vissza a cimoldalra
2018-12-11
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Mi újság a Magyar Állami Operaházban? (61397)
Nemzeti Hangversenyterem - és más helyszínek (4125)
Társművészetek (1283)
Haladjunk tovább... (216)
Kedvenc előadók (2825)
Milyen zenét hallgatsz most? (25007)
Momus társalgó (6349)
Kedvenc felvételek (149)
A komolyzene jelene és jövője Magyarországon (2283)
Kedvenc művek (143)

Olvasói levelek (11296)
A csapos közbeszól (95)

Erkel Színház (9487)
Operett a magyar rádióban (1949-1990) (3021)
Polgár László (267)
Abbado – az ember (153)
Franz Schubert (309)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (1544)
A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei (1190)
Franz Schmidt (3241)
Magyar Rádió operafelvételei és operaközvetítések – magyar előadóművészekkel (962)
Erkel Ferenc (1053)
Haspók (1258)
Élő közvetítések (7595)
A díjakról általában (1045)
Évfordulók, jeles napok, születésnapok etc. (803)
Mi újság a Szegedi Nemzeti Színházban? (2635)
Pitti Katalin (823)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

Név: Ardelao
Leírás:
Honlap:
   


Ardelao (4466 hozzászólás)
 
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) • 15442018-12-11 11:07:49

A Petőfi Rádióban 1964.01.04-én hangzott el Kemény Egon-Kótzián Katalin: Édesanyám c. dala.



Majd - a dalok megnevezése nélkül – többször hangzott el a Magyar Rádió valamelyik adóján az alábbi műsor:



 „Kemény Egon-Kótzián Katalin dalai“ v. „Kemény Egon dalai Kótzián Katalin verseire“ v. „szövegére“, mégpedig



1972.11.28-án



1976.07.01-jén



1980.12.12-én



1983.02.14-én



A Magyar Ifjúság 1980.06.06-i, 23. számában, a Kossuth Rádió 06.14-i, szombati műsorának ismertetőjében ez áll:



„12.45: A Magyar Rádió és Televízió énekkara énekel

[…] 2. Kemény Egon—Kótzián Katalin: a) Altatódal II. (szólót énekel Komlóssy Erzsébet, km. az MRT szimfonikus zenekara. vez. Breitner Tamás), b) Édesanyám (szólót énekel Melis György, km. az MRT szimfonikus zenekara, vez. Breitner Tamás), […]“




Volt ezek szerint Kemény Egonnak egy „Altatódal I.“ c. szerzeménye is?



A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 11902018-12-11 08:20:51

Hetvenedik születésnapján is megemlékeztek róla:



MAGYARORSZÁG, 1922.01.21.:



„A magyar zenepedagógia nagyérdemű munkása, Chován Kálmán, nyugalmazott zeneakadémiai professzor, a napokban ünnepelte hetvenedik születésnapját. Chován hosszú időn át vezette a zongoratanárképző tanfolyamot, egész nemzedék került ki a keze alól. Irodalmi munkássága is jelentékeny. A zongora tanítás methodikájáról írt munkája ma is nélkülözhetetlen kézikönyve a zongarapedagógusoknak. Igen sok instruktív zongoraművet is adott ki. Jubileuma alkalmából öt füzet négykezes zongoradarabja jelent meg a hangjegypiacon.”


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 11892018-12-11 08:12:03

1921-ben a már nyugdíjas Chován Kálmánt felkérték a magán-zeneiskolák országos zenetanítási szakfelügyeletére, aki e nem könnyű, gyakran kellemetlen feladat ellátásában is igyekezett kíméletesen, méltányosan eljárni:



MAGYARORSZÁG, 1921.09.16.:



Tisztogatás a magánjellegű színésziskolák között



A magán zeneintézetek, mozi- és színiiskolák állami felügyelet alatt — Chován Kálmán országos zenetanítási szakfelügyelő nyilatkozata — Beszélgetés Rákosi Szidivel



                                                                                                                                                                                             Budapest, szeptember 15.



          (A Magyarország tudósítójától.) A ma reggeli lapok megírták, hogy a mai hivatalos lap közölni fogja a vallás- és közoktatásügyi miniszter rendeletét a magánjellegű zene-, színi- és moziiskolák állami felügyelet alá vételéről. […] A magán-zeneiskolák országos szakfelügyelője, Chován Kálmán, nyugalmazott zeneakadémiai tanár, akinek nyilatkozatát alább közöljük, már megkapta kinevezését. […]

          […]



          Nyilatkozatra kértük fel Chován Kálmán országos zenetanítási szakfelügyelőt, aki a következőket mondotta munkatársunknak:



          — A kinevezés váratlanul ért, de örömmel vállaltam a nehéz feladatot, mert régóta éreztem, és hangoztattam, hogy a magánzeneiskolák körül végre-valahára rendet kell teremteni.

          Nagyon sok a visszaélés, különösen a fővárosban, és igen sok zeneiskolának —  amely nagybüszkén „Akadémiára előkészítő tanfolyam“-nak hirdeti magát — még csak rendes helyisége sincs. Megfelelő tanítási eszközök és tanerők hiányában szó sem lehet az ilyen intézetekben eredményes pedagógiai működésről. A miniszteri rendelet értelmében teljes fölhatalmazást kaptam arra, hogy a magánzeneiskolákat végigjárva, azok belső életét ellenőrizzem, s amennyiben a rendeletben fölállított követelményeknek úgy helyiség, mint berendezés, a tanerőik képzettsége, az állami tantervhez való ragaszkodás, általában a tanítás színvonala és szelleme tekintetében eleget nem tesznek, az illető iskolák megszüntetését hozzam javaslatba.

          — A miniszteri rendelet kötelezővé teszi a magánzeneiskolákban államérvényes oklevéllel rendelkező tanerők alkalmazását is. Ezen a ponton a szükséges szigort bizonyos kímélettel óhajtom párosítani, mert hiszen a diplomát nem szerzett zenetanárok közt is nem egy akad, aki tudásával és eddigi működésével érdemet szerzett arra, hogy pedagógiai működést fejtsen ki.  […]”


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 11882018-12-11 07:43:48

Chován Kálmán 1916-ban nyugdíjba vonult, de a sajtó még ezután is sokáig ír róla.



BUDAPESTI HÍRLAP, 1916.12.09.:



„(Kitüntetés.) A király Chován Kálmán zeneakadémia tanárnak nyugalomba vonulása alkalmából a zeneoktatás terén sok éven át teljesített kiválóan érdemes szolgálata elismeréseüI a Ferenc József-rend lovagkeresztjét adományozta.”


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 11872018-12-09 19:53:15

Chován Kálmán zenepedagógiai művei, tanulmányai:



ZENELAP, 1892.11.02./18. SZÁM:



Négy tanulmány (Octaven Studien) zongorára. Szerzé és Tomka István tanárnak barátilag ajánlja Chován Kálmán. 18. mű. A Rózsavölgyi és társa cs. és kir. udv. zeneműkereskedő czég kiadványa. Ára 1 frt. -

Chován Kálmán, az orsz. magyar kir. zeneakadémia kiváló tanára ismét meggazdagította legújabban szerzett nyolczad (Oktaven) tanulmányaival paedagógiai zeneirodalmunkat, E tanulmányok specialis jellegüknél fogva az oktávjáték fejlesztésére nézve igen alkalmas anyagot szolgálnak, melyekre a magasabb zongorajátékot tanulmányozóknak, valamint a zenetanári karnak figyelmét ráterelni legkedvesebb kötelességünknek tartjuk.”



ZENELAP, 1904.10.15.:



Rozsnyai Károly budapesti könyv- és zenemű-kereskedés (Múzeum-körút 15. sz.) újdonsága: A zongorajáték módszertana (methodika) mint nevelési eszköz. Írta Chován Kálmán, az orsz. m. kir. zeneakadémia rendes tanára, a zongoratanárképző vezetője. Il-ik bővített kiadás. […] Tizenegy éve, hogy a kiváló szerző „tanmódszere“ megjelent, s a kik addig (mert voltak ilyenek!) csak szerencse dolgának tartották az ő növendékeinek szép sikerét: letették a fegyvert, mert látták könyvéből, hogy tudatos, igazi mesterrel álltak szemben. A nem épen nagyterjedelmű, de alapos mű mindenkit csak elismerésre kényszerített; sajnálatos, s csak a mi ismert zilált viszonyainkra szomorúan jellemző, hogy egy évtizednél tovább tartott, a míg új kiadásra lett szükség. […]"



MAGYARORSZÁG, 1905.05.14.:



Zenepedagógiai művek



[…]



9. CHOVÁN KÁLMÁN, A zongora játék módszertana (methodika). I. általános, II. elméleti, III. gyakorlati rész és a legújabb akadémiai tananyag, IV. zeneműszótár[…].



10. CHOVAN KÁLMÁN. Elméleti és gyakorlati zongoraiskola módszeres magyarázatokkal kezdők számára. […]"



BUDAPESTI HÍRLAP, 1907.12.08.:



Új zenepedagógiai művek!



[…] Chován Kálmán.  A zongorajáték tanítási módszere (Methodika) mint zenei nevelési eszköz. Függ.: Zeneműszótár. Második javított kiadás […].



Chován Kálmán. Elméleti és gyakorlati zongoraiskola, mint zenei nevelési eszköz, az alapvető módszertan nyomán. Két évre terjedő tökéletes tananyag számos gyakorlat és dallamos darab két és négy kézre. 2 kötet: egy-egy évre […]



Szonatina-album és más előadási darabok az ifjúsági irodalom klasszikus műveinek legjavából fokozatosan, rendezte és átdolgozta Chován Kálmán. 2 köt.



[…]



Bertini-Chován. 45 válogatott tanulmány, Bertini Op. 29., 82., 100. és 134. opusból, magyarázatokkal és ujjrenddel […]



Czerny-Chován. Szemelvények Czerny Op. 139., 885., 688., 821. és 819. műveiből, egyúttal előtanulmánya Czerny-Szendy Op. 299-nek […].



Chován K. A zongorajáték módszertana (Methodika) mint zenei nevelési eszköz. Általános, elméleti és gyakorlati rész egy kötetben a Zeneakademia 12 évre terjedő teljes tantervével, számos hangjegypéldával."



Chován Kálmán antikváriumban beszerzhető, ill. előjegyeztethető zenepedagógiai munkái, szerzeményei és átdolgozásai


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 11862018-12-09 08:10:10

Nem célom Chován Kálmán valamennyi zeneművének a „felkutatása”. Akit e téma mélyebben érdekel, bizonyára megteszi helyettem. Még csupán néhányat sorolok fel közülük:



PALLAS NAGY LEXIKONA, 1904:



„Chován Kálmán, zeneszerző, újabb műve: Rhapsodie roumaine (2 zong. 4 kézre, Erzsébet román királynénak (!) ajánlva). Eredetileg zongorára írt magyar ábrándját zenekarra átírva előadta a Budapesti Filharmóniai Társaság.”



*



Scènes hongroises (Magyar hangulatképek), Op. 5 (kotta)



Chován Kálmán e szerzeményét többek között „a budai társas élet fellendítésére (!) megalakult” Harmónia társulat mutatta be 1905.02.04-én, Bäck Béla zongoraművész előadásában. (ORSZÁG-VILÁG, 1905.02.12.)



*



Frühlings-Scenen, Op. 11 (lapozható kotta)



Kalman Chován: Lustwandeln (Strolling/Andalgás) Op.11, No. 6 (videó)



Chován Kálmán főként zongora- és kamarazenei darabokat komponált. E darabot, amelyen érezhető Schumann hatása, 1887-ben írta, és Wilhelm Dörrnek, a Bécsi Konzervatórium tanárának dedikálta.



*



Gypsy Legend - Kalman Chovan (videó)



A neten e rövid, ám szép darabot többek előadásában is meghallgathatjuk. Számomra ez tűnik a leghitelesebbnek.



*



Rozsnyai Károly könyv- és zeneműkereskedése és antikváriuma a BUDAPESTI HÍRLAP 1911.12.10-i számában  a következő Chován-művek elérhetőségét hirdette meg:



„Magyar lant. Könnyű előadási darabok fokozatos sorrendben a magyaros ritmus és kifejezés fejlesztésére. Szerzette Chován K.

I.   sorozat: Op. 33. 12 darab egy kötetben (II.—V. évfolyam) ............ 6.—

II.  sorozat: Op. 35.  6 darab egy kötetben (IV. évfolyam) ..................5.—

III. sorozat: Op. 37. 4 ábrándszerű darab egy kötetben (IV., VI.—VIII. évfolyam).......6.



Családi Ünnep. 5 előadási darab az ifjúság számára (V. évfolyam). Szerzé Chován K. 1. Megnyitó. 2. Lassú keringő. 3. Menuet. 4. Mazurka. 5. Ongharese. Csárdás. Egy kötetben ...............5.—



Magyar akvarellek. 5 jellemdarab. Szerzé Chován Kálmán. (VII—VIII. évfolyam). 1. Ábránd. 2. Idyll. 3. Mese. 4. Juhász. 5. Csárdajelenet. Egy kötetben.............. 5.—



Virágregék

10 könnyű jellemdarab. Szerzé Chován Kálmán. Op. 38., 2 füzetben (III.—IV. évfolyam).

I. füzet: Százszorszép. Liliom. Jácint. Tulipán. Gyöngyvirág.......................8. —



ll. füzet: Rózsa. Nefelejts. Borostyán. Pipacs. Hervadás ............................3. —



Őszi képek.

3 jellemdarab. Szerzé Chován Kálmán. Op. 36. (VIII.— IX. évfolyam). Egy kötetben ……… 3.20”


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 11852018-12-08 09:53:28

Chován Kálmán életéről, illetve pályafutásáról a Wikipédiában olvasható információnál többet a korabeli lapokból sem tudhatunk meg. A külföldi sajtóban sem találtam róla bővebb tájékoztatást. Fotóját egy szerzeményeit és átdolgozásait tartalmazó, megfakult kiadványon láthatjuk csupán. 



Képtalálat a következőre: „Chován Kálmán”



Szerencsére a könyvtárak mind itthon, mind külföldön számos kottáját és zenepedagógiai munkáját őrzik, így Chován Kálmánnal, a zeneszerzővel és -pedagógussal zene- és írásművein keresztül köthetünk közelebbi ismeretséget.



Aphorismen (lapozható kotta)



E műről a PESTI NAPLÓ 1894.01.16-i számában a következő sorok olvashatók:



Hangverseny. A Budapesti Zeneművészkör ma esti hangversenyével, amely a VI. VII. kerületi kaszinó dísztermébe nagy és előkelő közönséget gyűjtött, megint bebizonyította, hogy a főváros zenevilágának szükséges, sőt oszlopos alkotója. A mai hangverseny, csakúgy mint tavalyi előzői, a közönségnek alkalmat adott néhány eredeti munkának hallására, több fiatal tehetség megbecsülésére. […] A hangversenynek talán legérdekesebb száma Chován Kálmán öt scherzójavolt. Az Aforizmák című kis zenemű öt kis pompásan festett hangulatkép. Szellemes ötletek szellemes tehnikával kifejezve. Szendy Árpád adta elő az ő finoman pointírozó játékával. Természetes, hogy a tapsból bőségesen jutott része. […].


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 11842018-12-07 10:05:13

ZENELAP, 1890.12.23./23. SZÁM:



Kritikai szemle.

Trio pour Piano, Violon et Violoncello par Coloman Chován Op. 10. Propriété deséditeurs. Rózsavölgyi & Cie Budapest. […]



          Chován Kálmán, az orsz. magy. kir. zeneakadémia legmagasabb zongora-osztályok jeles tanára, a kamara zeneirodalmat egy jelentékeny művel gazdagította. Örömmel konstatáljuk, hogy az előttünk fekvő zongora-hármas a zenemű alkotások legkiválóbbjai közé sorakoztatható. Négy tételből áll, még pedig: Allegro con moto (lágy-F), Andante cantabile (kemény-Desz), Scherzo (Allegro kemény-F L’istesso tempo kemény-B) és Allegro con spirito (lágy-F).

          Az egész mű irálya a legnemesebb, és minden ízében elárulja írójának a zeneköltészethez való hivatottságát. Eredetiség, költői ihlet és formai szépség jellemzik az egész művet. Óhajtjuk, hogy e ritka szép alkotást mielőbb hallhassuk négyes társulataink valamelyike által előadva, mert nem csak kiváló szellemi termék, hanem egyszersmind hazai zeneköltőink egyik legkiválóbbjának művéről van szó, melyet bemutatni erkölcsi kötelesség gyanánt háramlik az említett művésztársulat bármelyikére.

          Felemlítjük még, hogy Chován trióját az orsz. magy. kir. zene- és színművészeti akadémia jeles igazgatójának, Mihalovich Ödönnek ajánlotta, s hogy e kiváló mű a Rózsavölgyi  és társa czég utódjainak első nagyobbszabású kiadványa, és már csak azért is örvendetes esemény számba esik, mivel Magyarország e legnagyobb kiadó-czégje megragadta az első alkalmat, hogy magyar művész költői szüleményével lépjen először a világirodalom piaczára.”



Piano Trio, Op. 10 (lapozható kotta)



Trio pour Piano, Violon et Violoncello ... [f-moll] Op.10. (kinyomtatható)


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 11832018-12-06 09:27:05

A magyarországi bemutatkozás:



BUDAPESTI HÍRLAP, 1889.02.20.:



„(Hangverseny.) C h o v á n  Kálmán, a szarvasi születésű magyar zenész, ki a bécsi Horák-féle konzervatóriumban tizenöt év óta előkelő professzori állást foglal el, ma este mint zengorajátszó és zeneszerző mutatkozott be a Vigadó kistermében. Hangversenyének célja, mint halljuk, az volt, hogy képességeit megismerjék a zeneakadémia vezetői, mert Chován úr ez intézetnél óhajt állást nyerni. A mai est eredményével meg lehet elégedve a Bécsbe szakadt magyar zeneprofesszor, ha a zeneakadémia részéről jelenvoltak is oly kedvezően ítélték meg tehetségeit, mint a közönség. Chován Kálmán, a nélkül, hogy nagyobb művészi pretenziói volnának, derék és főleg a pedagógiai pályán nagyon értékes tulajdonságokkal dicsekszik: értelmes, ízléses, mintaszerűen képzett zenész, a ki a hallgatóra mindig a tudatosság, megbízhatóság és lelkiismeretesség jó hatásával van. Játéka, iskolája nem fényeskedésre, de melegségre törekszik, s ez nagyon becsülendő olyan zenészben, a kinek hivatása a tanítás. A művészpályára lépő ifjú temperamentuma olyan, mint a kohóba került érc: ha jól melegítik, később magától világít. Sikere volt Chován úrnak mint zeneszerzőnek is. Egy zongora-, hegedű-, gordonka-hármasa (melyet Grünfeld és Willmouth urakkal játszott) kellemes, gonddal, hatással dolgozott munka, melynek főképp andante-tételében vannak szép, érzelmes gondolatok. Méltó volt a tapsokra „Magyar táncok“ című szerzeménye is, melynek csak a címe rossz (az Ungarische Tänze szolgai fordítása), különben pedig gyújtó népdalok kitűnő átirata, igazi magyar szellemben, brahmsos tódítások nélkül. A fiatal Szendy Árpád, ki Chován úrral kétszer is játszott, ismét bizonyságát adta kiváló tehetségeinek. Ez ifjúból még igazi művész lehet.”



Danses hongroises, Op. 4 (letölthető kotta)



Chován Kálmán a vágyott kinevezést, természetesen, megkapta:



BUDAPESTI KÖZLÖNY, 1889.09.20.:



„A vallás- és közoktatásügyi m. kir. minister: Chován Kálmánt az orsz. m. kir. zene- és színművészeti akadémia zeneosztályához a zongora-főtanszak rendes tanárává nevezte ki.”


W.A.Mozart • 15432018-12-05 13:01:56

227 éve, ezen a napon hunyt el Wolfgang Amadeus MOZART (1756-1791)



"... Mozartot, mint csodagyermeket, mint természeti ritkaságot, afféle „mutatványt” megcsodálták, ünnepelték, de a szárnyát kibontó zseniális alkotóművészt nem méltányolták érdeme szerint. A legnagyobb kitüntetés, amit a felnőtt Mozart hazájától kapott, az «udvari kamarazenész» cím volt, évi 800 forint jövedelemmel. De már Gluck halála után nem ő, hanem az akkoriban nagyhírű Kozeluch* kapta az «udvari főzeneigazgató» címet, évi 2000 forint járadékkal együtt.



Az utókor felháborítónak tarthatja, hogy egy ma már névtelen zenészt előnyben részesítettek Mozarttal szemben. Tudnunk kell, hogy Mozart kortársai nem ismerték el fenntartás nélkül zeneszerzői érdemeit.



Egy korabeli újságban például ezt a kritikát olvashatjuk:



„Kozeluch munkái maradandók, és mindenütt megállják a helyüket, míg Mozart művei általában nem tetszenek annyira. Sajnos, Mozart abbeli igyekezetében, hogy egészen újat alkosson, túl messzire megy, azonban az érzelem és a szív keveset nyer ezzel. Nem vitás, hogy Haydnnak ajánlott vonósnégyesei túlságosan fűszeresek – és melyik íny bírja tartósan a fűszert?”



Ha a bécsi táncos-kedvű, könnyed stílust kedvelő közönség nem is értette meg Mozart legfejlettebb alkotásait, azért akadt, akinek az „ínye” kitűnően bírta zenéjének fűszerességét. Ez pedig éppenséggel Haydn volt!



„A nagy Mozart mellé nemigen lehet valakit is állítani – mondta. – Bárcsak minden zenebaráttal, kivált a nagyokkal, megértethetném és éreztethetném Mozart példátlan nagyságát!”



Ha Haydn vágya teljesedik, akkor bizonyára nem Kozeluch, hanem Mozart ült volna Gluck örökébe."



*



Mozart késői operái iránt a prágai közönség tanúsította a legnagyobb megértést. A zeneköltő boldogan írja 1787-ben Prágából egy bál után:



„Nagy örömmel láttam, hogy az emberek mind a Figaróm zenéjére ugráltak őszinte élvezettel, amelyet csupa kontratánccá és német tánccá alakítottak át. Mert itt nem beszélnek másról, mint a Figaróról. Ez minden bizonnyal nagy megtiszteltetés számomra. ...”



 Péterffy Ida: „Kis történetek nagy zeneszerzőkről.” 1959.



* Leopold Koželuch (1747-1818), cseh zeneszerző, zenetanár. Az utóbbi években (2013-2018 között) a Grand Piano lemezcég kiadta: CD-n, Koželuch, Leopold COMPLETE KEYBOARD 1-12.(Megj., A.)


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 11822018-12-05 10:53:53

A magyar zenei élet egyik szürke eminenciásáról lesz szó, akivel a sajtó halála után többet foglalkozott, mint életében. De a tény, hogy nem kapott dobogós helyezést a  hazai művészek sorában, szerénységének volt köszönhető. A szerénység pedig – ha nemes és kivételes tulajdonságokkal párosul – mindenképpen bölcsességként értékelendő. Dobogó helyett sokkal értékesebb jutalomban, általános szeretetben volt része, ő volt tanítványainak szeretett „Kálmán bácsija”.



Képtalálat a következőre: „Chován Kálmán”



CHOVÁN KÁLMÁN zeneszerző, zongoravirtuóz, zenepedagógus



(Szarvas, 1852.01.18.-Budapest, 1928.03.16.)



MUZSIKA, 1960.11.00/11. SZÁM:



„[…] Chován Kálmán […] Liszt halála és Erkel nyugalomba vonulása után, 1889-ben került haza Bécsből. Mint elismert zongoraművész és zongorapedagógus lépett Erkel és Liszt örökébe a Budapesti Zeneakadémia zongora főtanszakán. 27 évi érdemekben gazdag, korszakot jelző működése alatt megszervezte a zongoratanár képzőt és gyakorló iskoláját, a fokozatosság módszerének alkalmazásával teljesen átépítette a zenetanítás anyagát, a zongoratanítást a tudomány magas színvonalára emelte. Zongoraiskolája és magyarázatos kiadásai (Czerny, Bertini stb.) kiszorították az elavult, idegen nyelvű és szellemű, hasonló régebbi műveket. Chován neve ma is fogalom a zenepedagógiában. Mint zeneszerző a Liszt-iskolát követte 65 opuszával. […]”


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 11812018-12-04 09:30:39

Nekrológ:



A ZENE, 1942/13. SZÁM:



Weingartner Félix 



          A történelmi idők zajló eseményei közepette úgyszólván az egész világ őszinte szomorúsággal fordult a svájci kisváros felé, ahol a vezénylőpálca egyik legnagyobb mestere hunyta le örökre szemeit. Diadalmas, sikerekben gazdag élet adatott neki, mint igen keveseknek. Munkabírása csodálatos, egyénisége lebilincselő, mindenekfelett ízig-vérig művész. Népszerűség dolgában is kevesen versenyezhettek vele.

          1863-ban született a dalmáciai Zárában. A lipcsei egyetemen tanult, honnan magához vonzotta a zene nagy mágusa: Liszt Ferenc. A Mester kegyeibe fogadta az alig 21 éves ifjút, akinek első művét a „Sakuntala“ c. daljátékát maga mutatta be Weimarban. A biztos siker szárnyán indult útjára, híre mindenütt előtte járt. Az elkövetkező 30 év alatt 9 helyen működött, mint karmester, zeneigazgató, operaigazgató. Főbb állomásai Berlin, München, Bécs. Különösen sokat köszönhet neki a bécsi filharmóniai társaság, melynek a világháború után 8 éven át volt igazgatója.

          1927-ben megvált Bécstől s a svájci Basel lett otthonává, ahol mint a városi zenekonzervatórium igazgatója és a szimfonikus zenekar karmestere élénk zeneéletet teremtett. Innen járta hangversenykörútjait, — ellátogat közben Japánba is, — ide tér vissza megpihenni. Itt Baselben tartotta fenn a híressé vált karmesterképző mesteriskoláját, amelyen varázslatos intuícióval és utolérhetetlen pedagógiai érzékkel nevelte a világ minden részéből odasereglő, válogatott zenészifjúságot. (A magyarok közül Ádám Jenő végzett nála.)

Eszményképei: Liszt, Wagner. A két mester művészetével kapcsolatban, az általuk képviselt zenei hagyomány leghűségesebb és leghitelesebb megőrzője és továbbadója.

          Mint karmestert a legátfogóbb kultúra, széles látókör és nemes vérmérséklet jellemzi. Beethovennek legelmélyedőbb, legklasszikusabb interpretátora. De a német újromantika is hűséges tolmácsolót talált benne. A fiatalok műveit mindig nagy szeretettel vette műsorára. Mint dirigens a gazdaságos mozdulatok embere, gesztusait az elegáns, úri választékosság jellemezte, melyek azonban mégsem felületesek, hanem a belső izzó rezdülések félreérthetetlen finom kivetítései.

          Mint zeneszerző ifjúkori eszményképei nyomába szegődött. 7 operája, 9 szimfóniája, több szimfonikus költeménye ezt az irányt képviselik. Műveinek sorát nyitányok, kísérőzenék, hegedűversenyek, kamaraművek, zongoradarabok és főként nemesveretű, finom, poétikus dalai teszik teljessé. „A dirigálásról“ című könyvében fektette le a zenekarművészettel kapcsolatban leszűrt, annak problémáit érintő tanításait. Nevezetesek még a zenedrámáról és a Beethoven-utáni idők szimfóniaköltészetéről szóló írásai mellett „Útmutatói“, melyeket Beethoven, Mozart, Schubert és Schumann szimfóniáinak előadásához fűzött. Nemrégiben jelentek meg írásai és gazdag életének visszaemlékezései.

Nálunk is sokszor megfordult, a magyar közönség mindig szeretettel fogadta. Legutóbbi szereplései között kimagaslik Liszt Krisztus c. oratóriumának előadása.

        Szeretetreméltó egyéniség, igazi nagyúr volt úgy az életben, mint a karmesterdobogón, s elhunytát valóban az egész világ minden számottevő zenei testülete őszintén fájlalja.”



Felix Weingartner - Wagner - Siegfried's Funeral March


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 11802018-12-04 01:05:02

Dr. Weingartner Félix a karmesterségről a következőket vallotta:



Idézetek A ZENE, 1927/5. számából:



»Egy karmesternek annyi egyéniséggel kell bírnia, ahány zeneszerző szerzeményét dirigálja.«



»Mindig arra törekedjünk, hogy a hallgatóság a mű szépségeit dicsérje és ne a karmester bravúrkodásait. Csak az »igazi nagy« művész tolja előtérbe a művet, amelynek a dirigens szerény tolmácsa csupán



»[…] minden mű felett — amit elő kell adnunk — gondolkodnunk kell. Ha azután átértettük és átéreztük a művet, eszünkbe sem fog jutni egyéb, mint az, hogy a kompozíciót minél tökéletesebben adjuk vissza. Ez annyira leköti minden idegszálunkat, hogy — bár kívülről tudunk minden hangot — nem marad időnk a tetszelgésre. […]«



Schuler György Weingartner Félix vezénylési stílusáról A ZENE, 1929/2. számában ezt írta:



„[…] Nagyon nagy súlyt helyez a mozdulatokkal való takarékosságra és azoknak egyszerűségére. Ebben ő maga jár elől jó példával; hogy csak egyet említsek, a Tristán első két felvonásában csak csuklóval dirigált és csak a legnagyobb kitöréseknél vette az egész karját igénybe, amivel azután annál nagyobb hatást ért el. Ugyanez az egyszerűség nyilvánuljon meg az interpretáció muzikális részénél is; csak azt adni, ami a partitúrában áll, sem többet, sem kevesebbet. […]”


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 11792018-12-04 01:01:51

Még sokat lehetne írni Weingartner Félix magyarországi szerepléseiről, de akkor e témát hosszú ideig nem lehetne lezárni. Feltétlenül meg kell azonban említeni, hogy 1934-ben a Budapesti Hangversenyzenekar a mesternek 50 éves karmesteri jubileuma alkalmából, valamint megköszönve a tőle kapott tanítást és támogatást, ezüst karmesteri pálcát ajándékozott. 1936-ban pedig Horthy Miklós kormányzó a Magyar Érdemrend csillaggal ellátott Középkeresztjét adományozta neki a magyar zene propagandája terén elért érdemeiért.



Hogy mi vonzotta annyira az egyébként állandóan úton lévő művészembert újra és újra Magyarországra? Nem lehet tudni. Hiszen művészi sikerekben nemcsak nálunk bővelkedett. Az állítólagos távoli rokonságra, amely Anday Piroska és Weingartner Félix személye között első vagy második (?) férje révén fennállott, a sajtóban nem találtam utalást. Tény viszont, hogy Weingartner Félix - valahányszor Budapestre látogatott - egy baráti családnál, ill. azok villájában, Rajz Andor ny. államtitkáréknál szállt meg, a Serleg utcában, ahol úgy élt, mintha otthon lett volna. Lehet, hogy ez a „magyaros” vendégszeretet vonzotta, amelyhez hasonlót másutt nem tapasztalt? Elképzelhető …



Nem maradt más hátra, mint Weingartner Félix művészi elveiről, tanításairól beszélni …


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 11782018-12-03 09:40:16

NÉPSZAVA, 1926.11.06.:



WEINGARTNER FÉLIX ÉS A VÁROSI SZÍNHÁZ



          A hirtelen támadt „Weingartner-válság" jól jött a pénteki „Carmen"-előadásnak. Sokan csakis kíváncsiságból mentek el: megnézni, vajjon Weingartner Félix dirigál-e vagy sem. Ennek következtében a színház nézőtere elég szépen megtelt... A karnagyi dobogón csakugyan megjelent főzeneigazgatót  tüntető taps fogadta.

          Nem óhajtunk beleszólni abba a Weingartner és Sebestyén Géza igazgató között fölmerült „nézeteltérés"-be, amelynek következtében a bécsi állami operaház egykori igazgatóját rövidesen szélnek akarták ereszteni. Ez a nézeteltérés, bármily sajátságos is, most nem foglalkoztathat minket. Weingartnernek tudnia kellett, hogy mily rendelkezési szabadsággal vállalta állását. Lehet, hogy ez a szabadság eleinte nem volt nagy. Lehet, hogy ő maga sem kötötte magát eleinte túlságosan a szereposztás perdöntő szavához. Lehet, hogy eredetileg csakis kénytelen-kelletlenül fogadta el új tisztségét, amelynek hírét ezidáig sehol sem doboltatta ki. Bécsben legalább még a valóban benfentes színházi emberek is alig szereztek tudomást Weingartner jelenlegi működési köréről, ami arra vall, hogy a világhírű dirigens nem nagyon járult hozzá az újság terjesztéséhez ... Csakhogy a krízis — amely tudvalevően abból támadt, hogy Weingartner főzeneigazgató Kármán Gizi operaénekesnőt jelölte ki Micaela szerepére, Sebestyén igazgató viszont Kőszegi Terézhez ragaszkodott — ez a krízis egyúttal örvendetes tünet is. Az a körülmény, hogy Weingartner egy bizonyos szereposztáshoz köti magát, azt mutatja, hogy benső érdeklődése, résztvevő ambíciója fölébredt, és hogy a dolgok menete neki már nem mindegy. Ez viszont azt jelenti, vagyis talán egyelőre inkább csak azt jelentheti, hogy kedve kerekedett az itten rája váró munkákhoz, és hogy azt remélhetjük: idővel mindinkább megszereti majd mostani tevékenységének színterét...

Akármilyen volt is az ok, amely ezt a kínos ügyet kipattantotta: Sebestyén Géza igazgató kulturmissziót teljesített,- amikor Weingartnert intézetéhez szerződtette. Hiszen a magyar főváros szerencsétlen karmester-ínségében ő az egyetlen vigaszunk. Bámulatos az is, amit már ezidáig végzett! A Városi Szinház zenekara úgyszólván napról-napra javul: fegyelem és hangszépség tekintetében oly fokra emelkedett, amelyről tavaly még álmodni sem mert volna senki. Szépen fejlődött az énekkara is, amely a „Carmen" pénteki előadásán nyílt szinen aratott tapsot. De ami a legfontosabb: az előadások már-már egyöntetűek, stílusosak, mert az irányitó központi erő egybetömöríti a jeleneteket és felvonásokat...

[…]



Weingartnernek nem szabad tőlünk távoznia, egyszerűen azért nem, mert ma pótolhatatlan, mert szükségünk van rá, mert a magyar kultúra „kikéri" őt a maga számára. Nem az ideálunk. Ezt sohasem titkoltuk. De a komolyan fölfogott kultúrmunka reálpolitikát követel. Nézzünk körül. Latolgassuk azt a távolságot, amely Weingartnert többi karmestereinktől elválasztja. És akkor tudnunk kell, hogy őt el nem meneszthetjük!... […]



Jemnitz Sándor”



PESTI NAPLÓ, 1926.12.07.:



Tannhäuser a Városi Színházban

Hétfőn, december 13-án



Erzsébet ……....Schwarz Vera

Tannhäuser….. Leuer Hubert

Vezényel: Weingartner Félix.



          A Városi Színház nagyszabású operai programja során december 13-án, hétfőn lép a közönség elé első Wagner-előadásával, a Tannhäuserrel.

          A bemutatóelőadás zenei és művészi színvonalát a dirigens, Weingartner Félix világhírű márkája mellett két nem kevésbé híres vendégművész neve garantálja a Wagner-opera két vezető szerepében. Schwarz Vera énekli ugyanis Erzsébet szerepét és Leuer Hubert kamarénekes Tannhäusert. […].”



De Weingartner Félix nem sokkal ezután az Operaházban is vezényelt:



NÉPSZAVA, 1927.04.12.:



Operaház. Vasárnap a ,,Parsifal"-t adták. Az előadásnak Weingartner Félix, karnagyi ténykedése adott ünnepi fényt, és pompát. […]”



Dr. Weingartner Félix jó kapcsolata a magyar zenei körökkel és intézményekkel tehát továbbra is megmaradt. 



Bizet: "Carmen" Overture & Intermezzo - Grand Symphony Orchestra cond. Felix Weingartner (c.1912?) (Muzeális felvétel)


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 11772018-12-03 09:15:18

Weingartner Félix a Városi Színház főzeneigazgatójaként …



MAGYARORSZÁG, 1926.10.16.:



„[…] Mint Grácból jelentik,

*

Weingartner Félix befejezte ottani véndégszereplését. […] A kitűnő dirigens 18-án érkezik vissza Budapestre, 19-én dirigál először a Városi Színházban, Többek között a. Szevillai borbélyt és a Parasztbecsületet fogja vezényelni. […]”



És, amikor Weingartner „bekeményít” …



AZ EST, 1926.11.05.:



Weingartner Félix és a Városi Színház afférja



Weingartner egy szereposztási nézeteltérés miatt felbontotta szerződését



                   A Városi Színházban holnap estére a Carmen-t tűzték ki előadásra. Úgy volt, hogy az operát Weingartner Félix fogja dirigálni, tegnap este azonban Weingartnernek nézeteltérése támadt a színházzal, és e nézeteltérés következtében bejelentette, hogy felbontja szerződését, és megválik a színháztól. Ennek következtében a Carmen holnapi előadását Weingartner helyett Márkus Dezső fogja dirigálni.

          Az eset előzményei a következők. Mint ismeretes, Weingartner Félix negyven estére szerződött a Városi Színházhoz. Ebből a negyven estéből már néhányszor fellépett, dirigálta az Aidát, s holnap kellett, volna a második dalművet dirigálnia: a Carment. Weingartner vezette a próbákat, és a próbák alatt a Carmen egyik női főszerepét két énekesnő tanulta: Kőszegi Teréz és Kármán Gizi. Amikor a Carment műsorra tűzték, a Városi Színház igazgatósága úgy döntött, hogy az első előadáson, Kőszegi Teréz fog énekelni. Mikor ezt Weingartner Félix megtudta, érintkezésbe lépett a színház igazgatóságával, és Sebestyén Géza előtt annak az óhajának adott kifejezést, hogy jobban szeretné, ha az első előadáson Kármán Gizi énekelne.

          A Városi Színház Weingartner kívánságával szemben ragaszkodott eredeti elhatározásához azon az alapon, hogy szereposztási ügyekben a színház és nem a karmester illetékes. Miután Weingartner továbbra is megmaradt ama kívánsága mellett, hogy Kármán Gizi énekeljen, tegnap este a színház újra tárgyalni kezdett Weingartnerrel, azonban a szerep felett nem tudtak megegyezni, s ezért Weingartner bejelentette, hogy szerződését felbontottnak tekinti, és már többet nem dirigál a Városi Színházban, már a Carmen holnapi előadását sem.

          A Városi Színház még reméli, hogy sikerül Weingartner Félixet más elhatározásra bírni, s hogy ez a szakítás nem lesz végleges.”



