vissza a cimoldalra
2020-04-03
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Olvasói levelek (11475)
A csapos közbeszól (95)

Mi újság a Magyar Állami Operaházban? (62104)
Hozzászólások a Momus írásaihoz (7342)
Zenetörténet (280)
Kolonits Klára (1170)
Pantheon (2583)
Házy Erzsébet művészete és pályája (4735)
Operett a magyar rádióban (1949-től napjainkig) (3773)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (1907)
Franz Schmidt (3569)
Opernglas, avagy operai távcső... (20447)
Élő közvetítések (8464)
A MET felvételei (131)
Operett, mint színpadi műfaj (4274)
Momus-játék (5819)
Kimernya? (3516)
Plácido Domingo (927)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

Név: Ardelao
Leírás:
Honlap:
   


Ardelao (4645 hozzászólás)
 
Zenetörténet • 2802020-04-03 08:22:55

 



PESKÓ ZOLTÁN EMLÉKÉRE (1937-2020)



 



Találkozás Peskó Zoltánnal



„POÉZIS ÉS SZENVEDÉLY”



Peskó Zoltán legutóbb a Magyar Rádió Zenekarát és Énekkarát vezényelte. Liszt Krisztus oratóriumának monumentális előadásával a Zeneakadémia közönségének érdeklődését két alkalommal lobbantotta lángra. Egy esti koncerten, majd az azt követő vasárnap délelőtt. Az elmélyülő, intenzív betanító munkának szokása szerint ezúttal is igen sok időt szentelt. Ennek a hatása meg is mutatkozott. A Krisztus partitúrájának szólamaival régóta összefonódott már. Rómában háromszor dirigálta, a Milánói Rádió (a RAI) zenekarával pedig nyilvános koncerten szólaltatta meg. A méreteiben is hatalmas, háromórás mű gigantikus érzelmi, drámai hevülete, romantikába hajló árnyaltsága, hangulati kifejezésének óriási színskálája magával ragadta áhítatosan figyelő hallgatóit. Az előadás időtartama mintha elsuhant volna. A Rádiózenekar Peskó Zoltán szuggesztív vezénylésével valósággal remekelt. A nagyszerű énekkar pedig (amelyet Sapszon Ferenc tanított be), ugyancsak tudása és képessége legjavával szólaltatta meg a mű szépséges poézisát és szenvedélyét. A szólisták: Andor Éva. Takács Tamara, Fülöp Attila, az igen jó formában éneklő Sólyom- Nagy Sándor és Polgár László.



— A művet indító szoprán szólót Peskó gyermekhangra bízta. A rádió gyermekkórusának egyik igen muzikális kislányáéra. Hogyan támadt ez az ötlete?



— A partitúra nem utal arra. hogy Liszt ezt a szólamot felnőtt- vagy gyermekhangra szánta-e. Én úgy érzem, hogy a gyermekhang a mondandó mélységesen őszinte alázatát fokozottabban érzékelteti.



— Liszt műveit Európa-szerte gyakran dirigálja. ...

— Lisztet nagyon szeretem. Sokszor olyasfajta érzés vetődik föl bennem, hogy valójában ő volt az első magyar európai zenész, s mi, akik külföldön élünk, mintha a dédunokái, sorstársai volnánk.



Peskó Zoltán Magyarországon végezte zenei tanulmányait. 1963-tól kezdve Petrassi, Ferrara és Celibidache irányításával dúsította tudását. Bázelban Boulez mesteriskolájában is új élményekkel gazdagodott. Karrierje tudvalevőn mind följebb ível. Legelőször 1983-ban vendégszerepeit nagy sikerrel idehaza. Mahler III. szimfóniáját dirigálta, az ÁHZ közreműködésével. A hazai élmények, az itthon tanultak eredményei ma is eleven részesei tevékenységének. Amikor beszélgetünk, nemrég érkezett vissza spanyolországi és olaszországi turnéjáról, amelyre az Állami Hangversenyzenekarral indult útnak. Fölkérésekor Ferencsik János még élt. Ö javasolta Peskót maga helyett a koncertkörútra.



— Az Állami Hangversenyzenekarral Spanyolországban és Olaszországban hét-hét hangversennyel léptek dobogóra. ..



— Spanyolországban a legnagyobb sikert Madridban arattuk. Három alkalommal játszottuk ugyanazt a műsort. A nézőtér, zsúfolásig megtelt lelkes, rajongó közönséggel. Olaszországban a velencei Teatro Fenicében fogadtak minket a hallgatók a legnagyobb szeretettel. A zenekart Európa legjobb együtteseinek a rangjához hasonlították. Én is úgy érzem, hogy a zenekar minden muzsikusa koncentráltan, kiválóan játszott, méltón a maguk becsületéhez, magyar voltukhoz. Bensőséges barátság szövődött közöttük. A zenészek kulturális érdeklődése meghatott: szabad óráikban nem az áruházakba rohangásztak, hanem járták a múzeumokat, ismerkedtek a városokkal. Ami pedig Jandó Jenő, a kiváló zongoraművész játékát illeti: engem is valósággal elkápráztatott.



— Most mar három nagy budapesti zenekart vezényelt. ...

— Az ÁHZ-n kívül ezúttal a Rádiózenekarral, tavaly az Operaházéval ismerkedtem. Az a vélemény alakult ki bennem, hogy ha ezeket a zenekarokat anyagi és erkölcsi tekintetben jobban megbecsülnék, akkor a világ nagy együtteseinek szintjére emelkedhetnének. Nemrég Prágában dirigáltam a Cseh Filharmonikusokat. Bizony ott sokkal nagyobb anyagi és erkölcsi törődés övezi a zenekart, és a nemzetközi sikereikre való büszkeség csak erősíti ezt a szándékukat.



— Úgy tudom, Budapesten a Hanglemezgyárral is megint kapcsolatba került. …

— Kalmár László Hermes című kompozícióját rögzítettük szalagra. Mindenütt, amerre csak dirigálok, műsoromra tűzöm, vagy lemezre dirigálom az ország valamelyik kortárs zeneszerzőjének művét. Kötelességemnek hiszem a kor kultúrájával való foglalkozást, és ezt az elképzelésemet a társművészetekre is vonatkoztatom. Engem nemcsak karmesternek, zeneszerzőnek is képeztek idehaza. Nádasdy Kálmán véste örök emlékezetembe azt az elvet, hogy a dirigensnek követnie kell az alkotói folyamatot is. Nélkülözhetetlen számára, hogy megismerkedjen a hangszerek lehetőségeivel és az interpretáció problémáival.



— Járja Európát, szerepel a legnagyobb operákban, vezényli a legnevesebb zenekarokat. Most mire készül?

— Franco Donatoni az olasz kortárs zeneszerzők egyik legizgalmasabb és legbonyolultabb egyénisége. Az ő első operájának ősbemutatóját vezénylem a Milánói Scalában. Címe: ATEM. Mindeddig csak hangszeres műveket komponált, az opera műfajához és az emberi hanghoz nem könnyen közeledett. Barátságunk régebbi keletű. De mindaddig, amíg Velencében meg nem hallgatta Richard Strauss Az árnynélküli asszony című operáját, amelyet ott vezényeltem, nem mutatkozott hajlandónak opera írására. Richard Strauss remekmívű operája azonban elbűvölte és inspirálta. Az ATEM partitúrája és gondolatmenete szinte együtt lélegzik a pszichológiával, filozófiával, a jelképek különféle rendszerével. Nem könnyű, de örömteli feladatot ró a karmesterre. Az ATEM bemutatója után Bach Máté Passiójának szcenírozott előadására készülünk, a Scala produkciójában a milánói San Marco templomban. Hogy utána mi minden következik, annak a felsorolása terjedelmes volna. A jövő évad közepe táján, decemberben, a Rádiózenekarral Muszorgszkij Salammbójának budapesti bemutatójára térek vissza.



De mindaddig, jóformán szakadatlanul elmerül a munkában, sorra kerül Wagner Ringje is a bolognai operában. Száguld egyik feladattól a másikig.

 



Gách Marianne



FILM SZÍNHÁZ MUZSIKA, 1985.III.2. (29. Évfolyam, 9. szám)


Zenetörténet • 2792020-03-28 19:52:20

MUSZORGSZKIJ EMLÉKÉRE (1839-1881)





 



 


Zenetörténet • 2782020-03-26 09:50:34

Képtalálat a következőre: „césar cui”



César Cui (1835-1918)



        EMLÉKÉRE





25 Preludes, Op. 64


Zenetörténet • 2772020-03-24 07:21:09

ENRIQUE GRANADOS EMLÉKÉRE, AKI 104 ÉVVEL EZELŐTT,



TRAGIKUS KÖRÜLMÉNYEK KÖZÖTT



– FELESÉGÉVEL EGYÜTT –



A TENGERBEN VESZTETTE ÉLETÉT





Enrique Granados - COMPLETE Twelve Spanish Dances, Op 37 no 1 to 12 (FULL)



Granados: Maria del Carmen, Preludio


Zenetörténet • 2752020-03-21 16:34:21



84 évvel ezelőtt hunyt el



ALEXANDER GLAZUNOV


Zenetörténet • 2732020-03-20 19:36:55

Gigli Budapesten



Beszélgetés a világhírű művésszel

(Saját tudósítónktól.)


 



Amikor a Gellért-szálló egyik lakosztályában a nagy énekesre várunk: egy alacsony, molett asszony lép be a szobába. Tipikusan kispolgári jelenség.

— A férjemet keresik? — mondja. —Subito. Azonnal...

És már kiáltja is:

— Beniamino! Beniamino!

— Che cosa? Mi az? — hangzik kissé bágyadtan, álmosan a szomszéd szobából.  



Aztán megjelenik az ajtóban egy középtermetű, egyszerű, tagbaszakadt férfi. Széles, barna arcán a két nagy, mélytüzű fekete szem dominál. Kék zakó van rajta, és szinte kiharsog ebbe a kékségből rosszul megkötött lila nyakkendője. Olyan egyszerű, annyira mentes minden póztól, hogy az ember nem is hinné, hogy: Gigli, a világhírű, a körülrajongott művész, Caruso utóda áll előtte.



— Ma délelőtt a trieszti gyorssal érkeztem Budapestre; — kezdi a beszélgetést. — Mihelyt leráztam magamról az út porát, autósétára indultam a városba. Mondhatom, gyönyörű város.



Szülőföldjéről, szülőfalujáról beszél azután. Onnan jött most Budapestre.

— Az apám harangozó volt; — mondja. — Képzelje el, hat gyermek: négy fiú és két lány. Bizony nem ment valami fényesen a dolgunk. Nekem is korán kellett kenyérkereset után látnom. Gyermekkorunkban mindnyájunknak szép hangunk volt, mind a négyen benne voltunk a Scola Cantorum iskolai énekkarában és gyakran énekeltünk a templomi kórusban. Egyszer aztán jelentkeztem egy énektanárnál, hogy mondjon véleményt hangomról.



— Tényleg van egy kis hangod, una certa voce, — mondotta és megveregette az arcomat.



— TaIán lehet belőle valamit csinálni. . . .



— Körülbelül 17 éves voltam, amikor végre a hangom határozott karaktert kapott. Addig contra-alto hangom volt, s most kiderült, hogy tenorista vagyok. Pár évvel később láttam hozzá komolyan a tanuláshoz. Négy és félévig tanultam és először Rovigóbam debütáltam. Mindjárt első fellépésemkor elég szép sikerem volt és aztán rohamosan emelkedtem. A római operában jól megálltam a helyemet, a közönség is szeretett, de tulajdonképpen Milano szentesítette meg hírnevemet. Hosszadalmas lenne részletesen elbeszélni énekesi karrieremet. 1920-ban leszerződtetett a New Yorki Metropolitan három esztendőre. Hét hónapot New Yorkban, hármat pedig Buenos-Airesben szoktam énekelni.



— És a kritika szerint ön az egyetlen méltó utóda Carusónak.

— Kérem, — mondja erre, — írja meg, hogy én nem vindikáltam magamnak ezt a címet. Gigli egyszerűen csak Gigli akar maradni, nem vár egyebet, csak azt, hogy az ő egyéni kvalitását is értékeljék. Egyébként, furcsa úgy-e, Carusót én soha nem hallottam énekelni.



Rendkívül kedves, közvetlen modorban mesél ezután élményeiről. Többek közt elmondja, hogy a „Márta” című operában olyan nagy sikere volt New Yorkban, hogy a közönség az opera híres románcát mindenáron meg akarta ismételtetni vele. Csakhogy a Metropolitan-ban szigorú igazgatósági rendelet tiltja az újrázást. De a közönség tovább tombolt és mégis csak meg kellett ismételni a románcot. Aminek az lett a szomorú következménye, hogy a dirigenst, aki ebbe belement, elbocsátották.



Végül egészen elérzékenyülve beszél a családjáról. Elmondja, hogy van. egy 13 éves lánya és egy 10 éves fia. New Yorkban is nagy háztartást vezet, gyermekei ott járnak iskolába, de a nyarat mindig lent töltik Recanatiban: a nagyanyjuknál.



Gigli kedden és pénteken énekel a Városi Színházban. Először a Toscában, aztán a Bohéméletben lép fel. Ma délelőtt szállodai lakosztályán tartottak házi-próbát.



8. ÖRAI ÚJSÁG, 1929.V.28. (15. Évfolyam, 118. szám)



 


Zenetörténet • 2712020-03-20 11:32:02

Képtalálat a következőre: „Gigli”



130 évvel ezelőtt született Beniamino GIGLI, minden idők egyik legnagyobb bel canto énekese.



 „Gigli Budapesten.



 A „világsztár” megérkezett, holott a hivatásos budapesti pesszimisták egészen az utolsó pillanatig kételkedtek benne, hogy Gigli, akit a világ legelső tenoristájának neveznek, „éppen Budapesten” törje meg a jeget, azaz „éppen Budapesten” énekeljen először azok közül az európai városok közül, amelyek nem tartoznak Itáliához.



Ám, — Gigli megérkezett, ebben semmi kétség, vasárnap délelőtt, a trieszti gyors hozta Budapestre, felesége, titkára, énekmestere és komornyikja társaságában. Bár egész udvartartással érkezett, csöppet sem gőgös ez a világhírű művész. Készséggel elmondja, hogy bizony igen alacsony sorból származik, sok küzdelmen, szenvedésen, nélkülözésen ment át, volt mesterlegény, pincér, urasági inas, amíg eljutott a dicsőségnek és gazdagságnak azokra az ormaira, amelyeknek magassága csak a New Yorki Metropolitan Opera művészének juthat osztályrészéül.



De itt sem mindenkinek, legfeljebb csak annak, akit Isten különös kegye olyan hanggal áldott meg, hogy Caruso elárvult trónszékét betölthesse. Gigli ma harmincnyolc éves, tipikusan olasz megjelenésű, életvidám, közvetlen férfi, óriási vagyon ura, amely vagyont, az első centtől az utolsó dollárig, mind csak annak az aranynak köszönheti, amelyet Isten a torkába adott születésekor. Irigylésre-méltó ember!”



PESTI HÍRLAP, 1929.V.28. (59. Évfolyam, 118. szám)



Ave Maria - Franz Schubert - Beniamino Gigli


Kinek tetszik Rimszkij-Korszakov ? • 482020-03-18 07:34:07

Képtalálatok a következőre: rimszkij korszakov



RIMSZKIJ-KORSZAKOV (1844.03.18.-1908.06.21.)



EMLÉKÉRE





Symphony No. 1 in E Minor, Op. 1 (1884 Version) : III. Scherzo: Vivace


A nap képe • 21932020-03-17 15:19:26

 



GIGLI

 



JEGYZETEK EGY HANGVERSENYRŐL



«Una furtiva lacrima...»



— kezdődik a «Szerelmi bájital» gyönyörű tenor áriájával Benjamino Gigli ária és dalestje a rádióban, Bécsből. Visszafojtott lélegzettel ülünk a készülék mellett és hallgatjuk a zseniális művészt, mint annyian szerte az országban. Hiába csűrjük-csavarjuk a dolgot, felmerült bennünk, ugyanúgy, mint másokban, a kérdés: tud-e még énekelni, vagy csak világhírének „nimbusza” vitte őt a pódiumra? Hát igenis, tud énekelni Benjamino Gigli, még most is, noha március 20-án alkalmasint ezer és ezer táviratot kézbesít a posta a római Via Serchio 2. szám alatti lakásába, a művész hatvanötödik születésnapja alkalmából.



«Száz édes csókban forrott össze ajkunk...»



— ezt a Cavaradossi-áriát énekelte annakidején olaszul, budapesti bemutatkozásakor a Városi (mai Erkel) Színházban, frakkos, estélyi ruhás közönség előtt. Most, hogy a rádióban milliók hallgatták ugyanezt a Levél-áriát, elmondhatjuk, negyedszázadnyi időt csak olyan művész tud töretlen sikerrel megtartani magának, aki annyit tanult, mint Gigli. Ha olyan gondosan konzerválja kincsét a torkában, mint ez a kivételes tudású és hangtechnikában talán veretlen mester. Negyedszázadot írtunk? Első pesti előadása óta ennyi telt el, de gondoljuk még, hogy Gigli 1914 óta énekel ugyanilyen művészettel, lírai szerepet, vagy Lohengrint, Brahms-dalokat, vagy éppen Napolitánát.



«Ne feledje el…»



— énekelte egyszer Gigli a velencei Piazza San Marco-n, szabadtéri hangversenyen, ráadásnak, De Curtis édes dalát, éppen úgy, mint a múlt heti koncerten is. Utána néhányan leülhettünk vele és a zeneszerzővel (vidám, kövérkés, elégedett bácsi volt) a Florian-kávéház teraszára, ahol pillanatonként zavarták az autogramkérők. Akkor is elmondta, mennyit köszönhet tanárának, Enrico Rosatinak. Meg azt sem titkolta, milyen ágrólszakadt szegény szülőik gyermeke volt. Édesapja Recanatiban, Gigli szülővárosában volt harangozó, nemigen futotta a fizetéséiből, hogy taníttassa a fiát. A tenorista, serdülő gyermekkorában többet járt mezítláb, mint cipőben. Beszélt arról az időről, amikor beállt egy derék vargához inasnak, majd később felcserélte munkahelyét és drogista lett, nap, mint nap tisztítószereket szállítva a megrendelők lakására. Mindez azonban csak addig tartott, amíg egy „parfőmös” hölgy észrevette, hogy a fiatalember szépen énekel. Ennek a pártfogásával sikerült kiművelnie a hangját és végre színpadra juthatott. 



«Márta, Márta…»



— hangzott fel a rádióban Gigli ajkán Flotow mámorítóan szép muzsikája és tornyosult a produkció a «Carmen» Virágáriájával, a «Bajazzók» Caniojával. Csaknem minden szép Gigli-szerepből megkaptuk a javát. És a felejthetetlen hangverseny után még sokáig ültünk a néma rádió mellett, elmerengve a szépségen, az igaz művészeten.



Megértettük, miért sértődött meg egyszer Benjamino Gigli, amikor egy felékszerezett dollármilliomos-nő a New York-i Metropolitan-ben rendezett «Tosca» előadás után így köszöntötte az énekest: „Gratulálok! Ön a második Caruso”. Gigli így felelt: „Nem, asszonyom, én az első Gigli vagyok!”

 



Kristóf Károly



SZÍNHÁZ ÉS MOZI, 1955.III.11. (8. Évfolyam, 10. szám)



Ezt a rádióközvetítést (gyermekkoromban) volt szerencsém végighallgatni. Felejthetetlen volt! (Megj., A.)


Zenetörténet • 2702020-03-15 21:02:55

 



…[…] „Luigi Cherubini.



Róla általában két közhely szokott eszünkbe jutni, hatása Beethoven Fideliójára, azután az, hogy 1823 decemberében nem vette fel Lisztet a párizsi Conservatoire-ba, melynek akkor igazgatója volt.



Ha megkérdezhetnénk Beethovent, valószínűleg nem tagadná ezt a hatást, mert Cherubini valóban kiváló mester volt. Olasz létére mindazt tudta — sőt, egy kicsit korábban tudta —, amit a korabeli zenekaron meg lehet valósítani, a zenés színpadról nem is beszélve. Majd negyven évvel Cherubini halála után — már a Parsifal írásának idején — Wagner ezt mondta róla: „Valószínűleg a legnagyobb zenei építész volt... Kissé mereven szimmetrikus, de nagyon szép, nagyon szilárd. Ahányan voltak, Auber, Berlioz, elképzelhetetlenek nélküle.”



Ami pedig azt a felvételi ügyet illeti, szerintem Liszt nagyon jól járt, hogy nem lett a híres, intézmény növendéke. Következő évei, így ha szertelenebbek is, de szabadabbak is maradtak, a Conservatoire-ban vélhetőleg egy kevésbé romantikus Lisztté szelídítették volna.



Arról, pedig kevesen, tudnak, hogy két évvel az elutasítás után Cherubini tagja volt a Nagyopera művészeti vezetőségének, amely egyhangúan elfogadta a tizenéves szerző operáját, a Don Sanche-t, sőt, vezénylését az első karmesterre, Rodolphe Kreutzerre bízta. (Arra, akinek Beethoven híres szonátáját ajánlotta.)



Pedig Cherubini kegyetlen, igényes kritikus volt. Liszt meséli fél évszázaddal később, hogy Cherubini meghallgatva Hiller egyik szimfóniáját, csak ennyit mondott: Látszik, hogy nincs jobb dolga.”[…]



Zsoldos Péter,



Film Színház Muzsika, 1986.V.3. (30. Évfolyam, 18. szám)


Zenetörténet • 2692020-03-15 12:53:16

CHERUBINI: Symphony in D Major / Opera Overtures



A 178 ÉVE ELHUNYT CHERUBINI EMLÉKÉRE


Georg Phillip Telemann (1681 - 1767) • 2132020-03-14 17:47:22

 



339 ÉVVEL EZELŐTT, EZEN A NAPON SZÜLETETT GEORG PHILIPP TELEMANN



Georg Philipp Telemann, a XVIII. század egyik legjelentősebb német muzsikusa, Bach kortársa és barátja, sosem tartozott a favorizált preklasszikus mesterek közé, ha teljesen el sem feledték, mint egyik-másik kevésbé szerencsés kortársát. A zenészekben ugyan mindig volt egy kis fenntartás iránta, hisz igen sokat és változó színvonalon alkotott. (A.)



*



EMLÉKÉRE:



Kantáta-bemutató



Érdekes bemutatóra készül áprilisban a rádió: Georg Philipp Telemann, „Az iskolamester” című komikus kantátája hangzik el a rádió gyermekkórusának közreműködésével Az énekkart Botka Valéria vezényli. A kantáta egy vidám hangulatú énekóra történetéről szól. Csányi László dr. a gyermekkórus egyik vezetője a következőket mondja:



„Az iskolamester”-t fiúkórusra és baritonszólóra írta Telemann. A kézirat eredetiben nincs meg, Weyse XVIII. századi orgonista és opera-komponista átdolgozásában maradt ránk.



A baritonszólót Maleczky Oszkár énekli, a szöveget Kistétényi Melinda fordította.



— Igyekeztem a tanító mester figurájából hús-vér alakot formálni - mondja Maleczky Oszkár.



Telemann, mint ezt a korabeli kritikusok meg is írták róla, itt fölényes humoristának és szellemes szatirikusnak mutatkozik, a buffo stílus mesterének. Sok önirónia is van az énektanító alakjában.



(S.)



FILM SZÍNHÁZ MUZSIKA, 1962.III.23. (6. Évfolyam, 12. szám)


Zenetörténet • 2682020-03-12 20:07:21

 



"…[…] A mosóci kastély minden nyáron sok vendéget látott fedele alatt, társadalmi és művészi kiválóságokat. Amióta a Mester elköltözött, a ház csöndesebbé lett, de nyaranként el-eljönnek barátai. S most lehalkult, de felejthetetlen napokat töltenek a házban, egy lelki nagyságban párját ritkító asszonnyal, a Mester méltó asszonyával.



A házban szinte meseszerű csendben, nyugalomban folyik az élet, az ember alig kaphat el egy-egy mozdulatot, röpke pillantást, — mégis megy minden magától. Tágas, nagy ebédlő, a háttérben lovagpáncélok és pálmacsoportok. Sárga ablaktáblákon át tűz be a nap a válogatott ízléssel megterített asztalra. Másik helyiség, benne spinét, a falakon ősök arcképe; dédanya zeneszobája ez, Menuette és Gavotte ölelkeznek itt egymással. Odébb a Mester zeneszobája. Nyaranként itt játszott egy-egy Beethoven-, vagy Brahms-szonátát világhírű művészekkel, de legszívesebben Bach Chaconne-ját szólaltatta meg. A teremsor végén aztán a legegyszerűbb szobácska, benne pianino. Nem egy művét alkotta Hubay Jenő ebben a kastélyban, amelyet határtalanul szeretett, de a kis szobában tartózkodott legszívesebben, pianinója mellett.



1938 nyara. Mélységes csend borul a kastélyra meg a parkra, messze a világtól és a fenyegető történéstől. A rádió néma, az újság olvasatlan. Az agyonhajszolt ember annyira fáradt, hogy nem is a boldogság után áhítozik, csak nyugalomra, lelke nyugalmára vágyik. — Különös vendégek váltják föl egymást. Ma Góth Sándor, a színész, Hubay szövegírója ül a szépséges park egy árnyas helyén, a háziasszonnyal és velem. Odább bölcsőben a grófnő unokája szendereg, meleg napsugarak védőn burkolják be. Míg szülei, a fiatal anya távoli hazájában, Norvégiában időznek, nagyanyja gondjaira van bízva. Góth kezében könyvecske, néha belepillant, aztán leír valamit. Szinte suttogva beszélgetünk s a színész írásmunkája közben is élénk részt vesz a társalgásban: lelkesen, érdekesen beszél a földi s a túlvilági életről. Testetlenül röppennek a szavak ide-oda, a fájdalom, a visszaemlékezés ad szárnyat nekik. Közben Góth — ezt csak utóbb tudom meg — Molière-t fordítja magyarra. Éppen csak úgy közben, s mégis kongeniálisan. Amióta felesége, egyben nagy színpadi szereplőtársa, meghalt, összes híres szerepeit, melyeknek visszfénye ott tükröződik arcán, egyetlen egyre cserélte át. Arra, melyet végigjátszani valamennyiünk sorsa: Góth is azt az utat keresi, mely a végesből a végtelenbe vezet. A lelkek finom tanulmányozója a misztikumra vetette magát. Minden szerep között a misztikusé az, melyben azt a bizonyos kezdetet és véget megsejteni kezdi: minden ember örökkévaló halandó. 



1938 nyara. Csak egy esztendő telt el Hubay Jenő halála óta. …[…]"



Neubauer Pál



 *



Részlet „Hubay Jenő, egy élet szimfóniája” című könyvéből.1941. (Megj., A.)


Zenetörténet • 2662020-03-12 10:55:46

                       HUBAY JENŐRE



                    (1858.09.15.-1937.03.12.),



a világhírű magyar hegedűiskola megteremtőjére 



                            EMLÉKEZVE



Képtalálat a következőre: „Hubay Jenő + Kassai István”



Suite sur l'Opéra Le Roi de Lahore de Jules Massenet Op. 3 No 1 - Allegretto. Allegro con fuoco...


Anna Moffo • 392020-03-10 20:55:52

Megértelek. Nekem is időbe telt, míg sikerült közel kerülnöm Massenet zenéjéhez. De el kellett ismernem, hogy vannak kiváló zongora- és zenekari művei, és operái között is van néhány igazán sikerült darab. Massenet-t talán a "The New York Times"-ban megjelent írás címe jellemzi a legjobban: 



MASSENET - MINOR BUT SIGNIFICANT



: )


Zenetörténet • 2652020-03-10 19:05:17

Képtalálat a következőre: „PABLO DE SARASATE”



PABLO DE SARASATE (1844-1908)



Egy spanyol hegedűművészt lesz alkalmunk közelebbről Kolozsvárott hallani, — Pablo de Sarasatét, ki ma hangszerének egyik leghivatottabb kezelője, s aki előtt még a legfényesebb jövő áll. A művészről a bécsi „Musik-Theater- und Litteratur-Journal”-ban a következő adatokat találjuk:



„Ez új tüneményes jelenség a művészet egén, 1846. karácsony estéjén született Saragossában.*  Sarasate rendkívüli tehetsége már kora ifjúságában feltűnést keltett, s midőn, mint hét éves gyermek először lépett a nyilvánosság elé, tekintélyes zenészek nagy jövőt jósoltak neki. Alig tíz éves korában már bámulatra ragadta Madrid közönségét, s Isabella királynő, ki előtt hasonlóképp játszania kellett, — annyira el volt ragadtatva a genialis gyermek által, hogy enormis tiszteletdíjon kívül még egy ó-olasz hegedűt is ajándékozott Sarasaténak, melynek értékét 25.000 frankra teszik.



