Ne gondolj a harmonikásra!

Valamikor régen, persze könnyű volt. Sok tehetséges ember összeállt, és filmeket csinált. Jókat. Többnyire. Meg persze vacakokat. Nem ritkán. És a mozikban szólt a zene, húzták a vonósok, brácsa, cselló, bőgő rendszerint unisono, fújták a kürtök, minél több, annál jobb, oktáv lépés fel, majd lassan leereszkedik a dallam, sok klarinét, mert az szebben szólt a régi hangszórókon, mint az oboa, a csúcsponton timpani, cintányér stb. Jöhetett a főhős - lovon, vonaton, esetleg sportkocsiban -, indulhatott a csókjelenet, félközeliben, majd nagytotál, lehetett születés, temetés, gyilkosság, öröm, bánat, félelem, a zene csak szólt.
És szólt még akkor is, amikor véget ért a mese, jótékonyan eltakarva a meghatottságot jelző orrtörléseket, a feszültséget oldó fellélegzést, nevetést. A stáblistán aztán az írók, színészek, rendezők, operatőrök mellett feltűnt még valaki neve, aki ugyanolyan fontos volt a film sikere szempontjából, mint az előzőek, bár a nevüket csak keveseknek jegyezték meg akkoriban is. ők voltak a zeneszerzők. Na persze akkor könnyű volt. Voltak zeneszerzők. Igaziak. És tehetségesek voltak. Sőt. Tudtak valamit. Nagyon. Tudták azt a szakmát, amely majdnem egyidős a filmmel, a filmzeneszerzést. Ami nem azonos a klasszikus zeneírással. De nem azonos a popzenével sem.

Egy Beethoven szimfónia tétel - lásd a korai Hitchcock filmeket, - vagy egy 3-5 perc közötti beat, pop, rock, techno, acid, stb. zenei történés - lásd a hatvanas évektől napjainkig-, az Egy nehéz nap éjszakájától a Rómeó és Júliáig - még nem lesz feltétlenül filmzene, - most nem beszélünk a kimondottan zenés filmekről - mint ahogy egy opera sem csupán áriák és duettek sorozata. A jó opera legalábbis nem. (Mellékesen megjegyezve a jó rockopera sem, tehát jó lenne már ezt is észre venni, mielőtt a teljes magyar történelem kottapapírra kerül.) Kár, hogy ezt mostanában egyre többen elfelejtik. Illetve a fenét. Nem felejtik el. De a biznisz az biznisz. És egy jó "húzó névvel" nagyon sok filmet, lemezt, színházi produkciót lehet eladni. Minden műfajban. A nehezét, a kevésbé látványos munkát meg elvégzik mások. Már, ha vannak. Bár gyanítom, mindig lesznek ügyeskezű, jó fülű szakemberek, akik a zenei cipőfelsőrészből egész tetszetős, sőt mi több, viselhető lábbelit fabrikálnak.
Na, az ő nevüket ne nagyon keressék a stáblistán, plakáton, CD borítón. Sajnálni azért még nem kell őket. Tisztességesen meg lehet élni a mások dilettantizmusából is. És ez a megoldás még mindig jobb, mint amikor az ismert popsztár érzi úgy, hogy a benne feszülő mérhetetlen érzést, világfájdalmat, aggódását az emberiség sorsáért, szimfóniában, avagy a most egyre divatosabb oratóriumban kell a közönségre borítania. Bízva önön fél/tehetségében, és a rajongók hozzánemértésében.

Ám vissza a celluloidhoz! A tekercs széléről, sztereóban, esetleg dolbyzva, digitálisan kódolva, istenneadja speciális CD-rol, térhatásban szóló, és évek óta elkeserítően középszerű filmzenéhez.

A jó filmzene - azt mondják - olyan, hogy észre sem veszi az ember. A jó filmzene - ezt is mondják - olyan, hogy a moziból kijövet csak arra emlékszik az ember. A jó filmzene - mások szerint - hagyja érvényesülni a filmet. A jó filmzene - megint csak mások véleménye szerint - alaposan rányomja bélyegét a filmre. Egy szóval: vagy ilyen, vagy olyan. Egy biztos, a jó filmzene erősíti a képet, növeli a hatást, fokozza az érzelmi reakciót, befoltozza a lyukas részeket, jó esetben megmenti a közepes jeleneteket. Saját dramaturgiai rendszere van, amely párhuzamos a film dramaturgiájával. Persze évek alatt, tapasztalati úton kialakult hatásmechanizmus szerint dolgozik. A klisék ugyanazok, csak a tartalom változik. Jó esetben. De ugyanígy megkövesedett szigorú szabályok, klisék szerint kell megírni ma is egy fúgát vagy szonátát, mégis jól hallható a különbség egy Bach fúga és egy Nímand Géza kompozíció között. Pedig a szabályok századok óta nem változtak. Dux - Comes, főtéma, melléktéma stb.

\"Ha nem jut eszükbe semmi, írjanak fúgát\" - mondta annakidején a Zeneakadémia egyik zeneszerzés tanára. És persze írtak. Sokat és sokan. Azóta is. Keveseknek jut eszükbe valami. De ettől még a Kunst der Fuge, vagy a Wohltemperierte Klavier nem lesz rosszabb mű.

