vissza a cimoldalra
2020-09-30
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Olvasói levelek (11553)
A csapos közbeszól (95)

Házy Erzsébet művészete és pályája (4938)
Operett a magyar rádióban (1949-től napjainkig) (4116)
Társművészetek (2111)
A Magyar Zenekarok helyzetéről (100)
Régizene (4465)
Franz Schmidt (3693)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (2062)
Mi újság a Magyar Állami Operaházban? (62459)
Kolonits Klára (1183)
Eiffel Műhelyház (294)
Joan Sutherland - La Stupenda (121)
Zenetörténet (295)
A MET felvételei (1216)
Operett, mint színpadi műfaj (4557)
Nemzeti Hangversenyterem - és más helyszínek (4747)
Mi újság a ZAK-on és a hazai koncerttermekben? (309)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

Név: Ardelao
Leírás:
Honlap:
   


Ardelao (4689 hozzászólás)
 
Zenetörténet • 2952020-09-29 09:36:26

43 évvel ezelőtt, ezen a napon hunyt el



Alexander Nikolayevich Tcherepnin (1899 - 1977) - Genealogy



Alexandr Nyikolájevics Cserepnyin (Alexander Nikolayevich Tcherepnin), zeneszerző, zongoraművész és zeneteoretikus (Szentpétervár, 1899. január 21.- Párizs, 1977. szeptember 29.)



     Alexandr Nyikolájevics Cserepnyin Nyikoláj Cserepnyin zeneszerző és a Benoit művészcsaládból származó Maria Albertovna Benoit mezzoszoprán énekesnő fia. A petrográdi és a tifliszi konzervatóriumban tanult, majd 1921-ben családjával Franciaországba költözött, és tanulmányait a párizsi konzervatóriumban fejezte be. Oroszországban tanárai között volt Mihailovics Beljajev zeneszerző (A. K. Ljadov és A. K. Glazunov tanítványa), aki felkészítette Cserepnyint a petrográdi konzervatóriumba történő felvételre, Leokadia Kashperova, a híres zongoraművésznő (Anton Rubinstein tanítványa), konzervatóriumi professzora pedig Nyikoláj Alexandrovics Szokolov (N. A. Rimszkij-Korszakov tanítványa) volt. Ebben az időszakban Cserepnyint Alexandr Osszovszkij, a kiváló zenetudós mentorálta, aki Cserepnyin apjának a barátja volt.



     Cserepnyin korai művein Alexandr Szpengyiarov hatása érezhető. Közel álltak hozzá a «párizsi iskola» zeneszerzői (Honegger, Martinů és mások). Zongoraművészként az egész világon koncertezett, 1934 és 1936 között a Sanghaji Konzervatórium igazgatója volt. Sanghajban megismerkedett Li Xiang Ming kínai zongoraművésznővel, aki a felesége lett. Japánban is dolgozott (tanítványai között volt Akira Ifukube és Yoritsune Matsudaira japán zeneszerző). Később a kínai és a japán zenére is hatással volt. A háborús éveket Párizsban töltötte.



     1948-ban az USÁ-ban telepedett le, 1958-ban pedig amerikai állampolgárságot kapott. 1949 és 1964 között a chicagói DePaul Egyetemen tanított zeneszerzést. 1967-ben a Szovjetunióban – Moszkvában, Leningrádban és Tbilisziben - adott koncerteket.



     Fia, Ivan Cserepnyin (1943-1998) szintén zeneszerző lett, elektronikus zenét komponált.



     Cserepnyin munkásságára, aki aktívan merített az orosz, a grúz és a kínai zenei folklórból, jelentős mértékben hatott Sztravinszkij és Prokofjev. Négy operát írt (köztük az «ОL-OL»-t, Leonyid Andrejev nyomán, 1924-1925; a «Zobeida menyegzőjé»-t, Hoffmanstahl nyomán, 1929-1930; öt balettet (az 1923-ban komponált «Adjanta freskói»-t, amelyet a Covent Gardenban adtak elő Anna Pavlova részvételével, akitől a mű ötlete származott, 1937; további művei: «Trepak», 1937; «Shota Rustaveli», 1945; «A nő és árnyéka», 1948, Claudel nyomán; «A szakadék», 1949, L. Andrejev nyomán stb.; «Grúz rapszódia» csellóra és zenekarra (1922), négy szimfónia, sok kórus- és kamaramű.



     Cserepnyin kidolgozta saját elméleti rendszerét, a Cserepnyin-skálát, amelyet a «ZENEI NYELVEM ALAPVETŐ ELEMEI» (BASIC ELEMENTS OF MY MUSICAL LANGUAGE, 1944) c. könyvében ismertetett.

     Cserepnyin szerzeményeit Yo-Yo Ma, Alexander Rudin, Alexander Ivashkin adta elő. Műveit Rafael Kubelik, Charles Munch, Fritz Reiner vezényelte. A Szingapúri Szimfonikus Zenekar valamennyi szimfóniáját előadta, és felvette.



Forrás: Концерты с музыкой Александра Николаевича Черепнина в Москве



Bővebb információ a zeneszerző és zongoraművészről magyarul ITT olvasható.



Alexander Tcherepnin: Sonatine Romantique, Op.4 (1918)


A nap képe • 22312020-09-13 17:08:22

BOROS REZSŐ:

MIHALOVICH ÖDÖN (1842-1929).



"Megdöbbenve állunk e név előtt. Hovatovább nagy kérdőjel lesz zenetörténeti sorsa. Még mintha hallanók, amint fiatalkorunkban egyik legnevesebb zenetörténet írónk, mint «a legnagyobb magyar zeneszerzőre hivatkozik rá, ma» — van е, ki e nevet ismeri?



A magyar rádió néhány éve tervszerűen látott hozzá zenetörténetünk legszürkébb elfeledett mesterembereinek kiásásához. Sajnos, persze a könnyű zene rovatába alkalmasakat kellett inkább keresnie, és megtalálnia. Számon tartja zenetörténetünknek minden dátumát, nemcsak centenáriumait, hanem huszonötödik és még kisebb évfordulóit is. Hihetetlennek tartottuk s bekövetkezett: a mélytudású és költői tehetségű magyar romantikus mester századik születése napjáról nem vettek az emberek tudomást. Mindenki kikerüli ennek a nagy magyar muzsikusnak emlékét, kivel az elmúlt szeptember 13-án száz esztendeje ajándékozta meg a Teremtő nemzetünket. Csodálatos: zenei íróink, rádióműsor szerkesztőink, kik a Thern Károly, - Aggházy, - Kéler Béla-méretű nagyságok évfordulóiról világért nem feledkeznének meg, a század igazi nagy költőjét, ezt a nagy-tehetségű muzsikust még lexikális érdeklődésre se méltatják.



Nyilván a nevére ráragasztott címke intézte el a nagy magyar mestert. A magyar közszellem, mely kényelmes volt rá, hogy a költő művében elmélyedjen, fázik tőle, hogy felülvizsgálja a legfelszínesebb közkeletű hiedelmet. Mihalovichot a «Wagner-utánzó, legföljebb - Wagner-epigon» bélyegzés ad acta helyezte, a zenevilág minden érdeklődését megvonta tőle. Az egész zenetörténetben nehezen akadna párja ilyen méltatlan elintézésnek. Németországban elképzelhetetlen lenne, hogy hasonló koncepciójú mester és poéta évtizedek óta porladjon, nevét is feledjék, még azt is, hogy valaha, köztünk járt.



Jelenünk persze nem fog sok kedvet mutatni fölismerésére. Korunk még mindig a mindent agyonölelő romantika elleni küzdelem jegyében áll. Bármennyire teli jelenünk az emberi Erő és Akarat gigantikus megfeszülésével, a romanticizmus nagyszerű hősi pátoszában semmi hite a ma szkeptikus, ideges emberének. Néhány nagymestertől elfogadja, de kortársaik és követőik iránt szinte idioszinkráciával viseltetik.



Nemcsak a művészetben, az életben sem tagadta meg mestere példáját a tanítvány: újabb oka népszerűtlenségének. A nagy bayreuth-hit intranzigens művészi hitvallása, harcos daca vörös-posztóvá tették korának zenei mesteremberei, nyárspolgársága szemében, innen a sajtó, kritika, sőt politikai körök ellenségessége.



Az arisztokratikus természetű Mihalovichban nincs meg szangvinikus mestere agresszivitása, de annál inkább a művészet öncélúságának hite, elfordulás minden hatásvadászástól, banalitástól, — a benső átélés, szinte magának-muzsikálás, „odi profanum vulgus ed arceo.”



Ilyennek jellemzi az intranzigens Mihalovichot emberöltőkön át elválaszthatatlan, hű barátja, Apponyi Albert, ki az idealizmus nemes makacsságával kitart mellette a fiatalkori, majd ismét az öregkori mellőztetés magánosságában a sírig és azon túl, — néha-néha szerényen fölemelve szavát nagy barátja mellett, de szava pusztába hangzik el.



[Liszt kedves humorral D o - és M i-nek becézte két hívét, az elválaszthatatlan lelki ikreket.]



Hogy a nagyközönség, mely tömjénezni tudta Erkelt, Mihalovichtól vállat vonva fordult el: megértjük. Mély lélekfestését, nagy-ívű, egységes építkezését, tragikus heroizmusát nem érhette föl. Csak Wagneren át közelíthette volna meg, de Wagner művészetéhez is csak lassan-lassan s tökéletlenül akklimatizálódott. Mihalovich korán jött. De mire megérthették volna, már jött Strauss Richárd és a francia impresszionizmus s a mestert elintézte a lesajnáló wagneri etiquette. De hogy a kritika hallgat Mihalovich művészetének értékeiről, az már menthetetlen. Erkel zenéjének, mely a verbunkos utókora, a bécsi klasszikusok s az olasz opera stílusának bizony egyenetlen vegyülete, népszerűvé kellett lennie közérthető, dallamos, változatos, hagyományos voltánál, zárt formáinál s különösen nemzeti elemeinél fogva. Arról a nagylélegzetű szimfonikus dolgozás-módról, szellemes és mesteri motivikus munkáról, mindig előkelő művészi tapintatról, a lelki ábrázolás száz finomságáról, a stílus ritka egységéről, mit Mihalovichnál láthatunk, vajon ki beszél?



Kozmopolitának is mondották. Vitathatják egyesek, ha tetszik, magyar voltát is. A magyar fajiságot elvitathatjuk Erkeltől, Hubaytól éppúgy (nem szólva Volkmannról, Koesslerről), sőt magától Liszttől is. A fejlődés szükségszerűsége volt nálunk, hogy egészen századunk kezdetéig idegenekből kerültek ki a magyar zene köznapi munkásai s nagymesterei egyaránt. Mihalovich művészileg egységes stílű zenéje, hitünk szerint, szintén magyar, bár nem idézi, nem utánozza a romantikus kor csárdás-verbunkos hangjait és ritmusait, nem keresi az alkalmat «magyaros fordulatokra és betétekre.» Az ő T о l d i - operája észrevétlen s finom művészi ösztönösséggel van átitatva — hogy úgy mondjuk — magyar zenei észjárással, kissé búsongó-merengő, de férfias dallamhajlítással. Nemzeti magyar lejtése sohasem tüntető vagy feltűnő: észrevétlen fokozódik ott. ahol a nemzeti tárgy valamiképp jobban előtérbe lép, egy kevéssé; de nem távolodik tőle soha annyira, hogy a nemzetköziség vádja jogosulttá válna. Mesteri készsége éppoly természetességgel hajlítja és dolgozza föl nemes-szövésű, hősi lendületű, észrevétlenül magyar levegőjű zenei gondolatait, mint nagy nyugati romantikus kortársai a magukéit: anyanyelve a nagyforma és a kontrapunktikus építkezés.



Ami a hánytorgatott Wagner-hatást illeti, igaz, akadnak néhol ütemek. melyek pl. szinte T r i s t a n - idézetként hatnak, de az ilyen reminiszcenciát is szervesen átlényegíti, fölszívja egységes stílusa. A század közkeletű. semleges-hagyományos stílusa számtalan Mozart, - Beethoven, - Mendelssohn, - Schumann hatásnak megállapításához persze nagyítóüveg kéne, de a Wagner-hatásra utóbb már a gyermek is ujjal mutogatott.



Irodalmi párhuzamunk van. Madáchunk világrászóló alkotása, tudjuk, annyira Goethe bámulata és sugallata jegyében született, hogy nemcsak gondolatok, képek, hanem jelenetek is visszatérnek benne a Faustból. A hódolat, mely az ihlető szellem iránt eltöltötte, lefogta az alkotó szabad kezét, — mégis remekmű lett Az ember tragédiája. Nos, Mihalovichnál bizonnyal kevesebb a konkrét átvétel az ő bálványától, — de neki nem bocsáttatott meg, mert sem mint nemzeti magyar, sem — külföldön, mint általános emberi tartalmú alkotó nem tudta, tán nem is akarta, népszerűvé tenni magát. (Sorsát irodalmunkban legmélyebb regényírónkéval vethetjük össze, kit senki sem olvas, — de Mihalovichban nincs meg Kemény Zsigmond formai nehézkessége.)



Más dolog, ami a wagneri zenei gondolkozásmódot illeti: ez szinte vérévé lett mesterünknek. Értem rajta a jellemző szimbolikus témák — vezérmotívumok — pszichológiai következetességül alkalmazását, jelképes értelmű beléptetését, hajlítását, át- és összeszövését, a wagneri lélekfolуamat-ábrázolás egész rendszerét.



Így a Toldi szerelmében például a leg-tudatosabb művészi gazdaságossággal jár el: néhány szerencsésen talált, egymással összetéveszthetetlen, mélyhangulatú témából építkezik: fölismerjük Toldi hatalmas, nyílt, sugárzó hősi témáját, vagy fojtott haragjának bővített terces, baljóslatú, végzetszerű motívumát, a végzetes szerelem fojtott s mégis szárnyaló nemes témáját, Piroska gyöngéd női lényének zenei jelképéi, stb.



A jellemtelen, tehetetlen Tar Lőrinc témájában a Mesterdalnokok tehetetlen acsarkodójának, Beckmessernek némi reminiszcenciája dolgozik, — ám jellemző hatása kitűnő s számos szellemes és mesteri kihasználásának lehelünk tanúi.



A Ring, a Tristan, a Mesterdalnokok ihletését fölszítta, de organikusan földolgozta Mihalovich szelleme. Telthangzású szekvenciái a Mesterdalnokok példájára emlékeztetnek, egyben magyar levegőt is keltenek.



Négy szimfóniájával egy Wagner-ihlette nagy szimfonikus triász egyik — középső — tagjának tekinthetjük: Bruckner, Mihalovich, Sinding. Érdekes: a három nagymester sorrendje útkereső merészség és egyéni íz tekintetében a kronológiával majdnem szembehalad. Legmodernebb tud lenni a zseniális osztrák mester (IX. szimfónia), legkonzervatívabb olykor a legfiatalabb a norvég. Mihalovich fölényes tudásával, biztos ízlésével, arányérzékével, egyenletesen gazdag invenciójával erős, méltó versenytárs. Egykorú Csajkovszkijjal, — szimfonikus zenéje is sok párhuzamot mutat vele. A késői romantika minden érett gazdagsága, harmonikus telítettsége, modulatórikus, enharmónikus, kromatikus színpompája visz magával hatalmas tömb-építkezésű, heroikus lélegzetű zenekari költeményeiben.



Programzenéje is a magas romantikus pátosz és szenvedély jegyében született: természeti erők, tragikum, világnézeti kataklizmák, halálos szenvedély, diabolikum: Boszorkány éj, Szellemek hajója (v. ö. Bolygó hollandi!), Hero és Leander, A vihar regéje (Lenau), A sellő (Gyulai Pál balladája alapján), Faust, Pán halála (Reviczky Gyula nyomán.) Dalaira nagyobbrészt német költők ihlették: a magas patetikus koturnusz, Liszt dalainak olykor teátrális csapó póza helyett, nála meleg, teltzengésű romantikus bensőséggel egyesül (Nehéz est, Holdas éj).



Művei jegyzékét, élete vázlatát (szűkszavú német önéletrajza segítségével, valamint addigi bibliográfiáját halála évében közölte a Muzsika folyóirat (1929. Major Ervin). Mily kevés, ami életéről és emberi alakjáról eddig föl jegyeztetett! (Legtöbb a Zenei Szemle 1917-es évfolyamában.)



(Életútjának érdekesebb tényei: horvátországi, horvát származása, ifjúkorában Wagner döntő hatása rá Wagner 1863-i pesti hangversenyén), Liszthez való szoros csatlakozása Wagnerrel való művészi és emberi érintkezése, fúgatanulmányai Münchenben Cornelius Péternél, a kitűnő német dalkomponistánál, ki nagyon megszereti; operáinak balsikere és sok visszautasíttatása, zenekari műveinek nehéz érvényesülése, majd halhatatlan érdemű zeneakadémiai igazgatósága. Idealista volt és objektív, zenei kultúránk ügye töltötte be egész lelkét. Művészi irány és «párt» nem befolyásolta, a tehetséget felkarolta, tűzön-vízen át vitte előre. Bármily idegen volt a romantikus iskola agg mesterének a századunkban bontakozó új magyar zene, sietett a fiatal Bartókot, Kodályt biztosítani zenekultúránk számára, ifjan professzorokká téve őket, mert — hangsúlyozta — látja tehetségüket. Az új zenéről — ha átélni nem is tudta —, de hitte, hogy «lehet» szép (Fodor Gyula, Zenei Szemle, 1917); Mahler Gusztávot, kiért lelkesedett, ő hozta egykor operánk élére.



De a nyárspolgári réteg mindenütt iparkodott elállni az útját. Tartózkodó, begombolkozott, arisztokratikus lénye nem volt ínyére sokaknak: ridegnek tartották. (Hogy romantikus «embergyűlölő» hajlandóság volt benne, tanúsítja ifjúkori naplója, ifjúkori nyitánya Shakespeare  Athéni Timоn-jához, s későbbi szarkasztikus modora.) Ám akik közelebb jutottak hozzá, meleg érző szívre találtak nála (Kern Aurél). Embereinek ügyét szívén hordozta. Beszélik, hogy mikor egyik altisztje életbevágó-dolgának elintézésével valamelyik hivatal késlekedett, azonnal elhajtatott és végére járt embere ügyének illetékes helyen.



Valóban nemzeti kötelessége lenne, a még életben-lévő kortársaknak megörökíteni mindazt, ami emlékük e nagy magyar zeneköltőről él még bennük. Hisszük, hogy idővel az esztétika is felébred és a produktív zenevilág is eleget tesz feladatának.



 



 Mihalovich Ödön. Születése századik évfordulójára."



A ZENE, 1943. 7. szám.


Franz Schmidt • 36822020-09-11 07:37:37

:-))


A nap képe • 22292020-08-10 20:15:12

 



155 évvel ezelőtt, ezen a napon született ALEXANDER GLAZUNOV.



* 



[…] „A hangszerek területén Glazunov gyakorlati tudása felbecsülhetetlen volt. Túl sok szerző számára marad ez a terület „terra incognita”; tudásuk és felfogásuk elméleti, tankönyv ízű, nem gyakorlati. Glazunov például hegedülni tanult, amikor hegedűversenyét írta. El kell ismerni, hogy ez hősi tett volt. Biztosan tudom, hogy Glazunov több fúvós hangszeren is játszott, például klarinéton.



Mindig elmesélem a növendékeimnek a következő történetet. Egyszer Glazunov Angliában járt, saját műveit vezényelte. A brit zenekari tagok kinevették. Barbárnak, tudatlannak és minden effélének tartották. És szabotálni kezdték. Nem tudok rettenetesebbet elképzelni, mint egy olyan zenekart, amelyik a próbák alatt ellenőrizhetetlenné válik. Az ellenségemnek se kívánnám. A kürtös felállt és azt mondta, hogy egy bizonyos hangot nem tud eljátszani, mivelhogy nem lehetséges. A többi játékos melegen támogatta. Mit tettem volna én Glazunov helyében? Nem tudom. Talán kisétáltam volna a próbáról. De Glazunov nem így tett. Csendesen odament a kürtöshöz és megfogta a hangszerét. Az elképedt zenész nem tiltakozott. Glazunov egy ideig készülődött, majd megszólaltatta a kívánt hangot, azt, amiről az angol játékos határozottan állította, hogy nem lehetséges lejátszani.



A zenekar tapsolt, a lázadás megtört és folytatódott a próba. […]

 



(Sosztakovics tanúvallomása)”


A nap képe • 22252020-08-05 07:53:33

«Kleiber Erich szenvedései Budapesten



Szomorú végű riport 3 fejezetben





I. fejezet.



A Zeneakadémia művészszobája. Vége a filharmonikus hangversenynek, odabent a teremben tombolva tapsolnak a Beethoven rajongók, a kiözönlő közönség közt pedig fáradtan, de energikusan tör magának utat egy apró, kopasz emberke: Erich Kleiber, a híres dirigens.



Éltes és kevésbé éltes autogramkérő hölgyek tömege tömörül a művészszoba bejáratánál, visszaverhetetlen blokádot alkotva:



Kleiber becsapja maga mögött az ajtót, hellyel kínál, cigarettára gyújt, aztán idegesen kezd fel-alá sétálni a szűk szobácskában.



— Szóval — mondja — beszéljek magamról, a munkámról? Hát. . . .



Az ajtó azonban kitárul és visszatartozhatatlanul özönlik befelé az autogramcédulákat lobogtató hölgyek serege.



Kleiber kétségbeesve néz rám, — tizenegy óra felé jár az idő — aztán, megadva magát sorsának, csendesen kezet nyújt:



— Tudja mit, holnap reggel kilenckor próbám van az Operában, jöjjön oda, szünet közben majd elbeszélgetünk. . .

 



II. fejezet.



Az Opera színészbe járója. Délelőtt tizenegy óra, Csepke bácsi, a világ legkövérebb portása, kényelmesen pöfékelve mondja:



Most már nemsokára szünet kell, hogy legyen, elég ideje próbálják már odabent a Carment.



Rövid félóra múlva valóban tódulnak kifelé a színészek, egy-két cigaretta-szippantásra. Már jön Kleiber is, akit hárman-négyen kísérnek, beszélgetve, vitatkozva. Amint megpillant, hozzám siet, barátságosan megrázza a kezemet, aztán gyorsan beszélni kezd:



— Szóval folytassuk, ahol tegnap elhagytuk. Hát mit is mondjak még magamról?



Válaszolni már nincs időm, az egyik zenész kottával a kezében fordul Kleiberhez, aki, alighogy felelt a hozzáintézett kérdésre, már ismét két-három új kérdezősködőnek kell, hogy válaszoljon. Néhány perc múlva megszólal a csengő, vége a szünetnek.