Valóban nem lett az …


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 11762018-12-02 10:23:25

Mint már említettem, Weingartner Félix – függetlenül attól, hogy zeneműveiről a magyar kritikusok több alkalommal nyilvánítottak nem éppen hízelgő véleményt – a közönség szeretetével felvértezve továbbra is szívesen lépett fel Magyarországon. A Zeneakadémiánkon folyó oktatást kiválónak tartotta, és külföldön szívesen szerepeltetett magyar művészeket. Ezt bizonyítja a következő újsághír is:



PESTI HÍRLAP, 1916.09.03.:



„(Weingartner Bódog) tudvalevőleg éveken át nem dirigálhatott Berlinben; mindaddig, amíg gróf Hülsen intendánssal fölmerült ügye el nem intéződött. Most, hogy az intendáns és a karmester közt ismét szent a béke, Weingartner ki akarja pótolni a mulasztást, és legközelebb nem csak a berlini kir. operaházban is fog dirigálni, hanem Nikisch helyett ő vezényeli a berlini filharmonikusoknak hat nagy hangversenyét is. Érdekes, hogy Weingartner e hangversenyeken mint szólistát, Jadlowkeren kívül, csupa magyar művészt léptet fel, és pedig Vecsey Ferencet Dohnányi Ernőt és Szigeti Dezsőt.”



1925-ben aztán megtörtént Weingartner Félix „hivatalos elismerése” is:



HIVATALOS KÖZLÖNY, 1925.05.15.:



Címadományozások.

A m. kir. vallás- és közoktatásügyi miniszter előterjesztésére
Leopold Auer, magyar származású amerikai, Richard Strauss, Felix Weingartner és Eugen D'Albert , német, Jean Sibelius és Robert Kajanus, finn, Pietro Mascagni, olasz, Alfred Elgar, , angol, Alexander Glasunoff , orosz, Emil Ritter von Sauer és Joseph Marx, osztrák és Vincent D'lndy, francia zeneszerzőknek, illetőleg zeneművészeknek a Magyar Királyi Zeneművészeti Főiskola tiszteletbeli tanári címét adományozom.



Kelt Budapesten, 1925. évi április hó 30. napján.

Horthy s. k.

Gróf Klebelsberg Kunó s. k.


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 11752018-12-01 09:09:49

A politika nagy rombolásokat és torzulásokat képes előidézni a művészeti életben is. Így volt ez régen, így van ma is, és nem remélhető, hogy ez a gyakorlat a jövőben valaha is megváltozik. Az ítészek vagy éppen a művészek ilyen vagy olyan irányú, jogos vagy alaptalan elfogultsága szinte minden korszakban megmutatkozik. Az I. világháború idején Weingartner Félixet is érték támadások:



PESTI NAPLÓ, 1915.08.01.:



Megvádolt osztrák művész. A háború megbontotta a világ művészei között is az egyetértést. Akik még egy esztendővel ezelőtt a legnagyobb bámulói voltak egymásnak és hódolattal adóztak a tehetségnek nemzetiségre való tekintet nélkül, most megszüntettek minden érintkezést, és ahol csak lehet, ártani igyekeznek az ellenséges állambeli művésznek. Különösen el lehet ezt mondani a belga művészekről, akik vak dühükben a külföldi sajtóban támadnak neki az addig általuk is nagyrabecsült német művészeknek. Legutóbb a brüsszeli operaház volt igazgatója, Maurice Kufferath intézett heves támadást a Londonban megjelenő Independance Belge-ben Weingartner Félix ellen. Azzal vádolja, hogy a genfi tó partján épült villájában meglátogatta Paderevszkit, a világhírű lengyel zongoraművészt, és magával vitt egy Eck nevű kémet. Igy akarták Paderevszkitől megtudni, milyen szervezete van a nagy-lengyel mozgalomnak. Amikor azután kémkedési szándékukat leleplezték, sietve elutaztak mindaketten. Weingartner tudomást szerzett Kufferath nevetséges vádjáról, és természetesen megcáfolta azt. Kijelenette cáfolatában, hogy Paderevszkitől a legjobb barátságban vált meg, úgyszintén az Eck  nevű kém is — aki nem más, mint dr. Eckardt Félix, egyik hamburgi lap felelős szerkesztője.”



De ebben az évben a magyar sajtó sem kedvezett Weingartner Félixnek. Annak ellenére, hogy a „nagy háborúban” Ausztriával és Németországgal egy hajóban eveztünk (mert, hogy nagyjaink mindig tudták, miként kell rossz csónakba szállnunk), az alábbi cikkből erősen kitűnik a szövetséges állam polgárára vetített ellenszenv:



PESTI NAPLÓ, 1915.02.06.:



Filharmónia. A tizenhatodik népszerű filharmóniai hangverseny második részében két újdonságot is hallottunk. Kezdjük a magyarral: Toldy László Sintonietta romantique című művével. A szerző háromtételes aprósága annyiban jelent fejlődést, hogy a dagályosságáról leszokott, és röviden próbálja elmondani, ami a szívét nyomja. […] A közönség jól fogadta az újdonságot és Toldy Lászlót, aki a polgárőrség tiszteletreméltó egyenruháját viselte — talán e külsőség miatt — többször látni kívánta. A másik újdonság Weingartner Félix „Aus schweren Zeiten" című alkalmi nyitánya volt.  Az okos Weingartner ezúttal felette sekélyeset komponált, a nehéz idők járása megbénította fölényes alkotóerejét, amely olyan erőteljesen ragyogott előttünk a Lustspiel-ouverture-jében. Ez a nyitány a Gott erhalte és a Heil dir im Siegeskranz témájának összefoglalásából készült, az alapötlete pedig egy banális bécsi melódia. Hogy a Marseilles és az orosz néphimnusz témái csúfondáros megnyomorításokban jelentkeznek a mű koloritját  fokozandó, azt szinte említenünk is fölösleges. Az eféle «muzsika» iskolapéldájának minden időkre ott áll Csajkovszky «1812»-je, csak ezt keltett volna a máskor anynyira szuverén Weingartnernek átgondolnia, hogy a szándékait okosabb és hatásosabb megoldásba fogja össze. A mű határozottan nem tetszett, a dolgozási módja és a külsőségei sem. Nálunk meg még azért sem kellett volna előadni, mert a Heil dir im Siegeskranz és a Gott erhalte mellett Weingartner Erkelről egészen megfeledkezett, pedig az is írt egy a mostani időkben különösen aktuális zenei imádságot. […].”



Felix Weingartner: Ouvertüre „Aus ernster Zeit”, op. 56


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 11742018-11-30 10:55:50

1912. április 2-án és 3-án Weingartner Félix a Bécsi Filharmonikusok 135 tagú zenekarával adott hangversenyt a pesti Vigadóban, és szóba jött az is, hogy ő lesz a magyar Operaház új igazgatója:



PESTI NAPLÓ, 1912.05.19.:



Elküldték Mészárost. — Igazgatóválság az Operaház táján. —



[…] a zenei élet kétségtelen! örömére, elküldték Mészáros Imrét. Ki lesz az utódja? Ma még nem tudni. Azok a tárgyalások, melyeket eddig folyamatban tartottak, nem vezettek eredményhez. A legújabb kombinációk Weingartner Félix nevét hozzák előtérbe, de úgy tudjuk, egyelőre minden reális alap nélkül. […]”



A fenti elképzelés ugyan nem valósult meg, de mindenképpen következtetni enged arra a népszerűségre és elfogadottságra, amelyre Weingartner Félixnek a magyar zenei körökben sikerült szert tennie.



Karmesterként 1913-ban is fellépett Budapesten; neve a filharmóniai társaság által rendezett hangversenyekre szerződtetett karnagyok és művészek nevei között szerepel. És egy igencsak érdekes performance: E sokoldalú – minden bizonnyal nemcsak írói, de prózai előadói ambíciókkal is rendelkező művész – nálunk első alkalommal - felolvasóként is bemutatkozott:



 BUDAPESTI HÍRLAP, 1913.11.27.:



„(Weingartner Félix felolvasása.) Weingartner Félix, a bécsi udvari opera volt igazgatója, szombaton Budapestre érkezik, és november 30-án, vasárnap este nyolc órakor A zenéről és a zeneírók-ról címmel felolvasást tart a Lipótvárosi Kaszinó dísztermében. Fölolvasás után a kaszinóban lakoma lesz a vendég tiszteletére.”


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 11732018-11-29 19:12:05

Weingartner Félix egyébként 1933-ban is részt vett egy magyarországi Liszt-ünnepen, amikor is mesteréről nagy szeretettel nyilatkozott:



MAGYARSÁG, 1933.04.21.:



Weingartner Félix Liszt Ferencről



          A nagyvonalúnak ígérkező Liszt-ünnepségeket hétfőn nyitja meg a Krisztus-oratórium. Ennek a műnek elvezénylésére a székesfővárosi népművelési bizottság és a Liszt-bizottság Weingartner Félix dr.-t, a világhírű karmestert, Liszt egyik legkésőbbi időszakának kiváló tanítványát kérte fel. A mester egyenesen Bázelből érkezett Budapestre, ahol az ottani virágzó zenekultúrának ő most évek óta már az irányító vezére. A Magyarság munkatársának alkalma volt Weingartner Félixszel beszélni Liszt Ferenc emlékeiről és a Krisztus-oratóriumról. Weingartner a következőket mondotta:

          — Lisztnek ezt a legnagyobb egyházzenei alkotását nagyon jól ismerem. De eddig még nem volt alkalmam elvezényelni. A budapesti előadás azért öröm nekem, mert ezt a szívemhez nőtt muzsikát először a mester hazájában vezényelhetem. Annak, hogy a Krisztust olyan elvétve hallhatjuk, éppen az az oka, hogy itt rendkívül nagy apparátust igénylő tehnikai nehézségekkel kell megküzdeni. A Szent Erzsébet-legendát, az Esztergomi-misét többször vezényeltem, az utóbbit Szentpéterváron. A Krisztus-oratórium minden aktusára jól emlékszem, Liszt elgondolásában. A mester betanításánál ugyanis jelen voltam, amikor 1883 telén Lipcsében Riedl vezényletével bemutatásra került a mű. Erről az oratóriumáról sokat magyarázott Liszt tanítványai körében is, és végig vette velünk az egész partitúrát. […]



          — Életem legfelejthetetlenebb négy éve fűződik Liszt Ferenc személyéhez. Életének utolsó négy évében az egész telet állandóan mellette és a közelében töltöttem. Hetenként kétszer-háromszor tartott tanítványaival játékórákat, és azonkívül is sokszor hívta magához azokat, akik közelebb férkőztek szívéhez. Büszke vagyok, hogy én is ehhez a kis körhöz tartozhattam. […] Nem ismerek zeneszerzőt, akinek alkotásaiban olyan nagy szerepet játszott volna életének minden eseménye és hétköznapja, mint Liszt Ferencnél. Minden munkája személyes élmény és vallomás. Az ő kimeríthetetlenül gazdag képzelőereje csak töredékekben rögzült meg a kottapapíron, […] leggondosabban komponált alkotásaiból is az ősi erejű rögtönző lángész nyilatkozik meg lenyűgözően, aki az adott pillanatban ezt vagy azt gondolta, és érezte, de még ezer és ezer mást is gondolt és érzett, nagy lehetőségeket nyújtva a hallgató képzeletének. Ez a tulajdonsága nagyon nehézzé teszi a Liszt-művek megszólaltatását. Az improvizációs jelleg sokakat, akik nem tudnak együtt szárnyalni Liszttel, megtéveszt, és miután nem érzik a fantázia parancsoló irányítását, sivatagba viszik a hallgatóságot, kietlen, fárasztó, terméketlen tájakra. Az igazi művész, aki beleéli magát Liszt alkotó szellemébe és csapongó lelkének művészien harmonikus hullámzásaiba: éppen a Szaharának vélt részeket varázsolja át buja oázisokká. A Krisztus-oratórium Lisztnek vallásos lelkét szólaltatja meg, az áhítatos, néma elmerüléseknek szédítő magasságát és gazdagságát. Életem egyik legszebb feladatára vállalkozom, amikor ezzel az örökszép zengő vallással igyekszem néma áhítatot ébreszteni Liszt Ferenc honfitársaiban.

H. G.”


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 11722018-11-29 18:58:13

Weingartner Félix 1911. április 11-én és 12-én a bécsi Filharmóniai Társaság zenekari hangversenyét vezényelte még Budapesten, majd fellépett az októberi Liszt-ünnepen is. Ám ez az esztendő Weingartner Félix számára, amellett, hogy művészpályáját élete végéig sikerek fémjelezték, nem alakult a legharmonikusabban. A karmester, aki vezénylési módszerét tekintve tartózkodott a nagy ívű, teátrális mozdulatoktól, magánéletben meglehetősen szenvedélyes, harcos karakter volt. Ezt bizonyítja a következő újságcikk is:



PESTI HIRLAP, 1911.02.22.:



„(Weingartner a berlini törvényszék előtt.)

Az osztrák és német művészi világot igen nagy mértékben érdekli az a becsületsértési per, melyet kedden reggel kezdett tárgyalni a berlin-moabiti büntető törvényszék, Crüger törvényszéki elnök elnöklete alatt. A panaszos gróf Hülsen-Haeseler volt gárdatiszt, a berlini operaház generál-intendánsa, a vádlott  Weingartner Félix, a bécsi operaszínház távozó félben levő igazgatója. Weingartner 1905-ben a berlini operai zenekar élére szerződtetett, hogy havonkint két szimfonikus hangversenyt dirigáljon. Évi 12.000 márka fizetést biztosítottak ezért neki. Közben pedig meghívták a bécsi operaház igazgatójául, s a legfelsőbb közbenjárásra oda módosították szerződését, hogy az 1921-ig kötött szerződést 1908-ban felbontják, de odáig köteles Berlinben havonkint 2—2 hangversenyt dirigálni. A fizetése erre az időre pedig megmarad a szerződés szerint. Weingartner 1907. januárig dirigálta a hangversenyeket. De ekkor vita támadt egy elszámolás körül. Az intendatura levont fizetéséből 1200 márkát azon a címen, hogy két hangverseny elmaradt, Weingartner pedig tiltakozott ez ellen, mert nem (ő) volt oka a hangverseny elmaradásának. Ekkor Weingartner Neumann Angeló prágai színházigazgatónak egy táviratot küldött, melyben gróf Hülsen-Haeseler intendáns ellen becsületsértő kifejezéseket használt. E távirat bele jutott a berlini lapokba. E miatt indított azután az intendáns Weingartner ellen becsületsértési pert. Weingartner a tárgyaláson dr. Stello berlini, dr. Frischauer bécsi és dr. Rosenfeld müncheni ügyvédekkel jelent meg. Az intendáns ügyvéde dr. Wolff berlini ügyvéd. Az elnök felhívta a feleket a kibékülésre. Egyelőre ez nem történt meg, de valószínű a békés megegyezés.

Éjjel folyamán jelentik: A Hülsen-Haeseler contra Weingartner becsületsértési pörben a felek kiegyeztek olyképen, hogy kölcsönösen levelet intéztek egymáshoz, amelyben kifejtik, hogy jóhiszeműleg jártak el, és a sértési szándék távolállott  tőlük. Hülsen gróf erre visszavonta panaszát, Weingartner igazgató pedig vállalta a költségeket.


Jean-Baptiste Lully (1632-1687) • 1202018-11-29 00:14:00

Képtalálat a következőre: „Coysevox + Lully”



Coysevox Lullyról készített mellszobra



ROMAIN ROLLAND: LULLY



Jegyzetek Lullyről



„AZ     EMBER”



          Értelmes és közönséges arc. Busa szemöldök: »Kis fekete szem piros karikával körülvéve; alig látszik és alig lát,« de ragyog az elmésségtől és huncutságtól. Húsos orr, duzzadó cimpákkal. Nehézkes orcák, fintorgó ráncokkal keresztül-kasul szabdalva. Vastag ajak, nagy akaratos száj, amely, ha éppen nem bolondozik, megvető kifejezést ölt. Kövér áll; közepén barázda húzódik végig. Erős nyak.



          Paul Mignard és Edelinek iparkodnak megnemesíteni arcképeiken: lesoványítják, jellegzetesebbé teszik; Edelinek egy nagy, éjjeli ragadozó madár arckifejezését adja neki. Valamennyi arcképfestője közül legőszintébb lehet Coysevox, aki nem akart ünnepélyes arcképet festeni róla, hanem egyszerűen olyannak ábrázolja, amilyen a közönséges életben volt, csupasz nyakkal, csupasz mellel, durva és kesernyés arckifejezéssel.



          Már Lecerf de la Viéville igyekezett kiigazítani hivatalos arcképeinek hízelgéseit:



                   »Tudni való, hogy kövérebb és kisebb volt, mint amilyennek képei ábrázolják, egyebekben meglehetősen hasonlított hozzájuk, vagyis nem valami szép legény, arckifejezése élénk és sajátos, de nem nemes; fekete, a szeme kicsi, az orra vastag, szája nagy és előreugró, látása annyira rossz, hogy egy asszony szépségét is alig látta meg.«



*



          Erkölcsileg ismerjük – elég rossz oldaláról. Tudjuk, hogy minden tehetsége ellenére nem érte volna el azt a kivételes helyzetet, amelyet elfoglalt, alacsony intrikák nélkül s a bohóckodás és alantas hízelgés keveréke nélkül, amelyek legalább oly nagymértékben szerezték meg neki a király pártfogását, mint a muzsikája. Tudjuk, milyen ravaszságokkal – vagy mondjuk inkább; milyen perfidiákkal – foglalta el Perrin-nek és Cambert-nek, a francia opera megalapítójának helyét, s árulta el Molière-t, akinek társa és barátja volt. Jól járt azzal, hogy Molière hirtelen meghalt; mert Lully nem lett volna győztes abban a harcban, amelybe meggondolatlanul keveredett bele. Később ugyan szerencséjére nem esett meg vele többé, hogy ilyen kemény ellenfélnek szaladjon neki, de azért elkövette azt a hibát, hogy nem kímélte eléggé az olyan embereket, akiket ártalmatlannak vélt, s akik kamatostul adták vissza a velük elkövetett rosszat. Guichard-ra és La Fontaine-re gondolok, akinek véres szatírái pellengérre állították. Guichard, egyik vetélytársa, akitől úgy akart megszabadulni, hogy mérgezési kísérlettel vádolta, könnyűszerrel bebizonyította teljes ártatlanságát és rettenetes röpiratokat adott ki Lullyről. La Fontaine, akit Lully azzal tréfált meg, hogy operaszöveget rendelt nála s aztán visszautasította, azzal bosszulta meg magát, hogy megrajzolta arcképét abban a gonosz kis remekműben, amelynek címe: A flórenci.



A flórenci



Mindjárt pedzi,



Mire képes.



Farkas, akit mi tápláltunk vérünk árán.



Jól teszi! Legyen csak hű jelleméhez,



Mint amilyen hű a bárány …



          Nem tudom, Lully farkas volt-e; de La Fontaine semmi esetre sem volt bárány. Könnyelműség volna ellenőrzés nélkül elhinni mindazt a malíciát, amit a sebzett hiúsága diktált neki. La Fontaine „íróember” volt, vagyis mindenre képes, ha szerzői hiúsága forgott kockán. Maga is elismeri ezt Madame de Thianges-hoz intézett Epistolájában:



Ön úgy találja, hogy szatírám



Jobb lett volna ha meg nem írnám.



-  -  -  -  -



Így okoskodtam volna, annyi szent,



Ha az ég angyalnak vagy Thianges-nak



                                                     teremt,



De íróvá tett: a mentségem ez,



Íróvá, akinek más kincse sohse lesz:



Dicsőség, melyet bárki elragadhat.



S ön azt hiszi, hogy akkor hallgat?



Egyszerű következtetés:



Nem író akkor, ennyi az egész.



          Sőt, mi több: felajánlotta Lullynek, hogy ha ez hajlandó megzenésíteni az ő Daphné-ját, nemcsak hogy visszavonja sértéseit, de dicshimnuszt énekel róla.



De hogyha emberünkben van becsület,



S a királynak dolgoznom módot ád:



Még úgy lehet,



Dicshimnuszom övezi homlokát,



Ő udvari ember, én vers-faragó,



Hogy játsszunk véle, arra jó a szó.



Két különböző nyelven beszélünk:



S a csip-csup szégyen semmi nékünk:



Írjuk meg  D a p h n é –t: jobb ez, mint a



                                                bosszú …



          Ez a naivan cinikus vallomás kissé óvatossá tesz bennünket egy ilyen tetőtől talpig »író« rosszindulatú gyanúsításaival szemben.



          Lecerf de la Viéville egészen más nótát fúj:



          »Lullynek jó szíve volt nem annyira flórencire, mint lombardiaira vallott, se furfang, se bosszúvágy nem lakozott benne; modora sima és kellemes; gőg nélkül bánt a legkisebb muzsikussal is, mint vele egyenlővel, de több nyerseség és kevesebb udvariasság volt benne, mint egy ilyen nagy emberhez illett volna, aki sokáig élt egy kényes udvarban.«



          Lehetséges, hogy abban az időszakban, amikor Lecerf ismerte, vagyis sikereinek tetőpontján, Lullynek nem volt többé szüksége a ravaszkodásra és derék embernek mutatta magát. Az ilyenfajta emberek nem bosszúvágyók, ha győznek. Ez a nagyon alacsony sorsból származó ember, aki annyi sértést volt kénytelen elviselni, vértezve volt a megaláztatás ellen; egyéb dolga is volt, mint ellenségeire gondolni: magára gondolt. […]”  



Fordította: Benedek Marcell


A nap képe • 21112018-11-28 23:41:24

Képtalálat a következőre: „Coysevox + Lully”



Coysevox Lullyról készített mellszobra



ROMAIN ROLLAND: LULLY



Jegyzetek Lullyről



„AZ     EMBER”



          Értelmes és közönséges arc. Busa szemöldök: »Kis fekete szem piros karikával körülvéve; alig látszik és alig lát,« de ragyog az elmésségtől és huncutságtól. Húsos orr, duzzadó cimpákkal. Nehézkes orcák, fintorgó ráncokkal keresztül-kasul szabdalva. Vastag ajak, nagy akaratos száj, amely, ha éppen nem bolondozik, megvető kifejezést ölt. Kövér áll; közepén barázda húzódik végig. Erős nyak.



          Paul Mignard és Edelinek iparkodnak megnemesíteni arcképeiken: lesoványítják, jellegzetesebbé teszik; Edelinek egy nagy, éjjeli ragadozó madár arckifejezését adja neki. Valamennyi arcképfestője közül legőszintébb lehet Coysevox, aki nem akart ünnepélyes arcképet festeni róla, hanem egyszerűen olyannak ábrázolja, amilyen a közönséges életben volt, csupasz nyakkal, csupasz mellel, durva és kesernyés arckifejezéssel.



          Már Lecerf de la Viéville igyekezett kiigazítani hivatalos arcképeinek hízelgéseit:



                   »Tudni való, hogy kövérebb és kisebb volt, mint amilyennek képei ábrázolják, egyebekben meglehetősen hasonlított hozzájuk, vagyis nem valami szép legény, arckifejezése élénk és sajátos, de nem nemes; fekete, a szeme kicsi, az orra vastag, szája nagy és előreugró, látása annyira rossz, hogy egy asszony szépségét is alig látta meg.«



*



          Erkölcsileg ismerjük – elég rossz oldaláról. Tudjuk, hogy minden tehetsége ellenére nem érte volna el azt a kivételes helyzetet, amelyet elfoglalt, alacsony intrikák nélkül s a bohóckodás és alantas hízelgés keveréke nélkül, amelyek legalább oly nagymértékben szerezték meg neki a király pártfogását, mint a muzsikája. Tudjuk, milyen ravaszságokkal – vagy mondjuk inkább; milyen perfidiákkal – foglalta el Perrin-nek és Cambert-nek, a francia opera megalapítójának helyét, s árulta el Molière-t, akinek társa és barátja volt. Jól járt azzal, hogy Molière hirtelen meghalt; mert Lully nem lett volna győztes abban a harcban, amelybe meggondolatlanul keveredett bele. Később ugyan szerencséjére nem esett meg vele többé, hogy ilyen kemény ellenfélnek szaladjon neki, de azért elkövette azt a hibát, hogy nem kímélte eléggé az olyan embereket, akiket ártalmatlannak vélt, s akik kamatostul adták vissza a velük elkövetett rosszat. Guichard-ra és La Fontaine-re gondolok, akinek véres szatírái pellengérre állították. Guichard, egyik vetélytársa, akitől úgy akart megszabadulni, hogy mérgezési kísérlettel vádolta, könnyűszerrel bebizonyította teljes ártatlanságát és rettenetes röpiratokat adott ki Lullyről. La Fontaine, akit Lully azzal tréfált meg, hogy operaszöveget rendelt nála s aztán visszautasította, azzal bosszulta meg magát, hogy megrajzolta arcképét abban a gonosz kis remekműben, amelynek címe: A flórenci.



A flórenci



Mindjárt pedzi,



Mire képes.



Farkas, akit mi tápláltunk vérünk árán.



Jól teszi! Legyen csak hű jelleméhez,



Mint amilyen hű a bárány …



          Nem tudom, Lully farkas volt-e; de La Fontaine semmi esetre sem volt bárány. Könnyelműség volna ellenőrzés nélkül elhinni mindazt a malíciát, amit a sebzett hiúsága diktált neki. La Fontaine „íróember” volt, vagyis mindenre képes, ha szerzői hiúsága forgott kockán. Maga is elismeri ezt Madame de Thianges-hoz intézett Epistolájában:



Ön úgy találja, hogy szatírám



Jobb lett volna ha meg nem írnám.



-  -  -  -  -



Így okoskodtam volna, annyi szent,



Ha az ég angyalnak vagy Thianges-nak



                                                     teremt,



De íróvá tett: a mentségem ez,



Íróvá, akinek más kincse sohse lesz:



Dicsőség, melyet bárki elragadhat.



S ön azt hiszi, hogy akkor hallgat?



Egyszerű következtetés:



Nem író akkor, ennyi az egész.



          Sőt, mi több: felajánlotta Lullynek, hogy ha ez hajlandó megzenésíteni az ő Daphné-ját, nemcsak hogy visszavonja sértéseit, de dicshimnuszt énekel róla.



De hogyha emberünkben van becsület,



S a királynak dolgoznom módot ád:



Még úgy lehet,



Dicshimnuszom övezi homlokát,



Ő udvari ember, én vers-faragó,



Hogy játsszunk véle, arra jó a szó.



Két különböző nyelven beszélünk:



S a csip-csup szégyen semmi nékünk:



Írjuk meg  D a p h n é –t: jobb ez, mint a



                                                bosszú …



          Ez a naivan cinikus vallomás kissé óvatossá tesz bennünket egy ilyen tetőtől talpig »író« rosszindulatú gyanúsításaival szemben.



          Lecerf de la Viéville egészen más nótát fúj:



          »Lullynek jó szíve volt nem annyira flórencire, mint lombardiaira vallott, se furfang, se bosszúvágy nem lakozott benne; modora sima és kellemes; gőg nélkül bánt a legkisebb muzsikussal is, mint vele egyenlővel, de több nyerseség és kevesebb udvariasság volt benne, mint egy ilyen nagy emberhez illett volna, aki sokáig élt egy kényes udvarban.«



          Lehetséges, hogy abban az időszakban, amikor Lecerf ismerte, vagyis sikereinek tetőpontján, Lullynek nem volt többé szüksége a ravaszkodásra és derék embernek mutatta magát. Az ilyenfajta emberek nem bosszúvágyók, ha győznek. Ez a nagyon alacsony sorsból származó ember, aki annyi sértést volt kénytelen elviselni, vértezve volt a megaláztatás ellen; egyéb dolga is volt, mint ellenségeire gondolni: magára gondolt. […]” 



Fordította: Benedek Marcell 


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 11712018-11-28 12:20:06

Eredeti szándékom az volt, hogy időrendbe soroljam mindazon alkalmakat, amikor dr. Weingartner Felix Magyarországon tartózkodott. Ám e felsorolás, illetve az egyes alkalmak csupán néhány szavas ismertetése is messze meghaladta volna a jelen topikban egy-egy művésznek szánt „keretet”. Szinte nem volt év, hogy a mester ne időzött volna – több alkalommal is – Magyarországon. Így a következőkben csak a számomra érdekesebbnek tűnő beszámolóból ismertetek néhányat.



 A túlméretezett koncertről:



BUDAPESTI HÍRLAP, 1911.01.04.:



„(Marcel Lucille és Weingartner.) Van valami érdekes melánkolikus vonás Marcel kisasszony és Weingartner Félix sorsában, kiket a sokfejű névtelen intrika kerubjai kiűztek a bécsi udvari operából. Két kiváló, elsőrangú művész, direktor és primadonna elszakad az intézettől, melynek fényt, díszt, tartalmat adott, és elindul külföldre, idegenbe, vándorútra. Ennek a dolognak a borongós, szentimentális hátterét nem tünteti el egészen a hírnév, a siker ragyogása. Ha nem is éppen részvétet, de szimpatikus érdeklődést kelt, s ennek tulajdonítható, hogy zsúfolásig megtelt ma este a Vigadó nagyterme, hol Weingartner Félix dirigált, és Marcel Lucille énekelt. Úgynevezett szenzációs est volt, huszonöt koronás helyárakkal, pazar toalettekkel, kissé ideges és türelmetlen közönséggel, melyre a zenei élvezetek kissé túlzott adagát mérte a hangverseny bőkezű rendezősége. Kissé sok volt a jóból. Még a zeneszerető embereknek is, mennyivel inkább azoknak, kiknek, mikor már Weingartnert látták, Marcel Lucillet hallották, valamennyi ismerősüket végigmustrálták, — még két órára való muzsikát kellett elszenvedniük. Aztán a műsort is összevissza csereberélték. A két bécsi vendég az éjjeli vonattal kivánt hazautazni, így az összes Weingartner-számokat előretették, s a műsor közepére tervezett Schumann-koncerttel, melyet Dohnányi Ernő játszott, fejezték be az estét. A nagy sietségben a tízperces szünetből is őt perc lett. A közönség nagyobbik fele még a folyosón sétált, mikor a karmester és a primadonna már ott álltak a dobogón és rezignáltan várták a lassan visszaszállingózó, elhelyezkedő embereket. Végre megtalálta mindenki a helyét és a koncertet folytathatták . . . Szóval nem volt valami szerencsés est. Pedig Weingartner csoda, szépen dirigálta Beethoven ötödik szimfóniáját. Nedbal közepes Tonkünsteler-Orchester-ével elsőrangú zenekari művészetet produkált. Az andanténak és kivált a szkerzónak voltak gyönyörű momentumai. Finoman játszották Weingartner vonósszerenádját is: Mendelssohn Hebrida-uvertűrje már színtelenebb, szürkébb volt. Marcel kisasszony énekművészete a Varázsfavola áriájában érvényesült a legjobban. Weingartner orkeszterkíséretű dalai nem hatnak első hallásra. Legvégül, mikor már énekesnő és karnagy siettek a pályaudvar felé, lépett a dobogóra Dohnányi Ernő és eljátszotta az ő nagyszerű művészetével Schumann a-moll versenyét. A kísérő zenekart Nedbal vezette. A közönség már meglehetősen fáradt volt. de azért melegen és őszintén ünnepelte a kitűnő magyar zongorást (k. a.)”



Felix Weingartner - Beethoven - Symphony No.5



Weingartner zenkarral kísért dalaiból (Azt, hogy a fenti hangversenyen mely dalok hangzottak el, nem kutattam.):



Felix von Weingartner: Ich denke oft ans blaue Meer



Meta Seinemeyer; "Liebesfeier"; Felix Weingartner


Évfordulók, jeles napok, születésnapok etc. • 8002018-11-28 00:47:34

Milyen volt a játéka? Adolf Weissmann így jellemzi:



[…] „Rubinstein ösztöne nagyszerű. A virtuozitás nem öncél, az a játék nem marad a felületen. a mélyre hatol! A zongora és a romantika találkozik ebben a játékban, a leggyengédebb líra az őserővel párosul, a technika a muzsikával. Vagyis, jobban mondva: ezt a technikát a muzsika táplálja. Ez a zongorajáték magával-ragadó, elementáris!



Elhajlik a virtuozitás útjáról, elkanyarodik nagy ívben, — majd ismét visszatér hozzá. Lemond a látványos játékról, ami igen furcsa valakinél, aki a színpadon is szerencsét próbál! Operái („Démon”) azonban nem élnek, mert bár a fantasztikusat keresi, ebből meríti operái tárgyát, azt lírai módon átértékeli úgy, hogy végül a muzsika színpadon idegenül hat. A zongora szelleme hatja át egész valóját és minden elképzelését, ezt viszont vonzóvá tudja tenni fantáziája segítségével. Éppen azzal tűnik ki. hogy nem teátrális; mindig valódi a pódiumon. A hallgató-néző úgy látja: Beethovenhez hasonlatos. Mindenki várakozását ez a külsőség is a legmagasabbra fokozza — s amit hall, az megerősíti a hallgatót abban, hogy a Beethovenkor nagy virtuózainak szelleme született újjá."[...]



 



Somogyi Vilmos



MUZSIKA, 1963. március (3. szám)


Évfordulók, jeles napok, születésnapok etc. • 7992018-11-28 00:28:26

189 éve, ezen a napon született:



Anton Grigorjevics RUBINSTEIN orosz zongoraművész, zeneszerző, konzervatóriumi igazgató és tanár.



 



«Rubinstein (1829-1894)



Száz esztendeje, hogy megszületett és 35 éve halott (1929-ben, a cikk írásakor., megj. A.).



A 65 év alatt mindent megkapott, elért és elnyert az élettől, amiről művészember csak álmodozni szokott: zongorázott, komponált, turnézott, volt konzervatóriumi igazgató és zenei intézmények művészi vezetője.



Bejárta Amerikát és Európát. Szentpétervár, London, Párizs, Berlin, Budapest és Bécs egyaránt a lábánál hevert. Éveken keresztül egész Európa az ő nevétől volt hangos. És mindezeken felül módjában állott, hogy jövedelmező és tiszteletbeli állásait otthagyja, s hogy így csak a zenének és a komponálásnak szentelhesse életét.



Kívülről nézve, a legszerencsésebb művészpálya. Kis gyermek még, amikor felfedezik. Jómódú szülei lehetővé teszik, hogy a legelső európai mesterektől nyerhessen oktatást. 12 éves korában már beutazta az összes fővárosokat, végül is — Liszt tanácsára — Berlinben, a zenei világ akkori centrumában telepszik meg. A 48-as forradalom öt is, mint sok más társát, elsodorja Berlinből; nincs más választása, hazamegy Oroszországba, ahol Helén nagyhercegnő veszi pártfogásába és anyagilag és nagyszerű összeköttetéseinél fogva, erkölcsileg támogatja. Egykorú krónikák tudni vélik, hogy ebben a támogatásban nemcsak a művész, hanem a férfi is részesült, de ezekhez a pletykákhoz az alapot csak társaságban félhangon kiejtett félmondatok szolgáltatták. Mi igaz belőlük? Ki tudhatja?



Rubinstein életében különben is nagyon kis szerepet játszottak a nők. Ragyogóan ívelő pályáján sehol nincsen nevezetesebb női állomás, legfeljebb kisebb, feltételes megállóhelyek. Lehet, hogy gyönge szívét akarta megkímélni az izgalmaktól? Egyetlen nagyobb lángolásának tárgya: Berg orosz tábornok leánya, akit el akart szöktetni. Az apa azonban idejében rájött a fiatalok tervére és az idillnek vége-szakadt.



Egész élete szakadatlan diadalút; otthon és külföldön egyaránt ünneplik, dicsőítik, magasztalják. Liszt maga is mindig a legnagyobb elismerés hangján beszélt az orosz muzsikusról, aki viszont leplezetlen hódolattal és rajongással viseltetett a Mester iránt. Századvégi, elsárgult visszaemlékezések meghatóan mesélik, hogy amikor Rubinstein a hatvanas évek vége felé Pesten járt és Lisztet zongorázni hallotta, térdre-borult a Mester előtt és úgy csókolta a keskeny, varázsos ujjakat.



Rubinsteint, mint zenészt, és mint komponistát, egyaránt nehéz — visszanézve a huszadik század szemszögéből — klasszifikálnunk. Játéka személyes varázsánál fogva ellenállhatatlan volt; de lényegében nem volt pontos és korrekt játékos. Nem azt adta, amit más gondolt, érzett, szenvedett és zenei formába öntött, hanem mindig saját magát tárta hallgatósága elé. Szomorú szláv melódiák az ő szívét fájdították, szilaj lengyel táncok az ő vérét hozták mozgásba. Ez a rapszodikus játékmodor elbűvölte a hallgatóságot, amely hipnotizálva, lélegzetét visszafojtva ügyelt minden hangra és szinte varázslat alól szabadult az első tapsra. Kompozícióiból a végtelen orosz szteppék lehelete csapódik felénk, érezzük a szél süvítését, a Volga hullámainak ringását, Szentpétervár téli utcáin a hó csikorgását, a szánok csengetyűjét, a cári Oroszország fehéren csillogó, letűnt pompáját.



Egész korszak zárult Rubinstein zenéjébe, amelyet zongora mellett, letompított fényű, hangulatos szalonokban életre lehet hívni — egy órára. Tovább nem, mert megtörik a varázs. Rubinstein világa nekünk már mesevilág és a mesevilág alakjait nem szabad ideszólítanunk a magunk valóságába, hanem ott kell hagynunk, ahová, és ahogyan az orosz zeneköltő álmodta őket.»

 



Szekeres Ferenc



MUZSIKA, 1929. 9. szám.


Évfordulók, jeles napok, születésnapok etc. • 7982018-11-27 09:02:20

A híres románc



Varlamov románcait nagy szeretettel fogadta a moszkvai közönség, az egész városban azonnal ismertté váltak. A. Bantyshev, Varlamov közeli barátja, a Nagyszínház szólistája, sokáig könyörgött a zeneszerzőnek, hogy írjon neki egy románcot.



– Milyet óhajtasz?



– Amilyet te akarsz, Alexandr Jegorovics …



– Jól van. Gyere el egy hét múlva!



Varlamov nagyon könnyen írt, de rendkívül öntörvényű ember lévén, nagyon hosszú időbe telt, amíg munkához látott.



Egy hét múlva megjelenik Bantyshev –  a románc sehol.



– Nem volt rá idő. – tárja szét karjait Varlamov. – Gyere holnap!



A következő napon – a helyzet ugyanaz. De az énekes makacs ember volt, és Varlamovnál minden reggel megjelent, amikor a zeneszerző még aludt.



– Mi vagy te valójában? – háborodott fel egyszer Varlamov. – Az ember alszik, te pedig, mondhatnám, pirkadatkor megjelensz! Megírom neked azt a románcot. Hiszen már megmondtam – megírom, és megírom!



–  Holnap? – kérdezi epésen Bantyshev.



–  Holnap, holnap!



Reggel, mint mindig, megjelenik az énekes. Varlamov alszik.