Midőn ifjúvá nőtt, Parisba küldték Sarasatét, hol elsőrangú mesterektől nemcsak hangszere kezelésében, hanem az általános zenetudományokban is nyert oktatást, és több évig kitartó szorgalommal folytatta a művészet tanulmányozását. E körülménynek lehet tulajdonítani azt, hogy Sarasate oly előnyösen különbözik a legtöbb „virtuóz”-tól, mert nemcsak kápráztató technika által, hanem inkább a nagy mesterek műveinek szellem- és érzelemteljes interpretatiója által igyekszik hallgatóira hatni, és hat is, — habár voltaképpeni force-darabjai a legnehezebb bravour-darabok maradnak, amennyiben kivált a legbiztosabb vonó-kezelésre s a legkifáradhatatlanabb kézcsuklóra van szükség.



Rendkívül szép és nemes Sarasate hangképzése; reá nézve ugyanis a finom Cantilene nem mellékdolog, melynek a technikai remeklést csupán előkészítenie kell: az neki külön-czél, noha e mellett határtalan képességét a technikai nehézségek leküzdésében, nem is rejti véka alá.



Miután tanulmányait a fiatal művész befejezte, nagyobb körutakra indult. Beutazta az észak-amerikai egyesült-államokat, meglátogatta India fővárosait, a keletet, s játékával mindenütt lelkesedésre ragadta hallgatóit. Németországban múlt év őszén járt először Sarasate, s lipcsei hangversenyeivel rendkívüli sensatiót idézett elő.



Bécsben is hallottuk a ritka művészt és gyönyörködtünk bámulatos talentumában. A bécsi sajtó és közönség ritkán tanúsított még művésszel szemben oly egyértelmű, oly tartózkodásnélküli lelkesedést, mint Sarasate felléptéi alkalmával. Valóban rohammal vette be a szíveket.”



Eddig az előkelő bécsi szaklap sorai, melyekből láthatjuk, hogy egyike a legjelesebb hegedűművészeknek az, ki a közelebbi időkben Kolozsvár közönsége előtt is bemutatja magát. Kétségtelen, hogy nálunk is épp oly enthusiasmust fog Pablo de Sarasate kelteni, mint mindenütt, hol eddig még játszott.



HÖLGYFUTÁR, 1877.II.15. (2. Évfolyam, 7. szám)



*Megjegyzés (A.): Valójában Pamplonában született, és 1844. március 10-én!



Stefan Milenkovich - Sarasate Zigeunerweisen



Jascha Heifetz: Sarasate Carmen Fantasy


Anna Moffo • 372020-03-10 11:04:21

:-)



(Pedig megnyitható)


Anna Moffo • 352020-03-09 22:07:57

ANNA MOFFO EMLÉKÉRE



Képtalálatok a következőre: Anna Moffo Thais cd



https://www.youtube.com/watch?v=Dn78V3dZyGc


Franz Schmidt • 35452020-03-01 07:48:26

Képtalálatok a következőre: mitropoulos dimitri cd schmidt


Franz Schmidt • 35432020-02-26 09:23:24


A nap képe • 21842020-02-17 22:10:10

200 éve, ezen a napon született HENRI VIEUXTEMPS belga hegedűművész és zeneszerző.



A belga Henri Vieuxtemps-t (1820-1881) Bériot vitte Párizsba 1830-ban, s itt vált a francia hegedűiskola nemzetközi hírű alakjává. Magyarországon is több ízben koncertezett.1837 elején tíz koncertet adott Pesten, a Redoute kistermében (a mai Vigadó helyén állt), s legtöbbször Erkel Ferenc kísérte. A magyar zeneszerző első, nyomtatásban megjelent műve („Duo brillant en forme de Phantasie...”) hegedűszólamának kimunkálásában is részt vett a vendég. Vieuxtemps már mint európai hírű művész 1843-ban újra Pesten szerepelt, és több hangversenyt adott. Március 3-án Brunszvik József gróf estélyt adott a tiszteletére várbeli palotájában (Tárnok u. 15., ma már nem áll), ahol felváltva Erkel, illetve a grófné kísérte zongorán a hegedűművészt.



(Magyar Nemzet, 1994.VII.25.)



 *



[…] „Korabeli zenei újságunk a «Honművész» második Paganinit látott benne. Mindenkit ámulatba ejtett szédületes technikájával, lendületes s amellett bensőséges játékával.”[…]



MŰEMLÉKVÉDELEM, 1952. (6. Évfolyam, 4. szám)



*



A híres hegedűs, Vieuxtemps, egy művészi körútja alkalmával egy orosz családnál vett szállást. Az ebédnél valami vadállat szegzé rá villogó szemeit az asztal alól. Vieuxtemps meghökkent. „Fel se vegye kérem, mondá a háziasszony, csak a fekete farkas, nagyon szelíd.” Hálószobájába menve ismét találkozott művészünk a fenevaddal. — „Nem tesz semmit, majd elkergetem.” -szólt az inas. Reggel lövést hallott az udvaron. Mit jelent ez? - kérdé. „Ne aggódjék, - mondá egy belépő szolga — agyonlőtték a fekete farkast, mert az éjjel a szakácsot összetépte.”



(Fővárosi Lapok, 1864.VII.20.)


A nap képe • 21832020-02-14 22:11:27

 



„Gustav Leonhardt (1928-2012)



… […] Rendhagyóan kuriózumjellegű műsorral lepte meg a csembalózene iránt érdeklődők — nálunk sajnos még mindig szűk — táborát Gustav Leonhardt. Szólóestjének programján előbb Froberger, majd Joseph Nicolas Pancrace Royer*, valamint Armand-Louis Couperin kompozíciói szerepeltek műfaji szempontból is igen változatos összeállításban, végül a szünet után a hangverseny második felét teljes egészében Wilhelm Friedemann Bach rendkívül eredeti hangú polonézei töltötték ki.



Feltehetően a válogatás szempontjai is szerepet játszottak abban, hogy a közönség egy része otthon maradt, s a Zeneakadémia nagyterme nem telt meg. Akik azonban eljöttek, tapasztalhatták: Leonhardt hatalmas elméleti és gyakorlati tudása, előadóművészi sokoldalúsága még ahhoz is elegendő, hogy közönségét mindvégig lekötve, akár egy teljes estén át mutassa fel meggyőző erővel másodvonalbeli komponisták műveiben az izgalmasat, eredetit, figyelemre méltót.



Művésztársai közül alighanem nagyon kevesen vannak, akik egy ilyen szokatlan — egyetlen közismerten népszerű darabot sem tartalmazó — műsor összeállítását megengedhetik maguknak, ám ez a körülmény Leonhardt esetében sem holmi zenetudósi arisztokratizmus, sokkal inkább annak a nagyon is reális törekvésnek tiszteletre méltóan következetes érvényesítése, hogy a közönség (és a szakma) ismerje meg az igazi, a teljes barokkot, s ne csak a három-négy legnagyobb egyéniség műveit. Leonhardt játékában persze e törekvést az előadásmód lebilincselően közvetlen, keresetlen volta hitelesíti: a kifejezési skála, amelyet a művész hangszerén, a valójában igen korlátozott lehetőségekkel bíró csembalón létrehoz, bámulatos. Mindenekelőtt a kifogyhatatlanul sokféle díszítésre, a tempóbeli árnyalatok garmadájára, legfőképpen pedig a sajátos, mindent uraló rubato játékstílusra kell hallgatójának felfigyelnie; ez utóbbi úgy járja át Leonhardt zenélését, hogy bármilyen szerkesztésű anyagnak hordozója lehet: a dús arpeggiókkal, homofonikusan kísért, ornamensekkel gazdagított szólódallamnak éppúgy, mint a polifon textúrának, amelynek keretén belül Leonhardt szintén meg tudja őrizni a szólamok szabadon lélegző karakterét.



Játékával számomra legkevésbé a Froberger-blokk nagy terjedelmét tudta megindokolni, a legtökéletesebb azonosulással pedig talán Royer zsánerdarabjainak és Friedemann Bach polonézeinek szegődött szószólójává



(1985. január 9. — Zeneakadémia)[...]”



CSENGERY KRISTÓF



MUZSIKA (Hangverseny), 1985.III.1. (3. szám)



Louis Couperin Suite en ré, Gustav Leonhardt (2001).mp4


Franz Schmidt • 35312020-02-14 04:47:35

Nem tudni, igazából mely történéseknek köszönhető az utóbbi években bekövetkezett változás, de tény, hogy a magyar születésű Schmidt Ferenc, akiről a 20. század második felében a zenével hivatásszerűen foglalkozók is alig hallottak, vagy nem akartak hallani, mondhatni világszerte egyre ismertebbé és elismertebbé válik.



Egy amerikai online újság 2018. évi kiadásában Terez Rose balett- és komolyzene-kritikus F. Schmidt IV. szimfóniájáról ír elragadtatással, mégpedig annak a San Franciscoi Szimfonikusok által, 2008. októberében történt előadásáról.



A cikk bevezető mondata – kissé szabad fordításban - így hangzik:



„Franz Schmidt gyászzenéje gyönyörűvé varázsolja a fájdalmat. Makulátlanul tisztává emeli azt, a hegycsúcson lévő hóhoz hasonlatossá, amely, ha belebotlasz, éget és ledermeszt, talajtalanná tesz, de távolról, óh, ez a leírhatatlan szépség maga. […]”



A teljes írás itt olvasható:



Requiem for His Daughter: Franz Schmidt's Lament


Franz Schmidt • 35282020-02-11 21:41:43

Zuzana Godárová Schmidt Ferencről szóló, tartalmas és értékes fotókkal illusztrált írását smaragd fórumtárs korábban már belinkelte (ld. a 3475. sz. bejegyzést).



Ebben Z. Godárová, mint azt másutt is olvashattuk, a következőt írja a zeneszerzőről: „[… legszebb hangú hangszernek az orgonát tartotta, amelynek titkaiba a közeli ferences kolostor orgonistája, Móczik József – Felicián atya avatta be. …]”                        



Felicián atyáról fotót eddig még nem láttam, avagy elkerülte a figyelmemet? Mindenesetre – ugyancsak egy, a Pozsonyi Kifliben megjelent cikkben (itt) – annak szomorú tartalmától eltekintve - örömmel fedeztem fel Schmidt Ferenc szeretett oktatójának a fényképét is.


Franz Schmidt • 35272020-02-11 21:39:08

 



Schmidt Ferenc halála.



Bécsből jelentik, hogy Schmidt. Ferenc, a kiváló, magyar származású zeneszerző 64 éves korában meghalt. Schmidt Ferenc Pozsonyban született. Zenei tanulmányait Bécsben, Hellmesbergernél végezte. A bécsi udvari Opera gordonkása lett, majd a bécsi Zeneakadémia tanára és később igazgatója.  



A kitűnő zenésznek magyar zenei körökben is sok barátja volt. 



BUDAPESTI HÍRLAP, 1939.II.14.


Milyen zenét hallgatsz most? • 250542020-02-11 19:39:48

 



FRANZ SCHMIDT



Symphonie No.4 in C major



Radio Bratislava Symphony Orchestra

L’udovit RAJTER  (conductor)

(23.05.2000)



OPUS CD



*



Quintet in A major for Piano left-hand,



Clarinet & String trio



LINOS ENSEMBLE



Konstanze Eickhorst (Klavier, linke Hand)



Rainer Müller von Recum (Klarinette),Winfried Rademacher (Violine)



Matthias  Buchholz (Viola), Mario Blaumer (Cello)



CPO CD



*


Franz Schmidt • 35242020-02-11 06:14:00

 



81 évvel ezelőtt, a mai napon hunyt a Franz SCHMIDT



(1874. december 22. Pozsony – 1939. február 11. Perchtoldsdorf)



*



SCHMIDT FERENC, a bécsi zeneakadémia igazgatója meghalt

Bécs, február 13.



(Az Est külön tudósítójától)



Schmidt Ferenc, a kiváló zeneszerző 64 éves korában meghalt.



Schmidt, akit baráti szálak fűztek több magyar zeneszerzőhöz, Pozsonyban született. Zenetanulmányait Bécsben végezte, ahol az udvari opera zenekarához került gordonkásnak. 1910-ben zongora-szakos tanára lett a bécsi zeneakadémiának. 1925-ben kinevezték igazgatónak és ebben a pozíciójában Marx József utódja lett. Így egyben vezetője lett a bécsi állami színművészeti akadémiának is, amely szoros összefüggésben van a zeneművészeti főiskolával. Schmidt Ferenccel, magyar ember, kitűnő muzsikus került a nagy-múltú bécsi zenei intézet élére.



Szerzeményei közül legismertebb két hatásos dalműve: a Notre Dame, amelyet nálunk is bemutattak és a Fredigundis, továbbá három romantikus stílusú szimfónia, és a drámai hatású negyedik szimfónia, azon-kívül zongora,- orgona és kamarazeneművek.  



Vele most Bécs reprezentáns zenésze tűnt le.

 



AZ EST, 1939.II.14.



*



RÁDIÓ:



Budapest I.



23.00:



Az Operaházi Zenekar Schmidt Ferenc emlékhangversenye.



Bevezetőt mond Papp Viktor.



Vezényel: Rajter Lajos.



Előadásra kerül Schmidt Ferenc IV. szimfóniája.



PESTI NAPLÓ, 1939.III.31.



*


Milyen zenét hallgatsz most? • 250512020-02-09 10:14:49

 



DOHNÁNYI ERNŐ:



 



Piano Quintet in C minor Op.1 (1895)



Kassai István (piano)



Auer String Quartet 



Hungaroton CD 



*



Ruralia Hungarica for cello & piano Op.32d



Maria Kliegel (cello)



Jandó Jenő (piano)



Nicolaus Esterházy Sinfonia



Michael Halász (conductor)



NAXOS CD


Zenetörténet • 2642020-02-09 08:08:19

DOHNÁNYIRA EMLÉKEZVE …





60 éve hunyt el Dohnányi Ernő (Pozsony, 1877.07.27.-New York, 1960.02.09.)



Dohnányi Ernőnél



Finom, törékeny alakú, ősz hajú úriasszony fogad, fekete a ruhája, egyetlen dísz rajta egy elefántcsont melltű. Dohnányi édesanyja.

— A fiam még nincs itthon, — mondja és talán még Dohnányi muzsikája sem tudná vissza adni azt a szeretetet, amely ebben a szóban dalol: — A fiam.



A Trombitás úti villa magas fák között elrejtve áll, az első emeleten laknak Dohnányiék. A szobát csaknem egészen betölti a hatalmas koncertzongora. A zongora felett családi képek. Barabás modorában két kép: magas homlokú, Kossuth-szakállas férfi és egy fiatalasszony, fehér ruhában, mellette egy kis asztalon metszett pohár virágokkal. Szlabey Mátyás, besztercei főügyész és neje: Dohnányi nagyszülei. Aztán a dédszülők, Kossuth-szakállas, dacos arcú magyar, breznóbányai földbirtokos.

A zenetörténet majd kikutatja, hogy hol, mikor, mely ágon gyűlt össze a zene iránti szeretet, sok kis ér, amíg az óceánig vitte a habját. Hozzátartozói iránti ragaszkodó szeretetét nemcsak Dohnányi híres, mély, kék szemei gyöngéd jóságából olvashatjuk ki. Az ebédlőben is két nagy kép: Dohnányi édesatyja, Brahms-fejű öregúr; édesanyja, törékeny finom alakjával; az édesapja még egy képen, őszi, aranysárga lombú fák alatt. Aztán Galafrés Elza képei, híres szerepeiben, egyedül kisfiával, majd Dohnányival, végül ketten egy szép festményen, Pogány Willy egyik legszebb alkotása.

A dolgozószoba egyik falát teljesen elfoglalja a hatalmas könyvszekrény, egy másik zongora, nagy állványok, tele hatalmas kotta-tömegekkel, a mesterek kiadásaival, Dohnányi művei bekötött példányaival. Az íróasztal felett egy hatalmas rézkarc: a Joachim vonósnégyes; a szögletben remek faragott ébenfa-állvány, felette vitrin, tele csodaszép dolgokkal, rajta felirat: Budapest Székesfőváros Dohnányi Ernőnek. Az íróasztalon példás rend, kis jegyzőkönyvek, ceruzák és tollak egész arzenálja. Egy kefelevonat, Dohnányi legújabb szerzeménye: egy vonósnégyes. Az álló-íróasztalon ceruzával írt kottafejek, különböző hangszerekre, vázlatok egy zenekari műhöz, mellette szép kalligrafikus kotta, az új szerzemény első fogalmazványa. A könyvállványon magyar klasszikusok, remek Aranykiadás, Csokonai versei, az egyik kötet felnyitva. Teljes Dosztojevszkij, Nietzsche és Gerhardt Hauptmann.  ...

S már jön is Dohnányi. Az arca teltebb; hiányzik róla az a két mély vonás, amelynek fájdalmasságát a szeme tiszta kéksége alig tudta enyhíteni. Vonásai derűsek, látszik, hogy jól kipihente magát.



— Nem voltam én sehol a nyáron. Itthon nyaraltam, a Hűvösvölgyben, egy kis telken teniszpályát rendeztem be, és ott játszottam a feleségemmel, vagy kirándultam a hegyekbe. Nagyon jól esett, egészen megfrissültem bele. A nyár nem múlt el hiába, itthon komponáltam egy vonósnégyest.



— Nem, nem, az út nem fárasztó, sőt valóságos üdülés és pihenés nekem a tengeri út. Ebben az évben is Amerikába szólít a szerződésem. Októbertől februárig leszek kint, nemcsak dirigálok, hanem néhány szólóhangversenyem is lesz. Onnan egyenest hazajövök a Beethoven centenáriumra, csak közben Németországban adok néhány hangversenyt.



— Párizsba nem megyek. Igen, hallottam, hogy egyik nagy hangversenyiroda világkörüli bérleti hangversenyei sorozatába az én nevemet is fölvette. Gaveaut-ék is hívtak, de nem tudok menni. Azt az új muzsikát, amelyet főképp párizsi vagy Párizsban élő zeneszerzők művelnek, s amelynek következményét egyesek abban látják, hogy Berlin helyett Párizs legyen a világ zenei fővárosa, mint minden komoly zenei dolgot, figyelemmel kísérem. De hogy Stravinsky, Honegger, Hindemith zenéje a jelené, vagy a jövőé-e, az igazán a jövő titka.



— Régi dolgaim közül a Düsseldorfban bemutatott «Vajda tornyát» a következő szezonban több más német városban is adják, a «Ruralia hungaricát» több helyen: így legközelebb Münchenben mutatja be az ottani Filharmonikus zenekar. A legújabban komponált vonósnégyesem most fog megjelenni.



— A Beethoven centenáriumra nagy lelkesedéssel készülődöm, örömmel olvastam, hogy nemcsak Budapesten lesz európai nívójú Beethoven-ünnep, hanem a vidéken is készülődnek. Elsősorban Debrecenben, ahol a IX. szimfóniát akarják előadni, ami páratlanul érdekes vállalkozás. Debrecen nagyszerű zenei fejlődésének, nemcsak mint muzsikus, hanem mint a város most megválasztott polgára is szívből örülök. Most kaptam levelet dr. Bencs Kálmántól, Nyíregyháza polgármesterétől, aki Nyíregyházán csinálja azt, amit a Zenekedvelők Köre Debrecenben; szintén a IX. szimfónia előadása iránt érdeklődik. De Szegeden, ahol kitűnő filharmonikus zenekar van, Miskolcon, Nyíregyházán szintén készülnek Beethoven-ünnepre. A száztagú zenekar és száztagú kórus, ami a szimfónia előadásához legalább szükséges, nagy terhet jelent, ezt csak úgy lehet megcsinálni, ha a zenekarok, mint Ausztriában vagy Németországban, ingyen utazhatnak, és a kormány egyébként is támogatja ezt a nagyszabású kultúr akciót. A kultuszminiszter úrban megvan ez iránt a teljes jóakarat.



— Nagy örömmel hallom, hogy a Literatúra, ez a fordulatosan és ügyesen szerkesztett irodalmi folyóirat, állandó zenei rovatot nyit. A fiatalok egy csoportja szintén készül zenei lapot kiadni. Amilyen fejlett zenei életünk van, hála Istennek, két-három zenei lap is elfér nálunk.



— Szívesen teszek eleget a Literatúra kérelmének: a legújabb amerikai felvételből, amely még sehol sem jelent meg, adok egy példányt és őszintén kívánom, hogy a «Muzsika» minél hathatósabban szolgálja a magyar zene; kultúra szent ügyét. ...”



LITERATÚRA 1., 1926. 8. szám.



Ernst von Dohnanyi: Ruralia Hungarica Op. 32


A nap képe • 21812020-02-02 22:45:02

Fritz Kreisler a Vigadóban



Pénteken a Vigadó nézőtere grande toilettebe öltözött. Ezen az estén a zene múzsája ugyan a Mammon isten fővédnöksége alatt szerepelt: Fritz Kreisler hegedült, az a művész, aki nemcsak édes hegedűtónusával vonzza a közönséget, hanem azokkal a mesébe illő fellépti díjakkal is, melyekkel Amerikában valamennyi kollégáját túlszárnyalja.



De akik Kreislerben a hegedűsök dollárkirályát ünneplik, ne felejtsék el, ez a «kincset érő» művészet, tulajdonképpen nagyon kispolgári, sőt népies származású. Bölcsője a bécsi kedély szerény kis otthonaiban ringott, valahol a «Heurige» világában, ahol Lanner és a Straussok édes szavú hegedűje melengette az osztrák szíveket.



Valóban, Kreislerben ennek a kedélyes bécsi középszerűségnek géniusza hódította meg a világot. Andalító érzelgősség, «fess» táncritmusok, kellemes formák és mindenekfelett édes, elbájolóan, szívdöglesztően édes hegedűhang. A Lanner és Strauss-hegedű varázsa, mely nélkül nincs igazi schrammli-zenész: itt hatványozott «koncertpódium» formában hódítja a közönséget. A mi Reményinkről azt mondták, hogy koncertjátékossá nőtt cigány. Nos, ez a Kreisler egy ragyogó koncertjátékossá nőtt «Schrammel-Musikant».



Azonban sikerének nem az a legfőbb titka, hogy ezzel a «Heurige» lélekkel, ezzel az osztrák népi hegedűsszellemmel a virtuozitás, a technika legmagasabb csúcsaira tudott emelkedni. Éppen ellenkezőleg: azt ünnepeljük benne, hogy a nagyvilági virtuóz köntösében is meg tudott őrizni valamit a «Ländler» világának üde, őszinte poéziséből. Mert ez a költészet, melynek egykor Schubert is hódolt, mely Lannerben, a Strauss Jánosokban, megtalálta könnyűvérű zsenijét, ez a szívbéli eredeti poézis százszor többet ér, mint az a virtuozitás, melyet az ifjú amerikai hegedűmatadorok az öreg Kreislertől ellesnek.  



Ha csodáljuk Kreisler játékának gyönyörű könnyed dallamosságát, behízelgő eleganciáját, a hegedű lelkéből lelkedzett érzéki varázsát, akkor ezt az osztrák poézist csodáljuk benne. Ez emelte a koncertteremben Kreislert a tömegek kedvencévé. És a nehéz dollárok és felhőkarcolók urai nem is sejtik, hogy Kreisler hangversenyein a felső-ausztriai kisvárosok «Musikantentumja» adóztatja meg őket.



Természetesen mondanunk sem kell, hogy ezzel a kedélyes, formásan érzelmes poézissel meg lehet ugyan hódítani a tömegeket, de nem lehet meghódítani egy Bach-szonátát. Kreisler, a virtuóz, persze fölényesen uralkodik Bach technikai problémáin, de Kreisler a nyájas poéta, legfeljebb jóakaratú mosolyra késztetheti a zeneértőt, ha olyan mélységesen lélekbemarkoló zeneköltemény tolmácsolására vállalkozik, amilyen a pénteki est Bach-száma, a g-moll szólószonáta. Kreislernek egyébként külön balszerencséje, hogy közönségünk ezt a remekművet két nappal előbb Huberman grandiózus interpretálásában hallhatta. A felhők fölé szárnyaló sas után ez a bájosan turbékoló kis galambocska! Hiába Bach zenei felhőkarcolóiba nem lehet a bécsi «Gemüt» kényelmes liftjén felemelkedni. Ide nagy, tragikusan nagy érzések kellenek.



Schumann hegedű-fantáziájának romantikája sem olyan egyszerű költői probléma, ahogy azt Kreisler képzeli. De már Paganini koncertjét bátran átmodernizálhatja a kreisleri lélek: mert a kreisleri virtuozitás itt a mellényzsebéből fizeti ki mindazt, amivel a bravúrjátékos Paganininek tartozik. És végül: mikor Kreisler saját kis szerzeményeit kezdi játszani, akkor megszűnik minden kritika, akkor felszabadul a művész lelkének egész természetes költészete és a közönség Kreisler lábainál hever.



Tóth Aladár”



PESTI NAPLÓ, 1937.II.13. (88. Évfolyam, 35. szám)



Kreisler plays Paganini


A nap képe • 21802020-01-31 21:15:52

 



„Film készül George Gershwin életéről



Az egyik amerikai filmgyár tervbe vette, hogy filmet készít a legnépszerűbb, tragikus ifjúságában elhunyt modern amerikai zeneköltő életéről. A filmgyár George Gershwinnek bátyjával, Ira Gershwinnel szerződött, hogy az állítsa össze testvére életének legérdekesebb mozzanatait, valamint válogassa ki alkotásaiból azokat a részleteket, amelyek szerinte művészetére a legjellegzetesebbek. Az újdonság címe a kiváló zeneszerző legismertebb alkotása után „Rapshody in Blue” címet fogja kapni.



AZ ÚJSÁG, 1941.V.15. (18/110)



*



Rhapsody in Blue



Az amerikai Warner filmgyár megfilmesítette a Rhapsody in Blue világhírű szerzőjének, a klasszikus jazz megteremtőjének, George Gershwinnek az életét. Ebben a valóban monumentális zenei filmben lepereg előttünk a nagy zeneköltő élete, az, east sidei kis nyomortanyától a hollywoodi luxusvilláig, ahol Gershwin rövid, de tüneményes és sikerekben gazdag földi pályafutása véget ért. Ami a két állomás között van, diadalma Broadway-revük, jazz szimfóniák és zenei fantáziák sorozata és egy eredményekben jelentős, de alapjában véve boldogtalan élet. A Warnerék, akik ilyen zenei biográfiákban úgy látszik specialisták, valóban nem kíméltek anyagi eszközöket, hogy nagy barátjuk emlékét méltó módon örökítsék meg..



Szemtanúi leszünk a Rhapsody in Blue születésének és diadalmas premierjének, amely egyúttal a klasszikus jazz születését is jelenti, és amely premiernek a hőse Gershwin mellett Paul Whiteman volt.



Érdekessége még a filmnek, hogy Gershwin iránti kegyeletből szerepet vállaltak benne a nagy komponista meghitt barátai, az említett Paul Whitemanon kívül Al Jolson, az első hangosfilm, „Singing Fool” felejthetetlen főszereplője, Jascha Heifetz, a világhírű hegedűművész és még sok elismert zenész, karmester és kritikus.*



Gershwin megszemélyesítője Robert Alda, aki nemcsak kiváló színész, de remek zongorista is, amellett megszólalásig hasonlít Gershwinre, da szerepelnek még a filmben Joan Leslie és az új hollywoodi filmcsillag, Alexis Smith. A filmet Gershwin testvére Ira Gershwin írta.”



— m



MAGYAR NEMZET, 1947.IV.6. (3. Évfolyam, 78. szám)



*Megjegyzés (A.)



Továbbá: Oscar Levant, George White, Hazel Scott, Anne Brown, stb.



A film remek! Méltó Gershwin emlékének!


A nap képe • 21782020-01-31 07:56:47

"A jazzkirály



Látogatás Georg Gershwinnél, akinek több jövedelme van, mint az Egyesült Államok elnökének, s aki 27 esztendős.



(New York, február)



Mindjárt a dolog velejénél kezdem, mert amióta Georg Gershwin első zongorahangversenyét adta, bizonyára megállapította a közönség (éppúgy, mint a legtöbb kritikus), hogy ő az útszéli dallamok igazi művésze, amint ezt «Svanee» és «Lady be Good» című szerzeményei igazolják.



