vissza a cimoldalra
2017-12-16
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Társművészetek (1222)
Mi újság a Magyar Állami Operaházban? (60216)
Nemzeti Hangversenyterem - és más helyszínek (3860)
Momus társalgó (6308)
Milyen zenét hallgatsz most? (24990)
Kedvenc előadók (2814)
Kedvenc művek (143)
A komolyzene jelene és jövője Magyarországon (2276)
Haladjunk tovább... (205)
Kedvenc felvételek (148)

Olvasói levelek (11198)
A csapos közbeszól (95)

Szentély az isteni Anna Nyetrebko-nak (2877)
Erkel Színház (8617)
A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei (426)
Évfordulók, jeles napok, születésnapok etc. (583)
Kodály Zoltán (357)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (1206)
Élő közvetítések (6758)
Franz Schmidt (2978)
film és zene (187)
A nap képe (2010)
Jonas Kaufmann (2151)
Házy Erzsébet művészete és pályája (4125)
Operett, mint színpadi műfaj (3413)
Operett a magyar rádióban (1949-1990) (2456)
Mi újság a Szegedi Nemzeti Színházban? (2430)
Berlioz újratemetése (145)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

Név: Ardelao
Leírás:
Honlap:
   


Ardelao (3508 hozzászólás)
 
A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 4262017-12-16 17:48:29

Dalnoky Viktor sokoldalúsága – többek között humora is – közismert volt. Ezt igazolja a SZÍNHÁZI ÉLET 1926. ÉVI, 23. SZÁMÁBAN megjelent írás is:



Dalnoky Viktor négyszeres jubileuma



Századszor énekelte ezen a héten a ,,Bajazzók“ Tonioját dr. Dalnoky Viktor, az Opera népszerű baritonistája, akinek május havában még három más jubileuma is volt: a múlt héten ünnepelte meghitt baráti körben ezüstlakodalmát Dalnoky, aki pontosan harminc esztendővel ezelőtt szerezte meg orvosi diplomáját és az ezüstlakodalom lakomáján azt is elárulta, hogy éppen most múlt ötven esztendeje, hogy az első rossz viccet csinálta.

Ebből az alkalomból elmesélte a jubiláns három régi rossz viccét, amelyet a felelősség teljes áthárításával adunk le.



*

Tiz évvel ezelőtt Mihályi Ferenc, az Opera volt baritonistája, hosszas küzdelum után végre megkapta és előadta Scarpia szerepét. Másnap találkozott Dalnokyval, akitől nagy önelégültséggel kérdezte meg:

— Na, hallottál tegnap?

— Nem én — válaszolta Dalnoky.

— Hát nem voltál az Operában ?

— De igen!



*



Tizenöt évvel ezelőtt, a nem éppen daliás alakú Déri Jenő Faustot énekelte. Kissé rekedt volt és ezért szólt Alszeghy főrendezőnek, hogy a függöny előtt kérjen számára elnézést.

Dalnoky azonban, aki Valentin szerepében lépett fel, közbeszólt :

— Szükségtelen neked elnézést kérni, hiszen ha te  kimész a színpadra, úgyis mindenki — elnéz!



*



Húsz évvel ezelőtt, amikor a mostanában annyira emlegetett Beck Vilmos, Amerikába készülve, búcsúestélyt rendezett, Dalnokyt is meghívta.

— Remélem — mondta neki — hogy te is eljössz, mert mindenki ott lesz, aki engem szeret, tisztel és becsül.

— Hogyne, akkor okvetlenül eljövök búcsúzni, — felelte Dalnoky — hiszen már úgyis régóta akarok veled beszélni — négyszemközt!



V. O.“


Évfordulók, jeles napok, születésnapok etc. • 5822017-12-16 17:13:28

«B O I E L D I E U» - EMLÉKÉRE





„EGY DAL”

 



(Polko Elíztől.)

 



Késő ősszel, 1792-ben, zajgó vándorszínész társaság érkezett Normandia előbbi fővárosába, a vén és komor Rouenba, mely pompás székes egyháza,- büszke templomai és keskeny, homályos útczáival mintha nem is szívesen látná világias vendégeit. A színigazgató jó drágán kibérelte a tágas, de nem kellemes városi színházat, hogy benne hetenkint vagy öt előadást, jobbára dalművekből, rendezhessen. A zenekar meglehetős volt, a társaság is csak megjárta és így a roueniaknak módjukban volt olcsó pénzen Méhul, Lully, d’Alayrac kitűnő hon fiaik és Grétry a híres belga zenész jeles műveiben gyönyörködni. Hány szép szem könnyezett, midőn a hűséges Blondel éneklé:



„Oh Richard, oh mon roi,

L’univers t’abandonne!”



Hány sóhaj fakadt az egyiptomi József érzékeny éneke hallatára, mekkora lelkesedést szült a viharnak meglepő eredetiséggel zenésített zúgása Lully „Isis” dalművének harmadik felvonásában?! D’Alayrac „Gulistan”-jában a két savoyard fiú párdala rövididőn kedvencz nótája lett a közönségnek.



Egy esős, zordon, a tél közelségére emlékeztető octóberi napon, a színpad mögötti öltöző hátsó bejáratának keskeny lépcsőzetén hallgatózva, egy 18 éves ifjú állott, kopott, szegényes öltözetben, de karcsú termete, nemes magatartása férfias önérzetet árultak el. A bejárás falára függesztett ócska, kormos lámpás tétova sugarai derült arcz élénk, barna szemeiben tükröződtek. Az ifjúság- és vidámságnál még egyéb is ékíté az ifjú sima, sötét hajfürtöktől körül folyt homlokát: mint verőfényt jósló hajnalnak hasadása volt olvasható le arról a lángész jövendő megdicsőülése. Éppen D’Alayrac „Gulistán”-ját adták, melynek bár kivehető, de elhaló hangjai a magános hallgatódzó dal-sóvár lelkének mélyéig hatottak.



„Mindjárt kezdik a savoyardok párdalának a bevezetését — suttogá, — csakugyan, ...néhány ütem múlva az énekre, kerül a sor. Oh, beh boldogok, kiknek pénzük, sok pénzük van: minden estve jelen lehetnek az előadáson, láthatják, hallhatják!”



Sóhaj osont el ajkain, de ő csak oda figyelt ahonnét jöttek a bűvös hangok, melyeknek varázsa egész valóját fogva tartotta. Rögtön zuhanás és sikoltás hallszik, az ajtót sebesen kitárják, úgy hogy a szegény ifjú ijedten, fájdalmát elfojtva hanyatlott vissza a lépcsőn.



„Mit keres itt?— ordítá egy durva hang — jobb lesz, ha azonnal egy markos hordárért fut, ki a kis Mariont haza czipelje, mert a süllyesztőben fölsértette a lábát. Az előadás nem maradhat félbe, egy savoyarddal is végig kell adnunk, itt senki sem érkezik, hogy ezzel a lánnyal bíbelődjék.



„Majd haza viszem én”— monda az ifjú.

„Jöjjön hát gyorsan utánam”— volt a kedvetlen válasz.



Az ifjú engedelmeskedett és nemsokára tágas, rosszul világított terembe értek a színpad tőszomszédságában, hol rossz széken savoyard-nak öltözött leányka ült, kinek gyönyörű piczi lábát egy éltesebb asszony ápolgatá.



„Marion kisasszony, készüljön fel, hoztam valakit, aki haza vigye, az öreg Louison majd kalauzolja” — monda a kérlelhetetlen bosszús férfiú.



A fiatal-ember kiváló lovagiassággal közeledett és mintha csak fejedelemnő előtt állana, udvariasan hajtotta meg magát. Mire föltekintett, hajfürtökkel dúsan körülvett angyali arczra pillanta; oly kimondhatatlan bájos, gyermekded szépek voltak e vonások, hogy az égszínkék szemek ártatlan tekintetét a meglepetés édes mosolyával üdvözölte. Ismét mosolygott, mit a legszebb ajkak viszonoztak.



„Nem tetemes a sérülés — szóla az öreg Louison — csak az egyik lába ficzamodott meg kissé, holnapra már meggyógyul, azért csak siessünk haza.”



Legott fekete köpenybe burkolta Marion tűndéri termetét, és Adorján — így hívták az ifjút — gondos atyaként, gyöngéden emelte karjára az édes terhet, így haladván át óvatosan, az öregasszony köhécselve elöl a lámpával, Rouen utczáin.



Az eső már elállt ugyan, de mindamellett hideg volt az éj. Marion szótlanul és bizalmasan hajolt védnöke vállaira és Adorján érezte leheletének melegét, míg hajfürtjeit a szél untalan égő arczára hordta. Oly lassan haladt a mintegy álomba merült boldog fiatalember, hogy az öreg asszony már több ízben aggódva tudakozá: „Talán elfáradt, elhaltak karjai?



„Óh, dehogy!” — felelt élénken s gyorsan az ifjú. Nem sokára az öreg keskeny házikó előtt megállva mondá:



„Na, megérkeztünk, itt lakik Marion nénje!” Adorján megdöbbent, de hisz a lépcsőn fel még vihette a kedves kis lányt. Az emeleten szelíd tekintetű koros nő aggodalmas meglepetéssel vette ki karjaiból Mariont, csókokkal halmozván el.



„Eljöhetek holnap tudakozni a kisasszony állapotját?”— kérdezősködék bátortalanul a csak vonakodva távozó ifjú.



„Minden bizonnyal”—monda vígan Marion. „Köszönöm, szívemből köszönöm szolgálatát, szabad tudnom nevét?”



„Nevem Boieldieu Adorján, Laroche-Foucauld bibornok ő eminencziája titkárának a fia.”



„Boieldieu! Furcsa név.”

„Legalább nem felejti el egy hamar!”



„Meglehet!”

„Jó éjszakát!”

„Jó éjszakát!”



Ezt a jelenetet egy kis, mondhatnám érzékeny idyll követte. — Adorján és Marion ismét találkoztak, sokat együtt voltak, szerették egymást. E gyöngéd viszony oly szorossá fűződött, hogy el sem bírták képzelni a válás perczét, csak rá gondolni is kínos volt nekik. A 16 éves, árva és elhagyatott Marionnak igéző szépségén, annyi kedvességgel párosult csengő szaván kívül mije sem volt; hogyan került a színigazgatóhoz, nem tudta, gyermekkori emlékeiből csupán egyet őrizhetett meg, egy mélabús szép scót dalt, melyet halvány szőke nőtől hallott, kit ö anyjának szólított. Adorján nem tudott eltelni a gyönyörű dal hangjaival, minden találkozásukkor kérte Mariont, énekelné el neki azt a kedves dalt, minthogy a szövegére már nem emlékezett. Ilyenkor Adorján behunyt szemmel, ifjú arczát tenyerébe rejtve hallgatott és mintha dicsőségről álmodnék, dúdolta kedvencz nótáját.



Találkozásuk többnyire csak a színházi próbákon lehetett, ott a festett fák alatt, deszkából készült gyep ülőkén, olaj papiros hold világánál, rongyos díszítmények, füstös lámpák, kötelek és poros lom között fejlődött, nőtt fel tiszta szerelmük szép virága, megnemesítvén a prózai környezetet. Csalogány



éneke s a patak csörgedezése nélkül is költői volt nekik minden, keblökből fakadt a valódi költészet legtisztább forrása, gondtalan szerelmüknek pacsirta dal kellett, nem a mélaság panaszos hangjai.



Marion kieszközölte az igazgatónál, hogy Adorján mindig jelen lehetett a próbákon; „hiszen úgy ért ő a zenéhez — monda neki, kinek kedvencze volt, számtalanszor — minden estve Broche orgonászhoz jár tanulni, elénekli ő valamennyi szerepeimet és azonnal észreveszi mikor az a szenvedhetetlen Caraux úr hamisan hegedül, meg az öreg Martin kelleténél előbb fúj fagottjába. Belőle még híres zenész válik bizonyára.”



Efféle magasztalásokkal rá bírta az igazgatót, ki zenekarát is maga igazgatta, hogy egyszer-másszor, próba alkalmával, a nyitány vagy sokszor egy egész felvonás vezényletét a fiatal Boieldieure bízza, és ilyenkor oly tüzesen ment minden, hogy az öreg zenészek magok is elbámultak művészetükön. Adorján kimondhatatlan boldog volt.



„Ládd — szólt Marionhoz, ki örült és büszke volt, valahányszor az ö parancsnoksága alatt énekelhetett — ládd, hogyan gyakorlom a röpülés mesterségét, talpra esett zenész akarok lenni a javából, teremteni, alkotni fogok sokat, végtelen sokat. Dalműveket írok számodra, te énekeled el; neveink együtt járják be a világot.”



„Meggazdagodunk, lesznek szép ruháink, kocsin járunk, lesz nagy házunk” — egészíté ki Marion sejtelmes lelke.



„Igen, igen, ...és Párisban fogunk lakni; Méhul és a dicső Grétry meg fognak látogatni, kezet szorítnak velem, barátságukra érdemesítenek.”



„Kis nődben pedig gyönyörűségük fog telni, elmondják majd mindenfelé: mint szeretjük egymást, minő boldog Adorján az ő Marionjával!”



És Adorján mosolygott, hévvel szorítván ajkaihoz szép jósnője bársony kacsóit.



Ámde e fényes álom nem volt tartós, a kora örömnek szomorú lett a vége. A vén mogorva Broche orgonász véletlenül nyomába jött tanítványa mellékes foglalkozásainak, mérgesen sietett a fiatal Boieldieu atyjához, hogy megmondja neki fiának könnyelmű kalandjait.



„Csak igazam volt nekem — pattogá — hogy jó nem válik belőle, ám lássa! Fia tehetségtelen naplopó.”



Adorjánt egyszer csak vezénykedése közben meglepték, haza vitték, bezárták, és mikorra vagy nyolcz nap múlva szabadon bocsátották, a színtársulatnak „hatósági parancs folytán” a városban nyoma sem volt többé. Nagy csapás volt ez rá nézve, de férfiasán tűrte kedves Marionja elvesztét, nem lett ő azért beteg, sokkal szívósabb természettel áldotta meg végzete, semhogy a fájdalom erőt vehetett volna rajta. Édes őrjöngéssel veté magát zene szenvedélye karjaiba: játszott, alkotott, tanult, éjszakázott, csakhogy a dalműszerzést a híresebb elméleti munkákból mielébb elsajátíthassa. Egész lélekkel azon volt, hogy Párisba kész dalművel léphessen. Páris volt minden vágyódásinak tárgya, az élet eme zajgó tengerére sóvárgott. Egy roueni alkalmi költőtől kapott rossz dalműszövegnek azonnal zenésítéséhez fogott.



Két évet töltött szakadatlan munka és kecsegtető remények közt, mire egy szép szeptemberi reggelen dalművének vezér könyvével hóna alatt és 30 franknyi úti-pénzzel ellátva, felkerekedett, s egyenesen nagy czéljának tartván: Párisba ment.



Alig érkezett az óriás székvárosba, már a roppant élet torlódó hullámai magukkal ragadták őt, hogy majd eszméletét veszté. Szerencséjére egy szánakozó hab a tengernyi tengerből, az öreg Erard, a híres hangszerkészítő házához vetette. Ennek műértő s vendégszerető termeiben sokat játszhatott, vagy inkább sokakat hallhatott játszani a drága s becses zongorákon, mert Erardnál minden nevezetesebb művész megfordult. Rövideden Boieldieu nem annyira mesterséges, mint finom játéka, költői előadása, felfogása, általános elismerésben részesült; bámulói közt ott volt Rode is Garat is.



Mindazonáltal jól érezte ő, hogy mielőtt művészetét kenyérkereset gyanánt űzhetné, főleg a jelesekben oly annyira gazdag s elkényeztetett ízlésű Párisban, még sokat kell tanulnia. Ismét neki feküdt tehát kedvencz foglalkozásának, a zeneköltésnek, zongora-hangolással keresvén ezalatt kenyerét. Keserves kenyér volt ez bizonyára, könnyei áztatták; de kifogyhatatlan jó kedvén nem fogott ki semmi, jelleme ezen megbecsülhetetlen sajátsága s teste szívós természetének köszönheti leginkább megmaradását, hogy mostoha perczeiben mindannyiszor megemberelte magát.



Párisba érkezte után mintegy hat hónappal történt, hogy egy borongós, hideg februári nap délutánján, fáradtan s fagyosan, hideg padlás szobájába visszatérvén, Erardnak egy levelét kapta szállásán, mely értesíté, hogy a Richelieu utczában a 30-ik számú ház második emeletén zongorahangolóra van szükség rögtön. Boieldieu el is indult azonnal, ráakadt a nevezett házra, hol nem fölötte nagy, de igen gazdag és ízléssel bútorozott szobába vezették, melynek közepén díszes zongora állt. A kandalló tüze vígan lobogott, a függönyök le voltak eresztve, a közepén lecsüngő csillár fakó világot árasztott a szobát szegélyző, kiváló ízléssel rendezett, nagy választékú ritka virágokra.



Mind ennek láttára leírhatatlan boldog érzés édes ábrándjai fogták el Adorján valóját, mozdulatlan ámulattal állott egy helyben, mintha ébrenlétében kétkednék. Rég el felejtette már jöttének czélját, ösztönszerűleg ült a zongorához, játszott, elébb erősen, aztán mind gyöngébben, halkabban; gondolatai messze kalandoztak, eszébe jutott ifjúságának boldog, de rövid álma és ujjai önkéntelenül a régi scot dal méla hangjaira tévedtek. Ekkor a gazdag bíbor bársony függönyök megöl fiatal hölgy lépett ki, angyali hangon, remegve s sejtelmesen visszhangozván: „la-á, la-á, lala.” És Marion ráborult az ábrándozóra. Igen, ez az igéző alak, rózsaszín selyemruhában, ez a tündéri teremtés szikrázó szemeivel, Marion volt, a roueni színtársulat kedves kis Marionja.



„Óh, ne neheztelj Adorjánom — monda ellenállhatatlan kedvesen, pillanatnyi szótlanság után — oh, ne haragudjál, nekem férjem van, St. Aubin felesége vagyok. Az egész világ azt mondogatta, hogy rád úgyis hasztalan várok, késnem nem szabad, mert utolér a rútság és a vénség. Sokat sírtam, de hiába. Egy éve már, hogy az Opéra comique tagja vagyok, tetszem a párisiaknak és ők is nekem St. Aubin igen jó ember, sokszor hetekig sem látom: sokat utazik.”



Adorján néma csodálattal, fájdalmasan mosolyogván, hallgatta a fiatal nőt. — „Hidd el — folytatá kedvesen hízelegve Marion — én sokat, számtalanszor gondoltam rád, és tudom, hogy ezerszerte jobban illeném hozzád, .........



emlékszel még, milyen vérmes reményekkel kecsegtettük magunkat?”



Dehogy feledé Adorján fényes álmait; kedvesét magához ölelvén, fehér nyakára hajtá sápadt arczát.



Négy hónappal később új dalművet adtak az Opéra comique-ben, czíme „Suzette hozománya” volt, és szerzőjét Boieldieu Adorjánnak hívták.



A főszerepet az ünnepelt St. Aubin asszony énekelte. A kecses kis szerzemény riadó hatást szült, a fásult, életunt párisiakat egészen felvillanyozta pezsgő s eredeti gondolatokban gazdag zenéje. Hát még St. Aubin asszony hogyan remekelt! Ezer ajakról zúgott az Ő és a szerző neve, mindketten zajos kihívásokban részesültek az előadáskor.



Színház után Marion szállásán vacsoráltak, „Ládd — szólítá meg kedvcsapongó vidámsággal a belépő Adorjánt — ládd, már egyik kívánságod teljesült: én éneklem el dalaidat és a közönség együtt emlegeti neveinket. Már hogy



Méhul és Grétry meglátogassanak, azt kötve hiszem kedvesem; de tudok mégis valakit, a ki ismeretségedet keresi, éppen tegnap szólított meg e miatt, kezet akar szorítani veled. . . . Cherubininek hívják.



Alig végezte Marion, hogy egy szikár, vagy 32 éves férfi lépett a szobába, s megnyerő jósággal, szívélyesen szorítá keblére az örömittas fiatal zeneszerzőt.



Több év múlva Boieldieu elsőrendű csillagként tündöklött a franczia zeneművészet egén. „A bagdadi kalifa” s „Az új földes úr” szerzeményei, még sok mással egyetemben, megalapították hírnevét. A lángeszű zeneköltőt elébb a párisi „Conservatoir”nevezte ki zongora-tanári székére, később meg Szent Pétervárról kapott igen megtisztelő meghívást az orosz császári színház karnagyságára. De a zordon éghajlat alatt igen szenvedett egészsége, azért 1811-ben ismét Párisba tért, sok kész szerzeményt hozván magával, többek közt a Racine „Athalia”-jához szerzett énekkarokat. A visszaérkezés örömeitől lelkesítve, legott hozzá látott vidor dallamú „Párisi János”-ához, melyet nem sokára be is fejezett.



Voltak rossz napjai is. A fiatal Rossininek mind több híve akadt Francziaországban, lelkesedéssel fogadták dalműveit. Boieldieu érezte a részvétlenség jeges fuvallatát, már kitűnő „Párisi János”-a sem gyakorolt olyan hatást, minőt méltán megvárhatott. Vérzett szíve; megfeszített igyekezete sem volt képes új alkotásra buzdítani a beteg zeneköltőt. Verőfényre volt szüksége, hogy teremtő lelke végkép ki ne aludjék. De honnan!? Még mielőtt Pétervárra ment volna, Marion eltűnt, és a világ kárörvendve azt mondogatta, hogy saját férje szöktette el; barátai sem tehettek érte semmit ez órában. Így töltött ő négy szomorú esztendőt hivatal nélkül, testben, lélekben megtörtén; búskórság aggasztó jelei mutatkoztak a különben életerős férfiúban. Az orvosok Olaszországot ajánlották szenvedő egészsége helyreállítására; előzékeny barátai készséggel viselték a hosszú út és drága élet költségeit, mert hogyan is telt volna tőle, a szegény zenésztől! De Olaszország sem feledtetheté vele forrón szeretett Párisát, sokáig nem nélkülözheté a derék Cherubini barátságát: azért azon betegen, csekély erejét összeszedvén, vissza-indult hazájába.



Mikor Brüsselbe ért, annyira oda volt, hogy hasztalan igyekezett erőt venni magán: ágyban fekvő súlyos beteg lett. A zajos fogadóból nyugalmas magánházhoz szállásolták; az egész város őszinte részvéttel viseltetett iránta, jeles művészek igen gyakran tudakozódtak állapota felől, mindegyikök készségesen ajánlá föl segítségét. Ezekről a betegnek persze sejtelme sem volt; heves lázában elmúlhatatlan babérok és örök dicsőségről álmodott.



Egyszer, kilenczed napra hogy betegen feküdt, az ápoló szolgát is elnyomta az álom s az éji mécs is kialvóban volt — felült ágyában s eszmélve körültekintett a homályos szobában, mert úgy vélte, hogy ábrándos látomásába valami régi emlék vegyül, ......figyelt. Nem, ez nem csalódás: a mellék szobából ének hallatszott, gyenge és tört hangon bár, de az ismeretes dal enyészetes elhalása kétes életének megtartó hajnala lett. És e dal, ........kis Marionja gyönyörű scót dala volt.



Ki vehető tisztán látta lelki szemeivel kedvesét, azon virulón, bájosan, mint ifjúkori emlékei képét megőrizték: Marion mosolygott, intett felé s énekelt, ő sem állhatta meg, hogy ne ismételje halkan: la-á, la-á, la-á, la-la. Ékkor gyönge sikoltás, mely bánat és öröm vegyülete volt egyaránt, szakítá félbe a lázas ábrándozót; azután minden elnémult, kísérteties csend lőn. Mire az ápoló szolga fölébredt, ura aléltan feküdt ágyában.



Több óráig tartótt ájulása, észre sem vette az orvos megérkeztét és a körülötte forgolódók sürgését, mint járt szájról-szájra, hogy az éjjel a szomszéd szobában az „Opéra comique“ egykori híres énekesnője, St. Aubin asszony, szenderült jobb létre.



„Igazán jól járt szegény — veté oda foglalkozás közben az orvos — mert mióta hangját elvesztette s férje elhagyta, csak csupa kegyelet gyanánt, becsületből léptette föl néha-néha a színigazgató. Már annyira el volt használódva, annyira fölöslegessé vált, hogy maga magának is terhére volt, csak emlékei csatolták még némileg ehhez a világhoz.”— Ilyen volt búcsúztatója ama kor leg- ünnepeltebb művésznőjének.



Nyolcz nap múlva Boieldieu veszélyen kívül volt, épülő egészségének első érzetében vette Párisból Méhul halálának hírét, egyúttal meghívatását a „Conservatoir” részéről a megürült tanári állomásra. Kisütött tehát valaha napja, nagyra nevelvén ismét magasra törő lelkét.



Párisban roppant kitüntetéssel fogadták tisztelői, de főleg a nemes szívű Cherubini, és ünnepélyesen avatták föl új hivatalában. — Vajon megtudta-e valaha Boieldieu Marion halálát? Senki sem mondhatja meg; ő egy szóval sem emlegette, de emelt neki olyan emléket ama kis scót dal talapzatán, mely nem fog elmúlni soha.......ezen emlék: „A fehér asszony.”



Tudjuk, milyen lelkesedést szült ez, nemcsak Francziaország-, hanem az egész zenevilágban, ez emelte Boieldieut a legnagyobb művészek halhatatlan sorába, ezen költött legtöbb kedvvel s ehhez foghatót később sem teremtett többé soha.



Még halálakor is, 1834. octóber 9-én, mintha a végzetes dal, mely hírének megalapítója volt s szívét oly közelről érdekelte, lebegett volna ajkain, és halálos ágyát körül álló barátainak lelkében csodás visszhangként csengett a páratlan:



„La-á, la-á, la-á, la-la ……”



 



«KOSZORÚ»



„A szépirodalom s átalános míveltség köréből”



Szerkeszti: Arany János



1867. július 17. (2. Évfolyam, 3. szám)


Évfordulók, jeles napok, születésnapok etc. • 5812017-12-16 16:18:09

https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/6/64/L%C3%A9on_Riesener_-_Portrait_de_Fran%C3%A7ois-Adrien_Boieldieu.jpg



            François-Adrien BOIELDIEU



    (1775. december 16. – 1832. október 8.) 



242 évvel ezelőtt született François-Adrien BOIELDIEU  francia zeneszerző, a francia vígopera egyik legnagyobb mestere.



 A leleplezett álszerző



Boieldieu, a «Fehér nő» című opera szerzője a Théâtre Fraçais részéről abban a megtiszteltetésben részesült, hogy állandóan fenntartottak neki egy helyet, de ő sohasem ment el a színházba.



Egyszer egy esti sétája közben mégis rászánta magát, hogy megnéz egy előadást, de a jegyszedő nem akarta őt a nézőtérre beengedni, mondván:



— A híres szerzőt mi nagyon is jól ismerjük, mert minden este itt van, már ma is ott ül a helyén.



