Hangok Eötvöse

Péter Eötvös: Vocal Works (BMC CD 038)

"Akkor hát mi a zeneszerzés célja? Természetesen az ember nem célokkal, hanem hangokkal foglalkozik. De a válasz paradox is lehet: egy célelvű céltalanság vagy egy céltalan játék a cél. Noha e játék az élet igenlése. Nem azzal kísérletezik, hogy rendet teremtsen a káoszból, nem is a teremtés jobbítására sarkall, hanem ráébreszt a életünkre, amely nagyon szép, ha értelmünket és a vágyainkat kiiktatjuk az útjából és hagyjuk, hogy az élet az legyen, ami." (John Cage)

A zene története felfogható úgy is mint a zenei hang fogalmának átalakulása, mint e fogalom kiterjesztésének története. Hogy mi számít zenei hangnak, az többek közt bizonyára a zenei kánon függvénye. Az 1300 táján működött francia Johannes de Grocheo Theoria című alapvető zenetudományi művében fölidézi Pythagoras történetét. Eszerint a nagy görögöt "mintegy isteni sugallat vezette el egy kovácsműhelyhez. Ott a kalapácsütések csodálatos harmoniájának hallatán bement, megcseréltette a kovács kezében a kalapácsokat, és ekkor belátta, hogy az összhangzást nem az ütőerő nagysága okozza." Nyilvánvaló, hogy Pythagoras ekkor zenei hangnak tekintette a kalapácsok zörejét. Sok időnek kellett eltelnie, hogy ez ismét így legyen.

A pillanat nagyjából az európai romantika korszakában jött el. Wagner A rajna kincse című operájában Wotan és Loge, a két finomkodó isten alászállnak a nibelungok föld alatti birodalmába. Fékeveszett tempójű kovácsolás zaj fogadja őket; Wagner jól hangolt kalapácsokat használt a törpék munkájának érzékeltetésére. Ez az eljárás a kiterjesztés egyik irányának előfutára: minden zenei hang lehet, még a zörejek is, ám beillesztve a hagyományos zenei hangok rendjébe. A másik irány a csend felé vezet, ekkor a kiterjesztés oly mérvű, hogy semmi sem zenei hang, hiszen csend van. Vagy minden zenei hang, hiszen csend van. Ennek iskolapéldája Cage 4' 33" című "zongoradarabja", amelynek előadása során a játékos a mű címében megadott ideig ül egyetlen hang leütése nélkül a zongora előtt: az intenció szerint a terembe beszűrődő zajok, a közönség zörejei stb. adják a mű zenéjét. Látjuk a furcsaságot, szemben a szinte teljes addigi zeneirodalommal e darab, noha a hangrögzítés hőskorában keletkezett, már nem vehető lemezre, csakis élő előadásra alkalmas. És látjuk a másik elemet is, e mű legalább annyira happening, mint zongoradarab.

Eötvös Péter Vocal Works című lemeze úgyszólván végigjárja ezt az általam terjedelmi okokból most roppantul leegyszerűsített folyamatot. A lemez első száma kettős ária, a zeneszerző Három nővér című színpadi művének két terjedelmesebb bariton-monológját, Tuzenbach és Andrej zenei magánbeszédeit foglalja egybe, és teremt ezáltal valamiféle különös kortárs hangversenyáriát. A zenei formálás itt nagyjából "hagyományosnak" nevezhető, a zenei hangok pontosan rögzíthetők a tradicionális kottaírásban, a zeneszerzői intenció mindenekelőtt az érzelmek-érzések "kifejezésére" irányul. Az utána következő, 1973-ban keletkezett Harakiri című darab legalább annyira happening-performance, mint zenei monológ. A CD-n közreadott 1973-as bonni élő felvételen három réteg különíthető el: a japán szöveget recitáló-éneklő hang, a két úgynevezett shakuhachin (különleges japán fuvolán) megszólaló zenei szólam, továbbá egy favágás hangjai-zörejei, ugyanis az előadás alatt a Yasunari Yamaguchi nevű performer egy tuskót vág apró szilánkokra. Élvezetünk - ha ugyan annak nevezhető egy rituális öngyilkosság előkészületeinek végigfürkészése, melynek Yukio Mishima 1970.ben elkövetett nevezetes harakirije szolgált alapul - némiképp csökkentett, hiszen a CD-n nem láthatjuk az eseményeket, amelyek értelmesen aligha különíthetők el a zenétől-zörejektől. A performance-ből most rádiójáték lesz. És a lemez némiképp meggátolja a szerző szándékának érvényre jutását is, Eötvös ugyanis hátborzongató ironiával adatja elő e rettentő tettet, amit mindenekelőtt a háttérben dolgozó, ám most nem látható favágó biztosít.