Ezek után képzeljenek el egy barna, 27 év körüli, komor fiatalembert, aki a Pall-Mallbeli szobájában a nyitott ablaknál ül, felemeli ujjait és játszani kezd. Az alkonyat már csaknem teljesen leszállt, amikor zongorájához ült, és amikor befejezte játékát, már égtek az utcán a lámpák. Ez-alatt a rövid idő alatt azonban olyan különös zenei élményben volt részem, aminőben még soha. Egy kis kábulatra volt szükségem, hogy pontosan le tudjam írni ezt az élményt, mert amit akkor éreztem, az a mámorhoz volt hasonló. Csak rapszodikus szavakkal, csak élénk és kiabáló jelzőkkel lehet rekapitulálni azt a kusza és csalogató ritmust, amely betöltötte az egész sötétségbe boruló szobát



Vajon le tudom-e írni most ezt a ritmust! Természetesen ma már mindenki ismeri a rendes jazz-zene fogásait. A legtöbb jazz-zene olyan, mintha zenei csuklóst végezne a rezgések ügyes beosztásával. Mindenki ismeri ezeket a kis fogásokat. Ezek olyan régiek, akár csak Bach, vagy talán régebbiek.



Az első öt percben megállapítottam, hogy Gershwin sokkal messzebbre ment vissza hangversenyén. Igen komplikált matematikai leírásra volna szükség ahhoz, hogy pontosan meglehessen magyarázni, mit csinált, és ha valaki már meg is magyarázta, az emberek többsége, akik esetleg ugyan ezt tennék, azt hiszem, semmivel sem jutnának előbbre, mint azok, akik hivatkozással Einsteinre elfogadják a relativitás elméletét. Egy sereg élesen disszonáns dallamot játszott le bizonyos mágikus ellenpontozásban, mindezeket csillogó tömegben hullámoztatva, amely tömeg azonban egyszerre úgy rendbe jött, mint egy masírozó sereg. És mégis szép ez a zene. ...



Mindig szép. Ez volt a benyomásom, amikor ezt a zenét hallottam.



Ki nem állhatom azokat az embereket, akik zenét hallgatva, üresen vigyorognak, és a vízcsobogásra hivatkoznak, amikor egy Liszt kadenciát hallanak, akik akkor fedezték fel zenei hajlamaikat, amikor Chaminade egyik szentimentális valcerét hallgatták és akik számára Chopin Preludje csakugyan nem jelent mást, mint amikor az eső csapkodja a tetőt, vagy amikor Georges Sand érzeleg. A világ teli van ilyen emberekkel és én gyakran hízelegtem magamnak, hogy nem tartozom ezek közé. Ügy látszik, tévedtem.



Mert amikor erre a zenére figyeltem, úgy tűnt fel nekem, mintha egész Amerika gyönyörűen kivirágzott volna előttem, A dallamok úgy szálltak ki a zongorából az előbukkanó csillagokkal, mint a felhőkarcolók masszívságának szépségei. A basszus hangok úgy harsogtak szüntelenül egy őrült néger orgiájának vadságával, hogy szinte belekábultam. Voltak élénk és vidám részletek, voltak halk rejtelmes melódiái, amelyek úgy hatottak, mint valami erdő óriási titokzatossága. A hangok összeütköztek és harcoltak egymással, összekuszálódtak, azután ismét kitisztultak, összekapcsolódtak és azután egy végső rohanással végigszáguldottak a billentyűkön, mint a dübörgő csorda a vadnyugati prérin, hogy elakadt a lélegzetem.



*



Amikor befejeződött mindez és a csendet fokozatosan áthatolta az utcáról beszűrődő mindennapi élet zaja, éreztem, hogy itt az idő, amikor előállhatok és mondhatom azt, amit Schumann mondott, amikor Chopint először hallotta játszani: «Le a kalappal, uraim, ez az ember zseni.»



Itt azonban nem volt kalap, amit levehettünk volna. Ezért rámutattam a kotta egyik legkomplikáltabb oldalára és megkérdeztem tőle: hogyan csinálta ezt?

Nem tudom.

Kérem, játssza ezt le ismét, de egészen lassan.



Játszani kezdett. Három különböző ritmus harcolt egymással — kettő a magas hangokban, egy pedig a basszus hangok között. Nevetni kezdtem.



— Min nevet?

— Ezeken a fülsértő ritmusokon. Hogyan csinálja?



Megrázta a fejét és tovább Játszott.



— Belülről érzek valamit és azután kidolgozom — ez az egész.



— Érzelmei bizonyára nagyon vulkánikusak lehetnek, ha ilyen zenét szerez. .Mindig viharosak az érzelmei?



— Nem, az általános, jazz-zene mást kíván.



Mialatt beszélt jobb kezével állandóan nyomogatta a billentyűket. Kis ritmus töredékek születtek, tovahömpölyögtek és aztán meghaltak. Itt-ott kétszer, háromszor is lejátszott egy-egy zenei frázist, majd elnyomta egy disszonanciával. Azután ismét egy megragadó ritmus csendült fel.



— Mondhatom, — szóltam, hogy ez tetszik nekem.



— Nekem is.



Ismét játszott rögtönözve a «kővetkező» témát.



— Ez tulajdonképpen charleston zene és még sincs charleston ritmusa.



És ezzel kínozni kezdett egy szegény dallamot, ahogyan csak egy dallamot kínozni lehet. Ismét és ismét játszotta ezt, amíg csakúgy nem éreztem, hegy bárcsak sohase hallanám többé. Azután, amikor már úgy látszott, hogy befejezte, így szólt:



— Nos, ez egy bevezetés.



*



Mielőtt azonban cikkemet befejezném, meg kell még mondanom, amit már az elején kellett volna megírnom, hogy Gershwinnek több jövedelme van, mint az Egyesült Államok elnökének.



— Néhány esztendővel ezelőtt kezdtem meg pályafutásomat — szólt Gerswin — egy kis Broadway-i lokálban. Minden este 9 órakor ott ültem a zongoránál és játszottam népszerű dalokat mindazoknak, akik bejöttek. Többnyire négerek jártak oda és kértek, hogy játsszam az «Isten, küldj vissza» című dalt. Kóristalányok lihegtek a hátam mögött. A vendégek közül sokan kellemetlenül viselkedtek, de voltak köztük kedvesek is. Ezek között volt Fred Astair.



    Egyszer Fred Astair egy kis operettet írt saját színháza számára és többször megkért, hogy hallgassam meg néhány új dalát. Emlékszem, hogy egyszer azt mondtam neki:



     Nem volna furcsa, ha egyszer én is írnék egy operettet az én színpadom számára és ti játszanátok a főszerepet benne? Nevettünk ezen. De azután mégis valóra váltottam tervemet. Írtam egy operettet. Ennyi volt az egész."



PESTI NAPLÓ, 1928.II.19. (79/41)


Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) • 18552020-01-28 00:11:16

Az Ábrahám Pálról szóló emlékműsort meglehetősen kiábrándítónak találtam. Az a személy ugyanis, aki a legautentikusabban nyilatkozhatott volna a zeneszerzőről, szinte alig kapott szót. Pedig a meghívott vendégek között jelen volt Kemény Anna Mária, Ábrahám Pál „munkatársának” (de kijelenthetjük: zseniális szerzőtársának), Kemény Egonnak a leánya is, aki Ábrahámot személyesen is ismerte. Igazán Anna Mária gyermekkori emlékeinek a felelevenítése lett volna érdekes, mivel ő – feltételezem - már csak a szülei beszélgetéseiből is minden jelenlévőnél többet tudhatott Ábrahámról.



Azt már nem is említem, hogy Anna Mária - tudomásom szerint - kiválóan beszél németül, jól ismeri az Ábrahám Pálról megjelent német irodalmat, így Waller Ábrahámról írt könyvének a teljes  tartalmát is. Ennek ellenére Nemlaha György csaknem minden alkalommal faragatlanul félbeszakította a Kemény Egon leánya által éppen megkezdett mondatot, noha az erőszakos úr (?) közbevetéseiből kiviláglott, hogy felkészültsége az adott témában hagy némi kívánnivalót maga után. Talán attól félt, hogy hangsúlyt kap az az állítás, amely szerint Ábrahám sikerdarabjai a zeneszerző Kemény Egonnal történt együttműködése idején születtek? Pedig Wallernak a TV-műsorban bemutatott könyvében is ez olvasható. (Ld. a 3348. sz. bejegyzésben idézett részt.)



Még szerencse, hogy Anna Mária finoman, úrinő módjára elhallgatott, szabad utat engedve a tahóság érvényesülésének.



Így történt, hogy az érdeklődéssel várt műsor – a kellemes (bár nem minden esetben a legjobb előadókkal) bemutatott zenés részletek ellenére – számomra bosszúságot okozott.


Zenetörténet • 2622020-01-24 21:43:22

 



NEMZETI SZÍNHÁZ



Pest, kedden, augusztus 3-án, 1869.

Mártha, vagy: a richmondi vásár.

Vig opera 4 felvonásban. Írta Friedrich Wilhelm Riese; fordította Szerdahelyi. Zenéjét szerzetté Flotow. Karnagy: Huber Károly. Rendező Böhm Gusztáv.



SZEMÉLYEK:

Lady Harriet Durham, a királyné udvarhölgye — Helvey Ilka.

Nancy, meghittje — Saxlehner E.

Lord Tristan Miklefort, rokona — Bodorfi.

Lyonel — Ellinger.

Plumkett, gazdag haszonbérlő — Kőszegi.

Richmondi bíró — Kaczvinszky.

Tanácsírnok — Perron.

Pitt Molli— Korcsekné.

Smith Poli— Haviné.    } pórlányok

Witt Betti — Szövési A.



Árusok. Haszonbérlők. Pórnők és leányok. Szolgák. Vadászok. Apródok. Nép.



FŐVÁROSI LAPOK, 1869.VIII.3.


Zenetörténet • 2612020-01-24 21:05:58

 



137 évvel ezelőtt hunyt el Friedrich von Flotow német zeneszerző.



 Akinek Liszt Ferenc örömében megcsókolta a fülét...



A „Márta” első magyar előadásának egyetlen élő szereplője

emlékeiről mesél. . .



Friedrich von Flotow Márta című vígoperáját újítja föl csütörtökön az Operaház. A Márta a régi Nemzeti Színházban került először színre magyar nyelven. A bemutató szereplői közül ma már csak özv. Cerri Gyuláné Saxlehner Emma* él. Az Ugocsa-utca egyik modern házában lakik. A „Bauhaus”- stílusban épült modem szobákban különösen hatnak a régimódi bútorok. De a nyolcvan-hatéves Saxlehner Emma asszony olvasóasztalán modern regények hevernek, egy német kötet, egy Zilahy-regény és egy Bókay- könyv. Századvégi fekete ruhája, botja, erős szemüvege levendulaillatot idéz a nagyasszony köré. A hajdani nagy alténekesnőre emlékeztető, kedvesen zengő hangon beszél az első Márta-elöadásról:



— 1867-ben mutatta be a Nemzett Színház Flotow Mártá-ját. Az első előadáson Pauli Richardné Markovits Ilka énekelte Mártát, a szopránszerepet, Nancyt, az altszerepet pedig én. Pauli Richard, a régi tenorista volt Lyonel és Kőszegi játszotta Plumkettet. A Nemzeti Színház főzeneigazgatója Erkel Ferenc volt. Fia, Erkel Gyula vezényelte az operát, Erkel másik fia pedig Sándor, a nagydobot verte a zenekarban. A karmesterek között volt Huber Károly is, Hubay Jenő édesapja, s ha jól emlékszem, ő is vezényelte egy párszor a Mártát. Őszintén szólva, nem tudom megmondani, hányszor énekeltem Nancyt. Radnóthfáy intendatúrája alatt sokszor játszottuk Flotow víg-operáját, mindig nagy sikerrel.



— 1884-ben nyitották meg a mai Operaházat. A megnyitó előadáson Ortrudot énekeltem Lohengrinben. Nem-csak a Márta első szereplői közül, de az operai megnyitó előadás résztvevői közül is csak én vagyok még életben. A Márta operaházi bemutatójára csak tíz év múlva, került sor. Ezen az előadáson is én énekeltem Nancyt s azután még számtalanszor, míg Mahler igazgatása alatt aztán nyugdíjba nem mentem.



— A Márta örökké kedves emlékem marad. Ennél csak Liszt Ferenchez fűződő emlékeim kedvesebbek. Nagyon sokszor találkoztam Liszttel, énekeltem a dalait hangversenyeken, régi híres nagy banketteken. Liszt Ferenc sokszor kísért zongorán. 1869-ben mutatták be a Redout-ban, a mai Vigadóban Liszt nagy kantátaszerű szerzeményét, a 137. zsoltárt. Az altszólót én énekeltem. A hegedűszólót a nagynevű Reményi Ede játszotta a zenekarban. Az előadás után Liszt Ferenc felugrott, hozzám jött és elragadtatva, örömében megcsókolta a fülemet. Ezt sohasem felejtem el! Liszt azután is gyakran meglátogatott, ha Budapesten járt.

— Sok szomorú emlékem van és egy nagy boldogságom: a fiam, Cerri Károly és a menyem. Elégedetten, visszavonultan élek. Csak egy kívánságom volna: bár ne lenne tükör a világon. . . .



Holott erre a kívánságra Saxlehner Emmának semmi oka sincs, hiszen egyike a legbájosabb öregasszonyoknak. S még egy kis szomorúsága van a nagyasszonynak. Az Operaház csütörtöki Márta felújítását nem láthatja. Gyöngélkedik. Esténként már otthon a helye. Pedig nagyon kíváncsi lenne a fiatalokra. Orosz Júliára, az új Mártára és Gere Lolára, aki az ö régi szerepét, Nancyt énekli. . . .



—cent



BUDAPESTI HÍRLAP, 1935.I.23. (55. Évfolyam, 19. szám)



*Saxlehner Emma (1849-1938) operaénekesnő, zenepedagógus.



WIKIPEDIA (Megj. A.)


Franz Schmidt • 35112020-01-24 19:43:15

 



NAGY ÖRÖM LÁTNI ÉS HALLANI EZT A NAGY SIKERT!!!


A nap képe • 21772020-01-22 16:24:53

 



[…] Csöndesen álmodó Duna-parti palota a budai Margit-rakparton, benne muzeális értékeket őrző, tágas, nagy szobák: ez az otthona élő nagy büszkeségünknek, Hubay Jenőnek, a magyar zenekultúra világhíres úttörőjének. Kívülről előkelő, mint egy – grandkanali - csipkepalota, homlokzatán Brügge régi házainak mesélő némasága, belülről pazar gazdagságú, csudálatosan szép művészi élet lüktetése. Dalok születnek itt, művészet fakad, ifjú titánok nevekednek fel a mester nevelésében s indulnak világgá. ...



Innen indult útnak Vecsey Ferencz, Geyer Stefi, Szigeti József, Gyárfás Ibolyka, Telmányi Emil s a tüneményes tehetségű Pártos István, de külföldi hírességek is, így többek között az amerikai Sol Cohen és Brown Eddy, az orosz születésű Kogan és több neves művész. Szerte-széjjel a nagyvilág minden irányából zarándokolnak ide a művészi kiképzés áhítói, akiknek ez időszerinti élő nagy mestere a magyar Hubay Jenő. A művészet vándorainak tarisznyáiba a hírneves mester nemcsak a virtuozitás művészetét adja útravalóul, hanem a lelkét is, a gazdag, mélységekben pompázó érzéseket, a melyek ott zajlanak valamennyi Hubay növendék előadó művészetében. ...[…] (Hubay Jenő otthonában [részlet] - Vasárnapi Újság 1917) 



A fénykép az utolsó művészképző osztályról készült a Fő utcai zeneteremben 1936-37 telén. A fényképen láthatók (balról jobbra): Bruckbauer Ferenc, Bardócz Margit, Fejér Sándor, Hubay Jenő, Fenyves Lóránd, Zathureczky Ede, Lengyel Gabriella, Virovai Róbert.



A zongoránál Farnadi Edith, hegedül Wanda Luzzato. (Zenemű Kiadó Bp. 1976.)


Zenetörténet • 2602020-01-21 20:31:54

 



LORTZING EMLÉKE



 



ÉPPEN MA, 169 évvel ezelőtt halt meg Berlinben ALBERT LORTZING német zeneszerző.



Első kisoperája a „Janinai Ali pasa” (1820) volt. Münsterben mutatták be a „Krisztus mennybemenetele” oratóriumát (1828). „A lengyel és gyermeke” (1833) már több német színpadot járt be. Sikert romantikus operái (A vadorzó -1842, Undine - 1845) hoztak számára.



„A fegyverkovács” című vígoperája bemutatója (1846) után Bécsbe karmesterként szerződtették. Fő műve a Nagy Péter cár történetét elmesélő „Cár és ács” (1837).



Érdeme, hogy a német népművet és mesejátékot a romantikus opera, a vígopera szintre emelte.



*



— Nemcsak a pietás vezérli most a németeket, hogy oly sűrűn látogatják meg Albert Lortzing sírját (Ez még 1899-ben történt, a „Fegyverkovács” akkori bemutatója alkalmából).



A roskadozó keresztet friss repkénnyel futtatják tele, melyet a megtérés és megbánás könnyei öntöznek sűrűn.



A nemzeti érzés, mely most hatalmas lángra lobbant a németeknél, Albert Lortzingot  is megmenti a feledéstől. Igaz német volt, minden érzésében s tettében. Ha nem is oly hatalmas erő lüktetett benne, mint Wagnerben vagy Weberben, úgy Lortzing működését, különösen nemzeti szempontból, alábecsülni nem lehet.



Ő volt az, ki a német vígoperát a kezdetleges tökéletlenségektől megszabadította s oly magas művészi színvonalra emelte, hogy a modernebb német vígoperák közül kevés vetekedik az övéivel. Nem volt az a világraszóló reformátor, mint Wagner. Tehetségében nem a drámai erő van túlsúlyban, hanem a kedvesség és egyszerűség. A mikor még neve alig volt ismeretes, sokan voltak, kik sehogyan sem tudtak megbarátkozni múzsájának termékeivel. Sem vígaknak, sem komolyaknak nem tartották, hanem, egyszerű keresetlenségénél fogva, inkább jelentéktelennek. Lipcsében, hol leghosszabb ideig tartózkodott, igen kevés barátja volt. A kevesek közé tartozott azonban dr. Fink, az akkori kritikus-gárda legkiválóbb tagja. Ez Lortzing munkásságáról külön tanulmányt írt, melyben a többek között Lortzing zenéjéről ezeket mondja:



„Nem akar mást, mint kellemesen szórakoztatni. A természetet a keresett fölé helyezi, s ezért a ritmus és dallamok egyszerű fonása által inkább tetszeni, mint feltűnni törekszik. Sehol sem banális, de sehol sem igyekszik túlzottan eredeti lenni. Az eredetiségre való törekvésnek is meg van az a káros hatása, hogy gyakran a tehetségtelenségnek palástjául szolgál. Szóval Lortzing zenéje egyszerű és természetes, ment minden külső máztól.”



Mikor egy-két dalműve osztatlan sikert aratott, akkor már elismerték Lortzing nagy tehetségét. És ki is tüntették a «bájos» jelzővel. Mindenütt csak a «bájos» Lortzingról beszéltek, de megélhetésre nem igen nyújtottak neki módot. Soha embert annyi bal- szerencse nem üldözött, mint ezt a művészt, ki gyakorta kénytelen volt nagy családjával éhezni.



Igaz színész-családból származott. Apja becsületes bőrkereskedő volt, ki különös gyönyörűséget talált abban, hogy vasárnaponként műkedvelői színpadokon felléphessen. Egy ilyen előadás alkalmával ismerkedett meg Peidel Zsófiával, ki szintén rajongott a színművészetért. A fiatalok megszerették egymást s elhatározták, hogy együttesen megvalósítják régi tervüket: színészek lesznek. A férfi a hősszerelmes szerepkört választotta, az asszony szubrett lett. S így vándoroltak egyik városból a másikba, mint egy vándor komédiástrupp tagjai.



Albert Lortzing 1801. október 23-án született. Egyetlen fiú volt, kis nővére, ki két évvel idősebb volt, mint ő, tizenegy-éves korában meghalt. A szülők azon voltak, hogy gyermeküknek jobb sora legyen, mint nekik. A lehető leggondosabb nevelésben részesítették. Az iskolai tanulmányokon kívül azonban, különösen ügyeltek arra, hogy zeneileg is kellőképpen képezze ki magát, a szülők vándorélete azonban gyakorta hátráltatta a fiút tanulmányaiban.



Különben is a gyermek nem-szívesen forgatta a könyveket, hanem csak akkor volt boldog, ha valamelyik kis szerephez jutott: a színpadra léphetett. Rajongó szeretettel csüngött szülőin, sok keserves könnyeket hullatott, mikor látta, hogy olykor esténként még a száraz kenyér is hiányzik az asztalról. Minden módot kigondolt, hogy szüleinek segélyére lehessen. Titokban partitúrákat adott ki, s mikor néhány garast összekuporgatott, vidáman adta anyjának.

— Itt van, anyuskám! Most talán valami meleg ételre is telik!



A viszonyok mind rosszabbak lettek, s Lortzing abbahagyva tanulmányait, maga is kénytelen volt, mint színész megkeresni kenyerét. Mint fiatal szerelmes lép fel, majd tenor-szerepeket is énekel. A sors ide-oda veti. A trapp végigjárja az összes kisebb városokat. Aachenben felismeri Lortzing tehetségét a kölni színház igazgatója, Eingelhardt. Magához veszi őt szüleivel együtt s mindent megtesz, hogy Lortzing nyugodtan dolgozhassék. Ezek voltak legboldogabb napjai. Az érzések szunnyadoztak lelkében, a gondolatok rajzottak fejében s csak alig várta a pillanatot, hogy papírra rögzítse őket. Nagy lelkesedéssel lát a munkának. Gyors egymásutánban írja az egyházi dalokat, de csakhamar észreveszi, hogy e dalok talentumának sehogy sem felelnek meg.



Akkortájban (1831-ben), az egész világ, rajongó érdeklődéssel követte a lengyelek szabadságharcát. Mindenki lelkesedett a kis nemzetért, mely hősies bátorsággal felvette a küzdelmet a hatalmas Oroszország ellen. Lortzing ügyes módon felhasználta ezt az osztatlan rokonszenvet s egy kis egyfelvonásos operát irt, melynek tárgyát a lengyel szabadságharc egyik epizódjából merítette. «A lengyel és gyermeke» (Der Pole und sein Kind) volt a címe s mikor 1833. január 4-én bemutatóra került, Lortzing ezt írta apjának:



„Soha annyi könnyet nem láttam, mint e kis darab előadásánál. Sírt a színházban mindenki.



S mikor a meghatottság kissé elmúlt, kitört a lelkesedés. Tomboltak, tapsoltak s én alig győztem megköszönni az elismerést.”



A rendkívüli siker természetesen nagyban hozzájárult ahhoz, hogy alkotókedvét növelje. A színházi elfoglaltsága dacára maradt annyi ideje, hogy a múzsának is áldozhasson. A kisebb, egy-vagy két-felvonásos operák gyors egymásutánban követik egymást s mindegyik tetszik a közönségnek. Az önérzet mindjobban dagasztja Lortzing kebelét; érzi, tudja, hogy valami nagyobb mű alkotására van hivatva. Szövegkönyv után néz s jónak találja, hogy ismét a lengyelek életéből merítse tárgyát. Rövid idő alatt megírja a «Cár és ács» című operáját. A legszebb s legértékesebb művét. Azaz őszinte friss humor, mely Lortzing egyéniségét jellemzi, hatalmas, széles mederben buzog végig az operán. Nemcsak Németországban, de a külföldön is mindenütt a legnagyobb elragadtatással fogadják az operát. Még Oroszországban is előadják, De itt a cárból a cenzúra német nagyherceget formált.



Mennél jobban növekedett Lortzing, annál inkább növekedtek anyagi gondjai is. Az operái, a nagy siker dacára, alig jövedelmeztek valamit; a nagyobb színházak 60—70 tallért, a kisebbek 25—30-at fizettek az előadási jogért. Így Lortzingnak ugyancsak meggyűlt a baja, hogy nagy családját és szüleit eltartsa. Dacára annak, hogy Lipcsében magasztalják, kezébe ragadja a vándorbotot s megy mindenhová dirigálni, tanítani, csakhogy keressen. Mennyit dolgozott, fáradozott, azt könnyű elképzelni. Ez a cigányélet azonban még mindig nem lohasztotta alkotóerejét. «A vadorzó», «Undine», «A fegyverkovács» ezekből a vándorévekből valók.



A negyvennyolcas forradalmi évek azonban még ezt a szomorú helyzetét is rosszabbá tették. A színházi élet teljesen pangott s a legtöbb színház a tönk szélén állott. Ekkor Lortzing a hamburgi színháznál volt. A kiadásokat, ahol csak lehetett összevonták s egy szép napon Lortzing szerződését is felbontották. Nem is kapott többé szerződést.



„Színházba nem járok — írja ekkor egyik barátjának — de az emberek, kikkel találkozom, még mindig szánakozva néznek reám, mintha azt mondanák: «Szegény ördög, még mindig szerződés nélkül?» A zenekar tagjai s a többi emberek, kik eddig «karmester úrnak» szólítottak, most zavarba jönnek, ha köszöntőm őket, s azt felelik: Ah jó napot... izé úr!... Hisz a karmesteri cím már nem illet engem!”



Ez időtől fogva rohamosan hanyatlik Lortzing pályája. Tengődik, vállalkozik, próbálkozik siker nélkül. Végre az ivásban keres enyhülést és feledést. Egészsége erősen megromlik, s gyakorta panaszkodik fejfájásról, vértolulásról. 1851. január hó 20-án este holtfáradtan tér haza. Egész nap munka után nézett eredménytelenül. Szomorúan elkölti vacsoráját övéivel, s korán lefekszik. Reggel hét órakor halva találják ágyában.



Mindössze 49 évet élt.



Mélyen érző, igaz költőember volt. Nem méltányolták eléggé életében, most, halála után emelik számára a piedesztált. Igazi költő-sors. Míg élt: éhezett, nyomorgott, halála után nemzeti hőssé avatják. Mi haszna van már a szegénynek belőle?



A.



Régi folyóiratokból válogatva.



(Magyar Nemzet, Fővárosi lapok, Zenelap, Pesti Napló stb.)


Milyen zenét hallgatsz most? • 250492020-01-20 22:01:26

 



BALASSA SÁNDOR:



 



5 Testvér (5 Brothers), Op. 5 (1960)



Levelek a rezervátumból (Letters from the Reservation), Op. 87 (version for piano) (2004)



2 Zongoradarab (2 Piano Pieces), Op. 137 (2014)



Ládafia, Vol. 1 (From an Old Chest, Vol. 1), Op. 113 (2009)



Ládafia, Vol. 2 (From an Old Chest, Vol. 2), Op. 120 (2010) 



Piano Sonatina No. 1, Op. 23, No. 5 (1961)



 



KASSAI István (zongora)



GRAND PIANO GP 803. sz. CD lemez



 



A nagyon kellemes zongoradarabok a kiváló zongorajátékkal párosulva igazi élvezetet nyújtanak!


A nap képe • 21762020-01-20 20:51:10

Portré



Balassa Sándor



A Tribune Internationale des Compositeurs 1971-es párizsi seregszemléjén Legenda című művével III. helyezést ért el. A külföldi sikert hazai elismerés is követte, az idén Erkel-díjat kapott. Balassa Sándor nevével 1971 előtt ritkán találkoztunk a hangversenyműsorokon, holott már 1965-ben megszerezte zeneszerzői diplomáját.



Mit jelent számára az elmúlt néhány év? A belső érlelődés miatti tudatos visszavonulást vagy inkább kényszerpihenőt — esetleg még talán most is ott tartunk, hogy senki sem próféta a saját hazájában?



— A hasonlat ez esetben nem szerencsés, sőt félrevezető, mert semmi esetre sem tartom magam prófétának. Egy kezdő komponista számára a visszavonulásnak nincs értelme, ugyanis még nincs honnan visszavonulnia. Nem hiszem, hogy 1965 óta megváltoztam volna. Minden embernek van egy eredendően sajátos töltése, s azt kell kibontakoztatnia, amivel rendelkezik. Különböző kaliberű ágyúk vannak, amelyek természetesen csak a méretüknek megfelelő löveggel használhatók. Így van ez az ember tehetségével is: eredményesen mindenki csak saját keretein belül működhet. Ez a tevékenység teljesen leköt, műveimnek nem voltam és nem is leszek propagandistája, reklámfőnöke. Minden műnek megvan a saját életútja, s ezen az úton már a zeneszerző nem kísérheti — saját lábán kell megállnia. Ezért tartom fontosnak a zene pontos lejegyzését, hogy később „szülői" segédlet nélkül is bárki, bárhol megszólaltathassa.