Boieldieu nagyot nézett, de hamar a pénztárhoz sietett és jegyet váltott a fenntartott helye mellé. Ott a felvonás közben beszédbe elegyedett a szomszédjával s végül mosolyogva megkérdezte:



— Tehát ön valóban Boieldieu úr? És teljesen bizonyos felőle?!

— De – uram, .... — hebegte a másik zavartan.



— Ugyanis megmondhatom önnek, hogy ez engem kissé meglep, mert ötven év óta azt hittem, hogy én vagyok az!



(Az illető, ki Boieldieu nevével visszaélt, tudott arról, hogy a nagy muzsikus jegyét soha nem vette igénybe.)



Forrás: ORSZÁG-VILÁG, 1936. január 11. (57. Évfolyam, 2. szám)



François-Adrien Boïeldieu - La Dame blanche - Ouverture


Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) • 12062017-12-16 12:53:49

Az alábbi bejegyzésben szereplő fotó kapcsán szeretném felhívni a figyelmet Kemény Egon megújult honlapjára. Fantasztikus! Követendően informatív és ízléssel megtervezett. A honlap készíttetőjét messzemenő elismerés illeti. 


Évfordulók, jeles napok, születésnapok etc. • 5792017-12-16 12:40:03

Képtalálat a következőre: „Saint Saens”



A még fiatal Charles Camille Saint-Saëns


Franz Schmidt • 29782017-12-16 12:14:26

Hasznos kimutatás található az alábbi honlapon (ez talán még nem szerepelt a bejegyzések között):



Klangrede.de - die Musikalische Home Page von Joachim Wagner  - Franz Schmidt (1874-1939) - Aufnahmen u.a.



Sinfonien



Sinfonie Nr. 1 E-Dur (1896–99)



L. Rajter / S.O. d. Tschechoslowak. Rundf. Bratislava  (Okt.1986 + Jan.1987, Studio 1 Radio Bratislava, Opus)



V. Sinaisky / Malmö Sinf. Orch. (27-30.8.2007), Malmö Concert Hall, Schweden, Naxos)



Sinfonie Nr. 2 Es-Dur  (1911–13)



D. Mitropoulos / WPO (28.9.1958, live, gr.Saal des Musikverein, Wien, Rundfunk, M&A)



E. Leinsdorf / WPO (29.10.1983, live, gr.Saal des Musikverein, Wien, ORF, Andante)



L. Rajter / S.O. d. Tschechoslowak. Rundf. Bratislava  (Okt.1986 + Jan.1987, Studio 1 Radio Bratislava, Opus)



N. Järvi / CSO (20-22,25.4.1989, live, Orchestra Hall, Chicago, Chandos)



V. Sinaisky / Malmö Sinf. Orch. (1.6.2007, Malmö Concert Hall, Schweden, Naxos)



Sinfonie Nr. 3 A-Dur  (1927–28) (2. Preis beim Internationalen Schubert-Wettbewerb 1928)



R. Heger / Wiener Symphoniker (70ziger?, ORF Rundfunk) JW



L. Rajter / S.O. d. Tschechoslowak. Rundf. Bratislava  (Okt.1986 + Jan.1987, Studio 1 Radio Bratislava, Opus)



N. Järvi / CSO (30.1.-3.2.1991, Orchestra Hall, Chicago, Chandos)



F. Luisi / MDR Sinf. Orch. (15-17.6.2004, MDR-Studio am Augustusplatz, Leipzig, MDR)



V. Sinaisky / Malmö Sinf. Orch. (25-30.8.2008, Malmö Concert Hall, Schweden, Naxos)



S. Blunier / Beethoven Orchester Bonn  (28.,29.1.2010, Beethoven Halle, Bonn)  (MDG)



Sinfonie Nr. 4 C-Dur  (1932–33)



R. Moralt / Wiener Symphoniker  (ca.1950, von Epic-LP, LITV)



Z. Mehta / WPO (Sept.1971, Sofiensaal, Wien, Decca)



L. Rajter / S.O. d. Tschechoslowak. Rundf. Bratislava  (Okt.1986 + Jan.1987, Studio 1 Radio Bratislava, Opus)



F. Welser-Möst / The London Philharmonic (Dez.1994, Colosseum, Watford, UK, EMI)



Y. Kreizberg / Nederlands Philh.O. Amsterdam (29-30.8.2002, Yakult Hall of the "Beurs v. Berlage", Pentatone)



V. Sinaisky / Malmö Sinf. Orch. (26-31.5.2008, Malmö Concert Hall, Schweden, Naxos)



Sinfonisches



Einleitung, Zwischenspiel und Karnevalsmusik aus der Oper Notre Dame  (1902–1903)

Y. Kreizberg / Nederlands Philh.O. Amsterdam (29-30.8.2002, Yakult Hall of the "Beurs v. Berlage", Pentatone)



V. Sinaisky / Malmö Sinf. Orch. (22-23.8.2007, Malmö Concert Hall, Schweden, Naxos)



Intermezzo aus der Oper Notre Dame  (1902-03)



H.v. Karajan / Philharmonia Orchestra (6.1.1959, Kingsway Hall, London, EMI)



S. Blunier / Beethoven Orchester Bonn  (28.,29.1.2010, Beethoven Halle, Bonn)  (MDG)



Variationen über ein Husarenlied für Orchester  (1930–1931)

H. Bauer / New Philharmonia Orch. (23-24.1.1974, Nr.1 Studio, Abbey Road, London, EMI)



F. Welser-Möst / The London Philharmonic (Dez.1994, Colosseum, Watford, UK, EMI)



V. Sinaisky / Malmö Sinf. Orch. (4-5.6.2009, Malmö Concert Hall, Schweden, Naxos)



A. Rumpf / Deutsche Staatsphilharmonie Rheinland-Pfalz  (29.3.-1.4.2016, Philharmonie, Ludwigshafen) (Cap)



Orchester-Chaconne cis-Moll  komponiert / vollendet 1931; (Manuskript)



V. Sinaisky / Malmö Sinf. Orch. (2-3.6.2009, Malmö Concert Hall, Schweden, Naxos)



A. Rumpf / Deutsche Staatsphilharmonie Rheinland-Pfalz  (29.3.-1.4.2016, Philharmonie, Ludwigshafen) (Cap)



Fuga solemnis für Orgel, 16 Bläser und Schlagzeug  (1937)



V. Sinaisky / A. Johnson, Orgel / Malmö Sinf. Orch. (24-25.8.2007, St. Petri Kirche, Malmö, Schweden, Naxos)



Oratorium



Das Buch mit sieben Siegeln für Soli, Chor, Orgel u. Orch., Text n. d. Offenb. d. hl. Johannes  (1935–1937)



D. Mitropoulos / WPO (23.8.1959, live, Festspielhaus, Salzburg, ORF, Sony)



A. Lippe / Münchner Philharmoniker (Jan.1962, Stephaniesaal, Graz, Amadeo)



Konzerte



Phantasiestück für Klavier und Orchester B-Dur (1899)



A. Rumpf / J. Stancul, Klavier / Deutsche Staatsphilh. Rheinl.-Pfalz  (29.3.-1.4.2016, Philh., Ludwigshafen) (Cap)



Konzertante Variationen über ein Thema von Beethoven für Klavier (linke Hand allein) und Orch. (1923)



Zweihändige Fassung von Friedrich Wührer (gedr. 1952)



L. Rajter / D. Varínska, Klav. / Slowak. Philh. O. (Apr.1990 + Jun.1991, Konz.h. d. Slowak. Philh. Bratislava, Op)

E. Oue / M. Becker, Klav. / NDR Radio Philh. (1-2.7.2006, gr.Sendesaal d.Landesfunkh., Hannover, NDR CPO)



F. Luisi / C. Grante, Klav. / MDR Sinf. Orch. (27-28.11.2006, MDR-Studio am Augustusplatz, Leipzig, MDR)



Klavierkonzert Es-Dur (für linke Hand allein)  (1934)



Zweihändige Fassung von Friedrich Wührer (gedr. 1952)



L. Rajter / D. Varínska, Klav. / Slowak. Philh. O. (Apr.1990 + Jun.1991, Konz.h. d. Slowak. Philh. Bratislava, Op)



E. Oue / M. Becker, Klav. / NDR Radio Philh. (27-28.11.2006, gr.Sendesaal d.Landesfunkh, Hannover, NDR CPO)



F. Luisi / C. Grante, Klav. / MDR Sinf. Orch. (27-28.11.2006, MDR-Studio am Augustusplatz, Leipzig, MDR)



Kammermusik



Vier kleine Phantasiestücke nach ungarischen Nationalmelodien für Vc mit Klav.  (1892)



1926 (drei Stücke)



Streichquartett A-Dur  (1925)



Moyzes Quartet  (Mai 1992, aufgenommen beim Radio Bratislava, Opus)



Franz Schubert Quartett, Wien  (3-6.4.1995, Concert Hall of the Nimbus Foundation, Nimbus)



Streichquartett G-Dur  (1929)



A. Kamper, Ph. Matheis, F. Stangler, W. Resel  (Dez.64, Palais Schönbrunn, Wien, Preiser)



Moyzes Quartet  (Mai 1992, aufgenommen beim Radio Bratislava, Opus)



Franz Schubert Quartett, Wien  (3-6.4.1995, Concert Hall of the Nimbus Foundation, Nimbus)



Klavierquintett G-Dur  für Klavier (f. d. linke Hand allein), 2 Vn., Va. und Vc  (1926)



J. Demus / Barylli Quartett (1952, Wien, Westminster)



Philharmonia Quintett Wien  (Decca / April 1974, Sophiensaal, Wien)



R. Keuschnig, Klav. / E. Ottensamer, Klar. / Hell, Wächter, Pecha, Iberer  (7.1.1991, ORF-Funkhaus, Orfeo)



L. Fleisher, Klav. / Silverstein, Smirnoff, Tree, Yo-Yo Ma (24-25.8.1993, Chapin Hall, Williams College, Sony)



zweihändige Fassung von Friedrich Wührer



J. Demus, Klav. / Kamper, Hink, Stangler, Resel  (Dez.64, Palais Schönbrunn, Wien, Preiser)



Klarinettenquintett B-Dur  für Klar., Klav. (f. d. linke Hand allein), Vn., Va. und Vc (1932)



R. Keuschnig, Klav. / E. Ottensamer, Klar. / Hell, Wächter, Pecha, Wallfisch  (13.1.1986, ORF-Funkhaus, Orfeo)



zweihändige Fassung von Friedrich Wührer



J. Demus, Klav. / A. Prinz, Klar. / Kamper, Stangler, Resel  (Dez.64, Palais Schönbrunn, Wien, Preiser)



Klarinettenquintett A-Dur  für Klar., Klav. (f. d. linke Hand allein), Vn., Va. und Vc (1938)



K.Hosoda-Ayer, Klav./ Ch.Ayer, Klar./ Dalmas, Steely, Raychev (2-3.6.2014, Jones H, Baylor Uni,Waco,Tex, Cen)



Linos Ensemble  (15.-17.6.2013, Deutschlandfunk Kammermusiksaal, Köln) (CPO)



zweihändige Fassung von Friedrich Wührer



Wiener Kammermusiker  (Jun.1984, Preiser)



Klaviermusik



Romanze A-Dur (1922)



J. Demus, Klav.  (Dez.64, Palais Schönbrunn, Wien, Preiser)



Weihnachtspastorale A-Dur (bearbeitetes Orgelwerk) (1934)



J. Demus, Klav.  (Dez.64, Palais Schönbrunn, Wien, Preiser)



Intermezzo fis-Moll (2. Satz des A-Dur-Quintetts) (1938)



J. Demus, Klav.  (Dez.64, Palais Schönbrunn, Wien, Preiser)



Toccata d-Moll (für die linke Hand allein) (1938)



zweihändige Fassung von Friedrich Wührer (gedr.: 1952)



J. Demus, Klav.  (Dez.64, Palais Schönbrunn, Wien, Preiser)



Orgelwerke



Variationen und Fuge über ein eigenes Thema D-Dur (Königsfanfaren aus Fredigundis) (1916, rev. 1924)



A. Juffinger, Orgel  (Okt.1988, Jesus-Christus-Kirche, Berlin, Rias, Delta/Capriccio)



Phantasie und Fuge D-Dur  (1923-24)



A. Juffinger, Orgel  (Okt.1988, Jesus-Christus-Kirche, Berlin, Rias, Delta/Capriccio)



Toccata C-Dur  (1924)



A. Juffinger, Orgel  (Okt.1988, Jesus-Christus-Kirche, Berlin, Rias, Delta/Capriccio)



Präludium und Fuge Es-Dur  (1924)



A. Juffinger, Orgel  (Okt.1988, Jesus-Christus-Kirche, Berlin, Rias, Delta/Capriccio)



Chaconne cis-moll  (1925)



A. Juffinger, Orgel  (Okt.1988, Jesus-Christus-Kirche, Berlin, Rias, Delta/Capriccio)



Vier kleine Choralvorspiele  (1926)



A. Juffinger, Orgel  (Okt.1988, Jesus-Christus-Kirche, Berlin, Rias, Delta/Capriccio)

O Ewigkeit du Donnerwort, F-Dur

Was mein Gott will, D-Dur

O, wie selig seid ihr doch, ihr Frommen, d-Moll

Nun danket alle Gott, A-Dur



Präludium und Fuge C-Dur  (1927)



A. Juffinger, Orgel  (Okt.1988, Jesus-Christus-Kirche, Berlin, Rias, Delta/Capriccio)



Fuge in F-Dur  (1927)



A. Juffinger, Orgel  (Okt.1988, Jesus-Christus-Kirche, Berlin, Rias, Delta/Capriccio)



Vier kleine Präludien und Fugen  (1928)



A. Juffinger, Orgel  (Okt.1988, Jesus-Christus-Kirche, Berlin, Rias, Delta/Capriccio)

Präludium und Fuge Es-Dur

Präludium und Fuge c-Moll

Präludium und Fuge G-Dur

Präludium und Fuge D-Dur



Choralvorspiel „Gott erhalte“  (1933)



A. Juffinger, Orgel  (Okt.1988, Jesus-Christus-Kirche, Berlin, Rias, Delta/Capriccio)



Choralvorspiel „Der Heiland ist erstanden“  (1934)



A. Juffinger, Orgel  (Okt.1988, Jesus-Christus-Kirche, Berlin, Rias, Delta/Capriccio)



Präludium und Fuge A-Dur (Weihnachtspastorale)  (1934)



A. Juffinger, Orgel  (Okt.1988, Jesus-Christus-Kirche, Berlin, Rias, Delta/Capriccio)



Toccata und Fuge As-Dur  (1935)



A. Juffinger, Orgel  (Okt.1988, Jesus-Christus-Kirche, Berlin, Rias, Delta/Capriccio)


Évfordulók, jeles napok, születésnapok etc. • 5782017-12-16 11:53:59

 



96 évvel ezelőtt, ezen a napon hunyt el Charles Camille Saint-Saëns francia zeneszerző, karmester, zongorista és orgonista.



(1835. október 9. – 1921. december 16.)



Emlékére: 



 



Saint-Saëns memoárjaiból.



 



A háború után elhunyt nagy francia zeneszerző: Saint-Saëns memoárjai kétségtelenül érdekes képét adják a múlt század derekán lefolyt zenei életnek.

 



Egyik megemlékezésében Rossinival való első találkozását és későbbi viszonyát írja le. Mindössze húsz éves volt, Rossini pedig világhírű művész, akit a rajongók nagytömege vett körül. A nagy Mestert ezek a csodálok nem elégítették ki, nem értették őt egészen s így nem tudták kellően méltányolni és magasztalni. Sokkal többre becsülte muzsikus imádóit.



„Rossini — írja Saint-Saëns — egyik estélyére engem is meghívott s kitüntető udvariassággal fogadott. Majd állandó vendége lettem. Tudta, hogy komponálással is foglalkozom, feltűnt tehát neki szerénységem, hogy soha nem kértem fel szerzeményeim meghallgatására.

 



Egy ideig csak várt az alkalomra, majd egyszerre megváltozott irányomban. Felkért, hogy látogassam meg valamelyik „délelőtt.“ Sietve tettem eleget kérésének. Egész más oldalról ismertem meg a Mestert, akit ugyancsak gőgös és hiú embernek gondoltam. Ekkor tudtam meg, hogy Liszt-nek egyik hatalmas védője volt, akit ebben az időben mindenki lekicsinyelt. Ahogyan pártfogolta Lisztet, fennkölt gondolkodásának és erősen kifejlett szépérzékének adta tanújelét. Azután röviden így szólt hozzám:



„Hallom, hogy ön egy fuvola-klarinét kettőst írt két zenészbarátja számára. Kéretem az urakat, játsszák el ezt a duettet egyik estélyemen.“ Barátaim eleget is tettek Rossini kérésének. Az előadás után szokatlan dolog történt. Rossini azt mondta vendégeinek, hogy ez a duett legújabb „saját szerzeménye.“



A darab tehát óriási sikert aratott, többször meg is kellett ismételni. Rossini karon fogott, mert látta, hogy szökni készülök, majd a szomszédszobába vonult s ott fogadta csodálói émelygős magasztalását. Kissé bosszantotta ugyan a dolog, de csakhamar megnyugodva, mosolygó arccal mondta vendégeinek:



„Én is osztom az önök véleményét, de e kettőst nem én szereztem, hanem (s itt rám mutatott) — fiatal barátom.“



 



A ZENE, 1927. október 3. (IX. Évfolyam, 1. szám)


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 4252017-12-16 11:28:30

Minthogy a 415., 416. és 417. sz. bejegyzésben szerepelt Dalnoky Viktor neve, úgy illik, hogy ne csak Németh Mária operaénekesi karrierjének indulása kapcsán szóljak róla:



Képtalálat a következőre: „Dalnoki Viktor”



Dr. Dalnoky Viktor operaénekes, rendező, fogorvos



Nagyvárad, 1866.06.20.- Budapest, 1955.02.13.



A Schöpflin Aladár szerkesztette MAGYAR SZÍNHÁZMŰVÉSZETI LEXIKONBAN dr. Dalnoki (v. Dalnoky) Viktorról az alábbi, nagyjából a Wikipédiában szereplő információval azonos tájékoztatót olvashatjuk: 



Dalnoki Viktor dr., operaénekes, sz. 1868-ban, Nagyváradon. Orvosi egyetemi tanulmányait Budapesten, Bécsben és Berlinben végezte. Énektanulmányait Geiringer bécsi mesternél kezdte meg (*). Működött a pozsonyi színháznál (1900), majd a Népszínház és 1901. ápr. 25-én a Magyar Színház (az operett-regime alatt) tagja volt. Egy ideig (1902. szept.-től) a bécsi udvari operánál is működött. 1903. jan. 1. óta a M. Kir. Operaház tagja és egyúttal fogorvosi gyakorlatot folytat. A háborúban ezredorvosi működést fejtett ki és megkapta a koronás arany érdemkeresztet a vitézségi érem szalagján és a porosz királyi vöröskereszt hadiékítményes díszérmet. 1928. máj. 24-én az Operaházban megünnepelte 25 éves jubileumát »A denevér« Frank szerepében, mely alkalomból a Signum laudis kitüntetést kapta. Tulajdonosa az 50 éves és 60 éves jubileumi éremnek és tagja a német becsületrendnek. Ezután a Városi Színház főrendezője lett. Főbb szerepei: Biberach (Bánk bán), Masetto (Don Juan), Napoleon (Háry János), Domokos (Farsangi lakodalom), Beckmesser (Nürnbergi mesterdalnokok), Schaunard (Bohémélet), Zsupán (Cigánybáró), Laertes (Mignon), Frédéric (Lakmé), Szelim basa (Szöktetés a szerályból), Antonio (Figaro házassága), Frank (A denevér), Sekrestyés (Tosca), Papageno (Varázsfuvola), stb. Hosszú művészi pályafutása alatt minden szerepében kiváló, zenei és színészi szempontból egyaránt elsőrendű alakítást produkált. Mint rendező, sőt, mint pantomim-színész is, nagy sikerrel szerepelt abban az időben, amikor a Városi Színház állami vezetés alatt működött. Rendezői minőségében fedezte fel a többi közt Németh Máriát és Székely Mihályt, akik ma kiválóságai a magyar énekművészetnek s ugyancsak ő protegálta be Mészáros Imrénél, az Operaház egykori igazgatójánál Környei Bélát, aki akkor még baritonista volt a Népszínház-Vígoperánál.“



(*) Dalnoky Viktornak volt kitől örökölnie tehetségét: Mind édesanyja, Dalnokiné Konti Fáni, sz. Stohl Franciska (Pest, 1842 – Budapest, 1908. október 19.), mind édesapja, Dalnoki Béni, sz. Singer Benjamin (Szabadka, 1838. május 3. – Budapest, Terézváros, 1914. január 28.), operaénekes volt. Ezért is hangzik némileg komikusan Dalnoky Viktornak a 415. sz. bejegyzésben idézett mondata, mely szerint: "Apám kívánságára előbb tisztességes pályát választottam, s aztán fölcsaptam komédiásnak."


Kodály Zoltán • 3502017-12-16 00:40:08

135 évvel ezelőtt, ezen a napon született KODÁLY ZOLTÁN DR.



Háromszoros Kossuth-díjas magyar zeneszerző, zenetudós, zeneoktató, népzenekutató, az MTA tagja, majd elnöke.  



(1882. december 16. Kecskemét



 



MÓSER ZOLTÁN:



«ERRE LELTEM FÖLDNEK NYOMÁT,  . . . »



KODÁLY ZOLTÁN ÉLETÉRŐL, - A HAGYOMÁNYRÓL, A MÚLTRÓL ÉS TÖRTÉNELEMRŐL



I. 



„Kodály Zoltán gyerekkori emlékei”



Ha regényt írnék Kodályról, akkor az egy vasútállomással kezdődne. S az a vasútállomás arról vallana nekünk, hogy mi mindent látott Galántán 1885. november 20-a és 1892. május 10-e között. Mit látott és mit hallott, mert ugye a falaknak néha szemük és fülük van.



De én most nem regényt írok, és a falak helyett valaki mást kértünk vallomásra: természetesen Kodály Zoltánt, aki itt lakott, s itt töltötte gyermekkora legszebb hét esztendejét. Itt, a galántai vasútállomás épületében. Sok-sok érkező és induló vonat, és ami hozzá tartozik, püffögés, vonatfütty és zakatolás, de ezeken kívül még énekszó és zeneszó - ezek villantak fel előttem, amikor Kodály Zoltán gyermekkorát és a régi Galántát próbáltam gondolatban felidézni. Vagyis arra voltam kíváncsi, amikor bejártam a várossá fejlődött települést, milyen is lehetett a gyermekkori, vagyis a száz évvel ezelőtti község. És milyen volt a gyermek Kodály? Ezt leginkább azon visszaemlékezés alapján tudjuk elmondani, amelyet 1963-ban a Belga Rádió és Televízió számára készített a zene-történész Denijs Dille. Most ebből, az 1973-ban megjelent írásból hosszabban idézek.

 



„Első zenei élményeim főként vokális természetűek voltak, mert abban az időben meglehetősen víg élet volt Magyarországon: mindenki énekelt, éjjel-nappal.



A többé-kevésbé művelt emberek a népszínművek terjesztette dalokat énekelték. Ilyen népszínműveket, népies műdalokat hatalmas mennyiségben komponáltak akkor. A művelt emberek közül néhányan ismerték valamelyest az eredeti népdalokat is, de azokat többnyire már csak a parasztok énekelték. Egész szép műsort szedtem össze mind két-típusú dalból.



Az eredeti népdalokat cselédlányoktól és parasztoktól hallottam, akik vonatra vártak az állomáson, apám ugyanis állomásfőnök volt Galántán; ezekkel a dalokkal egész csomó aprópénzt is kerestem, amikor énekeltettek.



Ami hangszeres zenei élményeimet illeti, azoknak két forrása volt. Galántai táncaim témái egy 1809 körül megjelent, «Magyar nemzeti táncok, különböző galántai cigányoktól» című füzetből valók. A mi időnkben elég nagy banda élt ott, de nem azon a vidéken dolgoztak, mindig külföldön jártak. Évente egyszer-kétszer hazalátogattak otthonmaradt családjukhoz, a községtől teljesen elkülönült, tucatnyi házból álló cigánysorra. A községnek úgy kétezer lakosa volt, a cigánysor félúton terült el a község és az állomás között. Utoljára 42-ben látogattam Galántára. Addigra eltűnt a cigánysor; a pusztaság, amely a községtől elválasztotta, teljesen beépült; eltűntek a muzsikusok is. Egyetlen egyet találtam azok közül, akiket gyermekkoromból ismertem, a háború következtében az is félig vak aggastyán lett. A muzsikálást abbahagyta, mint ahogy a többiek is más foglalkozást kerestek, mert akkor már nem kellett a cigányzene Galántán. A mi időnkben is csak egy kis banda maradt otthon, amely a környékbeli alkalmakkor muzsikált. Apám neve napján például néha nálunk is volt négy cigány az előszobában, olyankor felmásztam a nagybőgőre, mert szerettem a brummogását.



A másik forrás más természetű volt. Egy délután a földön játszottam a szalonban, apám és anyám meg valamit muzsikált. A lenyugvó nap tűz és arany színeivel elárasztotta a szobát. Sokkal később jöttem rá, hogy egy szonátát játszottak, Mozart D-dúr szonátáját, s még ma is hallom apám kissé egyenetlen trioláit. Ez a mű bennem, azóta is ahhoz a lángoló délutánhoz kapcsolódik. Amikor zongora került a házhoz, nem nagyon vonzott, de azért néha ütögettem a billentyűket; volt egy kis törött hegedűm is, de nekem a magam készítette hangszer szerezte a legnagyobb örömet.



Könyörögtem anyámnak, adjon nekem egy főzőszerszámot; soklyukú szűrő-kanál volt fából, lyukain madzagokat húztam keresztül és azokat a kanál végéhez erősítettem, mint a húrokat. Valami gitárféle lett belőle, ezen kísértem énekemet. Valami csendes helyre bújtam vele és órák hosszat énekeltem, ezzel a hangszerrel kísérve mindig szöveg nélküli, rögtönzött dallamaimat. Megvallom, később a legjobb műveim sem töltöttek el olyan elégedettséggel, olyan örömmel, mint ezek az első rögtönzések, amelyek első kompozícióim voltak.

Ez volt minden zenei gyakorlatom négy-öt éves koromig; de még tízéves koromig sem részesültem rendszeres tanításban.”



Galánta Kodály gyermekkorában kisközség volt, 268 házzal és 2982, jobbára római katolikus vallású, magyar lakossal. Volt a községben posta, távíró, vasútállomás, valamint két kastély, amelyeket az Esterházyak építtettek. A népszámlálás adatai szerint 1910-ben Galánta 3274 lakosából 2933 magyar, 202 szlovák és 115 német volt. A trianoni békeszerződésig Pozsony vármegye galántai járásának székhelye volt. Magyar lakosságának felét 1945 után kitelepítették. 2001-ben 16 365 lakosából 9877 szlovák (60,4%), 6022 magyar (36,8%), 175 cigány és 114 cseh volt.