Kleiber eldobja cigarettáját, ismét észrevesz, és bocsánatkérő arccal fordul hozzám:



— Tudja mit, egy órára vége a próbának, félkettőkor ebédelek, ha eljön hozzám, ebéd előtt majd elbeszélgetünk. . . .

 



III. fejezet.



Az Eötvös-utca egy csöndes kis palotája. Háromnegyed kettő. Kleiber egy budapesti barátjának lakásában terített asztal várja az illusztris vendéget.



Két óra lesz, aztán negyedhárom és félhárom. A háziasszony zsörtölődik, a szakácsnő kétségbeesett arca is megjelenik egy pillanatra az ajtóban, amikor — háromnegyed háromkor — végre betámolyog a terembe Kleiber.



— Egy kicsit elhúzódott a Carmen-próba, — mondja mentegetőzve.Ez még nem baj, de nagyobb baj, hogy fél hatkor már kezdődik a „Mester dalnokok” próbája.



Amikor észrevesz, egy pillanatra szinte meghökken, de aztán kedvesen, közvetlenül mondja:



— Ne haragudjék, hogy hiába fárasztottam, de hiszen tegnap este és ma délelőtt már úgyis beszélgettünk, sok újat amúgy-sem mondhatnék magamról. Egy cikkre való talán ennyiből is kitelik. . . .  



Szót fogadok Kleibernek: megpróbálom. Bucsuzásul még kérek egy autogramot a Színházi Élet részére, aztán megyek kifelé. Mire az ajtóba érek, Kleiber már elkészült a levessel és a húst sietteti.»



Vasadi Ottó.



SZÍNHÁZI ÉLET, 1926/8. azám


Franz Schmidt • 36552020-08-04 11:09:01

Amikor energiám engedi, nagyon szívesen teszem át magyarra összesítve az általad beírt tanulmány-részeket. A Schmidt Társaság megszűnésével ugyanis egyre kevesebben juthatnak hozzá az ilyen anyagokhoz, amelyek magyarul ráadásul egyáltalán nem érhetők el. A köszönet Téged illet, aki korábban időt és pénzt nem kímélve  beszerezted könyvtáradba e kiadványokat. Nekem is örömet szerez a fordításuk, hiszen Tschulik könyvében – amely ma még mindig a leginformatívabb „dokumentum” F. Schmidt életéről és munkásságáról – az itt meginterjúvolt személyek véleménye, meglátásai – már csak kronológiai okokból sem szerepelnek. Hálásak lehetünk tehát azért, hogy időnként megosztod velünk nem könnyen begyűjtött zeneirodalmi kincseid egy részét.


Franz Schmidt • 36532020-08-04 03:54:20

Előzmény:



3415, 3417, 3418, 3419, 3420, 3422, 3423, 3426, 3428, 3430, 3432, 3433, 3436, 3439, 3440, 3442, 3445, 3454, 3519, 3520. 3534, 3539.



Az Anton DERMOTÁVAL  folyatott beszélgetés magyarul – 2. rész



TANULMÁNYOK FRANZ SCHMIDTRŐL, VIII., 1990



REINER SCHUHENN



FRANZ SCHMIDT ORATÓRIUMI MŰVEI



BESZÉLGETÉS ANTON DERMOTÁVAL



[…]



Ésszerűnek tartja, hogy néhány karmester megköveteli, hogy János szerepét hőstenor énekelje?



Nos, az ősbemutatón ez volt a helyzet; az akkoriban általam sem ismert Gerlach, akinek Münchenben volt szerződése, ezzel a szereppel – ahogy később mesélték –majdnem „megfojtotta” magát. Mert sok dolog, nem minden, első pillantásra oly énekelhetetlen, pl. ez a küzdelem a sárkánnyal, ez teljességgel antiénekeseknek íródott.”  



Ebben Ön annak jelét látja, hogy Schmidt mégis inkább instrumentalista, nem pedig vokalista volt?                                 



Lehetséges, azonban mégis értett a hanghoz, mert a lírai részeket, pl. a gyermek születését, ezt a karácsonyi jelenetet olyan szépen írta meg, hogy az ember ritkán tapasztal meg ennél hálásabb és egyúttal mélységesen vallásos dolgot.



De akadnak benne helyek, ahol erős dramatika dominál, és amelyek pontosan „erre termett” tenort igényelnek, esetemben pedig ez sohasem volt így, ilyesmit még sohasem énekeltem. Ha azonban ma meghallgatom a felvételemet, akkor semmit sem lehet észrevenni, minden olyan könnyedén jön az ajkakról. De jó ideig eltartott, amíg ezt „a torkomban” éreztem.



E mű utolsó felvétele Önnel az, amely Alois Hohstrasser gráci karmesterrel készült.



Önnek mégis a Mitropoulosszal készült felvételt kell megszereznie, amellett, hogy Hochstrasser ezt nagyszerűen csinálta, de fiatalságánál fogva másként, mint a már idősebb Mitropoulos úr, aki ’világkarmester’ volt.



„A mű közönség általi fogadtatásáról:



Bizonyára volt ebben egy kis lokálpatriotizmus; Schmidt, egy osztrák, aztán épp egy ilyen mű egy oratóriumokban szegény korszakban. De oly boldog voltam, hogy ott lehettem az ősbemutatón, akkor is, ha - mint már mondottam – először a kis szereppel, amely azonban nekem irdatlan sokat jelentett.”



Ezt aztán később néha, egy-egy esten a nagy szereppel együtt is elénekeltem. Ez volt a helyzet néhányszor a Musikvereinben, ha pl. valaki hirtelen lemondta a fellépést. Akkor az igazgató csak feltette nekem a kérdést: ’Nem tudod átvenni? Te ezt már oly sokszor énekelted, ez számodra végtére is csak egy kis feladat.’ Igen, igen, mondtam akkor, de ezt elénekelni persze kicsit sok, a nagy szereppel már van dolgom elég. De mindig megegyeztünk, és akkor éppen mindkettőt énekeltem.”



Úgy gondolom, e mű történetében ez nem gyakran fordult elő, esetemben azonban éppen ez volt a helyzet. És egyébként - az oratórium által ösztönözve, a Schmidt-művel foglalkozva - a szimfóniákkal, a kamarazenével, az orgonával is.



A kamarazenében ő számomra egyébként rögtön Reger után következik, hiszen van  bizonyos kapcsolat is, noha Reger még disszonánsabb,  Schmidt pedig alapvetően inkább diatonikus volt. Ellenpontozást azonban mindketten azonos mértékben alkalmaznak.



Számomra persze Schmidttel kapcsolatban bizonyos zárókő volt a Schmidt-Társaságon belüli megtiszteltetés. Ahhoz, hogy az ember Schmidtről közelebbit mondhasson, még több hozzá fűződő, privát kapcsolatra lett volna szükség. Franz Schütz volt az egyik azok közül, akik ebben a helyzetben voltak. Ő valóban Schmidt bensőséges kapcsolata, közeli barátja volt. Schütz nem lakott messze az itteni házamtól, és ott Schmidtnek rendszeres ki-bejárása volt. E kerület itt a vidékies környezetével, amelyben magam is immár 37 éve lakom, bizonyára Schmidt jellemére is hatott, a jó levegő, ez a nyugalom, mindazon dolog, amely a városban nem lenne elérhető. És úgy hiszem, egy kicsit beépítette zenéjébe ezt a bécsi erdő előtt elterülő vidéket – vagy valójában már közvetlenül a bécsi erdőt - hiszen ez rögtön, annak közelében kezdődik. “



Ön azt mondja, hogy zenéjében egy „tájjellegű dokumentum”-ra bukkanhatunk? Milyen erősnek látja magyar hazájának képviseletét a zenében?



„A hétpecsétes könyv”-ből a „Halleluja-kórus” pl. származásának a dokumentuma, de ő később valójában mégis mindig osztráknak tekintette és vallotta magát. Jártam néhányszor Pozsonyban, és ott megtekintettem a szülőházát. Paradox módon az ottani rezsim elkötelezett Schmidt iránt, egyszerűen nem tudja megkerülni, mivel ő már mégis csak klasszikussá vált. És ebben az értelemben látnunk kell, hogy világpolgár volt, járt Magyarországon, Németországban, Ausztriában, a szláv országokban stb., a nemzeti szemléletek fölött állt.



Ön tehát nem kötné Schmidtet túlságosan Magyarországhoz?



Egészen biztosan nem; műveiben természetesen van egy pár folklorisztikus rész, a Notre Dame-ban vagy a Huszárdal-variációkban, ott biztosan. De klasszikus zenéjében nemzetek fölött állóan nemzetközi.



Ismeri azokat az okokat, amelyek „A hétpecsétes könyv” c. műhöz vezettek?



Nem, ezt pontosan nem tudom. Világnézetét tekintve hívő ember volt, erről zenéjében, ismerősökkel való beszélgetésekben ismételten bizonyságot tett,. Röviddel „A hétpecsétes könyv” ősbemutatója előtt Hitler Ausztriába jött, és Schmidtet akkor rá akarták beszélni egy Németországra vonatkozó himnuszra, de a mű befejezetlen maradt. Akkor, még a halála után, szemére vetették, hogy hagyta magát behálózni. De sohasem vetették a szemére azt, hogy vallás vagy egyház által hagyta volna magát „behálózni”, ez két ellentét. Schmidt nem érte meg ezt az új korszakot, már előtte „az örök mezőkre” távozott.”



Végezetül rövid idézet a könyv szerzőjének a megjegyzéséből:



1989. februárjában Dermota professzor megküldte nekem a korábban kinyomtatott beszélgetésnek egy – véleménye szerint - javított változatát.  Ebből a korrigált változatból azonban nagyon sok olyan információ hiányzott, amely a beszélgetés első tervezetében szerepelt.



Bécs, 1989. február 7.



Das Buch mit sieben Siegeln – Dirigent: Alois J. Hochstrasser – Lied: „Gnade sei mit euch und Friede von dem, der da ist” mit Anton Dermota


Franz Schmidt • 36522020-08-03 23:45:24

Schmidt - Das Buch mit sieben Siegeln - Gnade sei mit euch - Anton Dermota - Mitropoulos (1959)


Franz Schmidt • 36512020-08-03 22:41:16

Előzmény:



3415, 3417, 3418, 3419, 3420, 3422, 3423, 3426, 3428, 3430, 3432, 3433, 3436, 3439, 3440, 3442, 3445, 3454, 3519, 3520. 3534, 3539.



Az Anton DERMOTÁVAL  folyatott beszélgetés magyarul – 1. rész



TANULMÁNYOK FRANZ SCHMIDTRŐL, VIII., 1990



REINER SCHUHENN



FRANZ SCHMIDT ORATÓRIUMI MŰVEI



BESZÉLGETÉS ANTON DERMOTÁVAL



„A hétpecsétes könyv”-ről csak annyit tudok elmondani Önnek, hogy a mű – akkor, amikor a helyzet megengedte, hogy az ősbemutatón közreműködőként jelen lehessek - milyen rezonanciát keltett a közönségben, és milyen kritikát kapott.



Természetesen nagyon gyakran énekeltem „A hétpecsétes könyv”-et, különböző karmesterek vezénylete alatt, akik között a csúcspontot bizonyára Mitropoulos jelentette, akinek a mű a  ’kisujjában volt’; még soha életemben nem tapasztaltam olyat, hogy ezt egy karmester ilyen jól és fejből csinálja – páratlan intenzitással és olyan tudással, hogy a próbán ezen felül kívülről tudott minden taktusszámot, anélkül, hogy a partitúrába belenézett volna!



Esetemben a mű érdekében folytatott tevékenység később odáig fokozódott, hogy a Schmidt Társaság tiszteletbeli tagjává váltam, minden bizonnyal azon érdemek elismeréseként, hogy mint volt orgonista, igen intenzíven érdeklődtem a zeneszerző orgonaművei iránt, és azokat orgonámon – amennyire tudtam – magam is lejátszottam. Ily módon Schmidt zenéjével újra és újra kapcsolatba kerültem;…



… másik szenvedélyem az autogramgyűjtés: leveleké, zenei kéziratoké, és sikerült néhányat Schmidtől megszereznem, a „Notre Dame”-ból, egy szimfóniából néhány vázlatot és néhány levelet, a feleségével folytatott levelezést, néhány fotót a nyári környezetéből (Schmidt bőrnadrágban és zergetollal).



Ezek a fotók igencsak ritkák, de megmutatják, hogy erősen „kötődött a földhöz”, a szabadban teljesen természetesen viselkedett, és látjuk, hogy kint, a természetben érezte a legjobban magát.  



Ezt a pódiumon vagy a parketten nem vehettük volna észre ilyen egyértelműen, mivel ő, mint ember, mindig kissé gátlásos is volt. Nem volt kitárulkozó és önmagát – lehetőleg hangos szavakkal – reflektorfénybe helyező ember, inkább csendes és tartózkodó volt.



Arra is emlékszem, hogyan vezették fel a már kétségtelenül súlyos beteg és már hatvanéves embert a pódiumra, hogy köszönetet mondjon „A hétpecsétes könyv” ősbemutatója után, két oldalról támogatva, amire ekkor már rászorult, és ez tulajdonképpen a nyomorúság képe volt. De hatalmas, éljenzéssel kísért sikert aratott! Ő azonban már egy életerejétől megfosztott szerző volt; láttuk rajta, hogy ez már egy hamarosan bekövetkező, örökre szóló búcsú. Ez akkor különösen feltűnő volt.



„A hétpecsétes könyv” próbái előtt még egyszer sem láttam őt. Először tehát csak a próbák révén kerültem kapcsolatba vele. De, mint már említettem, korábban még egyszer sem láttam őt; hiszen sohasem lépett a nyilvánosság elé, kivéve természetesen akkor, ha hangverseny volt, ekkor a közönség soraiban ült, többnyire azonban fent, a Musikverein művészpáholyában. Bennem akkoriban semmi más nem volt, csak óriási tisztelet az ember iránt, aki ilyen művet alkotott.



„Természetesen ezeket az érzéseket, ezt a tiszteletet meg tudtam őrizni a hatalmas szerep tanulmányozása közben, és bár e szerep nem könnyű, eddig számomra ez volt a legnehezebb, úgy, hogy azt gondoltam, remélhetőleg menni fog valahogy, jóllehet ez csak másodlagos szerep* volt. Amikor aztán később átvettem a nagy szerepet**, természetesen még mélyebb betekintést nyertem a mű kvalitásaiba, követelményeibe és nehézségeibe; e szerep tanulmányozásakor aztán napokra bezárult előttem a világ, és gyakran tettem fel magamnak a kérdést, meg kell-e ezt csinálnom, képes vagyok-e megcsinálni.”  



Lírai hangomhoz ez nem volt éppen ideális; azért mondom, mert tudom, hogy ezt időnként hőstenorok énekelték.



*   A szólókvartetten belüli tenorszerepről van szó.


** „János” szerepe


(Folyt. köv.)


Operett, mint színpadi műfaj • 43982020-07-23 19:57:46

124 évvel ezelőtt született Lábass Juci a Pesti Király Színház szubrett primadonnája.



(1896.július 22. – 1932.augusztus 24.)



Eleinte szubretteket játszott, majd operettprimadonnaként mintegy tíz éven át szerepelt hatalmas sikerrel Beöthy különböző színházaiban. Feltűnő szépsége, kellemes hangja, színészi tehetsége a vezető primadonnák közé emelte. Vidéki vendégjátékain prózai szerepeket is megformált. Halálának oka ismeretlen, de többen a túlzott fogyókúráját okolták. Mindössze 36 évet élt.



*



„LÁBASS JUCINÁL



Annyi mindent írtak már a lapok Lábass Juci fellépéséről a Pacsirtában, hogy felkerestük Lábass Jucit otthonában: megtudni, hogyan is történt a gyors beugrás és mik voltak az előzményei.



Lábass Jucit a zongoránál találtuk, énekelt valami kedves dalt.



Vidáman ugrott fel és szívélyes előzékenységgel székkel kínált meg és tolta elébünk a cigarettás ládikát.



A kérdések özöne ellen nevetve védekezett:



— A Színházi Élet akar tőlem megtudni valamit?, a Színházi Élet, aki mindent tud!



Aztán elgondolkozott és mesélni kezdett:

— Bizony igaz, egy kicsit gyorsan ment a dolog.



Talán kezdjük legelőről — vetettük közbe.



Lábass Juci összehúzta a szemöldökét úgy, ahogy az erősen gondolkozó emberek szoktak és elkezdett beszélni:



— Kedd volt, amikor Lázár igazgató tudatott, hogy én játszom a szerepet. Hová szalad ilyenkor legelőször a színésznő?



— Próbára — igyekeztünk kitalálni.



— Dehogy, a szabónőhöznevetett Lábass Juci. Elsiettem Berkovicsnéhoz, megbeszéltük a ruhákat. Ez egy nap. Második nap szerda: szereptanulás és zongora próba Bertha Pistával, a dirigenssel. Ez két nap. Csütörtök, péntek, hétfő, kedd, zenekari próbák, ez hat nap és kedden este már játszottam a szerepet. Kicsit sok munka volt, de-hát nagyon szívesen csináltam.



Nem akartuk zavarni Lábass Jucit, elköszöntünk tőle, és gratuláltunk a gyors sikerhez, amit a Pacsirtában aratott.”



SZÍNHÁZI ÉLET, 1918. 10. szám


Franz Schmidt • 36422020-07-16 05:13:29

 



FRANZ SCHMIDT RITKASÁGOK:



 



Choralvorspiel zu Joseph Haydns „Gott Erhalte”



in Bearbeitung (1933) für Orgel, 4 Trompeten,



4 Hörner, 3 Posaunen, Basstuba und Pauken



 



Fuga Solemnis (1937) für Orgel, 6 Trompeten,



6 Hörner, 3 Posaunen, Tuba, Pauken, Tamtam



 



„Kőnigsfanfaren” aus der Oper „Fredigundis”



in Bearbeitung (1925) Für Orgel, 6 Trompeten,



4 Hörner, 3 Posaunen, Kontrabasstuba, Pauken



 



Peter PLANYAVSKY (Orgel)



Trompeterchor der Stadt Wien/Ingrun Fussenegger



Livemitschnitt vom 13.10.1989 an der Franz Schmidt



Orgel der Pfarrkirche St.Augustin zu Perchtoldsdorf.



 



Élő adás felvétele.



 


Zenetörténet • 2892020-07-11 10:00:06

Aki a jazzt hangversenyképessé tette.



A New Yorkban elhunyt George Gershwin emlékére 



(1898.IX.26-1937.VII.11.)

 



A napokban New Yorkban elhunyt 39-ik életévében George Gershwin zeneszerző.



Gershwin a zene történetében úgy fog szerepelni, mint aki a jazzmuzsikát hangversenyképessé tette. Gershwin New Yorkban született s szüleinek semmiféle tehetségük a zenéhez nem volt. Ő maga azonban már 21 esztendős korában nevet szerzett a dalszerzés terén és „S w a n e e” című chansonja gyorsan népszerű lett. Ez a dal közel 100.000 dollárt jövedelmezett neki.



Ez-után a siker után meghívásokat kapott színpadi zene írására s csakhamar a Broadway leghíresebb komponistái közé tartozott. Igazi hírnevét azonban jazzszimfóniájával — „Rhapsody in Blue” — alapította meg. A világ valamennyi hangversenytermében diadallal játszották.



Gershwin az utóbbi években Fred Astaire és Ginger Rogers számára komponált különböző táncdarabokat. 1932-ben megkapta a Pulitzer-dijat.



Gershwin működése mindenesetre érdekes fejezete a zenetörténetnek, mert ő volt az első, aki a tánchelyiségek zenéjét át merte ültetni a hangversenytermekbe.



MAGYARSÁG, 1937.VII.24. (18/166)


Franz Schmidt • 36352020-07-07 18:00:31

Előzmény:



3544, 3546, 3549, 3556-3557, 3559, 3561-3563, 3565-3567, 3572, 3579, 3587-3589, 3594, 3596, 3598-3599, 3603, 3605



A Josef DICHLERREL folyatott beszélgetés magyarul – 2. rész



TANULMÁNYOK FRANZ SCHMIDTRŐL, VIII., 1990



REINER SCHUHENN



FRANZ SCHMIDT ORATÓRIUMI MŰVEI



BESZÉLGETÉS JOSEF DICHLERREL



[…]



A tizenkét fokú technikát zsákutcának tartja?



Ezt nem tudom megítélni; Schönberg zseniális ember volt, az op. 11 előtti művek is zseniálisak. Különben azonban Schmidttel együtt azt tartom, hogy az atonalitás és a muzikalitás összeegyeztethetetlen. Ez az új technika természetesen hallatlanul praktikus volt, mert, ha már egyszer megvan egy sor és az összes inverzió stb., az ember természetesen egyre tovább komponálhat.



A tanításban más zenészeket is állított példaképül?



Igen, természetesen. Én például megkértem, hogy nevezzen meg egy könyvet a hangszerelést illetően. Ő pedig azt mondta nekem, hogy a legjobb egy bérlet a filharmonikusokhoz, alapos felkészüléssel. Ebben igaza van!



Raimund Weißensteiner a „A hétpecsétes könyv” egyik lehetséges „kezdeményezői” közé számít, legalább is ő ezt állítja saját önéletrajzában. Lehetségesnek tartana ehhez az oratóriumhoz még egyéb ösztönző erőket is?



Hát, ez valahogy így van, mivel minden zeneszerző azt gondolja magában, hogy szeretnék szimfóniákat írni, egy hegedűversenyt vagy zongoraversenyt, szeretnék írni egy oratóriumot, stb. Ez a dologhoz úgymond hozzátartozik. Ezt minden nagy zeneszerző megtette, és éppen ez késztette Schmidtet arra, hogy művet írjon ehhez a nagy szereposztáshoz. De nem hiszem, hogy az ötlet csak Weißensteinertől eredeztethető.



„A hétpecsétes könyvben” igen terjedelmes orgona-közjátékok fordulnak elő. Gondolja, hogy ebben Franz Schütznek mérvadó szerepe volt?



Nagyon is lehetséges. Schmidtet nagyon érdekelte az orgona, maga is nagyon jól játszott rajta, és nagyon sok művet írt orgonára és Schütz számára.



Hasonlítható-e Schmidt és Schütz viszonya a Reger és Straube közöttihez?



Ezt nem tudom pontosan. De hiszen Schmidt nem vonakodott írni, ha megrendelést kellett teljesítenie. Gondoljon csak a Wittgensteinnek készült irodalom egészére. Hiszen minden rendelésre történt. Schmidt sem tette ezt természetesen anélkül, hogy ne vetett volna egy oldalpillantást a pénzre, ebben ugyanis nincs semmi rossz. Hiszen Richard Strauss is ezt tette.



