A boldog alázat énekese – Elment Bartha Alfonz

Élete 84. évében elhunyt Bartha Alfonz. Elment, szépen, csendben. Pontosan úgy, ahogyan a pályáját élte. Nemesen, kulturáltan és finoman, nem előtérbe tolakodva.

Legelső élményem róla nem operaházi. A rádió adta klasszikus Don Pasquale-felvételét. Maleczky, Gyurkovics, Melis és Bartha. Mai füllel hallgatva: egy merő legenda az egész. No, ott tűnt fel először az olvadóan könnyed és nemes tenorhangja. Erőltetés nélküli, finom, artisztikus. Azt hiszem, e három-négy szóban benne rejlett az egész művészete. A titok. Ernesto szólamát azóta csak úgy tudom elképzelni, ahogyan ő énekelte.

Majd jött az első személyes találkozás a színpadon. A 70-es évek második felében már éppen túljutott a csúcson, de sikerült még főszerepekben elérni. Belmonte, Tamino, Ferrando, Basilio és Ottó. Tényleg, ez a hang Mozartra született.

Puhán és árnyaltan szólt, a magasságok kissé femininen elvékonyodva, nem a ma divatos, forszírozott és mesterségesen sötétített hangadással. Egy régi iskola biztos képviselője volt, aki hitt a természet adta világos hangszínében és a szabad hangadásban. Nem akart hősibb hangot kiadni magából, mint amire a Jóisten kijelölte. Megmaradt a saját szerepkörénél: Mozart, Rossini, Donizetti, Cimarosa és a legkönnyebb Verdik.

Az első szerepét Debrecenben egy Planquette-operettben a Zeneakadémia utáni első munkahelyén, még Bartha Andrásként kapta 1955 őszén. Utána jöttek a szerepek szépen sorban: Lyonel, Alfréd, Fenton, Tamino és a többiek. Odalent még a Bohémélet Rodophe-ját is kiosztották rá – egy vidéki énekes nem válogathatott akkoriban. Érdekelne nagyon, hogyan oldotta meg, bizonyára új, sosem hallott színeket kapott előadásában a szomorú költő figurája.

Azután fölköltözött – immár Alfonzként – Budapestre, az első feladata itt Tamino volt, még Székely Mihály Sarastrója társaságában. Pesten már kitartott a lírai szerepkör mellett, pedig biztos érte kísértés jócskán. A boldog 60-as években ő és Réti József jelentették elsősorban a lírai repertoárt, kulturáltan ellenpontozva a Simándy–Ilosfalvy spinto-tengelyt.

Évtizedekig vállán vitte a koncertrepertoárt Bachtól, Monteverditől Bartókig és a kortársakig. Alig volt hét, amikor ne jelent volna meg a Zeneakadémia patinás pódiumán valamely oratórium tenorszólamával.

Verdi: Requiem - Hostias; László Margit, Komlóssy Erzsébet, Bartha Alfonz, Szalma Ferenc
Állami Hangversenyzenekar, vez: Ferencsik János

S a 80-as évek elejétől, amikor a hang már kissé megfáradt, zokszó és méltatlankodó tekintet nélkül átvedlett comprimario-énekessé. Remekebbnél remekebb karakterekben gyönyörködhettünk a Manon Lescaut (Táncmester), A ravasz rókácska (Iskolamester és Kutya), A nürnbergi mesterdalnokok (Eisslinger, szatócs), a Turandot (Altoum császár), a Gianni Schicchi (Spinelloccio), a Nabucco (Abdallo) és egyéb operák előadásain. Még jóval hetvenéves kora után is fellépett ezekben a szerepekben. Gondosan és precízen készült minden estéjére, éppúgy, mint a főszerepes korszakban. A szakmai alázat boldog énekese volt.

Majd – bűnös módon – elfeledkeztünk róla. Valahogy ő is tehetett erről, hiszen sosem tolta magát előbbre. Csendben teljesített, majd csendben visszavonult.

Néhány hónapja egy valamikori Cosi fan tutte-előadás tévéfelvételét kaptam meg, Ferrando szólamát persze Bartha Alfonz énekelte. A fekete-fehér kockákról megelevenedve ugyanaz a felhőtlen mozarti derű szólt hangján, mint régen. Akkor jutott eszembe, hogy hiszen még itt van közöttünk, és milyen jó lenne megkérdezni erről-arról.

Most már csak gyalázatosan kevés számú felvételét tudjuk megkérdezni: hogyan lehetett egy ilyen poétikusan ihletett hangot elfeledni?