Mára a kis faluból, amelyet hajdan a vidék „kincsesbányájának” neveztek, 12 ezer lelkes város lett. A régi Galánta lassanként teljesen eltűnik: új épületek, házsorok, lakótelepek emelkednek mindenütt. A város régi épületeiből kevés maradt meg. Ezek közül való a Fő utcán látható, a 17. század második harmadában épült reneszánsz polgárház (ma plébánia), és a közvetlen szomszédságában álló katolikus templom. A Szent István királynak szentelt templomot a 18. század végén építették. Ezt fényképezve, körbejárva akadt meg a szemem egy különös, kopott sírkövön, amelyet a mai templom falába utólag építettek be. Sok utánajárás és segítség kellett ahhoz, hogy megtudjam, ez az 1563-as vörös-márványkő Kubinyi László* síremléke, amelyet ma újra (restaurálva) a templomban helyeztek el a hagyománytisztelő galántaiak.



A sírkövön elég kopott és hiányos latin nyelvű feliratok láthatók. Madas Editet illeti köszönet, hogy ezek feloldását és lefordítását elvégezte:



Az igaznak, ha időnap előtt hal meg, nyugalomban lesz része.

Szeretve és élve elvitetett.

Kedvét találta lelkével az Úr, ezért sietett kimenteni őt (a romlottság köréből).



Boldogok a halottak, akik az Úrban haltak meg.

Számomra az élet Krisztus, a halál pedig nyereség.

Szeretnék meghalni és Krisztussal lenni.

Ez annak az akarata, aki küldött engem.

Mindenki, aki látja a Fiút és hisz benne, örökké él,



s én föltámasztom az utolsó napon.



De a nemes úr, Kubinyi László kőbe vésett viselete is becses emléket őriz. Megviselt állapota ellenére jól kivehető még a prémes, rövid felsőujjas mente, apró zsinórzattal, s a lábán lévő rövid szárú csizma vagy bakancs. „Ez volt tehát az előkelő nemzeti magyar viselet a XVI. században, de az a baj, hogy az újabb ivadék kezdette őket vesztegetni és feledni, vagy nem volt képes legalább felismerni és megbecsülni”- írja befejezésül Ipolyi Arnold, a mindenre figyelő, mindent feljegyző tudós nagyváradi püspök. De amit előtte fejteget, az is megszívlelendő. Azt állítja, hogy kár sopánkodni, panaszkodni azon, mennyi mindent pusztított el a török és tatár. Hisz régi korokból fennmaradt számosan sok emlékünk, igaz, sokszor csak töredékesen.

 



Így volt Kodály is a régi zenével, a régi hangszerekkel, kottákkal, a régmúlt idők muzsikájával. Amit elő akart bányászni, amit megújítani, s amit lehet, azt megmutatni, sőt tovább folytatni. Hogy ez a szándék hol és mikor fogalmazódott meg benne, azt szintén egyik vallomásából tudjuk. De ezért egy várossal tovább kell mennünk: Nagyszombatba, ahová Galántáról költözött a család.



II.



Kodály, a diák - Nagyszombat, a város





Nagyszombat úgy él bennem, mint Pázmány, és mint Kodály városa. Azért is utaztunk el ide, hogy régi, több száz éves emlékeket keressünk, s ha van, akkor ezeket képen is rögzítsük. Térképünk nem volt, de a szűk utcák érezhetően mind egy irányba és egy térre, a hatalmas Szent Miklós plébániatemplom felé tereltek bennünket.

 



Bentről gregorián ének hangja szűrődött ki. Ide járt, s a templom kórusában énekelt is diák korában minden vasárnapi nagymisén Kodály Zoltán.



„Ebben az időben ugyan bizony már egy csomó hangszernek nem volt képviselője a zenekarban, s a régi kották szétzüllve, gyűrve hevertek. Még élénken emlékszem, amikor a kórus csendjében egy hányódott, tört fagottot először vettem kézbe s próbáltam elképzelni, hogyan is lehetett ebből egykor hangot előcsalogatni?”



Hogy elképzelte, s meg is valósította, tudjuk életéből, műveiből. De ahogy én akkor a templomból kiszűrődő éneklésben a gyermek Kodály hangját is hallani véltem - majd láttam a templom szomszédságában álló régi gimnáziumba igyekvő 10 éves fiúcskát is, - úgy látom most Kodály kezében lévő tört fagottot és a gyűrt kották lapjai között lélegző (lappangó?), múltat a régi híres várost, Nagyszombatot. Mert bizony nevezetes és híres lett a város, midőn a török elfoglalta Esztergomot, ugyanis először Pozsonyba, majd 1543-ban ide költözött az érsekség és a káptalan, s itt maradt egészen 1822-ig. E közel három évszázad adta a fejlődés lehetőségét, hozta a nagy hírét. Leginkább Pázmány Péter idejében ragyogott, talán pompázott is.



Pázmány a nagyszombati egyetemet két évvel halála előtt, 1635-ben hozta létre százezer forintos alapítvánnyal, ami „ha nem is éppen a dolog nagyságához, de mindenesetre a lesújtott haza helyzetéhez illő” - írta az alapítólevélben. Céljául pedig azt jelölte meg, „hogy ott a harcias nemzet lelke szelídüljön és az egyház és az állam szolgálatára alkalmas emberek képeztessenek.” II. Ferdinánd királyhoz 1635. szeptember 17-én emlékiratot nyújtott be, amelyben ezt a kettős célt hangoztatta: „A katolikus vallás terjesztése Magyarországon és Magyarország kultúrája.”



Egyébként Pázmány semmiféle áldozatot nem sajnált a nemzetnevelés céljára, anyagi téren sem. A történész Fraknói Vilmos számítása szerint egymillió forintot fordított egyházi és kulturális célokra. Már 1620-ban, tehát legnagyobb alapításai előtt így irt: „Állítom, hogy...jövedelmeimnek egyharmadát sem fordítottam saját személyemre; kétharmadánál sokkal többet szenteltem a papnevelő-intézetek, kollégiumok, és szegény ápoló házak alapítására, tanulók, koldusok, utazók és házam népe segélyezésére, valamint templomok építésére és ékesítésére. ...”



Pázmány Péter, aki ősi, református-vallású nemesi családból származott, 13 évesen tért át a katolikus hitre, s lett később a jezsuita rend tagja s azután 1616-tól érsek. Ő az ellenreformáció „vitézlő harcosa,” a hitviták tüzének izzó szónoka, s mint író a magyar barokk irodalomnak és a magyar prózának egyik legnagyobb alakja, akinek kezében összefutottak a magyar történelem szálai.



S mint nemzetnevelő - Schütz Antal szép hasonlata szerint - Pázmány a magyar történelem szövőszékénél ült és dolgozott haláláig, 1637-ig.



„Nádor és király, kamara és országgyűlés, törökök és erdélyi fejedelem, magyar püspökök és római bíborosok, egyházmegyés papság és szerzetesek, papi hivatásébresztés és népgondozás, béketárgyalások és hadi mozgolódások, főurak lelki ügyei és polgárok-jobbágyok ügyes-bajos dolgai, protestáns prédikátorok és a katolikus hívek lelki elhagyatottsága, iskolák és szemináriumok létesítése - mindezt átfogta gondolkodása és missziós buzgósága, ugyanakkor még háztartásának, háza népének mindennapos ügyeivel is foglalkozni tudott.”



Kodály idejében a város - amelyet templomairól és szelleméről „magyar Rómának” neveztek - már hanyatlott s csak a nagy idők emlékeiből élt. De a régi épületek álltak s állnak ma is, s miként az a tört fagott, ezek is a régi időkre emlékeztetnek.



Az apát Galántáról, a kis faluból a nagyvárosba helyezik állomásfőnöknek. A 10 éves Kodály Zoltán 1892 szeptemberében kerül az érseki főgimnáziumba, a szigorú tanárok közé. Ha arra gondolok, hogy hol látható, hol mutatható ki „kicsiben” a későbbi híres ember, hol látható (utólag) a kiteljesedés kezdete, akkor Kodály esetében Nagyszombatot kell említenünk. Ekkor már oly erős hajlandóságot érzett a zenéléshez, hogy egyedül fogott hozzá a tanuláshoz.

„... tíz éves koromban kezdtem hegedülni tanulni, … néhány év alatt annyira vittem, hogy Mendelssohn hegedűversenyét játszottam. ...Közben néhány zongoraórát kaptam a testvérnénémtől. De az iskolatársaimmal vonósnégyeseket akartam játszani, és mert nem volt csellistánk, egyszerűen elhatároztam, hogy ezt a hangszert is megtanulom. Hozattam
egy gordonkaiskolát, és egymásután sorban végig megtanultam az összes gyakorlatot, - Nagyszombatban nem volt csellótanár - és nagyon hamar annyira vittem, hogy Haydn kvartetteket játszhattunk. Néhány évvel később újra elővettem a hegedűt, mert véletlenül egy jobb hegedűtanár bukkant fel a színen. Így aztán egyik napon csellóztam, a másikon hegedültem.”

 



Kodály rendkívüli fogékonyságát még jobban elárulja egy másik eset. Sem Emília nővérétől, akitől zongorázni tanult, sem annak tanárnőjétől nem hallott Bachról. De egyszer a városban járván egy özvegyasszonynál, aki kottákat adott el, meglátta és megvette Bach: Das Wohltemperierte Clavier két kötetét. Félévnyi tanulással maga mögött leült és eljátszotta mind a 48 prelúdiumot és fugát, melyek lejátszása nagy művészeknek is komoly feladatot jelent!



Közben otthon továbbra is szokásban maradt a kamaramuzsikálás, amelyen most már a két gyermek is részt vett. De volt egy állandó vendége is ezeknek a délutánoknak, esteknek: édesapjuk egyik kollégája, Nespor, a pozsonyi vasútállomás forgalmi főnöke. Ő - meg az édesanya is - éneklésével, különösen Schubert dalaival tették meghittebbé a házi muzsikálást.

 



Kodály hihetetlen érzékenységére és befogadóképességére mutat az a vallomás, amely szerint megtanult „néhány Beethoven-szonátát kotta nélkül, anélkül, hogy akár csak egy billentyűt is leütött volna.” Ugyanis a nővére játszotta a szomszéd szobában, miközben a gimnazista Kodály a másik szobában épp görögöt preparált.



A nyelvekben - görög, latin, német - kiváló, az irodalmat s a történelmet nagyon szerette: több pályadíjat nyert. Németül annyira megtanult, hogy a budapesti bölcsészkaron is német szakra jelentkezett, görögül pedig - ahogy írja, „tudtam annyit, hogy nyugodtan taníthattam volna.” De talán ennél fontosabb, hogy, ezáltal megismerte, megszerette a görög irodalmat, a görög kultúrát, s annak szépségeszméje egész életében nagy hatással volt rá. Amikor 25 éves korában megírja azt a «Nausikát,» azt a dalt, amelyet”hangja megszületésének,” első önálló megszólalásának érez, s amikor (sok évvel később) tanítványai arról faggatták, hol s kitől „tanulta” ezt a hangot, azt válaszolta rá: Homérosztól. A görög nyelvet annyira szerette, hogy egészen haláláig hetente egyszer külön foglalkozott vele. Nádasi Alfonz bencés atyával görögöztek együtt, aki személyi titkára és gyóntatója is volt. Ó írja a nagyszombati diákról szóló egyik emlékezésében a következőket:



„Sok szempontból elemezték már azt a kimeríthetetlen lángészt, de nem ismert lelkivilágának egyik fontos összetevője: diákélete, ... a nagyszombati diáktársak* egy emberként vallották, hogy a legtekintélyesebb diáktársuk volt. Nemcsak szerették, de tisztelték is. Ennek egészen különös tanújelét adták.”

 



A századfordulón az elsős a felsősöket nem szólíthatta másképpen: mindig csak a családnév megnevezésével, hozzá téve az úr szót. Kodálynál mást lehetett megfigyelni. A Kodály névhez a tót „pán”= úr szót használták. Nemcsak a kisdiákok nevezték Pánnak, hanem az osztálytársai is. ... Még diplomájuk megszerzése után is, érettségi találkozókon, mindig csak így mondták: Szerbusz Pán.



Megvolt ennek a névnek az alapja: mikor észrevette, hogy a tót származású gyerekek félszegek, félénkek voltak az első hetekben, mert hiányos volt a magyar tudásuk, ekkor Kodály szokatlan elhatározásra jutott: „Gondoltam, megfordítom a sorrendet. Nem várom meg, míg ők tudnak jól magyarul, én megyek elébük, és megkönnyítem, hogy hamarabb érezzék otthon magukat köztünk.”



Kodály az iskola zenekarának, az iskola kórusának is tagja volt, sőt vasárnaponként a székesegyház kórusában is énekelt, ahogy azt az elején említettük. Itt őrizték a 60 éve megszűnt nagyszombati zeneegyesület anyagát is. Mivel a karnagy fia jó barátja volt, kéri és kapja tőle a régi partitúrákat: Beethoven C-dúr,- s Liszt Esztergomi miséjének kottáját lapozza és „olvassa.” (Ez is olyan, mint egy meg nem írt filmnek az egyik jelenete, ahol a „hangok eljövendő nagy tanára” vált szót az elődökkel.)



De itt már nemcsak álmodozásról, hanem zeneszerzésről is beszélnünk lehet és kell is. „Számomra sohasem az volt a lényeges, hogy egy hangszeren játszani tudjak. Kezdettől fogva sokkal többet komponáltam, mint játszottam.” 13-14 éves, amikor papírra veti az első kompozícióit: ezek zongoradarabok, néhány miserészlet vegyes-karra és orgonára, két Ave Maria. 16 éves, amikor elkészül a Nyitány, ezt követi a Stabat Mater, majd ismét egy Ave Maria énekhangra-orgonára, a «Romance lirique» csellóra-zongorára, az Esz-dúr trió két hegedűre-brácsára, s az első Petőfi dal, a „Vadonerdő világa.” A vers egy leánykáról s a szerelemről szól. Mi más ez, mint egy érzelmes vallomás valakihez: egy ismerős kislányhoz bizonyára.



De van, illetve lappang Kodály nagyszombati diákkorának eddig nem emlegetett, számon nem tartott, de mindenképpen jelentős emléke: egy Morus-drámához írt gyászinduló, hívta fel a figyelmünket 1982-ben, a pozsonyi Irodalmi Szemle egyik számában Gál István.

1899. február 12-én, vasárnap a nagyszombati főgimnáziumban a három felső osztály színjátszó diákjai egy Morus Tamásról szóló drámát adtak elő. Kodály írta hozzá a zenét, egy gyászindulót. „Erről a művéről azonban a magyar zenetudomány nem tudott, mint ahogy nem tudnak róla angol rajongói sem. Kodály ekkor VII-es volt, az önképzőkör aljegyzője.



Egyik osztálytársa feljegyezte, hogy Kodály a felső osztályokban nagy Shakespeare imádó volt, sok részletet kívülről tudott és hangosan szavalt. Ő maga hosszú időt, éveket töltött Angliában, az angol ének- és zenekultúrának nagyra-becsült híve volt. Hosszú távú érdeklődésének Anglia iránt nagyszombati Morus-gyászindulója első jelentős állomása, éspedig 17 éves korából.”



Miért soroltam fel a zeneszerző diák „műveit?” Mert ebből is látni - ekkor még zeneszerzést senkitől nem is tanult, hogy milyen termékeny volt. (S ebből logikusan következik az is, hogy hamarosan a budapesti Zeneakadémián a zeneszerzés szakot fogja választani.) Az is igaz, hogy volt valaki, aki zeneszerzésre ösztönözte. Toldy Béla, az iskola fiatal pap-tanára, aki a zenekarba is befogadta, ő bátorította komponálásra. „Tanárai közül a hittantanár volt rá a legnagyobb hatással. Mikor visszaemlékezett rá, még életének utolsó éveiben is úgy emlegette, mint olyan jellemű embert, aki kitörölhetetlen nyomott hagyott benne. ... Egyszer hittanórán Toldy Béla latin mondatot idézett, hogy a jól bevésett idézettel még jobban megjegyezzék a növendékek az erények fontosságát. A mondat a következő volt: „Componite mentes ad magnum virtutis opus.” Nyers-fordításban azt mondhatnánk: Komponáljátok meg lelketeket az erény nagy munkájához. - Vagyis magyarul: Készüljetek lélekben az erény, a lelkierő nagy művéhez!”



Nem véletlenül említettük a komponistát, hisz a gimnazista Kodály épp Toldy Béla hatására készítette el az első zenekari művét. Ezt a kompozíciót 1898 februárjában be is mutatta az iskola zenekara. Mivel kürtösük nem volt, a bemutatóra kölcsönkértek kettőt a városi tűzoltózenekarból. De harsonás sem volt, amit aztán a fiatal szerző törölt az oboa szólammal együtt. (Oboát addig még csak nem is látott.) A zenekarban a csellista maga Kodály volt, de a dobszólót is ő játszotta.



Néhány nap múlva kritika is megjelent, méghozzá egy pozsonyi német nyelvű lapban: Fölcsendülnek a Nyitány első hangjai. ... A zenekar - a fúvósok kivételével - az intézet tanulóiból áll. A karmesteri emelvényen egy fiatal tanár, aki pálcájával iparkodik féken tartani a még zabolátlan erőket. ... A mű jól hangzik, a gondolatok logikusan sorakoznak egymás mellé. A darab lendületes, tehetségről tanúskodik. A műsorba pillantok: Nyitány (d-moll), szerezte Kodály Zoltán 6. osztályos tanuló. Most értem meg szomszédnőm arcának finom sápadtságát. A Nyitánynak vége, tapsvihar zúg fel a színházban, a szerzőt szólítják - a sápadtság eltűnik szomszédnőm arcáról, könny csillog a gyöngéd anya szemében. Az ő fia, az ő gyermeke a tetszésnyilvánítás kellős közepén - s én szívből együtt örülök vele. Bárcsak ne zavarná meg a fiút ez a tetszésnyilvánítás, bárcsak maradna szerény és válna komoly munkával egész emberré! Elárulom gondolataimat a boldog anyának - bizony a taps édes méreg, amely már nem egy fiatal tehetség vesztét okozta.



A cikk szerzője - aki álnéven írt, a család ismerőse és barátja, Nespor, a forgalmi főnök. Őróla Tóth Mihály szabómester alakja és esete jutott eszembe. Amikor a már ismert Vörösmarty a még ismeretlen, 21 éves Petőfi Sándornak első könyvét szerette volna 1844-ben kiadatni, nem volt támogató. Végül a Lamacs-sörözőben, a Nemzeti Kör asztaltársaságához fordult, de a többség elvetette azt a tervet, hogy a Kör előfizetést hirdessen. Ám egyszer csak felállt Tóth Gáspár szabómester, s 60 forintot felajánlott, és 30 forintot rögtön le is tett az asztalra, a söröskorsók közé. „1844. március 27-én egy szabómester hősi példájára nyílnak meg a jövendő kapui és az erszények.”- írja erről Illyés Gyula. Ha pontosan nem is így, de ilyen belső lelkesedéssel írta bírálatát Nespor uram, a zeneileg művelt forgalmista, aki minden bizonnyal egy Kodályról szóló (nem létező film) egyik „pozitív hőse” volna!



„Gimnáziumi pályafutásom 1900-ban véget ért” - ezzel zárja a városról szól emlékeit az idős Mester. S ezzel hadd búcsúzzunk mi is Nagyszombattól: a szülőktől és testvérektől, az iskolatársaktól és tanároktól - az utcáktól és a templomoktól azzal, hogy Nagyszombat nélkül bármely Kodály-mű érthető, de Kodály élete az itt töltött nyolc év nélkül nem volna teljes.



*

Kodály Zoltán 1900 júniusában jeles érettségi vizsgával zárja középiskolai éveit és búcsúzik Nagyszombattól: a gimnáziumtól, a várostól, a szülőktől. Budapestre készül, mert zenész is, tanár is szeretne lenni. A vagy vagy helyett egyszerre kettőt is választ: a Zeneakadémián zeneszerzés szakra, a bölcsészettudományi karon (irodalmi érdeklődésének megfelelően) magyar-német szakra jelentkezik. Ugyanakkor osztálytársával, Boreczky Elemérrel felvételüket kérik az öt éve alapított, s máris híressé vált Eötvös Collégiumba.



De ez már egy következő történet lesz.



2011.


A nap képe • 20092017-12-16 00:34:18

135 évvel ezelőtt, ezen a napon született KODÁLY ZOLTÁN DR.



Háromszoros Kossuth-díjas magyar zeneszerző, zenetudós, zeneoktató, népzenekutató, az MTA tagja, majd elnöke.  



(1882. december 16. Kecskemét)



 



MÓSER ZOLTÁN:



«ERRE LELTEM FÖLDNEK NYOMÁT,  . . . » 



KODÁLY ZOLTÁN ÉLETÉRŐL, - A HAGYOMÁNYRÓL, A MÚLTRÓL ÉS TÖRTÉNELEMRŐL



I. 



„Kodály Zoltán gyerekkori emlékei”



Ha regényt írnék Kodályról, akkor az egy vasútállomással kezdődne. S az a vasútállomás arról vallana nekünk, hogy mi mindent látott Galántán 1885. november 20-a és 1892. május 10-e között. Mit látott és mit hallott, mert ugye a falaknak néha szemük és fülük van.



De én most nem regényt írok, és a falak helyett valaki mást kértünk vallomásra: természetesen Kodály Zoltánt, aki itt lakott, s itt töltötte gyermekkora legszebb hét esztendejét. Itt, a galántai vasútállomás épületében. Sok-sok érkező és induló vonat, és ami hozzá tartozik, püffögés, vonatfütty és zakatolás, de ezeken kívül még énekszó és zeneszó - ezek villantak fel előttem, amikor Kodály Zoltán gyermekkorát és a régi Galántát próbáltam gondolatban felidézni. Vagyis arra voltam kíváncsi, amikor bejártam a várossá fejlődött települést, milyen is lehetett a gyermekkori, vagyis a száz évvel ezelőtti község. És milyen volt a gyermek Kodály? Ezt leginkább azon visszaemlékezés alapján tudjuk elmondani, amelyet 1963-ban a Belga Rádió és Televízió számára készített a zene-történész Denijs Dille. Most ebből, az 1973-ban megjelent írásból hosszabban idézek.

 



„Első zenei élményeim főként vokális természetűek voltak, mert abban az időben meglehetősen víg élet volt Magyarországon: mindenki énekelt, éjjel-nappal.



A többé-kevésbé művelt emberek a népszínművek terjesztette dalokat énekelték. Ilyen népszínműveket, népies műdalokat hatalmas mennyiségben komponáltak akkor. A művelt emberek közül néhányan ismerték valamelyest az eredeti népdalokat is, de azokat többnyire már csak a parasztok énekelték. Egész szép műsort szedtem össze mind két-típusú dalból.



Az eredeti népdalokat cselédlányoktól és parasztoktól hallottam, akik vonatra vártak az állomáson, apám ugyanis állomásfőnök volt Galántán; ezekkel a dalokkal egész csomó aprópénzt is kerestem, amikor énekeltettek.

 



Ami hangszeres zenei élményeimet illeti, azoknak két forrása volt. Galántai táncaim témái egy 1809 körül megjelent, «Magyar nemzeti táncok, különböző galántai cigányoktól» című füzetből valók. A mi időnkben elég nagy banda élt ott, de nem azon a vidéken dolgoztak, mindig külföldön jártak. Évente egyszer-kétszer hazalátogattak otthonmaradt családjukhoz, a községtől teljesen elkülönült, tucatnyi házból álló cigánysorra. A községnek úgy kétezer lakosa volt, a cigánysor félúton terült el a község és az állomás között. Utoljára 42-ben látogattam Galántára. Addigra eltűnt a cigánysor; a pusztaság, amely a községtől elválasztotta, teljesen beépült; eltűntek a muzsikusok is. Egyetlen egyet találtam azok közül, akiket gyermekkoromból ismertem, a háború következtében az is félig vak aggastyán lett. A muzsikálást abbahagyta, mint ahogy a többiek is más foglalkozást kerestek, mert akkor már nem kellett a cigányzene Galántán. A mi időnkben is csak egy kis banda maradt otthon, amely a környékbeli alkalmakkor muzsikált. Apám neve napján például néha nálunk is volt négy cigány az előszobában, olyankor felmásztam a nagybőgőre, mert szerettem a brummogását.



A másik forrás más természetű volt. Egy délután a földön játszottam a szalonban, apám és anyám meg valamit muzsikált. A lenyugvó nap tűz és arany színeivel elárasztotta a szobát. Sokkal később jöttem rá, hogy egy szonátát játszottak, Mozart D-dúr szonátáját, s még ma is hallom apám kissé egyenetlen trioláit. Ez a mű bennem, azóta is ahhoz a lángoló délutánhoz kapcsolódik. Amikor zongora került a házhoz, nem nagyon vonzott, de azért néha ütögettem a billentyűket; volt egy kis törött hegedűm is, de nekem a magam készítette hangszer szerezte a legnagyobb örömet.

 



Könyörögtem anyámnak, adjon nekem egy főzőszerszámot; soklyukú szűrő-kanál volt fából, lyukain madzagokat húztam keresztül és azokat a kanál végéhez erősítettem, mint a húrokat. Valami gitárféle lett belőle, ezen kísértem énekemet. Valami csendes helyre bújtam vele és órák hosszat énekeltem, ezzel a hangszerrel kísérve mindig szöveg nélküli, rögtönzött dallamaimat. Megvallom, később a legjobb műveim sem töltöttek el olyan elégedettséggel, olyan örömmel, mint ezek az első rögtönzések, amelyek első kompozícióim voltak.

Ez volt minden zenei gyakorlatom négy-öt éves koromig; de még tízéves koromig sem részesültem rendszeres tanításban.”



Galánta Kodály gyermekkorában kisközség volt, 268 házzal és 2982, jobbára római katolikus vallású, magyar lakossal. Volt a községben posta, távíró, vasútállomás, valamint két kastély, amelyeket az Esterházyak építtettek. A népszámlálás adatai szerint 1910-ben Galánta 3274 lakosából 2933 magyar, 202 szlovák és 115 német volt. A trianoni békeszerződésig Pozsony vármegye galántai járásának székhelye volt. Magyar lakosságának felét 1945 után kitelepítették. 2001-ben 16 365 lakosából 9877 szlovák (60,4%), 6022 magyar (36,8%), 175 cigány és 114 cseh volt.



