Egy nagyon szabályos zseni - 120 éve született Rácz Aladár

\"…mert oly emberről beszélünk, aki egész életét áldozta művészetének, akinek egész lelke és minden idege telítve van vele. Hogy tehát egyike ő legnemesebbjeinknek, erről meg vagyunk győződve, s épp ezt akartuk e pár szóval kifejezni.\" - írta Füst Milán 1947-ben az akkor 61 esztendős Rácz Aladárról, aki épp ma lenne 120 éves.

Amikor ezt az írást elkezdtem, a cím így hangzott még: \"Egy szabálytalan zseni\". Igen, hiszen minden lángelme útja szabálytalan. Később azonban fokozatosan más benyomás alakult ki bennem. Rácz Aladár pályája ugyanis a zsenik minden csodálatos tulajdonságát ötvözve, a véletleneket is beépítve, meglehetősen szabályosan formálódott. Hogy mik ezek a tulajdonságok? Önálló útkeresés, belső hit, kitartás, szorgalom, melyek segítségével az egyszerű cigányfiú a földkerekség legnagyobb muzsikusai közé nőtte magát..

* * *

Muzsikuscsaládban született Jászapátin, apja cigányprímás volt. Gyerekkorában a hozzá hasonló gyermekek életét élte. Zenélni apja tanította, s már nyolcévesen a zenekarában cimbalmozott. 16 esztendősen Pestre költözött, az EMKE Kávéház cigányzenekarát erősítette. Tehetségére felfigyeltek, és hamarosan Párizs és Genf zenés szórakozóhelyein játszott. Az idáig szokványos cigánymuzsikus-pálya ezután váratlan lendületet kapott.

Ugyanis az akkor 23-25 éves ifjút nem elégítette ki az, hogy magyar nótát játszhat a nagyvilágban, az sem, hogy ezzel gondtalan életet tud(na) magának biztosítani. Õt egyre inkább izgatta a komolyzene, és izgatta a hangszere. Genfben egy felszámolás alatt levő zeneműboltban vásárolt egy hatalmas ruhakosárnyi kottát. Így fedezte fel Scarlatti, Couperin és mások alkotásait, melyeket megpróbált cimbalmon lejátszani. Ne feledjük, hogy addig a kottát is alig-alig ismerte, lévén nem volt rá szüksége.

Kitartása meghozza gyümölcsét: nagyon lassan terjedni kezd, hogy van ott egy különc magyar cigányfiú, aki valami fura hangszeren csodát művel. Sorra keresik fel a kor nagy zenészei, Stravinskyt például Ernest Ansermet viszi el a genfi Maxim bárba, hogy megmutassa neki Õt. A világfi muzsikus annyira megdöbben a látottakon/hallottakon, hogy maga is cimbalmot vásárol, és zeneórákat vesz Rácz Aladártól, sőt lelkesen komponál a hangszerre. Saint-Saëns találóan a cimbalom Liszt Ferencének nevezi. Ekkoriban ismerte meg Õt Frank Martin és Paul Sacher is.

Mivel hangszerén technikai akadályba ütközött a klasszikusok lejátszásánál, hosszas kísérletezésbe kezdett. Ennek eredményeképpen egy új verőt és egy újfajta ütőtechnikát alakított ki. Addig a cimbalmosok a mutató és középsőujj között tartották a verőt, Rácz Aladár viszont a hüvelyk és a mutatóujj között, támasznak a tenyerét használva. \"Tíz évig dolgoztam, míg elkészítettem az új típusú cimbalomverőt\" - mondta később. Az új technika jóvoltából a barokk mesterművek alázatosan megnyíltak előtte.

Első önálló cimbalomestjét 1926-ban, Lausanne-ban adta. Ezután már tényleg befogadta a nagyvilág. Évekig Párizsban élt és koncertezett, míg 1935-ben egy koncert erejéig hazajött Budapestre. Zeneakadémiai koncertje után feleségével együtt úgy döntött: itt telepednek le.

Szomorú aktualitása még e cikknek, hogy épp e napokban Svájcban, egy idősek otthonában - 100 esztendős korában - csendesen örökre behunyta szemét Yvonne Barblan, Rácz Aladár felesége, aki pályája utolsó három évtizedében zongorakísérője is volt. Elképzelhetjük a tradíciókat dédelgető svájci református lelkész családját, amikor nagylányuk bejelentette, hogy ő bizony feleségül megy a nálánál 20 esztendővel idősebb magyar cigányfiúhoz. A család ellenkezését Rácz Aladár csendes-szerelmes kitartása törte meg.

1938-tól haláláig a Zeneakadémia tanára volt, számtalan tanítványt nevelt a hangszer szeretetére. Ha addig azt mondhattuk, hogy Rácz Aladár bejárta a világot, azt követően a világ, s ünnepelt zenészei maguk jöttek el hozzá. Yehudi Menuhin, Pablo Casals, megint csak Stravinsky, Kodály Zoltán és még sokan. Időnként egy-egy koncert, s amikor már nagybeteg volt, a rádió Torbágyi úti házukból közvetített. (A Torbágyi út ma Rácz Aladár utca.)

Nem lehet meghatottság nélkül hallgatni egy interjú alkalmával a rá jellemző selypegő beszédhibával kedvesen, csöndesen adott szavait, melyek tökéletesen kirajzolják alázatos ars poeticáját:

\"Couperin, Scarlatti és a többi kortársuk műveiből annyiféle kiadványt szereztem meg, amennyit csak lehetett. Kíváncsi voltam: melyek a valóban helyes díszítő hangok. Mindegyik kiadványban azonban csak ellentmondásokat találtam. Arra vágytam: bárcsak meglátogathatnám ezeket a - több száz éve halott - nagy mestereket, és megkérdezhetném tőlük az igazságot! Aztán egyszer - félig ébren, félig álomban, de inkább azért álomban - egyet gondoltam: ott legyek, ahol akarok. És már köztük is voltam. Csupa mosolygós arc közeledett, és láttomra felkiáltottak: - Nini, itt van a Torbágyi úti cimbalmos. Kérdik: - Miért jöttél? Véglegesen itt maradsz közöttünk? Nem - feleltem. - Csak érdeklődni akarok, hogy kell a sokfajta Couperin-díszítést játszani? Mert minden kiadásban másképpen van írva, azért most meg akarom az igazságot tudni. Azt mondja erre Couperin: - Hát én hallottam, hogy hogy játszod a Juhásztanyát, azt is tudom, hogy írta azt le a felesége könyvébe Johann Sebastian Bach. Ahogy azonban te játszod, úgy nincs meg egyik könyvben sem. Úgy hiszem, ahányszor eljátszod, mindig változtatsz valamit rajta! Én azt kérdeztem: - Miért nem írta úgy, ahogy én játszom? Azt felelte Couperin: - Ahogy én leírtam, még úgy sem tudták azt akkor eljátszani. Ahogy pedig te játszod - az teljes képtelenség lett volna. Scarlatti is nagyon helyeselt, sőt Johann Sebastian Bach is csak annyit mondott, hogy hegedűn nem lehetett azokat az akkordokat játszani, amit én cimbalmon szoktam. Játsszak csak úgy, ahogy akarok...\"