– Ez az öné, Bantyshev úr, – mondja a szolga, és átad a korai vendégnek egy románcot, amely arra rendeltetett, hogy egész Oroszországban híressé váljon.



A románc címe: «Hajnalban ne keltsd fel (На заре ты ее не буди)».”



Галина Писаренко. На заре ты её не буди



A YouTube-on meghallgatható, népszerű, sokak által és különböző felfogásban előadott dal szövege oroszul:











На заре ты ее не буди, 



На заре она сладко так спит; 



Утро дышит у ней на груди, 



Ярко пышет на ямках ланит. 



 



И подушка ее горяча, 



И горяч утомительный сон, 



И, чернеясь, бегут на плеча 



Косы лентой с обеих сторон. 



 



А вчера у окна в вечеру 



Долго-долго сидела она 



И следила по тучам игру, 



Что, скользя, затевала луна. 



И чем ярче играла луна, 



И чем громче свистал соловей, 



Все бледней становилась она, 



Сердце билось больней и больней. 



 



Оттого-то на юной груди, 



На ланитах так утро горит. 



Не буди ж ты ее, не буди.. . 



На заре она сладко так спит!”






 


Évfordulók, jeles napok, születésnapok etc. • 7972018-11-27 08:52:13

217 éve született



Képtalálat a következőre: „алэксандр егорович варламов”



ALEXANDR JEGOROVICS VARLAMOV



(1801. november 27. Moszkva – 1848. október 27. Szentpétervár)



«A zenéhez lélek kell,» - írta - «az oroszban pedig van lélek, ezt népdalaink bizonyítják.»



          „[…] Varlamov ugyancsak a divatos «házi» muzsikálás románc-kultuszának képviselője, de sok tekintetben ellentéte Aljabjevnek. Személyes sajátságai és életútja is azt mutatják, hogy más környezetbe tartozik, mások a hagyományai, nézetei és törekvései.



          Aleszandr Jegorovics Varlamov 1801. november 27-én született Moszkvában. Apja katonatiszt, aki később állami szolgálatba lép, de nem ér el magas beosztást és szerény körülmények között él. A szülőket nyilvánvalóan a szűkös anyagi körülmények késztetik, hogy a gyermeket az Udvari Kórusba adják. Itt a már tisztes korú Bortnyanszkij tanítja zenére. Ennek a kiváló mesternek a befolyása kétségtelenül jótékonyan hat a leendő zeneszerző fejlődésére. Varlamov Bortnyanszkijtól örökölte az énekhangra való komponálás kitűnő ismeretét és az énekelt dallamnak azt a lágyságát és behízelgő hangját, mely a későbbiekben olyan jellemző lesz műveire.



          1819-ben befejezi az énekkari tanfolyamot. Ezután hivatásos zeneművész lesz, akinek a művész tevékenység jelenti a megélhetési forrást. Szolgálati beosztása folytán néhány évet külföldön, Hollandiában kell töltenie. Itt szélesedik ki zenei látóköre. Oroszországba visszatérve énekórákat ad, és az énekkarban dolgozik. Nem tud azonban olyan beosztást kapni, amely igényeinek megfelelne, ezért 1828-ban kilép a kórusból. Moszkvába költözik, ahol a cári színházak irodájában kap állást, és kis idő múlva «zenekomponáló»-nak nevezik ki. 1833-ban jelennek meg nyomtatásban első románcai, melyek azonnal óriási népszerűséget szereznek neki. Minden újabb románca páratlan gyorsasággal terjed el és nemegyszer szájról szájra adják tovább. Mint énektanárnak is csakhamar jó neve lesz. Pedagógiai tapasztalataira támaszkodva 1840-ben tankönyvet ad ki «Énekiskola» címmel. Néha hangversenyeken is fellép, mint énekes, ámbár nem nagyképességű előadó.



          Varlamov művei mind a műfajok száma, mind belső gazdagságuk és tartalmuk sokoldalúsága tekintetében elmaradnak Aljabjev alkotásai mögött. Kizárólag énekes lírai műveket írt, más zenei műfajt úgyszólván nem is érintett. Lírájának az egyszerűség, közvetlenség és az üde érzelmek adnak erőt és bájt.[…]



          […] Élete utolsó éveit Pétervárott tölti. Népdalfeldolgozásokat adott ki «Orosz énekes» címmel. Ebben nem törekedett a népdal tudományos megismerésének elmélyítésére. Csupán az volt a célja, hogy házi és nyilvános előadásokra népdalokat válogasson össze. Gyűjteményének anyaga nem eredeti, hanem közismert és közkedvelt dalokból áll. […]



          1848. október 27-én halt meg, Szentpétervárott.”



 Forrás: J.V. Keldis: „Az orosz zene története”



А. E. Варламов "Красный сарафан" (A vörös szarafán)



A. E. Варламов „Горные вершины...” (Hegycsúcsok. Lermontov versére)


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 11702018-11-27 00:25:40

1910-et írunk. Az újságok tele vannak a Weingartner Félixről szóló hírekkel. Marad-e a bécsi Opera igazgatója, avagy sem? Távozási szándékát többféleképpen, még az egyik operaénekesnőhöz fűződő gyengéd szálakkal is magyarázzák. Egyik magyarázatnak sem lehet teljes biztonsággal hitelt adni. Végeredmény: Weingartner egy ideig még a bécsi Operaház igazgatója marad. Nálunk több alkalommal lép fel ebben az évben karmesterként vagy zeneszerzőként, de zongorakísérőként is.  Íme:



AZ UJSÁG, 1910.02.06.:



Hangversenyek.



[…]



A bécsi Tonkünstlerorchester jövő pénteken, február 11-én tartja a Vigadóban IV. bérleti hangversenyét Weingartner Félix vezénylete mellett.



[…]



Marcel Lucille, a bécsi udvari opera tagja, szerdán, február 9-én tartja meg egyetlen dalestélyét Weingartner Félix közreműködésével a fővárosi Vigadó nagytermében. […]”



AZ UJSÁG, 1910.02.25.:



„Pénteken, február 25-én a Vigadóban. A bécsi Tonkünstler Orchester V. fiiharmóniai hangversenye.

Vezényli: Weingartner Félix igazgató, Közreműködő : Schapira Vera zongoraművésznő.”



A február 25-i hangversenyről AZ UJSÁG 1910.02.26-i számában a következő beszámoló olvasható:



Zenekari hangverseny. Érdekes újdonságot, Weingartner Az örökélet birodalma (Gefilde der Seligen) czímű szimfóniai költeményét mutatta be a bécsi Tonkünstler-Orchester ma esti hangversenyén. […] a műtől is sokat vártunk. Talán többet, mint amennyit kaptunk. Szépen hangzó, színes zenekaron nobilis gondolatok érzékítik meg az üdvözültek nyugodt boldogságát, majd kedves, játszi ritmusok a paradicsomi élet gyönyörűségeit. A mű még az örökkévalóságot is kifejezi, mert jó sokáig nem akar vége szakadni. A gondolatokkal arányban nem álló hosszú kidolgozás pedig leronjta a hatást, sőt néha untat is. A közönség nagyon melegen fogadta az újdonságot és sokszor a dobogóra szólította a szerzőt. […] Az est másik érdekessége Schapira Vera zongoraművésznő bemutatkozása volt. Sokat nem hallottunk róla, de szerepléseiről dicsérettel szokott megemlékezni a sajtó. Liszt Magyar ábrándját játszotta, s így csak bravúros technikájáról és temperamentumos előadásáról számolhatunk be. […] A közönség zúgó tapsokkal hálálta meg Weingartner Felix karnagynak és derék művészgárdájának az est művészi élvezetét.



Ismét elismerés a karmesternek, erősen visszafogott dicséret (?)  a zeneszerzőnek.  



Felix von Weingartner "Das Gefilde der Seligen" (Az öröklét birodalma)


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 11692018-11-26 08:15:19

Még mindig 1909 …



Úgy tűnik, Weingartner Félix – függetlenül attól, hogy szívesen jött Magyarországra – teljesen tisztában volt a magyar viszonyokkal …. :)



PESTI NAPLÓ, 1909.09.26.:



Weingartner Félix, a bécsi udvari operaház igazgatója, a minap Pesten volt, végignézett egy előadást az Operaházban, és az egyik felvonásközben fel s alá sétálgatva a páholyfolyosón, diskurálgatott egy régi pesti ismerősével, egy zenekritikussal. A diskurzus, mely természetesen operai dolgok körül forgott, egyik része […] így folyt le:

És miféle újdonságok és érdekességek lesznek az idén az Operaházban? — kérdezte Weingartner.

A kritikus elsorolta az újdonságokat

— De a legérdekesebb lesz az idén kétségtelenül a Goldmark-ciklus — folytatta. — A mester nyolcvanadik születésnapja alkalmából Mészáros sorozatos előadásokban adja a Sába királynőjét, a Hadifogolyt, a Götzöt, Házi tücsököt, a Téli regét...

— És Az ember tragédiáját! — vágott közbe
nevetve Weingartner.

De direktor úr — csodálkozott a kritikus — Goldmark csak most foglakozik Az ember tragédiája megzenésítésének gondolatával! Ha hozzá is fog: két-három éven belül aligha készül el vele . . .

Persze, persze, — mondotta erre Weingartner — ezt én is tudom. De ahogy én a maguk Operaházát ismerem: mire a Goldmark-ciklussal elkészülnek, már rég készen lesz a megzenésített Ember tragédiája is! . . .


Évfordulók, jeles napok, születésnapok etc. • 7962018-11-25 13:15:29

Részlet Kulcsár Gabriellának a SZABADSÁG 2008. március 19-i számában megjelent írásából:



„Az orosz zene varázsa



[…] Gottfried Rabl karmester szívesen kutat új művek után. Ezen az estén a pedagógusként ugyan híres, de zeneszerzőként méltánytalanul a zeneirodalom szélére taszított Tanyejev: IV. Szimfóniáját ismertette meg a közönséggel. Tanyejev Csajkovszkij-növendék volt, – talán ennek hatása a fúvósok kiemelt használata –, de hamarosan megtalálta egyéni kifejezésmódját, amiben nem annyira az orosz, mint inkább a nyugat-európai hagyományokra épített. Zenekari hangzásának tömörsége, az egymásba-torkoló dallamvonalak leginkább Brahms felé mutatnak. De mondanivalójában ott érezzük az orosz lélek pátoszos zavargásait, amelyek az esdeklő dialógusokban, valamint a zenekari tuttikban nyernek kifejezést. Az I. tétel alaptónusa drámai, amelynek fokozásában a rezek és ütősök vették ki a részüket. Habár a lassú tétel alaphangulata is drámai, az oboa és a fuvola szólójával némi napsugár mégis áttört a sötétségen. Márkos Albert érzékeny hegedűszólójával pedig a tétel kicsengése líraivá lényegült. A III. tételre a szélesen áradó, színes „mesélés” jellemző, amit szakaszonként határozott ritmikájú fúvós betétek szakítanak meg. A fúvósokra épülő makacs ritmikájú drámai IV. tételben ellenpólusként játékosnak mondható párbeszédeket is hallottunk, a finálé pedig ünnepélyessé, diadalmassá szélesedett.



A zenekar jó formában muzsikált, összpontosítva mindarra, amit az osztrák karmester precíz beintéseivel, félreérthetetlen mozdulataival kért. Az összjátékból kiemelném Hodrea Radu meleg tónusú, meggyőző klarinét,- Pöllnitz Boróka technikailag művészileg kicsiszolt fuvola,- és Haáz Bence fegyelmezett-játékos oboaszólóját.



Tanyejev szimfóniája eljutott a lelkekig. A koncert előtt, Rabl így vélekedett:



»Tanyejev egy intellektuel, aki a saját maga kozmoszában él. Dallamait nem lehet Csajkovszkijéval összehasonlítani; nehezebben érthetők, de ha meghallgattad, nem tudsz a varázsától szabadulni.« *



* Nagyon találó megállapítás! Több zeneműve megismerése után nekem is ez a véleményem! (Megj., A.)


Évfordulók, jeles napok, születésnapok etc. • 7952018-11-25 12:23:52

Előzmény: Tanyejev 150 - Balázs Miklós, 2006-11-24 [ Főtéma ]



162 évvel ezelőtt, ezen a napon született



Képtalálat a következőre: „танеев композитор”



SZERGEJ IVANOVICS TANYEJEV (Vlagyimir, 1856.11.13. /25./ - Gyudkoveli, 1915.06.06. /19./), az „orosz Brahms“-ként emlegetett orosz zeneszerző és zongoraművész, a moszkvai konzervatórium tanára, majd igazgatója, Szkrjabin, Rachmaninov, Glière, Mjaszkovszkij, Medtner és Grecsanyinov tanára.



KELDIS, az „Orosz zene történeté“-ben ezt írja róla:



        »TANYEJEV […] Csajkovszkij tanítványa és követője, szívében tisztelet és szeretet él zseniális mestere iránt, mégis önálló művészi utat talál, s a zenei alkotás elveinek új, eredeti rendszerét dolgozza ki, […]



          Szilárdan kitart amellett, hogy az orosz zeneszerzőknek saját nemzeti kultúrájuk sajátosságaiból kell kiindulniok, önálló úton kell haladniok. Mélyen meg volt győződve arról, hogy éppen az orosz zene az, amely népi ösztönzéseinek kifejlesztésével eleven és egészséges áramlatot visz a világ zeneművészetébe és ezzel új lendületet ad annak, új virágzásba hozza azt.



          Véleménye szerint az igazi zenei haladásnak két alapvető forrása van: a népdal és az elmúlt idők nagy klasszikus mestereinek a művei. Azt hangoztatta, hogy „csak az a szilárd, ami gyökereit népi talajba ereszti“, és egyidejűleg az orosz klasszikus zene és irodalom egész korábbi fejlődésének tapasztalataira is támaszkodni kívánt. Azt a felfogását, hogy a népdalt figyelmesen és elmélyülten kell tanulmányozni, a két legnagyobb orosz művész: Puskin és Glinka példájával igazolta. […]



          Gyakran hangoztatta, hogy az egyes népek és korszakok zseniális muzsikusai azért voltak nagyok, mert saját nemzeti életük és kultúrájuk alapjaira támaszkodtak. „Ez általános szabály – írta Csajkovszkijnak -, ami alól nincs kivétel. A németalföldiek műveiket a népdalok alapján írták; a gregorián énekek, amelyekre a 16. század olasz zeneszerzői támaszkodtak, korábban népi dallamok voltak; Bach a német zenét korálokból alkotta meg, ami szintén nem egyéb, mint népi dallam“ Tanyejev véleménye szerint a nemzeti kultúra népdalba rejtett elemeinek kifejlesztése az egyetlen út, amely teljes értékű és időálló művészi alkotásokhoz vezethet. […]«



Sergei Taneyev: Overture to the Oresteia Op.6 (1889)



Sergei Taneyev : Symphony No. 4 in C minor Op. 12 (1901)


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 11682018-11-25 10:17:04

Weingartner Félix következő bemutatkozása Budapesten mindazonáltal nem nyerte el maradéktalanul a kritikusok tetszését: Az alábbi újságcikk írója elég keményen bírálja Weingarter Félixet, mint zeneszerzőt, ugyanakkor nevezett karmesteri kvalitásait messzemenően elismeri. Hogy a Weingartner-kompozíció tekintetében igaza volt-e? Szerencsére módunkban áll meghallgatni Weingartner Lear királyát. (Jómagam nem osztom a kritikus véleményét, de hát mindenkinek jogában áll a saját ízlésére hagyatkoznia.)



 AZ UJSÁG, 1909.01.27.:



Zenekari hangverseny. Új zenekar, a bécsi Tonkünstler Orchester mutatkozott be ma este a budapesti közönségnek. Két kitűnő karmester jött a zenekarral. Az egyik Weingartner Félix dr., a bécsi Operaház igazgatója, a másik pedig Nedbal Oszkár, a híres cseh vonósnégyes társaság volt mély hegedűse. Az előbbi nyugodtan áll az emelvényen, s inkább szemével, mint mozdulataival vezeti a zenekart, az utóbbi ellenben izeg-mozog s ha elragadja a hév, valósággal tánczol a dobogón. […] Weingartner Félix saját, Lear király czímű szimfóniai költeményét mutatta be, és Beethoven hetedik, A-dúr szimfóniáját vezényelte. A zeneszerző Weingartner nem mutatkozott oly nagynak, mint a karmester. Műve néha-néha nekilendül, sokat ígér, s ki is fejez valamit a programmból, de azután hamar ellaposodik, s nem egyszer elsekélyesedik. A közönség mindazonáltal szívesen tapsolt a mű előadása után, de az ünneplés nem annyira a szerzőnek, mint inkább a karmesternek szólt. Weingartner nagyon otthon érzi magát a karmesteri emelvényen. Tekintetével uralkodik az egész zenekaron. Szinte szuggerálja annak tagjait, s a művészek a parancsnak engedelmeskedve, önkénytelenül is követik Weingartner intenczióit. Beethoven szimfóniájának az előadása olyan tökéletes, annyira stílusos volt, hogy így még soha sem élveztük a mű szépségeit.

A hallgatóság természetesen minden tétel után, de még a hangverseny végeztével is lelkesen ünnepelte Weingartnert, a kitűnő karmestert. (g. i.)



Íme a mű, amely „hamar ellaposodik, elsekélyesedik”:



Felix Weingartner: King Lear



És a Weingartner által nagyszerűen vezényelt szimfónia:



Felix Weingartner_Beethoven: Symphony No.7 - 2nd mov. (1936. évi felvétel)



Ami pedig egy új mű fogadtatását illeti, tudomásul kell vennünk, hogy sznobok mindig is voltak, vannak, és lesznek. Erről szól Weingartner Félix saját feljegyzése:



A ZENE, 1912/12. SZÁM:



Élmények a dirigens életéből - Közli: Weingartner Félix.



[…] Szinfonikus hangversenyt dirigáltam Berlinben, amelyen egyik szinfoniámat Smetana »Moldvá«-ja előzte meg. Utána a következőkről értesítettek engem. A műsorra nyomtatott magyarázó megjegyzések következtében egyesek abban a véleményben voltak, hogy Smetana műve több tételből áll. Így tehát szinfoniám egyes tételeit még Smetana szerzeményéhez tartozónak vélték, és „e szép melódiákat“ az elragadtatás hangján dicsérték. Végre is egyik szomszédom figyelmeztette az urakat tévedésükre. Általános elkedvetlenedés, csend és mélységes hallgatás volt rá a felelet. És mikor a szinfonia előadása bevégződött, egymásra nézve azt mondották :

»Mennyire elcsépelt.« […]”   :)



Weingartner Félixnek a karmesteri tevékenységről, a vezénylés stílusáról alkotott nézeteiről majd később ...


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 11672018-11-24 17:26:07

És hogyan sikerült Budapesten az 1908. évi, februári, zenei bemutatkozás? Erről az  ORSZÁG-VILÁG 1908.02.09-i számában olvashatunk:



„A Grünfeld-Bürger vonósnégyes február 2-án tartott népszerű kamarahangversenyén bemutatkozott úgy is mind zeneszerző és úgy is mint zongoraművész Weingartner Félix, a bécsi opera nagyhírű új igazgatója. Egy zongora-sextettjét hozta magával, amelyet Danziger, Gianicelli, Herzl, Bürger és Grünfeld tanárok remekül játszottak és Weingartner a zongoránál működött közre. A mesteri kézzel megkonstruált kompozíció komoly, jó ízlésű és mélytudású, igazi művészember munkája, amelyben lépten-nyomon megnyilatkozik a zsenialitás, a gazdag invenció és a tudatos zenész. Weingartner Félixet a gyönyörű szerzemény minden egyes tétele után a közönség hosszan tartó tapssal tüntette ki, amelyet ő szerényen ráhárított közreműködő művészbarátaira.”



Weingartner Sextett


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 11662018-11-24 11:42:49

AZ UJSÁG, 1908.01.31.:



Hangversenyek. A Grünfeld—Danziger—Herzl—Bürger társaság hatodik hangversenye vasárnap, február 2-án, délután 4 ½ órakor lesz a Royal termében. Ezen a hangversenyen közreműködik Weingartner Bódog, ki szombaton érkezik Budapestre és itt saját Hetesének (32. mű) zongora-szólamát játszsza. Ezen hetessel már egy korábbi angolországi körúton nagy sikereket aratott. Szamosy Elza dalokat énekel Weingartnertől a szerző zongorakísérete mellett. Végül előadják Schubert C-dúr vonós ötösét. […].



Sechs Mädchenlieder, Op. 32: No. 1, Drei Kränze



(Sajnos nem Szamosi Elza énekli.)



PESTI HÍRLAP, 1908.02.02.:



„(Weingartner Bódog), az ismert nevű zeneszerző és dirigens, aki december vége óta a bécsi udv. operaház igazgatója, mint azt már előzetesen jeleztük, szombaton délután Budapestre érkezett. A pályaudvaron dr Béldi Izor, továbbá a Grünfeld— Bürger-féle vonósnégyes tagjai várták; megérkezése után az igazgató a Royal-szállodába hajtatott, ott délután holnapi hangversenyének főpróbáját tartotta, majd rövid séta után az operaházba ment és ott egy első emeleti páholyból végighallgatta a Tosca előadását. Az igazgató nagy elismeréssel nyilatkozott az előadás minden részletéről, főleg Szamosy Elza, Anthes és Takáts alakításairól. Előadás után fényes lakoma volt a nagynevű vendég tiszteletére a Lipótvárosi Kaszinóban, s azon zenevilágunk számos kitűnősége is részt vett. A lakoma során természetesen felköszöntőkben sem volt hiány. Az első toastot dr. Béldi Izor mondotta; Weingartnert éltette, aki felelősségteljes új állásában is azonnal kereste az érintkezést a magyar zenevilággal, és kezdeményezte a kiegyezést velünk zenei téren. Utána Weingartner szellemes válaszban köszönte meg azt a magyar vendégszeretet, melyet itt Budapesten tapasztalt, s megígérte, hogy gyakrabban is ellátogat ide hozzánk. […].”



Felix Weingartner eleget is tett ígéretének, hiszen Magyarországra ezt követően rendszeresen ellátogatott, szinte „hazajárt”, számos hangversenyt adott, és előadásain több magyar művészt szerepeltetett.


Évfordulók, jeles napok, születésnapok etc. • 7932018-11-23 22:41:06

102 éve hunyt el



EDUARD FRANCEVIĈ NÁPRAVNÍK,  cseh-orosz karmester és zeneszerző.



(1839. augusztus 24. Býšt (Csehország) – 1916. november 23. Szentpétervár)



Közel ötven éven át a Mariinszkij Színház vezető karmestere volt, az ő irányítása alatt mutatták be gyakorlatilag az összes, abban az időben született orosz operát.



Szegény tanár gyermeke volt. 1853-ban édesapja meghalt, ezért 14 évesen dolgoznia kellett; a helyi templomban orgonált. 1854-ben beiratkozott a Prágai Orgonaiskolába. Itt többek között Jan Bedřich Kittl tanította. Végül segédtanár lett, mivel Kittlék nagylelkűen engedélyezték, hogy folytassa tanulmányait.



1961-ben Oroszországban, Szentpétervárott lépett fel először karmesterként Juszupov herceg magánzenekaránál.



Nápravník a 1863-ban a Birodalmi Színházak orgonistája és segédkarmestere, 1867-ben másodkarmestere, majd 1869-ben – Ljadov utódjaként – a Mariinszkij Színház vezető karmestere lett, és ezt a pozíciót haláláig megtartotta.



1874-ben megszerezte az orosz állampolgárságot.



Dosztojevszkij egyik könyvében (A Karamazov testvérek) így ír róla: „Nápravník úr a mi ismert orosz zenekari vezetőnk.”



Ő vezényelte 1874-ben a Borisz Godunov első bemutatóit, Csajkovszkij öt operáját (pl. Az orleans-i szüzet, a Mazepát és A pikk dámát), és Rimszkij Korszakov öt operáját (köztük a Májusi éjt, a Hópelyhecskét és a Karácsonyéjt), de karmesterként az orosz Zenetársaság hangversenyein is fellépett.



Rimszkij-Korszakov, egyik operabemutató alkalmával önéletrajzi könyvében ezt írja:



[…] „Le sem vettem a szemem Nápravníkról; csodáltam tökéletes hallását, gondosságát, csodáltam, hogy mennyire ismeri a partitúrát.” […]



1975 novemberében  Nápravník vezényelte Csajkovszkij Első zongoraversenyének első oroszországi bemutatóját. A szólista Gustav Kross volt (akinek játékát egyébként a zeneszerző „szörnyű hangzavar”-nak minősítette). Nápravník jó barátságot ápolt Csajkovszkijjal. Rendkívül meggyőző módon adatta elő annak Patetikus szimfóniáját 1893. november 18-án, tizenkét nappal a zeneszerző halála után. A premier, amelyen maga a zeneszerző vezényelt, nem aratott ilyen sikert, részben azért, mert a hallgatóság és a zenekar számára a sok újdonság idegen volt, részben Csajkovszkij (talán alulértékelt?) karmesteri teljesítménye miatt (Noha Rimszkij-Korszakov a „Zenei életem” c. önéletírásában állítja, hogy a szerző vezényelte előadás is rendben volt.). Nápravnik pálcája alatt azonban - és Csajkovszkij hirtelen halála miatt - e művet elsöprő erejű érzelmi üzenetet közvetítő remekműnek tekintették. E második alkalommal már a Csajkovszkij által a premier után javított mű került bemutatásra, így a Nápravník vezényelte második előadás valójában a ma ismert műnek az első bemutatója volt.



Nápravnik négy saját operája közül a legsikeresebb az 1894-ben komponált Dubrovsky volt, amelyet 1895-ben mutattak be. Szövegkönyvét Puskin története alapján Modeszt Csajkovszkij (Pjotr Iljics Csajkoviszkij bátyja) írta. Nápravnik művei (operák, szimfóniák, kamaradarabok) mára már feledésbe merültek.



Nápravnik 1916. november 23-én hunyt el. Családja 1917 májusában külföldre távozott, és végül Belgiumban telepedett le.



Felesége Olga Schroeder operaénekesnő volt.



Nápravník legsikerültebb operája egy televíziós közvetítésből:



Nápravník: Dubrovsky


A nap képe • 21102018-11-23 22:29:40

«A háromszögletű kalap»



Balett-bemutató az Operaházban



 



Mindössze néhány éve annak, hogy Manuel de Falla neve feltűnt a zeneművészet hírességei között. Hazája, Spanyolország, körülbelül egy évvel ezelőtt nyilvánította őt ünnepiesen nemzeti zeneszerzőjévé, amennyiben az ország különböző városaiban — így Madridban, Barcelonában és Cádizban — sorozatos operaelőadásokat és hangversenyeket rendeztek, de Falla műveiből és részben az ő személyes vezetésével.



A spanyol nemzet Manuel de Fallát nemcsak származásánál fogva vallja jogos büszkeséggel a magáénak, hanem azért is, mert az ő egész lénye a spanyol földben gyökerezik, szíve a spanyol vér szilaj ritmusában lüktet, képzelőtehetsége a Dél szeszélyes rajzú és ragyogó színű képeit örökíti meg abban, amit alkot. Zenéje akkor hat a legközvetlenebbül, amikor andaluziai néphagyományokat kelt életre, a felhasznált arab és cigány motívumokban.



Manuel de Falla tehetsége azonban nemzetközi vonatkozásban is sokkal érdekesebb, izmosabb, általánosabb értékű, semhogy ne számíthatnák őt a nagyok közé. Művészetének ősereje és egyéni sajátossága nyilatkozik meg „A háromszögletű kalap” (EI sombrero de tres picos) című balettben is.



A táncjáték meséjének alapja Alarcon híres novellája, Sierra G. M. feldolgozásában. A háromszögletű kalap a hatalom jelképe. A kormányzó viseli, — aki ebben az esetben rá is szorul a hatalom külső jelére, mert ő maga bizony kissé rozoga öregúr — és szereti a csinos, fiatal asszonyokat. Minthogy most a molnárnét akarja meghódítani, a biztosság kedvéért becsukja a molnárt, de hiába, mert ő maga udvarlás közben a hídról a vízbe pottyan — és kénytelen a molnár otthon hagyott ruhájába átöltözni. A molnár hazajön, s amikor a fogdmegek újra érte jönnek, helyette tévedésből a kormányzót fogják fülön, s minthogy ez — szegény — védekezni próbál, alaposan elverik, amiben a nép boldogan segít nekik. Ezt a vidám történetet ábrázolják a részben spanyol népies, részben modern groteszk táncok.



Manuel de Falla zenéje egyéni és új, anélkül, hogy a konzervatív ízlésűeknek visszatetszenék. Csupa élet, frissesség, szín, humor. Természetes leleményességgel, keresetlen gazdagsággal — a tropikus nyár termékenységével — bomlanak széjjel a zenekarban a ritmusok és dallamok színes virágai. Édesen, forrón árad a melódia, majd megtorpan egy szilaj dobbanásban, hogy azután szelíden, finoman ráfonódó harmóniák puha ölébe simuljon. Hol őszintén szenvedelmes, hol hűvös és ígéretes mosolyú ez a muzsika, néha gyermekesen egyszerű, néha tüzes és rafináltan kecses, de mindig ott lappang benne a kacagás: mindez csak játék, tréfa, egy napfényben úszó föld boldog népének vidám mulatsága.



Szerencsés választása volt az Operaház vezetőségének, hogy ezt a balettet színre hozta. Azért is, mert kitűnő előadást produkált, amely semmiben sem maradt a Gyagilev-téle orosz társulat tavalyi szereplése mögött. A színpad csupa eleven élet, ragyogó szín, természetes és könnyű mozgás. A rendezés Gaubier Albert munkája. Ő adta a molnár szerepét is, szellemes kifejező erővel; különösen a fandangót táncolta tüzesen és pompás lendülettel. Misley Anna* a molnárné szerepében finom, ötletes és graciózus volt. A kormányzó alakját Harangozó Gyula vitte a színpadra; mozgásával kitűnően karikírozta a tehetetlen szeladont. A színfalak mögül hangzó énekszólamot Némethy Ella meleg-zengésű hangja tolmácsolta.



A díszlet és a jelmezek megkapó rajza és színhatásai Oláh Gusztáv zseniális tervezése. A balett zenéjének a lelke Failoni. Benne él a muzsikában, elénekli és eltáncolja azt ott a karmesteri székben, anélkül; hogy ez komikusnak vagy túlzásnak látszanék. Szinte beleszuggerálja a zenekar minden egyes tagjába a maga szólamát; az eredmény: a partitúra hiánytalanul életteljes hangzása.



A közönség nagy tetszéssel fogadta a bemutatót.

 



Ottlik Pálma.



BUDAPESTI HÍRLAP, 1928. december 30.



(48. Évfolyam, 295. szám)



 



*Misley Anna (1905-1979), az Operaház magántáncosnője, koreográfus. Férje Angelo – Funk Pál – fotóművész volt.



Eddig nem találtam dokumentumot, hogy de Falla járt volna Budapesten 1928-ban.



(Megj. A.)


A nap képe • 21092018-11-23 15:21:36

Manuel de Falla, a spanyol modernek vezére „A Háromszögletű kalap” balett szerzője.Falla balettje nagyon híres. Már Budapesten is játszották — idegenek. A múlt évi Gyagilev-vendég játéknak ez volt a legnagyobb sikere. Alice Nikitina* táncolt benne.



Dr. Radnai Miklós, az Operaház igazgatója a balett betanítására leszerződtette Albert Gaubiert,** a Gyagilev-ballet kitűnő szólótáncosát, aki a varsói állami operaház balettmestere volt. Gaubier már hetek óta vezeti a próbákat és így nyilatkozott A háromszögletű kalapról:



„Le Tricorne” ezzel a címmel játszotta Manuel de Falla táncjátékát a Gyagilev-együttes. Csodálatosan szép zene. Meséjét Alarcon nyomán írták. Fleischer Antal dirigálja Falla remekét és ifj. Oláh Gusztáv készítette a díszletterveit."



SZÍNHÁZI ÉLET, 1928. 50. szám.

 



*Alice Nikitina (1900-1978), orosz származású balett-táncosnő és énekesnő.



**Albert Gaubier (1908-1990), dán karaktertáncos, koreográfus.



(Megj., A.)


A nap képe • 21082018-11-23 12:55:13

«DE FALLA EMLÉKÉRE»



(1876.XI.23)



 



Manuel de Falla Budapestre jön.

 



Részt vesz „A háromszögletű kalap” (El sombrero de tres picos) bemutató előadásán



Manuel de Falla, a modern spanyol zeneszerzők vezére, mint értesülünk, nemsokára ellátogat a magyar fővárosba.



Az Operaház próbatermeiben már készülnek A háromszögletű kalap című táncjátékra, amelynek meséje Alarcon nyomán készült és zenéjét Manuel, de Falla szerezte. A komponista most arról értesítette magyar barátait, hogy balettjének bemutató előadására Budapestre érkezik.



Nem lehetetlen, hogy a zenei vendég tiszteletére hangversenyt rendeznek, amelyen saját művei kerülnek előadásra.



 AZ EST, 1928. november 17. (19. Évfolyam, 261. szám)


Évfordulók, jeles napok, születésnapok etc. • 7912018-11-23 10:16:53

142 éve, 1876. november 23-én született  MANUEL DE FALLA, a modern spanyol zenei élet világhírű reprezentánsa.



Párisban tanult, Debussy és Dukas tanítványa volt, hazájában Albeniz követői közé tartozott, de mégis egyéni utakon járt. A spanyol népzenét, az ősi népdalkincset dolgozta fel, tette világszerte népszerűvé. Balettje, „A háromszögletű kalap” (El sombrero de tres picos) és operája, a „Rövid élet” (La vida breve) állandóan műsoron van.



Ismertebb művei: „A bűvös szerelem” (El amor brujo) c. balett és az ebből készült szvit, a mesterei emlékére írt zongoradarabok: „Homenaje a Claude Debussy,” Sobre la tumba de Paul Dukas.” Kedvenceim közé tartoznak  zongorára és zenekarra írt műve, az „Éj a spanyol kertekben” (Noches en los jardines de España), valamint a  „Fantasia bética”, a ”Cuatro piezas espagñolas” és az  „Allegro de concierto” zongoradarabok. De szinte valamennyi műve színes, élvezetes, jó zene.



1938-ig vezető szerepet látszott Spanyolország zenei életében. Igazgatója volt a granadai konzervatóriumnak, és mint ilyen, irányította a fiatalság zenei nevelését. De jött a polgárháború, nővérével, Maria del Carmennal kivándorolt Argentínába. Visszavonultan élt. Az Egyesült Államokból kapott annyi szerzői jogdíjat, hogy ezt megengedhette magának, és egy hatalmas oratóriumon dolgozott.



Argentínában hunyt el 1946. november 14-én. Hamvait nővére hazavitette szülővárosába Cádizba.



(A.)



Manuel de Falla - Noches en los Jardines de España (Silvia Navarrete, piano)



Manuel de Falla - El Amor Brujo



(Full album) Real Filharmonía de Galicia - Manuel de Falla: El sombrero de tres picos & Fuego fatuo


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 11652018-11-23 08:36:46

Felix Weingartner esetében a neten – szerencsére, mindenki számára elérhetően - rengeteg információ és hanganyag áll rendelkezésre mind magyar, mind idegen nyelven. Az időrend szem előtt tartásával a magyar sajtóban megjelent cikkekből idézek, a teljességre törekvés szándéka nélkül. 



Amikor Weingartner Félix nálunk még Weingartner Bódog volt:



FŐVÁROSI LAPOK, 1889.03.21.:



A zenekedvelők tegnapi hangversenye



[…]

A tegnapi hangversenyben az egyleti zenekar egész függetlenül működött az egyleti énekkartól. Megfelezték a programmot. A vonós-zenekar a bécsi Weingartner Bódog négy tételű szerenádjával kezdte meg az előadásokat. Fuchs a Volkmann utánzója, Weingartner a Fuchs követője. Csinos gondolatokat ügyesen variál, nem egészen új, nem egészen eredeti, de azokból, miket előzőitől ellesett, tud tetszetős egészet alkotni. Az egyleti zenészek szabatosan játszottak, Bellovics Imre igazgató gonddal vezényelt, taps volt elég.”



Weingartner: Serenade for String Orchestra



ALKOTMÁNY, 1905.01.24.:



Filharmónia. A hetedik filharmóniai hangverseny* szerdán, január 25-én lesz Kerner István vezetése alatt. Busoni Feruccio zongoraművész közreműködésével. Műsora: 1. Glück «Alceste», nyitány Weingartner Bódog záradékával (először); […]”



*a Pesti Vigadóban



Hogy azért ne maradjon ki egy rövid életrajz ismertetése sem:



PESTI HÍRLAP, 1907.08.27.:



„(Weingartner Bódog), a bécsi udv. operaház új igazgatója, még aránylag fiatal ember, 1863. június 2-ikán született Zárában. Jóllehet Dalmáciában született, mégis német származású, mert atyja bécsi, anyja szicíliai s összes elődei németek voltak. Atyja, aki Grácban államhivatalnok volt, saját kérelmére Zárába helyezték át. Meghalt, amikor fia még csak négy éves volt, s erre özvegye a kisfiúval Grácba költözött. Itt volt része Weingartner Félixnek az első iskolai oktatásban. Zenére, illetőleg zongorára művelt anyja oktatta, s neki köszönhette további kiképzését is. Tanulmányainak elvégeztével dr. Meyer Vilmos, stájer karmester vette át további kiképzését. Tehetsége oly gyorsan fejlődött, hogy már 1879-ben a nagy nyilvánosság elé léphetett zongoradarabjaival. Gimnáziumi tanulmányainak befejeztével, 1881-ben Lipcsébe ment, s az ottani konzervatóriumban tanult, s egyszersmind filozófiát is hallgatott. Itt Reinecke, Jadassohn és Oscar Paul voltak a tanárai. Liszt Ferenc bátorította a fiatal művészt s bíztatta, hogy maradjon Weimarban. Weingartner 1883-ban elfogadta a meghívást, miután a lipcsei konzervatóriumot a Mozart-díjjal abszolválta. Karmesteri tűzpróbája Beethoveni második szimfóniájának dirigálása volt. Már 20 éves korában feltűnt mint hangversenyszólista. 1884. március 23-án Liszt közbenjárására előadták Weingartner első nagyobb operáját, a Sakuntalát a weimari színházban; 1886-ban második operája, a Malavika került színre a müncheni operában. Ekkor a hamburgi városi színház karmestere lett, s itt 1889-ig működött. Feleségül vette Juillerat Máriát, de ettől egy év múlva elvált. Berlinben karmestereskedett ezután, s ekkor, 1897-ben adták elő harmadik operáját, a Genesiust. 1897-ben Weingartner Münchenbe költözött, s ott átvette a Kim-zenekar vezetését. Itt kötötte második házasságát báró Dreifus Fedorával 1903. június 17-én. Zeneírói tevékenysége az utóbbi években hatalmasan föllendült. Három vonós-négyest írt s egy zongora sextettet. Irodalmilag is működött. Nemrégiben írta ismert munkáit: „Über das Dirigieren“, „Bayreuth“ és a „Die Lehre von der Wiedergeburt und das musikalische Drama“.