Mára a kis faluból, amelyet hajdan a vidék „kincsesbányájának” neveztek, 12 ezer lelkes város lett. A régi Galánta lassanként teljesen eltűnik: új épületek, házsorok, lakótelepek emelkednek mindenütt. A város régi épületeiből kevés maradt meg. Ezek közül való a Fő utcán látható, a 17. század második harmadában épült reneszánsz polgárház (ma plébánia), és a közvetlen szomszédságában álló katolikus templom. A Szent István királynak szentelt templomot a 18. század végén építették. Ezt fényképezve, körbejárva akadt meg a szemem egy különös, kopott sírkövön, amelyet a mai templom falába utólag építettek be. Sok utánajárás és segítség kellett ahhoz, hogy megtudjam, ez az 1563-as vörös-márványkő Kubinyi László* síremléke, amelyet ma újra (restaurálva) a templomban helyeztek el a hagyománytisztelő galántaiak.



A sírkövön elég kopott és hiányos latin nyelvű feliratok láthatók. Madas Editet illeti köszönet, hogy ezek feloldását és lefordítását elvégezte:



Az igaznak, ha időnap előtt hal meg, nyugalomban lesz része.

Szeretve és élve elvitetett.

Kedvét találta lelkével az Úr, ezért sietett kimenteni őt (a romlottság köréből).



Boldogok a halottak, akik az Úrban haltak meg.

Számomra az élet Krisztus, a halál pedig nyereség.

Szeretnék meghalni és Krisztussal lenni.

Ez annak az akarata, aki küldött engem.

Mindenki, aki látja a Fiút és hisz benne, örökké él,



s én föltámasztom az utolsó napon.



De a nemes úr, Kubinyi László kőbe vésett viselete is becses emléket őriz. Megviselt állapota ellenére jól kivehető még a prémes, rövid felsőujjas mente, apró zsinórzattal, s a lábán lévő rövid szárú csizma vagy bakancs. „Ez volt tehát az előkelő nemzeti magyar viselet a XVI. században, de az a baj, hogy az újabb ivadék kezdette őket vesztegetni és feledni, vagy nem volt képes legalább felismerni és megbecsülni”- írja befejezésül Ipolyi Arnold, a mindenre figyelő, mindent feljegyző tudós nagyváradi püspök. De amit előtte fejteget, az is megszívlelendő. Azt állítja, hogy kár sopánkodni, panaszkodni azon, mennyi mindent pusztított el a török és tatár. Hisz régi korokból fennmaradt számosan sok emlékünk, igaz, sokszor csak töredékesen.

 



Így volt Kodály is a régi zenével, a régi hangszerekkel, kottákkal, a régmúlt idők muzsikájával. Amit elő akart bányászni, amit megújítani, s amit lehet, azt megmutatni, sőt tovább folytatni. Hogy ez a szándék hol és mikor fogalmazódott meg benne, azt szintén egyik vallomásából tudjuk. De ezért egy várossal tovább kell mennünk: Nagyszombatba, ahová Galántáról költözött a család.



II.



Kodály, a diák - Nagyszombat, a város





Nagyszombat úgy él bennem, mint Pázmány, és mint Kodály városa. Azért is utaztunk el ide, hogy régi, több száz éves emlékeket keressünk, s ha van, akkor ezeket képen is rögzítsük. Térképünk nem volt, de a szűk utcák érezhetően mind egy irányba és egy térre, a hatalmas Szent Miklós plébániatemplom felé tereltek bennünket.

 



Bentről gregorián ének hangja szűrődött ki. Ide járt, s a templom kórusában énekelt is diák korában minden vasárnapi nagymisén Kodály Zoltán.



„Ebben az időben ugyan bizony már egy csomó hangszernek nem volt képviselője a zenekarban, s a régi kották szétzüllve, gyűrve hevertek. Még élénken emlékszem, amikor a kórus csendjében egy hányódott, tört fagottot először vettem kézbe s próbáltam elképzelni, hogyan is lehetett ebből egykor hangot előcsalogatni?”

 



Hogy elképzelte, s meg is valósította, tudjuk életéből, műveiből. De ahogy én akkor a templomból kiszűrődő éneklésben a gyermek Kodály hangját is hallani véltem - majd láttam a templom szomszédságában álló régi gimnáziumba igyekvő 10 éves fiúcskát is, - úgy látom most Kodály kezében lévő tört fagottot és a gyűrt kották lapjai között lélegző (lappangó?), múltat a régi híres várost, Nagyszombatot. Mert bizony nevezetes és híres lett a város, midőn a török elfoglalta Esztergomot, ugyanis először Pozsonyba, majd 1543-ban ide költözött az érsekség és a káptalan, s itt maradt egészen 1822-ig. E közel három évszázad adta a fejlődés lehetőségét, hozta a nagy hírét. Leginkább Pázmány Péter idejében ragyogott, talán pompázott is.



Pázmány a nagyszombati egyetemet két évvel halála előtt, 1635-ben hozta létre százezer forintos alapítvánnyal, ami „ha nem is éppen a dolog nagyságához, de mindenesetre a lesújtott haza helyzetéhez illő” - írta az alapítólevélben. Céljául pedig azt jelölte meg, „hogy ott a harcias nemzet lelke szelídüljön és az egyház és az állam szolgálatára alkalmas emberek képeztessenek.” II. Ferdinánd királyhoz 1635. szeptember 17-én emlékiratot nyújtott be, amelyben ezt a kettős célt hangoztatta: „A katolikus vallás terjesztése Magyarországon és Magyarország kultúrája.”



Egyébként Pázmány semmiféle áldozatot nem sajnált a nemzetnevelés céljára, anyagi téren sem. A történész Fraknói Vilmos számítása szerint egymillió forintot fordított egyházi és kulturális célokra. Már 1620-ban, tehát legnagyobb alapításai előtt így irt: „Állítom, hogy...jövedelmeimnek egyharmadát sem fordítottam saját személyemre; kétharmadánál sokkal többet szenteltem a papnevelő-intézetek, kollégiumok, és szegény ápoló házak alapítására, tanulók, koldusok, utazók és házam népe segélyezésére, valamint templomok építésére és ékesítésére. ...” 



Pázmány Péter, aki ősi, református-vallású nemesi családból származott, 13 évesen tért át a katolikus hitre, s lett később a jezsuita rend tagja s azután 1616-tól érsek. Ő az ellenreformáció „vitézlő harcosa,” a hitviták tüzének izzó szónoka, s mint író a magyar barokk irodalomnak és a magyar prózának egyik legnagyobb alakja, akinek kezében összefutottak a magyar történelem szálai.



S mint nemzetnevelő - Schütz Antal szép hasonlata szerint - Pázmány a magyar történelem szövőszékénél ült és dolgozott haláláig, 1637-ig.



„Nádor és király, kamara és országgyűlés, törökök és erdélyi fejedelem, magyar püspökök és római bíborosok, egyházmegyés papság és szerzetesek, papi hivatásébresztés és népgondozás, béketárgyalások és hadi mozgolódások, főurak lelki ügyei és polgárok-jobbágyok ügyes-bajos dolgai, protestáns prédikátorok és a katolikus hívek lelki elhagyatottsága, iskolák és szemináriumok létesítése - mindezt átfogta gondolkodása és missziós buzgósága, ugyanakkor még háztartásának, háza népének mindennapos ügyeivel is foglalkozni tudott.”



Kodály idejében a város - amelyet templomairól és szelleméről „magyar Rómának” neveztek - már hanyatlott s csak a nagy idők emlékeiből élt. De a régi épületek álltak s állnak ma is, s miként az a tört fagott, ezek is a régi időkre emlékeztetnek.



Az apát Galántáról, a kis faluból a nagyvárosba helyezik állomásfőnöknek. A 10 éves Kodály Zoltán 1892 szeptemberében kerül az érseki főgimnáziumba, a szigorú tanárok közé. Ha arra gondolok, hogy hol látható, hol mutatható ki „kicsiben” a későbbi híres ember, hol látható (utólag) a kiteljesedés kezdete, akkor Kodály esetében Nagyszombatot kell említenünk. Ekkor már oly erős hajlandóságot érzett a zenéléshez, hogy egyedül fogott hozzá a tanuláshoz.

„... tíz éves koromban kezdtem hegedülni tanulni, … néhány év alatt annyira vittem, hogy Mendelssohn hegedűversenyét játszottam. ...Közben néhány zongoraórát kaptam a testvérnénémtől. De az iskolatársaimmal vonósnégyeseket akartam játszani, és mert nem volt csellistánk, egyszerűen elhatároztam, hogy ezt a hangszert is megtanulom. Hozattam
egy gordonkaiskolát, és egymásután sorban végig megtanultam az összes gyakorlatot, - Nagyszombatban nem volt csellótanár - és nagyon hamar annyira vittem, hogy Haydn kvartetteket játszhattunk. Néhány évvel később újra elővettem a hegedűt, mert véletlenül egy jobb hegedűtanár bukkant fel a színen. Így aztán egyik napon csellóztam, a másikon hegedültem.”

 



Kodály rendkívüli fogékonyságát még jobban elárulja egy másik eset. Sem Emília nővérétől, akitől zongorázni tanult, sem annak tanárnőjétől nem hallott Bachról. De egyszer a városban járván egy özvegyasszonynál, aki kottákat adott el, meglátta és megvette Bach: Das Wohltemperierte Clavier két kötetét. Félévnyi tanulással maga mögött leült és eljátszotta mind a 48 prelúdiumot és fugát, melyek lejátszása nagy művészeknek is komoly feladatot jelent!



Közben otthon továbbra is szokásban maradt a kamaramuzsikálás, amelyen most már a két gyermek is részt vett. De volt egy állandó vendége is ezeknek a délutánoknak, esteknek: édesapjuk egyik kollégája, Nespor, a pozsonyi vasútállomás forgalmi főnöke. Ő - meg az édesanya is - éneklésével, különösen Schubert dalaival tették meghittebbé a házi muzsikálást.



Kodály hihetetlen érzékenységére és befogadóképességére mutat az a vallomás, amely szerint megtanult „néhány Beethoven-szonátát kotta nélkül, anélkül, hogy akár csak egy billentyűt is leütött volna.” Ugyanis a nővére játszotta a szomszéd szobában, miközben a gimnazista Kodály a másik szobában épp görögöt preparált.



A nyelvekben - görög, latin, német - kiváló, az irodalmat s a történelmet nagyon szerette: több pályadíjat nyert. Németül annyira megtanult, hogy a budapesti bölcsészkaron is német szakra jelentkezett, görögül pedig - ahogy írja, „tudtam annyit, hogy nyugodtan taníthattam volna.” De talán ennél fontosabb, hogy, ezáltal megismerte, megszerette a görög irodalmat, a görög kultúrát, s annak szépségeszméje egész életében nagy hatással volt rá. Amikor 25 éves korában megírja azt a «Nausikát,» azt a dalt, amelyet”hangja megszületésének,” első önálló megszólalásának érez, s amikor (sok évvel később) tanítványai arról faggatták, hol s kitől „tanulta” ezt a hangot, azt válaszolta rá: Homérosztól. A görög nyelvet annyira szerette, hogy egészen haláláig hetente egyszer külön foglalkozott vele. Nádasi Alfonz bencés atyával görögöztek együtt, aki személyi titkára és gyóntatója is volt. Ó írja a nagyszombati diákról szóló egyik emlékezésében a következőket:



„Sok szempontból elemezték már azt a kimeríthetetlen lángészt, de nem ismert lelkivilágának egyik fontos összetevője: diákélete, ... a nagyszombati diáktársak* egy emberként vallották, hogy a legtekintélyesebb diáktársuk volt. Nemcsak szerették, de tisztelték is. Ennek egészen különös tanújelét adták.”



A századfordulón az elsős a felsősöket nem szólíthatta másképpen: mindig csak a családnév megnevezésével, hozzá téve az úr szót. Kodálynál mást lehetett megfigyelni. A Kodály névhez a tót „pán”= úr szót használták. Nemcsak a kisdiákok nevezték Pánnak, hanem az osztálytársai is. ... Még diplomájuk megszerzése után is, érettségi találkozókon, mindig csak így mondták: Szerbusz Pán.



Megvolt ennek a névnek az alapja: mikor észrevette, hogy a tót származású gyerekek félszegek, félénkek voltak az első hetekben, mert hiányos volt a magyar tudásuk, ekkor Kodály szokatlan elhatározásra jutott: „Gondoltam, megfordítom a sorrendet. Nem várom meg, míg ők tudnak jól magyarul, én megyek elébük, és megkönnyítem, hogy hamarabb érezzék otthon magukat köztünk.”



Kodály az iskola zenekarának, az iskola kórusának is tagja volt, sőt vasárnaponként a székesegyház kórusában is énekelt, ahogy azt az elején említettük. Itt őrizték a 60 éve megszűnt nagyszombati zeneegyesület anyagát is. Mivel a karnagy fia jó barátja volt, kéri és kapja tőle a régi partitúrákat: Beethoven C-dúr,- s Liszt Esztergomi miséjének kottáját lapozza és „olvassa.” (Ez is olyan, mint egy meg nem írt filmnek az egyik jelenete, ahol a „hangok eljövendő nagy tanára” vált szót az elődökkel.)



De itt már nemcsak álmodozásról, hanem zeneszerzésről is beszélnünk lehet és kell is. „Számomra sohasem az volt a lényeges, hogy egy hangszeren játszani tudjak. Kezdettől fogva sokkal többet komponáltam, mint játszottam.” 13-14 éves, amikor papírra veti az első kompozícióit: ezek zongoradarabok, néhány miserészlet vegyes-karra és orgonára, két Ave Maria. 16 éves, amikor elkészül a Nyitány, ezt követi a Stabat Mater, majd ismét egy Ave Maria énekhangra-orgonára, a «Romance lirique» csellóra-zongorára, az Esz-dúr trió két hegedűre-brácsára, s az első Petőfi dal, a „Vadonerdő világa.” A vers egy leánykáról s a szerelemről szól. Mi más ez, mint egy érzelmes vallomás valakihez: egy ismerős kislányhoz bizonyára.



De van, illetve lappang Kodály nagyszombati diákkorának eddig nem emlegetett, számon nem tartott, de mindenképpen jelentős emléke: egy Morus-drámához írt gyászinduló, hívta fel a figyelmünket 1982-ben, a pozsonyi Irodalmi Szemle egyik számában Gál István.

1899. február 12-én, vasárnap a nagyszombati főgimnáziumban a három felső osztály színjátszó diákjai egy Morus Tamásról szóló drámát adtak elő. Kodály írta hozzá a zenét, egy gyászindulót. „Erről a művéről azonban a magyar zenetudomány nem tudott, mint ahogy nem tudnak róla angol rajongói sem. Kodály ekkor VII-es volt, az önképzőkör aljegyzője.



Egyik osztálytársa feljegyezte, hogy Kodály a felső osztályokban nagy Shakespeare imádó volt, sok részletet kívülről tudott és hangosan szavalt. Ő maga hosszú időt, éveket töltött Angliában, az angol ének- és zenekultúrának nagyra-becsült híve volt. Hosszú távú érdeklődésének Anglia iránt nagyszombati Morus-gyászindulója első jelentős állomása, éspedig 17 éves korából.”



Miért soroltam fel a zeneszerző diák „műveit?” Mert ebből is látni - ekkor még zeneszerzést senkitől nem is tanult, hogy milyen termékeny volt. (S ebből logikusan következik az is, hogy hamarosan a budapesti Zeneakadémián a zeneszerzés szakot fogja választani.) Az is igaz, hogy volt valaki, aki zeneszerzésre ösztönözte. Toldy Béla, az iskola fiatal pap-tanára, aki a zenekarba is befogadta, ő bátorította komponálásra. „Tanárai közül a hittantanár volt rá a legnagyobb hatással. Mikor visszaemlékezett rá, még életének utolsó éveiben is úgy emlegette, mint olyan jellemű embert, aki kitörölhetetlen nyomott hagyott benne. ... Egyszer hittanórán Toldy Béla latin mondatot idézett, hogy a jól bevésett idézettel még jobban megjegyezzék a növendékek az erények fontosságát. A mondat a következő volt: „Componite mentes ad magnum virtutis opus.” Nyers-fordításban azt mondhatnánk: Komponáljátok meg lelketeket az erény nagy munkájához. - Vagyis magyarul: Készüljetek lélekben az erény, a lelkierő nagy művéhez!”



Nem véletlenül említettük a komponistát, hisz a gimnazista Kodály épp Toldy Béla hatására készítette el az első zenekari művét. Ezt a kompozíciót 1898 februárjában be is mutatta az iskola zenekara. Mivel kürtösük nem volt, a bemutatóra kölcsönkértek kettőt a városi tűzoltózenekarból. De harsonás sem volt, amit aztán a fiatal szerző törölt az oboa szólammal együtt. (Oboát addig még csak nem is látott.) A zenekarban a csellista maga Kodály volt, de a dobszólót is ő játszotta.



Néhány nap múlva kritika is megjelent, méghozzá egy pozsonyi német nyelvű lapban: Fölcsendülnek a Nyitány első hangjai. ... A zenekar - a fúvósok kivételével - az intézet tanulóiból áll. A karmesteri emelvényen egy fiatal tanár, aki pálcájával iparkodik féken tartani a még zabolátlan erőket. ... A mű jól hangzik, a gondolatok logikusan sorakoznak egymás mellé. A darab lendületes, tehetségről tanúskodik. A műsorba pillantok: Nyitány (d-moll), szerezte Kodály Zoltán 6. osztályos tanuló. Most értem meg szomszédnőm arcának finom sápadtságát. A Nyitánynak vége, tapsvihar zúg fel a színházban, a szerzőt szólítják - a sápadtság eltűnik szomszédnőm arcáról, könny csillog a gyöngéd anya szemében. Az ő fia, az ő gyermeke a tetszésnyilvánítás kellős közepén - s én szívből együtt örülök vele. Bárcsak ne zavarná meg a fiút ez a tetszésnyilvánítás, bárcsak maradna szerény és válna komoly munkával egész emberré! Elárulom gondolataimat a boldog anyának - bizony a taps édes méreg, amely már nem egy fiatal tehetség vesztét okozta.



A cikk szerzője - aki álnéven írt, a család ismerőse és barátja, Nespor, a forgalmi főnök. Őróla Tóth Mihály szabómester alakja és esete jutott eszembe. Amikor a már ismert Vörösmarty a még ismeretlen, 21 éves Petőfi Sándornak első könyvét szerette volna 1844-ben kiadatni, nem volt támogató. Végül a Lamacs-sörözőben, a Nemzeti Kör asztaltársaságához fordult, de a többség elvetette azt a tervet, hogy a Kör előfizetést hirdessen. Ám egyszer csak felállt Tóth Gáspár szabómester, s 60 forintot felajánlott, és 30 forintot rögtön le is tett az asztalra, a söröskorsók közé. „1844. március 27-én egy szabómester hősi példájára nyílnak meg a jövendő kapui és az erszények.”- írja erről Illyés Gyula. Ha pontosan nem is így, de ilyen belső lelkesedéssel írta bírálatát Nespor uram, a zeneileg művelt forgalmista, aki minden bizonnyal egy Kodályról szóló (nem létező film) egyik „pozitív hőse” volna!



„Gimnáziumi pályafutásom 1900-ban véget ért” - ezzel zárja a városról szól emlékeit az idős Mester. S ezzel hadd búcsúzzunk mi is Nagyszombattól: a szülőktől és testvérektől, az iskolatársaktól és tanároktól - az utcáktól és a templomoktól azzal, hogy Nagyszombat nélkül bármely Kodály-mű érthető, de Kodály élete az itt töltött nyolc év nélkül nem volna teljes.



*

Kodály Zoltán 1900 júniusában jeles érettségi vizsgával zárja középiskolai éveit és búcsúzik Nagyszombattól: a gimnáziumtól, a várostól, a szülőktől. Budapestre készül, mert zenész is, tanár is szeretne lenni. A vagy vagy helyett egyszerre kettőt is választ: a Zeneakadémián zeneszerzés szakra, a bölcsészettudományi karon (irodalmi érdeklődésének megfelelően) magyar-német szakra jelentkezik. Ugyanakkor osztálytársával, Boreczky Elemérrel felvételüket kérik az öt éve alapított, s máris híressé vált Eötvös Collégiumba.



De ez már egy következő történet lesz.



2011.


Évfordulók, jeles napok, születésnapok etc. • 5752017-12-15 13:08:28

FARKAS FERENC SZÜLETÉSÉNEK 112. ÉVFORDULÓJA EMLÉKÉ 



 



FARKAS FERENC 



Alig végzi el a budapesti Zeneművészeti Főiskola zeneszerzési tanszakát, egészen fiatalon (szülelett Nagykanizsán 1905-ben) állami ösztöndíjjal Rómába megy, ahol Ottorino Respighi mesteriskoláját végzi el (1929—1931). Zenekari Divertimentóját 1933-ban a Liszt Ferenc pályázaton dicséretben részesítették és egy évvel későbben, 1934-ben elnyeri két évre a Székesfőváros Ferencz József zenei díját. Észak-Erdély visszacsatolása után a kolozsvári Nemzeti Színháznak lesz karigazgatója (1941), azóta Erdélyben él. Már Kolozsváron tüntetik ki a Klebelsberg-Emlékdíjjal (1942.) és ez évben megválik a kolozsvári opera-együttes karigazgatói állásától, minthogy a legrégibb magyar zeneiskola a Kolozsvári Zenekonzervatóriumhoz kinevezik igazgatónak (1943.)



Farkas Ferenc első sorban zeneszerző, de megbízható karmester, lelkiismeretes tanár, jó zongorista és ösztönösen megáldott jó érzékű zeneíró. Kolozsvárt bebizonyította, hogy a zene minden területén áldásosan tud tevékenykedni. Mint a zenekonzervatórium igazgatója, Erdély legjobb zeneiskoláját azon az úton szervezi, mely méltó a régi intézet múltjához. Egyfelől az erdélyi tehetségeket vezeti be a zeneszerzés műhelytitkaiba, másfelől olyan légteret varázsolt a zeneiskola köré, melyre felfigyelt az egész országrész: A folyamatban levő Collegium Musician előadás és hangversenysorozatára elmegy a városban mindenki, akit a muzsika érdekel, és aki ez irányban ismereteket akar szerezni. Felbecsülhetetlen ez a munka, a közönség zenei ízlésének és érdeklődésének felkeltése- szempontjából.

Farkas Ferenc első jelentősebb szerzeménye a kis zenekarra írt Divertimento, melyet Dohnányi vezényletével mutatott be a budapesti Filharmóniai Társaság 1933-ban. Jelentős alkotása Concertino-ja hárfára és zenekarra (1937), melyet nagy sikerrel tartották keresztvíz alá Budapesten, Brüsszelben és Rómában. A szegényes magyar hárfairodalom jelentős gazdagodását jelenti ez a mű. Szerenádja fuvolára és két hegedűre, mely nyomtatásban is megjelent és melyet, Kolozsvárt mutattak be 1941-ben, telve van ötlettel és játszókedvvel. Magyar Betlehem című művét nagy sikerrel játszották Budapesten (1938) és Londonban (1939).



Farkas Ferenc legjelentősebb alkotása két-felvonásos dalműve a «Bűvösszekrény,» melyet átütő sikerrel mutattak be eddig Budapesten (1942), Kolozsváron, Nagyváradon és. Erfurtban (1943.)



Kísérőzenét írt több színműhöz. Az Ember tragédiáját kísérőzenéjével adták elő Budapesten és Hamburgban 1937-ben, Berlinben 1938-ban, Frankfurtban 1940-ben, Pécsett és Debrecenben 1941-ben, Bernben és Kolozsvárt 1942-ben. A Csongor és Tünde, Vörösmarty remeke Farkas kísérőzenéjével ment Budapesten, Frankfurtban (1940), Berlinben (1941), Szófiában (1942), Kolozsvárt és Erfurtban (1943.) Shakespeare Ahogy tetszik című színpadi művét Farkas kísérőzenéjével adták Budapesten (1938) és Szegeden (1942). Farkas filmzenét is írt Bécsnek (1934) és Koppenhágának (1936). Két remek magyar filmünkhöz is ő szerezte a zenét: Emberek a havason (1942) és Rákóczi nótája (1943).



Irt még kamarazenét, dalokat, zongoramuzsikát és vannak népdal- feldolgozásai is. Népdalokat is gyűjtött.

 



Farkas első műveire hatással voltak a Rómában eltöltött évek. A hazai törekvésekkel szembehelyezkedve az olasz novecento zenei nyelvéhez menekül. Ez a neoklasszikus szellem érzik néhány korai alkotásán. Ennek formaalkotó szerepe és könnyű folyamatossága valamint népdalaink ritmikája és dallamvilága azok a zenei elemek, melyeknek kereszteződéséből szökkent virággá Farkas Ferenc éneklő kedve, formavilágát magyar mondanivalókkal igyekszik megtölteni. Magyarsága nem külsőségekben nyilvánul meg, hanem a lényegben. A Bűvös szekrény című dalműve keleti környezetben játszódik, így tárgya idegen, mégis magyar muzsikát igyekszik hozzá írni, kerüli a külsőséges magyarkodást, de az a célja, hogy magyar zenét írjon.



Weber, Cornelius, Boieldieu vagy Mozart is saját zenei anyanyelvükön szólalnak hozzánk keleti tárgyú dalműveikben.



Farkas Ferenc muzsikájának friss daloló kedve, a műveinek tiszta formakészsége, az ötleteinek gazdagsága és kecses dallamvonala, a színpadi művészetet még sok jó zenével fogja gazdagítani.

 



Lakatos István.



A ZENE, 1944. január 3. (XXV. Évfolyam, 5. szám)


Operett, mint színpadi műfaj • 34092017-12-15 12:40:36

KOCH LAJOS

KACSÓH PONGRÁC 70. SZÜLETÉSNAPJÁRA

(Befejezés.)



Egyik fő jellemvonása: rendkívüli sokoldalúsága. Műveltsége internacionális volt, ami azonban nem jelentett kozmopolitizmust. Kacsóh a nemzetközi műveltségnek olyan értelmet adott, hogy a tudományban, művészetben, az élet nemes fölfogásában ne maradjunk el más nemzetek mögött. Sokszor csalogatták külföldre. Nyelvtudása könnyen lehetővé tett volna számára anyagilag jobb megélhetést és érvényesülést. De úgy érezte, hogy a magas műveltségű egyén itthon is megtalálja azt a kört, amelyben eszményei megvalósításáért küzdhet. Egyéniségének ereje lebilincselő. Tudott elragadóan szeretetreméltó lenni, de erős hajlama volt a gúnyolódásra. Életmódja egyszerű, szükségleteiben a legcsekélyebb igényekkel. Olykor cinikusnak tűnt, de valójában úri hajlamú, előkelő modorú. Mindent saját magának köszönhetett s ezzel méltán büszkélkedett. Soha protekció után nem járt, ezt maga üldözte leginkább. A strébereket, nagyképű embereket utálta, a népszerűség-hajhászókat megvetette. Annyira érzékeny és kényes ízlésű, hogy a legcsekélyebb ünneplés esetén is szükségesnek tartotta megjegyezni, hogy az váratlan és nem megrendelt ünnep.



