Bejelentkezés Regisztráció

Jazz

Improvizációk a gerincoszlopon (Az ismeretlen magyar jazz)

2005-01-12 08:23:00 Flór Gábor

\"Attila Attila Csányi Presents The Unknown Hungarian Jazz
The Unissued Jazz Recordings 1939-1950 Vol.3
PJ 1055

Az ismeretlen magyar jazz. Ez a lemezcím akár mai zenéket is jegyezhetne, sajnos. Persze a mai elvesző tehetségeket kutató jövőbeni \"Csányi Attilának\" és \"Simon Géza Gábornak\" már sokkal könnyebb dolga lesz: ha nem is készül valakivel lemez, legalább saját maga fölveszi koncertjeit, demóit, amiket mondjuk családi, baráti körben terjeszt, legalább családja, barátai őrizni fogják fotóit, esetleg videóit, így azok egy messzi jövőbeni gyűjteményes lemezen tökéletes minőségben szerepelhetnek.

Nem így volt ez azonban az ötvenes évek előtti előadókkal. Művészetük a legendák honába tűnt, könyvekből, adomákból, történetekből, esetleg filmrészletekből (ahol három másodpercre föltűnnek a primadonna mögött) ismerhetünk csak egy Martiny zenekart, Beamter Bubit, Zágon Ivánt, Filut, Holéczy zenekart, Víg Györgyöt, vagy sorolhatnám, hiszen rengeteg kiváló zenész volt Magyarországon. Pedig beköltöztek az életünkbe, lényegében ott voltak mindennapjainkban is melódiáikkal, rádiós szerepléseikkel (melyek akkoriban még élő műsorok voltak), vagy akár tankönyveikkel (jómagam például Herrer Pál könyvéből kezdtem szaxofonozni tanulni, és szerintem ezzel nem voltam egyedül, és a mai napig is sokak első tankönyve ez, mégsem hallottam soha a játékát, pedig igazán kíváncsi voltam rá).

Nemcsak itthon, hanem a világban is híresek, népszerűek voltak ezek a muzsikusok, valahogy mégsem készült velük felvétel. Pedig fontos dolog, hogy ne merüljön feledésbe, hogy ne higgyük azt, hogy valamikor a hatvanas években került be az országba a jazz, azelőtt nem volt semmi, csak cigányzene és magyar nóta. Fontos tudni, hogy nagyon is benne voltunk Európa zenei vérkeringésében, és nem csak a második vonalban. Csak valahogy a zenész, a jazz-muzsikus megítélése nem egyezik, egyezett nálunk a külföldivel. Külföldön mindent és mindig rögzítenek, fölismerik, ha értékről van szó, és tudják azt, hogy a jazz a pillanat művészete: az alkotások akkor és ott születnek a színpadon, a rádióstúdióban, vagy akár a vendéglőben, megismételhetetlenül. Nálunk csak zenészek.
A tücsökmese valahogy beleette magát a köztudatba.
Természetesen mindez a negatív kritika kizárólag a (korabeli?) hivatalos kiadókat érintheti, manapság már a tőkeerős, nagy lemezcégek mást sem tesznek, csak magyar tehetségeket adnak ki sorra. (Vagy nem?)

Akkor is voltak azonban emberek, akik fölismerték a tehetséget és a soha vissza nem térő pillanatot, és készen álltak eszközeikkel, hogy rögzítsék azt. Az egyiptomi anyakirálynő elég egyszerűen oldotta meg a problémát: havonta Budapestre utazott, hogy Herrer Pál játékát hallhassa. Voltak azonban kevésbé pénzes, kevésbé önző (vagy talán önzőbb, mert a hangot haza is akarták vinni), ám annál ötletesebb hallgatók is, akik különféle kézi eszközeikkel rögzítették a műsorokat, koncerten, rádióból. A viaszhengertől a röntgenlemezig találhatunk mindenféle anyagot, amit felvételre használtak. A legnépszerűbb az utóbbi volt, mert viszonylag könnyen lehetett kezelni, ingyen hozzájutni, hiszen szemétnek számított. Ennek következtében a magyar jazz-élet nagyjainak fölvételeit gerinceken, tüdőkön és térdeken hallgathatjuk meg. Azaz csak hallgathatnánk.