„A Beethoven-variációkért kapott honorárium egy régóta dédelgetett vágy megvalósítását hozta reális közelségbe: egy saját házét vidéken …. A wittgensteini összeg erre elegendő lett volna …” (Alfred Jirasek: „Erinnerungen an Franz Schmidt”, Graz 1975)



Dorothea Schmidt-Jirasek asszony megjegyzése: „Egy levélben az özvegy Margarete Schmidt panaszkodik a házvásárlásból keletkezett adósságok hosszú ideig tartó törlesztésére; a Wittgensteintől származó honorárium tehát a finanszírozáshoz messze nem volt elegendő.”



Voltak Schmidtnek zenei példaképei?



Nem tudom pontosan, mindenesetre stílusa sohasem volt epigonális, Mint ahogyan már mondtam Önnek, az ember azonnal felismeri Schmidt stílusát, akkor is, ha nem tudja megmondani, miért.



Ön hogyan jellemezné Schmidtet?



Nagyon nyugodt, barátságos volt, de egyúttal cinikussá is tudott válni. Hihetetlenül gyors felfogásával is azonnal mély benyomást keltett.



Miért játsszák ma Schmidt zenéjét oly keveset, túlságosan nehéz?



Nem, ezt nem gondolom. Egyfajta sznobizmus van szó. Schmidt némileg két front között áll: Az atonális zeneszerzők számára túl „maradi”, másfelől pedig a normál közönség számára mégis túl modern volt, és ma is az, túl nehezen érthető. Azt hiszem, ez változni fog.



Van még ma valaki, aki továbbvitte Schmidt stílusát?



Leginkább talán még Alfred Uhl, noha nem hangzik úgy, mint Schmidt, de tonalitásban mégis az ő nyomdokain halad. Tovább építi a Schmidti vonalat; hiszen Uhl is hallatlanul tehetséges ember. Weißensteiner zenéjének azonban kevesebb köze van Schmidthez. 



Van Schmidt szerzeményeiben valami fejlődésféle?



Olyan fejlődés, mint pl. Beethovennél? Ha az ember ezt így érti, akkor meg kell mondanom, e fejlődés nem olyan erős. Mert, ha az ember mindig valami modernről vagy komplikáltról beszél, úgy a Negyedik kevésbé komplikált, mint a Második. A vonósnégyesnél ez a fejlődés még inkább megvan, az első kvartett még nagyon a 19. századi romantikában gyökeredzik, a második attól már sokkal távolabb áll.



Hogyan kerülhetett sor olyan műre, mint a „Deutsche Auferstehung” (Német feltámadás)?



Lehetséges, hogy ehhez Schütznek volt köze, hiszen ő a párt tagja volt. Schmidt mindenesetre teljesen apolitikus volt. Széles baráti körében ugyanis nagyon sok zsidó volt. Schmidt e tekintetben talán még kissé megalkuvó is volt, hasonlóan ahhoz, mint amikor Wittgenstein kijelentette, „fizetek Önnek egy villát Perchtoldsdorfban, ha Ön szép zenét csinál nekem”. De hiszen ebben sincs semmi rossz, ez a dolog teljesen politikamentes volt; a pénz Richard Straussnak sem volt ellenére. A bécsi ember mindig úgy gondolja, hogy zseni csak az, aki éhen hal! „Schubert, ő zseni volt, a szegény ördög”; és ha egyikük pénzt kap – úgy, ahogy Strauss kapott nem keveset a Rózsalovagért – akkor az már gyanús.



Van Schmidtnél, a zenéjében valami tipikusan magyar vagy éppen osztrák?



Hát különösen magyaros vagy osztrákos-e Brahms avagy Beethoven? Úgy vélem, ez a dolog nemzetközi. Itt Schubert mégis csak osztrákosabb, mint Beethoven. Én magam osztrák vagyok, és teljesen helytállónak találom, ha azt mondják, „Ausztria a zene országa”. Schmidtet sehol másutt nem tudnám elképzelni.



A bécsi ember nagyon konzervatív. A koncerten Berget, Schönberget vagy Webernt avagy még a Filharmonikusokat szólaltatták meg, akik vonakodtak attól, hogy új zenét adjanak elő, vagy akik maguk közé nőt a mai napig sem engednek be: Miért, ha az jobb?



A zongoratanítás többnyire egyedi oktatás volt, de azt ajánlották nekünk, hogy más zongoraórákat is látogassunk, ugyanis a kollégáktól is tanulunk, hiszen önmagunk nem tudunk mindent lejátszani.



A tanítás mindig úgy zajlott le, hogy minden diák jelen volt, többnyire tizenhatan, húszan. Az egyik aztán előadta az új darabját, majd Schmidt beszélt róla. Ez sem volt soha úgy, mint Marxnál, aki mindig azt akarta, hogy úgy írjunk, ahogyan ő. Schmidt mindent tudott, csak atonalitást oktatni nem. És ha a körülmények megengedték, az új darabot azonnal előadatta: „Hozzunk tüstént egy csellót, egy brácsát, stb. …”


Franz Schmidt • 36342020-07-07 17:45:34

Előzmény:



3544, 3546, 3549, 3556-3557, 3559, 3561-3563, 3565-3567, 3572, 3579, 3587-3589, 3594, 3596, 3598-3599, 3603, 3605



A Josef DICHLERREL folyatott beszélgetés magyarul – 1. rész



TANULMÁNYOK FRANZ SCHMIDTRŐL, VIII., 1990



REINER SCHUHENN



FRANZ SCHMIDT ORATÓRIUMI MŰVEI



BESZÉLGETÉS JOSEF DICHLERREL



1936-ban léptem be Schmidtnél a zeneszerzés osztályba; Schmidtnél tehát nem volt részem sem zongora-, sem elméletoktatásban. Elméletet Stohrnál tanultam. Amikor aztán Schmidt megbetegedett, valamennyi tanítványa Josef Marxhoz ment át. Egyébként ő is igen jelentős ember volt. Jóllehet, nem volt olyan, mint Schmidt, de hallatlanul művelt és intelligens volt más területeken is, elsősorban az orvostudomány és a fizika terén. Zongoraoktatásban Kerschbaumernél részesültem.



Mi jellemezte Schmidtet a tanításban?



Az ember azt tehette, amit akart. Csak, ha valaki atonálisan komponált, akkor  közölte, hogy nem érti. Egyszer azt is mondta: „Számomra a két fogalom, az atonalitás és a muzikalitás összeegyeztethetetlen.”



Tanárként szigorú vagy akadékoskodó volt?



Nem, egyáltalán nem, lejátszottuk neki a feladatokat, és ő elmondta, hogy ezt vagy azt még jobban is tudnánk csinálni. De nem szigorúan. “Kérem, ahogyan Ön óhajtja, ha Ön ezt az akkordot szívesen hallja, és ott akarja, akkor írja azt.”



Mert a zeneszerzést az ember tulajdonképpen nem tudja megtanulni. Az óra után távoztunk, és magunkban azt mondtuk, igen, most zenét fogok szerezni. Ennyire lelkesedővé tett minket a zene iránt.



Életemben sohasem ismertem meg nála nagyobb muzsikust. És micsoda felfogóképességgel és emlékezettel rendelkezett! Hiszen gyakran adott zongoraesetet – anélkül, hogy valamit is gyakorolt volna. Azok az emberek, akik a házban, nála laktak, ők mondták, hogy egyáltalán nem  gyakorolt. [1]. És csellón is fantasztikusan játszott.



Schmidtet Ön inkább zongoraművészként vagy csellistaként sorolná be?  



Zeneszerzőként.



Létezik tipikusan Schmidt-stílus?                                             



De még mennyire! Egy pár másodperc elteltével kijelentjük: Ez Schmidt. Az első pillanatban talán nem tudjuk megmondani, miért; nemcsak egyetlen akkord az, amelyen felismerjük, de tudjuk, ez Schmidt, az ő kézírása.



Hogyan látja Ön Schmidt zeneszerzési stílusát Max Regeréhez viszonyítva?



Jóllehet, vannak hasonlóságok, de Reger mégis csak egészen más. Reger sokkal intellektuálisabb, gondoljon csak a sok fúgára. Schmidt egyszer azt mondta: „Ha valakinek semmi sem jut az eszébe, akkor írjon egy fúgát, az mindig sikerül.“



Beszélt Schmidt tanítás közben a saját műveiről?



Nem, soha!



Schmidt a Schönberg korszakban konzerativista?



No, igen, így mondják. De egy ideig úgy volt, hogy azt, aki nem atonálisan komponált, konzervatívnak és retrográdnak minősítették. Nézetem szerint azonban ez nem helyes. Így áll a dolog Schönberggel és Hauerrel is. Schönberg azonban állította, hogy találmányával monopóliuma van. Ez tényszerűen nem igaz. Van Liszttől, az ócsárolt Liszttől egy Bagatell. A pontos címe: „Bagatelle sans Tonalité” [2], amely szó szerint „atonalitás”-t jelent. Nem tudom, ismerte-e Schönberg ezt a darabot, azt hiszem, igen, mert Schönberg szinte mindent ismert. De képzelje el azt az esetet, hogy Armstrong, az első ember a Holdon, megérkezik, és ott talál egy táblát a következő szöveggel és aláírással: „Üdvözlöm! Franz Liszt”. Mit tud csinálni? Vagy jelenti a dolgot, vagy eltűnteti a táblát! Schönberg még a világon sem volt, amikor Liszt ezt a  művét komponálta. Ha tehát létezne egy szabadalom, úgy az Liszté, nem pedig Haueré vagy Schönbergé lenne.



----------------------------------------------



[1] Ezek az állítások arra az időre vonatkoznak, amikor Schmidt még nem Perchtoldsdorfban lakott.



[2] Hangnem nélküli bagatell



(Folyt. köv.)


Franz Schmidt • 36312020-07-03 13:19:37

:-) Nagyszerű zene, kiváló előadóval!


Georg Phillip Telemann (1681 - 1767) • 2192020-06-25 15:23:36

Dehogy bánom! Ezt is köszönöm!



Valóban remek!!! :-)


Georg Phillip Telemann (1681 - 1767) • 2172020-06-25 12:46:02

Köszönöm!


Georg Phillip Telemann (1681 - 1767) • 2152020-06-25 10:13:09

Georg Philipp Telemann, a XVIII. század egyik legjelentősebb német muzsikusa, Bach kortársa és barátja, sosem tartozott a favorizált preklasszikus mesterek közé, ha teljesen el sem feledték, mint egyik-másik kevésbé szerencsés kortársát. A zenészekben ugyan mindig volt egy kis fenntartás iránta, hisz igen sokat és változó színvonalon alkotott.


Georg Phillip Telemann (1681 - 1767) • 2142020-06-25 10:04:25

253 évvel ezelőtt hunyt el Hamburgban a barokk muzsika egyik nagy mestere;



Georg Philipp TELEMANN (1681-1767)


Kinek tetszik Rimszkij-Korszakov ? • 502020-06-21 10:58:48


Kinek tetszik Rimszkij-Korszakov ? • 492020-06-21 10:55:57

RIMSZKIJ-KORSZAKOVRA EMLÉKEZVE, HALÁLÁNAK ÉVFORDULÓJÁN (1908.VI.21.)

 



Rimszkij-Korszakov és az orosz zene.



A Pétervárott nemrég elhunyt Nyikolaj Rimszkij-Korszakov (1844.II.18.-1908.VI.21.) egyike volt annak az öt orosz muzsikusnak, akik a hatvanas években az orosz nemzeti zene megteremtésén fáradoztak. Köztük kétségkívül Rimszkij-Korszakov volt a legfinomabb művész. Az orosz opera 14 nagy művet köszönhet neki, melyek közül a „Szadko” lett a leghíresebb. Operái közül, melyek jellegzetesen orosz karakterűek, egyet sem adtak elő a német színpadokon. Az „ötök társaságáénak” kívüle Borogyin és Muszorgszkij voltak legkiválóbb tagjai. A társaság irányának ma már számos követője van, akik bár technikai ügyességben megközelítik mestereiket, eredetiség dolgában mégis elmaradnak tőlük. Közülük ismertebbek a rafináltan technikázott Glazunov, a pétervári konzervatórium igazgatója, a fiatalon meghalt Kalinnyikov, ki erős, friss szimfóniáiról híres, Arenszkij, Ljadov, Grecsanyinov, akik csaknem mind Rimszkij-Korszakov tanítványai voltak.



Rimszkij-Korszakovot külföldön csaknem kizárólag szimfonikus zene-költeménye, „Seherezade" révén ismerték, mely egyike a legkiválóbb orchester-daraboknak. Művészetének alapja az orosz népdalban rejlett, melynek a legeredetibb, szellemes módon való földolgozásához kitűnően értett.



Rimszkij-Korszakov hatvannégy évet élt.



NÉPSZAVA, 1908.IX.23.


Szkrjabin • 5472020-05-28 09:11:23

Scriabin: Piano Concerto in F sharp minor, Op. 20, etc.



Anatol Ugorski (piano), Chicago Symphony Orchestra, Pierre Boulez



DG CD felvételen


Jules Massenet ! Ki ismeri ? • 3112020-05-12 06:50:04

A 178 éve született Massenet emlékére



 



„Párisi tárca.

 



Massenet «Le Mage»



A párisi nagyopera utolsó premierje nagy sikert szerzett az opera igazgatóságának, mert a kiállítás valóban fényes és rendkívüli; de csak kevés dicsőséget juttat Massenet-nek és Richepin-nek, mert sem a szöveg nem eléggé drámai, sem a zene nem eléggé eredeti.



A költő és zeneszerző Ázsia távoli vidékére röpítettek bennünket és a regékben gazdag őskor egyik rejtélyes hősét mutatták be. A hajdani Baktriát tették a cselekmény színhelyévé és szebb Baktriát a legcsapongóbb képzelet sem tudna maga elé varázsolni. A régi és igazi Baktria bizonyára távolról sem volt olyan szép és elbűvölő, mint a milyennek a nagyopera deszkáin tüntették föl.



Ha a szépművészetek minisztere az opera igazgatósági kérdés eldöntését attól tenné függővé, hogy a ki a legszebb Baktriát tudja színre hozni, az lesz a jövendőbeli nyertes, úgy Guillard és Ritt urak bizonyára nagy könnyűséggel legyőznék vetélytársaikat. Guillardnak különben e-nélkül is igen jól állnak az ügyei.



«Le Mage», (A mágus) egy varázsütésre megváltoztatta a helyzetet. Így tett ő hajdanában is, több ezer évvel ezelőtt, mert ez a mágus senki más, mint Zoroaster, vagy amint Richepin elnevezte: Zarastra, a vitéz iráni tábornok. Megmaradok e kifejezésnél, mert a szerzők is nagyon modern köpenybe bujtatták hősüket.



Az iráni tábornok kemény csatában legyőzte a turániakat és szétvervén hadaikat, zsákmányul ejtette táborukat és foglyává tette szép királynőjüket: Anahitát.



Csakhogy a győzőből ezúttal is legyőzött lett, mint annyi sokszor, mikor szépasszonnyal harcol a férfi. A diadalmas Zoroaster rabja lett a turáni királynő szívének, s mialatt a hadi foglyok gyászdalokat énekelnek, Zoroaster szerelmi vallomásokat tesz a fogoly királynénak. Anahita eleinte kosarat ad a szerelmes ellenségnek, de midőn Zoroaster esküt tesz arra, hogy csak azért viselt ellene háborút, hogy dicsőségre téve szert, fölemelkedhessék a királynő trónusáig; Anahita megbocsát a diadalmas győzőnek és kész a nejévé lenni.



Zoroaster ekkor nagy örömében átengedi az összes zsákmányt királyának s a maga számára csak szíve választottját kéri tőle. A király beleegyezik és Zoroaster most már boldog házasságra léphetne Anahitával, ha Varedha, a djahi papnő, ki az érzékiség istennőjét szolgálja, nem tárná fel Zoroaster előtt, hogy ő mennyire szereti.



Zoroaster azonban nem akar erről tudni és eltaszítja magától. Varedha ekkor, az atyja tanácsára, azzal a cselfogással él, hogy azt hazudja: Zoroaster az ő jegyese, aki megígérte neki a házasságot. Igazi amerikai cselfogás.



Az iráni papok szintén hamis esküt tesznek amellett, hogy Varedha igazat állít. Iránia királya már most nem engedheti meg Zoroasternek a kért házasságot s Anahita is elfordul tőle. Zoroaster, átkozva Varedhát, a királyt és a maga kegyetlen sorsát, a pusztaságba menekül.



A harmadik felvonásban a szent hegyen találkozunk vele, hol egész lelkesedéssel szentelte magát Aurának, ki a tűz istene és Mazzdának, ki az igazság istene. Körülötte vannak tanítványai, kik szent áhítattal hallgatják tanait.



A tanítványok elvégezve szent énekeiket, egymásután vonulnak el, s ő magára marad, de nem sokáig, mert megérkezik hozzá Varedha s megújítja előtte szerelmi vallomásait. De a mágus állhatatos marad, és újra elutasítja magától az érzékiség papnőjét. E női kísértés változatos formában majd minden vallásalapító életében előfordul.



A negyedik felvonás az érzékiség istennőjének ünnepe, melyet nagy balett nyit meg és a király lakodalmi pompája fejez be. Az iráni király ugyanis maga szintén szépnek találta a fogoly királynőt és azt a vele való egybekelésre kényszeríti. De a kényszer sohasem volt jó házasságszerző. Anahita vonakodik, mert ő csak Zoroastert szereti. A győztes király azonban, annak dacára is megtartja esküvőjét és papjai végrehajtják a templomi szertartást. De nem hoz rá szerencsét ez erőszakos ténye, mert Anahita hű turáni alattvalói ez alatt újra föllázadtak, felgyújtják a templomot és kiszabadítják Anahitát.



Az ötödik felvonás a leégett templom romjait tárja elénk. Minden összedőlt, minden csak rom. Csupán az élv szobra maradt épen. A földet holtak és élők takarják. Utóbbiak közt van Varedha is.



Zoroaster a pusztulás színhelyére érkezik. Ott hagyta a szent hegyet, mert Varedhának ama bosszútól sugalt szavai, hogy Anahita férjhez megy az iráni királyhoz, nem hagyták őt nyugodni. A mágus is, bárha csak istenének akart élni, mégis érzékkel és érzékeny szívvel bíró ember maradt, kire az Anahita elvesztése nagy fájdalmat mért. A templom romjai közt találja meg előbbi aráját, kivel remek szerelmi duóban biztosítják egymást érzelmük változhatatlanságáról. De a bosszús Varedha nem nézheti közönyös szemmel vetélytársnőjének e diadalát és az épen maradt élvbálványhoz esedez, hogy pusztítsa el Zoroastert és kedvesét. Istennője meghallgatja kérését, a lángok újra fellobbannak és emésztéssel fenyegetik a szerelemtől ittas párt. Ámde Zoroaster ekkor Amura Zarastahoz fohászkodik, hogy ha igazán szereti Mágusát, mutassa meg ezúttal s mentse meg őket. A jóság istene el is oltja a tüzet, az élv és gonoszság istennőjének szobra földre dől és Varedhát is maga alá temeti.



A jó ekképp diadalmaskodik a gonosz fölött.



Ez a «Mage» cselekményének rövid foglalatja és erkölcsi tétele.



Massenet e librettóban inkább a színek, mint a szenvedélyek elemeit találta meg. És ezért az egész opera a dekoratív hatásnak van szánva.



Massenet leginkább a mélyebb szenvedélyek kifejezéseiben szokott kitűnni, főleg pedig azokban, melyek közel járnak a rejtélyességhez. A «Herodias» és a «Maria-Magdalena» szerzője még az «Esclarmonde» varázslónő brutális vágyait is lángoló színekkel volt képes festeni, de a «Mágus» szerelme meglehetősen hidegen hagyta múzsáját. Nem is csoda, midőn a szöveg-költő olyan hálátlan helyzeteket nyújt. Például Varedha három felvonáson át hever a Zoroaster lábai előtt, aki visszataszítja őt minden megindulás, a szánalomnak minden legkisebb árnyéka nélkül. Massenet iparkodott ugyan tüzet gyújtani a szerencsétlen djahii papnő lényébe, de ez a mesterséges tűz hamar kialudt, mert Zoroastertől nem kapott táplálékot.



Minthogy pedig a Mágus egész cselekménye a Zoroaster-Anahita pár által képviselt Mazzda, azaz a jónak istene és az Amru-Varedha által képviselt Ariman, azaz a rossznak istene közti viadalon fordul meg; nem marad számunkra egyéb, mint állandóan megvetni a szép Varedhát, noha gyakran inkább a szánalom s néha az emberi részvét érzetét kelti föl bennünk.



Ez a lélektani ellenmondás nagyban megzavarja a néző gondolatát, s ezt az érzelmi diszharmóniát a Massenet legszebb akkordjai sem képesek ellensúlyozni.



Múzsája akkor sem képes a helyzet nehézségeit legyőzni, midőn Wagner Richardhoz közeledik. Sőt mennél inkább elwagneriasodik, annál véknyabb értékűvé lesz zenei tartalma.



Legszebb részei a kompozíciónak éppen azok, melyek a Massenet sajátos ihletének közvetlen és eredeti termékei. Ez az ihlet legszebben érvényesül a nemes szenvedélyek kitörését jelző helyzetekben, vagyis valahányszor Zoroastert és Anahitát együtt szólaltatja meg.



Leghatásosabbak: az első felvonásban a végső duója, a negyedikben a templomi jelenet és az ötödikben a füstölgő templomromok közti jelenet, midőn Anahita végre a Zoroasteré lesz. A partitúránál bizonyára ez a három duó a legbecsesebb része. S valószínű, hogy éppen ezek kerültek legkevesebb fáradságába, mert e duók egészen a maga szellemének közvetlen termékei. A többi részekben is van mit bámulni, de nem az eszmék eredetisége és nagysága, hanem a harmónia törvényeinek tudása és a kombinációk alapos ismerete végett. A zenei tudományt és tisztult ízlést bámuljuk tehát bennük; de ezek a tiszteletreméltó tulajdonok nem képesek az eredetiség hiányát pótolni s egészében véve a «Mágus» is olyan mű, melyből a zenészek tanulhatnak eleget, de a hallgatók nincsenek tőle elragadtatva eléggé.

Érdekes mű azonban mindenesetre. […]”



PESTI NAPLÓ, 1912.VIII.14. (63. Évfolyam, 191. szám)



*



A korabeli kritika teljes mértékben helytálló. Nem tartozik Massenet legjobb művei közé. De érdemes meghallgatni (aki szereti Massenet operáit), mert helyenként élvezetes dallamokat is hallhatunk. (Megj., A.)