Megjelenése a társaságra felvillanyozó hatással volt. Egészséges humorával vidám, pezsgő hangulatot ébresztett. Jellemének alapvonása, hogy a legfordulatosabb életkörülmények között sem hagyta el derűs optimizmusa. Reménytelen sohasem volt, sorsában mindig bízott, sőt nagy csalódásai ellenére az emberekben is hitt. Életművészethez nem értett. Ez reá nézve, akit az élet sokszor megtépázott, sértés lenne. Bizonyos magasabb értelemben azonban életművész: szeretett mindent, ami esztétikai érdeklődését lekötötte. Nem zárkózik a szakszerűség szűk cellájába. A természet- tudományok és zene művelése mellett kiváló humanista, akinek a finom retorika iránt való érzéke a szép szavak varázsos erejébe vetett hitében jelentkezett, amint az írásai bizonyítják. Székely fajának sok eredetisége

megvolt benne: erős akarat, önálló gondolkodás, szívós kitartás, fáradást nem ismerő törekvés elérendő célja felé. Nehezen megnyíló lélek, de akik közel férkőztek hozzá, tudták, hogy milyen érző szív lakik benne. Akaratát, mindig keresztül vitte. Lefelé nem éreztetett lealacsonyító bánásmódot, fölfelé nem hízelgett. Sok gazdag ember között fordult meg, de

sohasem irigyelte őket. Erős becsvágya magasabb eszmény felé irányult.



Művészi pályája főszakaszaiban mámorítóan szép volt. A népszerűséggel szervesen összenőtt. Szenzációs siker koronáját hordozta. A magyar daljáték fejedelme volt. Huzamos időn keresztül kedvence az egész ország közönségének, ünnepelték, körülrajongták. Szerencsés, békés évek szülöttje, amelyekben az életet gond nélkül élvezték, a jelent viharosan éltették. Ennek a kornak volt dalosa Kacsóh. Zenéje mindig egyenes vonalú.



Komplikálatlan, egyszerű. Nem törekszik csapongó magasságokba, nem tétovázó, hanem elsősorban érthető, szeretetreméltó, előkelő kedvességű, teli természetes gondtalansággal. Muzsikája nem vet föl problémákat, de a csodálatos napsugár tiszta melegségével ragyogja be. Behízelgően szép, érzelmeket híven tükröző, szerencsés formaérzékű dallamai a magyar zenei kincsestár időálló értékei között foglalnak helyet. Művészete esztétikai szűrön keresztül szivárgott, mégis úgy énekelt, mint a dalos madár. Zeneisége kétségbevonhatatlan. Gondolatainak természetessége igazolja ezt. Fanatikus hirdetője volt a magyar zene páratlan szépségének. Az egyszerű magyar dalt, amelyből művészete kiindult, megnemesítette és ettől kezdve szárnyalóbban fejlődhetett. Új hangot ütött meg. Látszólagos naivitása mögött rafinéria rejtőzik. Amit mondani akart, azt mesterkéletlenül fejezte ki. Gyengéd és kedves, erőteljes és tömör gondolatait mindenki által érthető, szép formában adta közre. Bájukkal a szíveket meghódította. Zenéje olyan, mint az örökké vidám pillanat, mint a teljesedésbe szökött örömteli jelen, rokon mindazzal, ami virágzik, lélegzik, fénylik. Művészete örömre hangol. És mily egyszerű! Nem több mint néhány tonika és domináns akkord. De milyen dallamvonal vonul el fölöttük! Magyar művészete virágozni fog, mint a mezőn a kakukkfű és a magyar országutakat szegélyező akác. Költői egyénisége, amely az alkotóerő rendkívüli gazdagságát rejtegeti magában, kimagaslik a magyar dalköltők sorából.



Művészi tevékenysége mellett kiemelkedő becsű pedagógiai munkásságot is folytatott. Kacsóh a szó legnemesebb értelmében volt tanár. Pedagógiai lelkiismeretének tisztasága vitán felül áll. Életének mindent betöltő szenvedélye a katedra. Legnagyobb öröme volt, ha előadhatott. Előadásaiban fényes áttekintéssel, a vezető gondolatok plasztikus ki domborításával, kristálytiszta logikával lebilincselte hallgatóit és fölkeltette bennük az új kérdések iránt való érdeklődést. Valami állandó, fáradhatatlan: ösztön sarkalta, hogy tudását tovább adja nemcsak tanítványainak, hanem fele-barátainak is. Ha néhány napig valamelyik iskolájában nem volt órája, meghívott néhányat barátai közül és hajnalig előadott nekik. Ezekre az előadásokra épp úgy elkészült, mint valamelyik zeneakadémiai órájára: átnézte a vonatkozó könyveket és megtanulta a bemutatni szándékozott zeneanyagot. Kecskeméti igazgatósága alatt Kacsók volt az első úriember, aki megkezdte a biciklizést. Nyáron ebéd után kijárt a Széktó szabad-fürdőbe. Leheveredett az árnyas fák alá, ismerősökkel kezdett beszélgetni. Rendesen az lett a vége, hogy a többi fürdőruhás úr is odasereglett és csakhamar 30—40-en hallgatták azokat a fejtegetéseket, amelyeknek sajátos, könnyed, csevegő modorában mesteri előadója volt. Ismereteinek gazdag forrásából bármennyit merített is, mindig újat nyújtott. Ez volt az a vonzó kapocs, amellyel maga mellett tartotta a hozzá közeledőket. A ragaszkodás embertársai részéről annál mélyebb volt, mert érezték, hogy aki ezt a sok tanácsot, buzdítást adja, jókedvvel és a megterheltetés érzése nélkül cselekszik. Tanítványait szerette. Akire jóindulatát fordította, vakon követhette tanácsát. A hozzáfordulót barátságosan fogadta, de leplezetlenül rámutatott hibáira. Csak akkor bírált, ha tehetséget látott, a közepest magára hagyta. Jellemző eset pesti tanársága idejéből. Egyik márciusi ünnepélyen Liszt Rákóczi-rapszódiáját akarta négykezes zongoraszámként előadatni. Két jó zongorista hamar akadt a gimnáziumban. A fiúk brilliáns próbát játszottak. Kacsóh hallgatta őket. Utána kritizálni kezdte játékukat. Száz hibát, kifogást, gáncsot talált. Mikor már kellőképpen lerántotta a két szepegő növendéket, végül ezt mondta nekik



«Fiúk, ha rosszul játszottatok volna, szó nélkül ráhagyom, csináljatok, amit akartok. De mert kitűnően adtátok elő a nehéz művet, találtam elmondani, hogy a dolog még jobban menjen.»

 



Cicero az ifjúság tanítását oly szolgálatnak nevezi, amelynél fontosabbat a hazának alig tehetünk. Ha ez igaz, Kacsóhról elmondhatjuk, hogy hazafiúi tartozását nemesen rótta le, mert tanári pályája alatt lelkesen és kitűnő eredménnyel szentelte annak idejét és erejét.



Kacsóht élete folyása különböző irányba vitte. Zsenialitása, alkotóereje azonban mindenütt nyomot hagyott hátra, irányt jelölt, amelynek ösvényén szerencsés utódok biztosabban haladhatnak.



(vége)



A ZENE, 1944. január 3. (XXV. Évfolyam, 5. szám)


Operett, mint színpadi műfaj • 34082017-12-15 12:06:44

KACSÓH PONGRÁCZ EMLÉKÉRE



SZÜLETÉSÉNEK 144. ÉVFORDULÓJÁRA



2017. december 15. 



KOCH LAJOS:



KACSÓH PONGRÁCZ 70. SZÜLETÉSNAPJÁRA (1943.XII.15.)





A magyar tudomány és művészet egén gyakori jelenség, hogy legékesebb csillagai korán futnak le. Idő előtt lehullott meteor volt Kacsóh Pongrác is. Messze a láthatáron túl sugárzott fénye még letűnte után is és maradandón jelzi pályafutásának áldásos nyomait. Magyar fajtánk tiszta hajtása volt, a lélekben és tehetségben örökéletű faj tüneményes megnyilatkozása.



Kacsóh Pongrác 1873. december 15-én született Budapesten székely eredetű, régi magyar családból. Bölcsőjébe az égi tündérek az élet legszebb ajándékait dobták: jeles észbeli tehetséget, nemes nagyra vágyást és az élet fensőbb javai iránt való finom fogékonyságot. A középiskolát a pesti református gimnáziumban kezdte, a kolozsvári kollégiumban végezte be. Nemcsak jeles tanuló, hanem kétszeresen csodagyermek: tízéves korában Siposs Antal zenedéjében zongorajátékával kitűnt, mint hatodikos gimnáziumi tanuló pedig elnyerte a kolozsvári egyetemen a tanárjelöltek számára kiírt pályadíjat. A középiskolai érettségi után a kolozsvári egyetem mennyiségtan-fizika szakára iratkozott be, ahol feltűnést keltő teljesítmények közben kitüntetéses vizsgákkal szerzett tanári és doktori oklevelet. Közben Farkas Ödönnél tanult zongorát és zeneelméletet a Zenekonzervatóriumban. Ebben az időben megszervezte a kolozsvári egyetemi hallgatók zenekarát, egyúttal beállt a színház zenekarába fuvolásnak. 1896-ban a fehértemplomi gimnázium helyettes tanára, majd a temesvári tüzéreknél leszolgált önkéntesi éve után 1898-ban kinevezték a budapesti VIII. ker. Állami főgimnázium tanárává. Ekkor kezdte meg nagyszabású pedagógiai, művészi és társadalmi működését. A gimnáziumon kívül más intézetekben is tanított; néhány év alatt több-száz értekezése, bírálata jelent meg folyóiratokban, szaklapokban, napilapokban: természettudományi és matematikai tárgyúak, közben zenelapot szerkeszt és komponál. Néhány népies dalát szűkebb baráti körben megkedvelték és énekelgették. Mint a Málnai-féle leányiskola tanára, az intézet növendékei számára: «Csipkerózsa» címen daljátékot írt.



E magyar levegőjű kis műnek köszönhette azt a kitüntetést, hogy Bakonyi Károly felkérte a János vitéz szövegének megzenésítésére. Alig öt hónap alatt írta meg páratlan szépségű, Petőfi költeményével egyenrangú zenéjét. Óriási sikert aratott. A szürke matematika tanár neve máról-holnapra ismertté lett, dalait az egész ország ajkára vette.



Kacsóh érezte, hogy a nagy siker számára kötelezettséget is jelent, művészi pályáján emelkednie kell. Ezért a kultuszminisztériumtól egy évi szabadságot kért. Ez alatt Herzfeld Viktor zeneakadémiai tanár vezetése mellett a zeneszerzés magasabb stúdiumait, az ellenponttant, fuga, zenei formatan és hangszerelés titkait sajátította el, majd ismereteinek és látókörének bővítése céljából hosszabb időt töltött külföldön. Tanulmányútja Olaszországon, Franciaországon, Anglián, Belgiumon, Németországon és Svájcon át vezetett. Külföldi útja folyamán a művészetek tanulmányozása mellett komoly érdeklődéssel fordult az iskolaügy felé. Közel nyolc hónapon át tartott ez az út. Minden tekintetben kifinomult művész és pedagógiai ismeretekben bő tapasztalatú tanár érkezett vissza.



Az évek folyamán több daljátékot is írt: Rákóczi, Mary Ann, Dorottya; ezen kívül Pompei címen operát komponált, színdarabokhoz kísérőzenét szerzett: A harang, Liliom, Aranyásó, A pityergő csárdában, Fehér felhő, Kék madár; írt még sok népies műdalt, karénekeket, amelyeket közvetlenségük, dallamosságuk és magyarságuk folytán a közönség szívesen fogadott. A tudományos irodalom terén Pozitív zeneesztétikájával, Zenefejlődés-történetével, majd Énekpedagógiájával tűnt ki, amelynek módszere és a belefoglalt gyermekdalok alkotójuk nevét sokáig megőrzik. 1909-ben Apponyi Albert kultuszminiszter pedagógiai érdemei elismeréseképpen a kecskeméti főreál vezetésével bízta meg, egyúttal kinevezte a Zeneakadémiára az Énektanító-képző tanfolyam tanárává. Két és fél-évi kecskeméti tartózkodása alatt nemcsak iskoláját virágoztatta fel, hanem a város kulturális ügyeibe is erőteljesen beavatkozott. Munkálkodását rövid időn belül a város zenei életének általános fellendülése követte.



Átsegítette a zenedét válságán, új alapokra fektette a város műkedvelő zenekarát és működését a komoly-zene terére vezette át, templomi filharmonikus-kórust szervezett és élénk publicisztikai működést fejtett ki, mint a Kecskeméti Lapok munkatársa. 1912. február 1-én a Székesfőváros meghívására, mint zenei szakelőadó kezdte meg tevékenységét. Új hivatásában legfőbb szerelmének, a zeneművészet szakszerű műveléséhez jutott. Ebben az állásában kibővítette a fővárosi iskolákban az énekoktatást, az alsótokú zenetanfolyamok folytatásaként felállította a közép- és felsőfokú tanfolyamokat központosítva, amiből 1922-ben a felsőbb zeneiskola létesült, utóbb a Sztojanovits által szervezett Székesfővárosi Énekkar vezetését is átvette. Néhány éven át az Országos Dalosszövetség ügyvezető igazgatója és az Országos Zenészszövetség elnöke is volt. Óriási adminisztrációs elfoglaltságot kívánó hivatalait hallatlan munkabírással, energiával és azzal a nagyvonalú koncepcióval intézte, amellyel, mint zenepedagógus a magyar zeneélet minden irányában való megszilárdításán és tökéletesítésén dolgozott. Nagy munkássága közepette hullott ki kezéből a toll. Végzetes betegségével egy esztendeig viaskodott. 1923. december 16-án halt meg.



A halála óta letűnt esztendők távolságából meghatóban pillantunk vissza életére és művére; meglátjuk azokat a vonásokat, amelyek Kacsóht mint embert, művészt és tudóst jellemzik. Egyetemes magyar tehetség volt, polihisztor hajlamokkal. Többoldalú képességeihez hasonlóan több természet rejtőzött benne, ami talán származásából eredő örökség. Ez némelykor sok jólelkűségben, kedvességben, úriasságban, szívélyességben jelentkezett, máskor meg, «kritikus perceiben» szeszélyes, rideg, megközelíthetetlen volt. Nem tartozott a könnyen kezelhető természetek közé és mégis elragadó tudott lenni, aki környezetét felejthetetlen órákkal ajándékozta meg. Élete a legkülönbözőbb hangulathatárok között játszódott le. Ezer ötlettel, arany humorral átszőtt percek után felborított, megváltoztatott mindent. Vérmérsékletében rejlett e sebesen váltakozó magatartás oka. Heves véralkatú, könnyen lobbanékony természet, de a következő percben kitörését megbánta és megjutalmazta azokat, akiket előbb haragjával sújtott. Egyénisége kevéssé ismerte az alkalmazkodást, véleményeihez, elképzeléseihez makacsul ragaszkodott. Az egyénnel szemben gyakran kíméletlen volt, a magasabb közös érdekeket tartotta szem előtt. Szak- felügyelősége alatt egyszer egy öreg igazgató kereste fel őt hivatalában. Kacsóh, akinek örökké főtt a feje valami tervben, a szokottnál is idegesebben járkált föl és alá szobájában. Mikor az igazgatót megpillantotta, keményen rászólt: «Tud olvasni?» És kezénél fogva kivezette az ajtó elé, a táblára mutatva elolvastatta vele: Fogad 12 és 2 között. «Most hány óra van?» Kivéve óráját, megállapította, hogy tíz perc múlva lesz csak tizenkettő. «Ajánlom magamat.» Ezzel otthagyta a meglepett igazgatót. Ennek az úrnak, aki valószínűleg egész életére meggyűlölte, csak az ideges Kacsóht volt alkalma megismerni. De milyen csekélység ez ahhoz, amikor a kecskeméti földrengés alkalmával egyetlen bátorító cikkével az egész város nyugalmát helyreállította, a lakósság álmát visszaadta. Zsenialitásának szükségszerű következménye volt, hogy természetéből hiányzott az átlagember higgadtsága.

 



(Folyt. köv.)


Évfordulók, jeles napok, születésnapok etc. • 5732017-12-15 02:42:53

                                             KACSÓH PONGRÁC,



        magyar zeneszerző, zenepedagógus és főiskolai igazgató tanár.



Írta: Szabados Béla



3. rész:



1911 decemberében a székesfőváros meghívására Kacsóh Pongrác városi szolgálatot vállalt s mint zeneügyi szakelőadó kezdte meg széleskörű tevékenységét. Pedagógiai működését tovább folytatta tehát; de most már — igazán szíve szerint — csakis a zenekultúrának szentelte idejét. Buzgó harcosa lett a fővárosi iskolákban rendszeresítésre váró énekoktatásnak. Megalkuvást nem ismerő komoly akarással megszervezte az alsófokú kerületi zenetanfolyamokat, majd a közép- és felsőfokú tagozatok felállításával teljesen kiépítette a főváros iskoláiban a zeneoktatást.



Időközben a kultuszkormány által életbeléptetett és a középiskolákban való énektanításra képesítő tanfolyamnak lett kinevezett tanára. A tanfolyam növendékei részére kitűnő tankönyveket írt. A főváros tanszemélyzetének és tisztviselőinek közreműködésével megszervezte a fővárosi énekkart, mely rövid idő múlva mint számottevő zenei testület vett részt Budapest zeneművészi életében.



Zeneszerzői munkássága a sokoldalú pedagógiai tevékenység folytán bár csaknem teljesen szünetelt, kedvenc eszméjének megvalósításán, a saját szövegére írott s már említett Dorottya című víg dalművének partitúráján — különösen a nyári pihenők idején — serényen dolgozott.



A világháború kitörésekor Kacsóh mint tartalékos tiszt azonnal jelentkezett s a főváros által kért fölmentése idejéig katonai szolgálatot teljesített. Pompás katonadalai ebből az időből származnak.



A világháború folyamán Kacsóh komoly, rendszerint életbevágóan fontos lépésre szánta el magát. 1916-ban megnősült s bár házasságának mély és kölcsönös vonzalom szolgált alapul, Kacsóh házasélete — fájdalom — csak igen rövid ideig volt boldog. Néhány hónappal fiacskája születése után a házasfelek elszakadtak egymástól. Minden forró érzése, rajongó szeretete ezután a kisfiáé volt, kit szerető, féltő gonddal nevelt.



A háború, az összeomlás s a forradalmak szörnyű izgalmai Kacsóh Pongrác idegeit is megrongálták. Amúgy is izgékony természete folytán ideges ingerlékenysége fokozódott. Házasságában való csalódása zárkózottá és rideggé tette. Szigorúsága tanári teendői közben gyakran szinte kíméletlennek látszott. Ezidőben sokat dolgoztam együtt Kacsóhval az énektanítói tanfolyamon és a rövidéletű, a kultuszkormány szerveként működő zenetanácsban és gyakran voltam tanúja ideges, heves kitöréseinek. Lehet, hogy ez már bekövetkezendő, halálos betegségének volt az előjele, mert egyébként Kacsóhnak melegen érző, jó szíve volt.



Aki látta valaha eljátszogatni kisfiával, látta a rajongó szeretet e gyöngéd megnyilatkozásait; vagy tudomással bírt arról, milyen forrón szerette Kacsóh az édesanyját, bizonyára igazat fog nekem adni. Csupán végtelenül érzékeny volt. Betegesen finom idegzetét olyan csekélységek is súlyosan irritálták, melyek más, nyugodtabb vérmérsékletű embereket egész hidegen hagytak.



A közéleti állapotok lassú, de folytonos javulása folytán bekövetkezett nyugalmasabb időkben Kacsóh módot és időt talált kedvenc művének, az általa ,,chef d’oevre“-nek tekintett vígoperájának befejezésére. Mintha a kegyetlen sors ez esetben kíméletet kívánt volna gyakorolni: Kacsóh Pongrác befejezte a Dorottyát, mielőtt a végzetes betegség a tollat kiütötte volna a kezéből. A befejezett munka feletti öröm mintha zaklatott idegeire is nyugtatólag hatott volna, az énektanítói tanfolyam 1922. évi március végén megtartott képesítővizsgálatain Kacsóh sokkal nyugodtabb, jókedvű s a szepegő vizsgázókkal szemben lényegesen elnézőbb volt, mint egyébkor.



Annál fájdalmasabb volt hát az a megdöbbentő és váratlan hír, mely ugyanazon év május utolsó napjainak egyikén meredt felénk a délutáni újságok hasábjain.

Kacsóh Pongrác, a mindenki által dédelgetett Gráci, rosszul lett az utcán, összeesett és pár pillanatig eszméletlen is volt. A megriadt jóbarátok egymásnak adták a betegszoba kilincsét, a kilépő örömmel közölte a várakozókkal a kedves jóbarát állapotának örvendetes javulását. Az aggodalmaskodók azonban megdöbbenve látták a visszatérő életerő túlizgatott megnyilvánulását, a nyugtalan izgékonyságot, mely feltűnőbb volt, mint valaha s ami súlyos, végzetes betegséget sejtetett.



Sajnos, nekik volt igazuk. Kacsóh Pongrác látszólag felépült, hivatalos tevékenységét is újra folytatta. Nyár elején szabadságra ment. Falura utazott jóbarátaihoz, pihenést és üdülést keresve.



Ősszel visszatért, látszólag pihenten, de a gyilkos kór kétségtelen nyomaival. Kedélye a végletekig csapongóit; hol kacagott, hol elérzékenyedett, mint a gyermek. S a ragyogó, szarkasztikus, de mindig szellemes és a logika acélvágányaihoz szokott elme már nem volt a régi! Bánatosan lesújtva ébredtünk annak tudatára, hogy a májusvégi roham mégis csak a vég kezdete volt. Még október havában nagy örömben volt része: Beöthy László elfogadta a Dorottyát előadásra s nagyösszegű előleget folyósított. Akkor is a kis Jánoska jövője foglalkoztatta; a szomorú, sötét őszi napok komorságában csak az imádott gyermekkel töltött egy-egy óra volt számára a verőfényes napsugár. 1922. december 1-én ezeknek a boldog óráknak is vége szakadt. Kacsóh Pongrác e napon lett a Szent János-kórház legszomorúbb pavillonjának lakója.



A kórházi kezelés eleinte némi javulást eredményezett. De a súlyos betegséggel szemben az orvosok minden odaadó gondossága, minden tudománya tehetetlennek bizonyult. Csakhamar újabb rohamok léptek fel s bár Kacsóh szívós szervezete sokáig ellenállt, a végzetet feltartóztatni nem lehetett. 1922. december 16-án, egy nappal ötvenedik életévének betöltése után, este 8 órakor elérkezett az örök megpihenésnek, a földi szenvedések befejezésének pillanatához.



Temetésén impozáns módon nyilvánult az általános, országra szóló részvét. Lesújtott barátai, ismerősei, a hálás, nagy közönség minden rétegének képviselői állták körül a sírt; mindenki elhozta a maga „egy rózsaszálát“ s Kacsóh Pongrác örök nyugvóhelyén percek alatt egy virágzó rózsákkal elárasztott sírdomb emelkedett.



Kacsóh Pongráccal nagy magyar zenepoéta dőlt ki az élők sorából. Istenáldotta zenei tehetség volt, kinek zenéjéből mindig igazi, nemes költészet áradt s aki mindenekfelett magyar volt szíve utolsó dobbanásáig.



(Megjelent a Muzsika. Zeneművészeti, zenetudományi és zenekritikai folyóirat 1930. évi 1-2. számában.)


Évfordulók, jeles napok, születésnapok etc. • 5722017-12-15 02:39:31

                                                     KACSÓH PONGRÁC,



             magyar zeneszerző, zenepedagógus és főiskolai igazgató tanár.



Írta: Szabados Béla



2. rész:



Ki írhatná le Kacsóh határtalan örömét, mikor a nem remélt, kitüntető megbízást kapta? Még évekkel később is mélyen meghatva beszélt nekem életének e legboldogabb pillanatáról. Legmerészebb álmai megvalósulásának reménysugara csillant fel lelkében. Megmámorosodott arra a gondolatra, hogy az ő munkája a főváros egyik elsőrendű színházában, a legkiválóbb szereplőkkel fog színre kerülni. A hír, dicsőség, talán a halhatatlanság aranybabérja jelent meg lázas képzeletének csapongása közben. De éjjel álmatlan óráiban a kétkedés érzése is kínozta. Meg tud-e majd felelni a vállalt nagy feladatnak? Fanatikus hittel hessegette el magától a csüggedés gondolatát. A nyári szünidő elején elutazott s imádásig szeretett édesanyja közelében új erőt merítve, megírja a János vitéz első vázlatát. Visszatérve a fővárosba, lázas buzgalommal lát munkához. A partitúra csakhamar elkészült, magába foglalva Kacsóh kivételes, eredeti tehetségének legszebb kivirágzását. A művet a Csipkerózsikában is feltűnt egyszerű, tiszta, keresetlen, édesbús magyarság jellemzi. A naivitásában elbájoló népies elem megkapóan szövi át a János vitéz dalait. A dallamok feldolgozása, formába öntése, természetes és mesterkéltség nélkül való. Minden hangja szívből fakad és szívhez szól. És ami a legcsodálatosabb: a fiatal szerző sehol sem esik a kezdők szokásos túlzásainak hibájába. A drámai jeleneteknél sem veszti szem elől a helyes mértéket, a mesejáték egyszerű, gyermekies hangja sohasem téved a szertelenség útvesztőjébe. A második felvonás francia milieuje sem zökkenti ki a helyes irányból; itt is megőrzi az egyszerű, népies hangot; csodálatos ösztöne nem engedi lesiklani a mese poézisének virágos ösvényéről. Mindent összevéve, a János vitéz tündöklő sikerének titka, hogy zenéjének megírását éppen Kacsóh Pongrácra bízták; viszont igaz az is, hogy Kacsóh tüneményes felbukkanását főleg az magyarázza, hogy éppen a János vitéz megzenésítésére kapott megbízást.

 



A Király-színház 1904. november 18-án hozta színre a szerencsés darabot. A siker előadásról előadásra fokozódott s csakhamar a vidéki nagy városok színpadjain is tomboló sikerrel került színre. Lehetséges, hogy a sikerben nagy része volt az akkori idők politikai mozgalmainak, de az egészen bizonyos, hogy a nemzeti felbuzdulás elterjedésében igen hathatósan működött közre a János vitéz hazafias lelkesedést támasztó tiszta magyarsága.



