. Megérkeztem, másnap a meghallgatáson kiderült, hogy megbetegedett a zongorakísérő. Jöjjek inkább holnap. Másnap sem volt zongorista, harmadnap sem. Igen ám, de enni már nem volt pénzem. Ettem hát a hazulról hozott sajtot és az almát. Amikor harmadnap sem volt zongorakísérő, elbőgtem magamat, mire a véletlenül jelenlévő karmester, történetesen a Frankfurti Opera direktora, vállalkozott, hogy kísérjen. A meghallgatás vége egy meghívás volt Frankfurtba, a Carmen címszerepére, németül. Három héttel később, már Debrecenben hivatott Tar Ferenc igazgatóm, hogy a minisztériumból telefonált az illetékes elvtársnő (Barnáné), hogy Varga Magdát kikérte frankfurti színház. Hogyhogy ő nem tud erről? Kiderült, hogy én turistaként nem énekelhettem volna próbát Bécsben.

   - Mi lett az eredménye az igazgatói vizitnek?

   - Felutaztam Barnánéhoz, aki a következőket mondta: \"Idefigyelj! Ha Te kimész, nagy fába vágod a fejszédet. Nem biztos, hogy sikerül, és ha visszajössz, nem biztos, hogy az állásod meglesz. Ha viszont maradsz, akkor egy nagy kitüntetésre terjesztelek fel.\" Akkor én már réges-rég tag voltam, de még semmilyen hivatalos elismerést nem kaptam. Így hát maradtam, és a következő évben tényleg megkaptam az Érdemes Művész kitüntetést, Márkus Lacival és Moldován Stefániával együtt.

   - Azért csak összejött külföld is, hiszen ugyan jóval később, de énekelt együtt Paolo Montarsolóval és Renato Capecchivel Olaszországban...

   - Az Olasz nő Algírban című Rossini-operát énekeltük másfél hónapig egy stagionéval. Ezúttal az Interkoncerten keresztül érkezett a felkérés, így mehettem. Én korábban a koloratúr szerepkörben csak a Rosinát énekeltem A sevillai borbélyból, szerencsére Rubányi nem csak a drámai szerepekben használt. Így elvállaltam. Fizetés nélküli szabadságon voltam.

   - Ez a pálya az én szememben nagyon szabálytalanul indult, s szabálytalan maradt a mai napig is, hiszen 84 évesen még teljes önálló ária- és dalestet vállalt. S tudni, hogy két éve a Csokonai Színház operatagozatának jubileumi koncertjén ismételni kellett a Carmen-áriát.

   - Azt azért elárulom, miért mertem vállalni 84 évesen ezt a műsort, melyen nem csak énekeltem, de ismertettem a zeneszerzőket, korokat, stílusokat. 1978-ban nyugdíjba mentem, még abban az évben felkértek, hogy tanítsak a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola ének tanszakán. Először mint hangképző, azután a színpadi játék, beszédtechnika tanára, illetve docense lettem. 15 év tanítás után még játszottam prózai darabokban is. Minden napom a skálázással kezdődött és kezdődik ma is.
   Csak azt tudom mondani, hogy disztingválni kell: vannak foglalkozások és vannak hivatások. Nagy űr van a két fogalom között. A foglalkozás egy naponta megismétlődő munka, a hivatás emberfeletti erőt feltételez. Az illető megszületik, megizmosodik és fölnő a feladatához, amíg rá nem jön arra, hogy neki semmi mást nem szabad csinálnia, csak énekelnie.
   A zene olyan elmondhatatlan érzéseket fakaszt az emberben egész a katarzisig bezárólag, amely semmi más műfajban nem képzelhető el. Persze ebben a megállapításban van egy jó adag szubjektivitás, a jó zene minden formájában rendkívüli módon hat rám. Az áriaest különösen nehéz műfaj, felér a prózai önálló est műfajával, nem segít rajtam se ruha, se díszlet, az ember ott áll szinte lemeztelenítve - lelkileg értem -, és három-négy perc alatt fel kell mutatni valami értéket. Az igazgyöngy jut eszembe, amiért le kell menni nagyon mélyre - aki lemegy, annak nagy adag levegővel kell rendelkeznie. És maga a gyöngy is irgalmatlan szenvedés árán képződik, úgy, hogy bekerül a kagylóba egy homokszemecske, amely addig és addig izzad, amíg valami gyönyörű, értékes gyöngyszem nem lesz belőle.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.