A következő darab hangsúlyozottan magyar. A címe Mese, és nem más, mint magyar népmesetöredékek, nyelvi forgácsok egyvelege. Az 1968-ban még Magyarországon koncipiált darabban Eötvös itt irodalmilag is jelentős tettet hajott végre. Az elektronikus eltorzított nyelvi elemek, a mesemondás funkciós toposzai kerülnek egymás mellé; valamiféle szuper-mese, össz-mese keletkezik ekként, ami már nem értelmes egész, hanem emlékképszerű töredékek halmaza. Divatosan szólva, a szerző dekonstruálja a magyar népmesét. Hódolat ez a nagy magyar népi kultúra, valamint Bartók és Kodály népi eredetű világzenéje iránt; ám az hommage felmutatja azt is - hasonlóan ama radikális fordulathoz, melyet Petri majdnem ugyanebben az időben hajtott végre József Attila művészetével kapcsolatban -, hogy e nagy zenekultúra közvetlenül immár nem folytatható. E szép történet, mint Eötvös műve, "az egyszer volt, hol nem volt..." introdukciótól a "vége van!" felkiáltásig tartott. A szöveget Molnár Piroska bámulatos plaszticitással és humorral adja elő.

A következő szám, az Insetti galanti (1970/89) viszont fölöttébb multikulturális. Szöveges alapja egy Gesualdo költemény-madrigál a XVI. századból; ez is omaggio, főhajtás egyrészt a nagy olasz zeneszerző, másrészt a XX. századi magyar pályatársa Ligeti György előtt, akinek Aventures (1962) és Nouvelles Aventures (1962/65) című kórusdarabjai alakították ki ezt az emberi hangokat félig-meddig valamiféle hatalmas, beszélő-lihegő-suttogó hangszerként kezelő, a szöveget nagyjából halandzsának tekintő komikus-groteszk stílust, amelyet Eötvös Péter ekként jellemez a műsorfüzetben: "a commedia dell'arte és Walt Disney között helyezkedik el".

A lemezt egy elektronikus zenei kompozíció, a Tücsökzene (1970) zárja, mely "valódi" tücskök elektronikusan manipulált hangjait szerkeszti egységbe. Ha a Harakiri csak nézve-látva kínálhat teljes befogadói élményt, a Tücsökzene csakis magnón vagy lemezjátszón hallgatva élvezhető kompozíció, koncertelőadása nemigen gondolható el.

Nagy ívet jár be ez a kimagaslóan értékes CD: az első szám kvázi hagyományos, kissé poszt-poszt romantikus zenei hangorkánjától a tücskök tradicionális értelemben zenei hangok sorának aligha nevezhető "füttykoncertjéig" jutunk. A BMC újabb bámulatos felvételt produkált. A CD vizuálisan is nagyon igényes, Farkas Zoltán remek kísérőszövege pedig komolyan elősegíti ennek az erősen bölcseleti indíttatású, a zenetudósi interpretációra nagyon is rászoruló zenei-dramaturgiai világnak korántsem vajsima befogadását.