Kacsóh Pongrác — mint elébb mondottam — egy csapással a legnépszerűbb magyar zeneszerzők sorába emelkedett s ha későbbi műveivel a János vitéz sikerét nem is tudta elérni, eléggé sohasem méltányolható igyekezettel és következetességgel törekedett magasabb művészi célok felé. A nagy zenei értékek intenzív tanulmányozását kitartóan folytatta. Nagyobb és komolyabb zenei ideálok elérésére törekedett. Sorban a legközelebbi műve a Zangiwill darabjából készült Mary-Anne volt, mely azonban nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Újra magyar tárgy után nézett tehát, mintha csak érezte volna, hogy sikerei csakis a magyar talajban gyökerezhetnek s 1906-ban ugyancsak a Király-színházban színre hozta Rákóczi című daljátékát. Ez a darab sem bizonyult a János vitéz méltó társának. Igaz, hogy Petőfi géniusza és csodálatos költészete hiányzott a Rákóczi szövegéből, melynek tárgya, hőse szerencséjének folytonos hanyatlásával, különben sem hálás színpadi téma. A Rákóczi zenéje is csak abban mutatott lényeges haladást a János vitéz partitúrájával szemben, hogy hangszerelése és harmonikus felépítése előkelőbb, választékosabb és művészibb veretű. Sajnos, azt a közvetlen, keresetlen, gyakran gyermekes naiv hangot, mely a János vitéz zenéjének annyi üdeséget és elragadó bájt kölcsönzött, Kacsóh nem használhatta az egészen elütő kezelést igénylő Rákócziban. Így a Rákóczinak is csak jelentős erkölcsi sikere volt s régen letűnt a játékrendről, melyen az elpusztíthatatlan erejű János vitéz újra és újra hódított.



A Rákóczi után mintha megcsappant volna Kacsóh munkakedve. A valóság az, hogy továbbra is rengeteg sokat dolgozott. Munkaerejét azonban felaprózta az a sokoldalú tevékenység, melyet abban az időben kifejtett. Tanári teendői mellett tudományos cikkeket írt; 1909-ben megjelent Zenei fejlődés története című műve; esztétikai és kritikai dolgozatai különböző szakfolyóiratokban láttak napvilágot. Ezekre az évekre esnek még Pásztor: A harang című legendájához írt kísérő zenéje, ugyancsak a Molnár-féle Fehér felhő és Liliom című darabokhoz írt zeneszámok. Dalai — melyek közül néhány ma is népszerű és közkedvelt — ugyancsak ebben az időben jelentek meg; az évekkel később elkészült Dorottya megírásának tervezgetése is foglalkoztatta már. A zeneművészetben akkortájt erősen lábrakapó reformmozgalom hullámai őt is magával ragadták. Megszervezte az új magyar zene egyesületét, melytől azonban hamarosan elfordult, mikor észrevette, hogy munkatársai, a sok nagyratörő, de nem éppen tehetséges fiatal zenész, csak a legvadabb szertelenségben való tobzódással képesek magukra vonni a figyelmet.



Miniszteri rendeletre 1909-ben a kecskeméti reáliskola igazgatói állását foglalta el. De még ez a jelentős előléptetés s a vele járó új munkakör ellátása sem

vonhatták el igazi hivatásától. Kacsóh ismert erélyével és szaktudásával példás rendben tartotta a reábízott iskolát, de szíve itt dobogott köztünk s minden legkisebb zenei esemény alkalmával itt láttuk, itt üdvözöltük körünkben.



Egyébként Kecskeméten sem szűnt meg a zenekultúra érdekében küzdeni és munkálkodni. A legelőkelőbb társadalmi köröket igyekezett a zene szeretetében egyesíteni. Zenetörténelmi felolvasásokat tartott; majd egyes mesterművek analizálásával, magyarázásával szerzett a klasszikus zenének rajongó híveket. A városban feltalálható műkedvelő zenészeket maga köré gyűjtötte s „Úri banda“ névvel zenekar-egyesületet szervezett, mely néhány hivatásos zenésszel egészítve ki magát, rövid idő múlva a nyilvánosság előtt is nagy érdeklődés mellett, jelentős sikerrel szerepelt. Egyik hangverseny alkalmával még Beethoven V. szimfóniáját is előadta, melyet Kacsóh versben írt prológja vezetett be. A prológ befejező sorait itt közöljük:



De im a Mester álmok honából



Szerény, szelíd valóra ébred,



Jámbor tanítvány áll az ajtón,



Kopogtatása hű alázat.



Csodálva néz az égő arcra



Két szeme, mely már könnybe lábbad



S a lángészrejtő bozontos főre.



Áhítva csiigg a büszke ajkon



S a Mester szól: „Lásd, így kopogtat



Az ádáz sors az életajtón!“



(Folyt. köv.)


Évfordulók, jeles napok, születésnapok etc. • 5712017-12-15 00:52:15

Képtalálat a következőre: „Kacsóh pongrác”



Kacsóh Pongrác: Rákóczi megtérése . Énekli: Simándy József



 



144 évvel ezelőtt, ezen a napon született (XII.15) és 94 évvel ezelőtt hunyt el (XII.16)



                                          KACSÓH PONGRÁC,



         magyar zeneszerző, zenepedagógus és főiskolai igazgató tanár.



 Írta: Szabados Béla



(Rádiófelolvasás)



A nagy magyar zene-poéta, Kacsóh Pongrác emlékére a rádió ma ünnepi hangversenyt rendezett.



Nekem jutott a feladat, hogy a hangverseny előtt bevezetőt mondjak, a körünkből — fájdalom — oly korán elköltözött művészről, kihez benső és őszinte barátság szálai fűztek.

Kacsóh Pongrác egészen különleges helyet foglal el a magyar zenetörténelemben. Különleges helyet főképpen azért, mert János vitéz című daljátéka kétségtelenül a legnagyobb eddig elkönyvelt magyar színpadi siker, másrészt: mert rajta kívül nem volt magyar zeneművész, aki ennyire egy csapással emelkedett az elsők sorába.



Gyermekkoráról, zenei hajlamának első megnyilatkozásáról kevés adatunk van. Kacsóh Pongrác Budapesten született, 1873. december 15-én. Édesatyja a magyar államvasutak főtisztviselője volt s néhány évvel a kis Pongrác születése után Kolozsvárra került; az ottani államvasúti üzletvezetőség kötelékében teljesített szolgálatot. Iskolai tanulmányait Kacsóh Pongrác Kolozsváron végezte, mint a református lyceum növendéke. Jó tanuló volt s tanárainak hamar feltűnt a serdülő gyermek kivételes akaratereje, éles megfigyelőképessége. Középiskolai tanulmányaival párhuzamosan a kolozsvári konzervatóriumban zongorázni és fuvolázni tanult; a zeneelmélet elemeire maga Farkas Ödön, a konzervatórium igazgatója, az ismert kiváló magyar zeneszerző tanította. Szervezőtalentumáról is bizonyságot tett; a lyceum növendékei körében iskolai zenekart szervezett s azt több alkalommal maga vezette. Hajlamait követve, a középiskola elvégzése után a tanári pályát választotta élete céljául. A kolozsvári egyetemen a bölcsészeti fakultás hallgatója lett s bölcsészetdoktori oklevelét a természettudományi szakon — summa cum laude — 1896. június 13-án szerezte meg. Nehéz és komoly egyetemi stúdiumai idején sem hanyagolta el azonban zenei tanulmányait. A zene iránt táplált rajongó szeretete arra ösztönözte, hogy magát ebben az irányban is tovább képezze. Lelkesedéssel tanulmányozta a nagy mesterek örökbecsű műveit, s mint ahogy a történelmi emlékekben gazdag Kolozsvár patinás falai között megtelt a lelke az izzó magyarság érzéseivel, úgy szívta magába Beethoven szonátáiból és szimfóniáiból a klasszikusok tiszteletét. Sokszor hallottam tőle, hogy, elfáradva a legnehezebb mathematikai problémák fejtegetései közben, üdülést és felfrissülést csak egy-egy örökéletű zenemű eljátszásában talált.



Az exisztencia megteremtésének gondjai sem téríthették el a művészettől; a zene iránt érzett rajongó szeretete állandóan ott parázslott minden szépért hevülő ifjú szívében.



1897. szeptember 15-én Kacsóh Pongrác tanári oklevelet nyert s ennek alapján rövidesen — 1898-ban — megkezdte működését a budapesti VIII. ker. állami főgimnáziumnál. Mint mindenbe, amivel éppen foglalkozott: Kacsóh új hivatásába, a pedagógiai tevékenységbe is teljes lelkesedését vitte bele. Mondják, hogy igen szigorú tanár volt, szigorúsága azonban főleg a tunya gondolkozás, a pongyola fegyelmezetlenség ellen irányult. Aki lelkiismeretesen tanult, aki lelkesedni tudott a tárgya iránt, azt szerette, azért még exponálni is tudta magát. Ebbe az időbe esnek Kacsóh tudományos dolgozatai, értekezései, melyek a szakkörök figyelmét a fiatal professzor felé irányították; ugyanakkor azonban, fellelkesedve a főváros nagyra-lendülő zenei életének eseményeitől, zenei hajlamai is újabb lángra lobbannak. Állandó látogatója a hangversenyeknek, az operának s a legszűkebb baráti körben már egy-egy kompozíciója is elismerést arat. E szerény sikerek tudásának tökéletesítésére ösztönzik. Zeneszerzési tanulmányokat folytat Herzfeld Viktor, a zeneakadémia tanárának vezetése mellett. Vágyakozása valamely zenei tevékenység kifejtésére mindig erősebb s gyakorlati tapasztalatainak gyarapítása végett zenetanári állást vállal a Málnai-féle ismert leánynevelő intézetben. Az állandó zenei foglalkozás csakhamar kibontakozásra juttatta Kacsóh Pongrác igazi hivatását. Komoly és kitartó zenei tanulmányai megérlelték eredeti és nagyértékű talentumát s midőn egy iskolai előadás alkalmából a Málnai-féle intézet növendékei részére Csipkerózsika címmel daljátékot ír, magára vonja az elismert tollú író: Bakonyi Károly, valamint a Király-színház igazgatójának, Beöthy Lászlónak figyelmét. A Csipkerózsika zenéjének keresetlen magyarsága, mezei virágokhoz hasonló harmatos üdesége annyira megnyerte a kényes ízlésű színházi szakemberek tetszését, hogy felszólították a fiatal s akkor még csaknem teljesen ismeretlen zeneszerzőt a János vitéz szövegkönyvének megzenésítésére.



(Folyt. köv.)

 


Berlioz újratemetése • 1432017-12-15 00:02:43

HECTOR BERLIOZ 



Ernest Reyer*, a Sigurd és Salambô szerzője, ki nemcsak kedvelt tanítványa volt Berlioznak, hanem legbensőbb barátja s fájdalmai és szenvedéseiben hű osztályosa, sok oly érdekes adatot bocsátott közre legközelebb, mit a mester számos életrajzában hiába keresünk. Ezen adatokból közlünk itt most némelyeket.

 



„Egyetlen-egy zenészt sem kritizáltak, bántottak és rágalmaztak annyit, mint Berliozt. Szerencsére volt hozzá éles nyelve és hegyes körme, mellyel tudta magát védelmezni s a Journal des Débats elég tanúságot tehet erről. Csak mikor a kor gyöngesége, betegség utolérték s ennek utána bátorsága kezdte elhagyni, engedtek neki némi nyugalmat. De a «Trójaiak» megjelenése jeladás volt az ellenségeskedés újból kezdésére. A heves ellenségek között Scudo, a «Revue de Deux-Mondes» zenekritikusa, aki nemsokára rá, mint őrült halt meg, tűnt ki legjobban támadásainak hevességével s tollának féktelenségével.



Ő a szerzője ama hírhedt mondásnak, mely méltó rá, hogy a legkésőbbi utódokra is átszármazzék: «A kínaiak, akik szabadidejükben a tam-tam lármájával mulatják magukat, a vadak, a kik két darab kő össze-dörzsölésével egészen az őrületig fel tudják magukat izgatni, csinálnak olyan zenét, amilyet Berlioz ír.»



Egy másik úr, akiben volt annyi jó nevelés, hogy névtelen maradt, még ennél is tovább ment; szemére vetette Berlioznak, hogy a «Harold en Italie» című simfoniájának a premiérje után nem volt elég bátorsága magát főbe lőni.



A reactio, halála után azonnal bekövetkezett.



«Az ágyánál ültem, — mondja Reyer, — szemlélve ezt a halvány s nemes főt, melyet pompás ősz haj díszített, fájó aggodalommal várva, hogy az a sápadt ajak kilehelje az utolsó sóhajt.



Egész éjjel virrasztottam. Reggel hű inasa «Emlékiratai» egyikét adta a kezembe, mely nekem volt szánva. Berlioz még röviddel halála előtt nálam étkezett; ebéd után felkértem, hogy írja nevét Benvenuto Cellini egyik partitúrájára.



Fogta a tollat s remegő kézzel írta: «Barátomnak. ... » Aztán, elhaló tekintetet vetve rám mondá: «Elfeledtem a nevedet!»



Mikor Berlioz először jelöltette magát az Akadémiában, Clapisson volt a vetélytársa.



A választás napján Reyer, ki még akkor nem írta volt meg «La Fanchonette»-jét a boulevardon sétált Berliozzal. Éppen abban a pillanatban folyt a szavazatok összeszedése a Palais Mazarin kupolája alatt.



Nagyon türelmetlenül vártam az eredményt, — írja Reyer.«Kétségtelen — kiálték fel, izgatottan — e percben választották meg Clapissont»



— „Ön valóságos vészmadár!” Válaszolta Berlioz s bérkocsiba ülve az academia titkárjához hajtatott, hol ő volt az első, aki ellenfelének megválasztatásáról értesült. Tehát nem csalódtam.



Tudjuk, hogy Berlioz első neje Smithson volt, az ünnepelt angol tragika. Első neje halála után hat-hétre (1854) újra megnősült. Ez a második házasság nem sokáig volt boldog, mert néhány évvel később így ír Sámuel Adolfhoz:



«Beteg vagyok, mint rendesen.  . . . Különben pedig lelkem fáradt és zavart. Másfelé keresek vigasztalást. Házam izgat s ónsúllyal nehezedik rám; ez egy lehetetlen ház, éppen ellenkezője a tiednek. Nincs egy nap, nincs egy óra, melyben ne gondolnék arra, hogy életemnek véget vetek. Ismétlem neked, hogy gondolatban és érzelemben nagyon távol vagyok, de nem mondhatok neked többet.»



Második nejének halála után 1862. június 14. Berlioz egy háztartásban maradt anyósával, aki nem szűnt meg gyöngéden őrködni fölötte. Ez a derék nő Martin őrnagy özvegye volt, aki az őrnagy, Napóleonnal harcolt Oroszországban. Valóságos kultuszt csinált Berlioz lángeszéből s a nagy zeneköltő ellenségei az ő ellenségei is voltak. Berlioz viszont halála előtt mindenét ráhagyta, kivévén néhány apróbb hagyományt, s kéziratot, mely utóbbiakat a Conservatoriumnak hagyományozta.



«Én még láttam őt, (az anyóst) mondja Reyer, — amint felindulva, de hidegen, mint egy kísértet, ült páholyában visszahúzódva ama zeneünnepélyen, egy évvel a mester halála után, mely első sugara volt annak a posthumus dicsőségnek, mellyel az utókor megbosszulta magát. Valamennyi első rangú művészünk versengett a dicsőségért, hogy azon a programon szerepelhessen, melyen Gluck, Beethoven és Spontini nagy nevei ragyogtak, kikhez egykorú művészek közűi egyedül ő sorakozhatott méltán.  ... Berlioz szobrának a leleplezése 1886. október 17-én volt. Mikor a lepel, mely a szobrot eltakarta, a mester híres győzelmi szimfóniájának első akkordjaira lehullott, egetverő, lelkesült éljenzésben tört ki a beláthatatlan sokaság.



Ezt a fényes elégtételt, melyet a minden idők legrendkivülibb zeneszerzője kapott, a három nagy zene-intézet igazgatója, Pasdeloup, Colonne és Lamoureux készítette elő.»



Berlioz neve szükségképen Wagnert juttatja eszünkbe. Reyer erre vonatkozólag a következő mulatságos s fölötte jellemző adomát beszéli el.



— A Theâtre-Italienben Wagner által adott első hangverseny véget ért. Berliozné, akit férje karján vezetett keresztül az előcsarnokon, így szólott: Óh! Reyer, milyen diadal Hectorra

nézve! És miért! Mivelhogy bizonyos rokonságot véltek fellelhetni Tristan és Izolde harmadik felvonása ezen, és ezen, tételei s Julia gyászindulójának egyes futamai között; aztán Tannhäuser-ben a zarándokok karának hegedű szólama s ama szólam között, mely Romeo és Júliában a Montecchik s Capuletek kibékülési esküjét kíséri; de nem, nem — mert Hector nem ily csekélységekkel győzött.



Egy idény alatt, melyet Londonban együtt töltöttek, Berlioz és Wagner barátságos viszonyban éltek egymással. De, azután rövid idő múlva egyik német hírlapban egy közlemény jelent meg, amelyben Wagner maga kegyetlenül lerántotta Berliozt. Valaki, bizonyosan jó barát, lefordította a cikket s meg-küldötte Berlioznak, hogy könnyebben megérthesse. Innen származott Berlioz felindulása s a végleges szakítás.

 



Záradékul Reyer fellebbenti a fátyol egyik sarkát, mely Berlioz életének eléggé titokzatos szakát borítja.



A nagy zeneköltő szenvedélye az — platonikus szerelme — P. asszony iránt. Ez az új Beatrix úgy látszik, hogy nagyon szép volt, de eléggé durva természetű is. Berlioz elvégre is nagyon kevéssé ismerte s alig háromszor-négyszer találkozott vele igen hosszú időközökben. Idősebb volt, mint Berlioz s körülbelül 70 éves lehetett, mikor Lyonban látta utószor s ájulva hullott a lábai elé. Meylonban történt, az lsére völgyében, mikor az a hölgy először előtte megjelent;

lábán apró piros cipő volt. A leány akkor tizenhét, ő pedig tizenkét éves volt. Ez a látomány
soha sem törlődött ki az emlékezetéből. «Nem, az időnek nincs hatalma; az új szenvedélyek soha sem űzik el az első szerelmet!» Estelle volt a neve, de neki mindig csak nympha volt, Saint-Eynard hamadryája, Stella Montis.



Ezt a nevet írta emlékiratai utolsó sorába; valószínűleg ezt suttogta végső leheletével is.



 



FŐVÁROSI LAPOK, 1894. június 10. (159. szám) 



*Reyer (1823-1909), valódi neve Louis Étienne Ernest Rey, francia zeneszerző és író.(Megj., A.)


Berlioz újratemetése • 1412017-12-14 12:41:36

Győry János:



BERLIOZ (1803-1869)  



(Az újságcikk, születésének százötvenedik évfordulójára készült)



Ha van művész, akinek mellőzéséért a múlt társadalma mélységesen felelős, így a francia Hector Berlioz bizonnyal az. Mozartot vagy Schubertet sem érte annakidején kisebb megaláztatás vagy mellőzés. Az utókor azonban igazságot szolgáltatott nekik. Ám Berlioz még a legelemibb «kötelező elégtételt» sem kapta meg utókorától.



A századvég németországi Berlioz-kultusza is csak átmeneti volt. Életében egy-két külföldi sikere is inkább erkölcsi sikernek mondható, igen gyér műértő közönsége is inkább a megdöbbenés és a csodálkozás izgalmával távozott koncertjeiről, semmint az objektív méltánylás gondolataival. Sikere, amely egyúttal anyagi is, egyetlen egy volt: Oroszországban.



«De te megmentettél, Oroszország!» — írja emlékirataiban arról a muzikális népről, amely nemcsak alkotói önbizalmát adta vissza, hanem anyagi egyensúlyát is helyrebillentette.



Rejtély volt kortársai szemében, még a művéhez oly nagy szeretettel közeledő, szenvedéseivel, szertelenségeivel és balsikereivel emberien együtt érző Liszt Ferenc és Schumann szemében is. És rejtély mindmáig, legkivált a Nyugat előtt.



Egy Lyon és Grenoble közt fekvő dél-francia kisvárosban 1803. december 11-én született, ahol atyja jó-nevű orvosként működött. Szülei Párizsba küldték orvosi tanulmányokra. Berlioz jövendő pályáját azonban már gyermekkorában eldöntötte az a fuvola és az a gitár, amely még odahaza, a családi lim-lom között akadt kezébe, s melyek segítségével már gyermekfővel próbálgat a környékbeli pásztordallamokhoz hasonlókat komponálni. Nagy nélkülözések árán végzi zenei tanulmányait, s hogy elnyerje a kiváltságosak sorába való felvételt, a római ösztöndíjat, olyan művet kell komponálnia, amely tetszik majd az ösztöndíj felett döntő zsűrinek, vagyis hagyományosat, formalisztikusat, élettelent, azaz rosszat. A kamaszos csíny sikerül, de Berlioz tüstént elégeti a mű kéziratát.



Aránylag nyugalmas hónapok Rómában, majd az alkotás és az érvényesülés percre sem szünetelő láza. Állandó tűz emészti, a meteor életét éli, hirtelen fellángolások és sebes zuhanások közepette. A folyamatos, a kitartó építés hétköznapjait soha sem ismerte.



Akárcsak Balzac, egy mesebeli bőség szüntelen vágyában él, s mint Victor Hugo, a szenvedő emberiség nagy zokszavát akarja visszhangozni, hang, szín, forma, szó és mozdulat, természet és ember széttagolhatatlan egységében.  



Magánélete: keserű könnyek.  



A romantikus költő jellegzetes élete ez, évtizedeken át imádja egy színésznőben a szerepeit, Opheliát és Júliát, egy kezdő énekesnőben azt, hogy majd ő alakít belőle nagy művésznőt.



Gyötrődik, vívódik önmagával, nemcsak az élet viszontagságai — a beteg feleség, a szörnyű adósságok a soktagú zenekarért és közönybe fult koncertekért — emésztik, hanem önmaga is emészti önmagát.



Amidőn legnagyobb arányú zenekari művét, a júliusi forradalom hőseinek emlékére írt «Gyász és diadal-szimfóniát», magasztos hazafiúi lelkesedése csodás remekét vezényli a párizsi utcán (a mű a modern szabadtéri muzsika első terméke), — Lajos-Fülöp gárdájának durva dobpergése némítja el, azt a költőt, aki magános létére a legmerészebb kísérletet tette, hogy a tömegnek zenét alkosson. A muzsikát a francia nemzet legnagyobb zenésze sohasem oktathatta hazájában. A burzsoá Franciaország csupán egy szerény könyvtárosi állást kínált neki. Mellőzötten, félreértetten, magára hagyatva halt még hatvanhat éves korában.



Berliozt a közönség elsősorban, mint a nagyzenekar komponistáját ismeri.



Mind a kamarazenével, mind a zongorával Berlioz idegenül áll szemben. A monumentalitás ihleti kezdettől fogva. Heine mondotta róla, hogy a zengő anyagból keleti piramisokat, eltűnt mesés birodalmakat és kipusztult állatfajokat támasztott életre. A mai nagyzenekarnak valóban ő az első mestere a zeneirodalomban.



Művészetének történelmi jelentősége, hogy szimfonikus műveinek gondolati, tartalmi mondanivalóját programban közli a hallgatóival.



E program-zenei törekvéseinek következetes kialakításával rendkívüli mértékben kiszélesítette a zenei kifejezés határait. Számos művéhez írt program-vázlatot, sőt legismertebb kompozíciójához, a «Fantasztikus szimfóniá» -hoz, részletes cselekményt. Ez utóbbi műve például egy művész szerelmének tragikus történetét adja vissza: szenvedélyes ábrándozásai közben jelenik meg előtte egy elképzelt női alak, akit karcsú, kígyózó dallam ábrázol, elérhetetlenül, s a végtelenbe tűnőn. Ettől fogva a dallam állandóan kísérti. Berlioz maga «rögeszmének nevezi a mű minden egyes tételében, az élet különböző helyzeteiben vezérmotívumként vissza-visszalopakodó melódiát.



A «Harold Itáliában» című szimfóniához is hozzáképzel Berlioz egy hasonló irodalmi vázat: Byron híres költeményének hősét állítja elénk, akinek érzelmei túlnőnek a valóság keretein.

Berlioz e programokat azért szerkesztette, mert élt benne a zene újszerű beszédességének a vágya, s az a vágy, hogy az akkor feltörekvő új közönség minél szélesebb tömegeihez szólhasson zenéjével.



Nagyszabású életművet hagyott az utókorra. Mindent elsöprő, valóságos láva folyamok hömpölyögnek «Requiem» -jének óriásira méretezett fúvószenekarából és énekkórusaiból. Sok zenészt meglepett annakidején, hogy Beethoven IX. szimfóniája után még lehetséges volt fokozni a gigászi méreteket.



Csodálattal emlegetjük «Faust elkárhozása» című dramatikus legendája formai-gazdagságát, folklorikus sokrétűségét (még a Rákóczi-induló is helyet talált ebben a furcsa műben, amely félig oratórium, félig opera), a mese képzetet világának mágikus harmóniáit, a



«Krisztus gyermekkora» című, a régi francia népi karácsonyi énekeket feltámasztó oratórium egyszerűségét és tiszta áhítatát, nyitányait, így a leggyakrabban játszott «Római karnevál» ujjongó tömegének ábrázolását.



Csodáljuk rendkívül gazdag és színes zenekarát, merész és sok-sok árnyalatot és hangulatot felidéző hangszer-kombinációit. A hangszerelésnek kiváló teoretikusa volt, elméleti műve ma is alapja, hangszerelési ismereteinknek.



S végül, csodáljuk írókésségét, sok-száz ragyogó zenekritikáját és emlékiratait. Romain Roland az Emlékiratokat a legszebb könyvnek tartja, amelyet művész valaha önmagáról írt.

Szimfóniáin és oratóriumain kívül írt operákat is: egy sokat vitatott, viszontagságos zenedrámát Benvenuto Celliniről, két Trója-tárgyú operát, s egy Beatrix és Benedek című derűs daljátékot Shakespeare «Sok hűhó semmiért» című vígjátékéból. Igazi zeneszerzői énjét azonban valahol a két műforma, az opera és a szimfónia közt kell keresnünk, legeredetibb művében, a zenekarra, ének-kórusra, szólóhangokra írt «Romeo és Júliában,» melyet ő maga dramatikus szimfóniának nevez.



Ám a műfaji meghatározás koránt sem meríti ki lényegét.



A hanganyaggal szervesen vegyül itt a vizuális képzet, a dallammal a mozdulat, az illúzióval a valóság. Hirtelen hangulatváltásait is ebben az egységben kell néznünk, továbbá bonyolult műformáit, melyek csúcspontjára, a drámai szimfóniának nevezett Romeo és Júliára ráillenek a legellentmondóbb műfaji meghatározások.



Schumann közelítette, értette meg leginkább ezt a művészetet. Berlioz — szerinte — «eredetiségével minden létezőtől különbözik,» «... minden filiszterek réme».



Egyik kritikusa szerint nem zenész ő, hanem maga a zene, mert valósággal zsákmányává válik a muzsikának, teljességgel feloldódik benne. Oly légkört teremt, melyben nem tudjuk többé megkülönböztetni az alkotót alkotásától.