— Korunk zenei termésében az eligazodás nemcsak a zenekedvelőknek, hanem a hivatásos muzsikusok számára is nagy probléma, ugyanakkor a zene elvesztette azt a társadalmi presztízsét, amivel, évszázadokkal ezelőtt rendelkezett. Miben látja e kettős jelenség okát?



— A jelenlegi zűrzavar létezik, de megfelelő távolságból nézve biztosan kitisztul majd. Próbáljuk vizsgálni például a szerteágazó okozatok egyik kézenfekvő szálát. Sok esetben zenén kívüli rendszerekkel akarják igazolni a zene létezését. Különböző matematikai, fizikai, pszichológiai stb. összefüggésekkel szervezik meg a zene anyagát, mintha elvesztették volna hitüket a zenei szerveződés lehetőségeiben.

     A tudományos megközelítés a dolgokat önmagukban vizsgálja az én kizárásával, ez zavaróan befolyásolhatná a pontos eredményt. A művészi megközelítésből nem hagyható ki a szubjektum, sőt minden más összefüggés is csak erre vonatkoztatható. Az anyag itt közvetítő közeg, mely embertől emberig viszi az üzenetet. Ennek az üzenetvivő anyagnak a művészi elrendezését tanuljuk meg, mint szakmai szférát, ez a mesterség. A többi nem tanítható, az ember a saját énjének rejtelmeiből hozza felszínre, érzésem szerint ez a lényegesebb szféra.

     Nem akarom szétválasztani ezt a két tényezőt — egy mű szintjén ez nem is lehetséges, de bármely oldal túlzása olyan torzulást okozhat, mely megrendítheti a művészet alapjait. Erre ma nagyon sok példát találhatunk. A mérték és egyensúly utáni vágyam ösztönöz, idézném a költőt: „Jót s jól, ebben áll a nagy titok."

      Az üzenetről csak annyit — a kiválasztott írástudók nem dobhatják vissza az embereknek a betűket, mondván: rakjátok össze magatok, mert én nem tudom. Ezzel saját létezésüket számolnák fel. A fogalmazást meg kell kísérelniük még akkor is. ha ez lehetetlennek tűnik.     



      A  kérdés második részére válaszolva, hogy ti. a zene elvesztette azt a társadalmi presztízsét, amivel hajdan rendelkezett — azt mondhatom, ez sajnálatos, de egyáltalán nem meglepő, összehurkolva az előbbi témakörrel: a középkorban a tudomány volt a teológia szolgálólánya, korunkban úgy látszik, a művészet válik a tudomány szolgálólányává. A zeneszerzőnek, gondolom, meg kell próbálnia visszaszerezni az elveszett presztízst, — hogy lehet-e? Kérdéses, de mindenképp meg kell próbálnia.



      A zene fáján vannak új hajtások, de az alapprobléma ma is az, ami hétszáz évvel ezelőtt volt. A műnek, a mű megszólaltatójának és a közönségnek kell zárnia azt a hárompólusos áramkört, amelyben a varázslat létrejöhet.— Hogyan látja a különböző iskolák, irányzatok fejlődését s ezek között hová helyezné saját munkásságát?

     Az ágakon megjelenő friss hajtások nem fejlődhetnek a fa törzse nélkül, a törzs viszont a hajtásokon keresztül lélegzik, a gregoriántól ível Bachon, Mozarton át a jövő felé. Ez a fa mindeddig megújult, különböző népek zenéjéből, csodálatos géniuszok által, de a pálya tovább ívelhet, nyitva a tér.

      Irányzatokhoz nem szívesen kötődnék, mert elveszíthetném látásmódom szabadságát. Egy irányzat vagy iskola látszólag biztonságot, védettséget adhat, de idegenszerű korlátokat is. Az így keletkezett darabokon a szerző — amikor már kikerült a csoport hatása alól — utólag nem segíthet.

      De amit legkevésbé látok gyümölcsözőnek: egy még újabb irányzatért otthagyni a nemrég felvett régebbit, így a szerzőnek egyrészt nincs alkalma belenőni, mélyen megragadni a stílust, megtalálni a saját összefüggésrendjét az anyagon belül, másrészt a látszólag friss irányzat ha máshonnan került ide, pillanatnyilag talán újnak hat, de Föld-méretekben gondolkodva csak „felmelegítés", máshol unott holmi — más szóval: ha a darab legfőbb ereje csak újdonságában van és nem az összefüggések gazdagságában, úgy mulandó jelenség csupán. Ezeket a gondolatokat azért vetem fel így, mert munkámban felmerülnek, nap-mint nap viaskodom velük — a létezésemért.



— Legtöbbször önmagunk sem vesszük észre, hogy elveink az idő múlásával mennyire átalakulnak. Szeretném megkérdezni: a Főiskoláról kikerült Balassa Sándor felfogása mennyiben tér el mai elképzeléseitől?



— Sokat tanultam előadott darabjaim visszahallgatásából. Ilyenkor az elképzelés és a megvalósulás ütközik meg, a zeneszerző számára ez valóságos szürete a tapasztalatoknak.

      A Főiskolán Szervánszky Endre professzor tanítványa voltam, azt megelőzően autodidakta módon foglalkoztam komponálással. Szervánszky tanár úrtól a kötelező klasszikus anyagú tanulmányokon kívül (melyek rendkívül fontosnak bizonyultak, és ezt figyelmébe is ajánlom minden főiskolás kollégámnak) magasrendű etikai útravalót kaptunk. Ez az utóbbi az évek múlásával egyre drágább kincsemmé válik: iránytű, mely mindig az igazabb út felé ösztökél akkor is, ha az látszik a nehezebbnek. Ennek a szemléletnek fundamentuma az, hogy mindennél fontosabb az emberség, mert az igazi művészet is csak erre az alapra épülhet. Tanárom erősített meg abban a felfogásomban is, hogy csak a lényegi kapcsolatok a fontosak, minden más ezekre függeszkedik csupán. A nehéz kor, melyben élünk, a civilizáció kőkorszak-ártalmai eltompítanak, felőrölnek bennünk valami alapvetőt.

      Ennek az alapvetően emberi tartásnak a megőrzésében látom a kiút megtalálásának egyik lehetőségét. A bajok orvoslása túlesik az egyén hatáskörén, mégis szeretnék a saját portámon rendet tartani, mert ezt megtehetem, s ezért a rendért vállalnom is kell a felelősséget."



Ifj. Fasang Árpád



MUZSIKA, 1972.VII.1. (7. szám)



-------



2019 májusában a „GRAND PIANO” lemezcég 2 CD lemezen (GRAND PIANO GP 803, 804) válogatást jelentetett meg Balassa Sándor zongoraműveiből. A felvételeken Kassai István zongoraművész játszik. Kiválóan és élvezetesen adja elő a jobbnál jobb zongoradarabokat. Balassa Sándor a hazai kortárs muzsika jeles képviselője.  



5 Testvér, Op. 5: No. 3, Sostenuto, pesante



Legenda - vegyeskarra



Balassa Sándor - Hunok völgye, Op. 69


Zenetörténet • 2582020-01-11 18:06:59

G L I È R E



145 évvel ezelőtt, 1875. január 11-én (a Julián naptár szerint: 1874. december 30-án) született Kijevben az apai részről német-belga, anyai részről lengyel származású  Reinhold Moricevics Glière (oroszul: Рейнгольд Морицевич Глиэр, ukránul: Ре́йнгольд Мо́ріцевич Гліер), születési nevén Reinhold Ernest Glier. Vezetéknevének írását - származására hivatkozva - 1900 körül Glière-re változtatta.



Keldis  „Az orosz zene története” című könyvében azt írja, hogy: „ […] Glière az orosz zene nagy nemzeti stílusának «utolsó mohikánja» volt, fáradhatatlan a tanításban és a komponálásban. A zeneszerzés mestere a zene valamennyi műfajában.



Nem szakad el az orosz klasszikus hagyományoktól Glière, aki Tanyejev, Arenszkij és Ippolitov-Ivanov tanítványa:  az 1890-es évek végén és az 1900-as évek elején tűnik fel több nagy zenekari darabbal (I. szimfónia, vonós-szextett és oktett). […]”



1891-ben a kijevi zeneiskolában tanult, ahol többek között Otakar Ševĉik hegedűjátékra oktatta. 1894-ben a Moszkvai Konzervatóriumban tanult tovább, ahol Tanyejev (ellenpont), Ippolitov-Ivanov (zeneszerzés), Arenszkij és Georgi Conus  (összhangzattan) tanítványa volt. 1900-ban diplomázott. Ezután tanári állást vállalt a moszkvai Gnyeszin Zeneiskolában.



Újra Keldist idézem: „[…] 1902-ben két magániskolában is tanít, amit Tanyejev szerez számára. Itt többek között Mjaszkovszkij és a 11 éves Szergej Prokofjev is a tanítványa lesz. 1905-1908 között Berlinben is dolgozik. Visszatérve Moszkvába, ismét a Gnyeszin Zeneiskolába megy tanítani.



A fiatal zeneszerző, egyszerű és világos melodikai szerkesztéssel, zenéjének határozott nemzeti jellegével, a formaadás és a kifejezés nagy művészetével vonja magára a figyelmet. Az I. szextettért Glinka díjat kap. A nemzeti kolorit és a népdalhoz való közelség jellemzi későbbi alkotásait is, melyekben az „Ötök” alkotó útját követi: ilyen a 2. vonósnégyes Op. 20 (1905), a II. szimfónia Op. 25 (1908).



Az «Ilja Muromec» című hatalmas és dekoratív III. szimfóniában, Op. 42 (1911) az orosz nemzeti eposz nagyszerű hőseit, ezek egészséges, céltudatos és életerős jellemét állítja szembe a modernista művészet cikornyásságával és beteges dekadenciájával. Glière a népi élet témáit néha passzívan, szemlélődően fogja fel, de művei tartalmát és kifejezési eszközeit tekintve alapjában véve haladó és realista marad.



1913-ban tanárnak nevezik ki a kijevi zeneiskolába. amelyet egy évvel később konzervatóriumi szintre emelnek. Ekkor elnyeri az igazgatói állást is.



Egészséges realizmusa lehetővé tette, hogy a Nagy Októberi Forradalom után azonnal aktívan bekapcsolódjon a szovjet zenekultúra fejlesztésébe és megtalálja a helyes utat az új hallgató-tömeg kielégítésére. […]”



Életének első felét a cári uralom idején, a másodikat a proletárdiktatúrában töltötte. Glière az, aki nem szenvedte meg a Lenin, majd Sztálin nevével fémjelzett korszakot, sőt, a haszonélvezők körébe lépett, mégpedig a legfelsőbe. 



1920-ban Glière Moszkvába költözött, ahol a Moszkvai Konzervatóriumban 1941-ig tanított.



Több neves tanítványa volt, többek között: Alekszandrov, Hacsaturian, Davidenko, Moszolov. Néhány évig a «Proletkultur» szervezetében is dolgozott, mint oktatási népbiztos.



Ez a "közepes tehetségű" zeneszerző a harmincas évek közepétől 1948-ig a Szovjet Zeneszerzők Szövetségének elnökeként működött, címeinek-kitüntetéseinek listája elképesztő (három Glinka-díj, Munka Vörös Zászló Érdemrend, három-három Lenin- és Sztálin-díj, népművészeti díjak [pl. szovjet, üzbég, azeri] stb…).



Művei közül említést érdemelnek: a már szóba hozott III. szimfónia (Ilja Muromec), Hárfa-versenye (Op. 74, 1938), Kürtversenye zenekarra (Op. 87, 1951), több, a Vörös Hadsereg részére írt katonaindulója, továbbá Hegedűversenye (Op. 100, 1956), kamaraművei (vonósnégyesek, oktett), zongoradarabjai, operái (pl. Rachel, Op.81 /1942-43/), balettjei (pl. Bronz lovas, Op. 89 [1948-49]; Taras Bulba, Op.92 [1952]), dalai, koráljai, kantátái és filmzenéje.



A szovjet rendszer nagy becsben tartotta Glière-t. 75. születésnapján (1950-ben) nagy ünnepséget tartottak a zeneszerző tiszteletére. Műveiből összeállított hangversennyel üdvözölték a „kitűnő szovjet zeneszerzőt”, aki – mint írták – kiváló őrzője az orosz zene legjobb hagyományainak. Különösen a szovjet balettzene terén alkotott nagy értékűt.



(A Szabad Nép nyomán, 1950.I.22.)



Glière 1956. június 23-án – 81 éves korában – hunyt el, Moszkvában.



Reinhold Glière : String Quartet No. 1 in A major Op. 2 (1900)


Milyen zenét hallgatsz most? • 250452020-01-11 16:49:13

 



VASILY SERGEYEVICH KALINNIKOV:



 



Symphony No.1 in G Minor



Symphony No.2 in A Major



 



National Symphony Orchestra of Ukraine



Theodore Kuchar (conductor)



 



NAXOS CD



  


Zenetörténet • 2572020-01-11 12:57:47

KALINNYIKOV



154 évvel ezelőtt, 1866. január 13-án született, és 119 évvel ezelőtt, 1901. január 11-én*  hunyt el és Vaszilij Szergejevics Kalinnyikov (Васи́лий Серге́евич Кали́нников) orosz zeneszerző.



Kalinnyikov annak a generációnak sarja, mely Borogyint, a nagy romantikust vallotta mesteréül. Zenei képzésben Moszkvában részesült, ahol Iljinszkij** és Blaramberg *** voltak mesterei. 25 éves korában a moszkvai Kis Színház és az Olasz Színház vezető karmestere, de lassan elhatalmasodó tüdőbaja arra késztette, hogy lemondjon állásáról és délvidékre költözzék. Ekkor kezdett szorgalmasan komponálni. Előbb egy kantátával (Johannes Damascenus) vonta magára a német zenekritikusok figyelmét, majd I. szimfóniájával, amelyet Bécsben (1898) és Párizsban (1900) is nagy sikerrel játszottak.



Liszt hatása alatt szimfonikus költeményeket is írt (A nimfák, A cédrus és a pálma), majd illusztráló zenét Tolsztoj Boris cár-jához.



Súlyos betegségének a Krím-félsziget enyhe klímája sem használt, és fiatalon halt meg, alig 35 éves korában.



Forrás: A ZENE 1936. évi 11. száma



 



*más forrás szerint: 1900. december 29-én



** Alexej Alexandrovics Iljinszkij (1859-1920), zenetanár és zeneszerző



 ***Pavel Ivanovics Blaramberg (1841-1907), zeneszerző, író



 



Kalinnikov - Tsar Boris - Ouverture


A nap képe • 21722020-01-08 07:56:11

 



Hans Guido von Bülow éppoly híres volt gorombaságáról, mint zenei tehetségéről. Egy társaságban bemutatták Dumden lordnak, az angol főúr szerette a tréfát, de el is értette. Bülow azonban még a művészeknél megszokott hiúság mértékén is túltett és különösen fájt neki, ha egy-egy kudarcát említették.



A lord egészen elfogulatlanul kérdi:

— Bocsánat, mester, mikor játszott utoljára Angliában?

— Két éve, — felelte Bülow és arca elsötétedett visszagondolva arra a lesújtó kritikára, melyben az akkori szereplését az angol lapok részesítették.



— És hol játszott, doktor úr?

— Joachimmal együtt a Kristálypalotában.

— Igen, igen, emlékszem, olvastam róla. Mit is játszott, hogy úgy lerántották?



Ez már Bülownak is sok volt és gorombán így válaszolt:

— Mit? Az „Oh du lieber Augustin”-t, tudja? Ráadásul Joachim meg én elfütyültük a „God save the Queen”-t. Talán azt is szeretné tudni, mit ettünk? Plum-puddingot.



Ezzel fölállt és otthagyta a lordot. A társaságban kínos zavar keletkezett, csakhamar azonban visszatért a goromba mester és nyugodtan odalépett angol barátjához.



— Haragudtam önre az imént, — mondta, — de nem volt rá okom. Tudakozódtam ön felől.

— No, és jót hallott?

— Sajnálatomra nekem nem jó, amit hallottam. Ha egy Bülow egy Dumdennel muzsikáról beszél, akkor az egyik bizonyosan ökör. Ez az ökör a jelen esetben én vagyok, mylord.



*



Hans Guido von Bülow mondta:

— A jó karmester abban különbözik a rossztól, hogy az egyiknél a partitúra van a dirigens fejében, míg a másiknál a fej van a partitúrában.



AZ ÚJSÁG, 1936.IV.22. (Anekdota Lexikon)


A nap képe • 21692020-01-04 11:13:48

 



PERGOLESI RENESZÁNSZ





Megírtuk azt a mozgalmat, amely főleg Olaszországban Pergolesi művészetének újjáélesztése érdekében támadt. Hírt adtunk arról is, hogy a nápolyi zeneszerző bicentenáriuma alkalmából (1936) bizottság alakult, melynek célja Pergolesi összes műveinek kiadása. Az összkiadást 25 kötetre tervezik. Elképesztőén nagy szám ez, ha arra gondolunk, hogy Pergolesi 26 éves korában örökre letette a tollat és rövid életét is tüdőbajban, betegen töltötte.



Ezenkívül sem volt a szerencse gyermeke: meg kellett küzdenie a sikerért és az elismerésért. S ma mégis úgy áll a zenetörténetben, mint a nápolyi iskola egyik vezérszelleme. Sorsa igazi művészsors: halála után egyszerre óriásira nőtt a híre. Van erre több példa a zenetörténelemben: Bizet, aki a Carmennel megbukott, vagy Mozart, akinek csak tömegsír jutott. Halála után versengtek a fejedelmek a Pergolesi-kéziratokért, hogy lemásoltathassák és előadhassák őket.



A tervezett 25 kötetből már 9 megjelent. A 9 kötet tartalma minden muzsikus számára a legnagyobb meglepetés, mert a kinyomtatott művek csaknem mindeddig ismeretlenek voltak.



Az eddig megjelentek között van Pergolesi első nagy színpadi műve: „Giulielmo d’ Aquitania,” két zenés komédia, a „Lo frate innamorato” (A szerelmes fivér) és az „Il geloso schernito” (A kigúnyolt féltékeny) címűek, a „La morte di San Giuseppe” (Szent József halála) című kétrészes oratórium. Vonószenekari concertinókat, triószonátákat, különböző hangszerekre szonátákat és koncerteket írt és egy misét, mely 10 szólóénekre, kettős ének- és zenekarra van írva.



A Pergolesi-reneszánsz mind a hangszeres, mind a színpadi zene terén megindult. Egyre-másra elhangzanak két évszázados tetszhalott állapot után új és új Pergolesi művek. Eddig az Úrhatnám szolgálón és a Stabat Materen kívül nem adtak elő más Pergolesi művet. Most sorra kezdik venni a többi színpadi műveit is. Még bábszínház műsorán is találkozunk Pergolesi-komédiával.



Pár éve Svájcban a zürichi Marionett-színházban adták elő a „Livietta e Tracollo” vígoperát. Nemrég egy svájci tudós, Johannes Wisscher új Pergolesi operát fedezett fel a brüsszeli királyi könyvtárban. Címe: „La contadina” (A parasztlány). Az új operát többször előadták már a beromünsteri rádióban.



A ZENE, 1941.VI.15 (XXII. Évfolyam, 13. szám)



 


Franz Schmidt • 34902019-12-30 12:21:58

ZENEI KISSZAKASZ



Schmidt Ferencnek, a Bécsben élő magyar születésű kiváló zeneszerzőnek Párisi Notre Dame című egész estét betöltő operáját legközelebb felújítja a bécsi operaház. A dalmű rendezésére Charles -Moort, a kiváló skót operarendezőt hívták meg. Schmidt Ferenc jelenleg beteg és nem vehet reszt művének a próbáin.



ÚJSÁG, 1938.XII.7.



*



Schmidt Ferenc, a Bécsben élő magyar származású kiváló zeneszerző Párisi Notre Dame című operáját, amely a háború előtt nálunk is szép sikerrel került színre, most felújította a bécsi operaház. A nagyszámú közönség élvezettel hallgatta a kitűnő előadást és melegei ünnepelte a szereplőket. Schmidt Ferenc nem lehetett jelen művének a felújításán, mert még mindig súlyos betegen fekszik bécsi lakásán.  



ÚJSÁG, 1938.XII.23.



(Sajnos 1939. február 11-én elhunyt) Megj. A.


Milyen zenét hallgatsz most? • 250442019-12-24 15:42:16

 



G.F. Händel: Messiah



 



Joan Sutherland (soprano)



Grace Bumbry (alto)



Kenneth McKellar (tenor)



David Ward (bass)



 



George Malcolm (harpsichord)



Ralph Downes (organ)



Alan Stringer (trumpet)



 



London Symphony Orchestra & Chorus



 Sir Adrian Boult (conductor)



 



DECCA CD


Franz Schmidt • 34852019-12-22 08:28:02

 



EGY EMLÉK SCHMIDT FERENCRŐL, születésének 145. évfordulója alkalmából:



(Egy 85 évvel ezelőtti újsághír)



 



Schmidt Ferenc, a bécsi Zeneakadémia Igazgatója hatvanéves.



Schmidt Ferenc jubileuma bennünket is érdekel, mert Ausztria híres zenepedagógusa és zeneköltője 60 évvel ezelőtt Pozsonyban született. Magyarságának emlékét a Notre-Dame operája őrzi, melybe egy csárdásmotívumot is beleszőtt.



Sokkal nevezetesebbek azonban úgy ennél, mint Fredigundis dalművénél, kamarazeneművei, szimfóniái és orgonaszerzeményei. Hosszú ideig tagja volt, mint csellista a bécsi Operaház zenekarának is. Jubileumát csendben, de tanártársai és növendékei szeretetétől övezve ünnepli.



 



BUDAPESTI HÍRLAP, 1934. XII.23.



 


A nap képe • 21672019-12-22 07:50:49

 



FRANZ SCHMIDT, VAGY SCHMIDT FERENC EMLÉKÉRE.

 



Filharmónia.



A hétfői első filharmóniai est tulajdonképpen a második hangverseny műsorát hozta a filharmonikusoknak, mert az első estjüket, melyen Verdi Requiem-jét akarták előadni, tudvalévően el kellett halasztaniuk. A Népopera emeletei és páholyai egészen megteltek érdeklődőkkel, a földszinti széksorokban szokatlanul kevesen voltak. Pedig a műsor bővelkedett érdekességben, két vendég, két bemutató, ennél többet kívánni sem lehetett volna!



Schmidt Ferenc II. (esz-dúr) szimfóniájának előadása volt az est igazi értékes eseménye. A pozsonyi születésű szerző nevét nálunk is csak néhány év óta ismerik, mióta operája a Notre Dame a bécsi udvari Operaházban olyan értékes sikert aratott.



Schmidt Ferenc magyar ember. Dohnányi Ernő kortársa és iskolapadbeli szomszédja. Bécsben nevelték muzsikussá. Az operaházi zenekarban volt gordonkás és a zenei főiskolán „K. k. Professor" a zongora tanszakon. Mióta dalművét előadták, otthagyta az orkesztert és szeretne — hazajönni Magyarországra. A Zeneakadémia tárgyalt is vele, hogy a zongora tanszak egyik katedrájára megnyerje, de nem tudtak megállapodásra jutni. Talán inkább a zeneszerzési tanszakon kellene működési kört biztosítani számára.



Schmidt nagytehetségű muzsikus. Ismerjük az operáját, mely egyszerre hírnevessé lette, de igazi értékei sokkalta jobban megmutatkoznak a ma előadott szimfóniájában. Komoly készültséget, nagy tudású, a mesterségét fölényesen ismerő zenészember. Nem geniális, csak talentumos, nem is akar geniális lenni a muzsikájában, ám azt, hogy mennyire talentumos, műve minden taktusa sugározza. Az invenciója korántsem gazdag, a fantáziája sem szárnyal a magasságok felé, hanem a szerkezeti tudás, a felépítés virtuózsága, a hangszerelés ezerszínű fényjátéka olyan méretű tulajdonságai, mint amilyen arányokban ezt csak az igazi kiválasztott nagy mesterek kvalitásaiban találjuk. A négytételes mű nem a gondolatok eredetiségével, nem is a melódiák egyéni karakterével, hanem a konstrukció alapos és komoly értékével, a hangszerelés káprázatos ügyességével és a dolgozási mód bravúrjával ragad meg bennünket. Egészen modern, ahogyan a Schmidt orkeszterén gondolkodik és Straussnál is Straussabb, ahogyan elmondja, színezi a gondolatait. A mű középső része, a tíz változatból álló második-harmadik tétel — az mutatja a szerző igazi profilját, itt látszik meg talentuma a maga igazi jelentőségében. A mesterségnek ez a fölényes tudása és alkalmazása: művészet!



Schmidt alkotásának méltán volt komoly sikere. A magyar tehetségek életében az is új jelenség, hogy negyven esztendős elmúlt és itthon csak még ezután fedezik fel.



— A másik újdonság Márkus Lili* zongoraversenye volt, melynek koncertáló szólamát a szerző játszotta. A rokonszenves és tehetséges zongoraművésznő műve sokkal igénytelenebb, mintsem hogy komoly bírálatra számot tarthatna, a közönség tapsai ezúttal nem a szerzőt, hanem a kvalitásokban oly gazdag zongorajátékost illeték.



— Az est vendégét, Bosetti Hermina* bajor királyi kamara énekesnőt a Népoperai Mozart ciklusból ismeri a mi közönségünk. A müncheni Rezidenz-Theater intim térségei kétségtelenül alkalmasabbak Bosetti kisasszony legmagasabb kulturáltságú ének művészete igazi érvényesüléséhez, mint a Népopera arányai, de frissen csengő, üde hangja, finoman kivésett énekbeli készsége, mindenekfelett pedig az előadásbeli intelligenciája teljes mértékükben megmutatkozhattak. Pedig a műsora nem volt szerencsés. Constanza áriája Mozart „Szöktetés a szerályból” című operájából, ami mindenekfelett koloratúra ária, a művésznő pedig nem a koloratúrás trillázó Mozart énekesnők közül való, nem is ez a fő erőssége. A három Schubert dal pedig, melyeket zongorakíséret mellett énekelt, igazán elveszett a Népopera hangot nyelő akusztikájában. Nem vált előnyére az előadásának, hogy erőltette a hangját. A bölcsődal azonban még így is gyönyörű szép volt és emlékezetes marad számunkra ebben az előadásban. ...



A zenekar, a közönség tapsait egy ráadással hálálta meg. Az estét Brahms Tragikus nyitánya vezette be, melyet szárazon és unottan játszottak. Viszont Schmidt művének pompás előadásáért minden dicséretet megérdemel Kerner István és orkesztere.



k.a.



PESTI NAPLÓ, 1916.X.24. (67/296)



 



*Márkus Lili (1900-1962), zongoraművész, gobelin- és kerámiaművész.



  Hermine Bosetti (1875-1936), német operaénekesnő.



 (Megj. A.)


A nap képe • 21652019-12-19 07:08:30

REINER FRIGYES ma délelőtt Budapestre érkezett.

Januárban nálunk is vezényel a világhírű magyar karmester



 



Ma délelőtt egynapi tartózkodásra, Budapestre érkezett Reiner Frigyes, az Amerikában élő világhírű magyar karmester, a Philadelphiai Filharmóniai társaság elnök-karnagya. Estig marad Budapesten, csupán erre az egy napra jött, hogy édesanyját meglátogassa.



Reiner Frigyes ma 45 éves*. Egyike a legnagyobb magyar zenei karriereknek. A háború előtt 1914-ben már a drezdai operaház karmestere volt, majd 1915-ben királyi karnaggyá nevezték ki. 1922 óta Amerikában működik és 1931 óta a Philadelphiai nagyopera legfőbb zenei irányítója és a filharmonikusok elnöke. A milánói Scalában is többször dirigált. Mintegy tíz esztendővel ezelőtt vezényelt utoljára a budapesti Operaházban. Annakidején főzeneigazgatónak is hívták, de nem tudtak megállapodni, úgyhogy Reiner Frigyes visszament Amerikába. Legutóbb Londonban szerepelt nagy sikerrel, a Covent Garden ünnepi előadásait vezényelte.