Jules Massenet: Le Mage (1891) – Phil's Opera World



*



 



Massenet új operája.



Massenet Normandiának egy festői falujában Pourvilleben dolgozik új operáján, melynek címe «Le Mage». Egy kis szobában dolgozik naponta több órán át, a melynek ablakán a friss tengeri levegő behatol. A mester, ki különben a komponálásnál zongorát sohasem használ, annyira előrehaladt munkájában, hogy az új opera a legközelebbi télen valószínűleg be lesz fejezve. (NEMZET, 1889.VIII.3. /8. Évfolyam, 2488. szám)



*



 



 



 



 


Zenetörténet • 2862020-05-01 09:10:19



"HACSATURJAN EMLÉKÉRE



(1903.VI.6. – 1978.V.1.)





Halálhírét először a rádió közölte. Majd a napilapok röviden említést tettek legismertebb műveiről, felsoroltak néhány lexikális adatot, tehát a szokás, az illem, a kegyelet szabályai szerint megemlékeztek az eltávozottról.



Az élet kegyes ajándékának tartom, hogy a száraz adatok takarta embert — Aram Iljics Hacsaturjant — személyesen ismerhettem és sok-sok órát tölthettem társaságában. Megtisztelt azzal, hogy elmondta gondolatait a művészetről, az életről, a háborúról, a békéről. . .



Egy alkalommal a Szovjet Zeneszerzők Szövetségében hosszan tárgyaltunk, amikor felállt és javasolta, sétáljunk egyet és így beszélgessünk tovább. Néhány lépés és a Gorkij utcában voltunk. A beszélgetésből semmi sem lett, mert a többmilliós metropolis forgatagában lépten-nyomon felismerték, nagy tisztelettel, szívélyesen köszöntötték. Egy apa feléje intett, s láthatóan azt mondta a kisfiának: „nézd, ott jön Hacsaturjan.” Aram Iljics odament hozzájuk, nagy komolyan kezet fogott a kicsivel és megemelte előtte a kalapját.



Más alkalommal magával vitt a Nagy Színházba a Spartacus előadására. Amikor beléptünk a nézőtérre, a zsúfolt színház közönsége tapsviharba tört ki. s felállva ünnepelte a zeneszerzőt.



A jereváni opera a Gajane felújításával emlékezett meg 70. születésnapjáról. Személyesen láthattam, hogy a díszelőadás közönsége milyen megható kedvességgel, a déli emberek felfokozott hevületével, virágerdővel köszöntötte Örményország nagy szülöttjét.



Magnetofonszalagon őrzöm néhány gondolatát:

— Amikor Sibeliust, a finn zeneszerző-patriarchát kilencvenedik születésnapján köszöntöttük, s elbeszélgettünk vele, egyszer csak ezt mondta: van zeneszerző, aki az agyával komponál, van, aki a lábával, de sokan vagyunk, akik a szívünkkel. ... — én is Sibelius követője vagyok.



— Azt hiszem, minden zeneszerzőnek meg kell dolgoznia a maga egyéni stílusáért. Az a művészet, az a zene, amelyik nem egyéni és karakterisztikus, szerintem elmúlik, elpusztul. Csak az marad meg, ami eredeti és friss. En, ha komponálok, ezekre nem gondolok tudatosan, de csak azt írom le, amit sajátomnak érzek.



Zeneszerző-növendékeiről nagy szeretettel beszélt. Ö maga mindvégig hű maradt saját stílusához, de a növendékek egyéni stílusát hagyta szabadon fejlődni. Szenvedélyesen bizonygatta tanítványainak, hogy csak annak a zenének van létjogosultsága, amelyet a közönség megért, befogad.



Mély megindultsággal, könnyes szemmel emlékezett a második világháború éveire, az áldozatokra. Amikor felkértem, hogy a hősök emlékére írjon kantátát a Magyar Néphadsereg Művészegyüttese részére, elvállalta. De a munka igen lassan, vontatottan haladt; akkor már nagybeteg volt.



Utoljára akkor láttam, amikor súlyos műtét után — kórházi betegágyát is otthagyva — autón kihozatta magát a Szovjet Zeneszerzők Szövetségébe, és átadta a kész partitúrát a következő ajánlással:



— ... Kantátámat mindazoknak ajánlom, akik átélték a háború iszonyatát. Jóllehet, már több mint 30 év telt el a háború óta, mégis mindannyian emlékezünk arra a tragédiára, amelyet a föld népei szenvedtek el a nagy világégésben. Szeretném, ha soha ilyen szörnyűséget nem kellene még-egyszer megélni.



Ezzel a kantátával emlékezem azokra a hősökre, akik életüket áldozták a világ békéjéért, azért, hogy ma az emberek élhessenek, alkothassanak és boldogok lehessenek.



Halálával nagy művész, nagy idők tanúja, egy felejthetetlen ember távozott el közülünk."

 



Görgei György



MUZSIKA, 1978.VII.1. (21. Évfolyam, 7. szám)



Aram Hacsaturjan* & Garai Gábor / Szervánszky Endre* - Hősök ...



Hősök emlékezete - Örök dicsőség a hősöknek


A nap képe • 22082020-04-30 08:52:06

LEHÁR FERENCRE EMLÉKEZVE, SZÜLETÉSÉNEK SZÁZÖTVENEDIK ÉVFORDULÓJÁN



 



EGY RÉGI ÚJSÁGCIKKET IDÉZVE …



 



... vezényel Lehár



 



Egész világ ünnepli a 70 éves Lehár Ferencet. Hogyne, hiszen nevének csengése igaz valuta maradt az elmúlt negyedszázad világdúlása, társadalmi, gazdasági, erkölcsi és művészi evolúciója közepette is.



Magyarországi ünnepeltetésének sorában kimagasló esemény lesz az a hangverseny, amelyet hétfőn este a Kormányzó Úr Őfőméltóságának legfőbb védnöksége alatt rendez a Közgazdasági Egyetem Ifjúsági Segítő Egyesülete a Pesti Vigadóban.



A hangverseny nevezetessége — azon-kívül, hogy a több mint 2 órás műsoron Zilahy Irén, Dorita Boneva, Tamás Ilonka, Laurisin Lajos, Udvardy Tibor, az Operaház kórusa és a Budapesti Hangverseny Zenekar szerepelnek — az, hogy a hangversenyt maga az ünnepelt vezényli. A hangverseny jövedelme kettős jótékony célt szolgál: a Segítő Egyesület segélyalapját és a magyar árvízkárosultak felsegélyezését.



E hangverseny főpróbáján, szombaton délelőtt alkalmunk volt a Mestert megfigyelni, akiről mindenekelőtt első benyomásunk az, hogy a jubileum évszámában legalább két évtizednyi tévedés van. Hajának dere inkább a tisztelet érzését, mint korának gondolatát kelti a szemlélőben.



Kiváló operaénekesnőnk, Dorita Boneva, a berlini operaház tagja, aki jelenleg Hamburgban vendégszerepei a „Cigánybáró”-ban, tíz előadást mondott le azért, hogy itthon Lehárral együtt szerepelhessen ezen a műsoron. Hálából teszi ezt, mert a „Carmen,” „Pillangókisasszony” és egyéb nagy szerepei mellett átütő nagy sikert arat a „Víg özvegy” címszerepében. Külön kell megemlítenünk, hogy Dorita Boneva sok babért szerez külföldön a magyar művészetnek, mert bolgár hangzású neve mellett mindenütt magyar voltát hangsúlyozza.



Már vége van a hosszú főpróbának, a zenekar összecsomagolt és elment, de Lehár nem megy be pihenni a művészszobába.



— Nem fázik, Mester? — kérdezi Dorita Boneva.



— Nem fázhatom, mikor ilyen tüzes szemeket látok. Ilyen temperamentummal képzelem el a Frasquita ideális alakítóját — mondja a csillogó szemű Lehár Ferenc, aki nagy szeretettel és hazafiúi honvággyal jött Budapestre, hogy segítsen a szegény-sorsú, magyar egyetemi hallgatókon és a sokat szenvedett árvízkárosultakon.



— Most jobb színben van, Mester, mint ma egy éve, — mondta Dorita Boneva.



— Azért van ez, — mondta őszintén a Mester, — mert itthon vagyok.



Lehár Ferenc örül, hogy itthon van.



Mi is!

 



Jaczkó Gyula



MAGYARSÁG, 1940.IV.2. (21. Évfolyam, 73. szám)





 



 



 



 


Szkrjabin • 5452020-04-27 08:03:07


Szkrjabin • 5442020-04-27 08:02:09

:-)


Szkrjabin • 5422020-04-27 06:46:47

«Zenei portré

 



Titkos kiáltás

 



Vizsgadarabjával nem készült el,



„Egy őrült látomása” volt csak?



 



„Istenem, micsoda zene volt ez! A szimfónia szüntelenül megsemmisült és összeomlott, mint egy tüzérségi ostrom alá vett város, majd a romokból és maradványokból újraépült és felnőtt. A tartalom, mely teljesen kitöltötte, eszeveszetten kidolgozott és új volt — olyan új, mint aznap reggel az életet és elevenséget lehelő erdő, ... a kompozíció tragikus ereje ujjongva nyújtott nyelvet mindenre, ami roskatagul hajbókoló és felségesen ostoba és bátor volt, esztelenül, gyermekien merész, pajkosan ösztönös és szabad, mint a bukott angyal.” — Borisz Leonyidovics Paszternák írta ezt Szkrjabin III. szimfóniájáról.

 



Miféle zene váltotta ki a kiváló költő, műfordító, prózaíró és publicista elragadtatását? Ki volt az a szerző, akinek újrafelfedezése világszerte csak a legutóbbi években kezdődött; akit például a tavalyi Stájer ősz (Steirischer Herbst) fesztivál a középpontba állított, s akiről egyre több tanulmány és könyv lát napvilágot? 



 



Jobb keze béna egy ideig



Alekszandr Nyikolajevics Szkrjabin 1872. december 7-én* született Moszkvában. Zenei tehetségét kiváló zongorista hírében álló édesanyjától örökölhette. A kétévesen árván maradt, rendkívül érzékeny, mindenre fogékony kisfiút mindaddig nagynénjei nevelték, míg a katonai iskolába nem került. Zenét csak tizenegy éves korában kezdett tanulni. Elvitték A. G. Rubinsteinhez, aki a szigorúságáról híres Tanyejev zeneszerző-zongoraművész professzorhoz ajánlotta be, végül is a korabeli „jobb” társaság egyik legnevesebb zeneoktatójához került. Osztálytársa volt — a többi között — a nála tizenöt hónappal fiatalabb Szergej Rahmaninov is. A fiatal Szkrjabin útja innen a moszkvai konzervatóriumba vezetett, ahol 1882 és 1892 között zongorista, zeneszerzői tudását tökéletesíthette.  

 



Korai darabjaiban könnyű fölidézni példaképei, elsősorban Chopin és Tanyejev hatását, azzal a különbséggel, hogy zenéjéből teljességgel hiányzik a népi elemek leolvasztása. Viszont a hangszínek is összetett ritmusmegoldások iránti különleges érzéke már korán feltűnt. Élete első válságába is ekkor, még tanulmányai befejezése előtt sodródott: zongorista virtuózitását különböző erőltetett gyakorlatokkal kívánta fejleszteni, aminek következtében jobb keze egy dőre teljesen megbénult. Naplójában olvashatjuk:



„Húszéves korom volt életem legnehezebb időszaka. Problémáik a kezemmel, akadályok céljaim előtt, első vereségem.” ...



De mint későbbi válságait, ezt is nem kis akaraterővel „hasznosította” — így születtek kizárólag bal kézre írott darabjai.



Zongoraművészi oklevelét 1892-ben kitüntetéssel nyerte el, de a zeneszerzői diplomát megtagadták tőle, formailag jogosan; vizsga-darabjával ugyanis nem készült el. Szabad művészként kezdte pályáját, viszonylag előnyös helyzetben, mivel Belajev kiadó támogatását élvezte. 1895-ben indult első európai útjára, melynek állomáshelyei: Drezda, Luzern, Heidelberg, majd Párizs. 1896 őszén, már Moszkvában befejezett zongoraversenyével kapcsolatban fejti ki először meglehetősen ködös, úgynevezett „alap- elv”-eszményét. A legalapvetőbb nála „valamiféle feszültséget sugárzó összekötő kapocs a szigorú logika és a magával-ragadó érzelem s képzelőerő között.” Ennek a jelenléte számára döntően fontos a témák s a kompozíció egészének létrehozásában.



Többen kifejezték aggodalmukat, hogy Szkrjabin nem lesz képes elveit, lebegő-illanó dallamait, áttetsző harmóniáit nagyobb formákra átvinni. Közéjük tartozott a zeneszerzőről a legteljesebb képet rajzoló biográfus, Faubion Bowers szerint Rimszkij-Korszakov is: „Sohasem tud kitörni a zongorára írt etűdzene bűvköréből, Chopin, Schumann, Wagner és Liszt műveinek hatása alól.”



 



„Megőrülök!

Hová menekülhetünk?”



Nem lett igaza. Hiszen Szkrjabin saját alapelveit is „áthágta” későbbi terjedelmesebb műveiben. Amit egyaránt köszönhet belső és külső indítékoknak. Elsősorban kísérletező hajlamának, különc, egzaltált egyéniségének, továbbá látóköre kiszélesedésének; utazási élményeinek, a legújabb zenei irányzatok megismerésének, nem utolsósorban filozófiai tanulmányainak. A filozófiát nemcsak az általános műveltség részeként fogta fel, hanem mint mesterségének, hivatásának előfeltételét. Először Schopenhauer ragadta magával, később Nietzsche világával érzett szorosabb rokonságot, s főképp a metafizikus spekulációkkal. Vakon hitt a zene megtisztító erejében, abban, hogy a zene által az ember „átistenül.”



Zenéjében is mindinkább előtérébe került a révületbe, önkívületbeejtés szándéka, az irracionalizmus, a meghatározatlanság: „A ritmus és a zenei idő precíz meg nem határozása a kompozitorikus struktúra integrált princípiumává válik.” Mindez követhető Szkrjabin hanglemezfelvételein, az eredeti kottaképet szinte csak alapul vevő, szabadabb zenei tolmácsolásban. Műveit saját maga játszotta. Alighanem ez a jelenség mutat leginkább előre a mai kortárs zene olyan megnyilvánulásaihoz, mint például a véletlen és a rögtönzés lehetőségeivel élő aleatória.



1898-tól Szkrjabin a moszkvai Konzervatórium zongoratanára, ami életében némi nyugalmat hozott, bár Gösta Neuwirth szerint „az alkotás állandóságát, az önfegyelmet mindig valósággal ki kellett harcolnia állandóan ingadozó, túlságosan érzékeny alap-beállítottságával szemben. ... Nagy műveit hihetetlen rövid idő alatt komponálta, ám ezekért a lendületes időszakokért erős hipochondriával és életválságokkal kellett keservesen megfizetnie.”



Mindezt tetézhette első két szimfóniájának elutasító fogadtatása. Ljadov, a zeneszerző kortárs, pedig így vélekedett a II. szimfóniáról: „Megőrülök! Hová menekülhetünk ilyen zene elől? Segítség!”



Mindazonáltal hírneve egyre növekedett. Megvált állásától, hogy több ideje maradjon a munkára: valóságos alkotói megszállottság űzte-hajtotta. (A IV. zongoraszonáta mindössze két nap alatt készült el!) Ebben az időszakban alakult ki véglegesen személyes hangja, világképe. Panteista-misztikus filozófiáját Paszternák így jellemzi:



„Az «emberfeletti»- szkrjabini tétele nem más, mint tősgyökeresen orosz vonzalom a rendkívüliség iránt. Valóban, nemcsak a zenének kell zenefölöttinek lennie, hogy jelentsen valamit, hanem a világon mindennek felül kell múlnia magát, hogy önmaga lehessen. Az ember és az ember tevékenysége magában kell, hogy hordozza a végtelenség elemeit, amelyek irányt és karaktert adnak a jelenségeknek.”



 



Riadt kapaszkodás, hajsza a titok után



1902—1903-ban írta III. szimfóniáját, az „Isteni költemény”-t, mely a „megszemélyesített istenség által leigázott és a szabad ember közti harcot ábrázolja, ebben az utóbbi lesz a győztes, s beleveti magát az érzéki világ gyönyörűségébe.” Hasonló gondolatokat hordozó, nagyszabású operaterv is foglalkoztatja századunk első éveiben. Hőse az Ember-Isten, aki ebben a téren és időn kívül játszódó, felajzott képzelettel alkotott, szürrealisztikus operában létrehozhat valamiféle „tökéletes egységet.” De ez természetesen még itt, ebben az utópisztikus szférában sem születhet meg: a Hős és a Hősnő szexuális eksztázisban leli halálát. ...



Nemcsak művészetében, magánéletében is elrugaszkodott a valóságtól. 1904 márciusában „önkéntes száműzetésre” Svájcba utazott. Opera helyett újabb szimfóniát írt, a már címében is jellemző „Az eksztázis költészeté”-! Bár a kortársak „egy őrült látomását” vélték; benne felfedezni, a pétervári bemutatón a mű komoly sikert aratott.



A folytatás — szerencsére zenéjében kevésbé, de magyarázataiban, eszmefuttatásaiban annál jobban — zavaros, homályos. Egyik szonátájával kapcsolatban így írt: „Meghallottátok titkos kiáltásomat, az élet rejtett erőinek hangját. ... Létem álomvízió, átfogja az egész világot.” Mentségére: feljegyzéseit nem a nyilvánosságnak szánta, egy részüket halála után mégis kiadták „Prométheuszi fantáziák” címmel. Érdekes, hogy effajta lidércnyomásos gondolatai „békésen” megfértek Marx-tanulmányaival, a Plehanovval társadalmi kérdésekről folytatott intenzív vitákkal. Teozófiai idealizmusát jól ismerő barátai azonban mindig is „javíthatatlan misztikusnak” tartották.



Így alakult ki róla az-az évtizedekig élő kép, amelyet Szabolcsi Bence a következőképpen fogalmazott meg: „Jelszava a világrendből való kitörés, az erőszakkal meghódított Nirvána, az önkívület, eszközei a hangzatforgatagok, torlódások és örvények. ... Riadt, vad kapaszkodás ez, futás a démonok elől, hajsza az elérhetetlen mindenség s a megoldhatatlan titok után — és végül belehullás a semmibe. ... Sorsában ott sötétlik nemzedékének katasztrófája.”



 



Fényzongora, vetített fény



Életének további eseményei: 1906-ban amerikai út; a következő évben hatalmas siker Párizsban; ismét Svájc, majd 1909-ben visszatérés szülőhazájába. Újabb patrónusa, Serge Koussevitzky számára megírta az óriási előadói apparátust (nagyzenekart, zongorát, orgonát, „fényzongorát”) foglalkoztató, utolsó szimfóniáját („Prométheusz, a Tűz költeménye”). A „Kozmosz látható zenéjét idéző” fényzongora hangok és vetített fények, illetve színek összehangolására szolgáló szerkezet, amelyen billentyűk működtetik a szivárvány színeit sugárzó reflektorokat. Pontosan jelzi a partitúra; hol, milyen fényeket, fényakkordokat képzelt el a zeneszerző. (Az 1959-ben megnyílt moszkvai Szkrjabin Múzeum ereklyeként őrzi a zeneszerző színasszociációs kísérletei során kialakított, maga szerkesztette színorgonáját.)



A „Prométheusz” teljesen feladja a hagyományos alapokat: egyéni, úgynevezett „misztikus,” „szintetikus” akkord- és dallam- modellek szerint építkezik. Ismét a zeneszerzőt idézve:



„A Tűz fényt, életet, harcot, növekedést, bőséget és gondolkodást jelent, … megjelenik a lélek és az anyag polaritása — az alkotói princípium legyőzi az anyagot. ...”



Utolsó zongoraműveiből is — egyik méltatója szerint — a „misztérium távlata sugárzik.” Valamifajta „világrituálé,” előkészítő szertartás — Action préable — foglalkoztatja, melyet ezrek részvételével „egy tibeti Bayreuthban” adatott volna elő, de ennek is csak szövege maradt fenn. ...



Negyvenhárom éves korában bekövetkezett halála tett pontot különös, ellentmondásokkal teli életművére.»

 



JUHÁSZ ELŐD



MAGYARORSZÁG, 1979.IV.1. (18. Évfolyam, 13. szám)



 



*(Megj., A.) Pontosan: 1872. január 6-án született. (A régi orosz naptár szerint 1871.XII.25.)


Szkrjabin • 5412020-04-27 06:31:49

 





115 évvel ezelőtt, ezen a napon hunyt el Alekszandr Nyikolajevics Szkrjabin (1872.I.6.-1915.IV.27.)



 



 


A nap képe • 22072020-04-21 12:20:33

Vilma királynő arany plakettjéről, Gusztáv király udvari estélyéről, berlini hangosfilmjükről, az „északi pogány istenek” furcsa szerelmi vallomásáról mesél a szőke Lilly és a barna Emmy.





1.



Johann Strauss szabadságot kér Szent Pétertől és egy éjszakára ellátogat Bécsbe, a blaue Donau, a jókedv, a „gemütlichkeit”, az édes valcerek Bécsébe. A finom keringők helyett jazzmuzsika kiabál a fülébe. Először riadtan, idegenül hallgatja ezt a furcsa, sikongó, hangos zenekáoszt, azután, boldog mosollyal állapítja meg, hogy a jazzdalok tulajdonképpen — az ő muzsikájának melódiáiból születtek.



Ezt az angyali történetet Lilly és Emmy Schwarz énekli és játssza el. A Royal-bárban vendégszerepelnek: az egyik zongoránál a barna Emmy, a másiknál a szőke Lilly ül. Féltizenegytől—kettőig. Fáradhatatlanok a zongorázásban, az énekben, a bendzsózásban, a táncban, a mosolygásban, a kedvességben, a humorban, ördögi kedves két gyermek: egyik pillanatban a régi, boldog Bécs finom megtestesítői, a következő pillanatban groteszk módon utánoznak egy hangosfilmet, majd primadonnásan énekelnek Elisabeth gyönyörű két lábáról.



A közönség tombol, tapsol: senki sem akarja, hogy abbahagyják muzsikájukat, mókájukat, éneküket, s látszik, hogy ők sem szívesen kelnek fel a zongora mellől, nem szívesen teszik le a bendzsót és a szakszofont s a legszívesebben reggelig játszanának, táncolnának, énekelnének, bolondoznának.



2.