A röntgenlemez bizonyos szempontból kiváló rögzítőeszköz, tartósság tekintetében azonban már nem kevés kívánnivalót hagy maga után. Különösen, ha valóban használták is, esetleg zenész tulajdonába került, aki ugyebár az általa preferált szólista improvizációját többször is meghallgatta tanulmányi célból, aminek következtében a szóló idővel (a röntgenlemez gyenge keménységi mutatóját tekintve) lyukká változott. Ezek az agyonhallgatott, lényegében földolgozhatatlan, hallgathatatlan felvételek szolgáltak a CD alapjául. Szinte lehetetlennek tűnő vállalkozásba fogott Csányi Attila (aki gyűjtötte és válogatta fölvételeket) és \"csapata\" (akiknek neve olyan méltatlanul kicsi betűvel szerepel a lemezen, hogy most leírom, ne kelljen mindenkinek mikroszkóphoz folyamodnia): Simon Géza Gábor és Körmendi Mari producerek (ez vajon hogy van magyarul?), Koltay Tamás átvitel (gondolom, röntgenlemezről digitálisra), Szabó Sándor (egyébként kiváló gitáros) restaurálás és végső csinosítás, keverés, azaz master.

Ez a harmadik lemez ebben a nagy értékű sorozatban, de remélem, nem az utolsó. Szerencsére olyan minőségben hallhatjuk a régi felvételeket, hogy a kiadvány nemcsak mint kortörténeti érdekesség, hanem mint szórakoztató lemez is kiváló (köszönhetően a fönt említett csapat munkájának). Remélhetőleg minél több emberhez eljutnak ezek a CD-k és talán más megvilágításba kerül a fejekben a magyar jazz.

És még valami: nem szeretem a sajtótájékoztatókat. Unalmasak, csak sonkás szendvics van, én meg vegetáriánus vagyok, rongyrázás, fölöslegesség általában a jellemzőjük. Ennek a lemeznek a sajtóbemutatójára valami miatt mégis elmentem. Igaz, nem jutottam egyszerűen parkolóhelyhez (pláne, hogy azon maradi állampolgárok közé tartozom, akik dobálnak is pénzt az órába), még el is késtem emiatt, amit utálok, valamint állandóan az órámat néztem, mikor ketyeg le az \"engedélyem\", de nem bántam meg. Ennyi érdekes történetet sajtófogadáson még nem hallottam. Sajnos, ugyan nem tudtam meg a Víg György által mesélt Zágon Iván-féle anekdota végét, de nem is fontos, remélhetőleg majd elolvashatom az életrajzi könyvben, amit Gyuri bácsi beharangozott, viszont röpke harminc perc alatt megismerhettem a magyar jazz-történet kivonatos változatát a húszas évektől az ötvenesekig. Ezen kívül láthattam élőben a Saját hangja, vigye haza szlogennel hirdetett körúti hangtechnikai üzlet egyik exkluzív termékét (kezdő koromban még majdnem én is készíttettem ott lemezt, kár, hogy mégsem), és jó kis lyukas röntgenlemezt (mármint több helyen lyukast), amelyikről dolgoztak a restaurálás folyamán, és tényleg rajta volt egy gerinc. Valamint megtudtam (és örültem), hogy a korról fotógyűjtemény-könyv is készül, ami nagyon hiányzik már. Így ez lett az életem első sajtótájékoztatója, ahol maradtam volna akármeddig, de rohannom kellett (valószínűleg így bűnhődtem a többiért, ahol maradhattam volna, de nem volt értelme, így leléptem).

Végezetül: már kifelé evickélve a belvárosi csúcsforgalomból villant belém egy ötlet: milyen jó lenne ezt az egész anyagot egy gyűjteményes kiadványban együtt látni. Jazz-történet, fotók, CD-k egy \"csomagban\". (Mint pl. a Django, Bird és hasonló gyűjteményes kiadványok.) És milyen jó lenne, ha ennek gyártását, terjesztését valami nagy világcég fölvállalná, és nem csak hazai kuriózum lenne, hanem a világ jazz-történetének része, a maga méltó helyén... aztán majdnem átmentem egy piroson, és inkább fölhagytam az álmodozással.

\"Attila




A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.