A világjáró magyar karmester a következőket mondotta a londoni hetekről és legközelebbi programjáról:

— Hat hónapot töltök Európában. A londoni tartózkodással nagyon meg voltam elégedve, kitűnő művészeket és zenészanyagot kaptam.

— Rendkívül rövidre szabott budapesti utamnak nincs más célja, mint hogy édesanyámat meglátogassam. Már ma este Bécsbe utazom, ahol fontos tárgyalásaim vannak európai megbízottammal. Nagyszabású turnét készítettek elő számomra és ennek útvonalát kell perfektuálni. Róma, Firenze, Nápoly, Milánó. Stockholm, Zürich és Bécs a fontosabb állomásai ennek a körútnak.

— Ma délelőtt tárgyaltam egy budapesti dirigálásról is. Nagyon szeretnék annyi idő után újra Budapesten vezényelni. Holnap délelőtt fogjuk összeegyeztetni telefonon a dátumokat. Minden valószínűség szerint január közepén, Róma után jövök a budapesti hangversenyre és innen Stockholmba utazom. Magam is nagyon ambicionálom ennek a hangversenynek a létrehozását.



A fiatalos külsejű Reiner Frigyes elmondta még, hogy Amerikában nagy érdeklődés mutatkozik a magyar zenei művek iránt és ő maga lelkesedéssel propagálja a magyar muzsikát, amely egyre jobban hódít a nagyvilágban.



 



MAGYARORSZÁG, 1936.VII.15. (43. Évfolyam, 160. szám) 



* A cikk írásakor már 47 éves volt. (megj. A.)


Franz Schmidt • 34802019-12-14 01:12:50

Bizonyára a Teremtő bölcsességének köszönhető, hogy a tehetséges Schmidt Ferenc - bár egyetlen leánygyermekét elvesztette, és házasságain belül nem született hozzá hasonló zenei adottsággal megáldott utódja - mégsem maradt művészi képességekkel bíró leszármazott nélkül. A zeneszerző tehetségének – úgy tűnik - valamely ágon öröklődnie kellett. És öröklődött is, mégpedig Ernst  Ludwig Zirner személyében. Igaz, a fiú anyja ekkor már más felesége volt, de az égi törvények fölülírják az emberekét. Liszt Ferencnek például három gyermeket szült Marie d’Agoult grófné, aki sohasem vált el hites urától, a gróftól. De hasonló kapcsolat alakult ki Wagner és Cosima Liszt között is, aki Bülow feleségeként szülte meg negyedik gyermekét, mely leányka – mint később kiderült - már Wagnertől származott. Cosima egész életében megszállottan szolgálta Wagnert, a zsenit, ezáltal téve eleget a Teremtő által neki rendelt feladatnak. De, ha már a művészeknél tartunk, megemlíthetjük Bródy Sándort is, akinek írói vénáját egy kolozsvári színésznőtől származó, házasságon kívül született fia, Hunyadi Sándor örökölte. No, és házasságon kívül született a csodálatos Leonardo da Vinci is! Semmi sem történik véletlenül, mindennek oka és célja van.



Nézzük hát, hogyan alakult a Schmidt utódok sorsa:



ERNST LUDWIG ZIRNER (* 1906. február 27., Bécs, Osztrák-Magyar Monarchia; 1971. február 9., Urbana, Illionis) osztrák-amerikai zenész (koncertzongorista) és operarendező.




Életpályája




Ludwig Zirner Ella Elise Zirnernek (1878-1970), az ismert bécsi ruhaüzlet, a Ludwig Zwieback & Bruder cég örökösének a fiaként született, apja Franz Schmidt volt. „Ludi“-t azonban anyjának férje, Alexander Zirner (1863-1970) apoptálta. Idősebb féltestvérei Renée Katharina (Kitty) Erös (1899–1948) és Hans Erich Zirner (1900–1960?) voltak.



Ludwig Zirner a Bécsi Zeneakadémián koncertzongoristaként szerzett diplomát, részben pedig – szintén igen muzikális anyja akarata ellenére – cselló- és zongorajátékot, valamint zeneszerzést vér szerinti apjánál tanult – anélkül, hogy ezt tudta volna, mivel csak 1961-ben tájékoztatták arról, hogy Schmidt az édesapja volt. Anyja kívánságára 1930-ban átvette a Ludwig Zwieback & Bruder Co. üzletház vezetését.



1939. február 17-én anyjával az Egyesült Államokba, New Yorkba emigrált, és ott már március 28-án alkalmazást nyert az Orbachs cégnél (Union Square 14.). 1948 körül Zirner az Illionisi Egyetemen (University of Illionis) zeneigazgató lett, és ott 1950-ben megalapította az Operaműhelyt. A Zeneiskolában (School of Music) az operatagozat vezetője lett. Zirner emellett tanított a Standord Egyetemen és más amerikai főiskolákon is. Különböző zenei fesztiváloknál is közreműködött, mint producer, rendező és karmester, olyan operáknál, amelyek közül sokat először mutattak be Amerikában. Az Amerikai Nemzeti Operatársaság (American National Opera Company) művészeti tanácsadójaként tevékenykedett.



Zirner 1942. február 3-án nőül vette – a Bécsi Műhelyek társalapítójának, Fritz Waerndorfernek a családjából származó -  Laura Beata Wärndorfer jelmeztervezőt. Kettejük fia August Zirner, a színész.



(Megj. A.: Ludwig Ernst Zirner 65 évesen, rákbetegségben hunyt el. Fia, August nagyon sokáig képtelen volt túltenni magát e tragédián, ezért pszichiáter segítségére volt szüksége.)



AUGUST ZIRNER  (1956. 01. 07. -, Urbana, Illionis) amerikai-osztrák színész, Franz Schmidt unokája



JOHANNES ZIRNER (1979. 07. 19., Herdecke), német színész, Franz Schmidt dédunokája



LEO ZIRNER (1990, Prien am Chiemsee), német színész, Franz Schmidt másodszülött dédunokája


Franz Schmidt • 34792019-12-14 01:04:12

A Smaragd fórumtárs által belinkelt megemlékezés valóban kiváló összefoglaló Franz Schmidt életéről és munkásságáról. Itt lenne az ideje, hogy magyar nyelven is megjelenjen egy könyv Schmidt Ferencről. Annak, aki e könyv megírására vállalkozna, a jelen fórum igen gazdag anyagot szolgáltatna. Az itt összegyűjtött információk idő- és logikai rendbe szedése természetesen nem kis feladat, de megérné a fáradságot. Ezek alapján elkészülhetne egy olyan írásmű, amely felülmúl(hat)na minden e tárgyban eddig megjelentet.



Elérkezett az ideje annak is, hogy a teljesség, ill. történeti hűség kedvéért Schmidt Ferenc életének féltve őrzött titkát e fórum keretében is felfedjük. Annál is inkább, mert e titok már régen nem titok. Dr. Carmen Ottner több előadáson is beszélt róla, és a neten, "Was wäre gewesen ..."„ címszó alatt is elolvashatjuk a történetet. E témát a hivatkozott megemlékezésben Zuzana Godárová is megemlíti.



Smaragd fórumtárssal korábban azért nem láttuk etikusnak Schmidt magánéletének e szegmenséről szólni, mert tiszteletben tartottuk a zeneszerző azon kívánságát, hogy életéről csak annyi váljon ismertté, amennyit ő a saját maga által megfogalmazott önéletrajzban közölni kívánt. De változtak az idők és a dolgok megítélése, miközben Schmidt Ferenc élete történelemmé vált. A tudatos elhallgatás pedig nem más, mint történelemhamisítás. Schmidt Ferenc nagy szerelmétől, Ella Elise Zwiebacktól származó fiáról van szó, aki már a Zwieback-lány Alexander Zirnerrel kötött házasságában született.



A következő bejegyzésben e fiúról, majd Schmidt unokájáról és dédunokáiról lesz szó.


Franz Schmidt • 34762019-12-11 07:31:33

Magyar szerző sikere Németországban.



Az esseni városi színházban nagy sikerrel mutatták be a pozsonyi születésű Schmidt Ferenc romantikus dalművét, a „Notre Dame”-ot, amely két évvel ezelőtt a bécsi udvari Operában került először színre, ugyancsak teljes sikerrel. A Hugo Viktor ismert regénye után készült opera, amely az esseni előadással immár Németországban is hamarosan népszerűvé teszi majd a magyar születésű zeneszerző nevét. Nemcsak mesteri hangszerelése és melódiái invenciója révén sorozható a modern dalműalkotások legértékesebbjei közé, hanem minket speciálisan azért is érdekel, mert Schmidt hellyel-közzel magyar motívumokat visz bele muzsikájába. Sőt megállapították már azt is, hogy az első felvonás zenekari Intermezzo-ja, egy meleg, szélesen elömlő magyar témának lendületes és ragyogó feldolgozása, a dalmű leghatásosabb részlete. Ezt az „Intermezzo”-t a bécsi előadásokon is rendesen megismételtetik. Schmidt nemzeti érzése különben már egyéb munkáiban is, - különösen esz-dúr szimfóniájában, - élénk kifejezést nyert. Egy magyar csárdás-témára irt variációk, ritmikus frissességével, legsikerültebb tétele ennek az alkotásnak, amelynek bemutatását Filharmonikusaink is tervezik. A „Notre Dame” partitúráját Operaházunk is megszerezte előadásra és Kern igazgató a mű bemutatását még erre az évadra tervezi.



MAGYARORSZÁG, 1915.X.22. (22/294)


Franz Schmidt • 34732019-12-09 09:35:41

Még egy megjegyzés a „Notre Dame” díszletéhez:



"A főépítész fogja be a száját" - Eldurvult a vita a Notre-Dame újjáépítéséről



Ha Kern Aurél és Kéméndy mester tudta volna, hogy féltve őrzött fotóik egyszer még felbecsülhetetlen értékűek lesznek! Hiszen lehet, hogy az utókor már csak az úszómedencés, félpucér fürdőzők visongásával megszentségtelenített vagy a (bizonyítottan káros hatású) ólomkristály-tornyos Notre Dame-ot látogathatja ... 



Elképzelhető, hogy a józan ész felett francia honban is hamarosan a „böszmeség” arat diadalt …


Franz Schmidt • 34722019-12-08 20:05:41

:-)


Franz Schmidt • 34702019-12-08 11:08:28

Két fényképgyűjtemény.

 



Az Operaház legközelebbi újdonsága, mint ismeretes, a Bécsben élő magyar Schmidt Ferencnek Hugó Viktor világhírű regénye után készült két-felvonásos operája, a Notre-Dame lesz. Az Operaházban már javában készülnek a bemutatóra. A folyosókon sétálókat délelőttönként meg-megcsapja egy-egy forró melódiafoszlány: Schmidt partitúrájának valamelyik részlete, mely a próbaszobák ajtaja mögül kiszűrődik, a kórus is tanulja már a nagyszerű együtteseket, a legfelső emeleten pedig, ahol a díszleteket festik, Kéméndy Jenő* műhelyében javában folynak a tervezgetések, hogy a mi Operaházunkban minél tökéletesebb kiállításban kerüljön a közönség elé ez az érdekes, színpompás dalmű.



Különösen nagy gondot okoz az opera két utolsó képének rendezése. A második felvonás második képe ugyanis a Notre-Dame hatalmas terén játszik, a harmadik pedig a gyönyörű épület erkélyén, a két torony közt lévő plateaun.



Kern Aurél igazgató, a Notre-Dame legbuzgóbb rendezője megkérte Kéméndy mestert, hogy ehhez a képhez csak a templom kapuját fesse meg. Az egész háttér a Notre-Dame kapuja lesz a maga impozáns nagy méreteiben és a templom arányait szembeszökővé fogja tenni a kórus, mely a kapu előtt állva hátraszegett nyakkal néz majd a magasságba, jelezve

ezzel, hogy odafönt történik valami.



Még érdekesebb díszletezői feladatot nyújt az utolsó kép: a Notre-Dame erkélye, amit szintén úgy akarnak megkonstruálni, hogy érzékeltesse a magasságot és emellett hű legyen az eredetihez.



A természetesség, hűség, ez foglalkoztatja erősen Kern Aurélt a Notre-Dame előkészületeinél. Azt szeretné, ha a világhírű, történeti múltú párisi templom tökéletes, hű másolata állna az Operaház színpadán.



— Minden készletet, minden díszítést utánozni kell, — mondta a napokban Kéméndynek.



— Várjon csak mester, a háború előtt Párisban jártam, akkor megvettem a Notre-Dame részleteinek fényképeit, majd elhozom.



— Nekem is van néhány — szólt szelíden Kéméndy — majd én is elhozom.



Másnap felkereste Kéméndy Kern Aurélt az igazgatói szobában.



— Elhoztam a képeket.

— Én is. Tessék, itt vannak.



Mindegyik kezébe vette a másik kollekcióját elkezdték forgatni a képeket, aztán meglepetten néztek egymásra: ugyanazok voltak Kern gyűjteményében, mint Kéméndyében.



Hogyan történhetett ez?



Kern a háború kitörése előtt járt Párisban, tudta, hogy a Notre-Dame-ot elő akarják adni az Operaházban, gondolta, jó lesz majd a kritika-írásnál a rendezés bírálásához az eredeti képeket felhasználni. Alapos újságíró létére megvette mindazokat a templomrészleteket, melyek a Schmidt-operában előfordulnak. Kéméndy még akkor járt Párisban, mikor Bécsben új volt a Schmidt-opera. A zeneszerzőről tudta, hogy magyar ember, sejtette, hogy műve elkerül valaha hozzánk is. „Minden esetre” megvette azokat a fotográfiákat, melyeket a díszletekhez fel lehet majd használni.



Így került aztán most össze a két egyforma fénykép-gyűjtemény. A Notre Dame

díszletei tehát igazán alapos studium alapján készülnek.



SZÍNHÁZI ÉLET, 1916. 15. szám.



*Kéméndy Jenő (1860-1925), jelmez és díszlettervező, szcenikus és festőművész. (Megj. A.)


Franz Schmidt • 34692019-12-07 21:41:40

—„Notre-Dame“ az Operaházban.



 Az Operaház vezetősége elfogadta előadásra Schmidt Ferenc «Notre-Dame» című operáját, amely a bécsi udvari Operában nagy sikert aratott április hóban történt bemutatása alkalmával. A mű szerzője magyar ember, Pozsonyban született és hosszabb ideig tagja volt a «Hofoper» zenekarának, amelynek kötelékéből azonban az imént kivált, hogy teljesen a zeneszerzésnek és a bécsi Zeneakadémiában elfoglalt tanári állásának szentelhesse idejét.



Schmidt ma is kitűnően beszél magyarul és szülőföldéhez való ragaszkodását művei is híven tükröztetik vissza. A «Notre-Dame», amely Hugo Viktor híres regénye után készült, egész sereg magyar motívumban ékeskedik és különösen elragadó hatást kelt magyaros lendületével az első és második képet összekötő «Intermezzo», amely az eddigi bécsi előadásokon percekig tartó tapsvihart aratott.



 Schmidt az esz-dúr szimfóniájában*, amely a szerző egyik legszebb alkotása, szintén magyar témát dolgozott fel briliáns variációihoz. Mielőtt az Operaház vezetősége a «Notre-Dame -ot megszerezte volna előadásra, Kerner karnagyot és Chmálevszky gazdasági főnököt küldötte fel Bécsbe a mű meghallgatására. Az ő jelentésük alapján végleg elfogadták aztán előadásra a modern színpadi alkotást, amely kétségkívül egyik legérdekesebb újdonsága lesz a jövő évadnak. Az opera utolsó próbáira maga a szerző is lejön Budapestre, aki különben az egész nyarat Magyarországon tölti. 



MAGYARORSZÁG, 1914.VI.4. (21. Évfolyam, 131. szám)



*Ez a II. szimfónia (Megj. A.)


A nap képe • 21642019-12-03 06:31:25



Tizenkét éves zeneszerző.



A csodagyermekeknek elég gazdag sorozata újból kibővült eggyel. Ezúttal azonban nemcsak a zenei talentum ragadja csodálatra a közönséget, hanem a zeneszerzés tehetsége is. Mert Korngold Erik Farkas, a tizenkétéves bécsi csodagyermek nemcsak kitűnő zenész, hanem egyúttal kiváló zeneszerző is. A kis fiú már öt éves korában nagy zenei hajlamokat árult el, mire az atyja, a ki szintén zeneszerző, fiacskáját a zenében kiképeztette. A kis Korngold már nyolc éves korában lekottázta a saját szerzeményű dallamait, utóbb pedig ez a zeneszerzői hajlama annyira kifejlődött, hogy tizenkét éves korára már kiadhatta a saját zeneműveit — három vastag kötetben.



Előkelő bécsi zenemesterek, pl. Strauss Richárd, Humperdinck, Nikisch, Weingartner stb. bírálat alá vették a kis Korngold szerzeményeit és megállapították, hogy nem közönséges tehetségről van szó, hanem olyan csodagyermekről, aki, ha így halad tovább, serdült korára világhírű komponista lehet. Bécsi szakkörökben a kis Korngold általános érdeklődés tárgya s a zene ottani nagymesterei kijelentették, hogy a fiúcskát tovább fogják oktatni, mert eredeti tehetség lakozik benne, ami a mai komponisták között meglehetősen ritka.



TOLNAI VILÁGLAPJA, 1910.IV.24. (10. Évfolyam, 17. szám)


Pantheon • 24542019-12-01 16:58:31

Egyetértek! Megrendülve olvastam halálhírét! Nagy kedvencem volt!


Franz Schmidt • 34612019-11-29 22:22:44

BÉCS ZENEI ÉLETE





A Musikverein legutolsó hangversenyén újdonságot is hallottunk: a szimfonikusok 38 éves hegedűsének, Alfred Jiraseknek* háromtételes C-dúr szimfóniáját. Jirasek Marx-növendék, akit mint komponistát eddig alig ismertünk. Stilisztikailag nem mutat a mű Marx-hatást, annál inkább érzik rajta azonban Franz Schmidtnek, a szerző sógorának befolyása.



A nagyon egyszerű diatonikus, inkább szerenádkarakterű témák elvesznek egy sokszor túl-gazdag zenekar polifon játékában, úgy hogy egy szerenád és szimfónia között álló, furcsa, előnytelen műfaj lesz belőle. Legjobb egy szintén Schmidt-szerű elismerésreméltó tudással komponált variációs tétel. Dicsérhetjük a hangszerelést is, bár szélső tételei kissé zavarosak. Utána Backhaus játszotta — mint mindig, mesterien — Beethoven G-dúr zongorakoncertjét. Próba nélkül! Jellemző a mai zeneüzemre! A legutóbbi időkben egy néger (vagy mulatt) énekesnőt, Maria Andersent fogadtak nagy szimpátiával, aki telt ház előtt adott egy önálló koncertet is a Musikvereinsaalban. Muzikalitása, bársonyos, lágy, jól-képzett mezzoja megérdemelte a nagy sikert. Nemcsak a spirituálékat énekli elbűvölően, de ahogy egy nemzetközi műsor minden számát eredeti nyelven adja elő és a német dalok világát átéli, egyenesen bámulatos. Ki kell emelnünk az akadémiai Wagner-Verein és a Konzerthaus-Gesellschaft Bach-emlékestjét, Kabasta professzor kiváló vezényletével. Prelúdium és fuga a-mollban, volt a biztató bevezetés, melyet Schütz játszott orgonán, technikailag és elgondolásban egyaránt fölényes biztonsággal. Egy kantáta következett Szánthó Enid és egy zongorakoncert Schmidt mesteri előadásában, majd egy zenekari szvit után a Magnificat, mint az est tetőpontja. A Singakademie kara, a tanítók á capella kórusa, valamint a szólisták*: Ginster, Szánthó és Levko-Antosch (Volksoper), továbbá Patzak és Manowarda kiválót nyújtottak.



A ZENE, 1935. 15. szá



*Megjegyzések: (A.)



Alfred Jirasek (1892-1972), osztrák zeneszerző, Franz Schmidt sógora



Wilhelm Backhaus (1884-1969), német zongoraművész



Franz Schütz (1892-1962), osztrák orgonaművész



Ria Ginster (1898-1985), német szoprán énekesnő



Szánthó Enid (1907-?), magyar alt énekesnő



Olga Levko-Antosch (1903-?), osztrák alt énekesnő



Julius Patzak (1898-1974), osztrák tenor énekes



Josef von Manowarda (1890-1942), lengyel származású osztrák basszus énekes



*


A nap képe • 21632019-11-29 19:23:51

[…] Puccini és Jeritza



Giacomo Puccinit igazi művészbarátság fűzte Jeritza Máriához, őt tartotta korunk legkitűnőbb énekesnőjének. A «Nyugat lánya» megbukott New Yorkban és a Metropolitan igazgatója óvakodott attól, hogy még egyszer műsorra tűzze. Puccini levelet írt később Gatti-Casazzának, a Metropolitan vezetőjének, és felhívta figyelmét arra, hogy a darabot csak Jeritza mentheti meg. Vele tűzzék műsorra, és úgynevezett «bombasiker» lett.



Más alkalommal, 24 órával a bemutató előtt kérte meg Puccini Jeritza Máriát arra, hogy vállalja el egy egyfelvonásosának női főszerepét. Az „Il Tabarro” című operáról volt szó, (A köpenyről) és Jeritza vállalta, mert tudta, hogy sikerre viszi.



Puccini Jeritza Máriára gondolt akkor, amikor Turandot című operáját komponálta.Testreszabott szerep ez, és Puccini még mielőtt elkészült volna művével, élete utolsó nyarán a szerep nagyrészét személyesen tanította be Viareggioban Jeritza Máriának, aki aztán a mester elképzelése alapján kreálta.[…] 



AZ EST, 1931.VII.24. (22/166)



Részlet: Fejezetek Jeritza Mária életéből

(Rehabilitáló életrajz a világhírű énekesnőről)


Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) • 18082019-11-25 18:16:09

A „Kemény Egon életműve” CD-sorozat most megjelent 3. lemeze igazi kincs lehet azok számára, akiknek a gyermekkora és ifjúsága a II. világháborút követő első 15 évre esett, de élményt jelenthet minden más korosztály számára is. Mert történelmet idéznek ezek a gyermekek számára komponált, nagyszerű kis művek. Derű, humor, életkedv árad belőlük, a lírai részek pedig úgy hatnak, mint egy lágy szülői simogatás. Csodálatos gyermekkórusok és gyermekhangok, nagyszerű hangszerelés. Ezeknek a daloknak egykor igazi közösségkovácsoló erejük volt. A tisztességre, tiszteletre nevelés szolgálatában álltak. És erre Kemény Egon személye, becsületessége és sokoldalú tehetsége garancia volt.



Köszönet illeti Kemény Egon leányát, Kemény Anna Máriát, aki nem kis munkával és áldozatvállalással tette lehetővé, hogy a zenekedvelő közönség a zeneszerző e műveit is újra vagy első ízben meghallgathassa. 


Milyen zenét hallgatsz most? • 250422019-11-01 11:12:47

 



Franz von SUPPÉ: REQUIEM



 



Ouliana Tchaikowski (soprano)



Danielle Michel (alto)



Gilles Vitale (tenor)



Jean-Louis Bindi (basse)



 



Jugendsinfonieorchester de la Ville de Bonn (RFA)



Chorales Franco-Allemandes de Lyon, et de Paris



Chef Chɶur: Odile Chateau, Bernard Lallement



Direction: Wolfgang Badun



1989



.



BNL 112774. sz. lemez



 


A nap képe • 21622019-10-18 11:12:02

Szerző és énekes.



A »Rivista d’Italia« a következő régi színházi történetet eleveníti föl: A római Argentini-színházban Galuppinak egyik új operája volt bemutatóra kitűzve és a főszereplő, — aki a mesterrel összekülönbözött — elhatározta, hogy az opera legszebb áriáját tönkresilányítja.



Amikor Galuppi legnagyobb meglepetésére észrevette, hogy legszebb szerzeményeit eltorzítják, kövér testalkata ellenére fölmászott spinéte mellől a színpadra és a megdöbbent közönséghez a következő beszédet intézte:



— Mélyen tisztelt közönség! Amit itt hallottak, nem az én szerzeményem és miután ez a kutya nem tudja énekelni, elénekelem én magam, úgy, amint tudom!



A beszédet és az utána elénekelt áriát tomboló taps jutalmazta, de mikor a diadalmas szerző, sok akadály után, verítékes homlokkal újra elfoglalta helyét, a kulisszák mögül előlépett az énekes és szintén beszédet intézett a közönséghez:



— Mélyen tisztelt közönség, — így szólt, — bevallom, hogy előbb nem akartam énekelni, de most bebizonyítom, hogy jobban tudok énekelni, mint ő. Kérek csendet és figyelmet!



Azután gyönyörűen végigénekelte az áriát.



Baldassare Galuppi (1706-1785)



MAGYARORSZÁG, 1913.II.12.



*


Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) • 17772019-10-13 10:55:27

 



KEMÉNY EGON EMLÉKÉRE

 



RÁDIÓÉLET:



12.05: Osváth Júlia az Operaház tagja énekel zongorakísérettel.



[…] Kemény Egon: Szerenád […]



1937. november 3. (BUDAPEST I.)



*



18.30: Budapest tangót táncol



(összeállította Kemény Egon, Szedő Miklós dr.)



[…] Kemény Egon: Légy életem és halálom (Harmath szövege. Szedő Miklós dr.) […]



1937. november 8. (BUDAPEST I.)



*



12.10: Országos postászenekar. Vezényel: Eördögh János.



[…] Kemény Egon: Kis balettzene.[…]



1942. február 12. (BUDAPEST I.)



*



14.18: Mindenki muzsikája. Jáki Tóth Pál szalonzenekara játszik.

[…] Kemény Egon: Tündértánc. […]



1942. augusztus 2. (BUDAPEST I.)



*



20.35: BOLOND ISTÓK, a rádió házi-kabaréja.



Írták: Darvas Szilárd, Fejér István, Gádor Béla, Gyöngyi László, Kemény Egon, Lányi Viktor, Romhányi József, Tabi László, Tiszai Márton.



Közreműködnek: Rácz Vali, Somogyi Erzsi, Surányi Magda, Benedek Tibor, Gács László, Herczeg Jenő, Komlós Vilmos, Lantos Olivér, Lugossy György, Mihályi Ernő, Pongrácz Imre és a Hurrican énekegyüttes. Zongorán kísér: Kardos István.



1942. augusztus 6. (BUDAPEST II.)


Társművészetek • 14332019-10-12 05:46:40

MAGYAR MUZSIKASZÓ, Budapest, 1932. december 1. ( I. évfolyam. — 4. szám) :



Mocsányi és Lakos



          Mocsányi ül a zongoránál, énekel és zongorázik, grimaszokat vág és dúdol. Lakos csak támaszkodik, vagy hegedül, banjozik és tercel. Mindketten fáradhatatlanul mosolyognak. … 

          Mindig tudnak valami újat hozni. Kifogyhatatlanul ötletesek. Mindenki szereti őket. Te is, — ő is, — én is. ...

          Ha valaki 1903-ban a rádióról beszél, azt menten becsukták volna a Lipótmezőre. Csak e két fiú családja bízott benne, hogy a sivalkodó fiúgyermekük később ritmikusan bőgve és brekegve, sivítva és susogva, dúdolva és dadogva, trombitálva és turbékolva, no és végül, de nem utolsósorban: énekelve, közismert és népszerű rádió-humoristává növi majd ki magát.

          És igazuk lett. „Mocsányi és Lakos", vagy „The two Jazzers“ vagy „Laci és Tibi“, — de mindhárom név alatt ez az ellenállhatatlan két kópé, — európaszerte kedvelt és tapsolt attrakció. Igaz, hogy közben Mocsányi gabonás is volt és csak titokban járt az Akadémiára. Lakossal itt barátkozott össze, ki a hegedűtanulmányok mellett a Műegyetemet is látogatta. (A Műegyetem még, azóta sem adta vissza a vizitet. Nem hallatlan?)

          Először csak társaságuk és családjuk mulattatására kezdték otthon parodizálni a jazz-t. De a rádió lehetőséget adott nekik, hogy milliófülű hallgatósága előtt debütáljanak. Azóta már jónéhány Mocsányi—Lakos-műsor ment le, de az kétségtelen, hogy ma is egyik legnépszerűbb és legszélesebb körben követelt állandó műsorszám az ő szereplésük.

          Összesen 54 évesek. Szerepeltek Bécsben és Berlinben, Londonban és Zürichben, Albertfalván és Kisvárdán, hogy csak a nagyobb városokat említsem. Hogy nem unják őket, azt megértem; — de hogy ők nem unják! ...