Beethoven - Symphony n°2 - LSO / Weingartner


Franz Schmidt • 32302018-11-22 17:08:32

Még visszatérnék a 3228. sz. alatt feltett kérdésedre. A szép hangzásnak nemcsak az a titka, hogy a Bécsi Filharmonikusok a világ egyik legjobb zenekara, hanem az is, hogy több bennük az érzés, a mélység és a tisztelet az egyes zeneszerzők művei iránt. Pláne, ha még bécsi is a zeneszerző, akinek a művét tolmácsolják! Természetesen a németek is kiválóak, mindig is jók voltak, különösen Karajan idején. (Persze, Karajan is osztrák volt.) A német érzelemvilág - úgy tapasztaltam - kicsit keményebb. A bécsi az más. A közös történelem, illetőleg az Osztrák-Magyar Monarchia kapcsán kialakult összefonódásoknak köszönhetően a bécsiek érzelemvilága sok tekintetben rokon a magyarokéval. Így aztán a Bécsi Filharmonikusok Schmidt műveit mindig is másképpen fogják játszani, mint a többiek. Nálam az első helyen állnak, de a mi magyarjaink is ott vannak az élen!



Schmidtet nagyon nehéz jól játszani. Nem véletlen, hogy ahányan játsszák, annyiféle az előadott mű hangzása. Sokan nem érzékelik a Schmidt zenéjében rejlő mélységeket. Hiába számít ő osztráknak, akkor is magyar, érteni kell a sajátos magyar lélek zenében kifejezett rezdüléseit. A zenekaroknak nincs könnyű dolguk egy-egy Schmidt mű betanulásakor.  A karmesternek pedig – még akkor is, ha szakmájának kiváló művelője - Schmidtet alaposan meg kell ismernie ahhoz, hogy zenéjét elő tudja adatni egy zenekarral.


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 11642018-11-22 09:56:19

Képtalálat a következőre: „Felix Weingartner”



Weingartner Bódog avagy Dr. Paul Felix Weingartner karmester, zeneszerző, zongoraművész és író



(1863.06.02., Zára, Horvátország -1942.05.07., Winterthur, Svájc)



Az ő személyére Heiner doktor hívta fel a figyelmemet Anday (alias Andauer) Piroska kapcsán, aki – saját állítása szerint – távoli rokonságban állt Felix Weingartnerral. Weingartner nem volt magyar, de még az Osztrák-Magyar Monarchiában született, nagyon sokszor járt Magyarországon, szerződésben állt a Városi Színházzal, kedvelte és külföldön előszeretettel foglalkoztatta a magyar művészeket. Zeneakadémiánk tiszteletbeli tanárává választotta, munkásságáért megkapta a Magyar Érdemrend csillaggal ellátott Középkeresztjét, stb.



A Café Momusban 2010.03.05-én, az „Esszék és tanulmányok” között, „Karmesterportrék III. – Felix Weingartner” címmel már megjelent egy írás, amelyben Balázs Miklós részletesen ismertette nevezett pályafutását, ill. életművét. A jelen topikban – a topik jellegéből adódóan - elsősorban Felix Weingartner életének magyar vonatkozású részeire fogok kitérni.


Franz Schmidt • 32292018-11-22 09:12:20

Ebben nyilvánvalóan az adott zenekart alkotó zenészek és a mindenkori karmesterek tehetsége játszik együttes szerepet. A karmesterekkel kapcsolatos jelenlegi helyzetről dr. Carmen Ottner a következőket írta:



"Das Fehlen von Schmidt-Aufführungen liegt auch bei den Dirigenten u.a.:

Z.B.  Welser-Möst hat sich durch seinen Abgang von der Staatsoper "ins eigene Fleisch geschnitten", ist hier nicht mehr an vortderster Front, Manfred Honeck viel in den USA, Luisi für Österreich "in der Versenkung verschwunden", Petrenko hat zwar jetzt die "Vierte" mit den Berlinern dirigiert, aber muß jetzt wohl in Berlin ein anderes Repertoire dirigieren usw...

Die Kammermusik ist sehr schwer zu spielen und kann nur von erstklassigen Ensembles bewältigt werden. Hin und wieder setzen diese Schmidts Quartette und Quintette aufs Programm, aber nicht so oft wie Mozart, Beethoven etc..., - das hängt auch von den Konzertveranstaltern ab."


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 11632018-11-22 08:05:19

Az utolsó mondatba becsúszott egy "sajtóhiba": helyesen "sajátunk". 


Évfordulók, jeles napok, születésnapok etc. • 7892018-11-21 23:14:16

 



Didó és Aeneas az Operaházban 



Az angol nemzeti opera története szinte azonos legnagyobb muzsikusának, Henry Purcellnek élettörténetével. Amit Purcell tett az angol lírikus színpadon, annál több alig történt az eredeti angol operai kultúra felépítésében. Henry Purcell (1659 —1695) nagy múlt hagyományaiban élt, anélkül, hogy muzsikája szolgai másolás lenne. A másodlagos jellegnek egyébként élesen ellentmond Purcell közvetlen természete, a könnyű áttekinthetőség, amellyel egyszerű színpadi történését zeneileg aláfesti, a dal, az ének örömteli, könnyed lendülete mely a kor ünnepélyes stíluskísérleteivel szemben realisztikus hatásokat állít a siker szolgálatába. ízlelhetjük benne az élet ízeit, érezhetjük a szabad természet. a rétek, mezők, erdős illatát. 



Mindez az együttes jelenetekben összpontosul, kórusaiban, táncainak féktelen, üde ritmusában. A központi cselekményt szolgáló erek, fájdalom, kissé vérszegények, meggyőző erejük hanyatlik, valahányszor a dráma kezdetét veszi. Didó fájdalma, Aeneas küldetése, de még Didó halála sem több szcenikai kelléknél, a költő igazán mélyet, nagyot akkor lélegzik, amikor hősei búbánatától felemelkedhetik a kórusok megtisztult metodikájába.



 A fordítás, a színpadi átültetés és a rendezés munkáját Nádasdy Kálmán végezte abban a múltat tisztelő keretben, mit a rendkívüli mű szelleme ír elő. Ugyancsak e stílusos elvet tette magáévá Oláh Gusztáv, a díszletek és a jelmezek tervezője. Purcell zenekarának kényes feladata új emberre hárult, Ádám Jenőre, a Főiskola kiváló, nagyképességű tanárára. Bármennyire érett, kiforrott karmester Ádám ma, a színpad átképzést kíván még a legnagyobb talentumtól is. A kapcsolat a történés és a muzsika között fokozott lélekjelenlétet igényel, nagyobb tüdőt, átfogóbb lendületet, határozottabb áttekintését a részleteknek. Nem kétséges, Ádám rövidesen birtokába veszi azt a részben rugalmasabb, részben keményebb zenekari formát, melynek segítségével nem kell követnie a színpadot, a színpadnak sem őt, mert egyesülnek ritmusban, kifejezésben, erőben.



Az énekesek: Némethy Ella, Basilides Mária, Budanovits Mária, Osváth Júlia, Palló Imre, Sárdy János, Horányi Karola, Kováts Jolán, Jámbor László külön zárt fejezetei a nagy operastílusnak. A tánckar élén Ottrubay Melinda a letisztult, antik táncforma életre feslő virága.



 



KOVÁCS KÁLMÁN



MAGYARORSZÁG, 1938.XII.7.



 


Évfordulók, jeles napok, születésnapok etc. • 7882018-11-21 23:04:16

 



Purcell 1695. november 21-én, Szent Cecília napjának előestéjén hunyt el. Sírfelirata a Westminster Apátságban található, melyen a valószínűleg John Dryden tollából származó sorok állnak: — „Itt nyugszik Henry Purcell úriember, aki elhagyta ezt az életet és ama áldott helyre költözött, ahol zenéje egyedül felülmúlható."



Az írás megemlíti, hogy halálakor Purcell „37. életévében” volt - tulajdonképpen ez az egyetlen utalás, melynek alapján születési dátumául az 1659-es évet valószínűsíthetjük.



Így 323 évre módosul a halálának évfordulója. (Megj., A.)



 


Évfordulók, jeles napok, születésnapok etc. • 7872018-11-21 16:48:38

                                               322 éve hunyt el



                             HENRY PURCELL, angol barokk zeneszerző.



                                 (1658. vagy 1659.09.10. - 1696.11.21.)



Péterffy Ida:



„SZÉP MUZSIKÁÉRT – FILCKALAP”



Henry Purcell, a legnagyobb angol zeneköltő, éppúgy mint sok zeneszerző társa, énekes-fiúként kezdte zenei pályafutását a királyi énekkarban. Ezeknek az éveknek eseményeiről alig maradt fenn írás. Csak azt tudjuk, hogy amikor hangváltozása miatt meg kellett válnia a gyermekkórustól, kinevezték „a királyi és állami orgona és virginál* hangolójának s fizetés-nélküli felügyelőjének John Hingston úr segítségére és ennek halála, avagy munkaképtelensége esetén utódjául – fizetéssel.”



Ez a ma már komikusan ható, körülményes leírás azt bizonyítja, hogy elismerték az ifjú Purcell sokoldalú tudását, képességét. Hogy a „fizetés-nélküli felügyelőség” ideje alatt miből élt? Az egykori híradás erre is kitér: „Mint a királyi énekkar egykori tagja évi 30 font sterlinget kap, ezen kívül jó hollandi vásznat, zsebkendőt, filckalapot. . . .” 



Nem tudjuk ma már megítélni, hogy a maga korában mekkora volt ez a javadalmazás. Aligha tévedünk, ha úgy gondoljuk kevés!



A zenészek helyzete igen nyomorúságos volt akkoriban Angliában. Az uralkodó – II. Károly – elvárta, hogy dicsőítő énekeket írjanak róla zenészei, de megélhetésükről nem gondoskodott. Egy alkalommal Thomas Purcell – a zeneköltő bátyja – segélyért folyamodott. A király elutasította azzal, hogy „tekintélye” rovására menne, ha ilyen „lealázó” alamizsnák nyújtásával foglalkoznék. De azt úgy látszik nem érezte magára nézve megalázónak, hogy uralkodása alatt a muzsikusok nyomorogtak.



Amikor Ewans, a messze-földön híres hárfás éhenhalt, szégyenszemre éjszaka kellett eltemetni, . . . . a szegények alamizsnáján.”



* virginál: a korabeli zongora latinos neve



Forrás: „Kis történetek nagy zeneszerzőkről” (Móra Ferenc Könyvkiadó, Bp. 1959.)    



Henry Purcell - The Fairy Queen - If love's a sweet passion


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 11622018-11-21 10:21:17

Az előző bejegyzésben szereplő fotó alapján szinte alig hihető, hogy az énekesnő a „Song Without Words” 1947. évi előadását csupán két évvel élte túl. A kemény küzdelmekhez és a hosszú utak megtételéhez képest rövid élete volt.



Befejezésül még további néhány adat Bokor (Wahl) Margit hiányos életrajzához:



Első férjétől, Bokor Sándortól -(az Osztrák nők lexikonának I. kötete szerint 1937-ben, a magyar sajtó által közölt adatok alapján 1938-ban - elvált. Egyetlen, e házasságból származó gyermeke, Bokor Vera, 1920-ban született. Ő, mint azt már az 1158. sz. bejegyzésben említettem, 1965-ben - ezek szerint 45 éves korában - egy bizonyos Louis Halpern amerikai állampolgár felesége lett. Többet Bokor Veráról nem sikerült kideríteni.



Wahl Margit második férje Paul Goldschmidt, az Osztrák Kereskedelmi Kamara titkára volt az Egyesült Államokban.



Bokor Margit – úgy tűnik – a háború elől egész családját kimenekítette az Egyesült Államokba.



1950.10.14-én rövid közlemény jelent meg az amerikai „BILLBOARD” halálozási rovatában arról, hogy Mrs. Malvine Wahl, a néhai Bokor Margit operaénekes édesanyja, szeptember 24-én, New Yorkban elhunyt. Öt fia és nyolc unokája élte túl.


Évfordulók, jeles napok, születésnapok etc. • 7852018-11-20 15:07:42

124 évvel ezelőtt, ezen a napon hunyt el



Képtalálat a következőre: „Anton Rubinstein”



Anton Grigorjevics Rubinstein (1829.11.28.-1894.11.20.)



orosz zongoravirtuóz, zeneszerző, karmester és tanár



RUBINSTEIN



Rubinstein Antal halálakor, 1894-ben, id. Ábrányi Kornél emlékezést írt, melyet így fejezett be: »Rubinstein a művészet igazi képviselője, valódi ihletett magyarázója volt. Nevét késő századokon át dicsőítve fogja emlegetni a műtörténelem.« […]



[…]



Rubinstein elsősorban zongoraművész volt. Liszt mellett, még jobban mondva: Liszt után a 19. század legünnepeltebb pianistája. Virtuóz pályatársai közül magasan kiemelkedett. Végigjárta többször Európát, sőt Amerikát is; babérokon lépkedett; átélte, átélvezte a világ minden örömét és dicsőségét; a legelőkelőbbekkel, főrendűekkel és királyokkal barátkozott; a legragyogóbb szalónok ünnepelt hőseként hódítgatta a szépek legszebbjeit; küzdött az élet szegénységével, de aranyakban is dúskált; […]



Valamiképpen Liszt Ferencéhez hasonlatos ez a pálya, azzal a különbséggel, hogy Rubinsteinban nem volt meg Liszt nemes, nagy művészeti lélegzete. Túlfűtött temperamentumán és példátlan energiáján nőtt művészpályájának nyugtalanító vonása, hogy géniusza nem áldotta meg olyan teremtő erővel, mellyel rendkívüli eredményeket tudott volna elérni. Azt hitte, hogy mint zeneköltő fölébe kerülhet zongoraművészetének. Az alkotót sokkal nagyobbra tartotta magában, mint a virtuózt. Pedig fordítva volt.



[…]



Rubinstein Antalnak több magyar vonatkozása van. Tüneményes hangversenykörútjain öt ízben járt nálunk. […]



»Rubinstein Antal és Magyarország« címen Major Ervin zenetörténész a »Muzsika« c. zenei havi folyóirat novemberi számában kitűnő tanulmányt írt. Idevágó adataimat jórészt onnan vettem.



Rubinstein 18 éves korában volt először Magyarországon. Sopronban és Pozsonyban hangversenyezett. Pesten 1858-ban járt először, ahol öt hangversenyt adott. 1867-ben is több nagysikerű hangversenyt adott fővárosunkban, ahonnan lerándult Aradra, s bár vonata három órát késett, és ezért  a közönség nagyrésze otthagyta a termet, hangversenyének tomboló sikere volt. 1870-ben csak egy hangversenyre jött Pestre, de 1875-ben ismét meglátogatott bennünket, s Liszt Ferenc társaságában emlékezetes napokat töltött itt.



Ezek közül a művészkörutak közül bennünket kiváltképpen 1858-adik évi első látogatása érdekelhet, mert Pesten hirdetett három hangversenye alatt úgy megszerette a magyarokat, hogy itt időzését meghosszabbította, még két koncertet adott s azok egyikén, január 18-án, műsorában egy magyar zongorafantázia szerepelt, melyet itt és nekünk írt  […]. Címe: »Fantasie sur des mélodies hongroises”, vagyis – magyar fantázia. Szép és értékes művészeti ajándék a mestertől számunkra. Öt magyar dallamot dolgoz fel benne. A Largóban Egressy Béni »Ez a világ amilyen nagy« kezdetű, Petőfi szövegére írott dalát használta fel. Az ezután következő Allegro non troppo részben ugyancsak Egressy »Kis furulyám szomorú fűz ága« kezdetű dalának középrésze van feldolgozva, majd az átvezető rész után felhangzik a »Kis szekeres, nagy szekeres« kezdetű népdal, s a fantáziát Egressy »Ej-haj, félre te búbánat« kezdetű dalával nagyszerű fokozásban fejezi e. Rubinstein a kompozíciót gróf Nákó Kálmán zeneszerető, sőt zeneszerzéssel is foglalkozó feleségének, Gyertyánffy Bertának ajánlotta.



A  nagyszerű érzékkel, magyar hangulatokból szőtt fantázia Liszt Ferenc modorához áll közel, s megközelíti Liszt lelkességét. Rubinstein minden magyarországi hangversenyén játszotta a kompozíciót s külföldi körútjain is szép sikereket ért el vele.



*



Rubinstein nevét szeretettel őrzi a magyarországi zenekultúra.”  Forrás: Papp Viktor: Muzsika (Gergely R. Könyvkereskedés Kiadása, 1935)



A „Fantasie sur des mélodies hongroises” lapozható kottája



Artur Rubinstein plays Anton Rubinstein - Valse-Caprice in E-flat major



Anton Rubinstein „A démon” c. operája (teljes) angol felirattal


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 11612018-11-20 13:34:27

MARGIT-BOKOR-JAMES-NEWILL-8X10-VTG-SIGNED-JOHN-E-REED-HOLLYWOOD



"Song Without Words"  (Dal szavak nélkül) színlap-borítója. E darabot először 1945. augusztus 20-án vitték színre San Franciscoban, de később Los Angelesben is bemutatták. A könyvet Frederick Jackson, a dalok szövegét Forman Brown írta, Csajkovszkij zenéjét Franz Steininger adaptálta. Itt a két főszereplőt, James Newellt és Bokor Margitot látjuk. Feltételezések szerint ez a fotó az 1947. évi, Los Angelesben megrendezett előadás alkalmával készült.


Évfordulók, jeles napok, születésnapok etc. • 7842018-11-19 19:50:32

1859. november 19-én született159 évvel ezelőtt – az orosz zenei élet egyik kiemelkedő alakja:



a zeneszerző, pedagógus és karmester Mihail Mihajlovics Ippolitov-lvanov.



Képtalálat a következőre: „IPPOLITOV IVANOV”



Alig 16 éves, amikor felveszik a pétervári Konzervatóriumba, Rimszkij-Korszakov iskolájába, melyet 23 éves korában végez el. S egy évre rá sikerrel mutatják be első jelentős művét: a „Jar-khmel” zenekari nyitányt. Ezt követően tíz évig Tbilisziben fejt ki zenei tevékenységet. Itt kerül barátságba Csajkovszkijjal. 1893-ban Moszkvába utazik, s ettől kezdve élete végéig (1935) pedagógiai munkát végez. Közben az orosz kórustársulat (1895—1901), valamint a Mamontov és a Zimin magán operatársulatok karmestere, 1906-tól pedig a moszkvai Konzervatórium igazgatója. Ezután 3 évet újra Grúziában tölt, de már, mint a szovjet zenei élet aktív építője. 1925-től a Moszkvai Nagy Színház karmestere.



Ippolitov-Ivanov — mint az „Assya,” „Az árulás” és az „Ole” című operáiból is kiviláglik — a realista hagyományok hű tovább-ápolója. Legjobb szimfonikus műveinek alakjai a nép életéből, s melódiái a népdalokból és népi táncokból valók. Zenéjét dallamosság, a kifejezés egyszerűsége, őszintesége, művészi tökély s — a forradalom előtt — bizonyos idillikus szemlélődés jellemzi. A Nagy Októberi Szocialista Forradalom után szerzett műveiben (köztük: „Utolsó barikádok,” „A munka himnusza” és a „Jubileumi induló”) a forradalom, a szovjet téma ihleti.



1935. január 28-án hunyt el Moszkvában.



Ippolitov-Ivanov nevéhez számos zenemű: opera, zenekari nyitány, szimfónia, zenekari szvit, kantáta, kar mű, zongora-kvartett, vonósnégyes, dal stb. fűződik. Művészete nagy hatással volt és van a szovjet zene fiatal nemzedékeire. Mintegy tanúbizonysága ennek a nevét viselő moszkvai városi zenei tanintézet és a moszkvai Konzervatórium karmesteri szakán létesített Ippolitov-Ivanov ösztöndíj.



(V-a)



MUZSIKA, 1959. 12. szám.



Ippolitov-Ivanov - Caucasian Sketches Suite No. 1



Mikhail M.Ippolitov-Ivanov(1859-1935):Turkish Fragments,Op.62.(1930)


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 11602018-11-19 08:35:57

1939-től Bokor Margitról a hírek már Amerikából érkeznek:



UJSÁG, 1939.09.19.:



Magyar ünnepségek Rio de Janeiróban.

Rio de Janeiróból jelentik: […] Augusztus végén a riói Magyar-Brazil Egyesület bált rendezett az olasz ház nagytermében. A bálon megjelent ifj. Horthy Miklós magyar követ, Francisco Campos, Brazília belügyminisztere és a brazíliai olasz nagykövet is. Az estély előtt műsor volt, amelyen Hilvert Béláné, továbbá Laczó István, Bokor Margit és Svéd Sándor operaénekesek szerepeltek nagy sikerrel.”



UJSÁG, 1940.09.27.:



Zenevilág



[…] Bokor Margit és Alváry Lőrinc magyar operaénekesek Los Angelesben Mozart »Don Juan« operájának ünnepi előadásán léptek fel nagy sikerrel. […]”



UJSÁG, 1940.12.06.:



Zenevilág



[…] Bokor Margit és Alváry Lőrinc magyar operaénekesek a san-franciscoi operai előadásokban nagy sikerrel szerepeltek.”



Majd egy igen érdekes cikk, amelyben nemcsak Bokor Margit, hanem a többi, Amerikába emigrált művész sorsáról is olvashatunk:



FILM SZÍNHÁZ IRODALOM, 1941.03.28.:



AMERIKA A ZONGORA MELLŐL …



Irta: dr. Herz Ottó



(A budapesti hangversenypódiumról jól ismert, kiváló zongoraművész: dr. Hercz Ottó küldte New-Yorkból ezt a tudósítást a Film-Színház-Irodalom szerkesztőségének.)



New-York, február vége.



          Közel ötnegyed év óta vagyok az Egyesült Államokban, s ez alatt az idő alatt minden Amerikában tartózkodó magyar művésszel találkoztam, s tudom, hogy kinek mi a sorsa. Ami a zongorakísérés mesterségét illeti, itt sok jó zongorista van, noha a többség gyalázatosan rossz. A sok művész túlnyomó többsége ismeretlen zongoristát vesz, akivel hónapokon át naponként bemagolja a műsort ... Az első művész, akivel találkoztam. Virovay Róbert volt, igen nagy sikerei vannak. Rendkívül örültünk Svéd Sándor óriási sikerének a Metropolitanban. Már a megnyitó előadáson ő volt a legnagyobb sztár az Álarcosbál René szerepében. Most én vagyok a zongorakísérője Svédnek és Kiepurának is. Kiepurával bejártuk egész Amerikát repülőgépen, és mindennap más városban hangversenyeztünk. A legnagyobb Kiepura-hangversenyünk a Baldorf Astoria-hotelben volt.



          Mi újság a magyarokkal? Szánthó Enid rengeteget koncertezik. Legutóbb Clevelandban és Csikágóban énekelt. Hajós Magda Philadelphiában tanít, és hangversenyezik. Déri Ottó szólógordonkás Columbiában. […] Nagyon jó sora van Antalffy Zsíros Dezsőnek, Alváry Lőrinc Sanfranciscóban, Los Angelesben és Csikágóban énekel, nagyon jó kritikákat kapott. Forró László operaénekes Cincinnattiban énekel. Balogh Ernőnek szépen sikerült hangversenyei voltak. Salgó Alice remek házasságáról sokat beszéltek. Egy milliomos vette feleségül. Mindenkinél nagyobb megbecsülés központjában áll Bartók Béla. Világhírű zeneszerzőnket Schulhoff Endre menedzseli nagyon eredményesen. Varró Margit Csikágó legnagyobb Iskolájában tanít zongorát. Flesch Ellának és Bokor Margitnak január végén nagysikerű amerikai hangversenyei voltak. A newyorki Town Hallban énekeltek, és én kísértem őket zongorán. Sándor Árpád a tavaly feltűnt és most nagyon népszerű néger Dorothy Maynor kísérője.

          Jan Kiepura Eggert Mártával és Eggert Márta édesanyjával Hollywoodba utazott. Szigeti József itt a legelső hegedűművész. Földes Bandinak gyönyörű sikerei vannak, most Szigeti zongorakísérője, de szóló-hangversenyeket is ad. Bíró Sári newyorki koncertje után szenzációs kritikákat kapott, és azóta híres zongoraművésznő. Kovács István zongoraművész különböző átiratait az Egyesült Államok legtöbb rádiójában játsszák és anyagi szempontból most kezd rendbejönni. Meisner Lujzi, a kis zongoraművésznő már kisasszony lett. Két hangversenye volt. A soproni származású Scholtz János Princestownban tanár. Ugyanott tanár Antal Ferenc hegedűművész. Róth Ferencnek igen nagy sikerei vannak és rengeteg gramofónlemezt játszott. Vonósnégyesét átalakította: a volt Manhattan-kvartett három tagjával.

          […] Zádor Jenő Hollywoodban él. A Metro szerződtette és sok szerzeményét felhasználják a filmeken. Sebestyén György, Sebestyén Károly karmester fia, filharmonikus zenekart, alakított Scrantonban. Doráthy Antal az orosz balett karmestere. Halász László a St. Louisi Operaház zenei vezetője és karmestere. Kuttner Mihály Trentonban dirigál. Rejtő Gáborról legutóbb azt a hírt hallom, hogy Havannában tartózkodik és ott nagysikerű hangversenyt rendezett.



          […]



          Bevonultunk új lakásunkba és megnyitottam az iskolámat. Amióta itt vagyok, egyetlen centet sem adtam ki sem hirdetésre, sem nyomtatványokra. És már megrendeztem növendékeim első sikeres hangversenyét …”



Hát, így lett és lesz (!) az idegen föld gazdagabbá, a sajtunk pedig egyre szegényebbé …


Franz Schmidt • 32262018-11-18 02:22:08

Mivel érdekelt a Schmidt-Villa sorsa, feltettem a kérdést dr. Carmen Ottner asszonynak, a 2017-ben feloszlott Franz Schmidt Társaság egykori igazgatósági tagjának, mit lehet tudni e témáról. Ottner asszony azonnal és készségesen a következőket válaszolta:



„Amikor a Vago család a villát megvásárolta, a zongorát és a lakószoba bútorzatát, ill. a könyveket, kottákat rövid idő elteltével átadta a perchtoldsdorfi Franz Schmidt Iskolának. Ezek a Perchtoldsdorf központjában álló régi palota igazgatóságának a helyiségeiben vannak (voltak?). A jelenlegi igazgatónővel nincs kapcsolatom, de remélem, hogy a bútorokat és a zongorát továbbra is ott használják. (!???) Annak idején megkíséreltük rávenni a várost, hogy vásárolja meg a házat, és ott alakítson ki egyfajta múzeumot, amit, sajnos, nem tettek meg. Tehetetlenek voltunk, és végig kellett néznünk, miként adja el a házat Schmidt egyik unokahúgának rettenetes leánya, aki néhány évvel később elborult elmével elhunyt. Szegény Schmidt …



2016 júniusa óta az Osztrák Zenetársaság elnökeként (korábban sok évig ügyvezetőjeként és alelnökeként) az Osztrák Zenetársaság programjainak az összeállításával foglalkozom, mely társaság székhelye az Állami Opera háta mögött található. Ez egy tiszteletdíj nélküli tiszteletbeli pozíció, de sok örömet okoz, jóllehet igen időigényes, és néha idegileg is megterhelő … Hiszen pénzügyileg néhány éve az összes ilyen jellegű társaság igen rosszul áll.



Schmidtől Bécsben, sajnos, semmit sem adnak elő, sem a Zeneegyletben, sem a Hangverversenyek Házában. Külső előadók – Stájerországból - júniusban a „Könyv”-vel fognak vendégszerepelni a Zeneegyletben; a szereposztás nem rossz, de a korábbi évek színvonalát nem éri el.



Augusztus végén ott voltam a Salzburgi Ünnepi Játékokon, és a Berlini Filharmonikusokkal meghallgattam a Petrenko vezényelte 4. szimfóniát. Jó volt, de hiányzott a Bécsi Zenekar hangzása. […]”



Idáig a levél érdemi része. Mi következik ebből? Nemcsak mi bánunk meggondolatlanul az értékeinkkel. Úgy tűnik, ez a kor már mást tart fontosnak. Egy elhunyt neves zeneszerző otthona és használati tárgyai iránt, amelyeket elődeink ereklyéknek tekintettek volna, ma már csekély érdeklődés mutatkozik. Ebben az önös érdekeket mindenek fölébe helyező, haszonelvű világban nincs elegendő pénz „fölösleges” dolgokra. Mint amilyen a kultúra is.



Ottner asszony elküldte egyébként az Osztrák Zenetársaság (Österreichische Gesellschaft für Musik) által szervezett novemberi és december zenei programot is. A mindenkori soron következő rendezvényekkel kapcsolatos részletek itt megtekinthetők:



http://www.oegm.org/events/


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 11592018-11-17 12:22:20

Még néhány rövidhír 1937-ből, a művésznő Bécsből, majd Európából való távozása előtti utolsó esztendőből:



ESTI KURIR, 1937.02.06.:



Három magyar a Staatsoper újdonságában

A bécsi Staatsoper most készül a Madonna ékszere című operára. A darabot Knappertschbusch tanítja be. A szereposztásnak nem kevesebb, mint három tagja magyar. A főszerepeket Bokor Margit, Anday Piroska és Végh Sándor éneklik.



PESTI NAPLÓ, 1937.03.05.:



Bokor Margit felbontotta szerződését a Vígszínházzal.



A szezón elején szerződtette a Vígszínház Bokor Margitot, a bécsi Staatsoper kiváló művésznőjét Kálmán Imre operettjének, a Josephine-nek címszerepére. A szerződés aláírásakor még úgy volt, hogy az operett a Vígszínházban kerül színre, későbben arról volt szó, hogy az operettet a Vígszínház együtt fogja színrehozni a Városi Színházzal a Városi Színház színpadán. Ez a kombináció is meghiúsult, azért, mert a Városi Színház színrehozza ugyan a Joséphine-t, azonban nem a Vígszínházzal együtt és a címszerepet nem Bokor Margit, hanem Németh Mária fogja énekelni. Ezek után Bokor Margit felbontotta a szerződést, amely a Vígszínházhoz kötötte. A jövő szezonban feltétlenül fellép Budapesten, de ma még bizonytalan, hogy melyik színházban és melyik darabban.”



8 ÓRAI ÚJSÁG, 1937.12.21.:



LEHÁR FERENC LEGELSŐ MŰVE: A »TATJÁNA« új átdolgozásban december 26-án a bécsi rádió előadásában kerül színre, és ebben az előadásban Bokor Margit és Sallaba Richárd éneklik a főszerepeket. A „Tatjána" bemutatója 1895-ben volt Lipcsében, és a budapesti Operaház »Kukuska« címen játszotta.”



Bokor Margit ebből az időből fennmaradt hangfelvétele:



R. Strauss - Der Rosenkavalier - Presentation of the rose - Schumann, Bokor - Knappertsbusch (1937)



Képtalálat a következőre: „Margit Bokor”



Bokor Margit mint Sophie a „A rózsalovagban”


Évfordulók, jeles napok, születésnapok etc. • 7832018-11-17 00:32:39

156 évvel ezelőtt, ezen a napon hunyt el a korai orosz romantika egyik jeles képviselője:



Képtalálat a következőre: „http://www.belcanto.ru/verstovsky.html”



Alekszej Nyikolajevics VERSZTOVSZKIJ



(A Gergely naptár szerint 1799. 03. 01-jén született, Orosz Birodalom Tambovi Kormányzóságában és 1862. 11. 17-én hunyt el, Moszkvában)



Részletek J.V. KELDIS írásából:



          „VERSZTOVSZKIJ  […] annak a korai romantikának legjelentősebb képviselői(1) közé tartozik, amely még nem szabadult meg a Glinka előtti időszak orosz zenekultúráját jellemző naiv szentimentalizmustól. Versztovszkij, akárcsak a többi «dalos», a divatos «népszerű» muzsikálás kultúráján nevelkedett és vált művésszé. Alkotásai ennek a tipikus formáit és intonációit  tükrözik. Képzett és sokoldalú mester, aki emellett igen termékeny és a zeneművészet számos területén tevékenykedik. De történelmi jelentőségre főként operáival tett szert. Méltán nevezik az orosz romantikus nemzeti opera megteremtőjének.



           Alekszej Nyikolajevics Versztovszkij 1799-ben született. Atyja, a zenekedvelő földbirtokos, házi zenekarával komoly szimfonikus darabokat adatott elő. Versztovszkij az Európa-szerte ünnepelt Steibelt(2) német és John Field(3) angol zongoraművésztől tanult zongorázni, ugyanakkor énekelt, hegedült és zeneelmélettel is foglalkozott. Általános műveltségét a Közúti Mérnökkari Intézetben szerezte. Minthogy azonban vonzotta a színház, a mérnöki pályát színházi zeneszerzéssel cseréli fel. 1819-ben megírja a «Nagyanyó papagájai» című vaudeville(4) zenéjét. A darabot a pétervári orosz színházban mutatják be, mégpedig nagy sikerrel. Ezután Versztovszkijt számos vaudeville komponálással bízzák meg.



          A vaudeville ebben az időben jött divatba. Versztovszkij ilyen irányú munkásságával csakhamar hírnévre tesz szert. 1823-ban Pétervárról Moszkvába költözik, itt a moszkvai színházak újonnan alakított igazgatóságánál kap felügyelői állást. Egész további, majdnem 40 éves alkotói és művészeti szervezői tevékenysége itt folyik le. Moszkvában születik és valósul meg az a gondolata, hogy orosz nemzeti operát teremtsen. Munkássága nagyban hozzájárul a moszkvai opera színvonalának emelkedéséhez. Küzd az ellen a divatos felfogás ellen, hogy kizárólag az «olasz» operának van létjogosultsága és alkotómunkára ösztönzi a még fiatal hazai erőket.



          A színpadi zenén kívül sok énekes kamaraművet is szerzett. Ezek között akadnak hagyományos típusú szentimentális lírai románcok, melyeket csendes, tisztult bánat hat át, és elégikusan elmélázó, vagy éppen merészen kicsapongó, cigányos orosz dalok is. Már Veresztovszkij korai lírájában érezzük az új, a romantikus világszemléletet. Ez általában felfokozott érzelmeiben, a dallami nyelv feszült kifejezőerejében, a zongorakíséret fontosságában mutatkozik meg. Ebben a tekintetben érdekes Zsukovszkij(5) «Bánkódás a kedves után» című költeményére írt románca, amely 1827-ben a Lírai Albumban jelent meg. Később Versztovszkij e románc zenéjét felhasználja az «Aszkold sírja» című operában.



          Különösen sokat fejlődik Versztovszkij révén a ballada műfaja.[…]



          […] Balladáiban Versztovszkij szorosan kapcsolódik Zsukovszkij költészetéhez, aki ezt a műfajt az orosz költészetben meghonosította és gazdag, sokoldalú lelki tartalommal töltötte meg. Zsukovszkij vereseire írja «Éji szemle», «A bárd három dala» és más nagyméretű énekes kompozícióit. «A bárd három dalá»-nak drámai megjelenítő ereje nagyszerű.



          A kortársak között igen népszerű volt Puskin versére írt «Fekete sál» című dala. Puskinnak ezt a versét a kor több zeneszerzője is megzenésítette. A többi szerző azonban szokványos románcot formált belőle, megelégedett a sablonos kifejtési móddal és a legegyszerűbb kuplé-sémával. Versztovszkij másként fogta fel feladatát: drámai méretű művet alkotott, telve kifejező ellentétekkel és a szöveg képszerű, festői tükrözésével. […]



          Operai elképzelései az 1820-as évek végén alakulnak ki […]. Volt Moszkvában, ebben az időben egy irodalmi és színházi kör, amely azt a feladatot tűzte maga elé, hogy nemzeti törekvéseknek adjon hangot a színpadon, mégpedig olyan formában, hogy romantikusan idézi fel a nemzeti múltat, a régi szokásokat, erkölcsöket. A kör tagjai közé tartozott Akszakov(6) és Zagoszkin(7)író, Mocsalov(8) és Scsepkin(9) színész és mások. […]



          1828-ban a Moszkvai Nagy Színházban bemutatják Versztovszkij első operáját, a «Pan Tvardovszkij»-t, melynek szövegkönyvét Zagoszkin írta. Témája egy lengyel legenda, mely szerint egy nemes eladja lelkét az ördögnek. […]



          […] A Pan Tvardovszkij lényegében daljáték, melynek egyes énekszámait párbeszédek kapcsolják össze. … Az opera Kinn élünk a mezőn kezdetű cigánydala rendkívül népszerű lett, s a kortársak tanúsága szerint annyira ismerték, mint Varlamov és Guriljov némely románcát.



          Versztovszkij bonyolultabb zenedrámai kifejezőeszközöket is használt operájában. A dalműnek vannak olyan nagy áriái, melyeknek zenéjét világos és erőteljes drámaiság hatja át. […]



          Versztovszkij későbbi műveiben sem tér el operadramaturgiai elveitől, melyek a Pan Tvardovszkijban kristályosodtak ki. Következő operáját, a «Vagyim»-ot, Zsukovszkij «Tizenkét alvó leány» című költeménye nyomán írja (1832-ben kerül színre). Maga a szerző hangsúlyozza, hogy ez az első olyan operája, amelynek „orosz jellege” van. De romantikus nemzeti törekvéseit teljesen csak az «Aszkold sírja» című operában valósítja meg. Ezt 1835-ben mutatták be. Ez az egyetlen Versztovszkij opera, melynek sikere tartós volt és ez őrizte meg a szerző nevét a későbbi nemzedékek számára.



          Az «Aszkold sírja» szövegkönyvét Zagoskin írta, ugyanilyen című regénye nyomán. A regény cselekménye az orosz történelem őskorában játszódik le: I. Vlagyimir kijevi nagyherceg korát jeleníti meg. Zenéje recitatív párbeszédekkel váltakozó dalszerű románcformán alapszik. Ezek némelyikében Vetrsztovszkij változatlanul átveszi korábbi románcainak zenéjét.  Későbbi operái már semmi lényegesen újat nem hoznak. Színpadi művei közül legutolsó «A zivatar» című opera (Zsukovszkij «Tizenkét alvó leány» című költeménye nyomán), mely 1858-ban Dargomizsszkij «Vízitündér» («Ruszalka») című operája után jelent meg, már nyilvánvalóan nem illett bele a korba. Szerov azt írta Versztovszkij operáiról, hogy azok „csak megnagyobbított orosz vaudevillek . . . bizonyos dramatikai szándékok hozzákeverésével.”