„Reggel” félkettőkor kelnek (európai időszámítás szerint ebédidő). Nagy tálcán szervírozzák ágyukban a reggelit.



— Olyan jó aludni . . . jaj, de álmos vagyok . . . Muszáj már felkelni?

Ezt a szőke Lilly mondja.



Emmy fürgén ugrik ki az ágyból, kinyitja a fürdőszobában a vízcsapot s a fürdőszobából kiált át a hálóba:

— Kelj fel, te lusta szőke mackó!



Felvétel az ágyban, felvétel a fürdőkádban. Felvétel a reggeli tornájukról, felvétel a dívánon, bendzsópróba közben.



— Maradj egy percig nyugton, ne játssz, ezt úgy sem hallani a képen! . . . ez nem hangosfilm.



Mindig Emmy szól rá Lillyre: Emmi a rendező, a menedzser, a sajtófőnök, a Sisters esze és jobb keze.



Nagy komolyan interjút ad; nem is kell kérdezni, okos, szolgálatkész.



— Hangosfilm, . . . erről jut eszembe, hogy a berlini Ufa leszerződtetett bennünket egy hangosfilmre, amelyet jóformán elejétől végig mi játszunk. Budapestről megyünk Berlinbe, ahol a Wintergartenben fogunk fellépni. Legutóbb Hollandiában voltunk. Vilma királynőtől gyönyörű arany-plakettet kaptunk ajándékba — (mutatja) — úgy-e, csinos? Amsterdam előtt Stockholmban játszottunk: egyik udvari estélyen felléptünk Gustav király előtt is. Erre nagyon büszkék vagyunk, nem, Lilly? Mindenütt sikerünk van, ehhez hozzászoktunk, de hát, amit Svédországban csináltak velünk, az fantasztikus! Itt a szőke, álmos szép nők hazájában különösen hatott a mi szertelen jókedvünk, bolond vidámságunk. Az „északi pogány istenek” (igy neveztem el a nagydarab magukba-zárkózott, komoly svéd férfiakat) literszámra itták miattunk a viskit, mert tudja, Svédországban a férfi hallgat, nem ír hódoló levelet, nem vall szerelmet, nem küld virágot, hanem csak iszik, iszik, iszik. Nem árulják el, hogy szeretnek, hogy tetszik nekik valaki, hanem megisznak tíz pohár viskit, vagy groggot, vagy puncsot s ez egyenlő a legforróbb szerelmi vallomással.



Lilly nevet azon, amit Emmy mond; mi is nevetünk, ő is nevet. A Royal Szálló szobája egy pillanat alatt vidámsággal, jókedvvel, kacagással telik meg. Olyan varázsa, olyan jókedve van ennek a két lánynak, hogy akkor is ellenállhatatlanok, ha nem ülnek a zongora előtt.



3.



Színházról beszélünk:

— Van egy szóbeli szerződésünk Nelsonnal — mondja Emmy Schwarz.

— Revüt irat a számunkra, amelyben berlini színházában lépnénk fel. A revü meséje rólunk szól: hogyan csinált karriert két bécsi kisleány. A Nelson-revü eljátszására természetesen csak a jövő szezon elején kerülhet sor, mert addig jóformán egyetlen esténk sem szabad. Annyi szerződésünk van, hogy legutóbb nem fogadhattuk el azt a meghívást sem, amely Londonba szólított volna. Herczeg Géza operettjének, a „Csodabár”-nak ottani előadásán kellett volna fellépnünk. Annakidején a Fővárosi Operettszínház is hívott, hogy az itteni Csodabárban játsszunk, de sajnos, erről sem lehetett szó.



4.



Késő délután ebédelnek. Azután römi-parti következik: bridzs-römit játszik Emmy és Lilly. A harmadik partner Korányiné, a Royal-bár és étterem igazgatójának felesége. Emmy ezer poénnal vezet a játékban. Lilly is nyer.



Emmy:

— Ha legközelebb Pestre jövünk, gázsi-pótléknak kikötjük, hogy a nagyságos asszony köteles velünk mindennap két óra hosszat bridzs-römit játszani. ….

 



VARÓ ANDOR



SZÍNHÁZI ÉLET, 1930. 20. Évfolyam, 51. szám. (XII.14-20)


Franz Schmidt • 35822020-04-18 13:59:12

"PÁRBESZÉD AZ ALKOTÓVAL

 



Trózner József



Napjainkban, amikor a zeneszerzők kísérletező kedve sok vívódással, sok érdekességgel, de talán kevesebb azonnal értékelhető zenei telitalálattal jár együtt, sokkal inkább, mint bármikor, szükségünk van a tapasztalt, évtizedes távlatokkal rendelkező muzsikusok véleményére. Hogyan látja tanár úr világviszonylatban, hazai viszonylatban és marosvásárhelyi viszonylatban hagyomány és újítás, az elődök mintájához kötöttség és modernség kérdését?



— Mindhárom viszonylatban, így vásárhelyiben is, nagyon szép hagyományok örökösei vagyunk. De le kell szögezzem, hogy amivel a mai fiatalság napjainkban kísérletezik, azzal nem értek mindenben egyet. Bizonyosfajta zenei bruitizmust, a zörejek kultuszát művelik sokan. Természetesen az eredményeket nem én, hanem a jövő fogja tisztázni. így aztán kérdésére nem érdemes kimerítő választ adnom. Mikor a kísérletezés a zene rovására megy, akkor öregnek és maradinak, igen, igen, írja csak szó szerint, öregnek és maradinak tartom magam. S mikor mindezt mondom, tudom, hogy én vagyok a hibás, én vagyok a meg nem értő, a jövő a fiatalságé, nem az enyém.



Másik központi kérdése a mai alkotónak a népzenéhez való viszony. Hogyan vélekedik tanár úr a népzene szerepéről napjainkban és e szerep jövőjéről, természetesen a műzenére gyakorolt hatás szemszögéből?



— A népzene mindig aktuális, nemcsak napjainkban. A népzenének múltja, jelene és jövője van, nagyon sokáig fog még világítani az útját kereső zeneszerző számára. Hogy ez a befolyás az egyes zeneszerzőknél mennyire intenzív, azt már az illető belső világa, beállítottsága szabja meg. Kivonni magad a népzene hatása alól? Ez véleményem szerint lehetetlenség. ...



Az idei vásárhelyi fesztivál egyik hangversenyén a tanár úr kórusműve is szerepelt. Milyen időszakból származó alkotás ez, és milyen helyet foglal el a zenekari művek, kamaraművek, dalok között? Milyen műfaj területén közelítette meg tanár úr leginkább zenei eszményeit?



— Előadott kórusművem 1953-ban született. Kriza „Vadrózsái-ból” vettem szövegét, címe: „Leterítem keszkenyőmet.” Rövidesen megjelenik a Művelődés-ben. Egyébként elég kevés kórusművet írtam, kedvenc műfajom a dal marad. Barabás Kásler Magda tavaly és a télen több dalomat énekelte, s őszire is tervbe vettünk egy újabb közös szerzői estet. Zenekari műveimet nem tartom olyan jónak, mint dalaimat. ...



Milyen költők verseire írt dalokat legszívesebben, mikortól kezdve, és mi jelent meg nyomtatásban a tudomásom szerint gazdag daltermésből?



— Előszeretettel írtam dalokat erdélyi költők verseire és ezek közül Berde Máriát és Dsida Jenőt említeném meg. További kedvenc költőim, akiknek a verseire dalokat írtam: Balassi Bálint, Juhász Gyula, Shakespeare, Michelangelo, Hugó, Baudelaire, Verlaine, Charles d’Orléans és sokan mások. Legelőször a 40-es években írtam dalokat és jelenleg is írok. Dalaim nincsenek kiadva. Szó van róla, hogy kiadnak belőlük, igen, szó van róla. ...



Fiatalabb muzsikusok, akik a tanár úr növendékei voltak, büszkén szoktak mesélni Önről, mint a bécsi zeneakadémia és zeneszerző mesteriskola egykori ösztöndíjasáról. ...



— Igen, Bécsben ragyogó tanáraim voltak, olyanok, mint dr. Richard Stöhr, vagy Franz Schmidt. Ez utóbbi, aki Bruckner tanítványa volt, különösen emlékezetes maradt számomra. Univerzális zenei zseni volt, valóságos megszállott. Képzeljen el valakit, aki a Bécsi Filharmonikusok cselló koncertmestere, de ugyanakkor zongora-mesteriskola tanár az akadémián, és ugyanott zeneszerzés-mesteriskolát is vezet. Művei most jönnek divatba; nemrég olvastam valahol, hogy Lorin Maazel vezényli őket. Rengeteg történetet, anekdotát hallottam tőle Bruckner, Brahms, Hanslick korából. Gondolom, én vagyok az egyik utolsó tanú, aki ezeket még egyenes, forrásból közvetíthetné. … Jó lenne mindezt egyszer lejegyezni és közölni. ...



Állok rendelkezésére, amikor kedve tartja. ...



  Szóval, Bécs után hazatértem Vásárhelyre, és itt a helyi, konzervatórium, népi művészeti iskola, zenei líceum, majd a pedagógiai főiskola tanára lettem. Most nyugdíjas, vagyok. Sok ezer tanítványom, volt, ha összeszámítjuk a csoportos összhangzattan, ellenponttan és formatan-óráim növendékeit. Olyan növendékeimmel büszkélkedhetek, mint Szabó Csaba, Csíky Boldizsár, Terényi Ede, Orbán György. Mint kuriózumot, azt is elmondhatom, hogy van egy olyan család, ahol a nagyapát, apát és unokát egyaránt tanítottam az évtizedek során....



Mit lehetne tenni annak érdekében, hogy az igényes zene még sokkal inkább a tömegek közkincsévé váljék?



— Úgy képzelem, hogy az, igény fokozódni fog. Példa volt erre a marosvásárhelyi zenei fesztivál. Csupa telt ház, nem lehetett jegyet kapni. Ez bizonyítja, hogy a jó zene mindig talál magának közönséget. Nem tudom elképzelni, hogy a zene hatása valaha is csökkenne. Az ember nem vonhatja ki magát a zene hatása alól. Még a legbotfülübb, ember is, ösztönösen, énekel vagy fütyül, olyan hamisan, hogy az embernek kinyílik a bicska a zsebében, de igenis énekel. Minden házban van, rádió vagy tévé, mindenhová, behatol a zene.



No, igen, de vajon a rádió, és tévé eleget tesz-e feladatának, hogy hozzájáruljon a jó zenei ízlés kialakulásához? Gondolok a könnyűzene-dömpingre, gondolok az ál-népzenék, özönére stb.



— Nem hallgatok rádiót, nem nézek tévét, mert nem szeretem a gépi zenét. Gondolom, hogy ha valóban úgy van, ahogy mondja, akkor jó, lenne javítani a dolgon. A komolyzene megközelíthető, fajtáját kéne felkarolni, azt, ami vonz, és nem elriaszt. Ma, már egy Mozart-, vagy Beethoven-mű nem probléma,, mindenki megértheti őket. A rádió és tévé valóban elkényelmesít, leszoktat az élő, zene hallgatásáról, műveléséről, de mindezt nem látom komoly veszélynek, és maradéktalanul optimista vagyok a zene jövőjét illetően."



Simon Dezső



UTUNK, 1973.IX.7. (28. Évfolyam, 36. szám)


A nap képe • 22052020-04-17 12:22:06

Leos Janacek: A Recollection Product Image



Remek zongoradarabok



Meghallgatható, rövid bejátszások


A nap képe • 22042020-04-16 20:47:56



135 ÉVVEL EZELŐTT, EZEN A NAPON SZÜLETETT



WEINER LEÓ (1885-1960) EMLÉKÉRE.


Zenetörténet • 2852020-04-13 09:36:56

PAPP VIKTOR EMLÉKÉRE



Mert innen hoztam, amit hoztam” – Ady Endre Zilahon



 1881.IV.13. Szilágysomlyó - 1954.V.10. Budapest



«139 évvel ezelőtt, ezen a napon született PAPP VIKTOR, a kiváló zenekritikus, zenei író és Ady Endre egyik legközelebbi barátja.



*



„A MÁSIK HÁZI CIGÁNY" Ady zenész barátja (részletek):



Csaknem száz éve már, hogy megjelent a Papp Viktor valceréhöz című vers a Nyugat hasábjain. Az egyetlen, amelyet Ady valaha zenéhez írt. A kézirat alján ez olvasható: „Ezt Viktoromnak írom, de ne mutassa másnak, míg mást és jobbat nem írok helyette.” A költő ugyanis imádta a valcert. Hetekig dudorászta, rabja lett a melódiának. A zeneszerző némiképp csodálkozott: miért lelkesedik Ady ezért a szerény valcerért? Aztán egyszer megemlíti: „Móricz Zsigáéknál éppen százszor kellett elzongoráznom a Bandi parancsából.” De vajon tudja-e valaki manapság, kinek a keringőjére írta Ady az édes-bús sorokat?



(SZÉKELY ILONA írása.) 



… […] Papp Viktor hegedűművész, zeneíró és zenekritikus a „másik” zilahi diák. Szilágysomlyón született, Ady három évvel járt fölötte a gimnáziumban. Révész Béla szerint: hű embere volt a költőnek, nemcsak borozótársa, de szolgálta Adyt dolgaiban, bajaiban, minden időben.[…]



… […] Papp Viktor gimnáziumi és jogi tanulmányai alatt képezte magát kiváló hegedűssé, már Zilahon is játszott az iskolai zenekarban. Ez a zenekar kedvelt találkozóhelye volt az öregebb diákoknak, akik méla érdeklődéssel hallgatták a Rossini-, Verdi- és Glinka-motívumokkal tűzdelt muzsikát. Ady is szívesen járt a próbákra, gyakran beült a másodhegedűs Papp Viktor mellé. A zenész barát lejegyezte róla: Ady Zilahon (is) rengeteget mulatott, sokszor át cigányozta az éjszakát, s Gyuri prímás egy-kettőre szívbéli cimborája lett. Énekhangja Adynak különben soha sem volt, s ha nótázott is, inkább csak szöveggel zenélt. A papok megtanították a kottára, de valójában nem értett a hangjegyek nyelvén. […]



…[…] Papp Viktor a költő halálakor (1919) a Nyugat hasábjain jelentetett meg egy írást, amelyben őszintén mesél Ady zenei ízléséről, szokásairól, s itt derül fény kettejük bensőséges kapcsolatára is. Megtudjuk, hogy Ady Párizsban ritkán járt hangversenyre, inkább a sanzonokat, kabarédalokat kedvelte.

A párizsi évek után Pesten talán kétszer, ha járt az Operában, a koncerttermeket pedig teljesen elkerülte. Reinitz Béla volt „házi muzsikusa”, számos versének megzenésítője. Valamelyik zongorás szeparéból hajnal felé mindig kihallatszott a Reinitz-féle Ady nótázás.



Adybandinak Papp Viktor volt a másik „házi cigánya.” Tizenöt éves volt, amikor először hegedülte el neki a Tell Vilmos nyitányát. Aztán évtizedeken át tartó muzsikálás következett. A birtokában lévő összes kottát eljátszotta neki. Ady gyakran Beethoven-szonátákat, Wieniawski-mazurkákat, Paganinit és Schubertet vagy éppen Mendelssohnt akart hallani, s többször előadatta Viktorral saját szerzeményeit is. Innen ered ez a bizonyos valcer.



Persze nem hagyhatjuk szó nélkül a cigányos mulatozást sem. A végeérhetetlen éjszakákon Ady követelte Viktortól, hogy nótákat játsszon, s megesett, hogy kivették a prímás kezéből a hegedűt. (Ha Papp Viktor hangszere a zálogban pihent.) Aztán volt idő, hogy Bandi még hevesebben vágyott zenére. Amikor Léda asszony eltűnt mellőle. „Összeragadt a kezem a cigányhegedű piszkától, de játszottam.”



„Csókolom a kis kezedet.” A halálba készülődvén ez a dal volt utolsó nótás kívánsága. Papp Viktor vette az olasz fát, s elhúzta neki.



 (A másik házi cigány 1954-ben hunyt el.) […]»



168 ÓRA, 2012.VIII.9. (24. Évfolyam, 32. szám)


Zenetörténet • 2842020-04-12 21:08:40

 





82 évvel ezelőtt, ezen a napon hunyt el



Fodor Ivanovics SALJAPIN (1873-1938), minden idők egyik legnagyobb énekese.



*



Döbbenettel értesült a világ Saljapinnak, a nagyénekesnek váratlan haláláról. Kun Imre, aki éveken át volt Saljapin magyar impresszáriója, mondja a következőket:

— Saljapin halála csak azokat érte váratlanul, akik nem tudják, hogy másfél évvel ezelőtti betegsége, amely szintén tüdőgyulladás volt, már-már halállal fenyegetett. Saljapin, aki betegágyából szabadulása után hamarosan ismét hangversenykörútra indult, nevetve mondta nekem:



«Amint látja, velem az ördög sem bírt. Én voltam az erősebb.»



Körülbelül egy éve, hogy Saljapin ismét betegeskedni kezdett, s ha a betegség látszólag nem is volt túlságosan súlyos, és Saljapin állandóan vidáman beszélt is «elmúlt», betegségéről, szűkebb környezete jól tudta, hogy egészsége csak látszólagos és állandóan ott leselkedik mögötte a kikerülhetetlen vég. Saljapin nem akart tudomást venni egyre súlyosodó betegségéről és még a legutolsó időben is azzal a tervvel foglalkozott, hogy működésének ötvenedik esztendejét úgy fogja megünnepelni, hogy még egyszer európai turnéra indul. A turné elmaradt. Saljapin örökre elhallgatott.



 — Budapesten 1917-ben lépett fel először Saljapin a Városi Színházban. Szokatlanul nagy honoráriumot, 5000 dollárt kapott. Ezt a nagy tiszteletdíjat alig tudták egy-két városban megfizetni, Budapesten azonban elfogyott Saljapin előadására az utolsó jegy is a hatalmas színházban. A Faust Mefisztóját énekelte akkor Saljapin, aki a Mefisztón kívül a Sevillai borbélyban énekelte későbben Basilio és a Don Quichotteban a címszerepet. Az összes operák közül legtöbbször a Faustban lépett fel Budapesten Saljapin és a Bordalt valamennyi fellépésekor egymásután kétszer kellett elénekelnie.



— Hangversenyein aránylag keveset énekelt. Mindegyik hangversenyén összesen csak kétszer jött ki a színpadra, egyszer az első és egyszer a második részben. Sohasem énekelt tizennégy-tizenhat dalnál többet. Szokása az volt, hogy minden hangversenye előtt kinyomatta összes dalainak címét és szövegét. A hangverseny megkezdése előtt sohasem tudta, hogy a dalok közül melyiket fogja elénekelni s csak hangverseny közben döntött, hogy melyik szám következik. Ilyenkor előrelépett a színpadon és ö maga konferálta be soron következő dalát.

— Három évvel ezelőtt történt, hogy Budapesten keresztül utazott Bukarestbe. Sürgönyzött, hogy várjam éjszaka a pályaudvaron és vigyek magammal egy-két csomag magyar kártyát. Saljapin nagyon szeretett kártyázni, s nagyon szerette a magyar gyártmányú kártyákat, amelyeknek festett figurái különösen tetszettek neki.



— Nagyon szerette a minél több jövedelmet, maga is rendkívül sok pénzt áldozott barátaira, családjára, s mindenkire, aki segélyért fordult hozzá.

— Körülbelül hat éve, hogy ismét Budapesten hangversenyezett. Ugyanakkor itt tartózkodott Szergej Jarov vezetése alatt a Doni Kozák kórus. Megállapodtam Jarovval, hogy ő és az egész kórus kijön a pályaudvarra üdvözölni Saljapint. Még a kocsi lépcsőjén állt Saljapin, amikor felzengett a kórus üdvözlődala. Saljapin a dal befejezése után leugrott és sorra ölelte a kórus tagjait. Akkor láttam, Saljapin sírt.



— Néhány nappal ezelőtt influenzával szanatóriumba vitték, ahol a hirtelen fellépő tüdőgyulladás megölte. Sokszor hallottam tőle, hogy gyönyörűnek és felbecsülhetetlenül szépnek tartja az életet. Szeretett és tudott is jól élni. A haláltól nem félt.

 



(f.l.)



PESTI NAPLÓ, 1938.IV.14. (89. Évfolyam, 85. szám)

 


A nap képe • 22032020-04-09 19:18:35

Igazad van! Valóban nem ez!


Franz Schmidt • 35762020-04-09 06:23:34



FRANZ SCHMIDT tanítvány, a fiatal Rajter Lajos



 



Diszkózenéből a barokkba?



A Budavári Zeneművészeti Alapítvány negyedszer rendezte meg az egyházzenei fesztivált. A koncertsorozatot az idén Mosonyi Mihály emlékének ajánlották a zeneszerző születésének 180. évfordulóján Budapest/Budavár—Pozsony/Bratislava helyszíneken. A Mátyás-templomban, az osztrák—szlovák—magyar esten Schubert G-dúr miséjét követően Mosonyi F-dúr miséjét László Váradi Gyula, a hangversenysorozat művészeti vezető-rendezője gondozásában dirigálta Rajter Lajos (Ludovit Rajter) szlovákiai karnagy, zeneszerző. A két művész a koncertet megelőző főpróbán beszélgetett a 89 éves karnagy pályájáról, a század végi, ezred végi zenei folyamatokról.



— Karnagy úr pályája is — mint Mosonyi Mihályé — elválaszthatatlan a szlovák—osztrák—magyar zeneművészettől. Milyen hatással volt művészi tevékenységére a hármas kultúra?



— A bécsi klasszikusok, a „második bécsi iskola”, Schönberg, Berg, Webern, Budapesten Kodály és Bartók óriási hatással voltak rám. Alapos pozsonyi zenei előkészületek után kerültem a bécsi Zeneművészeti Főiskolára. Mesterem zeneszerzésben az ugyancsak pozsonyi születésű Franz Schmidt volt. 1924-ben gazdag zenei élet folyt Bécsben, és az ott megforduló zeneművészekkel később személyes kapcsolatba is kerültem. Ezután Bartók Béla ajánlatára Budapestre kerültem Dohnányi Ernő mesteriskolájába. Itt ismertem meg Bartók és Kodály műveit. Nincs olyan Bartók-mű, melyet ne dirigáltam volna.



— A Budapesten eltöltött időszak nemcsak professzor úr pályáján, hanem a Magyar Rádió történetében is jelentős. ...