          Mocsányi: «Nem lehet ezt megunni, hisz mi is rengeteget nevetünk, amíg a műsorunkat kidolgozzuk. Egyik ötlet jön a másik után és néha a szegény szerző nem ismer rá a zenéjére, illetve ráismer az eredetire, amiből kölcsön kérte a melódiát.»

          Lakos: — «és nincs pardon, még a saját számaink sem menekülhetnek. Például Laci legutóbbi operettje. ...»

          Mocsányi: ... «csak hallgass! Vagy énekeljek valamit tőled? Inkább ne bántsuk egymást.»

          Lakos: «Jobb is lesz. De visszatérve a téged érdeklőkre, sejtheted, hogy igen gyakran kénytelenek vagyunk improvizálni. Őszintén megvallva, ilyenkor van a legnagyobb sikerünk. Csak sajnos, az ilyeneket nem tudjuk megismételni; másodszorra sosem megy olyan jól.»

          Mocsányi (nevet és erről a nevetésről külön cikket lehetne írni. Ez a legjobb imitációja): «A múltkor a rádióban nyolc vidéki telefon kérte a magyar nótaegyveleg megismétlését, de azt persze nem vallhattuk be, hogy azt is csak ott rögtönöztük...»

          A legsokoldalúbb énekesek. Mind a ketten zenét is „szereznek.“ Mocsányi szöveget is ír. Lakos a közismert „Rádió Újság" kottaszerkesztője.



Ezen-kívül édesapja gépgyárában is mérnökösködik. Berlinben bárjuk is volt, a „Dschungel.”…  

          Mocsányi az első magyar gramofongyár társtulajdonosa. Ilyen minőségében mintaszerűen belterjes gazdálkodást folytat. A saját versét megzenésítve, azt gramofonba énekli, és mint gyáros forgalomba is hozza. (Lakos szerint a lemezeket is ő veszi meg, de ez csak baráti ugratás részéről).

          Jelenleg az Astoria felsőtermében játszanak és szórakoztatják a budapesti közönség színe-javát. (Az étlapon is rajta vannak, mint: rögtönzöttek. ... (sic).

          Még csak egyet. Amióta Lakos Tibi megnősült, minden a duó ellen irányuló szerelmi merénylet áldozata szegény Mocsányi Laci. Ennek következménye, hogy Laci is nősülni készül ...”



Bimbambulla / The Two Jazzers



Mocsányi-Lakos duó "Gudbáj Honolulu"



Mocsányi-Lakos duó: Nevet a Róth


Társművészetek • 14322019-10-12 05:43:54

          A múlt század hatvanas éveinek közepén, egy napon „műkedvelő” bárzongorista barátom azzal állt elő, hogy feltétlenül el kell látogatnunk a Tabáni Kakasba. „Majd meglátod, miért.”- mondta. A - tél lévén - jól fűtött, füstös, ezért meglehetősen levegőtlen, nem különösebben impozáns helyiség zsúfolásig tele volt vendégekkel. Nem értettem, mi vonzotta barátomat ide. Nem messze a bejárattól, a sarokban azonban egy zongora állt, és már sejtettem tabáni kirándulásunk indítékát.



          A zongoránál egy jelentéktelen, almafejű, gyér hajú kis ember ült, szinte eltűnt hangszere árnyékában. Ám, ha jobban megnézted, észrevetted szeme körül a sok apró nevetőráncot, amelyek arcát végtelenül szimpatikussá, személyét azonnal szerethetővé varázsolták. És a kis ember egyszer csak elkezdett zongorázni, majd énekelni. Hangja nem volt szép, inkább vékonyka, erőtlen, de a dalokat, amelyeket szerény hangja ellenére tökéletes zeneiséggel adott elő, a mai napig a fülemben hallom. Előadóművész volt ő a javából, aki képes volt egy pillanat alatt magára vonni a vendéglátó helyiség avatatlan közönségének is a figyelmét, feledtetni ételt és italt. Családot kovácsolt a sok ismeretlenből, akik egymást követő kis csapatokban körbeállták a művészt és hangszerét, folyamatosan új és újabb zeneszámokat rendelvén tőle. Ő pedig játszott élvezettel, mosolyogva, a pajzánabb szövegrészeknél hamiskásan kacsintgatva, hol erre, hol arra.



          Ő volt Laci bácsi, mindenki Laci bácsija, a Mocsányi, az egykori Mocsányi-Lakos duó, a „The Two Jazzers” akkor még élő tagja. A hatvanas évek közepén a Tabáni Kakas vendégei közül bizonyára már nem sokan tudták, hogy egy legendás művészhez volt szerencséjük, aki egykor nemcsak itthon, de külföldön is hírnevet szerzett magának. A művészet egyik legnehezebb ágát művelte: a zenével ötvözött, igazi, szívderítő humorét, amely tán még a poklot is elviselhetőbbé teszi.  





Lakos Tibor (fent) és Mocsányi László (lent)



A TWO JAZZERS TÖRTÉNETE ÉS DISZKOGRÁFIÁJA


A nap képe • 21602019-10-04 21:45:10

Beethoven-est.



Schnabel Artur ma este Beethoven három szonátáját és néhány apróságát játszotta el a Zeneakadémia nagytermében. A kitűnő német zongorásnak ugyanolyan a játéka, mint a megjelenése. Egyszerű, természetes és minden póz nélkül való. Kihozza a legelrejtettebb szépségeit is annak, amit előad, és lehetőleg keveset magyaráz bele a saját felfogásából, egyéni érzéseiből, melyek esetleg nem fednék teljesen azt, amit a szerző akart.  



Schnabel szerény ember, nem akarja saját magát az előtérbe tolni, hanem minél hűségesebben állítja a hallgatói elé, amit a komponista teremtett. Miután ma este Beethoven volt ez a komponista, Schnabel játékának finomságot, ízlést, tisztaságot, komolyságot és mélységet kellett felénk árasztania. Ami a legtökéletesebb mértékben sikerült is neki, annyira, hogy míg előadásában gyönyörködtünk, állandóan az az érzés uralkodott rajtunk, hogy Beethoven remekeit ma a zongorán senki sem bírja kifogástalanabbul elénk varázsolni, mint Schnabel Artur. Legfeljebb éppen úgy, mint ő.



Azokban a művekben, melyeket ma este játszott, nem maradt ritmikai érdekesség, dinamikai árnyalat, harmóniai eredetiség, ami kiaknázatlan maradt volna. Mindent egybevetve, igen szép, sokáig felejthetetlen este volt a mai. Nem estünk ugyan át különösebb idegizgalmakon, nem akartak külsőségekkel elkápráztatni, de annál több igazi zenei gyönyörűségben volt részünk. A közönség a hangverseny első részében nem lelkesedett valami túlságosan. Persze a műsoron nem állottak Rubinstein-etűdök. Később azonban nekimelegedett és úgy ünnepelte Schnabelt, amint megérdemelte.



(W.)



ÚJSÁG, 1916.I.21. (14. Évfolyam, 21. szám)



*



Amikor Schnabel számolni tanította Einsteint! 



Albert Einstein, a nagyszerű fizikus és matematikus, aki szabad idejében szívesen hegedülgetett, jó barátságban volt Artur Schnabellel, a híres zongoraművésszel. Egyszer együtt kamarazenéltek, és Mozart egyik nehéz szonátáját játszották. Einstein minduntalan kiesett az ütemből. Schnabel idegeskedni kezdett és rászólt:

— Nem jó, Albert, ne így! Egy, kettő, három, egy, kettő, három. ... Hát nem tudsz háromig számolni?



AMARIKAI MAGYAR VILÁG, 1975.X.5. (12. Évfolyam, 40. szám) 



*


A nap képe • 21592019-10-04 19:24:10

Hangverseny.



Schnabel Artur Budapesten! 



Schnabel Artur rendezett ma zongora-estét a Royal termében.



A művész eddigi szerepléseinél annyi kiváló tulajdonságot árult el, hogy jogos várakozással tekintettünk mai első önálló hangversenye elé. És Schnabel valóban elsőrangú zongorásnak bizonyult. Komoly, tiszta művészet az övé. megérzik rajta az elmélyedés, a lelki meggyőződés. Pompás technikai készsége is csak eszköz a belső érték föltárására. Műsora igen érdekes, de kissé fárasztó volt.



A romantika dominálta a mai estét. Chopin, Schumann és Brahms, kinek f-moll szonátájában szintén szabadabban lüktet az érzés. Schnabel eltalálta mindegyik poéta stílusát. Chopin sokszor hallott b-moll szonátáját egész varázslatos szépségében élveztük. Schumann tizennyolc Davidsbündler táncában művészete egész skáláját nyílt alkalma érvényesíteni. A puha tónusú, csendes érzelmektől a legféktelenebb erő- és ritmusváltozatokig.

A fiatal Schumann csodás gazdagságú képzelete forr és lázong ezekben a táncokban a merev, klasszikus formák ellen.



A közönség lankadatlan figyelemmel kísérte a negyven percnél tovább tartó produkciót és lelkesen megtapsolta a művészt,



(h. e.)



BUDAPESTI HÍRLAP, 1911.III.11. (31. Évfolyam, 60. szám)



Arthur Schnabel (1882-1951), lengyel származású zongoraművész, zeneszerző és pedagógus.


A nap képe • 21572019-09-19 22:59:24

Casals győzelme!

(
Intimitások a tegnap esti hangverseny körül)



Bartók Béla tegnap este hazaérkezett londoni, turnéjáról. Éjjel utazott, holott máskor éjszaka, pihenni szokott a nagyvárosokban. Ez az éjszakai utazás Pablo Casalsnak szólt, aki tegnap először játszotta el Bartók Béla cselló-rapszódiáját. A zeneszerző jelen akart lenni ezen a hangversenyen, amikor a világ legjobb gordonkaművésze interpretálja zenedarabját. A hangverseny közönségéről ugyanazt mondhatjuk, amit Hubermann, egy Furtwängler, vagy Horowitz közönségről mondhatunk. Ez annyit jelent, hogy a legszebb közönség.



Próba a szünetben



A műsor szünetében Bartók Béla bement Casalshoz és a spanyol mester félrevonult vele, aztán lejátszotta neki a rapszódiát.



— Nincs benne hiba? Van valami különös kívánsága? — kérdezte Bartóktól.

— Nincs semmi. Így nagyon jó.

— Akkor kint is így játszom l



Kint éppen így játszotta. Tomboltak is az emberek.



*



Utcát neveztek el Casalsról



Pablo Casals ezután elmesélte, hogy tavaly ünnepelték ötvenedik születésnapját Vendrell városkában, Spanyolországban, ahol született. Most utcát neveztek el róla. Az ünnepségre leutazott hatvan gordonkaművész, akik szerenádot adtak Casals tiszteletére hatvan csellón. Egyébként a városka díszpolgára lett. A királyi udvarba is meghívták. Gordonkázott és a játék végén azt mondották, hogy most ő hallgasson, mert más fog játszani. És Casals tiszteletére a spanyol király két leánya négykezest játszott a zongorán. Casals beszámolt még dirigensi működéséről, azt mondja, hogy egyik legnagyobb sikerét mostanában Barcelonában Kodály Zoltán Psalmus Hungaricusának eldirigálásával aratta a Barcelonai Filharmonikusok élén. 



AZ EST, 1930.XII.12. (21. Évfolyam, 282. szám)



 



AZ ÚJSÁGBAN FÉNYKÉPEN LÁTHATÓ:



PABLO CASALS SZERDA ESTI KONCERTJÉN BARTÓK BÉLÁVAL BESZÉLGET A MŰVÉSZ-SZOBÁBAN. HOGY A MAGYAR KOMPONISTÁNAK KEDVESKEDJEN: BARTÓK-FRÁZISOKAT INTONÁLT CSELLÓJÁN. (Megj. A.)



*


A nap képe • 21562019-09-19 19:35:48

Pablo Casals



A nagy űr, melyet Sarasate hagyott hátra halálával a spanyol művészéletben, nem sokáig maradt betöltetlenül. Megjelent hosszú idők után a művészet láthatárán: Juan Manén,* a fenomenális hegedűs és Pablo Casals, a gordonka utolérhetetlen poétája, akik a spanyol exekutiv művészet, hanyatló dicsőségét újra talpra állították. Mind a kettőt ismeri már közönségünk. Manént csak az imént ünnepeltük, a Filharmonikusok estéjén, Pablo Casalsnak mindent átfogó nagy művészetét azonban csak tegnap ismertük meg a maga teljes nagyszerűségében. Tegnapi önálló hangversenyére csaknem utolsó helyig megtelt a Vigadó nagyterme, annyira kíváncsi volt közönségünk erre a művészi produkcióra, amely a sajtónak múltkori egyhangú dicsérete után, a szenzáció valószínűségét már előre is feltételezte. És ezt a feltevést a tegnapi est eredménye fényesen igazolta; Pablo Casals mesteri gordonkázása valósággal leigázta a közönséget és mámoros hangulatba hozta a hallgatót reveláló erejével és minden nemes tulajdonságával, amely ezt az istenáldotta művészt benső átérzés és intellektus dolgában valamennyi társa fölé helyezi.



Milyen nemes egyszerűség, melegség és csodálatos árnyaló-képesség nyilatkozik meg ebben a játékban, amely távol áll minden virtuskodó hajlamtól, minden olyan művészietlen törekvéstől, amely őt esetleg a brillírozás-ban való öntetszelgés kedvezőtlen világításába helyezhetné. Casals előadásában igazán zenei élménnyé alakul minden, ami a vonója alól kikerül. Lelkén szűrődik át minden gondolat, az ő egyéniségének meleg poézisa nemesit meg minden frázist. Abszolút tökéletesség jellemzi játékát előadás és stílus dolgában, mindent lebíró technikája pedig a művészi kicsiszoltságnak valóságos diadalát jelenti. Casals Händel g-moll szonátáját, Bach g-dúr szóló-suite-jét és Locatelli d-dúr szonátáját játszotta, majd szünet után Fauré három finom apróságát és Popper briliáns szerzeményeit adta elő, mindegyikével szűnni nem akaró lelkes tapsra ragadva a felvillanyozott közönséget.



Gyönyörű est volt, amelynek sikeréből Dienzl Oszkár is jogosan kivette a maga részét pompás zongorakísérete révén.



(m. a.)



MAGYARORSZÁG, 1911.II.10. (18. Évfolyam, 35. szám)



*Juan Manén, spanyol hegedűművész (1883-1970)[Megj. A.]


A nap képe • 21552019-09-19 14:08:06

„Pablo Casals.



Popper Dávid egy alkalommal — mint állítják — a következő kijelentést tette:



— Ha tudnám, hogy még csak egy óráig élek, akkor Pablo Casals hangversenyére vitetném magam.



— Nagy cselló művészünknek ez az entuziasztikus kijelentése méltán fölkelti az érdeklődést Pablo Casals művészete iránt, különösen most, hogy Budapesti bemutatkozásának napja már egészen közel van.



Casals neve körülbelül 12 évvel ezelőtt tűnt fel először Parisban a Lamoureux hangversenyeken. A fiatal spanyol egy csapásra meghódította a francia fővárost, és innen kezdve interpretatori pályája a folytonos emelkedés, haladás és fejlődés jellegét viseli magán. Bírálói megegyeznek abban, hogy a ritka nagy zenemagyarázó géniuszok közül való. Egyszerűség, világosság, természetesség jellemzik a játékát. Technikai készségben alig veheti fel vele valaki a versenyt. De Casals nem utazik bravúr-hatásokra. A zeneszerző szolgálatában áll. Minden erejével arra törekszik, hogy az előadott munkát a maga teljes igazságában megismertesse hallgatóságával. Ez az önzetlen elmélyedés és őseredeti muzikalitás az, a mi Pablo Casalst minden más csellóművész fölé emeli s ez az, ami a mi Popper Dávidunkat is az idézett nagy dicséretre indította.



Egy pillantást Casals arcképére. — A domború, nagy és mégis finom formájú homlok, a tüzes, mély és rendkívül értelmes szemek, a kissé dacos száj — elárulják a komoly embert, a rajongó művészt, a kinek mély érzelemvilága van.



Életrajzi adatai közül megemlítjük, hogy Vendrellben, Spanyolország egy kis városában született 1876-ban. A zene elemeit apjától tanulta, aki templomi orgonista volt. Tizenkét éves korában kezdett csellózni tanulni Barcelonában. Később Madridban folytatta a tanulást. A Párisba jutása nem ment könnyen, nem ment simán, de az-óta Casals ellenállhatatlanul hódit meg minden területet, ahol csak értenek a nemes muzsikához. „



(cs. g.)



A HÉT, 1910.XI.13. (21. Évfolyam, 46. szám)



Pablo Casals (1876-1973)



 


A nap képe • 21542019-09-17 13:10:18

Kiepura, a lengyel Caruso Budapesten



Beszélgetés az új tenorista-fenoménnel 



(A Nemzeti Újság tudósítójától).



Jan Kiepura karrierjének története olyan csodálatos, hogy akár Háry János is elmesélhetné, mint egyik hódító kalandját. Sőt vitéz Háry is büszke lehetne egy ilyen kalandra. Mert ő csak a hétfejű sárkányt győzte le egy csapással; de Jan Kiepura az ezerfejű szörnyeteget: a bécsi opera kíméletlenül szigorú kritikájú közönségét ejtette rabul az első attaknál. Ezelőtt két hónappal teljesen ismeretlenül mutatkozott be Bécsben és ma úgy emlegetik, mint Caruso utódját. Ebben a döntő sikerben tálán része volt annak, hogy Jan Kiepura merészen szakított a tenorista tradícióval. A „tenoristát” mindenki kicsit kopasznak, nagyon kövérnek, esetlennek, sőt mi tagadás, egyszer-másszor komikusnak képzeli! Jan Kiepura egészen más. Karcsú, fürge, fiatal és boldog. Nem is csoda. Fortuna asszony nagyon is a kegyeibe fogadta.



Ahogy itt ül velünk szemben, minden szavából csak úgy árad a siker, az elért diadalok mámora.

— Nagyon örülök budapesti vendégszereplésemnek — mondja szerényen. Bécsben nagyon szerettem magyar kollégáimat, elsősorban Németh Mária asszonyt és vágytam megismerni a hazáját.



Tört németséggel így folytatta: — Csak úgy ne járjak itt, mint Bécsben, ahová két napra mentem és most előreláthatólag két évig maradok. A dolog úgy történt, hogy egy impresszárió, aki már Varsóból ismer, meglátott az utcán. Rögtön megfogott, és már vitt is az operaház direktorához próbát énekelni. Schalk szigorúan fogadott bennünket, és azt mondotta, hogy legalább nyolc operaáriát kell végigénekelnem, hogy megítélhesse, mit tudok. Amikor a harmadiknál tartottam, lelkesülten megrázta kezemet, és egy hét múlva bemutatkoztam a Toscában. A többi már magától ment.



Látszik Kiepura beszédéből, hogy a világ legtermészetesebb dolgának tartja tüneményes pályafutását.



Maga mondja:

— Ez eddig csak epizód. Nem is voltam elfogult, amikor először léptem a bécsi közönség elé. Hiszen a végső célom a Scala és a Metropolitain. Egyelőre még tanulok.



És Kiepura eléri majd legfőbb vágyát, mert bőven van ideje. Mindössze 24 éves és csak egy éve énekel.



Nálunk Faust címszerepét lengyelül fogja, énekelni. Szerinte a legszebb nyelv a világon és önálló koncertjén kizárólag lengyel dalokat akar énekelni. A hazáját nagyon szereti.



Karácsonyra —bár igen előnyös fellépési ajánlatokat kapott — hazamegy, mert máris honvágya van.



Jan Kiepura még sokáig elbeszélgetne velünk közvetlen, élénk modorában, de impresszáriója szigorúan pihenni küldi. Kiepura nagyon szófogadó. Még pihenni és vigyázni is hajlandó, csak szégyent ne valljon a budapesti közönség előtt, és búcsúzik is.



Mert azt mondja — mosolyogva, búcsúzás közben — igazán nem élné túl. ...



(v. m.)



NEMZETI ÚJSÁG, 1926.XI.28. (8. Évfolyam 271. szám)



Jean Kiepura, lengyel tenorista Budapesten (korabeli fimlhíradó)


Évfordulók, jeles napok, születésnapok etc. • 8312019-09-15 19:35:37

 



161 éve született HUBAY JENŐ emlékére:



HUBAY JENŐ



Önmagáról.

 



«Nehéz feladat, amellyel szerkesztő úr engem megtisztelt: írjak valamit magamról. Szerző darabjáról — az még csak megy, de művész életéről — ez már sokkal nehezebb. Egyet azonban szívesen ismételek mindenkor, ugyanis, hogy egész életemnek irányelve a magyar zeneművészet fölvirágozása volt. Már gyermekkoromban elmerengtem a magyar dalok hallatára, kora ifjúságomban pedig már elővarázsoltam képzeletemben a gyönyörű népdalainkban gyökerező magyar szimfóniákat, magyar operákat.  ...



Igen fiatalon kerültem külföldre. Már a hetvenes években 14 éves koromban, Berlinben az ottani zeneakadémián Joachim tanítványa voltam, akkor, a mikor az újonnan megalakult nagy német birodalomban a nemzeti nagyság öntudatra ébredt, minden német kebel duzzadt az önérzettől. Négy esztendőt töltöttem ott s bár sokszor gúnyoltak chauvin magyar gondolkozásomért, én hajszálnyit sem engedtem meggyőződésemből.



19 éves koromban Párisba utaztam. Más világ. A francia kultúra roppant vonzó, átfinomult, érdekes, artisztikus. Hány nevezetes emberünk nem tudott ellenállni e kultúra vonzásának s ottmaradt élete fogytáig! Engem is Páris tett ismertté, hozzá fűződnek első sikereim kedves emlékei. Sok nagy emberrel ismerkedtem ott meg, kik megtiszteltek barátságukkal. De ott is csak az a gondolat tett boldoggá, hogy sikereim a magyar művészet nagy érdekeit is szolgálják. E sikereknek köszönhetem, hogy alig 23 éves koromban Brüsszelbe hívtak a királyi Conservatoireba Vieuxtemps tanszékének betöltésére. Itt azonban kemény próbát kellett hazafias érzelmeimnek meg vívniok, mert a közoktatásügyi miniszter kikötötte, hogy belga állampolgárrá legyek. Ezt kereken visszautasítottam és győztem, — mint magyar művész működtem majdnem öt évig Brüsszelben. 1886-ban hívtak haza. Habozás nélkül hagytam ott a brüsszeli zenevilágot, a nyugati államok fejlett nagy zeneéletét és jöttem haza — haza, a legprimitívebb zenei viszonyok közé. 31 évi szakadatlan, soha el nem lankadó munka után, ma igazán azt mondhatom, nem hiába éltem, mert megéltem azt, a mit akkor fiatal szívvel és lélekkel alig mertem remélni. Megéltem, hogy a mi zeneakadémiánk a kezdetlegesség nehézkes viszonyaiból a világ egyik legjobban szervezett zeneintézetévé fejlődött, a mely csak úgy ontja a kész és tehetséges művészeket, a kik közül ma már világhírnévre is szert tettek sokan!



Engem Budapestről is számtalanszor hívtak külföldre, Németországba, Angliába, Amerikába s megkínáltak nagy s dúsan jövedelmező állásokkal. Nem mentem. Mindig a magyar zeneművészet nagy érdekei tartottak itthon; zeneművészetünk fellendülése szerzett örömet és megelégedést nekem s adott erőt az újabb munkához és alkotáshoz. Nekem tehát egyetlen iránytűm, egyetlen mágnesem egész életemen át a magyar zene volt. Ez irányította lépéseimet, termékenyítette képzeletemet, acélozta akaraterőmet! És nem csalatkoztam benne.  ...»



Dr. Hubay Jenő



VASÁRNAPI ÚJSÁG, 1917. (6. szám)


A nap képe • 21532019-09-14 19:28:21

 



200 éve született CLARA WIECK-SCHUMANN (1819.IX.13.) a XIX. század egyik legkiválóbb zongora-művésznője, Robert Schumann zeneszerző felesége. 



*



Brahms húszéves volt. Az akkor még teljesen ismeretlen zeneszerző 1853. szeptember 30-án Düsseldorfba utazott, hogy Robert Schumannt, a német romantika nagymesterét meglátogassa és befejezett műveit, két zongoraszonátáját és első dalát neki eljátssza. Schumann lelkesedése határtalan; a leghangulatosabb zenekritikák írója rögtön felfedezi a lángész bélyegét, tollat ragad, és «Neue Bahnen» címen megírja utolsó gyönyörű cikkét. . . Rémlátásai elől alig néhány hónappal később a halálban keres menekvést Schumann; Düsseldorf egyik hídjáról a Rajnába veti magát. Kifogják, de elméje örökre elborult. Endenichben, az őrültek házában hal meg 1856-ban.



De Brahms a megismerkedés emlékezetes napján nemcsak Robert Schumannhoz talált életre-szólóan benső kapcsolatot, hanem feleségéhez, a nagyszerű zongora-művésznőhöz is. Ifjúsága egész hevével beleszeret a nála 14 évvel idősebb Clara Schumannba, saját zongoraestélyeiről lemond, hogy oldalán maradhasson a hetedik magzatával várandós szerencsétlen asszonynak, akit szűkös anyagi helyzete csakhamar újabb hangversenykörutakra kényszerít. Vele utazik, megható figyelemmel viseli gondját, vagy otthon őrzi a Schumann-család hat kis gyermekét. S Clara vonzalmat érez iránta, rokonszenvet, amelyből csakhamar viszontszerelem fejlődik.



Tudja ezt a meghitt baráti kör, elsősorban Joachim József, halálig hű barátja, a magyar származású klasszikus hegedűművész. Schumann temetése után senki sem kételkedik abban, hogy Brahms most apja példája szerint házasodik. [Johann Jakob Brahms, a víg-kedélyű hamburgi nagybőgős, 24 éves korában vette el a nála 17 évvel idősebb, sánta kis varrólányt, Christiane Nissent.]



S Clara, aki eddig hangsúlyozottan anyai szelídséggel védekezett, immár szabad és boldogan tartogatja igenlő válaszát. Végre az övé lehet, csalás és lelkifurdalások nélkül! . . . Clara vár —és Brahms ebben a döntő pillanatban visszalép. Szerelem helyett a barátságot választja s ez élethossziglan fűzi őket egymáshoz. Clara Schumann egy évvel előbb hal meg (1896), mint Brahms, aki őt mindvégig anyagiakkal támogatja.



JEMNITZ Sándor



A ZENE, 1935. (16 szám)


A nap képe • 21432019-08-25 15:08:12

[…] A Filharmonikus hangversenyen mutatták be Edward Elgar angol zeneszerző „Délen” (Int he South) című nyitányát. Ez a szimfonikus zenemű már a szerző nemzetiségénél fogva is érdekes, hiszen az angol nemzetnek tudvalevőleg egy fia sem lepte meg nagy jelentőségű zeneművekkel a világot. A jó Sterndale Bennet édeskés, holdvilágos romantikájú zongora-koncertjeit csak úgy nem lehet a nagyjelentőség epitheton ornansával felruházni, mint a Sullivan, vagy a legújabb angol komponisták operettjeit.



Most végre van az angoloknak egy zeneszerzőjük, akit hazájában nemzeti nagyságként ünnepelnek, akiben a speciális angol szimfonikus zene megteremtőjét látják — ez az ember Edward Elgar.

 


Nagystílű oratóriumai: a „Gerontius álma,” az „Apostolok,” szimfonikus zenekari művei: a „Variációk,” London utcai képét, zsibongását festő humoreszkje, keleti rapszódiái rövid időn belül Európa és Amerika minden nevesebb koncerttermében megfordultak, kisebb méretű munkáit, dalait főleg odahaza kultiválják nagy szeretettel.



Elgar művészi pályafutásának van egy igen érdekes, a zenetörténetben szinte páratlanul álló monuntuma: autodidakta, a zeneszerzés technikai tudományát jóformán egyedül, klasszikus mesterművek tanulmányozása és gyakorlati tapasztalata alapján sajátította el. Nem volt mestere, aki a harmóniák, disszonanciák kezelésének, a kontrapunktikus tudomány és a zenei formák titkaiba beavatta volna, nem ült a nyakán semmiféle tapasztalt, erőskezű tanító, aki az ifjú művész szertelenül csapongó fantáziáját megfékezte volna: Edward Elgar a saját erejéből, — a saját kárán tanult. (Talán Goldmark Károly az egyetlen, akiről hasonlót lehetne feljegyezni).