          Versztovszkij valóban egészen élete végéig nem tudta teljesen leküzdeni a vaudeville jelleget. De mint operaszerző éppen ennek köszönheti jó színpadi érzékét, a helyzetek találó jellemzésére való készségét, a zene festőiségét és mozgékonyságát.



          Az orosz operaművészet fejlődésében Versztovszkij művészete kétségtelenül fontos és jelentős állomás, végeredményben azonban csak átmeneti jelenség. Operái – Glinka zseniális műveinek megszületése után – maradiakká válnak, leküzdött, túlhaladott művészi álláspontot képviselnek.



          Versztovszkij 1862. november 17-én hunyt el Moszkvában.[…]”



Megjegyzések (A.):



(1) Aljabjev, Bortnyanszkij, Guriljov, Varlamov



(2) Daniel Gottlieb Steibelt (1765, Berlin- -1823, Szentpétervár), német zongoraművész és zeneszerző



(3) John Field (1782, Dublin -1837, Moszkva), ír származású zongoraművész



(4)Vaudeville: eredetileg víg és gúnydalok voltak, jellegzetes párizsi utcai dal (WIKIPEDIA)



(5) Zsukovszkij, Vaszilij Andrejevics (1783-1852), író, költő, műfordító



(6) Akszakov, Szergej Timpofejevics (1791-1859), író



(7) Zagoszkin, Mihail Nyikolajevics (1789-1852), író



(8)Mocsalov, Pavel Sztyepanovics (1800-1848), színész



(9)Scsepkin, Mihail Szemjonovics (1788-1863), színész, az orosz színpad megújítója



Vertovszkij: Az öreg férj (Puskin versére)



Vertovszkij: Fekete sál (Puskin versére)



Vertovszkij: Aszkold sírja (opera)


Franz Schmidt • 32242018-11-16 09:43:05

Köszönöm, hogy kijavítottad az általam hiányosan begépelt újságcímet: Ein Spätromantiker in Endzeitstimmung"! :) Az abban közölt fényképek valóban ritkaságok. F. Schmidt dolgozószobájának eredetijét pl. csak ebben az újságban láthatjuk. 


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 11582018-11-16 09:36:02

Mellesleg a havi 240 pengő tartásdíj 1938-ban nem is volt csekély összeg, különösen akkor nem, ha figyelembe vesszük az egyéb juttatásokat is, amelyekben Bokor Margit a gyermekét részesítette. Mert hogyan is szól a dal az 1936-ban készült filmben? "Havi kétszáz pengő fixszel ma az ember könnyen viccel ..."



Az állandó anyai gondoskodás és mindkét szülő önzetlen szeretetének az értékét, persze, nem lehet pénzben meghatározni.



Noha Bokor Margit életrajza erről nem szól, de végül a leány mégis az édesanyjához kerülhetett, mert Bokor Vera Amerikában ment férjhez, egy amerikaihoz. Ezt bizonyítják a Bokor Margit családfájával kapcsolatos amerikai bejegyzések:



Bokor Vera (Louis Halpern felesége)



Halpern, Louis married a bride named VERA BOKOR in the year 1965 on license number 5925 issued in Manhattan, New York City, New York, U.S.A. 


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 11572018-11-16 08:08:53

PESTI NAPLÓ, 1936.04.22.:



Bokor Margitot, a bécsi Opera magyar művésznőjét gyermektartásért perli leánya - A magyar árvaszék dönt a 15 éves Bokor Veronika sorsáról



Bécs, április 22.

(A Pesti Napló tudósítójától.)



         A bécsi társadalmi és művészeti életben nagy érdeklődéssel kísérik azt a gyermektartási pert, amelyet Bokor Margit, a bécsi Opera kitűnő magyar művésznője ellen a 15 éves Bokor Veronika, apja intencióinak megfelelően indított. A perben Bokor Veronika havi 500 pengő gyermektartási díjat követel anyjától.

          A különös perben a bécsi bíróság már több tárgyalást tartott. A hétfői tárgyaláson valósággal drámai jelenetek játszódtak le. Az előző tárgyalásokon a következők derültek ki: A perirat szerint Bokor Margit havi jövedelme négyezer schilling. Ugyanakkor Bokor Veronika apja, aki állásnélküli budapesti gyógyszerész, nem tudja eltartani a leányt. Bokor Margit ügyvédje, dr. Wachsberg kijelentette, hogy Bokor Margit Veronikára havonta 430 schillinget költ anélkül, hogy erre jogilag kötelezve lenne. Bokor Margit nettó keresete 2500 schilling. Különben Bokor Margit hajlandó leányát bármelyik elsőrangú leánynevelő intézetben neveltetni.

          A hétfői tárgyaláson a bíró azt ajánlotta, hogy Veronikát egy budapesti leánynevelőintézetben helyezzék el. Mire Veronika ügyvédje így szólt:

          — Ez lehetetlenség. Különben megkérdezhetjük magát Veronikát, mi a kívánsága, odakinn vár a folyosón.

          Bokor Margitot ez a bejelentés igen kellemetlenül lepte meg. Így szólt:

          — Tehát mégis! A szegény gyermeket belevonják ebbe a dologba.

          Veronika ügyvédje:

          — Veronika nagy és okos leány, tudja, hogy mit akar.

          Veronika belép. Nagy jelenet anya és leánya között. Megindultan átkarolják egymást, csókolódznak. Veronika nagyon szép leány, erősen hasonlít édesanyjához. Bokor Margit büszkén nézi végig tetőtől talpig virágzó leányát.

          A bíró most Veronikához szól:

          — Jó lenne, ha távol a családi veszekedéstől, egy intézetben nevelkedne. Nem gondolja?

          Veronika (felcsattan): Nem akarok intézetbe menni. Nem akarom apust otthagyni.

          A bíró: De hiszen jól érezné magát egy intézetben.

          Veronika: Szó sincs róla, erre nem vagyok képes. Már különben is rémes nekem, hogy apus és anyus nem élnek együtt, most aztán apus egészen egyedül maradjon? Ez nem lehet. Aztán meg már túlságosan felnőttnek érzem magam ahhoz, hogy intézetben nevelkedjem.

          Bokor Margit: De kisleányom, ez lenne a legjobb.

          Veronika: Nem akarom! Nem akarom!

          Bokor Margit: Legszívesebben elválnék, hogy a gyerek helyzete ne legyen ilyen.

          A bíró (a férjhez): Elvben beleegyeznék a válásba?

          A férj: Szó sincs róla.

          A bíró: Miért?

          A férj: Ezt itt nem mondhatom meg.

          Bokor Margit a továbbiakban kijelentette, hogy 25.000 schillinget ajánlott fel férjének, akitől el akart válni, de a tárgyalások megszakadtak. A bíróság kedden ítéletet hirdetett, amelyben a 15 éves Veronika kérését elutasította azzal az indoklással, hogy a perben a magyar árvaszék illetékes. Minthogy a magyar árvaszék döntése osztrák területen is érvényes, a perben a magyar árvaszék dönt.



ESTI KURIR, 1937.02.23.:



Bokor Margit megnyerte tartásdíjperét

Bécsben most dőlt el az a per, amelyet Bokor Margit, a Staatsoper nagyhírű magyar énekesnője ellen indított leánya, Bokor Veronika. Bokor Margitot ötszáz pengő tartásdijért perelte a leánya. Bokor Margit bebizonyította, hogy havonként mintegy kétszáznegyven pengőt költ a leányára, havonta százhat schillinget fizet életbiztosításáért, a gyermeket nyaraltatja és ruházza. A bíróság Bokor Margit érvelésének adott helyet és a tartásdij összegét kétszáznegyven pengőre mérsékelte.



Az ügy folytatásáról többek között a MAGYARORSZÁG, 1937.02.25. és 1937.06.01. számában olvashatunk, majd ugyanebben a lapban, 1937.07.03-án, a jogerős ítéletről is:



„[…] a legfelsőbb bíróság meghozta ítéletét, amelyben az első bíróság ítéletét jóváhagyta, és az apa fellebbezését végérvényesen elutasította. A legfelsőbb bíróság ítélete több igen érdekes indokolást tartalmaz, így megállapítja az indokolás, hogy egy énekesnő anyagi teljesítményét nem szabad a legnagyobb sikerei szerint megítélni s ezen az alapon nem lehet kötelezni Bokor Margitot sem arra, hogy sikerei tetőpontján jövedelmével arányos tartásdíjat adjon leányának.

Másik érdekes pontja az indokolásnak az, hogy egy polgári család leánykáját nem szabad magas luxusigényekkel felnevelni, mert egy napon hirtelen arra ébredhet, hogy a fényűzés elmúlt, és az igényeit nem tudja kielégíteni. ........... Remélhető, hogy a legfelsőbb bíróság ítéletével ez a kínos családi ügy, amely éveken át foglalkoztatta a bécsi nyilvánosságot, egyszer s mindenkorra lekerül a napirendről.”



8 ÓRAI UJSÁG, 1938.02.15.:



Bokor Margit pere

a leányáért


— A 8 Órai Újság tudósítása —

Bokor
Margit, a bécsi Operaház híres magyar énekesnője és férje, Bokor Sándor budapesti gyógyszerész között régi pereskedés folyik. Bokor Margitot a bécsi bíróság 200 pengő tartásdíjra ítélte férje javára, 17 éves leányuk, a feltűnően szép Bokor Vera nevelési költségeihez való hozzájárulás címén. Bokor Margit az árvaszéktől magának követelte a leányt, akit előkelő nevelőintézetbe akart küldeni, de az árvaszék ilyen értelmű döntését a gyámügyi bizottság megváltoztatta, mert nem talált okot arra, hogy a leányt akarata ellenére elvonják apja gondozása alól. Bokor Margit e döntés miatt felülvizsgálati kérelemmel fordult a belügyminiszterhez, aki azonban elutasította a művésznő kérését, mert az alsóbb hatóságok részéről semmiféle jogsértés nem történt, már pedig csak ez esetben lehetne szó felülvizsgálatról. Bokor Vera tehát végleg apjánál marad. A házastársak között egyébként most indult meg a válóper a budapesti törvényszéken.


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 11562018-11-16 08:06:36

Viszonylag ritkán esik szó arról, hogy a művészek családjában miként viselik a gyermekek a szülők vagy csak az egyik szülő művész voltából fakadó „megpróbáltatásokat”. Hiszen – aligha tagadható – a művészember életformája nem kedvez a gyermek által igényelt biztonságtudatnak, állandóságérzetnek és az oly fontos „minőségi időnek”, amikor a szülő a külvilág kizárásával csakis a gyermekére összpontosít. Kivételek – mint mindig - természetesen a művészcsaládok esetében is akadnak, de Bokor Margité nem tartozott e szerencsések közé. 1936 és 1938 között - a művésznő fellépéseiről és sikereiről szóló tudósításokkal párhuzamosan - folyamatosan jelennek meg a sajtóban az új és újabb fejlemények az énekesnő ellen indított gyermektartási perrel kapcsolatosan is. E kínos – ám reklámértékű - ügy rezüméje a következő bejegyzésben olvasható.


A nap képe • 21072018-11-14 23:52:19

122 éve született Pataky Kálmán, világhírű magyar operaénekes.





A Nagy magyar előadóművészek sorozat új, nagy-értékű lemezzel gazdagodott: a világhírű tenorista 1927 és 1930 között keletkezett felvételei jelentek meg.



Pataky Kálmán művészete nemhogy veszített volna varázsából az időközben eltelt fél évszázad során, hanem hangja minden eddiginél szebben cseng. A hanglemezt indító három Mozart-ária (kettő a Szöktetés.. .-ből egy A varázsfuvolából) pillanat alatt állítja elénk minden idők egyik legnagyobb lírai tenorját: szinte már hangszerszerű ez a hang, legalábbis, ami könnyedségét és virtuozitását illeti. Különben a közvetlen kifejezés izzítja át minden ütemét. így válik Rossini: A sevillai borbély Almavivai-szerenádja igazi olasz muzsikává — szemben a gyakran hallható hideg fuvolázással. Varázsát tovább fokozza, hogy mindez lírai keretekben játszódik le.



A ma már ritkábban játszott operák áriái (pl. Adam: A lonjumeau-i postakocsis vagy Meyerbeer: A hugenották) hirtelen megéreztetik a mai hallgatóval, hogy e művek egy adott előadó apparátusra (pontosabban adott személyekre) készülhettek; nos: Pataky Kálmán az utolsók egyike, akik a szerzők intencióit ismerhették, akik képesek voltak arra, hogy a bel canto szépségét megcsillantsák. Ö szépen, sőt gyönyörűen énekel, itt-ott szinte a súlytalanság állapotába hozván hallgatóját. Egyszerű, mint minden nagy muzsikus, és mint minden nagy költő. És változékony. Figyelje meg a hallgató, hogy Bizet: Gyöngyhalászok híres áriája és Verdi: Aida Radames románca között milyen óriási kifejezésbeli különbség mutatkozik!



Ha valaki valóban meg akarja tudni, mi a szép ének — Pataky Kálmán lemezét hallgassa meg! (Hungaroton)



P. A.



KRITIKA, 1978. 10. szám.



Nagy magyar előadóművészek - Pataky Kálmán


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 11552018-11-14 10:27:28

Szemelvények 1935-ből és 1936-ból, avagy: Értékesebb a magyarnak a magyar, ha importból származik?



AZ EST, 1935.01.26.:



Bokor Margit első szereplése* Magyarországon

Amióta elkerült Magyarországról, a budapesti Zeneakadémiáról, nagy karriert futott be Bokor Margit, a bécsi állami operaház művésznője, aki legutóbb Monte Carloban aratott nagy sikereket. A kiváló művésznő szülei Budapesten laknak, fivére, Vahl, Párizsban élő magyar rajzoló. A magyar közönség eddig csak az osztrák rádióállomáson keresztül hallhatta a gyönyörű szopránhangot, amelyet annakidején igen olcsón meg lehetett volna szerezni az Operaház számára is, Bokor Margit első budapesti szereplése hétfőn, február 18-án lesz. A budapesti rádióval is megállapodott egy hangversenyre.”



*Bokor Margitnak több alkalommal beharangozott „első szereplése” volt Magyarországon, amelyet – a művésznő külföldön vállalt kötelezettségei miatt - többször is elnapoltak. Ennek az 1935.02.18-i szereplésnek sem találtam a sajtóban nyomát.



PESTI NAPLÓ, 1935.03.15.:



A Bécsi Rádió március 18-i műsorából:



„9.15: Európai hangverseny, tarka zenés est. Közreműködik Bokor Margit szoprán, Borsos Ferenc tenor, Rawicz—Landauer-zongorakettős, a Boheme-négyes, a Schubert-szövetség kamarakara és a rádiózenekar.”



MAGYARORSZÁG, 1935.09.04.:



Bokor Margit és Svéd Sándor a Bellini-ünnep rádióközvetítésén



A bécsi rádió szeptember 20-án a stúdióból Kabasta vezényletével Bellini-ünnepet rendez. Előadják a »Puritánok« című operát. Ezt az ünnepséget, mint teljes műsorszámot, a magyar rádió is átveszi.

Bennünket csak büszkeséggel tölthet el, hogy a Bellini-opera főszerepeiben Bokor Margit, a Staatsoper kiváló művésznője és Svéd Sándor lép fel. […].”



AZ EST, 1935.10.09.:



A bécsi operaház első újdonságának magyar szereplői. A bécsi Staatsoper első újdonsága, mint már hírül adtuk, Salmhofer és Decsey »Az álombeli hölgy« című operája lesz, amelynek címszerepében Schwarz Vera fog vendégszerepelni Az újdonság többi főszerepét, mint Bécsből jelentik, magyarok fogják énekelni: a tenor-szerepet a felvidéki származású Godin Imre, a baritont Svéd Sándor és a dalmű szubrett-szerepét Bokor Margit.”



8 ÓRAI ÚJSÁG, 1936.01.24.:



Bokor Margit, a bécsi Staatsoper magyar énekesnője, nem játszik az idén operettet Budapesten. A már kész megállapodás kedden este felborult, mert a művésznő kevesli az időt arra, hogy a „Dzsaina" szerepével elkészüljön. Impresszáriója most arról értesít bennünket, hogy Bokor Margit operett-bemutatkozása őszre marad.”



A tényleges első szereplés Budapesten:



PESTI NAPLÓ, 1936.07.07.:



Bokor Margit a Cigánybáróban. Hétfőn este kosztümös előadás volt az Állatkertben. A Cigánybáró került színre, amelynek Saffi szerepét , Bokor Margit, a bécsi Staatsoper magyar származású, kiváló énekesnője játszotta és énekelte. Bokor Margit ezúttal lépett fel először Budapesten. A művésznő annakidején Szabados Béla növendéke volt, tanulmányainak befejezése után a lipcsei Operaház tagja lett, majd Fritz Busch igazgatása alatt álló drezdai operaházban énekelt, azután

Clemens Kraus meghívására a bécsi Staatsoperhez került, ahol most Weingartner igazgató újabb három évre szerződtette. - Hétfő esti szereplésekor Bokor Margit nagy sikert aratott. A művésznő gyönyörűen énekelt. Bámulatos könnyedséggel szárnyal a hangja. Tiszta és nemes ez a hang, amely csupa tűz, érzéki forróság, erő és megvesztegető lágyság. A közönség megismételtette Bokor Margit legtöbb dalát. A hétfői est Bokor Margit személyében ismét elénk hozott egy értékes magyar művésznőt, akinek távolléte a magyar színjátszás és énekművészet érzékeny vesztesége. A közönség tapsaiból bőven kijutott Bokor Margit partnereinek is. Darvas Ibolyának, a gyönyörű hangú Rácz Hildának, dr. Szedő Miklósnak éa Fekete Pálnak. Az előadást Faragó Ödön rendezte és a Budapesti Hangverseny Zenekart Komor Vilmos vezényelte tökéletes művészettel. Hétfőn este nagy siker volt az Állatkertben. (f. i.)”


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 11542018-11-13 10:42:32

Az 1934. év „terméséből”:



UJSÁG, 1934.01.04.



Bokor Margit Londonban. Több ízben beszámoltunk már Bokor Margitnak, a gyorsan világhírűvé vált fiatal magyar énekesnőnek a sikereiről. Külföldi lapok most azt a hírt hozzák, hogy a londoni Covent Garden-operaház legközelebb be fogja mutatni Strauss Richard Arabelláját Bokor Margittal és Ursuleac-kal a női főszerepekben. Ez a hír azt jelenti, hogy a kitűnő magyar énekesnő előtt immár London is nyitva áll Németországi és bécsi sikerei után igen gyorsan jut el Bokor Margit a szigetország fővárosába, ahová a kontinensről csak a legkiválóbb énekeseket hívják meg.”



A ZENE, 1934/1.-2. SZÁM:



Hét magyar művész énekel a most induló évadban a bécsi állami operaházban: Anday Piroska, Angerer Margit, Bokor Margit, Németh Mária, Pataky Kálmán, Svéd Sándor és Szánthó Enid. Ez az egyszerű adat sok gondolatot kelthet bennünk a budapesti operaház igazgatásával kapcsolatosan.”



A ZENE, 1934/9. SZÁM:



„A »Giuditta«, Lehár legújabb operettje a bécsi operában került bemutatóra. Novotna Jarmila, Tauber Richárd és Bokor Margit osztoztak a világhírű komponista ünnepeltetésében.”



És egy kedves, beállítatalan fotó:



Anday Piroska (Rosette Anday) (mezzoszoprán) és Bokor Margit (szoprán) a Salzburgi Ünnepi Játékok Háza előtt, az 1930-as években, talán éppen 1934-ben (?):



File:Rosette Anday (1903–1977) und Margit Bokor (1903–1949) © Wilhelm Willinger (1879–1943) OeNB 8075049.jpg


Évfordulók, jeles napok, születésnapok etc. • 7822018-11-13 10:25:01

67 évvel ezelőtt, ezen a napon hunyt el egy másik Tanyejev tanítvány:



https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/thumb/2/26/Metner_N.K._Postcard-1910.jpg/170px-Metner_N.K._Postcard-1910.jpg 



Nyikolaj Karlovics Metnyer* (Николай Карлович Метнер) orosz zeneszerző és zongoraművész



(Moszkva, 1879.12.24. /a Gergely-naptár szerint: 1880.01.05./ - London, 1951.11.13.)



          É l e t e



          Metnyer (Medtner) skandináv és német felmenőkkel rendelkezett (apja dán, anyja skandináv-német származású volt), de születésekor családja már sok éve Oroszországban élt. Az első zongoraleckéket hat éves korában kapta anyjától, azután nagybátyjánál, Fjodor Goedickénél (Alexander Goedicke apjánál) tanult. 1892-ben felvételt nyert a Moszkvai Konzervatóriumba, ahol zongoratanulmányait Anatolij Galli, Paul Pabst, Vaszilij Szapelnyikov és Vaszilij Szafonov osztályaiban folytatta, és 1900-ban nagy aranyéremmel fejezte be. Főiskolai évei alatt elméletet Nikolai Kaskinnál, összhangzattant Anton Arenszkijnél, zeneszerzést pedig 1901-től 1903-ig magánúton Szergej Tanyevnél tanult.



          Röviddel a konzervatórium befejezése után részt vett a zongoraművészek Rubinsteinről elnevezett versenyén, amelyen a befolyásos zsűritől megtisztelő visszajelzést kapott, azonban idősebb bátyja, Emil, és Szergej Tanyejev tanácsára a koncertezés helyett a zeneszerzéssel foglalkozott komolyan, és csak alkalmanként lépett fel, akkor is alapvetően a saját szerzeményeivel.



          1903-ban néhány műve megjelent nyomtatásban. H-moll szonátája - Rachmanyinov ajánlására - felkeltette a híres lengyel zongorista, Josef Hofmann figyelmét.



          1904-1905-ben Metnyer Németországban koncertezett, de a kritikusokra nem tett különösebb benyomást. Ugyanakkor Oroszországban (és különösen Moszkvában) sok rajongója és követője akadt.



         Zeneszerzőként 1909-ben kapta meg az elismerést, amikor Glinka-díjat nyert a J. W. Goethe szavaira komponált dalciklusával. Számos dalát elsőként Dmitrij Filoszofov tábornok leánya, Valentyina Dmitrijevna Filoszofova adta elő.



          Aktív tevékenységet fejtett ki a „Dal házá”-ban, majd - ugyancsak 1909-ben - a Moszkvai Konzervatórium zongoraprofesszora lett. 1910-ben átmenetileg megvált hivatalától, de 1915-től 1919-ig ismét vállalta azt. Közben - 1916-ban - zongoraszonátáival újabb Glinka-díjat nyert.  



          Metnyer tagja lett az Orosz Zenei Kiadó Tanácsának is.



          1921-ben Metnyer és felesége Németországba emigrált, ahol azonban zenéje iránt csekély érdeklődés mutatkozott, és hangversenyezésre csekély lehetőség kínálkozott. Metnyer Rahmanyinovtól kapott anyagi segítséget oly módon, hogy az 1924-25-ben hangverseny-körutat szervezett az USÁ-ban a zongoraművész számára. Metnyer - miután visszatért Európába - Párizsban telepedett le, de ott, akárcsak Németországban, szerzeményeinek nem volt nagy sikere.



          Hangverseny-körútja során Metnyer eljutott Angliába is. Nagy-Brittania volt az az ország, ahol 1928-ban - hazáján kívül - a legérdeklődőbb közönségre talált. 1935-ben ezért Londonba költözött. 1946-tól a májszúri maharadzsa, Jayachamaraja Wodeyar támogatta, aki Metnyer műveinek lemezre vételét is szorgalmazta. E sellak-lemezek (78 min−1) azonban – röviddel a mikrobarázdás lemezek (33⅓ min−1) megjelenése előtt – nem születtek szerencsés csillagzat alatt, hamarosan eladhatatlanná váltak. 1948-tól Medtner ráadásul már nem tudott felvételeket készíttetni, mivel súlyos szívinfarktust szenvedett.



          Z e n e i  s t í l u s a



          Metnyer műveinek jegyzékében túlnyomórészt zongoraművek szerepelnek. Szerzeményeit a német és az orosz hagyomány ihlette, de az akkor uralkodó korszellem ellenére romantikus stílusban íródtak. Metnyer olyan környezetben nőtt fel, ahol a német zenetörténetet feltétel nélkül tisztelték, miközben a német zeneszerzők jellemző sajátosságai a zeneművekben csak tendenciaszerűen voltak felismerhetők. Nem lehet említés nélkül hagyni a Rahmanyinovval való szellemi rokonságát, akivel közeli barátságban volt. Rahmanyinov és Metnyer egymást tartották koruk legjelentősebb zeneszerzőjének. Mindketten erősen ragaszkodtak a tonalitáshoz, és elutasították az akkori avantgarde-ot (Schönberg, Stravinsky).  Technikailag mindketten hasonló nehézségű műveket komponáltak. Metnyer nagyon korán megtalálta a saját stílusát, de nem volt úttörő. Saját zenei nyelvezete már első szonátájában is félreérthetetlenül megmutatkozik. Kései műveiben azután egyre inkább megmutatkozik az ellenpontos komplexitás, miközben a harmonikus nyelvezet és a melodikusság alapvetően nem változik.  Metnyer időnként furcsa ritumusú tételeket komponál, miközben mindig figyelembe veszi a hangszerek sajátosságait. 14 zongoraszonátáját sok kedvelője a legérdekesebb orosz szerzemények közé sorolja. Szimfonikus művekkel, oratóriumokkal vagy operákkal azonban sohasem próbálkozott.



          Metnyer a sajtótól megkapta az „orosz Brahms” titulust, amelyen A. K. Glazunovval, Paul Jounnal és S. I. Tanyejevvel osztozik.  E „ragadványnevet” mindannyian megkapták, mivel ők ötvözték az orosz nemzeti iskola elemeit a nyugat-európai hatásokkal. Metnyer 1923. november 23-án Freiburgban tíz zongoradarabot vett fel a Welte-Mignon gépzongorára, ebből kilenc saját művet.



          2003. március 18-án róla nevezték el a 9329 sz. aszteroidát, a „Nikolamedtner”-t.



Forrás: https://ru.wikipedia.org/wiki/%D0%9C%D0%B5%D1%82%D0%BD%D0%B5%D1%80,_%D0%9D%D0%B8%D0%BA%D0%BE%D0%BB%D0%B0%D0%B9_%D0%9A%D0%B0%D1%80%D0%BB%D0%BE%D0%B2%D0%B8%D1%87



*A zeneszerző felmenőinek családneve eredetileg „Medtner” volt, csak miután Oroszországban telepedtek le, a családnévből kiesett a „d”, és Medtner „Метнер” (fonetikusan ejtve: Métnyer) lett. Jóllehet, az orosz nevek latin betűkre történő átírásának szabályai már régen megváltoztak, engedtessék meg nekem, hogy önkényesen és makacsul éljek a magyar ábécé adta, nagyszerű lehetőséggel. Hiszen betűinkkel mi képesek vagyunk arra, hogy az orosz nyelvben meglévő, csaknem valamennyi hangot pontosan leírjuk.



Cecilia Hansen & Nikolai Medtner play Medtner - Violin Sonata No. 1 (rec. 1947)


Franz Schmidt • 32202018-11-12 12:48:00

Radegundis fórumtárs Franz Schmidt kapcsán Perchtolsdorfról írt beszámolóját korábban is élvezettel olvastam, és most is élményt jelentett  az újraolvasása. Különösen a Perchtolsdorf tisztaságáról leírtak ragadták meg a figyelmemet. Nem tudom, hogy az időközben bekövetkezett „történelmi változások“, a beszivárgó  idegen kultúra nyomai mennyire változtatták meg ezt a képet, mindenesetre a Radegundis fórumtárs által leírt tisztaságra lenne a legnagyobb szükség manapság, MINDEN TÉREN!



A Perchtolsdorfer Rundschauban Franz Schmidt halálának 70. évfordulója alkalmából hosszú cikk jelent meg a zeneszerzőről. Franz Schmidtnek a Lohnstraße 4. sz. alatti, perchtolsdorfi villája 1994-ben – ahogyan a cikkben olvashatjuk – Dr. Elisabeth Vago és az azóta elhunyt Dr. Zsolt Vago tulajdonába került. Az új tulajdonosok 1996-ban Perchtolsdorfnak ajándékozták a zeneszerző életének és alkotó tevékenységének a „miliőjét szignifikáns módon dokumentáló“ tárgyakat. Érdekes lenne kideríteni, miként jutott e minden bizonnyal magyar származású család ennek a különleges értéket képviselő ingatlannak a birtokába. Rokoni szálak fűzhették őket  F. Schmidt családjához? Hiszen fölöttébb érdekes, hogy a zeneszerző használati tárgyait beköltözésük után 2 évvel, csak 1996-ban ajándékozták a kisvárosnak.



 Ein Spätromantiker in "End" - Vor 70 Jahren verstarb Franz Schmidt, der Schöpfer des Oratoriums



Perchtolsdorf, Lohnsteinstraße 4.


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 11532018-11-12 09:36:32

A főiskolai évekből, amikor Bokor Margit neve először jelenik meg a sajtóban:



BUDAPESTI HÍRLAP, 1927.11.16.:



„(Az ingyenes olasz nyelvtanfolyam megnyitó ünnepsége.) Kedden este […] a Zeneakadémia dísztermében.[…]



Az olasz nyelven mondott beszédet Békey dr. professzor tolmácsolta magyarul, mire megkezdődött a Zeneművészeti Főiskola növendékei által rendezett hangverseny. A hangversenyen nagy sikerrel működtek közre: Svéd Sándor, Nánási Erzsi, Kovács Boriska, Szarvas Klári, Bokor Margit és Szollás Magda.”



Majd egy Németországból érkezett hír, miután Bokor Margitot „a magyar Operaház vezetősége arra sem tartotta érdemesnek, hogy ösztöndíjasként szerepeltesse”:



UJSÁG, 1933.07.08.:



Strauss Richard Arabellája. Megemlékeztünk már az Ujság hasábjain Strauss Richard új operájának, az Arabellá-nak a drezdai bemutatójáról. A lapok ideérkezett kritikáiból látható csak igazán, hogy milyen óriási lelkesültséggel fogadta a közönség a nagy német zeneszerzőnek ezt az új vígoperáját, amely a bírálatok nyomán valószínűleg a Rózsalovag párja lesz művészi érték és siker szempontjából egyaránt. Hoffmansthal Hugó szövegkönyvét ismét zseniálisan, érdekesen és minden részletében megragadóan zenésítette meg Strauss Richard. A muzsikát gyönyörű magyar és szláv motívumokkal tűzdelte meg a szerző, s azonkívül egy tipikus csárdást is szerepeltet zenéjében. Ezzel akarja ugyanis jellemezni a darab egyik alakját, aki egy magyar főúr. A két női főszerepet Ursulcac Viorica és Bokor Margit játszották. Mind a ketten nagy sikert arattak. Bokor Margit, a kiváló magyar énekesnő Zdenka szerepét alakította, aki az első két felvonásban fiúnak öltözik a darab szerint. A kritika a legnagyobb elragadtatással ír a kitűnő művésznő gyönyörű hangjáról, természetes parlandójáról, elragadó énekéről és pompás játékáról. Megállapítják a lapok, hogy Bokor Margit és Ursuleac Viorica kettőse az előadás egyik fénypontja volt. Utána elemi erővel zúgott fel a tapsvihar, amely hosszú időre megakasztotta, az előadást. Mint külön érdekességet kell a drezdai bemutatóval kapcsolatban megemlíteni, hogy az előadást vezénylő Clemens Krauss már az első felvonás végén bement Bokor Margit öltözőjébe, aki ezzel az alakításával művészi pályájának talán egyik legnagyobb és döntő sikerét aratta, s kitűnő szerződtetési ajánlatot tett neki a bécsi állami operaház nevében. Bokor Margit feltételesen el is fogadta az ajánlatot, s most már minden csak attól függött, hogy a drezdai és a berlini operaházak hajlandók-e feloldani a kitűnő magyar művésznőt a még egy évig fennálló szerződése alól. Bokor Margit kérését természetesen Krauss igazgató is nagyon melegen pártolta s ennek köszönhető, hogy a drezdaiak sajnálkozva bár, de elengedték a kiváló magyar énekesnőt, aki ősztől kezdve immár a bécsi operaház tagja lesz. Krauss igazgató igen előkelő szerepkört biztosított neki, s az Arabella őszi bemutatóján valószínűleg szintén ő fogja Zdenka szerepét alakítani.”



Viorica Ursuleac and Margit Bokor in Arabella "Aber der Richtige..."


A nap képe • 21062018-11-12 09:09:22

Egyik kedvencem:



A. Borogyin: Közép-Ázsia pusztáin


A nap képe • 21052018-11-12 01:02:21

185 éve született Aleszandr Porfirjevics BOROGYIN orosz zeneszerző, a Szentpétervári Katonaorvosi Akadémia tanára. 



 



«Rimszkij-Korszakov emlékezéseiben olvasom: „1887. február 16-án kora reggel, szokatlan órában Sztaszov állított be hozzám. Szinte magánkívül volt. „Tudja-e már" — mondta izgatottan — „Borogyin meghalt!" Előző este szélütés érte. Vendégei körében, jókedvű és élénk beszélgetés közben, hirtelen holtan rogyott össze. Felesége a telet Moszkvában töltötte. „Nem beszélek arról" — folytatja Rimszkij-Korszakov —, „milyen mélyen megrázott engem és mindenkit, aki közel állt hozzá, ez a haláleset. Első gondolatom ez volt: mi lesz befejezetlen operájával, az „Igor herceg"-gel és a többi közzé nem telt, töredékes művével? Sztaszov kíséretében tüstént az elhunyt lakására siettem és magamhoz vettem valamennyi zenei kéziratát."

 



Eddig a feljegyzés. A visszaemlékező, öreg Rimszkij-Korszakov hangján, ezen a tárgyilagos. kissé rideg hangon is érződik: olyan emberről szól, akit mindenki szeretett. Es ez a kör igen széles volt és különös összetételű. Muzsikusok és vegyészek: Liszt Ferenc és azok a diákok, fiúk és lányok, akikkel együtt dolgozott vegyészeti laboratóriumában — akiket tanított és mindenben támogatott. Belga arisztokraták, akik műveit és személyét alig néhány éve ismertté és kedveltté tették Brüsszelben — és a pétervári nép, amely felkapta és továbbvitte az „Igor herceg" dallamait, a duhaj Galickij pajzán dalát és annyi mást.



Muzsikusok és vegyészek. Mert két sínpáron futott az élete: a muzsika és a tudomány vágányain. És mindkettőn egyenlő buzgalommal, becsületességgel, meleg, tevékeny, építő humanizmussal. Pedig már fiatal medikus korában megmondta neki a kiváló Zinyin professzor: „Nem lehet egyszerre két nyúlra vadászni!" — Borogyin élete megcáfolta a tudós professzort: emlékezeteset alkotott a vegytan, a szerves kémia területén — és nagyot alkotott a zenében.



A gyermek, aki mögött hét esztendős koráig itt-ott feltűnik egy koros, mogorva, gőgös grúz herceg, törvénytelen apja alakja, szenvedélyesen figyeli a pétervári téren játszó katonabandát és ismerkedik a fényes, titokzatos hangszerekkel. Kilenc éves korában már polkát komponál „Helén kisasszonynak,” felnőtt „szerelmének.” De odahaza. a dédelgető asszonyi környezetben, a szép meleg lakás szobáit kémlőcsövek, vegyszerek rendetlenítik el és töltik meg laboratóriumi párákkal. Szabályszerű zenei oktatásban alig van része, ezzel szemben első diák az orvosegyetemen és korán tudományos babérokat arat. De a laboratóriumból nem egyszer elcsábítja a kamarazene, a kedves, összeszokott kvartett. Csellójával hét mérföldet is elgyalogol a csatakos téli úton (kocsira nem telik), hogy együtt legyen kamarázó társaival. Van úgy, hogy 24 órán át folyik az efféle zenei „kiruccanás,” — közben az alvásról is megfeledkeznek. 23 éves korában a patológia tanárának asszisztense. A kórházi gyakorlattal hamarosan felhagy, ahol nem egyszer jobbágyok sebeit kell elkötöznie, melyeket az „urak és hajcsáraik” ütlegei vertek rajtuk. Ezután már csak a kutatásnak él. Ennek köszönheti három éves külföldi tanulmányútját, Heidelbergben, a termékeny németországi, itáliai, svájci szünidei bolyongásokkal. És itt ismét beleszól a fiatal tudós életébe a zene — és a szerelem. Megismerkedik a kiváló tehetségű, törékeny egészségű Jekatyerina Protopopovával — és a fiatal leány megismerteti korábbi eszményei, Haydn, Beethoven, Mendelssohn után, Chopinnel és az imádott Schumannal. És ő idézi fel talán Glinkát is, de mindenesetre — az orosz puszta, a távoli sztyeppe ősi népdalait, ezeket a tág lélegzetű, messzire tekintő, szomorú dallamokat. Jekatyerina lesz a felesége, eszményi házasságban társa mindhalálig.



Közben, életútját és muzsikáját meghatározzák az életre-szóló barátságok: találkozás a fiatal zászlóssal, a 17 éves Muszorgszkijjal, ezzel a lányos arcú, raccsoló, kifogástalanul öltözködő és nőket-bűvölően zongorázó tisztecskével, akiből a Borisz Godunov tragikus szerzője válik: a még fiatalabb Rimszkij-Korszakovval, aki majd egyszer az Igor herceget fogja féltő gonddal befejezni, hangszerelni; — és főképp Balakirevvel, a fiatal zsarnokkal, aki „műkedvelő” muzsikus létére, biztos és csalhatatlan tudást szerez a zene egész területén és erős kézzel gyűjti maga köré a kor legmerészebb, legtöbbet ígérő muzsikusait, a „hatalmas kis csapat” őstehetségeit, Muszorgszkijt és Borogyint, Kjuit és Rimszkij-Korszakovot, hogy azután egyetlen ütemük se kerülje el éles és parancsoló kritikáját. És végül — Sztaszov Vladimir, a hatalmas termetű és nagyszívű kritikus, a mozgósító és lelkesítő, az „építő kritikus” mintaképe!



Ilyen körben, ilyen körülmények közt telik-múlik a nyíltszemű, nyíltszavú, nyíltszívű Borogyin, a Katonaorvosi Akadémia tanárának élete. És ilyen környezetben születnek — küzdelmesen — a művek, melyeken át szinte először figyelt fel Európa az orosz nemzeti zene újszerű, nagyszerű alkotásaira.