— Két évig a pozsonyi Zeneművészeti Főiskolán tanítottam, utána kerültem Budapestre, s a Magyar Rádiónak lettem a karmestere. Mint fiatal dirigensnek ez óriási feladat volt, hiszen akkor még nem volt rádiózenekar, hanem az operaházi és a mai Magyar Állami Hangversenyzenekar elődje létezett. Mindkettő nagyszerű együttes volt. A legtöbb művet kívülről játszották. A legnagyobb feladatom az volt, hogy a partitúrát kitűnően ismerjem. A próbára már teljes kép volt bennem a művekről.



— Hogyan látja karnagy úr a század végi—ezred végi zenei folyamatok alakulását?



— A zeneszerzésben a zenei túlzások kezdenek eltűnni a műsorokból. A kollégáim is visszatérnek a szolidabb zeneszerzési formákhoz, kisebb együttesekre írnak. A fiatalság egyre jobban érdeklődik a barokk zene iránt. Mintha menekülni akarnának a sokdecibeles diszkózene förgetegéből. ... Idővel a túlzott „modernizmus” megszűnik, s egy egészségesebb, érthető stílusnak ad majd helyet. Erősen hiszek a zeneszerzés jövőjében. A megbékélés jegyében.



Lejegyezte: Török Judit                 



MAGYARORSZÁG, 1995.X.13. (32. Évfolyam, 41. szám)


A nap képe • 22002020-04-08 21:27:12



Részlet a könyvből:



A piranói Giovanni Antonio Tartini vagyonos polgárrá küzdötte föl magát. Posztókalmár, földek és házak tulajdonosa, de hiúságból hivatalt is vállal. Büszke nemesi származására, Firenzében élő rokonaira. Fiát, Giuseppét elkíséri Padovába, hogy ez ott elkezdje tanulmányait az egyetemen. Velük tart Cesare Mezzini, Giuseppe barátja, hogy Padovában élő nagybátyját meglátogassa.



Capo d'Istriából Velencéig az utat a Beatrice nevű vitorláson tették meg. Még egyszer búcsút intettek a kapitánynak, az azonban a posztóbálák és gyapjúkötegek kirakására ügyelt. A három újonnan jött a szállására igyekezett.

- Bízzátok rám! - hetvenkedett Giovanni Antonio. - Ismerem Velencét, mint a tenyeremet.

A gondoliereket úgy üdvözölte, mintha tegnap találkozott volna velük. Vidám volt, fölényes, elbizakodott, nyegle, dicsekvő.

- Tudok egy barátságos vendégházat, közel a Canale Grandehoz, oda megyünk - magyarázta Cesare felé fordulva. A gondoliere a kapott utasítás szerint irányította csónakját, simán oldalazott a csatorna partja mellé. Néhány lépésnyi gyaloglás következett, mert a Calle Padovese egyike volt azoknak a kis mellékutcáknak, amelyek száraz lábbal járhatók.



Giuseppe Tartini élete története. ...



Tartini Violin Sonata in G minor ''Devil's Trill Sonata''


A nap képe • 21992020-04-08 21:24:13


A nap képe • 21982020-04-08 15:41:31

Nőcsábászból virtuóz



GIUSEPPE TARTINI (1692-1770)



(Giuseppe Tartini négy hegedűversenye lemezen)

 



A háromszáztíz (ma már háromszázhuszonnyolc, megj. A.) esztendővel ezelőtt Piran-ban (ma Szlovénia, megj. A.) született Giuseppe Tartini életművével komoly fejtörést okoz a zenetörténészeknek és a darabjai iránt érdeklődő muzsikusoknak. Életében műveinek jelentős része nem jelent meg nyomtatásban, s ami megjelent, nem az ő jóváhagyásával történt. Számos kompozíciója csak kéziratban maradt fenn, de azok sem mind autográfok.



A kézjegyével illetett műveken - mint ahogy másutt sem - nem szerepel a komponálásuk ideje, így azután megfelelő kronológiai rendbe tenni a már meglelt műveket csak stílusjegyeik alapján lehet. Mi tagadás, elég slendrián egy szerző volt ez a Tartini.



Egyfelől rendkívül termékeny alkotóművész, aki jelenlegi tudomásunk szerint csak hegedűconcertókból írt vagy kétszázat (ezek jó egyharmada még lappang), ezen kívül duókat, triókat, vokális műveket komponált. Másfelől szertelen és nemtörődöm, akit aligha foglalkoztatott, korántsem izgatta műveinek további sorsa - erre talán ideje sem volt, hiszen szerteágazó tevékenységet folytatott. Mint korának ismert, kiváló hegedűvirtuózát, Európa-szerte hívták mindenfelé. 



Kalandos út vezetett a tiszteletre méltó hegedűtanári és csodált előadóművészi rang eléréséig. Fiatalon botrányok révén került neve a köztudatba.



Tartini Padovában készült egyházi pályára, ahol párbajhősként elhíresült, feltehetőleg álnéven meg is nősült. Száműzetése Assissibe szerencsésnek mondható, mert ottani tartózkodása idején zenei ismereteit jelentősen bővíthette. Az 1710-es években Veracinivel találkozott, aki a mestere és példaképe lett. Ettől kezdve minden erejét technikai tudásának tökéletesítésére fordította. Padova városa 1721-ben visszahívta, a Szent Antal-bazilika első hegedűse lett. Azonban a remek állásnak nem túl sokáig örülhetett - apasági pert indított ellene egy velencei asszony. Önkéntes száműzetésbe vonult Prágába, ahol egy ideig Kinsky gróf zenekarának karnagyaként működött. Padovába 1726-ban visszatérvén megalapította hegedűiskoláját és többé nem hagyta el szeretett Itáliáját. Életének hátralevő részében kiemelkedő szerepet szánt a hegedűjáték tanításának, melyet több elméleti munkájában foglalt össze. Legendás hegedűtanításának titka a vonóvezetés új módszerében rejlett. Csodálói, pályatársai elmondása szerint minden hangmagasságot és minden tempót egyforma könnyedséggel játszott ez a nagyszerű hegedűs, akinek ujjai alatt dalolón szólt a hangszer. Elméleti, pedagógiai munkássága nagy hatást gyakorolt a kortársakra. Leopold Mozart példának okáért saját, 1756-ban megjelent Hegedűiskolájában Tartini kompozícióiból idézett részleteket és a fogásokat is felhasználta a kor jeles tankönyvében.



*



A Hungaroton kiadásában megjelent Tartini-CD-n négy versenyműve szólal meg Paulik László és az Orfeo zenekar kitűnő előadásában, Vashegyi György vezényletével. A világelső felvételen megszólaló, egyenként alig több mint negyedórás concertók jól példázzák Tartini szerzői leleményét, újításait, nagy felkészültségét, továbbá azt, hogy a barokk pátosztól jelentős elmozdulás történt a klasszika periodikus struktúrái és dallamközpontúsága felé. Paulik László, az Orfeo koncertmestere igazán lubickol a virtuóz játék megmutatását szolgáló szólószakaszokban és a kadenciák nyújtotta improvizációs lehetőségekben. Érdemes megfigyelni, ahogyan a lírai és virtuóz elemek sajátos harmóniát alkotva fonódnak össze e pompás versenyművekben.



Kálmán Györgyi



MAGYAR NEMZET, 2002.IX.2. (65. Évfolyam, 204. szám)



Concerto for Violin in A major D 101 Allegro


Franz Schmidt • 35742020-04-08 07:41:13

Franz Schmidt: Symphony No. 4 (Moralt) 1955 - I. Allegro molto moderato - Passionato


Franz Schmidt • 35732020-04-07 21:43:10



Vienna Symphony Orchestra



Rudolf Moralt (conductor)


Zenetörténet • 2832020-04-05 21:37:52



Spohr: "Faust" - Große romantische Oper in drei Akten



Faust – Michael Vier



Mephistopheles – Eelco von Jordis



Graf Hugo – William Pugh



Kunigunda – Diane Jennings



Gulf – Ian Bric



Röschen – Claudio Taha



Kaylinger – Martin Eichwalder



Wohlhaldt – Drummond Walker



Wagner – Ulrich Neuweiler



Moor – Helmut Kegler



Franz – Drew Abbott



Sycorax – Maria Kowalik



 Chor und Extrachchor der Oper Bielefeld



Bielefelder Philharmoniker



Geoffrey Moull (Dirigent)



 CPO 2-CD



*



„Igazi zenetörténeti csemegével, Louis Spohr (1784-1859) Faustjával ismerkedhetett meg az elmúlt hetekben a bécsi Theater an der Wien közönsége. Spohr operája megelőzi Wagner, Schumann, Berlioz, Liszt, Gounod, Boito és Busoni Faust-témájú darabjait; az első teljes érvényű, ízig, vérig romantikus szemléletű Faust-megzenésítés. Cselekménye nem, vagy legalábbis nem kizárólag Goethe hatalmas művén alapul; a librettó írója - a bécsi lapszerkesztő, Josef Carl Bernard - inkább még a Sturm und Drang korszak Faust-feldolgo- zásaiból, a kora romantikus lovagregények és rémtörténetek mesefordulataiból merített.



Mindazonáltal Goethe tudott Spohr operájáról: zenei tanácsadója, Karl Friedrich Zelter - mellesleg a fiatal Felix Mendelssohn tanára volt - többször is elragadtatott hangon számolt be a költőfejedelemnek a darabról. Ám Zeiteméi nagyobb zenészek is szószólójává lettek Spohr Faustjának. A mű átkomponált recitativókkal ellátott, kései, 1852-es változatának németországi bemutatóját Weimarban például nem más vezényelte, mint Liszt Ferenc.



És jegyezzük meg: a beszélt dialógusos, első változat 1816-os prágai ősbemutatójának karmestere sem kisebb kolléga volt, mint Carl Maria von Weber.



Hogy Weber öt évvel későbbi, korszakos remeke, a Bűvös vadász mennyi mindent köszönhet a Spohr-féle Faust - és most Webert idézem – „sejtelmes szellemvilágának”, romantikus „színadásainak”, „bájtól áthatott teátrális és zenei hatásainak” vagy éppen a mű „egészét finom fonálként összetartó,” emlékeztető motívumainak, az a jó fülű kortársak előtt nem maradt titok. Spohr műve ugyanakkor azokat a mai operabarátokat is érdekelheti, akik tudni szeretnék: mi történt a mozarti Varázsfuvola és a Bűvös vadász között eltelt három évtizedben, a német operatörténet e látszólag eseménytelen, lappangó időszakában. Mai szemszögünkből nézve tudniillik ezeknek az éveknek a kietlen operai pusztaságában csak egyetlen faóriás zöldell, s ez Beethoven Fideliója. Ám míg a Fidelio a forradalmi Európa, a napóleoni kor csúcsműve, addig Spohr Faustja már a Szent Szövetség évtizedeinek művészetét, a romantikát harangozza be. Sötétség és fény, gonosz és jó a Fidelióban még élesen szétválnak; ugyanezek az ellentétpárok Spohr Faustjának lelkét már együtt és egyszerre feszítik.



A mostani, látványosan modern színre-állítás rendezője, Torsten Fischer is ezt a felismerést gondolta tovább, amikor Faustot és Mefisztót egymás alteregóiként képzelte el. Kettejük egy egészként való ábrázolása, összetartozásuk hangsúlyozása pedig még az ördög homoerotikus vonzalmait is magától értetődővé teszi. A bécsi Klangbogen fesztivál és a kölni opera közös produkciójában, Ralf Weikert vezényletével és kiváló nemzetközi énekes-szólisták közreműködésével létrejött, szenzációs előadás mindenesetre igazolta a régi megfigyelést, miszerint: a méltatlanul elfeledett remekműveket is csak az arra méltóknak érdemes újra felfedezniük. ... "



(NÉPSZAVA, 1999.IX.25., 127. Évfolyam, 224. szám.)


Zenetörténet • 2822020-04-05 12:33:22



LOUIS SPOHR EMLÉKÉRE (1784-1859)



"Jessonda" – Oper in drei Akten



Jessonda – Julia Varady



Amazih – Renate Behle



Daandau – Kurt Moll



Nadori – Thomas Moser



Tristan d’Acunha – Dietich Fischer-Dieskau



Pedro Lopes – Peter Haage



 



Chor der Hamburgischen Staatsoper



Philharmonisches Staatsorcheter Hamburg



Gerd Albrecht (Dirigent)



ORFEO 2-CD



Jessonda, WoO 53, Act I: Act I: Finale: Reiche, herrliche Natur (Jessonda, Amazili, Nadori)


Zenetörténet • 2802020-04-03 08:22:55

 



PESKÓ ZOLTÁN EMLÉKÉRE (1937-2020)



 



Találkozás Peskó Zoltánnal



„POÉZIS ÉS SZENVEDÉLY”



Peskó Zoltán legutóbb a Magyar Rádió Zenekarát és Énekkarát vezényelte. Liszt Krisztus oratóriumának monumentális előadásával a Zeneakadémia közönségének érdeklődését két alkalommal lobbantotta lángra. Egy esti koncerten, majd az azt követő vasárnap délelőtt. Az elmélyülő, intenzív betanító munkának szokása szerint ezúttal is igen sok időt szentelt. Ennek a hatása meg is mutatkozott. A Krisztus partitúrájának szólamaival régóta összefonódott már. Rómában háromszor dirigálta, a Milánói Rádió (a RAI) zenekarával pedig nyilvános koncerten szólaltatta meg. A méreteiben is hatalmas, háromórás mű gigantikus érzelmi, drámai hevülete, romantikába hajló árnyaltsága, hangulati kifejezésének óriási színskálája magával ragadta áhítatosan figyelő hallgatóit. Az előadás időtartama mintha elsuhant volna. A Rádiózenekar Peskó Zoltán szuggesztív vezénylésével valósággal remekelt. A nagyszerű énekkar pedig (amelyet Sapszon Ferenc tanított be), ugyancsak tudása és képessége legjavával szólaltatta meg a mű szépséges poézisát és szenvedélyét. A szólisták: Andor Éva. Takács Tamara, Fülöp Attila, az igen jó formában éneklő Sólyom- Nagy Sándor és Polgár László.



— A művet indító szoprán szólót Peskó gyermekhangra bízta. A rádió gyermekkórusának egyik igen muzikális kislányáéra. Hogyan támadt ez az ötlete?



— A partitúra nem utal arra. hogy Liszt ezt a szólamot felnőtt- vagy gyermekhangra szánta-e. Én úgy érzem, hogy a gyermekhang a mondandó mélységesen őszinte alázatát fokozottabban érzékelteti.



— Liszt műveit Európa-szerte gyakran dirigálja. ...

— Lisztet nagyon szeretem. Sokszor olyasfajta érzés vetődik föl bennem, hogy valójában ő volt az első magyar európai zenész, s mi, akik külföldön élünk, mintha a dédunokái, sorstársai volnánk.



Peskó Zoltán Magyarországon végezte zenei tanulmányait. 1963-tól kezdve Petrassi, Ferrara és Celibidache irányításával dúsította tudását. Bázelban Boulez mesteriskolájában is új élményekkel gazdagodott. Karrierje tudvalevőn mind följebb ível. Legelőször 1983-ban vendégszerepeit nagy sikerrel idehaza. Mahler III. szimfóniáját dirigálta, az ÁHZ közreműködésével. A hazai élmények, az itthon tanultak eredményei ma is eleven részesei tevékenységének. Amikor beszélgetünk, nemrég érkezett vissza spanyolországi és olaszországi turnéjáról, amelyre az Állami Hangversenyzenekarral indult útnak. Fölkérésekor Ferencsik János még élt. Ö javasolta Peskót maga helyett a koncertkörútra.



— Az Állami Hangversenyzenekarral Spanyolországban és Olaszországban hét-hét hangversennyel léptek dobogóra. ..



— Spanyolországban a legnagyobb sikert Madridban arattuk. Három alkalommal játszottuk ugyanazt a műsort. A nézőtér, zsúfolásig megtelt lelkes, rajongó közönséggel. Olaszországban a velencei Teatro Fenicében fogadtak minket a hallgatók a legnagyobb szeretettel. A zenekart Európa legjobb együtteseinek a rangjához hasonlították. Én is úgy érzem, hogy a zenekar minden muzsikusa koncentráltan, kiválóan játszott, méltón a maguk becsületéhez, magyar voltukhoz. Bensőséges barátság szövődött közöttük. A zenészek kulturális érdeklődése meghatott: szabad óráikban nem az áruházakba rohangásztak, hanem járták a múzeumokat, ismerkedtek a városokkal. Ami pedig Jandó Jenő, a kiváló zongoraművész játékát illeti: engem is valósággal elkápráztatott.



— Most mar három nagy budapesti zenekart vezényelt. ...

— Az ÁHZ-n kívül ezúttal a Rádiózenekarral, tavaly az Operaházéval ismerkedtem. Az a vélemény alakult ki bennem, hogy ha ezeket a zenekarokat anyagi és erkölcsi tekintetben jobban megbecsülnék, akkor a világ nagy együtteseinek szintjére emelkedhetnének. Nemrég Prágában dirigáltam a Cseh Filharmonikusokat. Bizony ott sokkal nagyobb anyagi és erkölcsi törődés övezi a zenekart, és a nemzetközi sikereikre való büszkeség csak erősíti ezt a szándékukat.



— Úgy tudom, Budapesten a Hanglemezgyárral is megint kapcsolatba került. …

— Kalmár László Hermes című kompozícióját rögzítettük szalagra. Mindenütt, amerre csak dirigálok, műsoromra tűzöm, vagy lemezre dirigálom az ország valamelyik kortárs zeneszerzőjének művét. Kötelességemnek hiszem a kor kultúrájával való foglalkozást, és ezt az elképzelésemet a társművészetekre is vonatkoztatom. Engem nemcsak karmesternek, zeneszerzőnek is képeztek idehaza. Nádasdy Kálmán véste örök emlékezetembe azt az elvet, hogy a dirigensnek követnie kell az alkotói folyamatot is. Nélkülözhetetlen számára, hogy megismerkedjen a hangszerek lehetőségeivel és az interpretáció problémáival.



— Járja Európát, szerepel a legnagyobb operákban, vezényli a legnevesebb zenekarokat. Most mire készül?

— Franco Donatoni az olasz kortárs zeneszerzők egyik legizgalmasabb és legbonyolultabb egyénisége. Az ő első operájának ősbemutatóját vezénylem a Milánói Scalában. Címe: ATEM. Mindeddig csak hangszeres műveket komponált, az opera műfajához és az emberi hanghoz nem könnyen közeledett. Barátságunk régebbi keletű. De mindaddig, amíg Velencében meg nem hallgatta Richard Strauss Az árnynélküli asszony című operáját, amelyet ott vezényeltem, nem mutatkozott hajlandónak opera írására. Richard Strauss remekmívű operája azonban elbűvölte és inspirálta. Az ATEM partitúrája és gondolatmenete szinte együtt lélegzik a pszichológiával, filozófiával, a jelképek különféle rendszerével. Nem könnyű, de örömteli feladatot ró a karmesterre. Az ATEM bemutatója után Bach Máté Passiójának szcenírozott előadására készülünk, a Scala produkciójában a milánói San Marco templomban. Hogy utána mi minden következik, annak a felsorolása terjedelmes volna. A jövő évad közepe táján, decemberben, a Rádiózenekarral Muszorgszkij Salammbójának budapesti bemutatójára térek vissza.



De mindaddig, jóformán szakadatlanul elmerül a munkában, sorra kerül Wagner Ringje is a bolognai operában. Száguld egyik feladattól a másikig.

 



Gách Marianne



FILM SZÍNHÁZ MUZSIKA, 1985.III.2. (29. Évfolyam, 9. szám)


Zenetörténet • 2792020-03-28 19:52:20

MUSZORGSZKIJ EMLÉKÉRE (1839-1881)





 



 


Zenetörténet • 2782020-03-26 09:50:34

Képtalálat a következőre: „césar cui”



César Cui (1835-1918)



        EMLÉKÉRE





25 Preludes, Op. 64


Zenetörténet • 2772020-03-24 07:21:09

ENRIQUE GRANADOS EMLÉKÉRE, AKI 104 ÉVVEL EZELŐTT,



TRAGIKUS KÖRÜLMÉNYEK KÖZÖTT



– FELESÉGÉVEL EGYÜTT –



A TENGERBEN VESZTETTE ÉLETÉT





Enrique Granados - COMPLETE Twelve Spanish Dances, Op 37 no 1 to 12 (FULL)



Granados: Maria del Carmen, Preludio


Zenetörténet • 2752020-03-21 16:34:21



84 évvel ezelőtt hunyt el



ALEXANDER GLAZUNOV


Zenetörténet • 2732020-03-20 19:36:55

Gigli Budapesten



Beszélgetés a világhírű művésszel

(Saját tudósítónktól.)


 



Amikor a Gellért-szálló egyik lakosztályában a nagy énekesre várunk: egy alacsony, molett asszony lép be a szobába. Tipikusan kispolgári jelenség.

— A férjemet keresik? — mondja. —Subito. Azonnal...

És már kiáltja is:

— Beniamino! Beniamino!

— Che cosa? Mi az? — hangzik kissé bágyadtan, álmosan a szomszéd szobából.  



Aztán megjelenik az ajtóban egy középtermetű, egyszerű, tagbaszakadt férfi. Széles, barna arcán a két nagy, mélytüzű fekete szem dominál. Kék zakó van rajta, és szinte kiharsog ebbe a kékségből rosszul megkötött lila nyakkendője. Olyan egyszerű, annyira mentes minden póztól, hogy az ember nem is hinné, hogy: Gigli, a világhírű, a körülrajongott művész, Caruso utóda áll előtte.



— Ma délelőtt a trieszti gyorssal érkeztem Budapestre; — kezdi a beszélgetést. — Mihelyt leráztam magamról az út porát, autósétára indultam a városba. Mondhatom, gyönyörű város.



Szülőföldjéről, szülőfalujáról beszél azután. Onnan jött most Budapestre.

— Az apám harangozó volt; — mondja. — Képzelje el, hat gyermek: négy fiú és két lány. Bizony nem ment valami fényesen a dolgunk. Nekem is korán kellett kenyérkereset után látnom. Gyermekkorunkban mindnyájunknak szép hangunk volt, mind a négyen benne voltunk a Scola Cantorum iskolai énekkarában és gyakran énekeltünk a templomi kórusban. Egyszer aztán jelentkeztem egy énektanárnál, hogy mondjon véleményt hangomról.



— Tényleg van egy kis hangod, una certa voce, — mondotta és megveregette az arcomat.



— TaIán lehet belőle valamit csinálni. . . .