 



Berlioznak, a magyar nép számánál különösen kedves alkotása a Rákóczi-induló, a zeneirodalom egyik legszebb forradalmi indulója, az elszántság, a fegyelem, a harag és a diadal nagyszerű szimfonikus megszólaltatása. 1846. évi pesti szereplésével függ össze ez a remekmű. Itt vezényelte az elnyomó Ausztria ellen tüntető lelkes pesti közönség ujjongásai közepette. (Ő maga azt írja, hogy Pestre, utazta előtt Bécsben egy ismeretlen és az osztrák hatóságoktól való félelmében magát megnevezni nem akaró, magyar hazafitól kapta meg, a Rákóczi-induló kottáját. Más feljegyzések szerint Erkel révén, Pesten került Berliozhoz az induló kottája, s dolgozta fel hihetetlen gyorsasággal a bemutatóra.)



Nem túlzás, ha kimondjuk, hogy a nagy francia komponista kétségkívül hozzáadott valamit a szabadságharcra készülő nemzet lelkesedéséhez. Utólag beledolgozta a Rákóczi-indulót Faust elkárhozása című művébe, amelyet ittlétekor még egy magyaros táncdallammal is gazdagított. Az induló kéziratát is reánk hagyta, majd évek multán, amidőn újabb simításokat végzett rajta, az új, a végleges partitúrát is el akarta juttatni jeles barátjához, Erkel Ferenchez, de — mint levelében írja — attól tartott, hogy az osztrák rendőrség el fogja kobozni! A mi zenénk is hozzáadott tehát a annak a Berlioznak nagy művéhez, aki még 1860-ban is aggódva figyelte nemzetünk sorsának alakulását,

 



SZABAD NÉP, 1953. december 11.(XI. Évfolyam, 345. szám)


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 4242017-12-14 11:09:29

És ismét egy összefoglaló írás Német Mária életútjáról, amely nemcsak a kezdetekről, hanem annak befejezéséről is szól: 



 „Németh Mária, 1898. március 13. Körmend -1967. december 18. Bécs. Magyar szopránénekes, elsősorban olasz repertoárral. A két világháború közti időszak világhírű drámai szopránja.



Iskoláit Körmenden kezdi, majd a pozsonyi kereskedelmi iskolában érettségizik. Tanítónő lesz, közben férje - Grünauer József - biztatására a budapesti Zeneakadémián Anthes Györgynél és László Gézánál tanult énekelni, majd Milánóban Giannina Russnál, Nápolyban Fernando de Lucianál és Bécsben Koschkowskánál. Első sikereit a Budapesti Városi Színháznál érte el. Első fellépése 1923. jún. 19-én volt Amelia szerepében volt (Verdi: Az. álarcosbál), vagy Goldmark Károly Sába királynőjének Szulamit szerepében.



1923-24-ben a Budapesti Operaház tagja.



1924-ben Franz Schalk szerződtette a bécsi Állami Operaházhoz (Wiener Staatsoper). Szép csengésű szoprán hangja és muzikális kultúrája miatt nagyra értékelték művészetét. 1925-től éveken át ünnepelt énekese volt a Salzburgi Ünnepi Játékoknak is. Gyakran vendégszerepelt Európa operaszínpadain, így Budapesten, Párizsban, Londonban, a milánói Scalában, de fellépett Kolozsváron és Szombathelyen is. Szombathelyi szereplései közül legemlékezetesebb a város szegényei javára 1933. szept. 8-án rendezett hangversenye.



Pályája kezdetén lírai és koloratúra szerepeket énekelt, majd fokozatosan tért át a drámai szoprán szerepekre. Repertoárja Bellinitől Pucciniig az olasz, Mozarttól Richard Straussig a német opera drámai szerepeire terjedt ki.



Elbűvölő hangja és figyelemreméltó énektechnikája lehetővé tette, hogy olyan teljesen különböző hangkarakterű szerepeket is elénekeljen, mint Constanza (Szöktetés), az Éj királynője (Varázsfuvola), Amelia (Álarcosbál) és Aida. Donna Anna (Don Giovanni), Rosca és Turandot szerepében korának legjobbjai között tartották számon. Sikerrel énekelt Richard Wagner szerepeket is mint például a Brünhilda.



 A Vas megyei Nemeskoltán a Vidos család által a XIX. században épített kastélyt Németh Mária és férje, Grünauer József, 1932-ben megvásárolta, a nyarakat a művésznő férjével mindig ott töltötte. Birtokán mintaszerű tehenészetet létesítettA II. világháborúban a visszavonuló német katonák az állatállományát elpusztították, többek közt ezért is ezért elhagyta Magyarországot. (A kastélyt 1949-ben államosították.) A házaspár Bécsbe költözött, és Németh Mária újra a bécsi Staatsoper tagja lett. Nyugalomba vonulása után énektanítással foglalkozott.



Rákban halt meg 1967-ben. Körmenden emlékét a róla elnevezett utca őrzi. Szülőházának helyét (1997. 03. 15-től Mátyás király utca 3. szám) emléktáblával jelölte meg az utókor.



(A Wikipédia, Szabolcsi Bence–Tóth Aladár: Zenei Lexikon. Bp.1965. Zeneműkiadó és körmendi helytörténet nyomán.)



Kiegészítésként megjegyzem, hogy Németh Máriáról, akit első meghallgatásakor a magyar Operaház zsűrije tehetségtelennek nyilvánított, külföldön oly nagy megbecsülést szerzett, hogy 1974-ben az ausztriai Kaiserebersdorfban is utcát neveztek el róla. Az interneten ezzel kapcsolatban az alábbi ismertető szöveg jelent meg:  



 „Nemethgasse (Kaiserebersdorf), 1974 benannt nach der Opernsängerin Mária Németh (1897–1967); die gebürtige Ungarin sang in den 1920er bis 1940er Jahren an der Wiener Staatsoper und war in der Zwischenkriegszeit eine der führenden Sopranistinnen. Mit ihrer bemerkenswerten Stimme und Gesangstechnik brillierte sie vor allem in Mozart-Opern, feierte aber auch Erfolge in Opern von Richard Wagner.“



Grab von Maria Nemeth-Grünauer



Német Máriának (Maria Nemeth-Grünauer) és férjének közös sírja a Döblingi Temetőben (Gruppe 32, Reihe 1, Nummer 1A).


Berlioz újratemetése • 1392017-12-13 14:02:57

Berlioz: Római karnevál - nyitány (1837.)



A mai hangszerelés atyamestere, a mesteri hanghatások virtuóza és a programszimfónia megteremtője ebben a művében «Benvenuto Cellini» című operájának hangulatát örökíti meg koncertnyitány formájában. (Az opera cselekménye ugyanis Rómában, farsang idején játszik.)



Sikere oly nagy volt, hogy nemcsak koncerttermekben adták, hanem a Benvenuto Cellini II-ik felvonása előtt is, mint második nyitányt. Berlioz aránylag kis zenekart foglalkoztat, de ez elég arra, hogy a legváltozatosabb színeket ki tudja keverni palettáján.



Programjáról maga a szerző tájékoztat bennünket. Áradozó jókedv hangja csendül fel a vonósokon — ez jelzi a karnevál kezdetét. Mámoros tömegek hömpölyögnek az utcán. Az angol kűrt egy szerelmes ifjú epedő dalát tolmácsolja a vonósok pengető, majd tremoló-kísérete mellett. Kérésére a fuvola ad igenlő választ s a két téma a brácsa és fuvola, izzó duettjében egyesül. A szerelmi kettőst megzavarja a farsangoló nép zajongása. A karnevál-téma folyton erősbödik, a zűrzavarban fölcsillannak az eddigi témák, előbb kánonszerűen, később humoros fugatóval. A farsangi mámornak gondtalan tobzódását fantasztikus zenei hatásokkal illusztrálja Berlioz muzsikája.



 



A ZENE, 1927. 11. szám.



[Az egész opera, remekmű!, megj. A.]


Berlioz újratemetése • 1382017-12-13 13:34:41

BERLIOZ: „Rákóczi indulójának centenáriuma” (1846-1946)



 



A Magyar-Francia Társaság hétfőn este emlékhangversennyel ünnepelte meg századik évfordulóját annak, hogy Hector Berlioz — az újabb francia muzsikának ez a rendkívül érdekes és Debussy mellett kétségtelenül legszámottevőbb egyénisége — 1846. február 7-én (vagy, 9-én) Pestre érkezett és 15-én a Vigadó nagytermében bemutatta a Rákóczi-indulóra készült saját zenekari feldolgozását. Sajnos, a zenetörténészek nem tudták kétséget kizáróan megállapítani, vajon ki juttatta Berlioz kezéhez az induló dallamanyagát!



Annyi bizonyos, hiszen Berlioz maga írja egyik levelében, hogy ő az induló ragyogóan zengzetes hangszerelését Bécsben, az eljövetele előtti éjjel vetette papírra!



Dicsérendő, szép elhatározás volt, hogy ezt az operaházi estet teljes egészében Berlioz műveinek megszólaltatására fordították.



Lukács Miklós karmester a «Benvenuto Cellini» -nyitányt vezényelte és Varga Lívia nemes-csengésű énekét kísérő Ferencsik János a «Faust elkárhozása» három részletét adta elő, közöttük magát a jubiláló indulót.



Komor Vilmos végül a «Fantasztikus szimfóniá» -val remekeltette a Filharmonikusokat, aminthogy a mű értelmezése legjobb teljesítményei közé tartozik.



Dicsérendő volt ez a reprezentatív ünneplés minden politikai vonatkozásától függetlenül is, mert Berlioz most, száz év után, még mindig ugyanoly mostohán kezelt zeneszerző, amilyen egész életén át volt. Aminek oka kétségtelenül az, hogy szerzeményei mindmáig megőrizték merőben sajátos és nem könnyen hozzáférhető hangulatukat. Külön világ ez, - a forradalmiságnak és hagyománytiszteletnek, az ideges érzékenységnek és bátor lendületnek különös keveréke. A nagyszabású művek világa ez, aminthogy ezt a zeneköltőt, illetőleg zenefestőt mindvégig csak a nagyszerűség lelkesítette, akár a külső méretek, akár a benső eszmei elképzelések tekintetében.



Oltványi Tibor, a Magyar-Francia Társaság elnöke emlékbeszédében méltatta az ezeréves magyar-francia kultúrkapcsolatokat.



Szünet alatt Hűvös László hatalmas Berlioz-fejszobrát mutatták be az Operaház előcsarnokában, ahonnét ez a valószínűleg hiteles arckép után készült kőszobor a Károlyi-kertbe kerül. Ezek a zárkózott és éles arcvonások jól jellemzik a borús életű zeneszerzőt, akit kortársai főként csak szigorú és szellemes zenekritikusi tevékenységéből ismertek. Cikkeitől féltek és félelmüket a zeneszerzőn torolták meg.



J. S.



VILÁGOSSÁG, 1946. június 20. (2. Évfolyam, 127. szám)


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 4232017-12-13 10:09:37

PESTI NAPLÓ, 1931.06.09.:



Németh Mária

a Turandot címszerepében Londonban



—Egy magyar művész nagy sikeréről van szó! — állapította meg az angol kritika

London, június.



(A Pesti Napló londoni szerkesztőségétől)



Németh Mária Londonban döntő sikert aratott a Turandot címszerepében!

A Covent Garden idei olasz szezonjának középpontjába állították a Puccini-operát és az előadás kiemelkedő eseménye Németh Mária fellépése volt. S számunkra talán a legfontosabb, hogy az angol sajtó Németh Máriában, a bécsi állami Operaház híres énekesnőjében, kifejezetten: a magyar művészt ünnepelte! A magyar művész sikere pedig igen nagy propagandaerőt jelent számunkra.



— Rengeteget énekeltem ebben a szezonban, — mondja nekünk az előadást követő reggelen, Hyde Park Hotel-beli lakosztályában a művésznő. — Az 1930-as esztendőben összesen száz fellépésem volt, ami egy operaénekes számára öt hónap alatt mérhetetlenül sok munkát jelent. Pénteken énekeltem utoljára Turandot-ot Londonban s — hétfőn már Bécsben énekelek újra.



— Az idén eddig öt új operát tanultam be. Évek óta alig pihenek. Augusztus 22—25 és 28-án tartom meg az osztendei hangversenyeimet, azután hat hétig egy hangot sem fogok énekelni...



A londoni sikerre tereljük a beszélgetést.



— Istenem... siker! Az ember kiáll a színipadra valami különös transzban s amikor felcsendülnek a felvonás után az első tapsok, csak akkor révedezik, akkor remeg végig rajta, hogy nem álomvilágban van, hanem él és örül sikerének...



Elmondjuk, hogy egészen szokatlan, hogy a Covent Gardenban egy énekesnőt, egyetlen felvonás után, tizenötször tapsoljanak ki.



— Tisztában vagyok az értékével annak, amit Londoniban elértem és én az ilyen sikert is arra használom fel, hogy tovább tanuljak, javítsam és tökéletesítsem magamat.



Az együttesre terelődik a szó:



— Nagyszerű volt az együttes. Partneréin, Cortis úr, a tenorista, a csikágói nagy opera első énekese. Madame Norena, skandináv származású nő, régi ismerősöm:

Monte Carlóban léptünk fel együtt s a basszista, Fernando Autori, a milánói Scala-ban énekelt velem együtt. Autori nagyszerű énekes, nagyszerűbb színész, s emellett — a világ egyik legismertebb karrikatúrarajzolója. A Covent Garden helyiségeiben, az olasz szezon alatt — külön kiállítást rendeztek rajzaiból.



Az angol lapok egyöntetűen megállapították, Németh Mária hangjának dicsérete mellett, hogy — rendkívül »attractive« jelenség s hogy »nagy kosztűmje« milyen csodálatos művészi produktum.



— A közönség csak arról tud, — folytatja Németh Mária — hogy az ismert operaénekeseknek milyen magas a fellépti díjuk, de azt nem tudja például, hogy — mennyibe kerül egy ilyen kosztűm. Az enyém például 25.000 osztrák sillingbe került s tisztíttatással, javíttatással együtt már benne van vagy 35.000 sillingembe. És azt sem tudja a közönség, hogy micsoda mérhetetlen teher egy ilyen nehéz ruhát cipelni és végigénekelni egy zeneileg és énekileg olyan nehéz felvonást, mint a Turandot második felvonása ...



Vége, az interjúnak, a művésznő ráköti selyemsálját a nyakára és most már csak hallgatja, amikor a férje arról beszél, hogy: a felesége mennyit dolgozik.



Lóránt Mihály.“



Turandot: II. felvonás - "In questa reggia"


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 4222017-12-13 10:06:19

PESTI NAPLÓ, 1930.05.08.:



Németh Mária másodszor is nagy sikerrel lépett tel a Scalában. A milánói Scala Németh Máriát első fellépésének nagy sikere után újabb fellépésre szerződtette. A művésznő vasárnap énekelte másodszor Turandot-t. Ez alkalommal Lo Giudice volt a partnere. Sikere ezúttal még nagyobb volt, mint első fellépésekor. Nagy áriáját a második felvonásban percekig tartó tapssal fogadta a Scala máskor tartózkodó közönsége, amely lelkesen ünnepelte a művésznőt. A második felvonás után nyolcszor szólította a lámpák elé, a darab végén pedig a közönség a helyén maradt és a magyar énekesnőnek hétszer kellett megjelennie a tapsokra. A Scala leszerződtette Németh Máriát a jövő tavaszra is. amikor a Bellini-centennárium alkalmával ő énekli Norma szerepét. Azonkívül kétszer lép fel az Aida-ban és háromszor a Trubadur-ban. A jövő szezonra ezenkívül Torinóba. Nápolyba és Rómába az operába is leszerződtették és tárgyalások folynak barcelonai és buenos-airesi vendégszereplése ügyében is.“


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 4212017-12-13 10:03:02

Néhány bejegyzés erejéig még visszatérek a Németh Máriával kapcsolatban írtakra, hiszen eddig csak a kezdetekről szóltam:



ESTI KURIR, 1928.11.25.:



"Németh Mária vendégfellépései. December másodikán kezdi meg vendégfellépéseit az Operaházban Németh Mária. A művésznő elsején érkezik Budapestre és három estén lép fel parádés szerepeiben az Operaházban. Vasárnap, másodikán a Don Juan Donna Annáját játssza, 6-án csütörtökön Hunyadi Lászlóban énekli Szilágyi Erzsébet szerepét, azután pedig Mozart operája, a Szöktetés a szerályból kerül színre, amelynek fő női szerepét Németh Mária énekli, míg partnere Pataky Mihály lesz; az előadást Schalk vezényli. Hogy Németh Mária meddig marad Budapesten, még bizonytalan. Valószínű, hogy a hármas, fellépését hosszabb budapesti tartózkodással köti össze.“



Maria Nemeth, dramatic coloratura, "Martern aller arten" Entführung aus dem Serail (1929)


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 4202017-12-13 09:51:46



GEYER STEFI hegedűművész



Budapest, 1888. január 28 – Zürich, 1956. december 11.



MAGYAR ÉLETRAJZI LEXIKON (1967):



Geyer Stefi (Bp., 1888. jún. 23. —Zürich, 1956. dec. 12.): hegedűművésznő, ~ József orvos és hegedűs leánya, ifj. ~ József húga, Hubay Jenő tanítványa. 1895-ben lépett fel első ízben nyilvánosan. 1902-től számos hangversenyutat tett európai és amerikai városokban. 1911-től 1919-ig Bécsben, majd Zürichben élt, ahol mint Svájc egyik legkiválóbb hegedűművészét tartották számon. 1934-től a zürichi konzervatórium tanára. Néhány évig egy vonósnégyes-társaságot vezetett. 1953-tól a Paul Sacher által vezetett zürichi Collegium Musicum zenekar hangversenymestere volt. Egyike a legnagyobb m. hegedűsöknek, Hubay mesterisk.-jának első, világsikert aratott növendéke. Klasszikus és romantikus művek előadásával tűnt ki. 1906-tól közeli kapcsolatban volt Bartók Bélával, aki számára írta posztumusz hegedűversenyét. Levélváltásuk fontos zenetörténeti dokumentum. — M. Kisebb hegedűdarabok. — Irod. Demény János: Bartók Béla levelei (Bp., 1948-1955).”



Ld. még: Pethő Csilla írását itt és a „Bartók szellemisége” topic 253. és 254. sz. bejegyzését.


Bartók Béla szellemisége • 2542017-12-13 09:34:30

Béla Bartók - Violin Concerto Nº1 Dedicated to Stefi Geyer


Bartók Béla szellemisége • 2532017-12-13 00:40:54

A szívhez szóló Bartók,



Geyer Stefi emlékére

 



Szabadi Vilmos beszél terveiről



A Hungaroton Classic egyik újdonsága Bartók két hegedűversenyének felvétele.



E két műről együtt még sohasem készítettek magyar művészekkel digitális felvételt. A CD egy-két hete már a boltokban van. A szólistát, Szabadi Vilmos hegedűművészt kérdeztük róla.



A II. hegedűversenyt „a” Bartók-hegedűversenynek szokták említeni. A fiatalkori I. hegedűversenyről mit kell tudnunk?



- Bartók nagy szerelmének, Geyer Stefi hegedűművésznőnek ajánlotta a darabot. Közös emlékeik sokaságát komponálta bele. A kéziratot elküldte Geyer Stefinek, aki - bár szakított Bartókkal - haláláig nem adta ki a kezéből. Így a darabot csak 1958-ban mutathatták be, Svájcban.



Magyarországon alig hangzik el, a nyugati koncerttermekben viszont rendszeresen.

- Érdekes, hogy - a megszokott háromtételes formától eltérően - ez a mű csak kéttételes.

- Eredetileg háromtételesre tervezte, azután, rádöbbent, hogy Geyer Stefi portréját két ellentétes képben tudja megfesteni. Az első tétel vallomás a szép-lányhoz, a szerelem idealizált tárgyához. „Kizárólag a szívemből írtam” - jegyezte meg Bartók. Nem ismerek még egy olyan hegedűversenyt, amely ilyen erős érzelmi töltésű, ennyire szívhez szóló dallammal kezdődne. A második tétel inkább a virtuóz hegedűművészt mutatja be.



- A II. hegedűversenyt is most vette fel először?



- A művet 1984-ben tanultam meg, mégpedig abból a kézirat-fénymásolatból, amelynek eredetijét Székely Zoltán őrzi Amerikában. (A szerző a darabot barátjának, Székely Zoltán hegedűművésznek ajánlotta, ő is mutatta be 1939-ben Amszterdamban.) Ezt az utolsó verziót tartalmazó kéziratot összehasonlítottam a forgalomban lévő angol kiadással, amelyből mindenütt a világon játsszák a darabot, és 97 hibát találtam! A Hungaroton Classic felvételén természetesen a hiteles változatot szólaltatjuk meg a Magyar Állami Hangversenyzenekarral, Ligeti András vezényletével.



- Milyen más felvételen dolgozik mostanában?



- A legfrissebb termés a leendő Bartók-sorozat folytatásaként egy újabb CD (ugyancsak a Hungaroton Classic kiadásában), amely az ifjúkori hegedű-zongora szonátát és a híres, Yehudi Menuhin számára írt hegedű-szólószonátát tartalmazza, tehát Bartók egyik első és egyik utolsó művét.



- A hanglemezfelvételek mellett milyen koncertekre készül?



- Ma este a Zeneakadémián Bruch: „Skót fantáziáját” játszom a Magyar Állami Hangverseny- zenekarral, Jurij Szimonov vezényletével. Azután New Yorkban és Washingtonban adok koncerteket, életemben először. Azután Olaszországban turnézom, majd készülők angliai és írországi koncertkörutamra.



Solymosi Tari Emőke



NÉPSZABADSÁG, 1994. december 1. (52. Évfolyam, 282. szám)


Berlioz újratemetése • 1342017-12-12 23:46:29

„Húszezer frank”



Írta: SURÁNYI MIKLÓS*



 



 1.



Henriette (Harriet) Smithson nemrég még egyike volt a legünnepeltebb színésznőknek. Most együtt nyomorgott az urával, Hector Berlioz zeneszerzővel, egy kicsinyke, Montmartre-i utcai kétszobás lakásban, amelyben alig fért el az ütött-kopott vén zongora, amelyen most Berlioz a Benvenuto Cellinit komponálja. Néha felmásztak hozzá Liszt, Chopin, Hiller, Habeneck és ilyenkor tele volt a kis hajlék a legmagasabb zene géniuszával. De kenyér nem volt a hajlékban.



Az utóbbi időben csapás-csapás után érte őket. Berlioz pártfogója: Bertin zeneműkiadó megvont tőle minden segítséget. A Benvenuto Cellinit nem tudja befejezni. E helyett ontja a cikkeket a lapoknak és azok árával törlesztgeti azt a húszezer frank adósságot, amelyet Henriette-el hozományképpen kapott. Ez különösen az asszonyt keserítette el. Henriette szíve megtelt embergyűlölettel. Sokszor eszébe jutott Paganini, aki nem jött el a koncertjére s a koncert e miatt csak mérsékelt hasznot hozott.



Paganini szívtelen, zsugori, aki eladta lelkét az ördögnek — mondta szívből jövő gyűlölettel.

— Jól teszi, hogy fogához veri a garast. Ha megvénül, kiállhat az utcasarokra muzsikálni. A világ hálátlan.

— De most milliói vannak és tőlünk mégis sajnált egyetlen fellépést. Úgy hallom, gégerákja van. Az Isten keze! ...


— Ne bántsd szegényt. Szörnyű az élete.

— A feleségét koplaltatja.



Rágalom. Lám, a fiát, a kis Achillinot imádja.

— De az anyját mégis elkergette.

— Az asszony már régen meghalt.

— Ha meghalt, akkor az a vén varázsló küldte el a másvilágra.

— Ostobaság!

— Tőle minden kitelik. Én mindent elhiszek róla. Azt is, hogy a feleségét megölte.

— Ugyan!

— Azért ült öt évig börtönben.

— Badarság.

— Igen, ott tanulta meg őrdöngős mesterségét. Éjjel-nappal gyakorolt.

— Öt év alatt a hegedűhúrok elkopnak és szétfoszlanak.

— De nem az ő húrjai.

— Miért éppen az övéi?

— Nem hallottad, miből csinálja ő a húrjait?



Berlioz felugrott és összecsapta a kezét.

— Ó, te egy-ügyű liba. Hát te is elhiszed azt a dajkamesét?



Henriette arra a sötét legendára célzott, hogy Paganini a feleségét felboncolta s a szegény asszony beleiből sodorta magának a hegedű húrjait. A babonás angol asszony most annyira gyűlölte a boszorkánymestert, hogy ezt a képtelenséget is őszintén elhitte.



— Akár igaz, akár nem igaz, Paganini az egyetlen ember, aki segíthetett volna rajtunk — ismételgette keserűen.

Berlioz is elborult.


— Paganini, Paganini!



Az asszony szeme tele lett könnyel.

— Tudod-e, hogy mennyi a pénze Paganininek?

— Paganininek milliói vannak.

— Milliói?



Most az asszony kérdezősködött.



— Hektor! Mondd meg őszintén, csakugyan olyan nagy művész az a Paganini?



Berlioz tanácstalanul nézett felfelé a mennyezetre. Felhúzta a vállait és kiterjesztett két karjával az ég felé mutatott.

— Művész? Azt nem tudom. De annyi bizonyos, hogy a világon senki sem tudott soha és nem is fog tudni úgy hegedülni, mint ő. Nem tudom, nem nagyobb dolog-e ez, mint zenét komponálni.

— Bizonyára nem
— szólt közbe vigasztalóan az asszony.



Berlioz keserűen nevetett.

— Hát jó. De azt csak nem tagadod, hogy másfél vagy kétmilliót összehegedülni nagyobb dolog, mint operát írni?



2. 



Berlioz egy idő óta megint szorgalmasan dolgozott a Benvenuto Cellinin. Akkor harmincöt esztendős volt és mindent ettől a vígoperától várt. Titokban arra gondolt, hogy ő is milliókat szerez magának és azt mind Henriette lábaihoz rakja, ö nem gyűlölte Paganinit, csak irigyelte. És meg akarta tanulni tőle, hogyan kell másfél milliót szerezni.



A sors másképpen akarta. A Benvenuto Cellini megbukott Párizsban. Rettenetes katasztrófa volt ez. Néhány esztendővel azelőtt még mindenki Berliozban látta Beethoven utódját. A fiatal zeneköltő maga is. Igaz, hogy körülbelül húsz esztendeje egyebet sem tett, mint dolgozott és koplalt. De közben megnyerte a római díjat és néhány művével világhírre tett szert. Ám úgy látszik, a múzsák is hamarosan elfordultak a koplaló embertől.