A filmzeneszerzést sok országban tanítják. Másutt könyveket írnak róla. Akkor miért tűnik mégis úgy, mintha egyre kevesebben értenének hozzá? Woody Allen ismert közhelyét idézve: aki nem ért hozzá az tanítja, aki ahhoz sem ért, abból lesz a tornatanár, az az érzésem, hogy a tornatanárok korát éljük.

A nagy öregek, ha még dolgoznak egyáltalán és nem a saját, malibui bícshauzukban szürcsölik a mámort, önmagukat, illetve a jól bevált recepteket ismételgetik.

Az egyik legtöbbet foglalkoztatott, és szakmailag támadhatatlan nagymogul: John Williams aki, legalábbis a rézfúvós hangszerek iránti mérhetetlen vonzódását illetően Hidas Frigyes talán némileg ismertebb amerikai megfeleloje, időnként már mintha maga sem tudná, melyik zenei frázist melyik film, melyik folytatásában lőtte le. Ez persze nem is csoda, ha valaki gyors egymásutánban ír zenét a Csillagok háborúja trilógiához, a Superman-hez, vagy a Harmadik típusú találkozásokhoz.

Alan Silvestri, többek között a Vissza a jövobe trilógia, és a Forrest Gump szerzője szintén a jobbak közé tartozik, - hogy mást ne mondjak, saját stílusa van - s a fent említett Williams-szel éveken át legalább rendszeres, jólfizető munkát adtak a magyar zenészeknek, hangmérnököknek. Persze Andy Vajna sem honfiúi szeretetből hozta a Mafilm zenetermébe a felvételeket, jóval inkább az olcsó munkabér miatt. (Azóta ezt a fajta olcsó külföldi bérmunkát az erős amerikai filmes-, és zenészszakszervezetek megakadályozták)

Jerry Goldsmith igazán jó mestertől tanulta a szakmát. Rózsa Miklós volt a tanára. Ez azonban egyre ritkábban látszik/hallatszik meg rajta. Igazán jó zenére legfeljebb az Elemi ösztönben emlékszem. Bár abból sem maradt meg bennem egyetlen dallam sem. Lehet, hogy ma már ez nem is fontos?

Vagy említhetnénk Michael Nymant, a korábbi Greenaway filmeket meghatározó zeneszerzőt, aki félelmetes keveréke a David Copperfildet megszégyenítő szemfényvesztésnek és a Richard Clayderman nevével fémjelzett ízléstelenségnek - lásd Zongoraleckék - de ő, hál\'isten aránylag ritkán fog tollat - talán a csillagászati gázsija miatt is kevesen engedhetik meg maguknak - de akkor aztán a fél világ a lábainál hever. Hogy miért, az örök rejtély marad.

Mint ahogy az is, miért rohannak a mozinézők lázas sietséggel a lemezboltokba, hogy szinte még a végefőcím utolsó kockái alatt megvásárolhassák az épp\' imént látott film zenéjét? Különösen értetlenül álltam e jelenség előtt Angelo Badalamenti esetében aki David Lynch remekéhez a Twin Peaks-hez írt - a filmhez egyébként kitűnően illő - önmagában azonban zeneileg nehezen értékelhető kíséretet, amit akárki aki látott már közelről szintetizátort és véletlenül megnyomta a warm pad feliratú gombot, utána tud csinálni.

Mit hallgatnak ezek az emberek otthon? Hogy zenét nem, az biztos. Legfeljebb fölelevenítik a filmhez kötődő emlékeiket. A popcorn felejthetetlen ízét, a cukormentes cola aromáját, a haverok szellemes beszólásait. A filmzene lemezek nem alkalmasak másra. Nem is azért készítik őket. Egy opera talán úgy-ahogy megáll a lábán színpad nélkül is - itt az úgy-ahogy-on van a hangsúly - de a filmzene alkalmazott mufaj. Önállóan, kiragadva a közegből ahova szánták, többnyire értelmét veszti.

Persze vannak kivételek. Vagy legalábbis határesetek. A legtöbb Nino Rota szerzemény önállóan is élvezhető.

A múlt század végén divatba jött egy kifejezés: demis monde. Ezzel a \"félvilági\" jelzővel illették az elfogadott polgári-, és a hivatalosan nem létező másik világ között, a határon élő hölgyeket (például Traviatát), akik egyaránt otthonosan mozogtak az úri szalonokban és a lebujokban, kupikban. Ez a \"demis monde\" érzésem támad mindig, ha Rota, vagy Morricone filmzenét hallok. Miért szeretem őket jobban, mint a fent említett urakat, annak ellenére, hogy ők sem mentesek az önismétléstől? Mert képesek arra, hogy akár egyetlen dallammal, esetleg csupán egy motívummal láttassanak.

A film vizuális műfaj. A mozgó képről szól. Ezt a képet idézik fel a jó filmzenék. Giulietta Masina arcát az Országútonból, vagy azt a bizonyos címbeli harmonikást a Volt egyszer egy vadnyugatból. Lehet, hogy ez ódivatú nézet, s az idő régen elszállt felette. Nem tudom, de tegyenek egy kísérletet: csukják be a szemüket, ne gondoljanak semmire, csak hallgassák azt az öt hangú, bánatos trombitaszekvenciát, vagy a szájharmonika idegtépő hangját!

Szóval? Most mire gondolnak?