A jövő zenéje (Eötvös: Snatches)
Péter Eötvös: Snatches
BMC CD 097
Egészen pontosan 2001. májusából és 2203. november végéről való az a felvétel, mely a Tom-Tom Stúdió, Gőz László és a Budapest Jazz Orchestra (vezényel Vajda Gergely) közös játékából született. A kétszáz évnyi tévedés tulajdonképpen bele is fér a koncepcióba, ez ugyanis egy játékos, improvizatív, mondhatni jókedvből született lemez.
Elsőnek éppen ezt, a nyomda ördöge által megszállt Paris-Dakar c. művet hallgattam meg. Tavaly ugyanis a Tavaszi Fesztiválon már volt szerencsém hozzá, de akkor, talán az iszonyatos hőség és levegőtlenség, talán a nem igazán megfelelő akusztikájú helyszín miatt, különösebben mély hatást nem tett rám. Igaz, akkor a BJO sem állt a helyzet magaslatán.
Most mintha egy új mű született volna. Pergő, szellemes, tele friss ötletekkel és mindez kitűnő, virtuóz előadásban. S a virtuozitás most nem csak - vagy nem feltétlenül csak - a kéttölcséres harsonán (már látványnak sem utolsó!) játszó Gőz Lászlónak szól, hanem a remekül \"kísérő\" \"Big-Band\"-nek is. A kompozíció lendületét és újszerűségét az adja, hogy Eötvös egyrészt ügyesen váltogatja a kötött zenei részeket a szabad improvizációval, másrészt jó érzékkel keveri ki a kortárszenei hangszíneket a tradicionális jazz-emlékekből.
A lemez címadó műve, a Snatches of a conversation a szerző elképzelése szerint egy kávéházi beszélgetésfoszlány feldolgozása. Az asztalok közt szabadon sétálgató pincért egy kéttölcséres trombita személyesíti meg. A Paris-Dakartól alapvetően eltérő zeneszerzési technikával készült darab a meglehetősen vegyes hangszer-összeállítású musikFabrik és a vendégként \"fellépő\" Omar Ebrahim előadásában hangzik el. A jazzel kevés rokonságot mutató Snatches engem inkább Szkárosiék zaj/zörej-performanszaira emlékeztet.
A Jet stream lemezre került előadása szintén a tavalyi Fesztivál emléke. Ezúttal szó szerinti emlékmásról beszélhetünk, hiszen a Kongresszusi Központban elhangzott hangverseny felvétele került a korongra. Mostani környezetében ez a mű is jobban mutat, mint tavaly tavasszal Debussyvel párosítva. Erőteljesebb, érdekesebb, megkockáztatom: szeretni valóbb.
A lemezt két jazz-improvizáció viszi el véglegesen az Eötvös által sokáig tiltottnak mondott világba. Szakcsi a szokásos - \"szinte mindegy mi a téma, úgyis azt játszom, amit akarok\" - stílusban tölti meg a nyolc és fél percet, míg Gadó Gábor egy szál gitárral is képes kihasználni a technika és a stúdiózás valamennyi lehetőségét. Kompozíciója valódi kapcsolatot keres és talál Eötvös művészetével.