Öt évig készül az I. szimfónia, melyet Balakirev mutat be első-ízben, 1869-ben. Az ellenpárt kritikusa, az egyébként éles-szellemű Szerov, még kissé fitymálva szól „egy bizonyos Borogyin” szimfóniájáról, mely csak a barátok nem nagyon népes táborának tetszett, — de a lelkes Muszorgszkij „orosz Eroicá”-nak nevezi a művet. Mikor írni kezdi, még alig van tisztában a hangszerelés technikájával, művészetével. Mire, öt év múlva, befejezi, már mester kezét mutatja. Felhangzik már itt a nép erős hangja és felhangzik a keleti, az orientális hang, melyet annyira szeret Borogyin, talán a grúz apa örökségeként



De az igazi mestermű a borogyini szimfónia területén a II. szimfónia, az életerő és életöröm hatalmas zenéje, melyet joggal neveztek „himnusznak az orosz természethez és az orosz mezőt beragyogó naphoz.” Liszt Ferenc, mikor Weimarban fogadja meleg barátsággal Borogyint, így biztatja: „Ne törődjön vele. ha formáinak és modulációinak a merészségét Hasonló emlegetik. Ne hallgasson azokra, akik le akarják téríteni a maga útjáról, ön a helyes úton jár, tanácsokat adtak Mozartnak és Beethovennek is, akik azonban, bölcsen, nem törődtek azokkal. Hiába mondják, hogy - nincs semmi új a nap alatt: - az ön szimfóniája teljesen új — senki sem írt hozzá hasonlót.” Így nyilatkozik minden újnak és jövőbemutatónak lelkes propagálóra, Liszt Ferenc erről a legoroszabb szimfóniáról, melyben Sztaszov Oroszország történelem-előtti, mondai hőskorának, az „óriások” korának visszhangját véli hallani. Mondai „tárgy” (amennyiben szó lehet itt tárgyról), az ősi múlt ködébe vesző gondolat — de a megvalósítás, a megszólalás hangja, az intonáció a realizmusé: a valóság erős, szabad, levegős hangja hatja át a férfias, lenyűgöző művet.



És itt van az 1880-ban írt zenekari „vázlat,” mely „Közép-Ázsia pusztáit” idézi fel. Valóban „felidézi” — a szemmel láthatóság, a vizualitás szinte egyedülálló hatásával: a programzene kis mesterműve. És közben, két évtized folyamán, más művek is születnek, ritka közökben, mindig akkor, mire a lassú érlelődés teltté, ízessé nemesítette a mélyről-fakadt zenei-emberi eszmét. Dalok születnek és balladaszerű énekek, a természet, a mese és a szív életének komoly jelenetei, új hangon, mely mindig természetes, mert egy igaz ember és az orosz népdal az ihletőik. A kamarazene, melyet haláláig szeretettel művel, önálló alkotásokra is buzdítja és ezek ritka és érett gyümölcsök, az új-orosz iskola életművében (két vonósnégyes). Zongoradarabok születnek és sorozatokká rendeződnek. És a zenei humor, a szatíra, a paródia, csúfolódó, ízes-zamatos hangja is mesterre talál Borogyinban.



De mint valami vörös fonal, fut végig a sokféle alkotás közt egy gondolat, egy mű eszméje, melyet Sztaszov, az ösztönző jó barát vetett fel először előtte. Igor herceg ősi, mondai, hősi történetéről van szó. „Úgy tűnt nekem — írja Sztaszov,— hogy ez a téma minden feladatot felölel, melyet Borogyin tehetsége és művészete meg képes oldani. Széles, epikus motívumokat, nemzeti jelleget, a jellemek sokféleségét és szenvedélyes drámaiságot tartalmaz.”



Az Igor herceg gondolata 35-ik életéve körül vert gyökeret Borogyinban. Újra és újra nekigyürkőzik, el-elkészül egy-egy részletével. A barátok meghallgatják és lelkesednek értük. De hol a tudomány, hol valami más mű vonja el a figyelmét, így követi őt, mint Goethét a Faust, mindhalálig a nagy téma — és mikor, azon az emlékezetes farsangi mulatságon, meghitt, kedves lakásán, diákjai és barátai körében, nemzeti viseletben, hirtelen szembetalálkozik a halállal, még mindig nem készült el teljesen.



Mikor a nagy mű egymagában is teljes szervezetű, nagyhatású részletét, a poloveci táncokat, ezt a sodró erejű, százszínű táncsorozatot, barátai elő akarják adatni, úgy kell azt az utolsó órákban, baráti segítséggel, Ljadovval és Rimszkij-Korszakovval együtt partitúrába írni, sebtiben, ceruzával, amit azután a vegyész-szerző Borogyin rögzít valamiféle vegyszerrel, nehogy olvashatatlanná váljék a kézírás. . . .



A nagyszerű hagyaték, a félben-maradt nemzeti opera hézagait-hiányait Rimszkij-Korszakov, a gondos sáfár és a kitűnő ifjú Glazunov pótolják, jegyzetek és emlékezet alapján. De az egész művön, a realista szellemű orosz nemzeti operának a Borisz Godunov után legnagyobb mesterművén, sehol-sem mutatkozik a hosszan-készülés, a toldás-foldás nyoma: mintha az egészet egyetlen hősi lélegzet edzené eggyé, a hazaszeretet. a honvágy nagy nemzeti hőskölteményévé.



És még egy „műről” kell megemlékezni, amely teljes alakban idézi fel Borogyint: a levelek személyes dokumentumairól, melyek emberségükkel, természetes-közvetlen hangjukkal, ízes humorukkal, egészséges-derűs életszemléletükkel tökéletes portrét adnak a vonzó emberről, — különösen pedig azokról a levelekről, melyek témája és hőse — Liszt Ferenc. Borogyin működése-muzsikája már első találkozásuk előtt sem volt ismeretlen Liszt előtt. Ez az ismeretség azonban igazán életteljessé a három személves találkozás napjai alatt izmosodott. Elragadó humorral és szuggesztivitással emlékezik meg Borogyin ezekről az együtt töltött napokról: az első fogadtatás túláradó kedvességéről („Ön egy szép szimfóniát komponált!” — ezek az üdvözlés első, valóban a barátságot „intonáló” szavai!), az új orosz zene iránti érdeklődése páratlan szélességéről és intenzitásáról. A kartársi áldozatkészség megannyi jeléről: ahogyan újra meg újra eljátssza Borogyin rendelkezésre álló műveit — nemcsak az orosz vendég jelenlétében, házigazdai szívességgel, hanem a nagyherceg palotájában és más zenei összejöveteleken is; ahogyan kiadót ajánl neki, személyes támogatásával; ahogyan szinte kierőszakolja új művei négykezes átiratait, hogy újra meg újra megszólaltathassa azokat: az I. és II. szimfóniát, a Közép-Ázsiai vázlatot, az Igor herceg részleteit. A meggyőző igazság erejével hatnak azok a szavak, melyekben — Borogyin szerint — az új orosz zenéről tesz vallomást a mester: „Nekünk kellenek önök, oroszok; nekem szükségem van önökre, nem tudok meglenni önök nélkül — Vous autres Russes! Önöknél eleven, áramló élet van, önöknél a jövő, — itt körülöttem szinte merő enyészet, temető. ...”



Borogyin nagy pályatársa, Muszorgszkij — az orosz bürokrácia béklyói közül — csak vágyódhatott Liszt felé, egy — látszólag — szabad, „európai,” tág látókörű kultúra, uralkodó egyénisége felé, aki, elképzelése szerint, a legkedvezőbb körülmények közt vihet véghez nagy művészi tetteket. Borogyin, a cári Oroszország fél-kultúrájában tilalomfákkal körülvett világában is megtalálta a maga egyensúlyát: zenész volt és tudós, professzor, ki szakmunkája szabad óráiban feloldódhatott a zenében, zenei törekvései gyakori és tartós zökkenőit pedig ellensúlyozhatta tevékeny tudományos életével. Pályája példa arra, hogyan találhat egy művész, merész törekvései elé új meg új akadályokat gördítő körülmények közt, éppen az ilyen kettősségben menekvést. Hozzájárult ehhez szerencsés magánélete, szerencsés, mindvégig derűs vérmérséklete és optimista világszemlélete. Ennek a teljes és kedvező vegyi összetételű emberségnek impozáns emlékműve a borogyini levelezés is, legfőképpen Lisztet felidéző adalékaiban. Ezekből a levelekből két arcél világosodik meg különös élességgel és melegséggel: Liszt Ferencé és a feljegyző Borogyiné. Két arcél, mely sok vonzó és jelentős vonásával fog meg és ragad magával. A Lisztről szóló „Emlékezések” könyv-alakban is megjelentek oroszul; jó volna olvashatni azokat magyarul is: a humanizmus, forró árama árad belőlük, példaadóan és termékenyítően.



Jól esik Borogyinra emlékezni — és jól esik ez emlékezésen keresztül a mi Liszt Ferencünkkel kerülni forró életközeibe. Mindketten oly példái a művészi és emberi nagyságnak, amilyeneket gyakran kell megidézni — tanulságul és felemelő gyönyörűségül.  . . . »



 



László Zsigmond



MUZSIKA, 1959. I. (2. Évfolyam 1. szám)



 


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 11522018-11-11 09:23:12

No, és még egy link, amely alapján világossá válik, miért olyan bizonytalanok Bokor Margit életrajzírói a művésznő születési adatai tekintetében:



https://www.geni.com/people/Margit-Bokor/6000000013415056263



A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 11512018-11-11 08:35:56

Némi kiegészítés Bokor Margit életrajzához:



ESTI KURIR, 1934.10.04.:



film SZÍNHÁZ társaság



jobb Közép 1



— Maga biztosan tegnap is ott ült az Operaház nézőterén, a jobb középen, a sor szélén, ahol már húsz esztendő óta. Milyen volt az előadás?

= Nem volt jubiláris előadás, nem volt díszelőadás, csak olyan hétköznapi, tehát kitűnően sikerült. Senki sem volt berekedve, frissen, kipihenten, kedvvel énekelt mindenki. A pesti Lohengrin-előadásoknak különben az a sajátosságuk, hogy az előadás hőse rendszerint nem a Grál-lovag, hanem Telramund grófja. Legalább is olyankor, ha ezt a hálátlannak tartott szerepet Svéd Sándor énekli.

— És a többiek?

= Báthy Anna brabanti királykisasszonya: tiszta költészet, Sebeők Sári mint Ortrud: ma is démoni. De maga miért nem volt ott tegnap este?

Én a bécsi rádió Lehár-estjét hallgattam, amelyet Budapest is közvetített. És nem Taubertől voltam legjobban elragadtatva, hanem egy Bokor Margit nevű énekesnőtől, akiről eleinte azt hittem, hogy csak a neve magyar. Később kiderült, hogy magyarul is tud, még pedig mintaszerűen, mert magyarul énekelte a „Ha megversz is, imádlak én ...“ kezdetű, híres Lehár-dalt. Nem emlékszem, hogy valaha is fellépett volna az Operaházban. Nem tudná megmondani: kicsoda?

= Már hogyne tudnám! Losonci lány, de az édesapja: Wahl Géza hosszú időn át a Nyugati pályaudvar állomásfőnöke volt. A családjukból nem ő az első, aki európai hírnévre tett szert, mert Bródy Sándor és Biró Lajos is rokona. Bokor Margit Szabados Bélától és Vadnai Fricitől tanult énekelni. Amikor a Főiskolán megkapta a diplomát és az Operaház vezetősége még arra sem tartotta érdemesnek, hogy ösztöndíjasként szerepeltesse, kiutazott Németországba, ahol egy csapásra primadonna lett. Először a lipcsei zenei főigazgató szerződtette, majd Drezdába került, ott volt három esztendeig — Fritz Busch állt akkor a drezdai operaház élén! — most a bécsi Staatsoper tagja. Művészetének azonban nemcsak Lipcse, Drezda és Bécs közönsége tapsolt eddig, hanem Berlin, London, Amsterdam, Velence, Salzburg, Paris és Kopenhága is ünnepelte a fiatal művésznőt, aki nemcsak hibátlan zenei érzékű, gyönyörű hangú, kulturált ízlésű énekesnő, hanem feltűnő szépség is. Szereplését mindenütt nagy érdeklődés előzi meg, csak a budapesti Operaház vezetősége nem kíváncsi rá.


Franz Schmidt • 32172018-11-10 17:51:48

Ez a szép összeállítás F. Schmidt műveiből idén, április hónapban került fel a netre:



https://www.youtube.com/watch?v=3GPxpdoY-8E&list=RD3GPxpdoY-8E&index=1


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 11502018-11-10 09:33:10

           Sohasem tudhatjuk, hogy életünk valamely szerencsés fordulata nem válik-e később szerencsétlenségünk forrásává. Tüneményes szopránjára egy helyi dalárdában Losonczy Schweitzer Oszkár lett figyelmes. Az ő tanácsára iratkozott be a budapesti Zeneakadémiára, amelynek elvégzése után szakított megszokott, polgári életével és gyógyszerész férjével, majd egyetlen gyermekével is megszűnt bensőséges kapcsolata.



          Nem volt ötven éves, amikor távoznia kellett az élők sorából. A sikerek ingatag ladikján szállt szembe a könnyek és megpróbáltatások óceánjának hullámaival, és e küzdelmes, ám fényes győzelmet ígérő kaland ára minden bizonnyal viszonylag rövidre szabott élete volt. Hangját ma mindössze két-három felvétel őrzi.



http://holocaustmusic.ort.org/fileadmin/_processed_/csm_margit_bokor_597134969f.jpg



BOKOR (leánykori nevén: WAHL) MARGIT operaénekesnő



(Losonc, 1905.06.01.-1949.11.09.)



           Bokor Margit, a kiváló énekesnő,  az 1930-as években európai vezető szopránjai közé tartozott.



           Életrajzi adatai hiányosak. A különböző források születésének dátumát, de még a helyét is különféleképpen tüntetik fel (1900., 1903., 1905. április 1. vagy június 1., Losonc, de néhol Budapest). (Mellesleg a losonci anyakönyvi hivatal bejegyzéseiben Wahl Margit nevű újszülött az említett években nem szerepel.)



           Ifjúkoráról keveset tudunk. 28 éves volt, amikor diplomát szerzett a budapesti Zeneakadémián, de a Bécsi Zenei Főiskolán is folytatott tanulmányokat. Első szerződése Lipcséhez kötötte; itt 1928 és 1930 között lépett fel, és Beethoven Fidelio c. operájának címszerepében debütált. 1930-ban Berlinben vendégszerepelt, Verdi Trubadúr c. operájában.



          Ezt követően a Drezdai Állami Operához szerződött, amelynek 1930.08.01-től 1933.07.31-ig volt tagja és szólistája. Itt 42 kisebb és nagyobb szerepet énekelt Weber, Verdi, Bizet, Mozart, Richard Strauss, Johann Strauss, Wagner, Offenbach és mások műveiben. Fellépéseit a sajtó kedvezően fogadta. Még 1933. július 1-jén nagy sikerrel elénekelte Zdenka szerepét Richard Strauss Arabella c. operájának ősbemutatóján. Nem sokkal ezután azonban az énekesnőnek el kellett hagynia Drezdát, mivel – bár hite szerint katolikus volt - zsidó felmenőkkel rendelkezett, és a náci törvény az állami intézményekben, mint amilyen a drezdai operaház is volt, megtiltotta a zsidók alkalmazását.



          1933. szeptember 1-től már Bécsben lakott, ahol Zdenkaként immár a Bécsi Állami Opera zenekarával lépett fel, és e zenekarral adott elő részleteket R. Strauss Az egyiptomi Heléna c. operájából is, amelyben Aithera szerepét énekelte. 1934-ben Lehár Ferenc Giudittájában Anita szerepét kapta, majd újabb főszerepeket osztottak rá. Richard Strauss A rózsalovag c. zenés játékában Octaviant, Weber Oberonjában a címszerepet énekelte. 1934-től 1938-ig maradhatott a Bécsi Állami Opera tagja. Ez idő alatt többször vendégszerepelt Olaszországban, és a londoni Covent Garden operaházban ő énekelte Zdenka szerepét az Arabella angliai premierjén. 1935-től fellépett a Salzburgi Ünnepi Játékokon (Octavian- vagy Zerlinaként). Bécsben és Salzburgban olyan neves karmesterekkel dolgozott, mint Bruno Walter és Felix Weingartner, és fellépéseit a Bécsi Rádió is közvetítette. Erre az időszakra esik első fellépése a pozsonyi Szlovák Nemzeti Színházban: 1936-ban ifj. Johann Straussnak „A  cigánybáró”-jában, 1937-ben Otto Nicolainak „A windsori víg nők” c. operájában.



          1938 márciusában, tíz nappal az Anschluss után, a Bécsi Állami Operánál betöltött állásából „felmentették”, hivatkozva a már említett zsidóellenes törvényre. A Szövetségi Oktatásügyi Minisztérium elrendelte az énekesnő nyugdíjbefizetéseinek, 3.999 birodalmi márkának a visszafizetését, 1938. június 30-tól pedig beszüntették havi illetményének a folyósítását. Bokor Margit 1938 nyarán elhagyta Bécset.



      Párizsba költözése előtt azonban még fellépett Amsterdamban, Mozart Figaro házasságában, Susannaként, vendégszerepelt Brüsszelben és Antwerpenben is. 1938 végétől már Párizsban lakott, 1939 elején pedig azt tervezte, hogy Susannaként Cannes-ban lép fel, Párizsban pedig dalestet ad. Párizsból kérvényezte meg az Amerikai Egyesült Államokba történő beutazásának az engedélyezését.



     1939-ben már Rio de Janeiroban lépett fel. Hamarosan szerződtették a Chicagói és a San Franciscói Operaházhoz. 1942-ben New York-ban, „A cigánybáró” angol bemutatóján énekelt. Ugyanitt lépett fel A denevér c. operettben is. Énekelt továbbá a New York-i Metropolitanben is. 1947-ben a New York-i Városi Operához szerződött, ahol Richard Strauss „Ariadne Naxos szigetén” c. operájában a zeneszerző szerepét nagy sikerrel énekelte.



     Sajnos nem sokkal ezután súlyosan megbetegedett, és 1949. november 9-én elhunyt. New Yorkban temették el (Calvary Cemetery, Queens, NY). Emlékére barátai rákkutatási alapítványt hoztak létre a Columbia Egyetemen.



Források:



https://hu.wikipedia.org/wiki/Bokor_Margit



http://holocaustmusic.ort.org/resistance-and-exile/bokor-margit/



https://www.lexm.uni-hamburg.de/object/lexm_lexmperson_00002790



https://books.google.hu/books?id=eLWao2lIGTEC&pg=PA502&dq=Bokor+Margit&hl=hu&sa=X&ved=0ahUKEwiOyLnj3cDeAhXEE5AKHZxKDvQQ6AEIWDAI#v=onepage&q=Bokor%20Margit&f=false



P. S.: A titok, amely máig megfejtetlen: Bokor (Wahl) Margitnak az USÁ-ban bejegyzett születési és elhalálozási adatai, sírhelye, egy közös síremlék és annak felirata


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 11492018-11-09 19:01:33

1979 szeptemberében a 89 éves L. Schweitzer Oszkár a Zeneakadémián átvette nem mindennapi művészi-zenepedagógiai életpályája jutalmául a vasdiplomát.



1980. január 9-én, 90. születésnapja alkalmából, a MAGYAR NEMZET-ben szép méltatás jelent meg róla.



Egy esztendővel később, 1981. január 9-én pedig - pontosan a 91. születésnapján - Losonczy Schweitzer Oszkár örök búcsút intett e földi világnak.



Különös, ritka egybeesés a születés és az elhalálozás napjának az azonossága.



A számmisztikával foglalkozók a 9-es számról egyebek között azt tartják, hogy az, „ami 9-es napon zárul le, végleges. De aki hajlandó elengedni a régit, az kap helyette újat, ami minden szempontból magasabb minőségű lesz.” Legyen hát igazuk!



A hosszú életet élők kétes jutalma, hogy még életükben megtapasztalják az elfeledettség érzését. A kortársak zöme ugyanis az ő esetükben már korábban égi pályára lép, az újonnan érkezők feladata pedig már nem a vissza-, hanem az előretekintés.



1981-ben Losonczy Schweitzer Oszkárról már csak a MAGYAR NEMZET január 17-i számában találtam egy rövid közleményt: „Szomorú szívvel tudatom, hogy férjem, Losonczy Schweitzer Oszkár vasdiplomás hegedűművész, zeneszerző és zenepedagógus, a Munka Érdemrend arany fokozatának tulajdonosa, rövid betegség után, január 9-én, életének 91. évében elhunyt. Felesége, családtagjai és barátai január 20-án, kedden délután fél háromkor helyezik örök nyugovóra földi maradványait a Rákoskeresztúri új köztemető halottasházából.”



Az AMERIKAI MAGYAR NÉPSZAVA 1981.02.20-i számában pedig mindössze ez az egyetlen sor olvasható róla:Halálozások – Budapest […];   Losonczy Schweitzer Oszkár hegedűművész, zeneszerző, zenepedagógus; […]”.



Egy hosszú, tartalmas és áldozatos művészélet jutalma …


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 11482018-11-09 07:03:27

Még a kilencedik tízes végén is elővette a hegedűt …



A HÉT, 1978.12.23.:



HUBAY EMLÉKEST



A CSEMADOK losonci (Lučenec) helyi szervezete emlékestet rendezett Hubay Jenő kiváló magyar hegedűművész és zeneszerző születésének 120. évfordulója alkalmából. Hubay Jenőt, a nagyhírű magyar hegedűiskola megalapítóját rengeteg szál fűzi Losonchoz. A városhoz tartozó Szalatnán áll az egykori Hubay-kastély (ma gyermekotthon), ahol évtizedeken át nemcsak a magyar szellemi élet vezetői találkoztak — Vecsey Ferenc és Szigeti József híres zeneszerzők második otthona volt -, hanem gyakori vendégek voltak itt a korabeli zenei élet világjáró külföldi nagyságai is. Hubay itteni látogatásai során több ízben adott Losoncon hangversenyt, mindig jótékony célra,[…]




Halmy Ferenc zenetörténész tartotta meg emlékbeszédét: „Hubay Jenő pályaíve és Losonc" címmel. […] A sikeres előadás után a legidősebb élő Hubay-tanítvány, a […] gyémántdiplomás Losonczy Schweitzer Oszkár lépett a dobogóra, s Hubay két művét, a Larghetto-ot és a Romantikus szonátát mutatta be Vigh Katalin zongorakísérete mellett. Valóságos csoda, hogy majd 90 éves korban még így tudjon valaki hegedülni. A losonciak kedvenc Oszkár bácsija kitűnően érzi a muzsika szellemét, ha néha már ezt magas fokon eljátszani nem is képes. De amit nyújtott, ilyen magas korban mindenképpen elképesztő teljesítménynek számít. […]. Végül Losonczy Schweitzer Oszkár játszotta el Hubay Jenő egyik legismertebb művét, a híres „Cremonai hegedűst".



A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 11472018-11-08 14:09:29

Véletlenek pedig nincsenek! :)



Losonczi a losoncinak …..



MAGYAR KÖZLÖNY, 1976.01.16., 4. SZÁM:



"A Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa

eredményes munkássága elismeréséül

Losonczy Schweitzer Oszkárnak, a KISZ Központi Művészegyüttese tanárának, korrepetitorának a

MUNKA ÉRDEMREND arany fokozata
;



…..



kitüntetést adományozza.



Losonczi Pál s. k., a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsának elnöke”


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 11462018-11-08 13:19:21

Amikor Michelangelo széklábat farag ….



Avagy hogyan lesz a háborúban hegedűből levestészta?



Nem hinném, hogy csupán névazonosságról lenne szó. Inkább úgy vélem, L. Schweitzer Oszkár igazi túlélő volt. A háborúban ritkán van igény szalonzenekarra, szalonnára annál inkább. Ha pedig (ló)hús sincs, jöhet a „húskivonatos levestészta”!



Ha mégis létezett egy másik losonczi Schweitzer „tz”-vel, akinek a keresztneve nem Pista, nem Pali, hanem Oszkár!, ráadásul „civilben” (zene-?)tanárként dolgozott, úgy megkövetem jeles hegedűművészünket haló poraiban is.



BELÜGYI KÖZLÖNY, 1940.06.02.:



„Levestészta forgalombahozatala. A földmívelésügyi miniszter losonczi Schweitzer Oszkár tanárnak (Budapest, VIII., Baross-utca 81.) megengedte, hogy „Erő húskivonatos levestészta" elnevezés alatt bejelentett összetételű tésztakészítményét forgalomba hozhassa. (118.746/1940. F. M.)”



Ám azt, hogy valószínűleg nem tévedek abban, hogy a fenti vállalkozás polihisztor zeneművészünknek egy másik művészeti ágban, a konyhaművészet műfajában komponált szerzeménye volt, az alábbi cikk igazolja:



PÉCSI NAPLÓ, 1937.02.12.:



Zeneszerzők és Szövegírók Lapja. Losonczi-Schweitzer Oszkár kitűnő zeneszerző és hegedűművész szerkesztésében jelent meg ez a kedves külsejű, évente tízszer megjelenő, folyóirat, melynek tartalmát minden számában érdekesebbnél érdekesebb cikkek teszik gazdaggá. A lapban sorozatosan jelennek meg zenei kiválóságaink szakszerű nyilatkozatai, a mai magyar zenei problémák megoldásának égető szükségességéről, a Szövegírók, Zeneszerzők és Zeneműkiadók Szövetkezetének és tagjainak életbevágóan fontos problémáiról és még sok más közérdekű, a zenei élettel kapcsolatos cikkek. A lap egy nagy hiányt pótló, bátor kiállású, nemzeti érdeket szem előtt tartó szószólója a zeneszerzőknek, szövegíróknak, rámutat sorozatos hozzászólásaival a feltétlen megoldásra váró nehéz feladatokra, a jogdíj-elosztásnak, a nyomorbajutott szerzők megsegítésére stb. írók, zeneszerzők, szövegírók részére egyenesen pótolhatatlan, mert tanácsot ad, oktat, felvilágosít és bevezet a zenei élet titokzatos útvesztőibe. A fiatal szerzők gyakoribb rádiószerepeltetése érdekében síkraszáll és hangos szóval képvisel minden szerzői érdeket. Címe: Budapest, VIII. Baross u. 81. III. emelet, 26.”


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 11452018-11-08 12:28:41

Hanganyag nem lévén, nem tudjuk, zeneszerzőként és hegedűművészként mely kategóriába sorolhatnánk L. Schweitzer Oszkárt. Tény azonban, hogy neve a sajtóban folyamatosan szerepelt, és  tevékenységéről egyetlen elmarasztaló cikk sem jelent meg. Folyamatosan munkálkodott, szervezett, rendezett, zenélt és minden bizonnyal fáradhatatlanul komponált is. Idős korában úgy tekintettek rá, mint a biológia csodájára, élete hosszú végéig aktív maradt. A II. világháború idején egy ideig nem hallani róla, azaz, hogy .... de azután neve ismét rendre megjelenik a sajtóban.



MAGYARORSZÁG, 1935.02.17.:



„Déli szalónzene

Losonczi-Schweitzer Oszkár szalonzenekara szerepelt szombaton délben elég figyelemreméltó műsorral, amelynek keretében a zenekar vezetőjének »Perpetuum mobile« című új kompozícióját is bemutatta. Kevés zeneszerző van, akit nem csábított ez a téma s aki ellent tudott állni a csábításnak. Losonczi-Schweitzer műve —- bár főtémájában kissé emlékeztét Schubert »L’abeille«-ére — ügyesen hangszerelt, frissen szóló muzsika, amellyel szívesen találkozunk máskor is. A hegedűszólamot Setét György játszotta kifogástalan technikával. (e.)”



Az UJSÁG, 1937.03.02.:



Az Új Magyar Írók és Művészek Társasága magasszínvonalú hangversenyt tartott a Pátria Klubban. Dr. Melha Armandné mondott megnyitóbeszédet. Közreműködtek: Szabad Antal dr., Dohanszky Clarisse zongoraművésznő, Palm Lussy dalénekesnő, B. Novy Panni verseiből adott elő művészi egyszerűséggel. Takáts Erzsi nagykultúrájú énekesnő, Imets Magda magyar nótákat énekelt, Mihály László értékes, szép verseiből olvasott fel, majd Vidor Imre zongoraművész mesteri játéka után Nógrády László nagyhatású szavalata zárta Ie a műsort, amelyet Losonczi-Schweitzer Oszkár rendezett, aki hegedű játékával maga is hozzájárult az est sikeréhez.



MAGYARSÁG, 1937.05.11.:



A keresztény magántisztviselők művészestje. A Keresztény Magántisztviselők Országos Egyesületének első művészestélye a legnagyobb siker jegyében folyt le május 8-án az egyesület dísztermében. A művészesten, amelyet Losonczi Schweitzer Oszkár kiváló hegedűművészünk és zeneszerzőnk rendezett, a budapesti művészek jelesei leptek fel. […] Losonczi Schweitzer Oszkár Souvenir ancienne és Alt-Wien című hegedűkompozícióval tették az estét emlékezetessé. Zongorán kísért Dániel Ernő. […]”


Évfordulók, jeles napok, születésnapok etc. • 7812018-11-08 06:01:57

94 évvel ezelőtt, ezen a napon hunyt el



Képtalálat a következőre: „Ляпунов, Сергей Михайлович”



Szergej Mihajlovics LJAPUNOV, orosz zongoraművész és zeneszerző



(Jaroszlav, /a Gergely naptár szerint/ 1859.11.30. - Párizs, 1924.11.08.)



          Mindössze nyolc esztendős volt, amikor apja, az asztronómus Mihail Vasziljevics meghalt. Egyik fivére, Alexandr, később neves matematikus, a másik, Borisz, nyelvész lett. Apjuk halála után anyjukkal mindhárman Nyizsnyij Novgorodba költöztek. Szergej Ljapunov kora gyermekkorától érdeklődött a zene iránt, de szisztematikus zenei oktatásban csak 1874-től, Nyizsnyij Novgorodban részesült. Ott végezte el a gimnáziumot.



          1878-ban – Nyikolaj Rubinstein, a Moszkvai Zeneművészeti Főiskola igazgatójának az ajánlására – beiratkozott a Konzervatóriumba, ahol Karl Klindworth (egykori Liszt tanítvány) zongorára, Szergej Tanyejev pedig zeneszerzésre tanította. Itt 1883-ban fejezte be tanulmányait.



          Az új orosz iskola nemzeti zenei elemei sokkal vonzóbbak voltak számára, mint a Csajkovszkij és Tanyejev által képviselt zenei irányzat.



          1885-ben Szentpétervárra megy, hogy Balakirevet felkeresse. Balakirev, aki maga is Nyizsnyij Novgorodban született és nevelkedett, szárnyai alá vette Ljapunovot, és korai kompozícióit ugyanúgy »felügyelte«, ahogyan azt korábban, az 1860-as években az «Ötök» körében tette. Ljapunov zeneszerzői tevékenysége ily módon rövidesen Balakirev meghatározó befolyása alá került. Rimszkij-Korszakov így ír erről: »Ljapunov szorosan Balakirevhez zárkózott fel, mindenben alávetette magát hatásának, és hamarosan teljesen olyan lett, mint Balakirev«.



          1893-ban - az Orosz Birodalmi Földrajzi Társaság felkérésére - Ljapunov, Balakirev és Anatolij Ljadov (Vologda, Vjatka és Kostroma térségéből) közel 300 dalt gyűjtött össze, amelyek 1897-ben jelentek meg. Ljapunov vagy harminc népdalt fel is használt saját szerzeményeiben (szimfonikus és zongora műveiben). Később is - az 1890-es években - több szerzeményében dolgozott fel hiteles népdalokat.



          1908-ban őt nevezték ki a Szabad (ingyenes) Zeneiskola igazgatójává, majd 1910-től 1923-ig pedig a Szentpétervári Konzervatórium professzoraként tevékenykedett.



          1923-ban Párizsba emigrált, és ott az orosz emigránsok zeneiskoláját vezette, valamint karmesterként is fellépett. A következő évben azonban - 1924. november 8-án – szívrohamban meghalt. A szovjet kormány hivatalosan sohasem ismerte el Ljapunov önkéntes emigrációját, hanem azt hangoztatta, hogy Ljapunovot párizsi koncert-körútján érte a halál.



          Ljapunov pályájának kezdetén zongoraművészként aratott sikereket. Nyugat-Európában, elsősorban Németországban és Ausztriában (1910 és 1911 között) számos koncertet tartott. 1904 és 1907 között - meghívásra - Berlinben és Lipcsében karmesterként is szerepelt.



          Falk Géza így ír róla: Ljapunov az »orosz nemzeti eszmék keménytollú harcosa. Balakirev, Csajkovszkij és Rimszkij-Korszakov barátja. Művei (szimfóniák, kantáták, zongora, – zenekari és karművek, dalok) értékesek és a tökéletes felkészültségű mestert igazolják. Mint népdalkutató és gyűjtő külön megemlítést érdemel«.



Forrás:



Ляпунов, Сергей Михайлович



Rimszki-Korszakov: Muzsikus életem krónikája (1974)



Falk Géza: Csajkovszkij különös élete (1940)



Sergei Lyapunov - 12 Transcendental Etudes Op. 11


A nap képe • 21042018-11-07 12:01:03

208 éve született ERKEL FERENC magyar zeneszerző, zongoraművész, karmester és zenepedagógus.



 „Erkel Ferenc szülőháza Gyulán



„[…] Közismert tény, hogy Erkel Ferenc, a himnusz zeneszerzője, a magyar nemzeti opera megteremtője Gyulán látta meg a napvilágot a németgyulai iskolához tartozó tanítói lakás egyik szobájában. Az épület évtizedek óta, mint Erkel Ferenc Emlékház várja a látogatókat. Az Emlékház Erkel és fiainak munkásságát középpontba helyező állandó kiállításában számos Erkel relikvia, többek között a mester személyes tárgyai, kéziratos kottái, illetve az Erkel családhoz kapcsolódó tárgyak és dokumentumok tekinthetőek meg. A tartalmas, adatokban bővelkedő kiállítás azonban 2010-re már negyedszázados kort ért meg és minden vitathatatlan érdeme ellenére megérett a felújításra. Ennek megfelelően az Erkel Ferenc Emlékházat üzemeltető Corvin János Múzeumnak a bicentenáriumi évben elsődleges célkitűzése az emlékház és a benne helyet kapó állandó kiállítás felújítása és modern, a XXI. század követelményeinek megfelelő látogatóbarát múzeum kialakítása. A továbbiakban a felújítási terv részletes bemutatására vállalkozunk. Mielőtt azonban az Erkel-ház jövőjéről szólnánk, talán nem érdektelen röviden megismerkednünk a ház és a kiállítás történetével is.



Egy kis történelem



A mai Erkel Ferenc Emlékház 1795-ben épült, mint a németvárosi iskola és tanítói lakás. Épületét többször is átalakították, melyek közül érdemes megemlíteni az 1821. évit, amikor is új tantermet kapott. 1829-30 telén az iskola megrongálódott és részben összedőlt, ezt követően a város intézkedett a rendbehozatalról, ami Nuszbek Mihály, a kor neves gyulai építésze vezetésével 1830 végére be is fejeződött. Az épület lényegében ekkor nyerte el mai formáját.



Az Erkel család sorsa Gyulához az 1806-os évben kapcsolódott, amikor id. Erkel József a Wenckheim család hívására a kastély gondnokaként Pozsonyból a városba költözött. Fia ífj. Erkel József, Erkel Ferenc édesapja, 1807-ben kezdte meg tanítói működését a németgyulai iskolában.



 Itt a tanítói lakás falai között látta meg a napvilágot Erkel Ferenc 1810. november 7-én, itt töltötte gyerekkorát egészen gimnáziumi tanulmányai megkezdéséig, majd a vakációkat, és felnőttkorában is gyakran tartózkodott a házban látogatásai alkalmával. A család 1841-ig lakott a mai emlékház épületében, amikor ifj. Erkel József, követve apja példáját, a Wenckheim uradalom szolgálatába állt és a kastélyba költözött.



Az Erkel kiállítás igénye Gyulán először 1951-ben fogalmazódott meg, ugyanis ekkor vette fel a Gyulai Állami Múzeum Erkel Ferenc nevét. Ez a terv azonban jórészt a megfelelő gyűjtemény hiányában meghiúsult. Az első - még időszaki, mindössze három hétig látogatható - Erkel kiállítás létrejöttére 1960-ig, a zeneszerző születésének 150. évfordulójáig kellett várnia a városnak. Az első állandó kiállítás (a múzeum Béke sugárúti épületének Erkel-szobája) pedig csak 1962-ben nyílt meg. Az Erkel-szoba 1966-ig fogadta a látogatókat, s megszűnése után fogalmazódott meg határozottan az Erkel szülőház múzeummá alakításának gondolata, amire 1968-ban, a mester halálának 75. évfordulóján kerülhetett sor. Az akkor mindössze egy szobát magába foglaló emlékkiállítás mintegy két évig volt látogatható. Ezt követően indult el a szülőház önálló múzeumi egységgé alakításának folyamata, melynek eredményeként 1970. október 1-jén immár három teremben, megújult kiállítással fogadhatta a látogatókat Erkel születésének 150. évfordulója alkalmából a múzeum. Ez a kiállítás 1974-ben egy újabb szobával bővült, elfoglalva ezzel az Erkel-ház teljes Apor tér felőli részét. A kiállítás megújításának terve 1984-ben, a zeneszerző születésének 175. évfordulóján fogalmazódott meg, azonban a megvalósításra csak egy éves késéssel került sor, így az új kiállítás, amely az utolsó lakott részek megszüntetésével már a teljes Erkel-házat birtokba vehette, csak 1985-ben nyitotta meg kapuit. Ez a kiállítás az alapja a ma is látogathatónak. Az eltelt huszonöt évben mindössze egy jelentősebb átalakítás történt 1993-ban, amely a konyha és kemencés rész berendezését, valamint a kiállításban az időközben előkerült kéziratos Erkel kották bemutatását foglalta magába. Ezt követően már csak a házon végeztek kisebb felújítási munkálatokat, maga a kiállítás nem változott.



Igazgatási szempontból hozott változást a 2005-ös év az Erkel Ferenc Emlékház életében, amikor is az a város által újonnan létrehozott, valamennyi gyulai kiállítóhelyet magába foglaló új, központi múzeum, a Corvin János Múzeum kötelékébe került, s ezzel megvált a Békésmegyei Múzeumok Igazgatósága keretei között maradó Erkel Ferenc Múzeumtól. Azóta az Erkel Emlékházat a Corvin Múzeum üzemelteti, míg a kiállított anyag a szintén gyulai székhelyű Erkel Ferenc Múzeum gyűjteményébe tartozik. […]”



 Bódán Zsolt



HONISMERET, 2010. (38. Évfolyam, 6. szám)



ERKEL FERENC EMLÉKHÁZ




A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 11442018-11-07 10:05:42

L. Schweitzer Oszkár az itt említetteken kívül egészen biztosan számos más zenedarabot is írt, mivel azokból több alkalommal tartott szerzői estet igencsak neves művészek közreműködésével. Az ezekről az alkalmakról szóló hírekből idézek néhányat:



MAGYARSÁG, 1938.01.16.:



Díszhangverseny. Az elmúlt vasárnap négy egyesület rendezett díszhangversenyt, amely egyben Losonczi Schweitzer Oszkár, az ismertnevű zeneszerző szerzői estje volt. A négy egyesület: a Nemzeti Kulturegyesület, az Új Magyar írók, Művészek, Műpártolók, a Nemessányi Kör és a Józsefvárosi Kaszinó. Fellépett többek közt Kéthelyiné Wakots Margit, aki énekszámaival aratott nagy sikert; azután Albert Ferenc, aki virtuóz hegedűjátékáért kapott forró tapsokat. Nagy ünneplésben részesült Gábry László, B. Novy Panni, Kékes Irén, T. Polyák Izabella, Király László, H. Csóthy Erzsi és a többi szereplő is. A zongorakíséretet Kósa György látta el. Istók László a magyar hegedűkészítésről tartott érdekes előadást. Az ünnepelt szerző bőven részesült az est tapsaiból.



