Beethoven-szimfóniák Liszt átiratában / Scserbakov

LISZT: Beethoven Symphonies Nos. 7 & 8 (Transcriptions)
[Liszt Complete Piano Music, Vol. 23]
Konstantin Scherbakov - piano
Naxos
8.557856

Hogy az a bizonyos csók, amellyel Beethoven illette a csodagyerek Lisztet, inkább csak legenda mint valóság, ma már teljesen bizonyos. De az is egyértelmű, hogy Liszt mindent megtett azért, hogy a nagy zeneszerzőt híven szolgálja zongoraműveinek előadásával, zenekari műveinek vezénylésével, valamint azzal, hogy a szimfóniákat átírta zongorára, és előadta egy olyan korban, amikor egy-egy hozzá hasonló utazó zongoraművész sok helyre eljuthatott, ahol szimfonikus zenekar nem igen létezett.

Persze szó sincs arról, hogy Liszt egyszerűen csak zongorakivonatot készített volna e művekből, mint többen már őelőtte. \"Képzeletét a szimfóniák támasztotta kihívás mozgatta meg: hogyan lehet a tíz ujj korlátjának dacára épségben megőrizni Beethoven gondolatait? … Egyrészt felülmúlhatatlan abban, ahogyan a zongoraváltozat textúrájába a legtöbb zenekari elemet tudja beépíteni, másrészt pedig ahogyan a feladattal járó, látszólag legyőzhetetlen technikai problémákat a lehető leginkább zongora szerűen képes megoldani.\" (Walker)

Liszt a Madonna del Rosario kolostorban 1863 tavasza és 1865 nyara között dolgozott a szimfóniák átiratán, beleértve, hogy a már korábban elkészült Ötödiket, Hatodikat és Hetediket csak revideálta ekkor. És természetesen olyan műsorozat született, amely sokkal inkább Beethovent szolgálja, mintsem az akkor a virtuóz zongorista pályafutástól régen visszavonult zongoristának kínál népszerű csillognivalót.

Aki tehát e darabok előadására vállalkozik, egyrészt félelmetes Liszt-művekkel kell megbirkóznia, másrészt - és sokkal inkább - ennek során Beethoven szellemiségét kell megőriznie. Játékának azt a Beethoven iránti alázatot kell tükröznie, amelyekkel Liszt is viseltetett az átírás során a nagy előd irányában.

Pedig ma már senki sem ezekből az átiratokból akarja megismerni a zeneirodalom leghíresebbjei közé tartozó műveket - arra ott vannak a hangfelvételek, amelyek meg is nehezítik az előadó dolgát, hiszen ezek révén a szimfóniák már eredeti zenekari hangzásukban égtek be agyunkba. De Scserbakov az egyetlen helyes alapállásból indul: Kifejezni Liszt csodálatát e szimfóniák iránt. Természetesen ez, mint pianistának nem esik nehezére: 1983-ban Moszkvában Rahmanyinov-versenyt nyert, majd 1990-ben Asolóban négy estén eljátszotta a szerző összes művét - ezt Richter is megelégedéssel hallgatta.

Nagyon szigorú, minden hangot tudatosan megformáló játékot hallhatunk tőle. Sokkal inkább azt a Beethoven-hangzást valósítja meg a modern zongorán, amit az utóbbi időben az autentikus hangszeres zenekaroktól (például Norringtonétól) kaptunk. Természetesen nem csak a vibrátó nélküli játékról van szó, hanem a szikárabb hangzásról, másfajta dinamikai és agogikai játékokról is. Scserbakov nagyon ügyel az eredeti jelzések betartására, semmiféle, a romantikus előadóművész imázsához hozzáképzelt kenés, pontatlanság nem található nála. A tizenhatod szünet plusz tizenhatod szünet az egy rövid szünet és egy rövid hang nála, ahogy írva van, a staccato az staccato, ahogy írva van, tempó nem változik, csak ahol írva van.

Ennek a kontúrosabb Beethoven-képnek a megrajzolását a hangmérnöki munka is segíti, nincs túldimenzionálva a zongorahang, természetes, és nem megnagyobbító visszhangos térben szól. Vagyis Scserbakov nem egy nagy romantikus zongorista szemszögéből közelít Liszt zongoraművein keresztül Beethovenhez, mint azt az őelőtte a szimfóniákat felvevő művészek leginkább tették, hanem a nagyon is Beethoven-hű átiratokon keresztül korunk \"korszerű\" Beethoven-képét igyekszik zongorán is bemutatni.
Sikerrel.