Pályák, Szerepek - Kelen Péter

Nemorino

Az 1972/73-as évadban Lukács Miklós, az Operaház igazgatója minden korábbinál nehezebb helyzetben volt a tenorszerepek kiosztásánál. Énekesei zöménél hangi és/vagy alkati problémák nehezítették a feladatot. Két lehetőség állt előtte. A költségesebb, de kétségkívül látványosabb a külföldi vendégművészek bevetése volt. Ebben az évadban olyan nevek adták egymásnak a kilincset az Operaházban, mint Gaetano Bardini, Vlagyimir Atlantov, Kónya Sándor, Giacomo Aragall, Ticho Parly, Placido Domingo, Carlo Bergonzi, Nikola Nikolov, Mario del Monaco, James King és Nicolai Gedda. A pazar tenorfelvonulás mellett a másik, hosszú távú megoldásnak a fiatalítás tűnt. Ezekben az években szerződtette Berkes Jánost, Nagy Jánost (később B. Nagy János), s 21 évesen ekkor került az Operaházba Kelen Péter is.

Lukács figyelt a rábízott hangokra, csak apránként csepegtette a lehetőségeket. Kelen az első három évben tizenhárom aprócska szerepben ismerkedhetett a színpad légkörével. E szerepek közt volt Macbeth Malcolmja, a Trubadúr Ruiza, Lerma a Don Carlosból és a Turandot Altoum császára.

A művész pályáján jelentős dátum 1974. április 10., amikor először énekelhetett főszerepet, beugrással Orontét A lombardokban. Az első nagy kiugrás két év múlva a Gardelli keze alatt Alfréd a Traviatában. A szerepet a mai napig énekli.

Alfrédot 1976 őszén követte a Mantuai herceg, mely Kelen parádés szerepe lett. A szerepet mintha ráöntötték volna. A hetyke és kéjvágyó uralkodó karcsú és mozgékony szólama nagyszerűen érvényesült hangján.

Pályája első felében Kelen még küzdött némi kontrolálatlansággal, ami elsősorban a látványos frázisok technikai kivitelezésében jelentkezett. A gyönyörű megoldásokat olykor gikszerek követték, kiszámíthatatlanul. Jellemző eset, az egyik vasárnap délelőtti előadáson történt: Kelen a nevezetes \"La donna e mobile - Az asszony ingatag\" áriát sodró lendülettel, széles dallamívekkel, vehemensen énekelte. Az áriát záró h-n viszont ritkán hallható, hatalmas gikszer. A közönség soraiban az elképedés és a zavar futott át, s kisvártatva óvatos taps. Kelen, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, maga elé rántott egy széket és lovagló ülésben leült a közönséggel szemben. A tétova taps lassan erősödött, Kelen csak dacosan meredt továbbra is a közönségre. Néhány perc múlva (ilyen helyzetekben a hallgató elveszti az időérzékét, sokszor tapasztaltam) az addigra már tomboló nézősereg újra meghallgathatta az áriát, ezúttal hibátlan és diadalmas h-val a végén. Az eset rávilágít Kelen egyik fontos (és rendkívül ritka) alapképességére, a közönséggel való bánni tudás titkára.

A Mantuai hercegnek két híres áriája van, az említett III. felvonásbeli és a darabnyitó, ún. Kesztyűária (állítólag Verdi ezt a két áriát a premier délelőttjén adta oda a tenoristának, nehogy idő előtt elterjedjen). Mindkét ária a hódító, ellenállhatatlan, skalpvadász nőbolond arcát mutatja meg, ez Kelen könnyed hangján virtuóz módon szólalt meg minden alkalommal. Van azonban a hercegnek egy áriája a II. felvonásban is (Ella mi fu rapita - Őt elrabolták tőlem…), ez merőben más. A herceg még az éjjel visszatér Rigoletto házához, de Gildát már nem találja ott (akkor még nem tudja, hogy épp számára rabolták el). Csalódottan és dühödten konstatálja a szokatlan helyzetet, majd az ária lassú részében egy gyönyörű és szívhez szóló vallomásban tör ki. Kiderül: a herceg is érző férfi, aki beleszeretett az ártatlan lánykába. Kelen előadásmódjának egyik jellemzője a széles dallamívek legato megszólaltatása. Előadásában az ária messze túlnő a szerzői intención, szinte új vonulata jelenik meg a szerepértelmezésnek. (Persze mindez csak addig tart, míg ki nem derül, hogy az imádott hölgy ott van a palotában, s a herceg újra visszazuhan a csélcsap hódító szerepkörébe.)