— Körülbelül 17 éves voltam, amikor végre a hangom határozott karaktert kapott. Addig contra-alto hangom volt, s most kiderült, hogy tenorista vagyok. Pár évvel később láttam hozzá komolyan a tanuláshoz. Négy és félévig tanultam és először Rovigóbam debütáltam. Mindjárt első fellépésemkor elég szép sikerem volt és aztán rohamosan emelkedtem. A római operában jól megálltam a helyemet, a közönség is szeretett, de tulajdonképpen Milano szentesítette meg hírnevemet. Hosszadalmas lenne részletesen elbeszélni énekesi karrieremet. 1920-ban leszerződtetett a New Yorki Metropolitan három esztendőre. Hét hónapot New Yorkban, hármat pedig Buenos-Airesben szoktam énekelni.



— És a kritika szerint ön az egyetlen méltó utóda Carusónak.

— Kérem, — mondja erre, — írja meg, hogy én nem vindikáltam magamnak ezt a címet. Gigli egyszerűen csak Gigli akar maradni, nem vár egyebet, csak azt, hogy az ő egyéni kvalitását is értékeljék. Egyébként, furcsa úgy-e, Carusót én soha nem hallottam énekelni.



Rendkívül kedves, közvetlen modorban mesél ezután élményeiről. Többek közt elmondja, hogy a „Márta” című operában olyan nagy sikere volt New Yorkban, hogy a közönség az opera híres románcát mindenáron meg akarta ismételtetni vele. Csakhogy a Metropolitan-ban szigorú igazgatósági rendelet tiltja az újrázást. De a közönség tovább tombolt és mégis csak meg kellett ismételni a románcot. Aminek az lett a szomorú következménye, hogy a dirigenst, aki ebbe belement, elbocsátották.



Végül egészen elérzékenyülve beszél a családjáról. Elmondja, hogy van. egy 13 éves lánya és egy 10 éves fia. New Yorkban is nagy háztartást vezet, gyermekei ott járnak iskolába, de a nyarat mindig lent töltik Recanatiban: a nagyanyjuknál.



Gigli kedden és pénteken énekel a Városi Színházban. Először a Toscában, aztán a Bohéméletben lép fel. Ma délelőtt szállodai lakosztályán tartottak házi-próbát.



8. ÖRAI ÚJSÁG, 1929.V.28. (15. Évfolyam, 118. szám)



 


Zenetörténet • 2712020-03-20 11:32:02

Képtalálat a következőre: „Gigli”



130 évvel ezelőtt született Beniamino GIGLI, minden idők egyik legnagyobb bel canto énekese.



 „Gigli Budapesten.



 A „világsztár” megérkezett, holott a hivatásos budapesti pesszimisták egészen az utolsó pillanatig kételkedtek benne, hogy Gigli, akit a világ legelső tenoristájának neveznek, „éppen Budapesten” törje meg a jeget, azaz „éppen Budapesten” énekeljen először azok közül az európai városok közül, amelyek nem tartoznak Itáliához.



Ám, — Gigli megérkezett, ebben semmi kétség, vasárnap délelőtt, a trieszti gyors hozta Budapestre, felesége, titkára, énekmestere és komornyikja társaságában. Bár egész udvartartással érkezett, csöppet sem gőgös ez a világhírű művész. Készséggel elmondja, hogy bizony igen alacsony sorból származik, sok küzdelmen, szenvedésen, nélkülözésen ment át, volt mesterlegény, pincér, urasági inas, amíg eljutott a dicsőségnek és gazdagságnak azokra az ormaira, amelyeknek magassága csak a New Yorki Metropolitan Opera művészének juthat osztályrészéül.



De itt sem mindenkinek, legfeljebb csak annak, akit Isten különös kegye olyan hanggal áldott meg, hogy Caruso elárvult trónszékét betölthesse. Gigli ma harmincnyolc éves, tipikusan olasz megjelenésű, életvidám, közvetlen férfi, óriási vagyon ura, amely vagyont, az első centtől az utolsó dollárig, mind csak annak az aranynak köszönheti, amelyet Isten a torkába adott születésekor. Irigylésre-méltó ember!”



PESTI HÍRLAP, 1929.V.28. (59. Évfolyam, 118. szám)



Ave Maria - Franz Schubert - Beniamino Gigli


Kinek tetszik Rimszkij-Korszakov ? • 482020-03-18 07:34:07

Képtalálatok a következőre: rimszkij korszakov



RIMSZKIJ-KORSZAKOV (1844.03.18.-1908.06.21.)



EMLÉKÉRE





Symphony No. 1 in E Minor, Op. 1 (1884 Version) : III. Scherzo: Vivace


A nap képe • 21932020-03-17 15:19:26

 



GIGLI

 



JEGYZETEK EGY HANGVERSENYRŐL



«Una furtiva lacrima...»



— kezdődik a «Szerelmi bájital» gyönyörű tenor áriájával Benjamino Gigli ária és dalestje a rádióban, Bécsből. Visszafojtott lélegzettel ülünk a készülék mellett és hallgatjuk a zseniális művészt, mint annyian szerte az országban. Hiába csűrjük-csavarjuk a dolgot, felmerült bennünk, ugyanúgy, mint másokban, a kérdés: tud-e még énekelni, vagy csak világhírének „nimbusza” vitte őt a pódiumra? Hát igenis, tud énekelni Benjamino Gigli, még most is, noha március 20-án alkalmasint ezer és ezer táviratot kézbesít a posta a római Via Serchio 2. szám alatti lakásába, a művész hatvanötödik születésnapja alkalmából.



«Száz édes csókban forrott össze ajkunk...»



— ezt a Cavaradossi-áriát énekelte annakidején olaszul, budapesti bemutatkozásakor a Városi (mai Erkel) Színházban, frakkos, estélyi ruhás közönség előtt. Most, hogy a rádióban milliók hallgatták ugyanezt a Levél-áriát, elmondhatjuk, negyedszázadnyi időt csak olyan művész tud töretlen sikerrel megtartani magának, aki annyit tanult, mint Gigli. Ha olyan gondosan konzerválja kincsét a torkában, mint ez a kivételes tudású és hangtechnikában talán veretlen mester. Negyedszázadot írtunk? Első pesti előadása óta ennyi telt el, de gondoljuk még, hogy Gigli 1914 óta énekel ugyanilyen művészettel, lírai szerepet, vagy Lohengrint, Brahms-dalokat, vagy éppen Napolitánát.



«Ne feledje el…»



— énekelte egyszer Gigli a velencei Piazza San Marco-n, szabadtéri hangversenyen, ráadásnak, De Curtis édes dalát, éppen úgy, mint a múlt heti koncerten is. Utána néhányan leülhettünk vele és a zeneszerzővel (vidám, kövérkés, elégedett bácsi volt) a Florian-kávéház teraszára, ahol pillanatonként zavarták az autogramkérők. Akkor is elmondta, mennyit köszönhet tanárának, Enrico Rosatinak. Meg azt sem titkolta, milyen ágrólszakadt szegény szülőik gyermeke volt. Édesapja Recanatiban, Gigli szülővárosában volt harangozó, nemigen futotta a fizetéséiből, hogy taníttassa a fiát. A tenorista, serdülő gyermekkorában többet járt mezítláb, mint cipőben. Beszélt arról az időről, amikor beállt egy derék vargához inasnak, majd később felcserélte munkahelyét és drogista lett, nap, mint nap tisztítószereket szállítva a megrendelők lakására. Mindez azonban csak addig tartott, amíg egy „parfőmös” hölgy észrevette, hogy a fiatalember szépen énekel. Ennek a pártfogásával sikerült kiművelnie a hangját és végre színpadra juthatott. 



«Márta, Márta…»



— hangzott fel a rádióban Gigli ajkán Flotow mámorítóan szép muzsikája és tornyosult a produkció a «Carmen» Virágáriájával, a «Bajazzók» Caniojával. Csaknem minden szép Gigli-szerepből megkaptuk a javát. És a felejthetetlen hangverseny után még sokáig ültünk a néma rádió mellett, elmerengve a szépségen, az igaz művészeten.



Megértettük, miért sértődött meg egyszer Benjamino Gigli, amikor egy felékszerezett dollármilliomos-nő a New York-i Metropolitan-ben rendezett «Tosca» előadás után így köszöntötte az énekest: „Gratulálok! Ön a második Caruso”. Gigli így felelt: „Nem, asszonyom, én az első Gigli vagyok!”

 



Kristóf Károly



SZÍNHÁZ ÉS MOZI, 1955.III.11. (8. Évfolyam, 10. szám)



Ezt a rádióközvetítést (gyermekkoromban) volt szerencsém végighallgatni. Felejthetetlen volt! (Megj., A.)


Zenetörténet • 2702020-03-15 21:02:55

 



…[…] „Luigi Cherubini.



Róla általában két közhely szokott eszünkbe jutni, hatása Beethoven Fideliójára, azután az, hogy 1823 decemberében nem vette fel Lisztet a párizsi Conservatoire-ba, melynek akkor igazgatója volt.



Ha megkérdezhetnénk Beethovent, valószínűleg nem tagadná ezt a hatást, mert Cherubini valóban kiváló mester volt. Olasz létére mindazt tudta — sőt, egy kicsit korábban tudta —, amit a korabeli zenekaron meg lehet valósítani, a zenés színpadról nem is beszélve. Majd negyven évvel Cherubini halála után — már a Parsifal írásának idején — Wagner ezt mondta róla: „Valószínűleg a legnagyobb zenei építész volt... Kissé mereven szimmetrikus, de nagyon szép, nagyon szilárd. Ahányan voltak, Auber, Berlioz, elképzelhetetlenek nélküle.”



Ami pedig azt a felvételi ügyet illeti, szerintem Liszt nagyon jól járt, hogy nem lett a híres, intézmény növendéke. Következő évei, így ha szertelenebbek is, de szabadabbak is maradtak, a Conservatoire-ban vélhetőleg egy kevésbé romantikus Lisztté szelídítették volna.



Arról, pedig kevesen, tudnak, hogy két évvel az elutasítás után Cherubini tagja volt a Nagyopera művészeti vezetőségének, amely egyhangúan elfogadta a tizenéves szerző operáját, a Don Sanche-t, sőt, vezénylését az első karmesterre, Rodolphe Kreutzerre bízta. (Arra, akinek Beethoven híres szonátáját ajánlotta.)



Pedig Cherubini kegyetlen, igényes kritikus volt. Liszt meséli fél évszázaddal később, hogy Cherubini meghallgatva Hiller egyik szimfóniáját, csak ennyit mondott: Látszik, hogy nincs jobb dolga.”[…]



Zsoldos Péter,



Film Színház Muzsika, 1986.V.3. (30. Évfolyam, 18. szám)


Zenetörténet • 2692020-03-15 12:53:16

CHERUBINI: Symphony in D Major / Opera Overtures



A 178 ÉVE ELHUNYT CHERUBINI EMLÉKÉRE


Georg Phillip Telemann (1681 - 1767) • 2132020-03-14 17:47:22

 



339 ÉVVEL EZELŐTT, EZEN A NAPON SZÜLETETT GEORG PHILIPP TELEMANN



Georg Philipp Telemann, a XVIII. század egyik legjelentősebb német muzsikusa, Bach kortársa és barátja, sosem tartozott a favorizált preklasszikus mesterek közé, ha teljesen el sem feledték, mint egyik-másik kevésbé szerencsés kortársát. A zenészekben ugyan mindig volt egy kis fenntartás iránta, hisz igen sokat és változó színvonalon alkotott. (A.)



*



EMLÉKÉRE:



Kantáta-bemutató



Érdekes bemutatóra készül áprilisban a rádió: Georg Philipp Telemann, „Az iskolamester” című komikus kantátája hangzik el a rádió gyermekkórusának közreműködésével Az énekkart Botka Valéria vezényli. A kantáta egy vidám hangulatú énekóra történetéről szól. Csányi László dr. a gyermekkórus egyik vezetője a következőket mondja:



„Az iskolamester”-t fiúkórusra és baritonszólóra írta Telemann. A kézirat eredetiben nincs meg, Weyse XVIII. századi orgonista és opera-komponista átdolgozásában maradt ránk.



A baritonszólót Maleczky Oszkár énekli, a szöveget Kistétényi Melinda fordította.



— Igyekeztem a tanító mester figurájából hús-vér alakot formálni - mondja Maleczky Oszkár.



Telemann, mint ezt a korabeli kritikusok meg is írták róla, itt fölényes humoristának és szellemes szatirikusnak mutatkozik, a buffo stílus mesterének. Sok önirónia is van az énektanító alakjában.



(S.)



FILM SZÍNHÁZ MUZSIKA, 1962.III.23. (6. Évfolyam, 12. szám)


Zenetörténet • 2682020-03-12 20:07:21

 



"…[…] A mosóci kastély minden nyáron sok vendéget látott fedele alatt, társadalmi és művészi kiválóságokat. Amióta a Mester elköltözött, a ház csöndesebbé lett, de nyaranként el-eljönnek barátai. S most lehalkult, de felejthetetlen napokat töltenek a házban, egy lelki nagyságban párját ritkító asszonnyal, a Mester méltó asszonyával.



A házban szinte meseszerű csendben, nyugalomban folyik az élet, az ember alig kaphat el egy-egy mozdulatot, röpke pillantást, — mégis megy minden magától. Tágas, nagy ebédlő, a háttérben lovagpáncélok és pálmacsoportok. Sárga ablaktáblákon át tűz be a nap a válogatott ízléssel megterített asztalra. Másik helyiség, benne spinét, a falakon ősök arcképe; dédanya zeneszobája ez, Menuette és Gavotte ölelkeznek itt egymással. Odébb a Mester zeneszobája. Nyaranként itt játszott egy-egy Beethoven-, vagy Brahms-szonátát világhírű művészekkel, de legszívesebben Bach Chaconne-ját szólaltatta meg. A teremsor végén aztán a legegyszerűbb szobácska, benne pianino. Nem egy művét alkotta Hubay Jenő ebben a kastélyban, amelyet határtalanul szeretett, de a kis szobában tartózkodott legszívesebben, pianinója mellett.



1938 nyara. Mélységes csend borul a kastélyra meg a parkra, messze a világtól és a fenyegető történéstől. A rádió néma, az újság olvasatlan. Az agyonhajszolt ember annyira fáradt, hogy nem is a boldogság után áhítozik, csak nyugalomra, lelke nyugalmára vágyik. — Különös vendégek váltják föl egymást. Ma Góth Sándor, a színész, Hubay szövegírója ül a szépséges park egy árnyas helyén, a háziasszonnyal és velem. Odább bölcsőben a grófnő unokája szendereg, meleg napsugarak védőn burkolják be. Míg szülei, a fiatal anya távoli hazájában, Norvégiában időznek, nagyanyja gondjaira van bízva. Góth kezében könyvecske, néha belepillant, aztán leír valamit. Szinte suttogva beszélgetünk s a színész írásmunkája közben is élénk részt vesz a társalgásban: lelkesen, érdekesen beszél a földi s a túlvilági életről. Testetlenül röppennek a szavak ide-oda, a fájdalom, a visszaemlékezés ad szárnyat nekik. Közben Góth — ezt csak utóbb tudom meg — Molière-t fordítja magyarra. Éppen csak úgy közben, s mégis kongeniálisan. Amióta felesége, egyben nagy színpadi szereplőtársa, meghalt, összes híres szerepeit, melyeknek visszfénye ott tükröződik arcán, egyetlen egyre cserélte át. Arra, melyet végigjátszani valamennyiünk sorsa: Góth is azt az utat keresi, mely a végesből a végtelenbe vezet. A lelkek finom tanulmányozója a misztikumra vetette magát. Minden szerep között a misztikusé az, melyben azt a bizonyos kezdetet és véget megsejteni kezdi: minden ember örökkévaló halandó. 



1938 nyara. Csak egy esztendő telt el Hubay Jenő halála óta. …[…]"



Neubauer Pál



 *



Részlet „Hubay Jenő, egy élet szimfóniája” című könyvéből.1941. (Megj., A.)


Zenetörténet • 2662020-03-12 10:55:46

                       HUBAY JENŐRE



                    (1858.09.15.-1937.03.12.),



a világhírű magyar hegedűiskola megteremtőjére 



                            EMLÉKEZVE



Képtalálat a következőre: „Hubay Jenő + Kassai István”



Suite sur l'Opéra Le Roi de Lahore de Jules Massenet Op. 3 No 1 - Allegretto. Allegro con fuoco...


Anna Moffo • 392020-03-10 20:55:52

Megértelek. Nekem is időbe telt, míg sikerült közel kerülnöm Massenet zenéjéhez. De el kellett ismernem, hogy vannak kiváló zongora- és zenekari művei, és operái között is van néhány igazán sikerült darab. Massenet-t talán a "The New York Times"-ban megjelent írás címe jellemzi a legjobban: 



MASSENET - MINOR BUT SIGNIFICANT



: )


Zenetörténet • 2652020-03-10 19:05:17

Képtalálat a következőre: „PABLO DE SARASATE”



PABLO DE SARASATE (1844-1908)



Egy spanyol hegedűművészt lesz alkalmunk közelebbről Kolozsvárott hallani, — Pablo de Sarasatét, ki ma hangszerének egyik leghivatottabb kezelője, s aki előtt még a legfényesebb jövő áll. A művészről a bécsi „Musik-Theater- und Litteratur-Journal”-ban a következő adatokat találjuk:



„Ez új tüneményes jelenség a művészet egén, 1846. karácsony estéjén született Saragossában.*  Sarasate rendkívüli tehetsége már kora ifjúságában feltűnést keltett, s midőn, mint hét éves gyermek először lépett a nyilvánosság elé, tekintélyes zenészek nagy jövőt jósoltak neki. Alig tíz éves korában már bámulatra ragadta Madrid közönségét, s Isabella királynő, ki előtt hasonlóképp játszania kellett, — annyira el volt ragadtatva a genialis gyermek által, hogy enormis tiszteletdíjon kívül még egy ó-olasz hegedűt is ajándékozott Sarasaténak, melynek értékét 25.000 frankra teszik.



Midőn ifjúvá nőtt, Parisba küldték Sarasatét, hol elsőrangú mesterektől nemcsak hangszere kezelésében, hanem az általános zenetudományokban is nyert oktatást, és több évig kitartó szorgalommal folytatta a művészet tanulmányozását. E körülménynek lehet tulajdonítani azt, hogy Sarasate oly előnyösen különbözik a legtöbb „virtuóz”-tól, mert nemcsak kápráztató technika által, hanem inkább a nagy mesterek műveinek szellem- és érzelemteljes interpretatiója által igyekszik hallgatóira hatni, és hat is, — habár voltaképpeni force-darabjai a legnehezebb bravour-darabok maradnak, amennyiben kivált a legbiztosabb vonó-kezelésre s a legkifáradhatatlanabb kézcsuklóra van szükség.



Rendkívül szép és nemes Sarasate hangképzése; reá nézve ugyanis a finom Cantilene nem mellékdolog, melynek a technikai remeklést csupán előkészítenie kell: az neki külön-czél, noha e mellett határtalan képességét a technikai nehézségek leküzdésében, nem is rejti véka alá.



Miután tanulmányait a fiatal művész befejezte, nagyobb körutakra indult. Beutazta az észak-amerikai egyesült-államokat, meglátogatta India fővárosait, a keletet, s játékával mindenütt lelkesedésre ragadta hallgatóit. Németországban múlt év őszén járt először Sarasate, s lipcsei hangversenyeivel rendkívüli sensatiót idézett elő.



Bécsben is hallottuk a ritka művészt és gyönyörködtünk bámulatos talentumában. A bécsi sajtó és közönség ritkán tanúsított még művésszel szemben oly egyértelmű, oly tartózkodásnélküli lelkesedést, mint Sarasate felléptéi alkalmával. Valóban rohammal vette be a szíveket.”



Eddig az előkelő bécsi szaklap sorai, melyekből láthatjuk, hogy egyike a legjelesebb hegedűművészeknek az, ki a közelebbi időkben Kolozsvár közönsége előtt is bemutatja magát. Kétségtelen, hogy nálunk is épp oly enthusiasmust fog Pablo de Sarasate kelteni, mint mindenütt, hol eddig még játszott.



HÖLGYFUTÁR, 1877.II.15. (2. Évfolyam, 7. szám)



*Megjegyzés (A.): Valójában Pamplonában született, és 1844. március 10-én!



Stefan Milenkovich - Sarasate Zigeunerweisen



Jascha Heifetz: Sarasate Carmen Fantasy


Anna Moffo • 372020-03-10 11:04:21

:-)



(Pedig megnyitható)


Anna Moffo • 352020-03-09 22:07:57

ANNA MOFFO EMLÉKÉRE



Képtalálatok a következőre: Anna Moffo Thais cd



https://www.youtube.com/watch?v=Dn78V3dZyGc


Franz Schmidt • 35452020-03-01 07:48:26

Képtalálatok a következőre: mitropoulos dimitri cd schmidt


Franz Schmidt • 35432020-02-26 09:23:24


A nap képe • 21842020-02-17 22:10:10

200 éve, ezen a napon született HENRI VIEUXTEMPS belga hegedűművész és zeneszerző.



A belga Henri Vieuxtemps-t (1820-1881) Bériot vitte Párizsba 1830-ban, s itt vált a francia hegedűiskola nemzetközi hírű alakjává. Magyarországon is több ízben koncertezett.1837 elején tíz koncertet adott Pesten, a Redoute kistermében (a mai Vigadó helyén állt), s legtöbbször Erkel Ferenc kísérte. A magyar zeneszerző első, nyomtatásban megjelent műve („Duo brillant en forme de Phantasie...”) hegedűszólamának kimunkálásában is részt vett a vendég. Vieuxtemps már mint európai hírű művész 1843-ban újra Pesten szerepelt, és több hangversenyt adott. Március 3-án Brunszvik József gróf estélyt adott a tiszteletére várbeli palotájában (Tárnok u. 15., ma már nem áll), ahol felváltva Erkel, illetve a grófné kísérte zongorán a hegedűművészt.



(Magyar Nemzet, 1994.VII.25.)



 *



[…] „Korabeli zenei újságunk a «Honművész» második Paganinit látott benne. Mindenkit ámulatba ejtett szédületes technikájával, lendületes s amellett bensőséges játékával.”[…]



MŰEMLÉKVÉDELEM, 1952. (6. Évfolyam, 4. szám)



*



A híres hegedűs, Vieuxtemps, egy művészi körútja alkalmával egy orosz családnál vett szállást. Az ebédnél valami vadállat szegzé rá villogó szemeit az asztal alól. Vieuxtemps meghökkent. „Fel se vegye kérem, mondá a háziasszony, csak a fekete farkas, nagyon szelíd.” Hálószobájába menve ismét találkozott művészünk a fenevaddal. — „Nem tesz semmit, majd elkergetem.” -szólt az inas. Reggel lövést hallott az udvaron. Mit jelent ez? - kérdé. „Ne aggódjék, - mondá egy belépő szolga — agyonlőtték a fekete farkast, mert az éjjel a szakácsot összetépte.”