Az Elgar nyitánya tulajdonképpen programzene, poétikus intencióit Elgar egyik bizalmas barátja foglalta írásba. E kommentár szerint viruló olaszországi vidék keltette hangulatokat fest a költő; álmodozásaiban elmerülve régi, római csatakép tárul lelki szemei elé, borzalmas harci üvöltés reszketteti meg a levegőt, előtte áll a háború, a maga iszonyatos vadságában. Víziójából a pásztorfiú furulyája ébreszti fel, rémlátása csak álom volt, lelkére üdítőleg hat a természet csodaszépsége.



A kidolgozásban Elgar a program-szimfonikusok általános hibájába esik: túlságosan hosszadalmas. Ez a terjengősség, vég-nélküliség a mű hatását igen megrontja, maga a szerző csökkenti a legszebb gondolatait.



A csendes természet s a viharzó háborúnak szembeállítása elég érdekes ellentét — a zenei festés s tartalom tekintetében is — le is köti is az érdeklődést, azonban a szerző elfelejti, hogy igazán csak a szorosan egybefűzött ellentétek hatnak, hosszadalmassága elveszi az ellentét élét.



Az azonban tagadhatatlan, hogy magas kvalitású művészlélek ez az angol zeneszerző, zseniális zenész, sőt ami többet jelent, mélykedélyű poéta. Határozottság, férfias energia, előkelő nemes szólásmodor, erős muzikális érzés az Elgar zenéjének legjellemzőbb karaktervonása. Akinek a füle nem barátkozott még meg a modern harmóniákkal, más véleményen lesz, de disztingváljunk: a kakofónia, disszonancia-halmozás, ami Elgárnál található, sohasem cél neki, nem puszta hatásvadászat, hanem nemesebb feladat szolgálatában álló eszköz. Az Elgar disszonanciája nem önmagáért van a helyén, hanem jelent valamit. […]



Kálmán Imre



Új Idők, 1904. (10. Évfolyam)



*Sterndale Bennet (1816-1875), angol zeneszerző, zongoraművész, karmester és zenepedagógus.(Megj., A.)


A nap képe • 21422019-08-22 10:24:11

Ma reggel - Debussyre emlékezvén - a Klassik Rádióban, egyebek között az alábbi részlet hangzott el a Muzsika 2004.12.01-i számában megjelent írásból:



„[…]



Beszélgetés Debussyvel



„Claude Debussy, akivel alkalmunk volt mostani látogatása során beszélgetni, rendkívül barátságos, csupa temperamentum francia úr. Még fiatal, alig negyvennyolc éves, de fekete hajával, csimbókos, koromfekete szakállával ennél is fiatalabbnak tetszik. A hajviselete nem a hagyományos művészsörény, oh, dehogy. Inkább négerszerűen göndör. Aminthogy barna arcbőrében és profilból tömpe orrában is van valami négerszerű. […].



Az arca roppant kellemes. A tekintete bársonyosan, simogatóan meleg. A szava barátságos; a hangja, amely mintha iszonyú mélyből szakadna fel, behízelgő. Vidám elégültség és rendkívüli naivitás ömlik el az egész emberen. Hol olyan, mint egy jóllakott, jókedvű faun, hol pedig mint egy csodálkozó gyerek. […]



- Tudja, hogy én roppantul meg vagyok hatva - mondja Debussy -, meg vagyok hatva tőle, hogy a munkáimat itt Budapesten mennyire ismerik. Jobban, mint Párizsban. Szégyellem magam, hogy otthon sohasem érdeklődtem a modern magyar zene iránt. Én nem tudtam, hogy itt ilyen fejlett, ilyen pezsgő zenei élet van... Nem ismertem a magyar zeneszerzőket, a magyar művészeket... Csak most, amióta itt vagyok, és megismerkedtem néhányukkal... Nem bókból mondom, de engem meglepett, milyen pompás, fejlett zenei centrum Budapest... […]



- Hallom, a bécsi hangversenye körül egy kis afférja volt.



- No, nem éppen affér. Csak nem engedtem meg, hogy a La Mer című szimfóniámat játssza az a filharmonikus társaság, amelynek hangversenyét dirigáltam. Azért nem engedtem, mert nem tudták eléggé. Ők maguk is belátták ezt, és egyetértőn változtattunk a műsoron.

- A La Mert múlt évben nálunk is játszották...

- Tudom. És bizonyára jobban játszották, mint most játszották volna Bécsben. […]”



Debussy - Arabesques, Images, Rêverie (Reference recording: Zoltán Kocsis


A nap képe • 21412019-08-22 09:32:21

„Vállalom az úttörő, a fáklyavivő sorsát. Hitem a művészet, amely boldogsággal tölti be az emberiség lelkét. Minden megértetlenség és tehetetlen gúny elcsendesedik egyszer, és mint a ködpárából kiemelkedő nap, úgy fénylik, csillog a felülkerekedett győzedelmes művészet!”



*



Musicien français így szerette magát nevezni és valóban nehezen lehetne őt találóbban jellemezni. Mert ízig-vérig francia volt, s művészete nemcsak a francia zenének, hanem általában a gall géniusznak egyik legjellegzetesebb és legtökéletesebb megnyilatkozása. Jellegzetes franciássága volt oka annak, hogy a kilencvenes évek túlnyomórészt egyoldalúan németes vagy olaszos zenei levegőjében furcsán és értelmetlenül s nem ritkán lekicsinylőleg fogadták erősen egyéni, nemcsak a németekkel, hanem az olaszokkal szemben is merőben ellentétes esztétikát valló alkotásait. Saját honfitársai, akik a könnyed, sokszor sekélyes múlt századbeli franciás opera- és balettzenéért  vagy Wagnerért lelkesedtek, szintén idegenül néztek rá. A hivatásos muzsikusok sem rajongtak érte, hiszen Debussynek francia mivoltán kívül, ami komoly zenei körökben különben sem látszott akkoriban a legjobb ajánlólevélnek, az a gyengéje is volt, hogy csak muzsikát adott, és láthatólag nem törődött az akkori „magas zene” bölcseleti, poétikai, szociális, sőt még formaproblémáival sem. A hazájabeli muzsikusok talán még a németeken is túltettek félreismerésében és lebecsülésében. Csípős, gúnyolódó, az elismert tekintélyeket éppen nem túlságosan tisztelő modora is hozzájárult ahhoz, hogy az a kicsiny (és túlnyomórészt nem zenészekből, hanem költők- és festőkből alakult) kör, mely a nagy szimbolista költő, Stéphane Mallarmé* házában Debussy újszerű művészetének első megértő közönsége volt, csak nagyon lassan bővült, és sajátosképpen a zenészek voltak azok, akik legtovább várattak magukra.



Fábián László



Debussy és művészete, Budapest, 1926.



Pantheon Irodalmi Intézet Rt. 



*Stéphane Mallarmé (1842-1898), francia költő, műfordító. (Megj. A.)


A nap képe • 21402019-08-20 06:38:22

Igazad van! Köszönöm, hogy felhívtad a figyelmemet a dátum elírására. Az idézett szöveg a Népszavában 1980.V.09-én jelent meg. 


A nap képe • 21382019-08-19 21:18:27

Debussy a „Pelléas és Mélisande” keletkezéséről.



Claude Debussy „Pelléas és Mélisande”-ja iránt világszerte nagy az érdeklődés; a néhány évvel ezelőtt elhunyt halhatatlan mester operáját külföldön mindenfelé előadják és a budapesti Opera igazgatósága is tervbe vette a jelenkor eme legkiválóbb zenedrámájának előadását.



A XIX. század második felének úgyszólván minden zeneszerzője Wagner hatása alatt állott, s e hatástól egy ideig Debussy sem tudott szabadulni. 1885-től 1888-ig Rómában élt, mint a Prix de Rome nyertese, s onnan küldte el Párisba „Almanzor” című operatöredékét, amelyben még Wagner nyomdokain halad. Ezt a töredéket Debussy később megsemmisítette. La Demoiselle élue (A liliomos hölgy) című kantátája, Rosetti szövegére, ugyancsak Wagner hatása alatt keletkezett 1887-ben s némileg a Lohengrinre emlékeztet, de csupán harmóniáit illetőleg. 1890-ben megjelent Baudelaire-dalai közül pedig a „Balcon” címűben Trisztán-szerű fordulatokat találunk.



De Debussy eredeti, nagyszerű zenei egyénisége mindjobban kidomborodott; belátta a Wagner-irány követésének céltalanságát, s merészen, hirtelen irányt változtatott, új célok felé tört. Ennek a művészi alkotásnak terméke az ő mesterműve: Pelléas.

Akadtak zenei boncolók, akik Pelléas-ban is a Wagner-hatásokat kutatták és iparkodtak azokat kimutatni. Így különösen Giacomo Setaccioli „Debussy e un innovatore?” című rosszakaratúan megírt könyvében (Róma, 1910.) mindenáron ki akarja mutatni Pelléas-ban a Wagner-technikát. Sikerült is 24 vezérmotívumot összeböngésznie annak bizonyítására, hogy Debussy semmi mást nem alkotott, mint amit Wagnertől tanult.

Ezzel az egyoldalú beállítással szemben rendkívüli érdekesek az itt következő sorok. Debussy maga keresetlen szavakban beszél arról a fejlődésről, amelynek eredménye volt a Pelléas és kifejti:



„Miért és hogyan írtam meg «Pelléas»-t?



1893-ban ismerkedtem meg Pelléas-al. . . . Noha első olvasásra elfogott a lelkesedés, és noha talán fel is támadt bennem titkos gondolata az esetleges megzenésítésnek, komolyan mégis csak annak az évnek vége felé kezdtem rá gondolni. (1893.)

Mi okból választottam Pelléas-t? Már régóta az volt a szándékom, hogy a színpad számára zenét írjak, de a forma, amelyben ezt meg akartam tenni, annyira szokatlan volt, hogy különféle kísérletek után, már majdnem lemondtam róla. Az abszolút zene terén már előzetesen végzett kutatásaim odavezettek, hogy csak gyűlölni tudtam a klasszikus fejlődést, amelynek tisztán technikai a szépsége, és amely csupán az akadémikus irány követőit érdekelheti.



Éveken át szenvedélyesen zarándokoltam Bayreuthba mire kételkedni kezdtem a wagneri formákban, illetőleg úgy éreztem, hogy ezek csakis Wagner különleges genijének kifejezésére alkalmasak. Ő nagyban gyűjtötte a formulákat (il fut un grand ramesseur de formules), s azután olyan műformában egyesítette azokat, amely egyéninek látszott, mert az emberek rosszul ismerik a zenét. És anélkül, hogy tagadnók az ő genialitását, bátran elmondhatjuk, hogy ő tette oda a pontot kora zenéje után, mint ahogy Victor Hugo mintegy összefoglalta az egész megelőző költészetet. Tehát a Wagner után következő zenét kellett megkeresni és nem a Wagner-utánzatot.



Pelléas drámája, amelyben — noha az álmok légköre veszi körül — sokkal több a tisztán emberi, mint az úgynevezett „életdokumentumokban,” csodálatosan alkalmasnak látszott arra, amit csinálni akartam. A nyelvezete annyira szívhez-szóló, hogy érzelmessége könnyen folytatódhatott a zenében és a zenekari illusztrálásban. Es megkíséreltem, hogy a szépségnek olyan törvényét kövessem, amelyről — úgy látszik — sajátságosképpen megfeledkeznek az emberek akkor, amikor drámai zenéről van szó. Ennek a drámának a személyei igyekszenek úgy énekelni, mint a természetes emberek, nem pedig önkényes, erőszakolt nyelven, amely elavult hagyományokból fejlődött.



Innen van, hogy szememre vetik állítólagos előszeretetemet az egyhangú deklamáció iránt, amelyben sohasem jelenik meg semmi olyan, amit általában dallamosnak mondanak. Elsősorban: ez a szemre­hányás nem helytálló, — azután meg: lehetetlen, hogy valamely személynek az érzelmei folytonosan melodikus formában nyerjenek kifejezést; — végül: a drámai dallamnak egész másnak kell lennie, mint amilyen a melódia általában. . . . Akik elmennek a színházba, hogy zenét hallgassanak, nagyjában hasonlítanak azokhoz, akiket az utcai énekesek köré látunk gyülekezni! . . . Ott két sous-ért a hallgató melodikus kedélyhullámzásokhoz juthat, ... és gyakran nagyobb türelmet tapasztalhatunk, mint szubvencionált színházaink számos látogatójánál, — mondhatnók „a megértés akarását” tapasztaljuk, amely teljesen hiányzik emezeknél.



Sajátságos irónia, hogy az a közönség, amely mindig „újat” kér, ugyanaz, amely mindig felháborodik és gúnyolódik, valahányszor valaki megkísérli, hogy kiemelje a sablonzene megszokott kereteiből. Talán érhetetlennek tetszik ez, de ne feledjük, hogy sokan vannak, akik minden művészi alkotást, minden szépségre való törekvést úgy tekintenek, mintha ellenük irányuló személyes sértés volna.



Nem akarom azt állítani, hogy Pelléas-ban mindent fölfedeztem, de megkíséreltem, hogy új utat törjek, amelyen mások követhetnek, kiszélesítvén azt saját személyes újításaikkal. Talán így sikerül majd a drámai zenét kiszabadítani azokból a megmerevedett keretekből, amelyek között már oly régen él.



Pelléas-t először 1895-ben fejeztem be. Azóta átdolgoztam, megváltoztattam, ... és ez életemnek körülbelül tizenkét évét jelenti.



Claude Debussy.”

 



(Fordította: Major Gyuláné)



ZENE, 1925. 1. szám.



[157 éve, (augusztus 22-én) született Claude Debussy)


Franz Schmidt • 34052019-08-14 05:29:32

Emlékeztetőül e mű korábban beillesztett felvételeiből:



Wayne Marshall plays the Variations & Fugue from Fredigundis by Franz Schmidt



Franz Schmidt: Variationen und Fuge über ein eigenes Thema (Königsfanfaren aus Fredigundis), Tina Christiansen, Organ


A nap képe • 21372019-08-12 14:41:52

80 éves lenne novemberben!



LUCIA POPP (1939-1993)

 



LUCIA POPP dalestje a Vigadóban ritka szép felépítésével is magára hívta a figyelmet. Ez a nagynevű énekesnő, csupa népdalfeldolgozást énekelt, s mindent eredeti nyelven! Prokofjev, Kodály, Dvořak, Mahler, Brahms nagyszerű darabjai szólaltak meg oroszul, magyarul, csehül, németül — az ejtés és a különböző népdalstílusok tökéletességében.



A pozsonyi származású művésznő a bécsi Staatsoperben alapozta meg hírét, s ma a nagy operaszínpadok és pódiumok megbecsült világsztárja. (Klemperer fedezte fel annak idején!). Lucia Popp eléggé nem becsülhető tulajdonsága, hogy élesen meg tudja húzni a határvonalat az operaszínpad és a dal pódiuma között. Különösen értékelendő ez a népdaljelleg mértéktartó kibontakoztatásában. Gyönyörű hangszíne, széles skálája, dinamikája példásan szolgálta a műsorára tűzött népdalcsokrokat. Sikerében — amelyet két Brahms-ráadással tetézett — hatalmas része volt Geoffrey Parsonsnak,* ennek a pompás zongorakísérőnek, akit annak idején Schwarzkopf kísérőjeként tanult meg becsülni a budapesti közönség.  



Lucia Popp és Parsons koncertje a Magyar Rádiót is dicséri: ismét hasznos szolgálatot tettek a dal sokáig elhanyagolt ügyének.

 



Raics István



NÉPSZAVA, 1960.V.19.

 



*Geoffrey Penwill Parsons (1929-1995), ausztrál zongoraművész, kiváló zongorakísérő volt! (Megj. A..)

 


Franz Schmidt • 33892019-08-04 21:51:48

Orgona-est.



Egy fiatal pozsonyi magyar művész mutatkozott be ma a Főiskola nagytermében, Németh István László*, akinek nevét örömmel jegyezzük föl emlékezet okáért, hogy örömmel várhassuk mindig vissza. A legjavából való muzsikus, föltétien úr ezen a nehezen megnyergelhető hangszeren, aki tökéletes ritmussal, bámulatosan finom és szellemes, önálló regisztrálással, rendkívül világos, értelmes szólamvezetéssel egy válogatottan érdekes műsort játszott végig.



Az orgona régi és új klasszikusai legkomolyabb műveikkel vonultak föl ezen a műsoron, Buxtehude: g-moll előjátéka s fugájával, Bach: C-dúr Toccata, Adagio és fugájával, négytételes Pastoraléjával, g-moll fantázia és fugájával, Reger fisz-moll szonátájával, Brahms és Schmidt Ferenc hangulatos Korálelőjátékaival.  



A közönség a lenyűgöző szépségű előadásért szívből ünnepelte az előadót.



(m. i.)



MAGYARSÁG,1927.XII.1.



*Németh-Šamorínsky István (1896-1975), zeneszerző, orgonaművész, zenepedagógus. Bécsben tanult zongora és orgonaszakon. Franz Schmidt tanítványa volt. (A.)


Franz Schmidt • 33872019-08-03 11:22:07

A 123.sz. bejegyzésemben már jeleztem (2015.V.30.), hogy Pozsonyban, a mai Kulturális Minisztérium helyén állt ez a bizonyos Raidner nevű ház, ahol Schmidt 1874-ben megszületett.



A jelenlegi épület Orsolya utcai falán emléktábla jelzi, hogy:



ITT SZÜLETETT FRANZ SCHMIDT, A JELENTŐS ZENESZERZŐ, CSELLISTA ÉS ZONGORISTA (1874.12.22.-1939.2.11.)



Az 1965-ből való emléktábla alkotója Alexander Vika volt.


Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) • 17232019-07-28 21:55:01

Fájlalom, hogy a Dankó Rádióban véget ért a Kemény Egon halálának 50. évfordulója alkalmából készített zenei műsor. Szép, méltó megemlékezést hallhattunk egy héten át e nagyszerű zeneszerzőnkről, élvezhettük az általa komponált, csodálatos dallamokat, zeneszámokat. Külön köszönet illeti Kemény Egon leányát, aki felkutatta az édesapja szerzeményeiről készült, elveszettnek, megsemmisültnek hitt hangfelvételeket, és gondoskodott arról, hogy azok élvezhető, jó minőségben jussanak el a hallgatók füléhez, szívéhez.  Kemény Anna Mária hatalmas feladatot vállalt és teljesített, amelyért nemcsak a zenekedvelők tartoznak hálával, hanem a zene hivatásos krónikásai is. Remélhetőleg a jövőben Kemény Egon neve mellett a zenei lexikonokban már nemcsak két-három rövidke sor szerénykedik majd; e zeneszerzőnk is az őt megillető, rangos helyre kerül!


Franz Schmidt • 33732019-07-17 14:06:53

MAGYARSÁG RÁDIÓMELLÉKLETE:



1930.I.12. WIEN:



10.30:



Schmidt Ferenc F-dúr fugája és négy előjátéka orgonán.



*



1930.VI.27. BERLIN:



21.04:



Schmidt Ferenc zeneszerző estje.  



*



1930.IX.12. WIEN:



21.05:



Adler Oszkár hegedű- és Schmidt Ferenc zongoraművész Mozart: C-dúr és B-dúr szonátáját játssza.

 


A nap képe • 21362019-07-16 20:52:43

Harminc éve hunyt el Herbert von Karajan



(1908.IV.5. – 1989.VII.16.)



 



[… ]A berlini állami operaház vendégjátéka Budapesten



 … Herbert von Karajan első bemutatkozásával, azonnal hódított. Határozott, biztos, parancsoló külsejével, zenei tudásával, ösztönös művészi érzékével és egyelőre különösen a részletekben, megragadó finomságokat megvalósító vezénylő művészetével várakozáson felül beváltotta a száguldó hírnevéhez és a ragyogó képességéhez fűzött reményeket. Nagy érdeklődéssel várjuk a vendégművészek szerdai zenei estjét, amelyet ugyancsak Karajan fog vezényelni. Tüntető meleg tapsokat kapott a kiváló karmester a közreműködő énekművészekkel és zenekarral együtt. Ha a tapsok beszélni tudnának, elárulnák, hogy a Beethoven-zene elhangzása után szívből jöttek, de az idegeket megtáncoltató, merőben külső fizikai hatáskeltésekből zseniálisan meghangszerelt Strauss-opera után inkább csak döbbent bámulatot fejeztek ki.[…]



(H. G.)



ÚJ MAGYARSÁG, 1941.IV.22. (8/90)



*



[…] Sápadt magas fiatalember jelenik meg a karmesteri pulpituson: Herbert von Karajan, akinek a tehetségéről már kitűnő hírek szállingóztak hosszú idők óta zenei köreinkben. Magasra emeli kezeit, csuklójának egy mozdulatára megsuhan a pálca és a III. Leonóra nyitány első húsz taktusa után összenéznek a zeneértők. Karajan már győzött ebben az annyira kényes-ízlésű városban, ahol nem egy világhatalmasság bukott meg. Az első előnyös benyomást csak megerősítik a következő percek. Karajan lenyűgöző szuggesztivitással tartja kezében a zenekart, igazi vérbeli karmesterzseni, nagy előadói egyéniség, akinek keze alatt különös fénnyel, erővel szól a berliniek pompás zenekara. Még vannak azért kételkedők, akik azt mondják, lehet, hogy jó szimfonikus karmester, de az igazi erőpróba, az Elektra még hátra van. Ezt az erőpróbát is ragyogóan megállja ez az örményszármazású fiatal muzsikus. Az Elektra előadását partitúrával a kezünkben figyeljük és bámulattal, csodálattal regisztráljuk: a zenekar és az együttes minden tagja halálos pontosan vág be, bár az ütembeosztás állandóan változik, a kényes éneklés zenekari részek egymást követik, mégis egy hang sem sikkad el, nem vész el. De túl ezen a halálos pontosságon és lelkiismeretes kidolgozottság tökéletességén, megindító az a démonikus erő, ahogyan karjainak mozdulataival viszi előre Karajan az egész együttes drámai menetét. […] 



Tóth Dénes,



ESTI ÚJSÁG, 1943.IV.23. (6/92)



*



Nagy művészi élmény volt a berlini Staatsoper zenekarának estje.





A berlini Staatsoper vendégjátékának második estjén Herbert von Karajan vezényletével nagyszabású zenekari est színhelye volt a Magyar Királyi Operaház.



A Staatsoper zenekara ma a világnak talán legjobb együttese. Tagjai elsőrendű művészek, együttes teljesítményük a legzengőbb, legcsodálatosabb összjáték; az alig 33 éves Herbert von Karajan pedig, aki 1938 ősze óta egyik vezetője ennek a rendkívüli zenekarnak, ma minden bizonnyal a világ legnagyobb karmestereinek egyike.



Abból a típusból való, mint Hans von Bülow, Hans Richter, Max von Schillings, Wilhelm Furtwängler, a német zenekarvezetés nagymesterei.



Feltétlen ura zenekarának és ugyanakkor alázatos híve a műnek, melyet megszólaltat. Úgy szól varázspálcája intésére ez a hatalmas, 120 tagú zenekar, mint egyetlen nagyszerű hangszer. Megrázó fortisszimói, elhaló, tüneményes pianói, az előadott művek értelmezése mind-mind valóságos élmény, a legritkább művészi élvezet. Az „Elektrában,” mint eszményi színpadi karmestert ismertük meg, most pedig, mint a nagy szimfonikusok alkotásainak nagyszerű tolmácsát. 



A műsor méltó volt az ünnepi alkalomhoz. Bevezetőül Mozart hatalmas Haffner-szimfóniáját hallottuk. Egy alapjában véve tragikus muzsikus-léleknek mély, titokzatos fényekben villódzó vallomását. A zenekarban a maguk tisztaságában szólaltak meg ezek a felejthetetlen melódiák, - az andante finom értelmezése a gyors tételek csodálatos áradása, általában az egész mozarti mű kiemelése a szokványos ”mozartoskodó,” finomkodó hagyományok közül.



Richard Strauss egyik ifjúkori szimfonikus költeménye, a „Halál és megdicsőülés” volt a műsor, következő száma. Herbert von Karajan elsőrangú tolmácsa az ellentétekben oly gazdag, különös hangzásokban, ritmikai meglepetésekben oly bőséges Strauss-muzsikának. Vezénylése rendkívüli tisztasággal juttatta érvényre a mű alapgondolatát; a küszködő, szenvedő emberiség megváltója a művészet.



Befejezésül Beethoven szólalt meg a berlini Staatsoper zenekarának hangversenyén, a VII. szimfónia, melynek egyik érdekessége, hogy nincs lassú tétele, hanem csupa vidám viharzás, táncos könnyedség, hódító szédület, a ritmus apoteózisa az egész. Wagner a tánc megdicsőítésének mondja ezt a szimfóniát, — és valóban az: a ritmus áradásának, vidám lüktetésének elragadó egyvelege. Az utolsó tételben Beethoven magyar dallamot dolgozott fel. 



Herbert von Karajan vezényletében különösen a nagyszerű zenekar felülmúlhatatlan, egyöntetű zengését csodáltuk meg.

Utána a kitűnő együttes a Nürnbergi mesterdalnokok nyitányát, majd pedig a Rákóczi indulót adta elő tomboló sikerrel. Felejthetetlen siker volt ez a második est; a berlini Staatsoper zenekarának és Herbert von Karajan zenekari estje.



Sz. M.



ÚJ MAGYARSÁG, 1941.IV.24. (22/82)



*


Franz Schmidt • 33642019-07-04 09:59:36

Előzmény: 3309, 3350, 3351, 3353



Érdekesség, hogy Oswald Kabasta – Franz Schmidt jó barátja - német főzeneigazgató eperjesi gyógyszerész-család sarja. A világhírű karmester nemrégiben Budapesten rendkívül nagysikerű hangversenyt vezényelt a müncheni Filharmonikus Zenekar élén. Ebből az alkalomból említjük meg, hogy nagyapja és dédapja Eperjesen gyógyszerészek voltak.



(GYÓGYSZERÉSZEK LAPJA, 1940.II.15.)



 


Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) • 16882019-07-03 23:01:51

Nem tudom, volt-e már e topikban Kemény Egon alábbi dalairól szó. Ha igen, úgy elnézést kérek, hogy ismétlésbe bocsátkozom:



Amerikai költők zenés antológiája. Közreműködik Neményi Lili és Angyal Nagy Gyula. A verseket megzenésítette és zongorán kísér: Kemény Egon …


Franz Schmidt • 33632019-07-03 22:13:16

A Franz Schmidt zeneszerzői munkásságát érintő heves viták szerencsére már elültek. A ma komolyzenei köreinek vezető egyéniségei egyre inkább belátják, hogy nevezett zenéjével foglalkozni kell. Franz Schmidt tanári munkásságának az értékét azonban soha senki sem vitatta. E vonatkozásban minden kortársa és az utókor is messzemenő elismeréssel szólt róla. Minthogy Franz Schmidtnek már létezik magyar nyelvű Wikipédia-oldala, érdemes lenne azt még néhány fontos adattal kiegészíteni, legalább is addig, amíg azok fellelhetők:



Úgy tudom, az időközben sajnálatosan megszűnt Franz Schmidt Társaság birtokában volt annak a jegyzéknek, amelyben Franz Schmidt összes tanítványának a neve szerepelt. Közülük sokan váltak híressé, nemcsak a magyar és idegen nyelvű Wikipédia-oldalakon említett személyek. Dr. Carmen Ottner asszonytól egy személyes találkozó alkalmával talán érdemes lenne e jegyzék másolatát elkérni.



Korábbi bejegyzésemben már szóltam Schmidt néhány nő tanítványáról. Íme még egy, aki a gyengébb nem képviselői közül vált híressé: Isolde Ahlgrimm.



És egy róla szóló, korabeli újságcikk:



Vendég zongoraművésznők a Rádió műsorán.


A nap képe • 21352019-06-29 19:26:43

Magyarokról, magyaroknak (részlet



… Rudolf Bing, a New Yorki Metropolitan Opera, távozó igazgatójától Goeran Gentele veszi át a MET irányítását. A New Yorki opera történetében most első alkalommal zeneigazgató kerül melléje: Rafael Kubelik karmester és zeneszerző, Jan Kubelik hegedűművész fia, akit a zenei világ cseh művésznek könyvel el.