Már az eddigiekből is kiderül, Kelen énekesi attitűdjének legjellemzőbb vonásait Verdi könnyű tenorszerepeiben tudta megmutatni. Sajnos, nincs is olyan sok belőlük. Oronte szerepét A lombardokban több mint két évtizedig énekelte nagy sikerrel. Macduffot csak Gardelli remek lemezén énekelte (Cappuccilli és Sass Sylvia partnereként), s örökre bánhatjuk, hogy - érthetetlen módon - nem kapta meg Gabriele Adorno szólamát a Simon Boccanegrában, és Fentont a Falstaffból. (A krónikás még ide sorolhatja a hazánkban szinte sosem játszott A két Foscari és Luisa Miller tenorszerepeit.)

A Don Carlos címszerepét 1981-ben énekelte először. Ez a szerep, a néhány évvel később abszolvált Riccardóval (Álarcosbál) egyetemben már átmenet a súlyosabb hangú szerepek felé. Kelen már az I. felvonást kezdő áriájában felizzik, mély és lángoló szenvedély hevíti. Ez a szenvedély kettős, a szerelem és a hazaszeretet egyaránt végzetesen táplálja. Kelen előadásában a szerep csúcsa a flandriai követek jelenete. Carlos itt bukik el, ekkor fordul szembe nyíltan és végleg világuralomra törő, rideg apjával. Az énekes - szinte saját hangi határait is túllépve - drámai erővel mutatja be a királyfi kétségbeesését. Kelen szemszögéből a darab hátralevő része már csak egy hosszú és elnyújtott agónia. Búcsú, melyet végül az utolsó felvonásbeli, Erzsébettel énekelt nagy duett jelenít meg. Számára tényleg megmentés a szerzetesi csuhában felbukkanó V. Károly, aki magával viszi őt.

Alvaróként Kovács Pállal

Kelen Verdi-interpretációja 1990-ben érte el az általa elérhető legtávolabbi pontot, ekkor mutatta be az Operaház A végzet hatalmát. Kelen elképesztő koncentrációval hitette el nézőivel: a szerepnek tökéletesen birtokában van. Alvaro III. felvonásbeli áriáját tömény drámaisággal énekelte, az énekművészetére oly jellemző, széles kantilénákkal. Mégis - éppúgy, mint a Trubadúr szintén nagy műgonddal abszolvált Manricója esetében - e szerepében inkább saját hangi adottságaira szabta a figurát. Kétségkívül számos új színnel gazdagodott a szerep, de Kelen hangi formálásában elveszett a hősi tónus.

Pályája elején mutatkozhatott be Puccini két rendkívüli testre szabott szerepében. Rinuccio szólama a Gianni Schicchiben Kelen számára iskolajáték lehetett. Minden adva volt hozzá: fiatalság, lobogás. A karcsú hang és a fiús alkat nagyszerű összjátéka. Az ária legkényesebb pontján egy dallamív végét hatalmas bé-vel koronázza meg, majd - más énekessel ellentétben - szünet nélkül köti össze a következő dallamindítással. Briliáns megoldás!

Rodolphe az egyik legtöbbet énekelt szerepe. A Bohémélet Nádasdy Kálmán-féle, 1937-es rendezését (!) Kelen 1977-ben énekelte először, azaz jelen sorok írásakor (2004. november) huszonhetedik éve énekli folyamatosan. Alkatilag nagyszerűen fekszik neki a szerelmes költő figurája. Kelen ebben a szerepben remekül aknázhatja ki lírai képességeit, hiszen a szólam az egyre elmélyülő szerelem különböző aspektusait mutatja be. Mégis, Kelen előadásmódjában minden alkalommal leghatásosabb a darab könnyesen megrázó pontja az utolsó felvonásban, Mimi halálának felismerése (\"Miért néztek rám így?…\").

Puccini operáiban nagyszerűen ötvöződik a líra és a szenvedély. Kelen jól használhatja lírai hangi alkatát des Grieux és Cavaradossi szerepében is (Manon Lescaut és Tosca), mégis e szerepek inkább a drámát mutatják be, a folyamatot, amint szerelmes férfiból önfeláldozó hős lesz. Kelen rá jellemző megoldást választott Pinkertonként (Pillangókisasszony) is. Az amerikai tiszt egyéjszakás kalandnak tervezi a találkozást Cso-cso-szánnal, de a randevú alatt váratlanul fellángol a szenvedély. Kelen mindenkinél egyértelműbben jelzi a figura átalakulását.

A krónikásnak volt szerencséje A köpeny Henrijaként is látni/hallani a művészt egy szabadtéri produkcióban. Bár a szerep hangilag távolabb állt tőle, tökéletesen oldotta meg. Ez egyébként azon ritka alkalmak egyike volt, amikor Kelen szabadtéren (Karmelita Udvar) lépett föl.

Kelen öntörvényű énekes. Egy ízben - a pálya csúcsán - fél év szilenciumra ítéltetett, mert nem volt hajlandó a hangban és korban anyja korú énekesnővel alakítani a szerelmespárt a Manonban. Az előadás elmaradt, de a közönségnek megmaradt az illúziója a darabról.

