Két kozmopolita magyar (Csalog Gábor / Liszt- és Ligeti-etűdök)

Csalog Gábor - zongora
LISZT- és LIGETI-etűdök
BMC CD 095, 2004

Az 1960-ban született művészt a kortárs zene elhivatott specialistájaként ismertük és szerettük meg. Aztán újabb koncertjein Kurtág és Ligeti műveit nagy kedvvel párosította a romantika jelentős zongorista zeneszerzőivel, Schumannal, Chopinnel. Új lemezén Liszt Transzcendens etűdjeit rakta Ligeti etűdjei mellé. A roppant fontos gondolatokat tartalmazó, rendkívül tartalmas műsorfüzetet is Csalog Gábor írta, ebben idézi Ligeti önelemzését: \"a négy nagy zongoraszerzőt hívom segítségül: Scarlattit, Schumannt, Chopint és Debussyt\". És ekként kommentál:

\"Figyelemreméltó a felsorolásban Liszt nevének hiánya. Egyrészt nyilvánvaló, hogy Ligeti számára a liszti tradíció nem folytatható. Még kevésbé a Liszttől mint előadótól elinduló, majd felületes utánzói százai által folytatott hagyomány, amelyben az előadó a mű elé tolakszik. Másrészt, az említett négy szerző közül három mégis mintegy körülrajzolja Liszt alakját, mint a 19. századi zene egyik központi figuráját, aki lényeges pontokon kapcsolódott Chopinhez, Schumannhoz, akinek helyenként előremutató írásmódja inspirálta Debussyt is, és aki korának szinte minden zenéjét magába szívta, és mindent tovább is sugárzott. Találhatunk rokonságot e zenei kozmopolitizmus és Ligeti magatartása között, aki persze nemcsak saját kora, hanem az egész zenetörténeti múlt birtokbavételére is törekszik, ha áttételesebb módon is, mint a romantikus szerző tette, és az elidegenítés eszközeit is használva.\"

A kozmopolitizmus találó fogalom, melynek csak látszólag felületi jelensége, hogy Ligeti darabjainak címeit franciául, magyarul, németül vagy éppen románul adja meg. Hiszen, mint Lisztnek, neki is megvoltak a maga \"vándorévei\", előbb Bécsben, aztán Kölnben, Stockholmban, Hamburgban, megint Bécsben - Ligeti nem akar csak magyar lenni. Persze a hagyományt elemezve Csalog megemlíthette volna Bartókot is, aki nyilvánvalóan a liszti hagyomány egyik nagy folytatója volt. Mert az is talán egyértelmű, hogy Ligeti számára a bartóki tradíció közvetlenül ugyancsak folytathatatlan.

Ligeti a nagy romantikus hagyomány folytatójaként fantasztikus módon újította meg a zongorázás nyelvét, etűdjei egyrészt abszolút klasszikusak, bizonyos értelemben \"régi zenék\"; jól esnek a fülnek, szépek, megrázóak, katartikusak. Ligeti nem használ preparált zongorát, nem kéri a játékostól, hogy könyökével, orrával, fülével, netán más szervével tapogassa-csapkodja a billentyűzetet, előadás közben a művésznek nem kell felállnia és meginni egy üveg sört, vagy felolvasni a Berliner Zeitung vezércikkét. Etc. Nem, itt és most egyszerűen csak játszani kell, úgy, mint teszem azt, 1851-ben. Ám ez a játék égbekiáltóan nehéz és bonyolult, a Ligeti-darabok technikai követelményei hajmeresztőek, ebben is a romantika örököse. Ugyanakkor persze - mondjuk a poliritmika, a politempó vagy a mikrotonalitás bevezetésével - egészen félelmetesen új hangzás keletkezik, tökéletesen eredeti megoldások: egy Ligeti-etűd azonnal elismerhető, az egyéni stílus a végletekig megformált és kidolgozott.

Liszt remekül illik a Ligeti-darabok közé, vagy fordítva: a Ligeti-darabok szomszédságában Liszt új fénybe kerül. A lemez indítása azonnal leteszi az alapokat és igazolja Csalog koncepciójának végiggondoltságát; az első két Liszt-mű (Preludio, Fusées) megteremti a hitelesség semmivel össze nem téveszthető légkörét. Az első transzcendens etűd amolyan vérbeli nyitódarab, látványos, rövid és velős, (noha nem velőtrázó), \"a teljes klaviatúra birtokbavétele\", írja róla Csalog.

A második szám, a Fusées, vagyis Röppentyűk most zaklatottan modern. Csalog a megszokottnál lassúbb tempót vesz, és ekként kiderül Liszt összes ravaszsága, a darabot indító, a \"Sors\" szimfóniából ismert kopogás a legváratlanabb helyeken bukkan most fel, persze, mert a művész a nagy virtuózok (mondjuk, Cziffra György) által eddig kissé homályban hagyott belső szólamokat tökéletes plaszticitással tárja elénk. Ez a felületes értelmezésben tűzijáték-zene most sötéten démoni lesz, és eszünkbe juttathatja a nagy berlini romantikus, E.T.A. Hoffmann Murr kandúr című regényének egyik kulcsjelenetét, melyben a hercegi tűzijáték röppentyűitől lángra gyullad az egész park. Ebben a tolmácsolásban Csalog a tűzzel játszik. Félelmetesen.
Az ezek után következő Ligeti-darab (Désordre) már a tűz kitörése nyomán keletkezett káoszt mutatja, bizonyítva egyben a zongoraművész válogatásának átgondoltságát: íme ide torkollott a liszti démonikus virtuozitás.
Hasonlóan elbűvölők a lemez poétikus, álomszerű (a romantika nagy témája ez) darabjai, a Cordes á vide (Ligeti) vagy az Harmonies du soir (Liszt).

Bár a legjobb módszer, ha folyamatosan, az elejétől a végig hallgatjuk a lemezt, azt javaslom, aki most kezdi az ismerkedés Ligeti művészetével, elsőként az Automne á Varsovie című etűdöt rakja föl először. Ez a csodálatosan impresszionista és költői látomás, mely egyben emlékmű Chopinnek, az elgondolható legnagyobb zeneszerzői tudás tárháza is. A négyszólamú, de a szólamokat különböző tempóban (!) vezető írásmód olyan feszültséget, olyan csúcspontokat teremt, hogy a túlcsorduló szépség mintegy az elviselhetetlen határán lobog.
Nagyszerű lemez: Csalog Gábor pályája zenitjén.