ESTI KURIR, 1938.12.06.:



Losonczy-Schweitzer Oszkár hegedűművész tegnap tartotta a Pátria Klubban ezidei második szerzői estjét, amelyen nagy sikerrel szerepeltek Kéthelyiné Wakots Margit, Lászlóffy Ágnes operaénekesnő, Szigeti Sándor és Aggházy Melinda énekművészek, Cziffra György zongoraművész, Losonczi-Schweitzer Oszkár, […] A nagysikerű hangversenyt zsúfolt, lelkes nézőtér hallgatta végig.



PESTI HÍRLAP, 1939.03.28.:



Szerzői est. Losonczi-Schweitzer Oszkár, a nagytehetségű zeneszerző és hegedűművész, vasárnap tartotta meg zajos sikerrel ezidei ötödik hangversenyét. Különösen mély hatást keltett két új hegedűkompozíciója, a Nocturno és a Humoresque, amelyeket maga adott elő. Nagy sikere volt még Győző Amáliának, Lucia Stillának, Karácsonyi Margitnak és Ellának, Nyáray Irénnek, valamint Warga Líviának.”



FILM SZÍNHÁZ MUZSIKA, 1971.04.10.:



ÖTVEN ÉV



A zeneművészek és munkaközösségi zenepedagógusok szakszervezeti bizottsága rendezte a Fészek Művészklubban Losonczy Schweitzer Oszkár ötvenéves jubileumi szerzői estjét. Az érdemes muzsikus — egyébként az egyik legszebb magyar hegedűgyűjtemény tulajdonosa — annak idején húsz évig szerepelt a rádióban jellegzetes stílusú zenekarával. S félszázados művészpálya után sem pihen: a KISZ Központi Művészegyüttes fiataljait tanítja. Losonczy Schweitzer Oszkár estjén a szerző több műve — közöttük néhány Ady-dala — hangzott el, jeles művészek előadásában; a műsor bevezetőjét Gál György Sándor mondotta.

(déel)


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 11432018-11-06 08:58:56

Losonczy Schweitzer Oszkár pályatársai karrierjének az alakulását is a szívén viselte. Mintha csak törleszteni kívánt volna abból a támogatásból, amelyet ifjú korában Hubayéktól a zenei pályán történt elindulásakor kapott. Vigh Károly megemlíti, hogy L. Schweitzer Oszkár felfedezettje volt pl. Herz Ottó, de Bokor Margit is, aki később operaénekesként Bécsben, majd a New York-i Metropolitanben aratta sikereit. De a Schweitzer Oszkár (*) által alapított zenekarok is jórészt a pályatársak megsegítését szolgálták:



BUDAPESTI HÍRLAP, 1933.07.23.:




„(Újból megalakult az Országos Szimfóniai Zenekar.) Az Országos Szimfóniai Zenekar, amely a közelmúltban Kún László zeneművészeti főiskolai tanár vezetése alatt az ország egyik legjelentősebb zenei faktora volt, most újból megalakul Losonczi-Schweitzer Oszkár, a rádióból is kiválóan ismert hegedűművész és karnagy vezetése mellett. Az Országos Szimfóniai Zenekar egy táborba tömöríti a zeneakadémiát végzett, de elhelyezkedni nem tudó legjobb tehetségű muzsikusokat, hogy ilymódon megmenthetők legyenek a magyarság és művészetük számára; másrészt a legminimálisabb helyárak mellett fog rendezni e 70—80 tagú zenekari testület, főleg nálunk ritkán vagy egyáltalán nem hallható művekből kéthetenként zenekari hangversenyeket. Tervbe van véve szólisták fellépése is. A hangversenyek szeptember havában kezdődnek.”



(*) A hegedűművész, zeneszerző nevét a korabeli újságcikkekben különbözőképpen írják: losonci Sch., Losonci Sch., Losonczi Sch., Losonczy Sch. és kötőjellel is: Losonci-Sch., Losonczy-Sch. vagy csak simán: Schweitzer Oszkár. A lényeg: Egy és ugyanazon személyről van szó.



Csajkovszkij, Pjotr Iljics • 2002018-11-06 01:05:13

120 éve hunyt el Pjotr Iljics CSAJKOVSZKIJ orosz zeneszerző, a zeneirodalom egyik legkiemelkedőbb alakja.



Rá emlékezve Horusitzky Zoltán írásából idézek:



"CSAJKOVSZKIJ LEVELE A «NOVÁTOROK»-RÓL



[…] Csajkovszkij kiadatlan levelei közül, melyeket Nagyezsda von Meck (1831-1894) asszonyhoz intézett, közlünk egy részletet. Ebben az 1877-ben kelt levélben az új orosz iskolát bírálja s mondja meg mindegyik komponistáról legközvetlenebbül a véleményét. Főértéke a levélnek az, hogy Csajkovszkij mindannyinak elismeri tehetségét, s ezért bírálatát nem tekinthetjük elfogultnak. Az utókor mindenben nem igazolta őt, különösen Muszorgszkijra vonatkozó véleményét illetően nem, akit ő Meck asszonnyal együtt «elintézett»-nek mond. Mindazonáltal érdekes a kort megvilágítani egy nagy kortárs nézőpontjából is.



«A legfiatalabb pétervári komponisták mindegyike igen tehetséges, mégis mindnyájan a csontjukig fertőzöttek egy egész elképesztő fölfuvalkodottságtól és attól a dilettáns meggyőződéstől, hogy ők magasan felette állnak a világ összes muzsikusainak. Kivételt képez az utóbbi időben Rimszkij-Korszakov. Ő épp olyan autodidakta, mint a többi, de benne erős átalakulás ment végbe. Természete igen komoly, nagyon becsületes és lelkiismeretes. Még, mint egész ifjú, azoknak az embereknek a társaságába jutott, akik először is meg akarták őt győzni arról, hogy ő lángész, másodszor azt mondták neki, hogy nincs szüksége tanulásra, hogy az iskola megöli az ihletet, művészi alkotó- képessége beszáradna stb. Első munkái nagy tehetségről tanúskodnak, amely mindamellett nélkülözi az elméleti kiképzést, az iskolázottságot. Abban a körben melyhez ő tartozott mindenki szerelmes volt önmagába és mindnyájan egymásba. Mindegyike közülük arra törekedett, hogy egyik vagy másik művet, amely ebből a körből származott, és amelyet ők, mint valami kiemelkedőt tekintettek, utánozzon. Ennek következtében az egész kör csakhamar az írásmód egyoldalúságába, egyéniségtelenségbe és mesterkéltségbe jutott.



Korszakov az egyetlen közülük, aki öt évvel ezelőtt belátta, hogy a «kör»-ben prédikált ideák lényegében nincsenek megalapozva, hogy az ő megvetésük mellyel az iskola, a klasszikus zene iránt viseltetnek, a tekintélyek, a mesterművek tagadása nem más, mint tudatlanság. Nekem is van egy levél tőle ebből a korszakból, mely nagyon megfogott és megrázott. A leghevesebb kétségbeesésbe került midőn észrevette, hogy oly sok év telt el minden haszon nélkül és hogy olyan ösvényre tévedt, amely sehova sem vezet. Azt kérdezte akkor, hogy mitévő legyen. Természetesen tanulnia kellett. És ő elkezdett tanulni olyan buzgalommal, hogy az iskolatechnika csakhamar nélkülözhetetlen életelemévé vált. Egy nyár alatt írt 64 fúgát, melyek közül tízet elküldött nekem átnézés végett. A fúgák, a maguk módja szerint kifogástalanok voltak, de már akkor észrevettem, hogy a reakció benne túlerős áttörést okozott. Az iskola megvetésétől a zenei technika kultuszához fordult. Nem sokkal erre megjelent a szimfóniája és a kvartettje. Mindkét mű túlontúl teli van művészi furfangokkal, de amint Maga (Meck asszony) nagyon helyesen észrevette száraz pedantizmussal végrehajtva. Nyilvánvalóan egy krízist él most át, hogy fog végződni, nehéz előre megmondani! Vagy nagymesterré dolgozza ki magát, vagy elsüllyed a kontrapunktikus furfangosban. [Szerencsére, az előbbi következett be!, megj. A.]



Cui tehetséges dilettáns. Zenéje nélkülözi az egyéniséget, de elegáns, csinos. Túl kokett, mondhatnánk: túl lenyalt, ezért tetszik előszörre, később azonban unalmas lesz. Ez azért van, mert Cui specialitása szerint nem muzsikus, hanem az erődítéstan professzora, s mint ilyennek, számtalan előadást kell tartania Pétervár csaknem valamennyi katonaiskolájában. Saját gyónásában beismerte előttem, hogy másképp nem tud komponálni, mint zongora előtt ülve és akkordokkal kísért dallamocskákat keresve. Találjon aztán egy csinos ötletecskét, akkor elkezd bajlódni vele, kidíszíti, felcicomázza, kikeni és mindezt oly hosszú ideig, hogy pl. a «Ratcliff» című operáján tíz teljes esztendeig dolgozott. De ismétlem, mindezek dacára tehetség; legalább ízlése és bizonyos szimatja van.



Borodin 50 éves professzora a kémiának a mildreinovi akadémián. Ismét egy tehetség, még pedig igen nagy, de tönkrejutott hiányos tudása miatt és hogy a vak végzet az eleven zenei tevékenység helyett a katedrához vezette. Nincs annyi ízlése, mint Cui-nak, és technikája is oly gyenge, hogy egyetlen taktust sem tud idegen segítség nélkül leírni.



Muszorgszkijt joggal nevezi (Meck asszony) «elintézett»-nek. Tehetségét tekintve talán mindegyik közül a legjelentősebb, csak egy korlátolt természet, amelyben nincs kívánása a tökéletesnek. Egy tehetség, aki vak a «kör» abszurd teóriái miatt, és saját zsenialitásában hisz. Ezenkívül közönséges természet, aki minden durvát, csiszolatlant, otrombát szeret. Egyenes ellentéte barátjának Cuinak, aki sekélyesen úszik, amellett azonban mindig illedelmes és elegáns. Muszorgszkij kacérkodik a műveletlenségével, büszke a tudatlanságára, azt firkálja, ami éppen eszébe jut, miközben lángeszének csalhatatlanságában hisz. Valóban gyakran felvillan benne egy erősen egyéni tehetség.



A legjelentősebb személyisége a «kör»-nek Balakirev. Ő azonban elnémult anélkül, hogy sokat teljesített volna. Rendkívüli tehetsége van, mely mindamellett elveszett bizonyos végzetes körülmények miatt, melyek belőle egy szenteskedőt csináltak, miután azelőtt sokáig kérkedett a hitetlenségével. Most a templomban ül, böjtöl, mindenféle ereklyékhez imádkozik, és azon-kívül nem tesz semmit. Dacára óriási rátermettségének sok rosszat tett. Például a fiatal Korszakovot az elpusztulás felé irányította, mikor bebeszélte neki, hogy tanulni ártalmas. Általában ő a kitalálója a különös «kör» összes elméletének, amelyben annyi kihasználatlan, a tönkre jutás irányában kormányzott vagy idő előtt elsorvadt erő van egyesítve.



Itt adtam a nyílt véleményemet ezekről az urakról. Milyen tragikus jelenség! ...» […]"



(A ZENE, 1938.16. szám)




A nap képe • 21032018-11-05 13:53:02

 



A 97 éve született CZIFFRA GYÖRGY emlékére:



 



Szomory Dezső:



CZIFFRA GYURI



(Részlet, a „Zene és Ének hangjainál” című folyóirat cikkből)



[…] Már most nem tudom, kinek van nagyobb szerencséje: Keéri-Szántó Imre* kitűnő barátomnak, az ő tanítványaival, vagy a tanítványoknak az ő mesterükkel? Ahogy ismerem általában az életet s az életben külön a tanítványokat s külön a tanítványokkal a sok vesződést és bajokat, s ahogy mind ehhez ismerem Keéri-Szántót az ő művészlelkével, ügybuzgalmával, generozitásával, jóságával s oda adásával: azt kell mondanom: Blaha Márta, Névay Ilonka, Vásárhelyi Magda kisasszonyoknak, de még Cziffra Gyuri ifiúrnak is, hogy az ő részükön a szerencse! Mert bármilyen tehetségesek és szépek is és muzikálisak, és ami tetszik s bármilyen tüneményes is ez a kis pufók Cziffra Gyuri, mégis csak a kormányos a fontos, a kormányos ezek között s kis bárkák között, amelyek elindulnak az Óceánra! Kéri-Szántó Imre pedagógiai bravúrja fontos, emberismerete, ami egyben zenei ismeret, lélekbúvárlata, ami egyben zenei búvárlat, ösztönök, képességek, lehetőségek felismerése, kiművelése, megtelítése, sőt megtermékenyítése, ez a fontos!



Senki ezt nem tudja úgy, mint Keéri-Szántó. Mert ő nem csak tanár, --- már rég nem szeretném, ha csak tanár volna, --- ő ember, micsoda ritka, finom ember, több mint ritka, finom ember: ő a Chopin lelkének visszhangja, költő! Ő költő a tanárban. Több mint költő, lelkes, megértő, szerető zeneművész ember, azon-felül olyan józan, olyan éles eszű ember, szövevényeken és titkokon átlátó elmeéles ember, hogy pusztán a tiszta eszéből is megélhetne, ha nem jobb szeretne olyan csodákat felnevelni, olyan finom palántákat a virágjuk fakadásába segíteni, mint ez a Cziffra Gyuri ifiúr.



Keéri Szántó a legbecsesebb kertész a legkényesebb virág-zsengék számára. Kaméliák és gardéniák számára. Ahol akad ilyen, ha ugyan akad, rögtön megápolja, – nem is azért, hogy a gomblyukába fűzze. De megápolja sok költséggel, fáradtsággal, áldozattal s saját házi pénztárából. Ez egy tanár? Ez egy Esterházy, – a múlt századokból. Ez egy gavallér. Ez egy orchidea-specialista! […]



 



Színházi Élet, 1934. (7. szám).



*Keéri-Szántó Imre (1884-1940), zongoraművész, zeneszerző és zenepedagógus. Cziffra György tanára volt.



(Megj., A.)


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 11422018-11-05 09:10:22

Losonczy-Schweitzer Oszkár ezután, a Magyar Rádiónál eltöltött két évtizede alatt szalonzenekarával folyamatosan szerepelt a rádió műsoraiban, anélkül, hogy a zenekar által előadott zeneszámokat nevesítették volna. Néhány esetben azonban néhány művének címét mégis közölték, jó esetben azok műfaját is, amely azonban többnyire hiányzott.



Minthogy Losonczy-Schweizer Oszkár kompozícióiról nem áll rendelkezésre pontos műjegyzék, ezért a korabeli rádióműsorokból emeltem ki azokat, amelyek ott elhangzottak:



Ady dalok



Air



Almafavirág (dal)



AltWien (hegedűre)



Ária



Azt álmodtam tegnap éjjel (Borsodyné Novi Panni versének megzenésítése)



Bízd csak rám magad (blues)



Chanson d’amour italienne



Elment



Fantasztikus mese (hegedűszóló)



Fiatal munkás (Kassák L. versének megszenésítése)



Ha te megcsókolnál …



Humoresque (hegedűre komponált mű)



Májusvégi holdas éjjel (tangódal)



Mámorító akácfürtök (Borsodyné Novi Panni versének megzenésítése)



Nocturno (hegedűre komponált mű)



Perpetuum mobile (hegedűszóló szalonzenekarral)



Poem erotique



Souvenir ancienne (hegedűre komponált mű)



Szabadság dal



Szól a harang



Vadvirágos tarka réten



És hogy miként vélekedtek a rádió „szalonzenekaráról” a hallgatók?



„Losonczy Schweitzer Oszkár rádió zenekarát hallgattuk mikrofonon át az egyik körúti kávéházból. A kitűnő karnagy-zeneszerző zenekara kávéházi nívót messze túlhaladó művészi muzsikát és műsort adott.



(MAGYAR MUZSIKASZÓ, 1933.11.01.)



Antikváriumban esetleg még ma is megszerezhető kottái:



Képtalálat a következőre: „losonczy Schweitzer Oszkár” 


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 11412018-11-05 05:01:18

Vigh Károly írása Losonczy Schweitzer Oszkár életéről itt tölthető le: https://library.hungaricana.hu/hu/view/IrodalmiSzemle_1980/?query=SZO%3D(Waldbauer)&pg=185&layout=s



Ennél részéletesebben sehol sem olvashatunk a hegedűművész és zeneszerzőről. Ebből az írásból csupán azt a részt idézem, amely a Magyar Rádióhoz kerülésének közvetlen előzményeiről szól:



          „[…] Bármennyire is fontos szerepet töltött be Schweitzer Oszkár Losonc zenei életében, úgy érezte, hogy nem jut elég ideje hangversenyezésre, a művészi pálya folytatására. A kassai siker felkeltette benne a vágyat, hogy ismét a hangversenytermeket keresse.

          Az 1924.—25. évi tanév után megtartott nyilvános záróvizsgán bejelentette, hogy bezárja zeneiskolája kapuit, mert hangversenykörútra indul. Szlovenszkói turnéja első állomásán, a szomszédos Rimaszombatban viszontláthatta Pásztory Dittát, egy ottani gimnáziumi tanár leányát, akit már korábban ismert. A fiatal zongoraművésznő akkor már Bartók Béla felesége volt és ismerőseit is elhozta Schweitzer Oszkár hangversenyére. A koncertről nagy elismeréssel írt a Gömör, a Kassai Napló és a Prágai Magyar Hírlap. Ez utóbbi újság 1925. április 2-i számából idézünk: „Schweitzer Oszkár technikája párját ritkító, mely főleg Paganini: Mosesphantasi-jában csillogott... A program többi darabjait (Burmester: Staccato Serenade, Chopin-Sarasate: Nocturno) a meleg tónusadás és mély érzés hatnak át.”

          A rimaszombati koncertet egy nagysikerű középszlovákiai turné követte, melynek állomásai: Pelsőc, Rozsnyó, Dobsina, Besztercebánya, Selmecbánya, Körmöcbánya, Brezno, végül újból Rimaszombat voltak. Majd néhány csehországi fellépés következett és a művész visszatért Losoncra. Rövidesen azonban a legszebb szlovákiai fürdőhelyekre kapott koncertmeghívást. Ó- és Újtátrafüred, Tátralomnic, Széplak, Stubnya és Pöstyén voltak a fellépés színhelyei.

          Alig érkezett vissza élményekben gazdag körútjáról, csehországi kapcsolatai révén előbb Prágába szerződött, majd vidéki vendégszereplést vállalt. Olyan rangos művészekkel együtt lépett fel, mint pl. Max Anton, későbbi bonni zeneigazgató, akivel együtt adta elő ezeken a turnékon a zeneirodalom legszebb zongora-hegedű szonátáit.

          Teplitzi szereplése egybeesett a Beethoven-centenáriummal. A nagy zeneszerző több ízben tartózkodott a fürdőhelyen, ezért különös gonddal készítették elő a centenárium tiszteletére rendezett hangversenyeket. Ezeken a losonci hegedűművész is fellépett és Beethoven két románcát adta elő.

          Egy évig tartó teplitzschönaui tartózkodását családi okok miatt kellett befejeznie és 1927 végén hazatért Losoncra. Itt csakhamar egy szlovákiai hangverseny-körútra kapott meghívást. Előbb korábbi sikereinek színhelyein: Rimaszombatban és Dobsinán adott hangversenyt, majd ismét a szlovákiai fürdővárosok következtek és a turné befejező hangversenyére Pöstyénben került sor.

Losoncra visszatérve, nem gondolta Schweitzer Oszkár, hogy ez volt az utolsó szlovákiai hangversenykörútja. Mint kiderült: Budapesten olyan előnyös lehetőségek vártak rá, hogy további zenei tervei miatt búcsút mondott szülővárosának és a magyar fővárosban folytatta művészi pályáját.

          Életének erről a szakaszáról — amely már nem kötődik szűkebb pátriájához — csak dióhéjban adhatunk összefoglalást.

          Budapesten a rádióhoz került és mint hegedűművész, karnagy, valamint zeneszerző — a fasizmus éveit leszámítva — egészen 1948-ig kiélhette sokirányú művészi ambícióit. Különösen jeles művészekből álló szalonzenekarával szerepelt sűrűn a magyar rádió zenei adásaiban. Goiten Frigyes, Kerpely Jenő (a világhírű Waldbauer-kvartett tagja), dr. Herz Ottó, Kósa György, Dénes Vera stb. voltak zenekarának tagjai. […]”


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 11402018-11-03 10:24:34

És egy későbbi ismertető "A HÉT" 1966.08.14-i számában:



"[…]



Losonczi-Schweitzer Oszkár 1890. január 9- én, az akkori Alsópatakparton levő anyai nagyszülők házában született. A Losoncon karmesterkedő Lehár Ferenc katonazenekarának szólóhegedűse volt. Czóbel Leó volt az első tanítómestere. Már diákkorában több ifjúsági hangversenyen szerepelt, amikor Hubay Jenőnek is bemutatták, s annak ajánlásával került a budapesti Zeneművészeti Akadémiára. Tudása annyira fejlődik, hogy még mint növendék az Akadémia engedélyével önálló hangversenyeket tart. Így már 1909-ben a losonci Vigadó nagytermében hangversenyezett, és bejárta a mai Szlovákia több városát. Az oklevél megszerzése után újabb országos turnéra indult. Az első világháború után előbb Pesten nyitott hegedűművész iskolát, majd hazatért Losoncra, hogy aztán 1929-ben családostól végleg Budapestre költözzék. Itt az Omnia mozgófénykép-színház zeneigazgatója lett. 1930-ban bekapcsolódott a Magyar Rádió munkájába, ahol a neve alatt működő művészegyüttessel — leszámítva a gyászos hitleri időket — 1948-ig működött mint karnagy, zeneszerző és szólista. Szerzeményei állandó műsorszámai voltak a rádiónak. 1936- ban alapította az Új Magyar Művészek és Műpártolók Társaságát, melynek célja a szegény sorsú tehetségek felkarolása és nyilvánossághoz való juttatása volt. 1930-ban életre hívta az Országos Szimfónikus Zenekart, amely az Operaház zenekara mellett Budapest egyetlen számottevő zenekara volt. A német megszállás alatt munkatáborban sínylődött. Ekkor komponálta a „Szabadság dalát“ és 1945-ben ezzel a dallal ünnepelték Budapesten az első szabad májust. A felszabadulás után a Budapesti Hangversenyzenekar tagja lett, majd több színházi zenekarban is működött, aztán a budapesti KISZ Művészegyüttes hegedűtanára lett. 1964-ben a Zeneművészeti Főiskola aranydiplomával tüntette ki. Magas kora ellenére még ma is dolgozik, komponál és itt-ott fel is lép. Számos műve jelent meg nyomtatásban, a nyilvántartás szerint már a 158. kompozíciójánál tart. […]”


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 11392018-11-03 10:24:31

„Pályaívéről” az irodalmi szemle 1980. évi 2. számában, „Losoncról indult el” címmel részletes beszámolót olvashatunk. Hubay Jenő Losoncról elszármazott és leghosszabb időt megélt tanítványa a múlt század első harmadától állandó szereplője volt a magyar rádiónak. A történelem viharai őt is keményen sújtották, ám ő mindig talpra állt, és munkájával mindegyik történelmi korszakban elismerést váltott ki. Műveiből ennek ellenére (vagy éppen túlélésének a sikeressége miatt?) mégsem találunk meg egyet sem az interneten, vele készült hanglemezről sem esik szó. Ki volt ő valójában, és milyen értéket tett le az asztalra mint hegedűművész és zeneszerző?



LOSONCZY SCHWEITZER OSZKÁR (Losonc, 1890. jan. 9. – Bp., 1981. jan. 9.) hegedűművész, zenekarvezető, zeneszerző a következő elfeledett (vagy elfeledtetett?) művész, akiről néhány bejegyzés erejéig írni kívánok. 



Fotót – ide nem beilleszthetőt – csak a fent említett írásban és az 1936-ban megjelent kisenciklopédiában, „A magyar muzsika könyvé”-ben találunk róla. Utóbbiban az alábbi rövid ismertető áll:



„Losonczi Schweitzer Oszkár hegedűművész, zeneszerző és karnagy. *1890, Losonc. Tanulmányait a Zeneművészeti Főiskolán végezte, ahol tanárai: Bloch J., Mambrinyi és Hubay J. 10 évig volt európai hangversenykörúton. 1922—23-ban a losonci zeneiskola igazgatója. 1929-ben megalakította az Orsz. Szimfónikus Zenekart. Mint karnagy, állandó szereplője zenekarával a rádiónak, amelynek tagjai Herz Ottó dr. Hannover György, Kerpely Jenő, Setét György. Művei: hegedűkompozíciók (Perpetuum mobile, Air, Conte fantastique, Altwien, Chanson d'amour italienne stb.), zenekari művek és dalok. Dalainak szövegeit Ady, Papváry Elemérné, Mécs László, Kassák Lajos, Pálmai József és Borsodyné Novy Panni stb. írták. Ismertebbek: Szól a harang, Őszi tilinkózás, A fiatal munkás, Vadvirágos réten. Zenepedagógiával foglalkozik.”


A nap képe • 21022018-11-03 01:05:44

217 éve született Vincenzo Bellini

 



Heine és Bellini.



Heine, a geniális költő gúnyolódásainak és élceinek egy időben kiváló céltáblája volt Bellini, a híres zeneszerző, mind a ketten gyakran voltak vendégei Belgiojoso hercegnőnek, a kinek háza akkoriban gyülhelye volt Páris írói és művészi köreinek. Bellini rendkívül jó, gyermekded kedélyű ifjú volt, kit a nők bálványoztak és a ki abban az időben már tetőpontjára hágott dicsőségének.



Szerencsétlenségére naivul bevallotta, hogy nagyon babonás. Ezt a gyöngéjét Heine kizsákmányolta és rendkívül jóízűen mulatott azon, ha sikerült neki Bellinit tréfáival megrémíteni. Egy ízben együtt billiárdoztak a hercegnő falusi birtokán. «Jól teszi, kedves barátom, — szólt Heine Bellinihez — játsszék, éljen gyorsan, mert ön rendkívüli lángeszénél fogva arra van kárhoztatva, hogy fiatalon, nagyon fiatalon haljon meg, mint Rafael, Mozart, Jézus. ...»



«Ez borzasztó!, ne beszéljen ilyeneket, — kiáltá Bellini — ne beszéljen a halálról. Hercegnő, tiltsa meg neki!»



«Aggodalmam kétségkívül alaptalan, — folytatá a gonosz élcelő, — és fenyegetésem nagyon ártatlan, mert hiszen egyetlen hangot sem ismerek kedves barátunk műveiből. Reméljük, hogy a világ túloz, midőn önt úgy felkapja. Önnek cherubin-arca megnyugtat engem sorsa iránt.»



A fiatal mesternek nem tetszett ez a tréfa és sokáig neheztelt érte Heinére. Jaubert asszony ki akarta őket békíteni és e célból kis társaságot hívott magához ebédre, természetesen Bellinit és Heinét is. Elérkezett az ebéd ideje, Bellini nem jött.



«Kétségkívül fél Heinétől,» szóltak többen nevetve. Megnyílik az ajtó; mindenki felkiált: ez ő! Nem ő volt. Levelet küldött, melyben elmaradását azzal menti, hogy komolyan beteg.



«Ez nyugtalanít engem, — szólt Belgiojoso hercegnő, aki szintén a meghívottak között volt. «Szegény Bellini nagyon beteg lehet, ha nem jön el. Előre örült a mai ebédnek.»



Jaubert asszony szintén kifejezést adott aggodalmának.



— «Meglátszik, hogy önök asszonyok, — szólt Heine. Nyugtalanítja önöket e levél, melyet a beteg sajátkezüleg irt. Megengedik, hogy én is elolvassam? Nos, nézetem szerint, ez a levél nagyon megnyugtató: biztos vonások, illatos papír; a sajnálkozó kifejezései, mintha cukornáddal volnának írva. ...»



«Vajon csakugyan oly nagy zeneszerző volna az, a ki ezt a levelet készítette? Én inkább az ifjú Werther művének tartanám, aki azért marad el, mert Lottéjával akarja tölteni az időt.»



És erre Heine hangosan felkacagott, mert saját ötletei őt mindig nagyon mulattatták.



Négy nappal később Bellini halva volt, a kolera egy neme ragadta el. Midőn Heine e hírt meghallotta, mosolyogva így szólt: «Megjósoltam!»



 



MAGYARORSZÁG, ÉS A NAGYVILÁG, 1882.XII.31. (53. szám)


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 11382018-11-01 14:16:39

A ZENE, 1940/10. SZÁM:



          Veress Endre: Beretvás Hugó emlékezete



          „Március б.-án, rövid szenvedés után, gellérthegyi villájában meghalt Beretvás Hugó zeneszerző. Hatvannyolc éves korában, munkakedve és alkotóereje teljében ragadta el a halál. Vele a magyar zenekultúra öreg gárdistája, őrtállója és egyik leglelkesebb harcosa távozott az élők sorából.

          Munkássága felölelte a zeneművészet minden ágát, különösen az énekes és egyházi zenében volt otthonos. Miséi, oratóriumai külföldön is számos előadást értek meg. Műveit puha dallamosság, gazdag lelemény és színes képzelőerő jellemzi, s mind tükre lelkületének. Irt számos orgonafantáziát, kórus- és kamarazeneművet is, valamint két kötetnyi műdalt. Főműve az »Assisi Szent Ferenc« pályadíjnyertes oratórium s mellette legismertebbek még Ave Mária-ja és a nagyszabású »Éji látogatás« ballada. Utolsó művei közt foglal helyet a »Szent István méne Szentmártonba« című, állami díjat nyert kantáta, melynek mind tárgya, mind zenéje a magyar őstelevényből sarjadt, és amely finom, bensőséges hangja, hálás szólamai, egységes hangulata folytán állandó műsorszáma kellene legyen a templomi hangversenyeknek.

          Emlékét nemcsak mi, akik mint embert is jól ismertük, fogjuk szívünkben szeretettel megőrizni, hanem fennmarad nemes szellemét hirdető műveiben is. Beretvás Hugó, az énekesek nagy barátja és szolgálója, mindaddig köztünk marad, míg ének és melódia az életet szivárványívként átfogják.”



E prófécia teljesülése még várat magára ….


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 11372018-10-31 07:46:33

Képtalálat a következőre: „Mosonyi mihály”



148 éve hunyt el a német származású magyar zeneszerző.



Részletek a burgenlandi tartományi kormány Brand—Mosonyi ünnepségén 1970-ben tartott ünnepi beszédéből:



          „MOSONYI MIHÁLY EMLÉKEZETE*



          Amikor összegyűltünk itt, hogy lerójuk az utókor kegyeletét Frauenkirchen fia, a Michael Brandként született és száz esztendeje, 1870. október 31-én Mosonyi Mihályként meghalt zeneszerző emléke előtt, tudva-tudatlan egy nagy kortárs, Liszt Ferenc felszólításának teszünk eleget. Mosonyi temetésének napján Liszt így írt Ábrányi Kornélnak, a Zenészeti Lapok szerkesztőjének: „Mosonyi halála mindnyájunk szívét mély gyásszal tölti el. Elvesztése elszomoríthat a hazai zeneművészet érdekében is, melynek ő egyik legnemesebb, legbátrabb és legérdemteljesebb képviselője volt. Bárki is büszke lehetett vele egy lépést tartani az általa követett úton. ... Tiszteljük emlékét azáltal, hogy igyekezzünk gyümölcsözővé tenni példáját és útmutatásait.”



           De hát milyen is volt ez a pálya, melyen — Liszt Ferenc önmagára is vonatkoztatott szavaival — „bárki is büszke lehetett vele lépést tartani?” Innen indult — e földről, a mai Burgenland, az egykori Nyugat-Magyarország földjéről, Frauenkirchenből, az egykori Boldogasszonyfalváról.



          Tanuló éveiről azért érdemes szólni, mert azok Mosonyi jellemét — szorgalmát, kitartását, céltudatosságát — is megvilágítják. A pozsonyi Turányi Károlynál, későbbi aacheni főzeneigazgatónál folytatott rövid tanulmányaitól eltekintve Mosonyi igazi mestere saját maga volt. Leírta Hummel nagy zongoraiskoláját, alaposan tanulmányozta Reicha zeneszerzés-tankönyvét, és — erre a jubiláris Beethoven-esztendőben külön is érdemes rámutatni — lemásolta Beethoven vonósnégyeseit, egy-egy szólam kivételével. Ez utóbbiakat ő maga „komponálta” hozzá a műhöz, s az utólagos összehasonlításkor boldog volt, ha az általa írt szólam helyenként megegyezett Beethoven eredeti elképzelésével. Nagy magyar zeneszerző-kortársai közül kétségkívül Mosonyi volt, aki egy, a bécsi klasszicizmus szellemében fogant zenestílus kialakításával kísérletezett magyar földön.



Beethoven hatása több művében megtalálható, mindenekelőtt kamarazenéjében, valamint az 1844-ben írt zongoraversenyében és az ugyanabban az esztendőben bemutatott I. szimfóniában. E szimfónia első előadása után a kritika nem is hagyta szó nélkül a „Beethoven-nyomokat.” De ne feledjük, Magyarországon a szimfonikus zene „újszülött” volt Mosonyi korában, először meg kellett tanulnia „beszélni,” hogy utóbb önálló gondolatokat is kifejezhessen. Néhány évtizeddel később — Liszttel és Erkellel együtt — épp Mosonyi volt, aki a legtöbb eredeti gondolatot fejezte ki új, önálló és eredeti nyelven.



          Az 1840-es években Mosonyi megbecsült nevet vívott ki magának Pest és Buda zenei életében. Magyar hangú művek írásával ekkor még nem kísérletezett, sőt, a kor internacionális-progresszív irányzatának, a zenei romantikának szele is alig érintette meg. Életében az 1856-os esztendő hozta meg azt a fordulatot, mely őt egyszeriben a magyar zene élvonalába emelte.



        1856-ban Magyarországra jött Liszt Ferenc, hogy betanítsa és elvezényelje az esztergomi bazilika felszentelésére írott nagyszabású új kompozícióját, a Missa solemnist. Az akkor még Brand nevet viselő Mosonyi zenekari nagybőgősként működött közre a Liszt-mise esztergomi ősbemutatóján. Itt és ekkor ismerte meg személyesen Lisztet — itt és ekkor tárult fel előtte Liszt alkotói nagysága. „Mert addig — írta később Mosonyi — azon általános közvélemény nyomán én is csak a sok üres szót szaporítám érdekében, mely Lisztet, mint kiváló zongoravirtuózt dicsőítette ugyan, de nagy zeneköltőnek egyáltalán nem akarta elismerni. — De a kérdéses mise próbái alatt leesett a hályog a szememről s töredelmes szívvel vertem a «mea culpá»-t!”



          A klasszikus alapműveltségű Mosonyi előtt tehát megnyílt a zenei nagyromantika világa: Liszté, Schumanné, utóbb Wagneré. A kor legmodernebb irányzataival ismerkedett meg — s ezek művelőitől tanulta meg azt is, hogy a leghívebben és legméltóbban akkor követi a klasszikus mestereket, ha új utakat tör, önálló és eredeti mondanivaló megszólaltatója lesz.



         De merre keresse Brand az új utat, melyen senki nem járt előtte? Egy siker és egy balsiker mutatja meg: merre kell haladnia. A balsiker: «Kaiser Max auf der Martinswand» című romantikus német operája, melyet 1856-ban és 1857-ben komponált, és melynek hibáira — arra mindenekelőtt, hogy a zeneszerző itt olyasvalami elmondására vállalkozott, melyet mások korábban már elmondtak — az időközben jó baráttá lett Liszt mutatott rá. A sikert pedig azok a magyar hangú darabjai hozták meg számára, melyeket Erzsébet császárné 1857-es első magyarországi útja alkalmából komponált: két kórusmű. Üdvözlet és Völkerfrühling, valamint egy zongoradarab: Pusztai élet. Utóbbiban a verbunkos táncmuzsika elemeiből kialakított zenei genre-festészet megteremtésére tett kísérletet. A darabnak sikere volt, maga Mosonyi is elégedett volt vele, mert néhány évvel később így summázta műve jelentőségét: „s éppen ezen albumban (ti. az Erzsébet-albumban) tett kísérletek után győződtem meg tulajdonképpen arról, hogy a magyar zene valósággal hivatva van egyik önálló, külön s eredeti műágát képezni az összes zeneművészet törzsfájának.”



          E felismerést követően másfél-két esztendeig nem jelentkezett a nyilvánosság előtt új zeneművel. De annál szorgalmasabban kísérletezett dolgozószobájának magányában. Sorra vette: a magyar népies műdal és a magyar hangszeres tánczene, a verbunkos elemeiből milyen eszközökkel — az akkori modern zeneművészet milyen formai, ritmikai, harmóniai és egyéb kombinációval — lehetséges új, önálló és korszerű műzenei stílus kialakítása.



Mire újra a nyilvánosság elé lépett: Michael G. Brand, a pesti német zeneszerző nem létezett többé. Az általa választott irány nemzeti jellegét demonstrálandó, a kísérletező zeneszerző szűkebb hazájára, Moson megyére utalva, felvette a Mosonyi Mihály nevet. E néven vonult be a zenetörténetbe.

          1859-ből való Mosonyi „Magyar gyermekvilág” című zongoradarab-sorozata: tizenkét „életkép” a magyar romantika stílusában. Ezekkel a darabokkal Schumann „Gyermekjelenetei” és Bartók „Gyermekeknek” című zongoradarab-sorozata között vert hidat. Szimfonikus költeményeiben — Gyász hangok Széchenyi István halálára, Hódolat Kazinczy Ferenc szellemének, Ünnepi zene — a szimfonikus programzene magyar változatát alakította ki, Bartók „Kossuth” szimfóniái költeményéig előremutatva. Heine, Lenau és Geibel német verseit megzenésítve a romantikus Lied legnagyobb mestereivel, Schuberttel, Mendelssohnnal, Schumann-nal talált kapcsolatot, hogy azután magyar költők — Petőfi, Arany, Tóth — versei nyomán a magyar deklamáció törvényeit kutatva, lerakja a magyar művészi dalirodalom alapjait. Ö volt az első, aki szimfonikus műben felhasználta az addig csak cigányzenekari instrumentumként ismert cimbalmot: ezzel Kodály Zoltánnak adott példát.