Színészi képességei az évek során folyamatosan fejlődtek ki. Mivel ilyen irányú képzéséről nem tudunk, meglévő adottságait nyilván önképzéssel fejlesztette. Képes akár teljes mozdulatlanságban, vagy akár hanyatt fekve végigénekelni egy technikailag megerőltető áriát. Eszköztára rendkívül széles. Szerepeit a végtelenségig csiszolja. Nála a bemutatóval sosem ér véget a karakter kialakítása. Aki Kelent egy szerepben több év kihagyással látja újra, döbbenten emlékezhet - szinte semmi nem maradt az egykori felfogásból, annyira átalakult. Gyakran tapasztalhatjuk, amint Kelen kísérletezik egy-egy színészi, énekesi hatással. Többször fordult elő, hogy egy helyzetben a rendezői utasítással ellentétesen oldott meg szituációt.

Bár Kelen minden szempontból korszerű eszközökkel dolgozó színész-énekes, mégis azt tapasztalhattuk, hogy - olykor kedves szerepeit is feláldozva - nem szeret modern rendezésben közreműködni.

Olasz énekes (háttérben Sudlik Mária)

Richard Strauss Rózsalovagjában az Olasz Énekesnek egy rövidebb áriányi szerepe van. (De micsoda ária, hányan haltak meg az alatt a két és fél perc alatt!) Mikó András rendezése eredetileg egy egyszerű udvari énekesnek állította be a figurát. Kelennél az alak hisztérikus és rossz pojáca, aki egyre dühödtebben veszi tudomásul, hogy alig figyelnek rá. Csapkod, hadonászik (a nyaktörő bé-k, h-k, cesz-ek közepette), csak hogy végre észrevegyék.
Mély emberismeret, kitűnő jellemábrázolás, s a szakma pontos ismerete.

A korai belcanto szerepek a Magyarországon oly beszűkült operai repertoár következtében sajnálatosan elkerülték. E szerepkörből mindössze két fontos Donizetti-alakításra volt lehetősége itthon. (A Don Pasquale Ernestóját csak külhonban énekelte el, igaz, a híradások szerint épp a milánói Scalában.) A Lammermoori Lucia Edgardojának szerepében 1978-ban mutatkozott be, parádés partnerekkel. (A címszerepben a felejthetetlen Ágai Karolát, Lord Asthon jelmezében Jámbor Lászlót regisztrálhattuk).

Edgardóként Szűcs Mártával

Kelen olvadóan lágy hanggal indította kettősét Luciával. A duett közepén izzott fel a tőle megszokott hőfokra. A II. felvonás híres szextettjét követően elképesztő erővel átkozza meg a hűtlennek hitt szerelmét. Búcsúja a szerelemtől, az élettől a harmadik felvonásban minden alkalommal a legvégső dimenzióba eljutott Embernek a múltján való tragikus végigtekintését jeleníti meg.

Kelen Péter szerepköre alapvetően komoly szerepekre korlátozódik. Ezért jelentett külön ínyencséget a hazai operarajongók számára Nemorino alakja A szerelmi bájitalban (bemutató 1978-ban). Az egész pályaívet áttekintve egyedül ebből a műből derülhet ki számunkra a művész nagyszerű humora. Az együgyű parasztfiú ábrázolásakor szemléletes eszközökkel él. Nemorinója a bájitaltól egyszerűen berúg, s sikerét Adinánál jórészt az így szerzett oldottságával éri el. E szólamban is nagyszerűen érvényesülnek Kelen énekesi kvalitásai, hazai viszonylatban ritka legatokultúrája, a pianók oly következetes használata. Luxusnak tűnik Kelen Péter remek parodizáló képességét ily ritkán kihasználni.

Külföld. Bécs és Milánó. Siker a Don Pasqualéban és a Gianni Schicchiben, de nem elég átütő. Másnak lehet, hogy elég lett volna, de Kelennek nem. Így hát maradt nekünk.

Magyar darabban ritkán hallhattuk. A Hunyadi László címszerepe két évtizedes, több rendezésen átívelő alakítása. Balassa Sándor két operájában vállalt szerepet. Az ajtón kívül-ben Isten szólamát, a Karl és Annában a férfi címszerepet énekelte.

Rendkívül kevés koncertfellépést vállal. Verdi Requiemjének tenor szólóját a Scala egyik hazai vendégjátékán, Abbado keze alatt énekelhette, s néha a Psalmus Zsoltárosaként hallhatjuk. Különcségnek tűnhet, hogy e szólamokat mindig kotta nélkül adja elő, pedig csak a művek élő drámaiságát követi.