(Fővárosi Lapok, 1864.VII.20.)


A nap képe • 21832020-02-14 22:11:27

 



„Gustav Leonhardt (1928-2012)



… […] Rendhagyóan kuriózumjellegű műsorral lepte meg a csembalózene iránt érdeklődők — nálunk sajnos még mindig szűk — táborát Gustav Leonhardt. Szólóestjének programján előbb Froberger, majd Joseph Nicolas Pancrace Royer*, valamint Armand-Louis Couperin kompozíciói szerepeltek műfaji szempontból is igen változatos összeállításban, végül a szünet után a hangverseny második felét teljes egészében Wilhelm Friedemann Bach rendkívül eredeti hangú polonézei töltötték ki.



Feltehetően a válogatás szempontjai is szerepet játszottak abban, hogy a közönség egy része otthon maradt, s a Zeneakadémia nagyterme nem telt meg. Akik azonban eljöttek, tapasztalhatták: Leonhardt hatalmas elméleti és gyakorlati tudása, előadóművészi sokoldalúsága még ahhoz is elegendő, hogy közönségét mindvégig lekötve, akár egy teljes estén át mutassa fel meggyőző erővel másodvonalbeli komponisták műveiben az izgalmasat, eredetit, figyelemre méltót.



Művésztársai közül alighanem nagyon kevesen vannak, akik egy ilyen szokatlan — egyetlen közismerten népszerű darabot sem tartalmazó — műsor összeállítását megengedhetik maguknak, ám ez a körülmény Leonhardt esetében sem holmi zenetudósi arisztokratizmus, sokkal inkább annak a nagyon is reális törekvésnek tiszteletre méltóan következetes érvényesítése, hogy a közönség (és a szakma) ismerje meg az igazi, a teljes barokkot, s ne csak a három-négy legnagyobb egyéniség műveit. Leonhardt játékában persze e törekvést az előadásmód lebilincselően közvetlen, keresetlen volta hitelesíti: a kifejezési skála, amelyet a művész hangszerén, a valójában igen korlátozott lehetőségekkel bíró csembalón létrehoz, bámulatos. Mindenekelőtt a kifogyhatatlanul sokféle díszítésre, a tempóbeli árnyalatok garmadájára, legfőképpen pedig a sajátos, mindent uraló rubato játékstílusra kell hallgatójának felfigyelnie; ez utóbbi úgy járja át Leonhardt zenélését, hogy bármilyen szerkesztésű anyagnak hordozója lehet: a dús arpeggiókkal, homofonikusan kísért, ornamensekkel gazdagított szólódallamnak éppúgy, mint a polifon textúrának, amelynek keretén belül Leonhardt szintén meg tudja őrizni a szólamok szabadon lélegző karakterét.



Játékával számomra legkevésbé a Froberger-blokk nagy terjedelmét tudta megindokolni, a legtökéletesebb azonosulással pedig talán Royer zsánerdarabjainak és Friedemann Bach polonézeinek szegődött szószólójává



(1985. január 9. — Zeneakadémia)[...]”



CSENGERY KRISTÓF



MUZSIKA (Hangverseny), 1985.III.1. (3. szám)



Louis Couperin Suite en ré, Gustav Leonhardt (2001).mp4


Franz Schmidt • 35312020-02-14 04:47:35

Nem tudni, igazából mely történéseknek köszönhető az utóbbi években bekövetkezett változás, de tény, hogy a magyar születésű Schmidt Ferenc, akiről a 20. század második felében a zenével hivatásszerűen foglalkozók is alig hallottak, vagy nem akartak hallani, mondhatni világszerte egyre ismertebbé és elismertebbé válik.



Egy amerikai online újság 2018. évi kiadásában Terez Rose balett- és komolyzene-kritikus F. Schmidt IV. szimfóniájáról ír elragadtatással, mégpedig annak a San Franciscoi Szimfonikusok által, 2008. októberében történt előadásáról.



A cikk bevezető mondata – kissé szabad fordításban - így hangzik:



„Franz Schmidt gyászzenéje gyönyörűvé varázsolja a fájdalmat. Makulátlanul tisztává emeli azt, a hegycsúcson lévő hóhoz hasonlatossá, amely, ha belebotlasz, éget és ledermeszt, talajtalanná tesz, de távolról, óh, ez a leírhatatlan szépség maga. […]”



A teljes írás itt olvasható:



Requiem for His Daughter: Franz Schmidt's Lament


Franz Schmidt • 35282020-02-11 21:41:43

Zuzana Godárová Schmidt Ferencről szóló, tartalmas és értékes fotókkal illusztrált írását smaragd fórumtárs korábban már belinkelte (ld. a 3475. sz. bejegyzést).



Ebben Z. Godárová, mint azt másutt is olvashattuk, a következőt írja a zeneszerzőről: „[… legszebb hangú hangszernek az orgonát tartotta, amelynek titkaiba a közeli ferences kolostor orgonistája, Móczik József – Felicián atya avatta be. …]”                        



Felicián atyáról fotót eddig még nem láttam, avagy elkerülte a figyelmemet? Mindenesetre – ugyancsak egy, a Pozsonyi Kifliben megjelent cikkben (itt) – annak szomorú tartalmától eltekintve - örömmel fedeztem fel Schmidt Ferenc szeretett oktatójának a fényképét is.


Franz Schmidt • 35272020-02-11 21:39:08

 



Schmidt Ferenc halála.



Bécsből jelentik, hogy Schmidt. Ferenc, a kiváló, magyar származású zeneszerző 64 éves korában meghalt. Schmidt Ferenc Pozsonyban született. Zenei tanulmányait Bécsben, Hellmesbergernél végezte. A bécsi udvari Opera gordonkása lett, majd a bécsi Zeneakadémia tanára és később igazgatója.  



A kitűnő zenésznek magyar zenei körökben is sok barátja volt. 



BUDAPESTI HÍRLAP, 1939.II.14.


Milyen zenét hallgatsz most? • 250542020-02-11 19:39:48

 



FRANZ SCHMIDT



Symphonie No.4 in C major



Radio Bratislava Symphony Orchestra

L’udovit RAJTER  (conductor)

(23.05.2000)



OPUS CD



*



Quintet in A major for Piano left-hand,



Clarinet & String trio



LINOS ENSEMBLE



Konstanze Eickhorst (Klavier, linke Hand)



Rainer Müller von Recum (Klarinette),Winfried Rademacher (Violine)



Matthias  Buchholz (Viola), Mario Blaumer (Cello)



CPO CD



*


Franz Schmidt • 35242020-02-11 06:14:00

 



81 évvel ezelőtt, a mai napon hunyt a Franz SCHMIDT



(1874. december 22. Pozsony – 1939. február 11. Perchtoldsdorf)



*



SCHMIDT FERENC, a bécsi zeneakadémia igazgatója meghalt

Bécs, február 13.



(Az Est külön tudósítójától)



Schmidt Ferenc, a kiváló zeneszerző 64 éves korában meghalt.



Schmidt, akit baráti szálak fűztek több magyar zeneszerzőhöz, Pozsonyban született. Zenetanulmányait Bécsben végezte, ahol az udvari opera zenekarához került gordonkásnak. 1910-ben zongora-szakos tanára lett a bécsi zeneakadémiának. 1925-ben kinevezték igazgatónak és ebben a pozíciójában Marx József utódja lett. Így egyben vezetője lett a bécsi állami színművészeti akadémiának is, amely szoros összefüggésben van a zeneművészeti főiskolával. Schmidt Ferenccel, magyar ember, kitűnő muzsikus került a nagy-múltú bécsi zenei intézet élére.



Szerzeményei közül legismertebb két hatásos dalműve: a Notre Dame, amelyet nálunk is bemutattak és a Fredigundis, továbbá három romantikus stílusú szimfónia, és a drámai hatású negyedik szimfónia, azon-kívül zongora,- orgona és kamarazeneművek.  



Vele most Bécs reprezentáns zenésze tűnt le.

 



AZ EST, 1939.II.14.



*



RÁDIÓ:



Budapest I.



23.00:



Az Operaházi Zenekar Schmidt Ferenc emlékhangversenye.



Bevezetőt mond Papp Viktor.



Vezényel: Rajter Lajos.



Előadásra kerül Schmidt Ferenc IV. szimfóniája.



PESTI NAPLÓ, 1939.III.31.



*


Milyen zenét hallgatsz most? • 250512020-02-09 10:14:49

 



DOHNÁNYI ERNŐ:



 



Piano Quintet in C minor Op.1 (1895)



Kassai István (piano)



Auer String Quartet 



Hungaroton CD 



*



Ruralia Hungarica for cello & piano Op.32d



Maria Kliegel (cello)



Jandó Jenő (piano)



Nicolaus Esterházy Sinfonia



Michael Halász (conductor)



NAXOS CD


Zenetörténet • 2642020-02-09 08:08:19

DOHNÁNYIRA EMLÉKEZVE …





60 éve hunyt el Dohnányi Ernő (Pozsony, 1877.07.27.-New York, 1960.02.09.)



Dohnányi Ernőnél



Finom, törékeny alakú, ősz hajú úriasszony fogad, fekete a ruhája, egyetlen dísz rajta egy elefántcsont melltű. Dohnányi édesanyja.

— A fiam még nincs itthon, — mondja és talán még Dohnányi muzsikája sem tudná vissza adni azt a szeretetet, amely ebben a szóban dalol: — A fiam.



A Trombitás úti villa magas fák között elrejtve áll, az első emeleten laknak Dohnányiék. A szobát csaknem egészen betölti a hatalmas koncertzongora. A zongora felett családi képek. Barabás modorában két kép: magas homlokú, Kossuth-szakállas férfi és egy fiatalasszony, fehér ruhában, mellette egy kis asztalon metszett pohár virágokkal. Szlabey Mátyás, besztercei főügyész és neje: Dohnányi nagyszülei. Aztán a dédszülők, Kossuth-szakállas, dacos arcú magyar, breznóbányai földbirtokos.

A zenetörténet majd kikutatja, hogy hol, mikor, mely ágon gyűlt össze a zene iránti szeretet, sok kis ér, amíg az óceánig vitte a habját. Hozzátartozói iránti ragaszkodó szeretetét nemcsak Dohnányi híres, mély, kék szemei gyöngéd jóságából olvashatjuk ki. Az ebédlőben is két nagy kép: Dohnányi édesatyja, Brahms-fejű öregúr; édesanyja, törékeny finom alakjával; az édesapja még egy képen, őszi, aranysárga lombú fák alatt. Aztán Galafrés Elza képei, híres szerepeiben, egyedül kisfiával, majd Dohnányival, végül ketten egy szép festményen, Pogány Willy egyik legszebb alkotása.

A dolgozószoba egyik falát teljesen elfoglalja a hatalmas könyvszekrény, egy másik zongora, nagy állványok, tele hatalmas kotta-tömegekkel, a mesterek kiadásaival, Dohnányi művei bekötött példányaival. Az íróasztal felett egy hatalmas rézkarc: a Joachim vonósnégyes; a szögletben remek faragott ébenfa-állvány, felette vitrin, tele csodaszép dolgokkal, rajta felirat: Budapest Székesfőváros Dohnányi Ernőnek. Az íróasztalon példás rend, kis jegyzőkönyvek, ceruzák és tollak egész arzenálja. Egy kefelevonat, Dohnányi legújabb szerzeménye: egy vonósnégyes. Az álló-íróasztalon ceruzával írt kottafejek, különböző hangszerekre, vázlatok egy zenekari műhöz, mellette szép kalligrafikus kotta, az új szerzemény első fogalmazványa. A könyvállványon magyar klasszikusok, remek Aranykiadás, Csokonai versei, az egyik kötet felnyitva. Teljes Dosztojevszkij, Nietzsche és Gerhardt Hauptmann.  ...

S már jön is Dohnányi. Az arca teltebb; hiányzik róla az a két mély vonás, amelynek fájdalmasságát a szeme tiszta kéksége alig tudta enyhíteni. Vonásai derűsek, látszik, hogy jól kipihente magát.



— Nem voltam én sehol a nyáron. Itthon nyaraltam, a Hűvösvölgyben, egy kis telken teniszpályát rendeztem be, és ott játszottam a feleségemmel, vagy kirándultam a hegyekbe. Nagyon jól esett, egészen megfrissültem bele. A nyár nem múlt el hiába, itthon komponáltam egy vonósnégyest.



— Nem, nem, az út nem fárasztó, sőt valóságos üdülés és pihenés nekem a tengeri út. Ebben az évben is Amerikába szólít a szerződésem. Októbertől februárig leszek kint, nemcsak dirigálok, hanem néhány szólóhangversenyem is lesz. Onnan egyenest hazajövök a Beethoven centenáriumra, csak közben Németországban adok néhány hangversenyt.



— Párizsba nem megyek. Igen, hallottam, hogy egyik nagy hangversenyiroda világkörüli bérleti hangversenyei sorozatába az én nevemet is fölvette. Gaveaut-ék is hívtak, de nem tudok menni. Azt az új muzsikát, amelyet főképp párizsi vagy Párizsban élő zeneszerzők művelnek, s amelynek következményét egyesek abban látják, hogy Berlin helyett Párizs legyen a világ zenei fővárosa, mint minden komoly zenei dolgot, figyelemmel kísérem. De hogy Stravinsky, Honegger, Hindemith zenéje a jelené, vagy a jövőé-e, az igazán a jövő titka.



— Régi dolgaim közül a Düsseldorfban bemutatott «Vajda tornyát» a következő szezonban több más német városban is adják, a «Ruralia hungaricát» több helyen: így legközelebb Münchenben mutatja be az ottani Filharmonikus zenekar. A legújabban komponált vonósnégyesem most fog megjelenni.



— A Beethoven centenáriumra nagy lelkesedéssel készülődöm, örömmel olvastam, hogy nemcsak Budapesten lesz európai nívójú Beethoven-ünnep, hanem a vidéken is készülődnek. Elsősorban Debrecenben, ahol a IX. szimfóniát akarják előadni, ami páratlanul érdekes vállalkozás. Debrecen nagyszerű zenei fejlődésének, nemcsak mint muzsikus, hanem mint a város most megválasztott polgára is szívből örülök. Most kaptam levelet dr. Bencs Kálmántól, Nyíregyháza polgármesterétől, aki Nyíregyházán csinálja azt, amit a Zenekedvelők Köre Debrecenben; szintén a IX. szimfónia előadása iránt érdeklődik. De Szegeden, ahol kitűnő filharmonikus zenekar van, Miskolcon, Nyíregyházán szintén készülnek Beethoven-ünnepre. A száztagú zenekar és száztagú kórus, ami a szimfónia előadásához legalább szükséges, nagy terhet jelent, ezt csak úgy lehet megcsinálni, ha a zenekarok, mint Ausztriában vagy Németországban, ingyen utazhatnak, és a kormány egyébként is támogatja ezt a nagyszabású kultúr akciót. A kultuszminiszter úrban megvan ez iránt a teljes jóakarat.



— Nagy örömmel hallom, hogy a Literatúra, ez a fordulatosan és ügyesen szerkesztett irodalmi folyóirat, állandó zenei rovatot nyit. A fiatalok egy csoportja szintén készül zenei lapot kiadni. Amilyen fejlett zenei életünk van, hála Istennek, két-három zenei lap is elfér nálunk.



— Szívesen teszek eleget a Literatúra kérelmének: a legújabb amerikai felvételből, amely még sehol sem jelent meg, adok egy példányt és őszintén kívánom, hogy a «Muzsika» minél hathatósabban szolgálja a magyar zene; kultúra szent ügyét. ...”



LITERATÚRA 1., 1926. 8. szám.



Ernst von Dohnanyi: Ruralia Hungarica Op. 32


A nap képe • 21812020-02-02 22:45:02

Fritz Kreisler a Vigadóban



Pénteken a Vigadó nézőtere grande toilettebe öltözött. Ezen az estén a zene múzsája ugyan a Mammon isten fővédnöksége alatt szerepelt: Fritz Kreisler hegedült, az a művész, aki nemcsak édes hegedűtónusával vonzza a közönséget, hanem azokkal a mesébe illő fellépti díjakkal is, melyekkel Amerikában valamennyi kollégáját túlszárnyalja.



De akik Kreislerben a hegedűsök dollárkirályát ünneplik, ne felejtsék el, ez a «kincset érő» művészet, tulajdonképpen nagyon kispolgári, sőt népies származású. Bölcsője a bécsi kedély szerény kis otthonaiban ringott, valahol a «Heurige» világában, ahol Lanner és a Straussok édes szavú hegedűje melengette az osztrák szíveket.



Valóban, Kreislerben ennek a kedélyes bécsi középszerűségnek géniusza hódította meg a világot. Andalító érzelgősség, «fess» táncritmusok, kellemes formák és mindenekfelett édes, elbájolóan, szívdöglesztően édes hegedűhang. A Lanner és Strauss-hegedű varázsa, mely nélkül nincs igazi schrammli-zenész: itt hatványozott «koncertpódium» formában hódítja a közönséget. A mi Reményinkről azt mondták, hogy koncertjátékossá nőtt cigány. Nos, ez a Kreisler egy ragyogó koncertjátékossá nőtt «Schrammel-Musikant».



Azonban sikerének nem az a legfőbb titka, hogy ezzel a «Heurige» lélekkel, ezzel az osztrák népi hegedűsszellemmel a virtuozitás, a technika legmagasabb csúcsaira tudott emelkedni. Éppen ellenkezőleg: azt ünnepeljük benne, hogy a nagyvilági virtuóz köntösében is meg tudott őrizni valamit a «Ländler» világának üde, őszinte poéziséből. Mert ez a költészet, melynek egykor Schubert is hódolt, mely Lannerben, a Strauss Jánosokban, megtalálta könnyűvérű zsenijét, ez a szívbéli eredeti poézis százszor többet ér, mint az a virtuozitás, melyet az ifjú amerikai hegedűmatadorok az öreg Kreislertől ellesnek.  



Ha csodáljuk Kreisler játékának gyönyörű könnyed dallamosságát, behízelgő eleganciáját, a hegedű lelkéből lelkedzett érzéki varázsát, akkor ezt az osztrák poézist csodáljuk benne. Ez emelte a koncertteremben Kreislert a tömegek kedvencévé. És a nehéz dollárok és felhőkarcolók urai nem is sejtik, hogy Kreisler hangversenyein a felső-ausztriai kisvárosok «Musikantentumja» adóztatja meg őket.



Természetesen mondanunk sem kell, hogy ezzel a kedélyes, formásan érzelmes poézissel meg lehet ugyan hódítani a tömegeket, de nem lehet meghódítani egy Bach-szonátát. Kreisler, a virtuóz, persze fölényesen uralkodik Bach technikai problémáin, de Kreisler a nyájas poéta, legfeljebb jóakaratú mosolyra késztetheti a zeneértőt, ha olyan mélységesen lélekbemarkoló zeneköltemény tolmácsolására vállalkozik, amilyen a pénteki est Bach-száma, a g-moll szólószonáta. Kreislernek egyébként külön balszerencséje, hogy közönségünk ezt a remekművet két nappal előbb Huberman grandiózus interpretálásában hallhatta. A felhők fölé szárnyaló sas után ez a bájosan turbékoló kis galambocska! Hiába Bach zenei felhőkarcolóiba nem lehet a bécsi «Gemüt» kényelmes liftjén felemelkedni. Ide nagy, tragikusan nagy érzések kellenek.



Schumann hegedű-fantáziájának romantikája sem olyan egyszerű költői probléma, ahogy azt Kreisler képzeli. De már Paganini koncertjét bátran átmodernizálhatja a kreisleri lélek: mert a kreisleri virtuozitás itt a mellényzsebéből fizeti ki mindazt, amivel a bravúrjátékos Paganininek tartozik. És végül: mikor Kreisler saját kis szerzeményeit kezdi játszani, akkor megszűnik minden kritika, akkor felszabadul a művész lelkének egész természetes költészete és a közönség Kreisler lábainál hever.



Tóth Aladár”



PESTI NAPLÓ, 1937.II.13. (88. Évfolyam, 35. szám)



Kreisler plays Paganini


A nap képe • 21802020-01-31 21:15:52

 



„Film készül George Gershwin életéről



Az egyik amerikai filmgyár tervbe vette, hogy filmet készít a legnépszerűbb, tragikus ifjúságában elhunyt modern amerikai zeneköltő életéről. A filmgyár George Gershwinnek bátyjával, Ira Gershwinnel szerződött, hogy az állítsa össze testvére életének legérdekesebb mozzanatait, valamint válogassa ki alkotásaiból azokat a részleteket, amelyek szerinte művészetére a legjellegzetesebbek. Az újdonság címe a kiváló zeneszerző legismertebb alkotása után „Rapshody in Blue” címet fogja kapni.



AZ ÚJSÁG, 1941.V.15. (18/110)



*



Rhapsody in Blue



Az amerikai Warner filmgyár megfilmesítette a Rhapsody in Blue világhírű szerzőjének, a klasszikus jazz megteremtőjének, George Gershwinnek az életét. Ebben a valóban monumentális zenei filmben lepereg előttünk a nagy zeneköltő élete, az, east sidei kis nyomortanyától a hollywoodi luxusvilláig, ahol Gershwin rövid, de tüneményes és sikerekben gazdag földi pályafutása véget ért. Ami a két állomás között van, diadalma Broadway-revük, jazz szimfóniák és zenei fantáziák sorozata és egy eredményekben jelentős, de alapjában véve boldogtalan élet. A Warnerék, akik ilyen zenei biográfiákban úgy látszik specialisták, valóban nem kíméltek anyagi eszközöket, hogy nagy barátjuk emlékét méltó módon örökítsék meg..



Szemtanúi leszünk a Rhapsody in Blue születésének és diadalmas premierjének, amely egyúttal a klasszikus jazz születését is jelenti, és amely premiernek a hőse Gershwin mellett Paul Whiteman volt.



Érdekessége még a filmnek, hogy Gershwin iránti kegyeletből szerepet vállaltak benne a nagy komponista meghitt barátai, az említett Paul Whitemanon kívül Al Jolson, az első hangosfilm, „Singing Fool” felejthetetlen főszereplője, Jascha Heifetz, a világhírű hegedűművész és még sok elismert zenész, karmester és kritikus.*



Gershwin megszemélyesítője Robert Alda, aki nemcsak kiváló színész, de remek zongorista is, amellett megszólalásig hasonlít Gershwinre, da szerepelnek még a filmben Joan Leslie és az új hollywoodi filmcsillag, Alexis Smith. A filmet Gershwin testvére Ira Gershwin írta.”



— m



MAGYAR NEMZET, 1947.IV.6. (3. Évfolyam, 78. sz