         1860-ban jelent meg az első magyar zenei hetilap, a Zenészeti Lapok, melynek Mosonyi kezdettől fogva, főmunkatársa volt. Itt jelent meg Mosonyinak s az általa elgondolt „új magyar”-mozgalomnak program-nyilatkozata: „a magyar zenének művészi értelemben vett kifejlesztése által (a német, olasz s francia zeneirány s iskola mellett) teremtsük meg a 4-ik világhírű írmodort is: a magyart.” Ismét egy olyan terv, melyet a maga teljességében a 20. század, Bartók és Kodály kora valósított meg. S Mosonyi írta le Magyarországon először, hogy a zenei élet szervezetét alulról, az alapokon kezdve kell felépíteni, s hogy ez az alap nem lehet más, mint a zeneileg művelt nagyközönség. Számos gyakorlati javaslata közül különös említést érdemel egy: a Nemzeti Zenede „adjon ki egy nem nagy terjedelmű s népies modorban írott ének-tankönyvecskét, melyet minden falusi iskola-tanító használhatna.”



         Mosonyi elgondolásainak úttörő jellege tüstént elénk tűnik, ha összevetjük a zenei nevelésnek Kodály Zoltán nevéhez fűződő, immár világhírű módszerével. Épp ilyen alapvető elgondolások láttak napvilágot Mosonyi „A dalmű s a magyar Nemzeti Színház” című tanulmányában. „Egy magyar dalműnek valóságos nemzeties jellemzéséhez — írta Mosonyi — mindenek felett szükséges 1-ször: az ének-beszéd (recitatív) részeknek különös műgonddal való kezelése; mert azoknak — nem lévén egyebek, mint szabályos szavalatok — már a magyar rhytmus minden elágazásai jellemét magukon kell hordaniok, ...2-szor: szükséges a hosszabb, szenvedélyesebb s mesterséges (művészi) előadást igénylő magány dallam-részeket is a magyar zene sajátságai s elemei szerint alkotni... 4-szer: különös műgond fordíttassák a kardalokra, mert egy magyar dalműben azoknak kell a valódi fénypontokat képezni. ...”



          Ezeket az elveket két magyar operában valósította meg Mosonyi: a Vörösmarty nyomán írt Szép Ilonkában és a Szigligeti librettója nyomán komponált Álmosban. Mindkét mű komponálásakor más és más zenei elvek vezették. Az elsőben a magyar népies dal elemeiből kialakított népies-lírikus opera megteremtése, a másikban, Richard Wagner új zenedrámai eszméitől és zenei nyelvétől inspirálva, a magyar mitikus zenedráma s a magyar énekbeszéd kialakítása lebegett szeme előtt. Mintegy felvázolva a magyar színpadi zenének azokat a lehetőségeit, melyek a 20. században Kodály daljátékaiban, a Háry Jánosban és a Székelyfonóban, másfelől Bartók operájában, A kékszakállú herceg várában öltöttek testet. Látnivaló tehát, hogy Mosonyi itt is hídverő volt: hídverő a 19. s a 20. század között.



          „Hogy a valóban jellemzetes művészi feldolgozás miként képes a még tökéletes nemzeties elemből csaknem bevégzett tökélyű műzenészeti termékeket alakítani — írta Wagner 1863-ban —: erre példa Mosonyi Mihály «Tanulmányok» című műve II.-ik füzetének XIII.-ik számú darabja. Ki ne ismerné fel ebben — mely másrészt feltűnő híven tükrözi vissza a Magyar «Lassú»-k typusát — azon szellemet, mely Bach Sebestyén phantastikus előjátékait átlengi?”



         Rövid idő: egyetlen évtized állott Mosonyi rendelkezésére, hogy megvalósítsa korszakalkotó elképzeléseit. 1870. szeptember 29-ét, Mihály napját együtt töltötte Liszttel, Augusz báró szekszárdi házában. Hazafelé menet viharba került, tüdőgyulladást kapott, és október 31-én meghalt. 55 esztendős volt: szellemi erejének teljében, tele tervekkel, melyeket már csak egy új kor valósíthatott meg. Liszt „Mosonyi gyászmenete” címen zongoradarabot szentelt idő előtt elment híve és barátja emlékének, ezt a művet utóbb „Magyar történelmi arcképek” című ciklusába sorolta, melynek egy-egy tételében hat legnagyobb magyar kortársa emlékét örökítette meg. El kellett telni néhány évtizednek, míg a nagyközönség megértette azt a tanulságot, mely Lisztnek e szimbolikus tettében rejlik. Azt, hogy az emberiségnek — s különösen a Ma megosztott emberiségének — hídverőkre van szüksége: hídverőkre múlt és jelen, hagyomány és korszerűség, Kelet és Nyugat között. E felismerés különös aktualitást és jelentőséget ad Boldogasszonyfalva — Frauenkirchen szülötte, a száz esztendeje meghalt Mosonyi Mihály alakjának. Tiszteljük tehát emlékét, amint azt Liszt kívánta az utókortól, szólaltassuk meg zenéjét s engedjük, hogy beteljesedjék rajtunk a művészet varázsa, ahogyan azt Schiller szavakba foglalta: „Deine Zauber binden wieder, was die Mode streng geteilt. ...”



Bónis Ferenc (MUZSIKA, 1970. 11. szám)



Mosonyi Mihály: Ave Maria



(Korábbi bejegyzések e témában: 46.,51.,112.,158.,337.,338.)


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 11362018-10-31 07:14:13

De előbukkant még más elismert szerzeménye is:



A ZENE, 1937. ÉVI 2. SZÁMÁBAN ez olvasható:



„[…]

A Pécsi Egyetemi Szent Mór Kollégium »Szentek Csókja« c. kantáta megzenésítésére pályázatot hirdetett. A pályadíjat Beretvás Hugó, az »Assisi Szent Ferenc« c. oratórium hírneves szerzője nyerte el. A szöveg Sadd Henrik szentgotthárdi alperjel munkája; Szent István király, Szent Imre herceg és Szent Mór találkozásának gyönyörű legendáját dolgozza fel az Érdi kódex nyomán.”


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 11352018-10-31 07:01:18

Még visszatérnék Beretvás Hugóra, mert a témát semmiképpen sem szeretném a zeneszerző szerencsétlen dalszöveg-választásával lezárni:



Minthogy Beretvás Hugó szerzeményeiről nem áll rendelkezésre pontos jegyzék, megpróbáltam a korabeli tudósítások alapján összegyűjteni azokat, amelyekről eddig még nem tettem említést:



BUDAPESTI HÍRLAP, 1929.12.03.:



(Az Egri Dalkör ünnepe) […] Az Egri Dalkör Beretvás Hugó Krisztus éjszakája és Siklós Albert Kuruc rapszódia című műveit nagy sikerrel adta elő […].”



A szerzőnek e zeneműve még sokáig műsoron volt:



FRISS UJSÁG, 1937.08.17.:



„— Dutka Ákos verseivel győztek a miskolci dalosversenyen. Vasárnap harminchat magyar dalárda vonult fel ezerötszáz taggal Miskolcon a magyar dal ünnepére. A Zenepalota dísztermében Miskolc város polgármestere nyitotta meg a mesterdalnokversenyt, amelyen Győr és Rákospalota dalárdája lett a győztes. A miskolci dalnokversenyt a magyar rádió is közvetítette és külön érdekessége a versenynek, hogy Győr és Rákospalota dalárdája Dutka Ákos, a Friss Ujság kitűnő főmunkatársának, az országos hírű költőnek Krisztus éjszakája című versével, amelyet Beretvás Hugó mesterien zenésített meg, vívta ki a győzelmet.”



PESTI NAPLÓ, 1934.06.22.:



Budapest I, június 25-i rádióműsor:



„5.20: Zenekari hangverseny. Vezényel Rajter Lajos. 1. Donizetti: Don Pasquale, nyitány. 2. Haydn: D-dúr szimfónia. 3. Schubert: Rosamunda, balettzene. 4. Dr. Garami Béla: Románc. 5. Beretvás Hugó: Magyar feltámadás.”



Ez a mű 1934-től 1938-ig (még 1938-ban is) minden évben szerepelt a rádió műsorán. Lehet, hogy e szerzeménye az oka az utókor feledékenységének?



BUDAPESTI HÍRLAP, 1938.08.20.:



Ünnepi ének- és zeneelőadás a Koronázó főtemplomban

A budavári koronázó főtemplom ének- és zenekara augusztus 22-én, hétfőn d. u. 6 órai kezdettel Szent István, Magyarország első apostoli királya megdicsőülésének 900. évfordulója alkalmából ünnepi ének- és zeneelőadást rendez a koronázó főtemplomban. A műsort Erkel Himnusza vezeti be, majd utána bemutatják Beretvás Hugó: Szent István király méne Szent Mártonba” című kantátáját, amely a pécsi egyetemi Szent Mór kollégium pályadíját nyerte el. A zenemű szövegét az Érdy-kódex nyomán Saád Henrik ciszterci rendi tanár írta. Szent Istvánt Mezey Zsigmond, Szent Imrét Harangozó János, Szent Mórt Hetényi Kálmán, a krónikást Mally Győző fogja megszemélyesíteni, illetve énekelni. […]”



Beretvás Hugó egyéb szerzeményei, amelyek elhangzottak a korabeli rádióműsorokban:



Az én két asszonyom



Szent Antal prédikál a halaknak (Szimfonikus költemény)



Nem jön senki



Balatoni sajkadal



Beretvás Hugó Szent Ferenc oratóriuma (annak nyitókórusa) napjainkban is szerepel a Kapisztrán Kórus repertoárján.



Időnként Ave Mariájátis előadják, mint pl. 2013-ban Budapesten, a Magyar Szentek Templomában.




A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 11342018-10-30 23:50:42

Volkmann Róbert a Magyar Királyi Zeneakadémia egykori zeneszerzéstan tanára szűkszavúságáról volt ismeretes. Egyszer hazamenőben kedvenc tanítványával találkozott, ki ismerve mestere hallgatag és gondolatokba elmélyülő szokását szó nélkül haladt mellette, míglen az lakása elé érve tanítványának búcsúzóul kezet nyújtott. A tanítvány csak ennyit mondott: «Jó éjt, Mester.»



A gondolataiban megháborított zeneszerző haragosan rákiáltott: «Fecsegő!»—és hirtelen besietett a kapun.



A ZENE, 1937. március 16. (XVIII. Évfolyam, 10. szám)



 



További bejegyzések, ahol Volkmann Róbert neve a jelen topikban szóba került. 332.,333.,337.,829.,1038.,1039.,1092.,1103.,1104.,1112.,1116.,1132.,1133.



 


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 11322018-10-30 07:07:40

135 éve történt …



1883. október 31-én a következő hír jelent meg a BUDAPESTI HÍRLAP-ban:



Képtalálat a következőre: „Volkmann Róbert”



          "VOLKMANN RÓBERT



          A zenevilágnak ismét nagy halottja, fővárosunknak gyásza, zeneakadémiánknak pótolhatatlan vesztesége van.

          Volkmann Róbert, a galambkedélyű kedves öregúr, ki szerény visszavonultságában évenkint nagyszabású orchestrális művekkel gazdagítá a zeneirodalmat, a klasszikai formák nemes kultuszával nemesíté korát s tette halhatatlanná nevét a zene történetében, ma éjjel váratlanul elhunyt.

          Két év előtt lelkesedve hódoltunk géniusza előtt a filharmonikusok hangversenyén, hol B-moll szimfóniáját adták nagy ovációk között, — tavaly megújult a művészi öröm tüntetése a vonós négyes társulat egyik kamara-estélyén, melyen az ősz szerző jelenlétében legszebb vonós kvartettjét hallhattuk. Ez évre tervezték a III. Richardhoz írt nyitányának előadását, s a végzet azt akarta, hogy ez alkalom a hangok nagy költőjének gyászünnepe, a műélvezet az ő emléktora legyen.



          Mély fájdalommal tekintünk e koporsóra, melyben a legnemesb, mint ember és művész egyaránt kiváló alak nyugoszik.

          Volkmann Róbert Lommatzsch szászországi faluban 1815. április 6-án született. Atyja, ki kántor volt, oktatta őt zenére. A freibergi szemináriumban Anacker   karnagy képezte tovább, majd 1836-ban Lipcsében Becker az ellenpontozatokra oktatta. Élete zajtalan és szerény volt. 1839 óta kevés félbeszakítással folyton Magyarországon élt, és itt szerezte örökbecsű szimfóniáit, szonátáit, vonós négyeseit stb. Németországban jobban ismerték Volkmannt, mint nálunk; ott a legnagyobbak mellé helyezték. De itt Magyarországon is voltak a mesternek hű tisztelői, bámulói és ezek közt első a megboldogult Heckenast Gusztáv, ki egy lelkes Maecenás bőkezűségével tette egész haláláig barátja életét gondtalanná. Heckenast Gusztáv először Pozsonyban, aztán Budapesten adott nyájas és kellemes otthont Volkmann Róbertnek, ki nemeslelkű barátja áldozatkészségéből gondtalan napokat élhetett, és a múzsának áldozhatott.



          Volkmann mint zeneköltő legnagyobb volt a szimfóniában, gondolatainak mélysége, a dallamos kifejezés egyszerűségében is megragadó hangszerelés örök nevet és dicsőséget biztosítanak neki e téren. Apróbb zeneműveiben játszi kedély és utolérhetetlen báj nyilvánul. Egyike volt a legszerényebb embereknek; kerülte a nyilvánosságot; Budapesten alig ismerték néhányan tiszteletreméltó ősz alakját. Legutoljára az 1881-ki filharmóniai hangversenyek egyikén a redoute nagytermének díszes közönsége fényes ovációban részesítette az agg költőt, kinek akkor B-moll szimfóniáját adták elő. Az öreg Volkmann szerényen hajlott le egyik erkélykarzatról; ez volt az ő egyetlen nyilvános szereplése, melyre emlékezünk. Volkmann Róbert az országos zenészeti akadémián az összhangzattan és ellenpontozat tanára volt; özvegye, életének hű társa maradt utána mély gyászban.

          Volkmann utolsó óráiról a következőket írják: Tegnap délután 5 óra felé Volkmann a Diana-fürdő épületébe ment, Bettelheim kereskedő ott lakó családjának a látogatására. Minthogy gyakori szédülési rohamokban szenvedett, nem szeretett emeletre járni, felizent tehát az emeletre, hogy küldjék le Bettelheimet, s ez alatt leült egy székre a fürdő pénztára előtt, a folyosón. Alig foglalt helyet, a pénztárosnő hallotta, hogy Volkmann sétabotját a márvány kövezetre ejtette. Oda sietett, hogy Volkmannak ne kelljen a bot után hajolni, de ekkor már Volkmann elterülve feküdt a földön. Csaknem e szempillanatban lépett be a kapun dr. Koller, a Diana-fürdő tulajdonosának háziorvosa, kinek családjával Volkmann szintén baráti viszonyban állott. Ő és Matusovszky miniszteri tanácsos, ki véletlenül éppen a kapu előtt ment el, odasiettek a mesterhez, de csakhamar erős szívszélhűdést s a beteg reménytelen állapotát kellett konstatálniok. Volkmannt egy karszékbe tették s eszméletlen állapotban szállították lakására. A mester eszméletlen állapotban volt az esti órákban, s éjjel 11 órakor következett be a halál. A gyászhírt azonnal táviratilag tudatták Volkmann rokonaival, Szászországban élő sógornőjével.



*



[…]”



Volkmann Róbertet Budapesten, a Kerepesi temetőben (34/1-1-31) helyezték örök nyugalomra. Sírját ma is kegyelettel ápolják:



Fájl:Volkmann Róbert sírja.jpg



És a mű, amelynek az előadását a zeneszerző már nem érhette meg:



Robert Volkmann(1815-1883):Richard III,Op.68-Overture(1871)



Megjegyzések.:



Volkmann Róbert halálának időpontját különféle forrásokban hol október 28-ra, hol október 29-a, hol október 30-ra teszik. Október 30. tűnik igazoltnak.



További bejegyzések, ahol Volkmann Róbert neve a jelen topikban szóba került. 332.,333.,337.,829.,1038.,1039.,1092.,1103.,1104.,1112.,1116.)


Zenetörténet • 2462018-10-29 12:11:12

Kapcsolódó kép



Dmitrij Sztyepanovics B O R T N Y A N S Z K I J



(1751.10.28. Glukhov [Hluhiv] – 1825.10.10. Szentpétervár)



Ebben a hónapban volt születésének 267. és halálának 193. évfordulója. Bortnyanszkijt kora legjelentősebb orosz zeneszerzőjének tartották, aki (Keldis szerint) „valamennyi kortársa közül kiemelkedik stílusának egységével és kiforrottságával. Éppen ezért láthatjuk benne Glinka klasszicizmusának legközvetlenebb előfutárát”.



 Részlet Jurij Vszevolovodics KELDIS írásából ((Az orosz zene története, Zeneműkiadó V., 1958):



          „[…]



          Dmitrij Sztyepanovics Bortnyanszkij ukrajnai származású. 1751. október 28-án született Glukhov városban. Már gyermekkorában az Udvari Kórusba került, ahol szép hangjával és kitűnő zenei tehetségével nyomban magára terelte a figyelmet. A híres velencei mesternek, Galuppinak a keze alatt kezdett zeneszerzéssel foglalkozni. Amikor Galuppi elutazott Pétervárról, hamarosan Bortnyanszkij is utána ment Itáliába, hogy folytassa zenei tanulmányait. Egy egész évtizedre ott maradt. 1769-től 1779-ig Itáliában Bortnyanszkij nemcsak nagy és sokirányú zenei műveltségre tett szert, hanem megérhette tehetsége nyilvános elismerését is. Velencében és Modenában, két nagy itáliai színházban bemutatták operáit. Nyilván operáinak külföldi sikere alapozta meg boldogulását hazájában. Visszahívják Oroszországba és Pavel Petrovics nagyherceg trónörökös udvarában alkalmazzák. Pavel, aki szembehelyezkedett anyjával, II. Katalin cárnővel, feleségével külön udvartartást vitt Pavlovszkban és Gatcsinában, a fővárostól távol. Bortnyanszkijnak az volt a feladata, hogy különféle ünnepségekről, világi szórakozásokról és a nagyhercegi udvar családi mulatságairól gondoskodjék. Ugyanakkor azonban az Udvari Kórusban is dolgozik, számos énekkari művet ír az egyházi kultusz és az udvari ünnepségek céljaira. 1796-ban a Kórus vezetője lesz és az is marad egészen haláláig.



          Bortnyanszkij hírnevét Oroszországban és befolyását az orosz zenei kultúrára főként vallásos műveinek köszönheti, ezek alkotják műveinek többségét.



          1786-ban és 1787-ben Pavel Petrovics nagyherceg galcsinai és pavlovszki vidéki rezidenciáján bemutatják Bortnyanszkij «Sólyom» és «A fiú, mint vetélytárs» című operáit. Mindkettőt műkedvelő udvari arisztokraták adták elő francia nyelven. A két opera felépítése és stílusa a francia vígoperához igazodik. De, mint Bortnyanszkijra hatással voltak itáliai tanulmányai, az olasz opera néhány jellegzetes eszközét is felhasználja: szélesen kibomló áriákat, élénk, vidám és szellemes felvonásvégi együtteseket ír az olasz vígopera szellemében. Végül – és ebben már az orosz nemzeti hagyományok hatása jelentkezik – mindkét operában elég nagy szerepet biztosít a kórusnak. (Érdekes megjegyezni, hogy Bortnyanszkij olasz operáiban is alkalmazott kórust.) A «Sólyom» és «A fiú, mint vetélytárs» a kifejlesztés méretei és technikai színvonal tekintetében jelentősen felülemelkedik korának dallamos, vaudeville-szerű orosz operatípusán.



          Bortnyanszkij hangszeres kamarazenéjét is lágy dallamosság és derűs kiegyensúlyozott líra jellemzik. Ide tartoznak zongoraművei: 6 szonáta, néhány együttes és egy két kisebb darab. Mindezeket Pavel felesége, Maria Fedorovna nagyhercegnő számára írta. Ezért anyaguk egyszerű, számol a műkedvelő mérsékeltebb képességeivel. Ennek ellenére a mesteri kéz nyoma ezeken a darabokon is érezhető.



          Bortnyanszkij szonátái – stílusukat tekintve – a korai európai klasszikus művészetnek azokhoz a formáihoz állnak közel, melyekből Haydn és Mozart művészete kibontakozik. Az általános stilisztikai színvonal szempontjából bizonyos párhuzamba állíthatók Bach fiának, Johann Christian Bachnak a műveivel, aki zongorára ültette át az olasz „bel canto” elveit.



          Bortnyanszkij munkásságának legfőbb területe, mint arra már rámutattunk, az egyházi zene. Igen sok ide sorolható kompozíciót írt, amelyeket az egyház hivatalosan elfogadott és mintaszerűnek tekintett. Egy egész korszakon át – a 18. század végétől a 19. század közepéig – ezek határozták meg az orosz egyházi ének stílusát. Nagy hatásukat annak köszönhetik, hogy Bortnyanszkijnak sikerült a kultikus formák „világiasítására” irányuló törekvéseket összeegyeztetnie azzal az egyszerűséggel és tartózkodással, amelyet az istentiszteleti rend ünnepélyessége és szigora megkívánt.



          Bortnyanszkij egyházi szerzeményeiben a szólóknak nincs vezető-szerepük és virtuóz jellegük, a polifonikus kifejezés eszközeit aránylag óvatosan és gazdaságosan alkalmazza, az írásmód egészben véve világos és kiegyensúlyozott, a műveket minden tekintetben mértéktartás jellemezte. A „gáláns” olaszosság Bortnyanszkij egyházi énekeiben ugyanolyan lággyá és érzelmessé alakul, mint operáiban és énekes kamaraműveiben. Nemegyszer olyan dallamfordulatokra bukkanunk, melyek az érzelmes, idillikus románccal, vagy népdallal rokonok, illetőleg ezeknek a korra jellemző városi változatával.



          Bortnyanszkij művészetének csúcsa a hangszerkíséret nélküli énekkari koncert. Egyházi koncertjei ciklikus jellegű nagy művek, melyekben valamennyi tétel szorosan kapcsolódik egymáshoz és elszakíthatatlan egészet képez. Legjellemzőbb rájuk a háromtételes felépítés gyors, vagy legalábbis viszonylag gyors kezdő és befejező tétellel, lassú középrésszel. A középső tételben rendszerint a szóló van túlsúlyban, a tétel írásmódja áttetsző, gyakran két vagy három szólammal készül, amelyek párhuzamos tercekben vagy szextekben haladnak. A szélső tételekben viszont tömörebb énekkari hangzás uralkodik, a szóló csak epizódszerűen jelentkezik, mintegy ellentétképpen: ezek a tételek viszonylag erőteljesebben polifonikusak.    



          Bortnyanszkij énekkari koncertjeinek stílusában megtaláljuk a pompa és az impozánsnagyság ama vonásait, amelyek a 18. század hivatalos udvari művészetét jellemezték, és amelyek Sartinak és iskolájának alkotásaiban jutottak leginkább kifejezésre. Különösen jellemzőek Bortnyanszkij két-kórusos koncertjei. Ezek gyakorta szinte sugározzák az erőt és a nagyszerűséget. Ugyanakkor észre lehet venni, hogy tartózkodó, eszközeivel gazdaságosan bánni kívánó, sőt bizonyos bensőségre törekvő művész. De az olyan emelkedetten ünnepélyes jelleg, amilyet a díszes udvari istentiszteletek kívántak meg, Bortnyanszkij művészetének leggyengébb pontja.



          Koncertjei közül azok a legjobbak, melyekben a lelki bánat, az ima, a részvét vagy bűnbánat hangulata uralkodik. Ilyen különösen a Csajkovszkij által nagyra értékelt „Mondd meg. Uram, hogy halok meg” című harminckettedik koncert.



          Bortnyanszkij zenéje nyugodt és békés, lágy és tartózkodó, sem az érzések könnyes elmosódásába, sem erősen feszült szenvedélybe nem csap át. Az érzéseket idealizáltan tükrözi, mintegy megtisztítva minden esetlegestől és a köznapi fölé emelten.



          Bortnyanszkij 1825. október 10-én hunyt el Szentpétervárott.”



Semmelweis Vegyeskar - Bortnyanszkij: Tyebe pojem (Néked éneklünk)


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 11312018-10-29 10:55:59

A történethez ez is hozzátartozik ….



 A ZENE, 1933. 13.-14. SZÁM, 244.-245. OLDAL:



Huszonhatodik hangverseny — 1933. március 19-én, vasárnap d. u. 5 órakor

Karnagy: Bor Dezső



B bérlet.

ÜNNEPI HANGVERSENY

a SZÉKESFŐVÁROSI ZENEKAR 10 éves fennállása alkalmából



Közreműködnek : Szedő Miklós és Csóka Béla operaénekesek.



Budapest Székesfőváros Népművelési Bizottsága és a Székesfővárosi Zenekar tízéves fennállásuk alkalmával a magyar zeneművészet pártolása érdekében a múlt év október havában pályázatot hirdettek nagyobb és kisebb terjedelmű zenekari mű és zenekarkíséretes dal megkomponálására. A január elsején letelt határidőre összesen 89 pályamű érkezett be, 19 az első, 26 a második és 44 a harmadik csoportra.



1. Rajter Lajos: Divertimento, nagy zenekarra. […]



2. Beretvás Hugó (1872 Budapest): Szeretnék szántani. Szövegét írta: vitéz Dr. József Ferenc királyi herceg.











Szeretnék szántani



Magyar tarlókat,



Szeretnék felrázni



Magyar alvókat.



 



Szeretnék széttörni



Sok rossz kötést,



Szeretnék megölni



Üres időtöltést.



 



Szeretném dúlva törni



A sok meddő irtást;



Mind azt sírba tenni,



Mi gyáva vakondmódra,



Titkon elhúzódva



Jövendőknek sírt ás.



 



Szeretnék haladni,



Nektek jövőt adni,



Szegény vesztegállók,



Rabkörben járók.



Szeretnék kiáltva,



Nagy térre kiállva



Tokból zászlót tépni,



A holnapra lépni.



 



Szeretnék élő magyar lenni,



Élő magyarokkal menni



Cél felé,



Ledöntendők felé!





Szeretnék terelni,



Szeretnék nevelni!



Szóval: lenni veletek jövő!



Érő akaratmező!





Szeretnék szántani nagy mélyig,



Magyar alvókat éberré bántani,



Magyar tarlókat mélyig szántani,



Szántani: a várva várt,



Csodás nagy ébredésig.




          Dr. József Ferenc királyi herceg izzó, lelkes hangú, lendületes költeményét Beretvás szerencsés inspirációval, nagy dologi készséggel öntötte hangokba. A strófikus formát választotta, közbeékelt trióval, ezzel formában is kitűnő keretet adott művének. Pompásan sikerült a trió indulószerű felfokozása, a da capo előtti elhalkulás, majd az utolsó strófa látomásszerű hatalmas nekilendülése, valamint a himnusz-szerű záradék. Beretvás hatásos dala kétségkívül hálás repertoárdarabja lesz dalénekeseinknek.

          Beretvás Hugó egész fiatalon került Bécsbe, Hans Richter mellé, mint a Nagyopera korrepetitora. Tanulmányait félbeszakítva, kereskedői pályára lépett, de Budapesten letelepedve, Siklós Albertnál fejezte be zenei képesítését. Ady Endrének csaknem félszáz dalát zenésítette meg és a nagy poétával szoros barátságot tartott fenn. Lányi Viktor szövegére Assisi Szent Ferenc c. oratóriumot írt, melyet 1926-ban mutatott be a M. kir. Opera. E hatalmas arányú műve Salzburgban, Bécsben és Északolaszország több városában is előadásra került, átütő sikerrel. Számos egyházi művet írt, közöttük legismertebbek : Ave Maria-ja, Stabat Mater-e és Szent Ferenc Naphimnusa, […]”



Elgondolkodtató, hogy a beérkezett pályaművek közül miért éppen Beretvás Hugó szerzeménye lett a második helyezett, megelőzve a Hollósy Kornél, Polgár Tibor, Ábrányi Emil és Szenkár Dezső által benyújtottakat. Ennek két oka lehetett: Vagy valóban olyan sikerült volt Beretvás Hugó kompozíciója, hogy megérdemelten kapott előkelő helyezést, vagy némelyek úgy vélték, hogy az irodalom- és zenetörténetben mindenképpen helyet kell szorítani Dr. József Ferenc királyi herceg „izzó, lelkes hangú”, hazafias (!?) költeményének, amelynek tartalma egy Habsburg tollából - különösen az Osztrák-Magyar Monarchia bukása után - nem hangzik túl hitelesen. Sőt, némely strófája vérforralóan igaztalan és álságos, műfajában pedig fölöttébb gyenge produktum. Persze, a mű bemutatóján a királyi herceg is megjelent. Nem kisebbítve a zeneszerző érdemeit, feltehető a kérdés: Elképzelhető, hogy Beretvás Hugó kompozíciójának a sikerében ez a körülmény is szerepet játszott? ….


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 11302018-10-29 10:24:38

Úgy tűnik, a két Beretvás csupán névrokonságban állt egymással. Legalább is eddig a közöttük lévő név- és szakmai rokonságon kívül egyéb kapcsolat fennállására nem találtam megerősítést.


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 11282018-10-26 11:04:27

A ZENE, 1931/1. SZÁM:



          "Az október 4.-iki hangverseny műsorának ismertetése



          Beretvás Hugót oratóriuma megírására Assisi Szent Ferenc romantikus élete és 1926. jubiláris évének közeledése inspirálta. A nagyvonalú, 3 részre tagolt mű bemutató előadása a salzburgi Festspielhausban zajlott le ünnepélyes keretek közt. Utána a budapesti Operaházban hallottuk tökéletesen szép előadásban, Márkus László főrendező költői sugallatú szcenírozásában. Azóta bejárta Németországot, Ausztriát és Olaszországot, sok dicsőséget, elismerést szerezve alkotójának.

          Beretvás Hugó Budapesten született 1872-ben. Bár kereskedői pályára készült, kora ifjúságában megnyilatkozott nagy zenei adottsága a komponálás technikájában való elmélyedésre sarkalta. Bécsbe került, és az udvari opera szólókorrepetitorának neveztette ki a magyar származású Richter János, az opera akkori világhírű Wagner-előadásainak lelke. Később Pesten telepedett le, és zenei tanulmányait Siklós Albertnél fejezte be. Legelőször Ady dalaival vonta magára a kritika figyelmét; dalait Kömyei énekelte Ady Endre legelső nyilvános szereplésekor. Azóta több misét, miserészletet és dalokat komponált.

          Oratóriumának első része Szent Ferenc születését allegorizálja. Hatalmas fugával kombinálva jelenik meg a Glória-motívum, az együttes minden szólamán át művészien feldolgozva. A második rész zenekari előjátéka az ifjúsági örömöket jelképezi. Északolaszországi középkori népdalmotívumok beleszövésével illusztrálja a szerző az ifjú Ferenc pezsgő életkedvét barátai körében. Szent Ferenc hadba indul. Beteg lesz, lázálmában megjelenik Jézus, és kinyilatkoztatja elhivatottságát. Ettől kezdve megváltozik életmódja; lemond a földi örömökről. és »eljegyzi magát a Szegénység Úrnővel«. Jegyesét az »Énekek éneke« gyönyörű verseivel magasztalja. Harmadik részében az oratóriumnak megalapítja a Szent Ferenc-rendet; midőn Szent Klára a rendbe való felvételét kéri, megalapítja a Clarissák rendjét. A befejező részben Szent Ferencet tanítványai haldokolva Assisibe viszik, és kertjében kőlapra fektetik. Napnyugtakor felegyenesedik, és elmondja »Naphimnusz«-át, melynek páratlan csodás költészete hagyományként maradt az utókorra. »Halál testvér, Isten hozott« kiáltással adja ki nemes lelkét. A befejező kórus a »Nyolc boldogság« és a »Naphimnusz« motívumainak egybeszövésével tetőzi be a szárnyaló íveken nyugvó, hatalmas konstrukciót. […]”



Képtalálat a következőre: „Beretvás Hugó”      Képtalálat a következőre: „Beretvás Hugó”


A nap képe • 21002018-10-25 20:09:13

180 éve született Georges BIZET francia zeneszerző.



(1838.X.25. – 1875.VI.3.)

 



Márai Sándor:

BIZET



Bizet most múlt százéves.(1938-ban, megj. A.) Egy világ kiáltja: éljen!



Műve, bukása, halála iskolapélda. A fent-említett elemiben tanítani lehetne. Így kellene tanítani: «íme, Bizet esete a bukással. Bizet zseni volt és szakállt viselt, s megírta a «Carmen»-t, mely akkorát bukott, hogy a verebek ijedtükben elrepültek a párizsi opera környékéről, s Bizet belehalt a szégyenbe és reménytelenségbe.



A «Carmen»-t később, sokkal később mégis kiásták a partitúrák temetőjéből, s a felújítás bizonyos sikerrel járt. Negyven éve nem múlik el nap, hogy valahol, egy színpadon, vagy egy emberi ajkon, fel ne lobogjon a «Carmen» egyik dallama.



Ezért mondom: «nemcsak a témát kell túlélni, hanem a sikert és a bukást is. Az egészen nagyok értettek ehhez: Goethe (1749-1832) pislogott, okosan nézett maga elé és túlélt minden kellemetlenséget, a francia forradalmat, Kotzebue* sikereit és saját darabjának bukását. Nem elég zseninek lenni. Türelem is kell hozzá.«



 



SZINHÁZI ÉLET, 1938. 46. szám.



*August von Kotzebue (1761-1819), német író, drámaíró. (Megj. A.)


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 11272018-10-25 15:58:43

És íme a további, egymásnak ellentmondó kritikák:



 NAPKELET, 1926.11.01.:



         „[…]



         A katholikus egyház legpoétikusabb szentje: Assisi Szent Ferenc. Halálának hétszázadik évfordulóját az Operaház is megünnepelte. Előadta Beretvás Hugónak és Lányi Viktornak erre az alkalomra írt Assisi Szent Ferenc című oratóriumát. A mű nem jelentős alkotás, nagyon érzik rajta az alkalomszerűség. Nem más, mint előrelátó, ügyes emberek könnyű térhódítása, melyet készen tartott számukra az ünnepi esemény s amelyről a katholikus egyházi zene régi és elismert művelői elmaradtak.

          Az oratórium szövegét Lányi Viktor nem sok lélekkel írta. […]   



          Olvassák el a «Fioretti»-t, s olvassák el Lányi oratóriumának szövegét. Milyen gyönyörű költeményt lehetett volna írni ebből a világirodalmi remekműből ! Lányi összefüggő életrajzot írt, holott oratóriumra, tehát zenére alkalmas epizódokat kellett volna kiszednie a «Fioretti»-ből. Így egy pontosan vezetett jegyzőkönyv, melyet fráter Leone olvas fel az Assisiről.

         Hogy a mű csupán alkalmi készítmény maradt, annak inkább a zeneszerző, mint a szövegíró az oka. Beretvás Hugó partitúrája zeneiskolailag nem rossz munka (használható moduláció-példatár), de zeneköltészetileg: lapos, unalmas.

          Az oratóriumhoz emelkedett zenei lélek kell és stílus. Főként stílus. Egyenetlen értékű melódiákkal nem lehet zenei falfestményt alkotni. […] Beretvás melódiái nem meggyőzőek, nem pregnánsak. Még a motívumai sem. A hitbeli meggyőződés ereje hiányzik a tollából.

       Nagy fogyatékossága a partitúrának, hogy az emberi szó értelmét semmibe sem veszi. A művet Operaházunk legjobb szövegmondó énekesei adták elő és a helytelen zenei dinamikától alig lehetett érteni, mit énekeltek. Úgyhogy szövegkönyv olvasása nélkül az oratórium: élvezhetetlen. […]

      «Krisztus keresztjének zászlós-ura»: Szent Ferenc, lánglelkű magyar zeneköltőt érdemelt volna.

       Az előadás stílusos volt. A szcenáriumot Márkus László, az Operaház zseniális főrendezője készítette. Giotto egyik freskóját varázsolta a színpadra. (Meg kell magyaráznunk, hogy az oratórium jelmezes előadása zenetörténetileg: helyes.       



      […]”



BUDAPESTI HÍRLAP, 1926.12.04.:



(Beretvás Szent Ferenc oratóriumának előadása Kolozsvárott.) Kolozsvárról jelentik: A magyar Szent Ferenc oratórium Beretvás Hugónak Lányi Viktor szövegére írott műve, amelyet októberben mulatott be az Operaház, a kolozsvári Magyar Színházban is előadásra került igen nagy sikerrel. Az erdélyi lapok egyhangú elismeréssel méltatják a magyar szerzők alkotását, amelyet Rezik Károly konzervatóriumi igazgató vezetésével tolmácsolt a teljes zenekar, kórus és kiváló szólisták együttese. A művet a bemutató után pár nappal megismételték. A magyar oratórium müncheni előadásának művészi sikerét bizonyítja Griesbacher Péternek, a regensburgi egyházzenei főiskola igazgatójának a zeneszerzőhöz intézett levele. A hírneves német egyházi zenész nagy elragadtatással nyilatkozik a műről, amely — mint írja — apostoli föladatot van hivatva teljesíteni a mai materialisztikusan érző és cselekvő világban.”


  
Műsorajánló
Mai ajánlat:
18:00 : Budapest
Zeneakadémia, X. terem

Csalog Gábor tanítványai
Házimuzsika a Zeneakadémián

18:00 : Budapest
Zeneakadémia, XXIII. terem

Szabó Judit tanítványai
Házimuzsika a Zeneakadémián

19:00 : Budapest
Zeneakadémia, Solti György Kamaraterem

Zeneakadémia Kortárs Ensemble
Közreműködnek: a Zeneakadémia hallgatói
Mark Simpson szerzői estje
MARK SIMPSON: Septet
MARK SIMPSON: Un regalo
MARK SIMPSON: Echoes and Embers
MARK SIMPSON: Lethe
MARK SIMPSON: Barkham Fantasy
MARK SIMPSON: Darkness Moves
MARK SIMPSON: Straw Dogs

19:30 : Budapest
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Piotr Anderszewski (zongora)
J.S. BACH: Das wohltemperierte Klavier (II. kötet), BWV 870-893
WEBERN: Zongoravariációk, op. 27
BEETHOVEN: Diabelli-variációk, op. 120
A mai nap
született:
1803 • Hector Berlioz, zeneszerző († 1869)
1908 • Elliott Carter, zeneszerző († 2012)