Pályáján külön fejezetet jelentenek a francia szerepek. 1979 és \'83 között Kelen egymás után vette birtokba a Faust, a Hoffman meséi, a Werther címszerepeit, Rómeót és a Carmen Don Joséját. Mind az öt mű közös vonása a főhős folyamatos átalakulása, s e változás aprólékosan precíz megjelenítése. Énekesi-színészi eszközeit ennek szolgálatába állította. Csak egy példa: a Faust I. felvonásában revelációszerűen fut át rajta (és ezáltal rajtunk is) az érzés a Margittal való első találkozás után. Felejthetetlen diminuendóval koronázza a frázist a záró h-n.

Werther Takács Klárával

Kelen pályáján kiemelkedő sikert jelentett Massenet Magyarországon közel fél évszázada nem játszott Wertherének bemutatója. Jellemző, hogy az operabarátok körében futótűzszerűen terjedt el a hír: Kelen Werthere világszínvonalú. Az önemésztő költő jelmezében (és tegyük hozzá: a nagyszerű Takács Klára partnereként) a depresszió és az eksztázis csodálatos harmóniáját mutatja be.

Szemérmes, mondhatni rejtőzködő művészegyéniségét jellemzi, hogy újságíró szinte sohasem férkőzhetett a közelébe. Különös ez épp e rendkívüli excentritást igénylő pályán, és annak tükrében, hogy számos kolléga a sajtón keresztül üzengeti az aktuális hatalom döntéshozóinak, milyen ordót kívánna legközelebb. A könnyedebb műfajtól mindig távol tartotta magát, a Krónikásnak eddig nemigen sikerült a mostanában elharapózott operagálákon sem tetten érnie.

A hősi szerepek rendre megkísértik. Canio szólama (Leoncavallo: Bajazzók) Fehér György rendezésében tv-filmen hatalmas élmény volt, de színpadon - bár Gulyás Dénes kitűnő rendezésében (Karmelita Udvar) eredetileg Kelen volt kitűzve - nem énekelte el. Operai berkekben időnként felröppen a hír Radames, esetleg Bánk szerepéről, de a művészt (valószínűleg) az utóbbi évekre beérett önkontrollja tartotta vissza eddig.

Eddig 26 főszerepet abszolvált az Operaháznak, ami - az eltelt 32 évadot és a művész népszerűségét tekintve - nem minősülhet soknak. Beszédes tény, hogy közel egy évtizede nem jelentkezett új szerepben, s csak a régi, bevált szerepeiben csodálhatjuk. Kényelem, vagy csak dicséretes önkorlátozás? Nem tudni.

Mozarttal egyetlen szerepben találkozott, a pályája legelején (1974-ben). Első főszerepek között énekelhette a Don Giovanni tenorhősét, Don Ottaviót. Talán a szerzővel való korai találkozás tette, talán a művészetét akkor még annyira jellemző spontaneitás, de a remek pillanatok ellenére adós maradt a figura ellentmondásival, összetettségével. (Izgalmas dolog eljátszani a gondolattal, hogy csinálná ezt ma?)

Utoljára hagytam azt a Kelen-alakítást, melyben érzésem szerint művészileg a legmagasabbra tudott emelkedni. A Borisz Bolondján kívül egyetlen szláv szerepet abszolvált. Ez az Anyegin tenorhőse: Lenszkij. No persze, megint egy költő! Itt találkozhatunk legteljesebben a művészi eszköztárral. Megfoghatatlan, hogy csinálja, de a közönség egyszerűen együtt lélegzik az énekessel. Az első felvonásbeli ariosójában (\"Úgy imádlak, Olga…\") többször megáll. Megáll a karmester, a zenekar, Kelen moccanatlan néz Olga szemébe, telnek a másodpercek, a közönség lélegzetvisszafojtva figyel. Ha bárki egyet rezdülne, oda az ihlet, de senki nem rezdül. Csoda. Megismételhetetlennek gondolnánk, ha néhány perc múlva nem ismételné meg újra. Híres áriáját (\"Hová? Hová?…\") hatalmas köpenyébe burkolózva, minden gesztust mellőzve énekli. Tekintetét valahova távolba függeszti, mintha már nem is élne. És nem sokkal később - Anyegin pisztolylövését követően - már élettelen faként zuhan a földre. Hátborzongató alakítás!

Kelen Pétert, az embert nem ismerhetjük. Ismerjük viszont a művész ezer arcát, a gyöngéd szerelmest, a szelídet, a vadat, a bárgyút, a nagyhangút, a szárnyaló művészt, a kesergő hontalant, a magányos, a talajvesztett tévelygőt. Rá igazán jellemzőek Oscar Wilde szavai: \"Az ember legkevésbé önmaga, ha saját személyében beszél. Adjatok neki álarcot, és az igazat fogja mondani.\"

---

(Az illusztrációkat a Magyar Állami Operaház Fotóarchívumától kaptuk. Köszönjük!)