Nem akarom felborítani a zenei lexikonok hagyományait, de azért van valami mondanivalóm erről. Jan Kubelik az apa, Prága mellett, Michle városban született, a régi Osztrák-Magyar Monarchia idején. Sokszor vendégszerepelt Magyarországon, szívesen járt hozzánk, sok magyar barátja volt, sőt magyar családból nősült. 1903-ban tartotta az esküvőjét, Széll Farkas táblai tanácselnök lánya (valójában: neveltlánya, megj. A .), Széll Marianna lett a felesége és felvette a magyar állampolgárságot. Igazán nem vagyok túlzó soviniszta, ha Rafael Kubelikot, a MET új zeneigazgatóját, mégsem engedem át teljesen és végleg egyetlen halk szó nélkül más nemzetnek, hiszen az apja magyar állampolgár volt, magyar anyától született és maga is beszél magyarul.[…]



Homoki Erzsébet



SZABADSÁG, 1971.VII.16. (81. Évfolyam, 65. szám)



*



A ZENE NYELVÉN



Emlékezés Jan Kubelikre



Prágában, a huszita Táborról elnevezett nuslei utcában született Jan Kubelik, a világhírű cseh hegedűművész. Emlékét tavaly — születésének századik, halálának negyvenedik évfordulója alkalmából — az egész világ felidézte. E jubileum kapcsán újra felébredt az érdeklődés minden iránt, ami életművében fontos volt. Feltehető, hogy olvasóink is szívesen fogadják a művészt bemutató sorokat és azt a néhány, a cseh—magyar kulturális kapcsolatok történetéhez tartozó megállapítást, amely rávilágít a művész magyarorszá



A zenebarát és műértő körök előtt bizonyára ismertek azok a művek, amelyeket annak idején éppen Kubelik tett annyira népszerűvé. A századvég késői romantizmusának jellegzetes hegedűvirtuóza volt, külföldi és hazai zeneszerzők, Bach, Beethoven, Brahms, Ernst, Franck, Grieg és Paganini, valamint Dvořák, Ondřička, Smetana, Suk, Ševčík és mások műveiből azokat vette fel repertoárjába, amelyeken bemutathatta kápráztató technikáját. Bejárta az egész világot, becslések szerint kb. hatmillió kilométert tett meg valamennyi világrészen, s több mint ötezerszer lépett fel.



„Paganini óta nem láttunk ilyen jelenséget. A középkorban Kubelikot boszorkányként máglyán égették volna meg" — írták róla a korabeli külföldi lapok.



Kubelik nem csupán saját művészetét fejlesztette szinte ördöginek tartott tökélyre, hanem mindent megtett annak érdekében, hogy mind nagyobb körben tegye ismertté és kedveltté a zenét, a világ s elsősorban nemzete zeneirodalmának örök becsű kincseit.



Hangversenyezett önállóan és nagy zenekarokkal egyaránt. Fellépett például 1902-ben Londonban a Cseh Filharmóniával, Kubelik ifjúkorában, magasra ívelő pályája elején, amelynek hangversenyeit Oscar Nedbal vezényelte.



Mint minden sikeres, hírneves embernek, kimagasló egyéniségnek voltak irigyei, művészetének, de emberi magatartásának is szigorú bírálói. Egy korabeli újság így vette védelmébe: „Kubelik nem bírálható, mint ahogy nem bírálható Paganini, Dante, Raffael, Michelangelo."



Egy közép-európai kis nemzet nagynevű muzsikusok sorát adta a világnak, de egyikük sem vonta magára a közfigyelmet annyira, mint Kubelik tehetségével és virtuozitásával.



Ezt tanúsítják Ady Endre tárcái is: ezekben más cseh személyiségek mellett — két alkalommal — Kubelikot is szerepelteti, aki nemcsak Európa és a többi világrész nagyvárosaiban, hanem természetesen az Osztrák—Magyar Monarchia nagyobb városaiban is hangversenyezett.



A budapesti lapok beszámoltak róla, hogy Jan Kubelik magyar nyelvkönyvet vásárolt. Ady — akkor újságíró Debrecenben — tollhegyére tűzi ezt a hírt. „Kubelik Jan nagy muzsikus, de politikusnak sem utolsó. Mindenesetre jobban elintéz holmi nyelvkérdést, mint az osztrák—cseh politikusok," írja a Szabadság című lap 1900. január 3-án megjelent számában. Másodszor a Szabadság 1900. november 25-i számában említi Ady Kubelikot, aki szerinte:



„... tagadhatatlanul egyik legérdekesebb művész-egyénisége a jelennek".



Feltehető, hogy Ady Endre személyesen is megismerte a cseh muzsikust, aki Debrecenben is hangversenyezett, és itt találta meg élettársát. Erről a tényről és fejleményeiről az évtizedek során több alkalommal jelentek meg érdekes írások, amelyek közül Rolla Margitnak a Magyar Nemzet 1977. szeptember 2-i számában közölt. „Kubelikné — Széll Marianne" című írását tartjuk a leginkább figyelemre méltónak. Az aránylag rövidre fogott írás fényt derít a cseh muzsikus magyar feleségének származására és regénybeillő életére.



Ki volt tehát Széll Marianne?



Széll Lajos doktor, Budapest székesfőváros helyettes főorvosának lánya. Apja alig harmincéves korában elhunyt, s nagybátyja, Széll Farkas haladó szellemű debreceni táblai tanácselnök. Arany János volt tanítványa fogadta örökbe és nevelte fel a kislányt.

Marianne 1898-ban férjhez ment egy grófi családból származó huszárhadnagyhoz, de a házasság alig másfél év után válással végződött.



Rolla Margit így ír róla: „A fiatal Széll Marianne, értékes szellemi és lelki tulajdonságai mellett, gyönyörű nő is volt, egész lényében olyan, akit nem lehet egykönnyen elfelejteni. És szépen hegedült." ...



„Jan Kubelik 1899-ben hangversenyezett először Budapesten, majd vidéki városokban, így Debrecenben is. Ezen a koncerten ismerte meg a fiatal Széll Mariannet, aki ott szülei társaságában megjelent. Kubelíket külföldi szerződés kötötte, csak három év múlva találkoztak újra Bécsben, ahová Kubelik már, mint világhírű hegedűművész meghívta őket."



A Magyar Nemzetben megjelent cikkből kitűnik, hogy a Kubelik családban, amely évtizedekig Budapesten lakott és később Prágába költözött, mind a nyolc gyermek megtanult magyarul.



Újra Rolla Margitot idézem: „Mikor Kodály Zoltán Angliába utazott, hogy az oxfordi egyetemen díszdoktorrá avassák, Londonban is koncertet adott... A hangversenyen Rafael Kubelik karnaggyal találkozott, aki magyarul üdvözölte. Kodály elámulva kérdezte: Honnan tud magyarul? Mire Rafael Kubelik így válaszolt: Édesanyám magyar nő. Széll Marianne."



Jan Kubelik családja nagymértékben hozzájárult a csehszlovák—magyar kulturális kapcsolatok elmélyítéséhez. Kubelikné Széll Marianne a prágai Egyetemi Könyvtárnak adományozta nevelőapja, Széli Farkas értékes könyvtárát. Leánya, Anita Kubeliková hegedűvirtuóz a Sárospataki Tudományos Gyűjteménynek ajándékozta Jan Amos Komensky centenáriuma alkalmával a Széll-hagyaték Comenius-kötetét.



Őrzik még a második világháború küszöbén elhunyt muzsikus bal kezének gipsz-mását és sokoldalú művészi tevékenységének számos dokumentumát. A legméltóbban azonban a népek zenei kincsesháza őrzi emlékét. Zdeněk Fibich „Poeme” című szerzeményét, Antonin Dvořak Humoreszkjei közül a legnépszerűbbet, a hetediket Jan Kubelik hegedű-átdolgozásában játsszák a leggyakrabban. Népdalok művészi átdolgozásával sokat tett azért, hogy a jellegzetesen cseh népi dallamok új köntösben, hatásos harmonikus hangszerelésben itthon és külföldön is egyre nagyobb teret hódítsanak.



Jan Kubelik, aki magyar nőt vett feleségül, s aki annyi nemzet fiaival szót értett a zene nyelvén és még négy-öt más, anyanyelvén kívül elsajátított nyelven, mélyen érző cseh hazafi volt. Királyok, államelnökök, neves politikusok és diplomaták előtt szerepelt, a legmagasabb rendű kitüntetésekben részesült, de soha, sehol nem feledkezett meg egyszerű származásáról, népéről, hazájáról. E legendás muzsikus állítólag udvariasan, de határozottan mondott ellent a bécsi császári udvar szándékának, hogy nemesi rangra emeljék. Művészi becsvágyának és törekvéseinek elismerését a nép iránta megnyilvánuló szeretetében, a közönség és pályatársai megbecsülésében találta meg.



Személyesen ragaszkodott mesterhegedűjéhez. Egy angliai árverésen szerezte meg a Stradivari készítette, 1715-böl származó Emperor hegedűt, amelyről — mint feljegyezték — azt mondta: „Egyetlenegy dolog érdekel a világon, a hegedűm. A pénznek nincs számomra értéke, nem szerezhet sem örömet, sem bánatot. Ha anyagiakkal törődnék, nem élhetnék művészetemnek. Nekem a művészet szerez örömet, hitelezőimnek a pénz. Tehát kinek-kinek a magáé."

 



SZÁNTÓ GYÖRGY



A HÉT, 1981.III.28.



*



[…] A Kubelik-párnak hét gyermeke van. Nyolc volt, de a nyolcadik, aki apja nevét viselte, Jan korán meghalt. A legidősebbek az ikrek: Mary és Annie. Aztán kor szerint sorrendben következik: Johanna, Claire, Tatjána, összesen öt leány. A fiúk a legfiatalabbak: Raffael és Krisztián.



Az ikrek közül tavaly sokat írtak a lapok, Mary-ről, aki egy olasz munkást mentett ki a tengerből. Hegedű művésznő ő is, éppen úgy, mint ikertestvére, és mint az idősebbik fiú, Raffael, aki még csak tíz éves, de már most is minden hegedűvonása elárulja, hogy apja nagy művészetét örökölte.



— Van nekünk egy kedves barátunk. Szenes Zsigmond, debreceni orvos. — mesélte el Kubelikné. —akit mindnyájan nagyon szeretünk, különösen a fiam, Raffael. Szenes doktor tavaly tréfásan azt mondta Raffaelnek: — „Hát te még nem komponálsz?" — A télen aztán Raffael pár napig nagyon csöndes volt. Egyszerre csak avval állt elő : — „írtam valamit a Szenes bácsinakI" — És megmutatta első zenei kompozícióját, az „Al Mare"-t, amit másnap el is küldött Debrecenbe. És most folyton komponálgat.



„…Hiába kérem a kis Raffaelt, hogy játssza el nekem szerzeményét, szerénykedve tiltakozik. Egyébként is, csodálatos szerénység jellemzi a Kubelik-gyermekeket.”[…] 



BI. Színházi Élet, 1924. 38. szám.



*



Érdekes zenekari estet hallhatunk Prágából. A műsoron szereplő Kubelik-műveket szerzőjük,

Jan Kubelik adja elő, fia, Rafael Kubelik vezényletével.



PESTI NAPLÓ, 1934.VI.26. 



*



Kubeliket a fia dirigálta.



Jan Kubelik, a nálunk is jól ismert, sőt annakidején nálunk felfedezett világhírű cseh hegedűművész, tegnapelőtt érdekes, zenekari hangversenyen működött közre Prágában.



A cseh filharmonikusokkal Mozart: A-dúr hegedűversenyét játszotta és a zenekart húszéves karmester-fia: Rafael Kubelik vezényelte- Az ifjú dirigens édesanyja tudvalévőén debreceni magyar asszony.



AZ EST, 1934.X.19.



*



Kubelik fia Londonban.



Kevesen tudták eddig, hogy Jan Kubeliknek, a világhírű hegedűművésznek egy felnőtt fia is van, aki szintén művészpályára készül. A fiú: Rafael Kubelik, október végén Londonban a prágai Filharmonikusok vendégszereplő zenekarát dirigálja.



PESTI NAPLÓ, 1937.X.28.



*


Franz Schmidt • 33582019-06-28 17:37:20

Magyar szerző a nemzetközi műsorban

 



Azok között, akik hétfőn este a nagyon érdekesnek ígérkező bécsi műsor meghallgatására készülnek, csak kevesen tudják, hogy a Bécsi Filharmonikusok műsorában szereplő-szerzők közül az egyik - magyar ember. Schmidt Ferenc, akinek a „Notre Dame” című sok, sikert aratott operájából, két részletet ad elő a bécsi-zenekar, magyar földről került idegenbe, és mint sok nagy zenész-honfitársa, Joachim, Goldmark, Nikisch, Hans Richter, kora ifjúságában hagyta el hazáját.

 



Pozsony közelében, «színmagyar» Csallóközben ringott Schmidt Ferenc bölcsője és a bécsivé lett zeneszerző csak Pozsonyban végzett középiskolai tanulmányai után került a császárvárosba, ahol a híres zeneakadémián Hellmesberger növendéke lett. Mint egzekutív zenész, ritkítja párját a komponisták között: a zeneszerzés mellett kettős művészi oklevelet is szerzett, gordonka- és zongoraművész egy személyben.



Hosszú ideig a bécsi állami operaház zenekarának volt tagja, mint gordonkás és ezt a hangszert tanította a bécsi zeneakadémián is. 1914-ben átvette az intézetben az egyik zongora-tanszak vezetését is és ekkor megvált az operaháztól. 1925-ben pedig, mint Marx József utóda, a bécsi állami Zeneakadémia igazgatója lett.



Schmidt Ferenc ma is kitűnően beszél magyarul és régebben, mikor gyakran megfordult Budapesten, szívesen érintkezett a magyar zenei körökkel. Művei sokszor szerepeltek a Filharmóniai Társaság műsorában. Notre-Dame című operáját pedig, amelynek szövege Hugó Viktor regényéből készült. 1916. december 14-én bemutatta a budapesti Operaház is. Azt a két részletet, amelyet hétfőn Bécsben játszanak belőle, gyakran adták már elő Budapesten is úgy filharmonikusaink, mint a nálunk vendégszereplő bécsi zenekarok.



 



MAGYARORSZÁG, 1929.VI.23.


Franz Schmidt • 33532019-06-22 12:49:53

5. Oktober 1931. WIEN:



20.45: Sinfonie-konzert.



Dirigent: Prof. Oswald Kabasta. Ausführende: Prof. Franz Schmidt (Klavier).



Wiener Sinfonie-Orchester.



 



Beethoven: Fantasie für Pianoforte, Orchester und Chor, op. 80.



Es-Dur (Eroica), op. 55.



 



PESTER LLOYD, 1931.


Kinek tetszik Rimszkij-Korszakov ? • 472019-06-21 22:10:17

Rimszkij-Korszakov és az orosz zene.



A Pétervárott nemrég elhunyt Nyikolaj Rimszkij-Korszakov (1844.II.18.-1908.VI.21.) egyike volt annak az öt orosz muzsikusnak, akik a hatvanas években az orosz nemzeti zene megteremtésén fáradoztak. Köztük kétségkívül Rimszkij-Korszakov volt a legfinomabb művész. Az orosz opera 14 nagy művet köszönhet neki, melyek közül a „Szadko” lett a leghíresebb. Operái közül, melyek jellegzetesen orosz karakterűek, egyet sem adtak elő a német színpadokon. Az „ötök társaságáénak” kívüle Borogyin és Muszorgszkij voltak legkiválóbb tagjai. A társaság irányának ma már számos követője van, akik bár technikai ügyességben megközelítik mestereiket, eredetiség dolgában mégis elmaradnak tőlük. Közülük ismertebbek a rafináltan technikázott Glazunov, a pétervári konzervatórium igazgatója, a fiatalon meghalt Kalinnyikov, ki erős, friss szimfóniáiról híres, Arenszkij, Ljadov, Grecsanyinov, akik csaknem mind Rimszkij-Korszakov tanítványai voltak.



Rimszkij-Korszakovot külföldön csaknem kizárólag szimfonikus zene-költeménye, „Seherezade" révén ismerték, mely egyike a legkiválóbb orchester-daraboknak. Művészetének alapja az orosz népdalban rejlett, melynek a legeredetibb, szellemes módon való földolgozásához kitűnően értett.



Rimszkij-Korszakov hatvannégy évet élt.



NÉPSZAVA, 1908.IX.23.



*



Szenzációs sikerrel mutatták be New York-ban Rimszkij-Korszakov „Sadko”-ját.



Rimszkij-Korszakov lírai dalműve, amelyet a huszonkét év előtt elhunyt nagy orosz zeneszerző 1897-ben irt rendkívül nagy sikert aratott most a New Yorki Metropolitan operaházban, ahol épp úgy, mint nálunk és mindenütt másutt régi és részben már feledésbe merült dalművekkel akarják a repertoárt felfrissíteni. A választás helyességét mutatta az a tomboló tetszés, amellyel a különben nehezen lelkesülő közönség a bemutató előadást fogadta.



Rimszkij-Korszakov Sadko-ja szövegileg egy orosz legendát visz színpadra.



Szadkó énekes. Olyanfajta, mint Franciaországban a trubadúrok, vagy Németországban a minnesängerek voltak. Hangszere a guzslica, amellyel énekét kíséri. Maga Szadkó egy álmodozó lélek, aki folyton romantikus utazásokról, tengerekről, folyókról ábrándozik. Nagyszerű a dalműben az a bankett-jelenet, amelyet az előkelő kereskedők céhházában tartanaik. Szadkó dala itt valósággal fellelkesíti a már kissé italos kereskedőket, de amikor az énekes felszólítja őket, hogy szereljenek fel két hajót és induljanak felfedező útra, a tengerre, kincseket keresni, kigúnyolják őt. Mindazonáltal a gúny és a csúfolódás nem veszi el Szadkó kedvét a felfedező úttól. Vágyát a tengerparton meleg melódiában önti ki. Énekét meghallgatja a tenger királyának a leánya: Volkova, aki szerelemre gyullad az énekes iránt és hűséget esküszik neki. Megjósolja Szadkónak, hogy álmai megvalósulnak, és hogy hálójával aranyból való halakat fog ki a tengerből. A jövendölés valóra válik és Szadkó dúsgazdag ember lesz. De midőn a novgorodi kereskedőket felszólítja, hogy kísérjék el őt felfedező útjára, valamennyien bolondnak tartják. A nép azonban ünnepli az énekest és harminc jól felszerelt hajóst bocsát rendelkezésére. Szadkó el is megy a felfedező útra és nagy kincseket hoz haza Mivel azonban nem rótta le a köteles adót a tengerek királyának, ez nagy vihart támaszt. Szadkó, hogy a tenger urának haragjától megmentse az embereit, sajátmagát áldozza fel és a habok közé ugrik. Volkova azonban megmenti őt, atyjához vezeti és könyörög érte. A dalmű egyik legszebb jelenete az a rész, ahol Szadkó és Volkova a tenger fenekén lakodalmukat tartják. A tengerek királya azonban látja, hogy ember nem való az ő birodalmába és ezért megparancsolja Szadkónak, hogy térjen haza az emberek közé. Szadkó visszatér, Volkova pedig fájdalmában folyóvá változik.



A gyönyörű zenéjű operát pazar kiállításban mutatta be a színház. Johnson Edward énekelte a címszerepet, Fletcher kisasszony pedig Volkova poétikus alakját személyesítette meg. Mindkettőjüket viharos lelkesedéssel ünnepelte a közönség, amely valósággal szenzációs tetszéssel fogadta a harminchárom éves újdonságot.



AZ ÚJSÁG, 1930.II.26.


Franz Schmidt • 33512019-06-19 17:37:13

FORRÁS, 1943.VI.1.

 



[…] Zenekari hangversenyeink közt a müncheni filharmonikusok két estjét kell először megemlítenünk. Oswald Kabasta vezényelte a kitűnő zenekart, amely, ha nem is éri el a bécsiek tökéletességét, még mindig példaképe lehetne a magyar együtteseknek. Kabasta egyénisége az ismert nagy karmesterek közül Mengelberghez áll legközelebb. Termete is, mozgása is sokban hasonlít a holland mesteréhez; nem annyira méltóságteljes és nagyvonalú, viszont több derű, a bajorokra jellemző egészséges testi-lelki életöröm ömlik szét mozdulatain.[…]



Oswald Kabasta sikereihez számos Franz Schmidt zenemű bemutatása és előadása is köthető!


Franz Schmidt • 33362019-05-23 12:44:09

Egy Schmidt hangversenyről:

 



A NEGYEDIK FILHARMONIAI HANGVERSENY



1922.XI.20.



Filharmonikusaink hétfői hangversenyüket egy nagytehetségű magyar szerző művével nyitották meg.



Schmidt Ferenc, akinek második szimfóniája került előadásra, 1874-ben Pozsonyban született. Mint a „Notre Dame“ című opera szerzője lépett az európai nyilvánosság elé. Dalművét 1914-ben adták Bécsben s rá két évvel nálunk is szép sikert aratott az Operában. Második (Esz-dúr) szimfóniáját is játszották már a filharmonikusok egyik rendkívüli hangversenyükön 1918-ban.



Schmidt műve a bruckneri minta szerint tágított formára készült. Több mint egy órát vesz igénybe. Az ilyen „tágítás“ nem válik egy műnek sem előnyére. Első tétele a tematikus felépítésben és kidolgozásában a szonátaforma egyik változatának tekinthető. Meleg témák csillannak fel az Orchester színtengerében. Rövid, inkább motivikus jellegűek.



A kidolgozásban a komoly tudás egész kincsesháza tárul a hallgató elé. Sokszólamú szövése mesteri, témáinak szembeállításában mindig természetes marad, egyébként sincs az egész műben semmi erőltetettség. Zenekara gigantikus méretei mellett kitűnően egyensúlyozott, kihasználása elsőrendű. A második tételben a mű a „téma con variazioni“ formáját követi végig. A finálét hosszabb lassú bevezetés készíti elő, amelyet a szintén komoly jellegű allegro záró-rész követ kiszélesített témáival, így festenek a mű kontúrjai madártávlatból.



Sajnos, a szerzőt is csak madártávlatból ismerjük. Annyit tudunk róla, hogy először a bécsi udvari Operában volt gordonkás, aztán hangszert cserélt és a bécsi konzervatóriumban vállalta el egyik zongoraszaknak a vezetését. Muzikális képzettségéről már ez a tény is eleget mond. Ma zongorát és zeneszerzést tanít ugyanott. A rajz nem teljes. A hiányzó vonalakat azonban a tegnapi szimfónia hangjaiból megszerkeszthetjük. Fogékony lelkű, gazdag kedélyű, vérbeli muzsikust ismerünk meg belőle, aki Bruckner és Mahler művein át szívta magába az „abszolút“ zenei stílust. A hatszorosan osztott vonósok briliáns kezelése, a hatásos fúvóregisztrálás, zenekarának drámai ereje rögtön elárulja a kitűnő operaházi gordonkást. Strauss Richard vezérkönyveinek minden keresztmetszete úgyszólván: a kisujjában van. Modern, igazi idegéletet élő intellektuális agy. Játszi könnyűséggel tette magáévá mindazt a készséget, amely a zenetörténet nagyjait jellemezte.



Mesteri tudásának csillogó eszközei mögött az alkotó egyéni vonásai elmosódnak. A technikai elemektől megtisztított motívummagon vissza- visszatükröződik a Rózsalovag szerzőjének ellenállhatatlan hatása. Pedig Schmidt Ferencben vannak egyéni jellegzetességek. Határozott, komoly erőt sugároz a zenéje. Azonban formális készsége nagyobb, virtuózabb, semhogy állandóan előtérbe kerüljön az ő Igazi „énje.”



...



 […] Schmidt Ferenc szimfóniája leköti figyelmünket, érdekel mindvégig, fantáziánkat is állandóan foglalkoztatja.



Mélyebb összhatást talán nem tesz (természetesen azt a bizonyos negyediket értve!).



Alkotó „énjét” nem érezzük ki belőle teljes pontossággal, azonban művének komoly értéke kétségtelen. A közönség nem azért fogadta meleg tapsokkal, mert a mesteri munkát honorálta benne. Nem. Sokkal inkább azért, mert bőven találkoznak a szimfóniában olyan részletek, amelyekre mégis csak a legegyszerűbb jelző a legtalálóbb ítélet, hogy tudniillik: szép.[…]



... 



[…] Schmidt szimfóniája a fúvósok és vonósok számára egyaránt félelmetes nehézségeket tartalmaz. Rengeteg dolgot adhatott a betanulása. Szépen, diszkrét ízléssel kísérték a zongoraversenyt is.



Az imént azt mondtuk, nem volt az egész műsorban semmi különösebb egyéni vonás. Mégis volt. De azt a karmester Dohnányi Ernő nagy és erős egyénisége adta hozzá. Az önzetlen jó barát, aki az iskolapadbeli pajtásért minden energiáját latba vetette, hogy a sikert kivívja számára. El is érte. A jeles komponista, Schmidt Ferenc büszke lehet egykori iskolatársára, Dohnányi Ernőre. Sikerének hatalmas részét köszönheti neki. Friedmann mester sem találhatott volna avatottabb kezet a kísérő zenekar vezetésére.[…]

 



Dr.Spur Endre



SZÓZAT, 1922.XI.22.



(Spur Endre (Barcs, Somogy vm., 1886. máj. 11. - Pittsburgh, Penn., USA, 1963. okt. 6.): ügyvéd, törvényszéki bíró, zenetörténész.)



*


Franz Schmidt • 33312019-05-20 12:03:55

A két háború közötti években Franz Schmidt és művei gyakran szerepeltek a Magyar Rádió és a hangversenyek műsorán:



 



„Franz Schmidt-est.“



Műsor:



Symphonie Nr. 1. E-dúr



Zwischenspiel aus der Oper „Notre Dame“



Sehlusszene aus der Oper „Fredigundis“



(Sopransolo: Louise Helletsgruber (Staatsoper)



Magyar Rádió



1928.III.15.



 



Pozsony magyar estét közvetít, amelynek műsorában Jarnó József Jókai Mórról tart előadást magyar nyelven, dr. László felolvas, Erdélyi zongoraművész pedig Liszt, Kodály, Dohnányi és Bartók műveit adja elő. Magyar szereplője van Bécs kétzongorás hangversenyének is, amelyben Franz Schmidt, a bécsi Zeneakadémia magyar születésű tanára és Edgar Schiffmann működik közre.



AZ EST, 1930.VI.13.



 



A modern osztrák irodalom bemutatkozása Budapesten.



[…] Az irodalmi estély a modern osztrák zene néhány kimagasló alkotásával is gazdagodott: a műsor első számaként az Új Magyar Vonósnégyes szép tolmácsolásában Franz Schmidt mély költészettől átszőtt vonósnégyesét hallottuk, majd az egyik legnagyobb élő osztrák zeneszerző, Joseph Marx zongorakísérete mellett Báthy Anna, az Operaház művésznője énekelte el a mester néhány remek dalát. A közönség az összes szereplőket lelkesen ünnepelte és ez a tetszés az osztrák és magyar kapcsolatok újabb megpecsételését jelenti.[…]



PESTI HÍRLAP, 1936.XII.8.



*


Zenetörténet • 2542019-05-18 13:06:28

GOLDMARK KÁROLY (1830-1915) EMLÉKÉRE:

 



RADIÓ KÖZVETÍTÉS:



 



A Székesfővárosi Zenekar  Goldmark centenáris-hangversenye,



A Pesti Vigadó Nagyterméből                               



Közreműködik Némethy Ella, a magyar királyi Operaház művésznője, felvinci-Takács Alice hegedűművésznő és Szedő Miklós operaénekes.



Vezényel: Bor Dezső karnagy.



 



1. Tavasszal — nyitány



2. A Sába királynője című operából a kerti jelenet (Némethy Ella)



3. A-moll hegedűverseny (Takács Alice)



4. Sakuntala — nyitány



5. a) „Merlin" című operából ária



5. b) „A Sába királynője" című operából ária (Szedő Miklós)



6 . A-dúr Scherzo op. 45.



 



ESTI KURIR, 1930. április 5.


Franz Schmidt • 33292019-05-17 17:42:35

Egy hazai Schmidt koncert már régóta esedékes lenne!



Műveiből bőven lehetne válogatni.


Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) • 16552019-05-12 21:42:25

Nagyszerű lehetett!!


  
Műsorajánló
Mai ajánlat:
Nincs mai ajánlat
A mai nap
született:
1895 • Mario Castelnuovo-Tedesco, zeneszerző († 1968)
elhunyt:
1897 • Johannes Brahms, zeneszerző (sz. 1833)
1950 • Kurt Weill, zeneszerző (sz. 1900)
1972 • Ferde Grofé, zeneszerző (sz. 1882)
1986 • Peter Pears, énekes (sz. 1910)
2007 • Pongrácz Zoltán, zeneszerző, karnagy (sz. 1912)