A Benvenuto Cellini bemutatója után testben és lélekben összetört és öngyilkosságra gondolt Ezt nem mondta senkinek, de Henriette le tudta olvasni borongós homlokáról, lázas szeméről és keserű arckifejezéséről. Az asszony néha odacsalta hozzá a barátait. Azok megrendültek a rom-ember láttára. Elhatározták, hogy valamit mégis csak tesznek az érdekében. Néhányan összeálltak és kibérelték a konzervatórium nagytermét, hogy abban hangversenyt rendezzenek Berlioz felsegélyezésére.



Berlioz félénken indítványozta:

— Talán fel kellene kérni Paganinit.



Az asszony sikoltva tiltakozott ez ellen. Liszt is ellenezte. Ez túlságos megalázkodás volna a fekete csontváz, az olasz varázsló, a lelketlen uzsorás pénze és népszerűsége előtt.

A párizsi lapok beharangozták, hogy Berlioz az estén maga vezényel. Senki sem hitt a koncertek sikerében. Berlioz keserű mosollyal vette tudomásul, hogy barátai könyöradományokat akarnak gyűjteni neki és az első koncertre nem is ment el. A teremben néhány tucat ember lézengett és ez a néhány tucat ember megállapította, hogy Berlioz határozottan hanyatlik. Pedig ugyanazokat a Berlioz-darabokat játszották, amelyekért valaha istenítették. A Haroldot, a Lear király megnyitóját és a művészéletből vett epizódokat. Mindenki bosszankodott és szidta Berliozt, hogy nem jelent meg a saját hangversenyén. Barátai súlyos szemrehányásokat tettek e miatt.



Berlioz már azt sem tudta, hogy mit cselekedjék. Kétségbeesett, ijedt, gyámoltalan és határozatlan volt. Furdalta a lelkiismerete és a második koncertre mégis elvonszolta magát. Megjelent a hangversenyen és elfoglalta a karnagy helyét. Szánalmas látvány volt. Sápadt, éhes és reszkető. Most csakugyan úgy festett, mint egy bús flamingó. Ahogy föllépett a dobogóra, néhány bágyadt üdvözlés és gyér taps köszöntötte. Berlioznak mindegy volt minden. Dirigált. A hangulat kissé felemelkedett. A híres Fantastique első ütemei alatt azonban csoda történt. Vannak még csodák. 



3.



A hallgatóság izegni mozogni kezdett. Az emberek minduntalan hátratekintgettek. Homályos volt az egész terem, mert takarékoskodtak a gyertyákkal. Hátul, a legvégén, a balsarokban már szinte csak a körvonalait lehetett látni néhány hallgatónak.



Az emberek mégis folytonosan odatekintgettek. A sarokban, egyedül sötéten és titokzatosan gubbasztott valaki. Valami túlvilági lény. Aki látta, annak Rembrandt jutott az eszébe. A rembrandti félhomály, amelyben egy halott feltámad. A halottaiból feltámasztott Lázár ült ott a sarokban, feketén, sápadtan, mély gödrökkel a szeme alatt, lefittyedt ajakkal, koponyájából kimeredő hatalmas orrát a mellére csüggesztve. Feketébe öltözött csontváz. A keze lelógott egész a földre. Olyan látvány volt, hogy mindenkiben meghűlt a vér. Pokoli fantom. És a fantom szeméből csorogtak a könnyek.

Egy halott, aki él és potyognak a könnyei.



— Ki ez?

— Paganini.



A hallgatóságon végigfutott a borzalom. Paganini itt van, hallgatja Berliozt és sír.

Mindenki észrevette Paganinit, csak Berlioz nem, aki reményvesztetten, mint egy haldokolva pihegő sas, úgy lengette karjait a karnagyi emelvényen. A Fantastique véget ért és utána dermedt csendben moccanni, sem mert senki. Mindenkit megbénított a pillanat borzalmas fensége. Csak Berlioz nem vett észre semmit ebből a halálos meghatottságból. Tovább dirigálta a Haroldot, amely mind halkabb és halkabb sóhajokba enyészett el a partitúra végén. Utána csönd egy pillanatig.



A következő pillanatban azonban egetverő taps és ujjongás tört ki. Az emberek felugráltak és kendőiket lobogtatták. Az asszonyok sírtak. A sötét árnyék pedig onnan a balsarokból egész túlvilági hosszúságában és vékonyságában felemelkedett és Berliozhoz rohant. Odarohant és térdre esett előtte. A túlvilágiak, úgy látszik, nem tudnak beszélni, csak könnyezni tudnak és térdre omlanak az előtt, akik őket elragadták.



Berlioz rémülten nézte az előtte térdelő embert. Azt hitte, álmodik. Lehetséges ez? Lehetséges, hogy Paganini térdel előtte és Paganini sír? Hát Paganini is ember? Ez volt az első érzése. Aztán ő is könnyekbe tört ki. Hát a Harold egy Paganinit is könnyekre tud fakasztani? Hiszen akkor nem veszett el semmi! Akkor én, én, Hector Berlioz, még mindig Hector Berlioz vagyok!



Ez volt az a pillanat, amikor újra meghódolt Berlioz előtt az egész világ, a kiadók, a közönség, a múzsák, a barátok, az irigyek, a tömegek és mindenki megbocsátotta neki, hogy húsz év óta koplal.



Másnap megjelent Berlioznál Paganini fia, a kis Achilles. Húszezer frankot hozott apjától baráti ajándékképen. Húszezer frank! Tegnap Berlioz még nem tudta, hogy miből vásárolja meg a tejet és kenyeret, vagyis azt a bús ebédet, amellyel tovább tengeti nyomorult életét. És most húszezer frank ura, olyan húszezer franké, amelyet Paganini hegedült össze magának Londonban.



Hát mi ez? Vannak még csodák?



Párizs, amikor megtudta, hogy Paganini húszezer frankot ajándékozott Berlioznak, egyszerre remekműnek találta a Benvenuto Cellini operát. Húszezer frank szép pénz. Kerek summa. Nagy művész az a Berlioz.



 



BUDAPESTI HÍRLAP, 1935. február 15. (55. Évfolyam, 35. szám)



*Surányi Miklós (1882-1935), újságíró, író.



(Megj., A.)


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 4192017-12-12 18:30:30

J. Geyer Stefi.*



A csodagyermekdivat elején, vagy tizenhat évvel ezelőtt, a Vigadóban az egyetemi ifjúság valami matinéján egy bájos kis rózsaszínruhás leányka, Geyer Stefike, Bruchnak hegedűversenyét játszotta el. Gramofonlemez-produkció volt biz az, de olyan bájosan kezelte Stefi hangszerét, hogy az ember édességgel szerette volna, ezért megajándékozni.



Azóta csak ma volt alkalmunk meghallgatni Geyer Stefit. Azóta pedig-világbüszkeségünk lett. Hubaynak egyik pedagógiai diadala s mindnyájunknak öröme. Figyeltük mindig a róla szóló külföldi méltatásokat is, de amit csütörtökön a Zeneakadémiában J. Geyer Stefi művészete adott, meglepetésszerű volt.



Azt hisszük, Geyer Stefi a legnagyobb hegedűművész a nők között. Technikában, agyvelőben és érzésben egyaránt kiváló. És emellett magyar-lelkű művész is, ami nemcsak a Hubay művek előadásakor tűnt ki, hanem a Dvořak szerzemény és a Bach híres VI. szonátájának első tételében is. Dvořakban előkelően cigányos hangvételei és hangképzései voltak, a Bach-szerzeményt pedig ilyen hévvel csak magyar temperamentum bírja meg. Még Manen Joannak sem volt ebben a szerzeményben ez a szédületes tempója. Külön ki kell emelni, hogy a Dvořak emlitett szerzeménye „Poco lento” néven szerepelt a műsoron. Igen helyesen, mert ezt a csodaszép művet, amely a hegedűirodalom egyik gyönyörűsége, némely kiadásban „Humoreszk”-nek nevezik, ami tudatlanság. Egyébként a nyomtatott műsoron sok értelemzavaró sajtóhiba volt. Nem szabad ilyen könnyen bánni a nagy mesterek neveivel és műveivel. (P. V.)



 



NÉPSZAVA, 1916. március 3. (47. Évfolyam, 63. szám) 



*Ekkor még dr. Edwin Otto Sigismund JUNG, bécsi ügyvéd felesége volt. (megj., A.)


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 4182017-12-12 14:41:45

61 évvel ezelőtt, ezen a napon (1956.XII.12.) hunyt el a világhírű magyar hegedűművésznő GEYER STEFI.



                                                               *



Geyer Stefi, az egykori csodagyerek, nem akarja, hogy a gyermeke csodagyerek legyen

 



Beszélgetés a művésznővel a zeneszerzőkről, tanítványokról és az otthonáról 



Az utolsó hetekben valóságos népvándorlás volt Budapesten a hegedűművészekből. Minden héten két-három világnagyság játszott a pesti koncerttermeknek a pódiumain. És csodálatosképpen, a mostoha anyagi viszonyok dacára, állandóan szép házak hallgatták a nagy művészek muzsikáját. Most Geyer Stefi érkezett Budapestre, hogy, mint minden évben, az idén is fellépjen a budapesti publikum előtt.



Tizenhét esztendeje annak, hogy Geyer Stefi végleg elszakadt Budapesttől, de azért minden esztendőben visszatér egyszer és még a legcsábítóbb külföldi ajánlatok sem tudják meggátolni abban, hogy Budapest kimaradjon a műsorából.



Kedves, fekete asszony Geyer Stefi. Amint egyszerű úti-ruhájában ott ül nővérének Ferenc József-rakparti lakásán, igénytelen háziasszonynak a benyomását kelti és aki nem tudja, nem is sejtheti, hogy a világ egyik legjobb hegedűművésznőjével beszélget.

Nem tud már egészen jól magyarul; főleg olykor-olykor egy-egy szó nem jut az eszébe.



*

«Nem szabad csodálkozni — mondotta Geyer Stefi — ha néha megakadok egy pillanatra; bizony tizenhét esztendeje már annak, hogy nem beszélek folyton magyarul. Folyton? Néha egy esztendeig sem találkozom magyar emberrel és egy esztendő után is csak félórára látogat el hozzám valamelyik idegenben szereplő magyar művész.»



«Egész életemet utazással töltöm. Egy évben legfeljebb négy-öt hónapig vagyok odahaza. Különben minden évben koncertezem Hollandiában, Németországban, Franciaországban. Legutóbb Berlinben játszottam és most készülök Párisba.»



«Minden műsoromon játszom moderneket is és nagyon szívesen interpretálom a magyar zeneszerzőket. Csak az a baj, hogy a magyar zeneszerzők nem nagyon írnak hegedűre kompozíciókat. Hubay és Bartók a kedvenc magyar zeneszerzőim. A külföldiek közül talán leginkább Berget szeretem.»



*



«Ha odahaza vagyok Zürichben, akkor a tanítványaimnak szentelem minden időmet. Olyan tanítványaim vannak, akik már maguk is taníthatnak, mert a drága óráimat csak olyan tanítványoknak szánom, akikből lesz valaki.

— Az egyik tanítványom most koncertezett Amerikában, és mint írta, igen nagy sikere volt.»



*



«Talán érdekelni fogja, hogy a hétéves gyermekem is zenész lesz. Egyformám jól játszik hegedűn és zongorán, pedig senki sem tanította. Nem akarom, hogy csodagyermek legyen belőle. Nem akarom, hogy a gyermekévei tönkremenjenek. Játsszék, mulasson, mint a többi gyerekek. Ne tegyen nekem szemrehányást, ha egyszer nagy lesz, hogy elvettük a gyermekéveit, hogy megfosztottuk attól, ami soha többé vissza nem tér.»



«Nekem nem szabadna azt mondanom, hogy sajnálom azokat az éveimet, amelyeket a zene vett el tőlem gyermekkoromban, mert én nem maradtam csodagyermek, hanem később is megőriztem a zenei képességeimet, de mégis azt mondom: néha nekem is hiányoznak azok a napok, amelyeket a társaim játékkal töltöttek. És nekem is megártott bizony a fiatalkoromban végzett túlságos munka, pedig igen erős fizikumom volt.»



*

«Egy évvel ezelőtt voltam utoljára Budapesten. Történt azóta valami érdekes esemény Budapest zenei életében? Még ugyanazok a zenekritikusok?» — kérdezi Geyer Stefi, aki azután átveszi az intervjuvoló szerepét.



Egy esztendővel ezelőtt volt utoljára, de azért ismeri az összes zenekritikusokat.

Szereti őket.

Nem csoda. Nem volt soha semmi baja velük.

Jókat mond róluk.

Jókat írtak róla.

Nem erőltették meg magukat.


«Nem?»

 



Sós Endre (1905-1969), író, újságíró (megj. A.) 



AZ ÚJSÁG, 1928. november 25. (4. Évfolyam, 268. szám)


Évfordulók, jeles napok, születésnapok etc. • 5692017-12-12 14:26:45

Geyer Stefi hegedűestje



Geyer Stefi, a legnagyobb magyar hegedűművésznő, meglepően kisszámú közönség előtt, tartotta pénteki hangversenyét a Vigadó, nagytermében. Az érdeklődésének ez a váratlan megcsappanása annál meglepőbb, mert Geyer Stefi nem tartozik azokhoz a művészekhez, akik «csodagyermekségük» első babéraiból élnek s a későbbi esztendőkben már önmagukat másolják. Művésznőnk is csodagyermeknek indult, de csodagyermeksége csakhamar a legkomolyabb művészi törekvések korszaka váltotta fel. Ezek a törekvések mind előbbre vitték Geyer Stefit a költői elmélyülés és gazdagodás útján, legalábbis ezt bizonyítja a pénteki hangverseny, mely Geyer Stefit fejlődésének tetőfokán mutatta be, olyan művészi magaslaton, ahová a nálunk megforduló hegedűművésznők közül legfeljebb Alma Moodie* tudná követni.

 



Geyer Stefinek még a férfi-hegedűsök között is csak nagyon kevés riválisa akad. — Csodálatos hegedű rátermettségéről, technikájának nemes tisztaságáról és finom differenciáltságáról, tónusának érzékien lágy, zengő szépségéről felesleges külön megemlékeznünk. Sokkal jobban megkapott bennünket, az a rendkívüli költői erő, az a szigorúan fegyelmezett és mégis könnyedén árnyaló fantázia, mely interpretációit áthatotta. Íme, egy hegedűs, aki mélyen át tudja érezni, hogy mivel tartozik, az előadóművész a zeneirodalom óriásának: Bachnak. Aki tudja, hogy mivel tartozik a bachi forma gigantikusan egységes, de ezerrétű, mélyen tagozott és csapongóan pazar gazdagságában is mindig szigorú plasztikájának. S aki tudja, hogy az érzéseknek és szenvedélyeknek milyen kimeríthetetlen világa rejtőzik a bachi forma, boszorkányos matematikája alatt.

 



Geyer Stefi eljátszotta Bach egész d-moll szólószonátáját, azt a kompozíciót, melyből rendesen csak a Chaconne-tételt hallhatjuk. A Chaconne ezúttal a szonáta végére került.  Művésznőnk költői fölfogása gyakran közeljárt Hubermanéhoz, s ennél nagyobb dicséretet nem is mondhatunk. A komor méltósággal haladó Allemande, a szenvedélyes melankóliával átitatott Sarabande s végül maga a Chaconne, a legnagyobb hegedűsök legmélyebben átgondolt Bach-interpretációival versenyzett. Megvalljuk: több volt ez, mint amennyit Geyer Stefitől vártunk. Nagy művésznőnk itt önmagát, múlta felül. S ez, nagydolog. A közönség rendkívül melegen ünnepelte Geyer Stefit, aki műsora első felében csupa régi klasszikus művet játszott, s aki Herz Ottó kitűnő zongora kíséretétől támogatva valóban feledhetetlen estiével ajándékozott meg bennünket. (T—th)



 



PESTI NAPLÓ, 1927. november 20. (78. Évfolyam, 264. szám)


Bartók Béla szellemisége • 2512017-12-12 10:16:00

 



Bartókné Ziegler Márta (Csíky Boldizsár írása)



Minthogy az előző bejegyzésbe beillesztett kép eltűnt, megpróbálom ismét betenni:



Képtalálat a következőre: „Ziegler Márta”



Ziegler Márta, a 3 éves ifj. Bartók Béla és Bartók Béla


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 4172017-12-12 09:26:10

 



És ahogyan Németh Mária mesél életéről, pályájának kezdetéről:



FILM SZÍNHÁZ IRODALOM, 1941.07.18.:



Németh Mária: az én oldalam …



A NŐI KANTOR

Zalaszentgróton születtem. Pozsonyban jártam a felsőkereskedelmi iskolába. Ekkor már megkezdődött a világégés és gyorsan be kellett fejeznem a tanulmányaimat, hogy hamarosan pénzt kereshessek. Az iskola énektanára egyúttal a pozsonyi székesegyház karnagya is volt.

Kassovits tanár úr volt az én első énekmesterem és a pozsonyi hívők tábora volt az első publikumom.

Egy úricsaládnál laktam Pozsonyban. Egy napon, amikor hazajöttem az énekóráról, behívott a háziasszonyom.

- Mária kérem, engedje meg, hogy bemutassam Grünauer zászlós urat …

Elegáns, jóképű gyerek volt a zászlós és estig csak engem nézett ...

Nehéz idők következtek, haza kellett mennem Zalaszentgrótra. A férfiak csaknem mind a háborúban voltak. Schneller esperes felkereste anyámékat. beszélgetett velük, aztán odahívtak:

— Mária, leányom, — mondta jóságosan — nagy baj van. Itt vagyunk kántor nélkül. Neked kellene énekelni helyette.

És attól kezdve női kántor énekelt a szentgróti templomban.



A PRJEPOLJAI CSATATÉREN

A pozsonyi kis zászlós halálosan belémszeretett.

— Ki tudja, mikor látnám viszont ... — mondta — esküdjünk össze.

Nagyon szomorú voltam, mert már volt egy vőlegényem, Szűcs Feri, aki hősi halált halt. Arra gondoltam, mi lesz akkor, ha őt is elviszik és ...

— Nem bánom, — válaszoltam de veled megyek, veled a frontra.

Megszerezte a dispenzációt. Feleségül vett. (Dr. Grünauer József, m. kir. kormányfőtanácsos, vezérigazgató, Németh Mária férje. A szerk.) Nem volt romantikus házasság. Olyan gyorsan ment, mint minden a háborúban. ,

— Vele mentem, mint megmondtam. Hiába sírtak a szüleim, nem tudtak lebeszélni. A vonat vitt bennünket a bolgár frontra. A férjem a haditérképészetnél teljesített szolgálatot. És én mellette, voltam — katonazubbonyban. Mint Laborfalvi Róza Jókaival... Ez volt az igazi szerelem. Amikor elcsendesedett az ágyúdörgés és néha egy-egy rövid időre elhallgattak a fegyverek, énekeltem a tiszteknek... Ott a fronton. És aztán összeomlott a bolgár front és a csapatoknak menekülni kellett. Lövés dördült a szikláról, tűz alá vették a visszavonulókat. Gépfegyver kattogott, gránát robbant. Manlicherrel a kezemben védtem én is az életemet, ötszáz kilométeres kálvária volt, de menekültünk.



A SZÉGYENTELJES PRÓBAÉNEKLÉS

A háború után, férjem beleegyezésével, folytattam énektanulmányaimat. Székelyhidy Ferencnél jelentkeztem próbaéneklésre, majd az Operaházban. Izgalomtól remegve léptem át az operaházi küszöböt. Az Operaház nézőterén már összeült a szigorú zsűri. Ott volt az intendáns, a két első karmester, két híres operaénekes és sokan mások.

— A következő! — kiáltották, úgy, mint a borbélynál, mikor hajvágásról van szó.

Verdi »Álarcosbál«-jából kellett volna egy áriát énekelnem. Úgy drukkoltam, azt hittem, hogy meghalok. Először egy hang nem jött ki a torkomon, de aztán úgy éreztem magam, mint a szentgróti kistemplomban, aprócska orgona mellett. Énekeltem. Egy ember ült a nézőtéren, aki tágra meredt szemmel nézett a színpadra és bravót kiáltott. Dr. Dalnoky Viktor volt.

— Pszt! — pisszegett valaki a zsűri tagjai közöl — jöhet a következő ...

— Alkalmas! — szóltam le szinte önkívüli állapotban a színpadról.

Nem is figyeltek rám.

— Majd értesítjük — mondták.

— Talán a kórusban lehetne! — kérdeztem remegve és sápadtan.

— Kérem, szíveskedjék elhagyni a nézőteret! — hangzott a nyers visszautasítás. És én szédülten támolyogtam ki az utcára.

A friss levegő magamhoz térített. A Hajós-utcában utánam jött Dalnoky, aki látta, hogy milyen állapotban vagyok és rámszólt:

— Ne féljen fiam, azért maga mégis tehetséges.



A KARRIER

Nem adtam fel a harcot. Az Operaházban azt mondták, hogy még a kórusban sem használhatnak. Én pedig éreztem, hogy ez csak rosszindulat lehetett. Nápolyba utaztam. Férjem előteremtette a pénzt, hogy Fernando de Lucia-nál, a híres énekmesternél tanulhassak. Mikor visszaérkeztem Budapestre, Dalnoky jelentkezett. Ő vezeti a Népoperát és felléptetne. Az Álarcosbálban.

Másnap az egész város ismert. Jött a második, a harmadik, a tízedik szerep. Egy napon Budapest leghíresebb színművésznője estélyt adott. Meghívott. A meghívott vendégek között volt Schalk Ferenc, a bécsi Operaház főzeneigazgatója. A Mányoki-úti villában elénekeltem egy áriát. Ott rögtön szerződtetett …



NEMESKOLTA

Szombathelyről néhány kilométernyire van a birtokom. Nemeskolta. Tíz esztendővel ezelőtt vásároltam. Ma Magyarország legelső telivér siementhali tehéntenyészete. Ha elfáradok a színpadon, akkor Nemeskoltára utazom. Ilyentájban kezdődik nálunk az aratás. És oda állok a dolgos munkások közé és jómagam is nekilátok a munkának ... Ez a muskátlis kis ház, Zalaszentgróton, az én igazi otthonom. Egy angyali édes kis öregasszony él benne, édesanyám …”


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 4162017-12-12 08:41:10

Dalnoky Viktor dr., „foglalkozására nézve fogorvos, hivatására nézve operaénekes“, az ESTI KURIRNAK (1828.05.09. szám, Bende László írása) az alábbi esetről a következőképpen nyilatkozott:



„…..Harmincéves működésem legjelentősebb pontjának azt nevezném, amikor

Németh Máriát, Székely Mihályt, Kőszeghy Terézt felfedeztem.



……Németh Máriával és Székely Mihállyal kalandos körülmények hoztak össze. Éppen a Városiban főrendeztem, amikor egyszerre csak berohan a színházba László Géza énektanár, lihegve a felindulástól: „Kérlek, ilyen méltánytalanságot! Két ember énekelt az Operában próbát, két ragyogó tehetség és az a zsűri, amely valószínűleg epeömlésben szenvedett, kimondta rájuk, hogy a kórusba se jók. Mit lehet ez ellen tenni?" Azonnal áthívattam a próbaéneklő férfit és nőt a Városiba, átjött Wlassics báró is, az akkori direktor és újra megpróbaénekeltettük őket. Emlékszem, az összegyűlt személyzet olyan tapsvihart rögtönzött, aminőt csak a világnagyságok szoktak kapni, forró premierestéken.



— Hallja a nép ítéletét? — fordultam Wlassicshoz.



— Hát mit csináljunk? — kérdezte tanácstalanul.



Szerződtessük tíz évre, ötmilliárd pönáléval, mert egy év múlva úgyis mindkettő itthagyja Pestet és akkor a pönáléból szanálni lehet az egész Operát.



Wlassics nem fogadta meg tanácsomat; Németh Mária külföldre szerződött, amellett pönálét sem fizetett és az Operaházat sem szanálhatták. Székely Mihályt úgy fogták itthon, nagy szerepekkel és ... egyebekkel. Érdekes, hogy mikor Németh Máriát megkérdeztem, hogy egy esetleges második elutasítás után kísérletezett-e volna még, azt felelte:



— Eszem ágában sem lett volna. Elmentem volna akkor masamódkisasszonynak.



A lábamba állott a görcs: mi veszett volna el, ha én akkor...



Ismét felhő ül két örök mosolygó szemére és fejét lecsüggesztve, búsan hozzáteszi:

— És harminc év mindezen érdemének jutalmául — elmaradt az örökös tagságom.“



Milyen ismerős ez a történet!


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 4152017-12-12 08:39:09

MAGYARORSZÁG, 1928.01.10.:



 „Apám kívánságára előbb „tisztességes pályát“ választottam s aztán fölcsaptam komédiásnak



Dalnoky Viktor nyilatkozik harmincesztendős

jubileumáról



(Részlet)



„…. Február elején ünnepli az Operaház Dalnoky Viktor tagságának huszonöt esztendős jubileumát. Ez az évforduló egybeesik Dalnoky színészi működésének harmincesztendős jubileumával. Dalnoky Viktor egyik legkedveltebb tagja az Operaháznak. Kollégái között csak barátai vannak és ez az oka annak, hogy ezt a jubileumot különös melegséggel készülnek megünnepelni az állam első dalszínházában. Az ünnepi előadáson a Parasztbecsület kerül színre Németh Máriával, Susanuo titka: Sándor Erzsivel és A tükör Bajor Gizivel. ………………..



Sok mindenről beszéltünk Dalnokyval és megkérdeztük, hogy milyen teljesítményére legbüszkébb e negyedszázados munkálkodás alatt?

A magam művészi munkájáról nem beszélek, inkább azt mondom el, — és erre vagyok a legbüszkébb, — hogy Környey Bélát (ld. a 217.,218.,219. sz. bejegyzést) Székely Mihályt és Németh Máriát én vittem be az Operaházba. Ezek közül Németh Máriát és Székely Mihályt, ha szabad ezt mondanom, részben én fedeztem fel.



— Környey a Népszínházban működő Vígopera tagja volt, amikor a baritonról áttért a tenorra. Mészáros volt az Operaház igazgatója ebben, az időben. Felhívtam a figyelmét a nagytehetségű ifjú énekesre, akarta is szerződtetni Környeyt, de ragaszkodott ahhoz, hogy a művész jöjjön hozzá ajánlkozni. A nyakas Környey erre nem volt kapható, sőt azt kívánta, hagy az igazgató kérje meg őt. Úgy oldottam meg az ügyet, hogy mind a kettőt meghívtam magamhoz feketekávéra. Mikor ott voltak, rájuk zártam az ajtót és azt mondtam: »Addig innen ki nem mentek, amíg meg nem egyeztek.« Félóra múlva Környey az Operaház tagja lett.



Abban az időben, amikor a Városi Színház az Operaházé volt, a Wlassics-rezsim alatt, hozzám jött egy ismert énektanár és előadta, hogy egy szopránénekesnővel és egy basszistával szörnyű justizmord történt az Operában. Elmondta, hogy egy Németh Mária nevű operaénekesnő és egy Székely Mihály nevű basszista próbát énekelt az Operaházban és mind a kettőre azt mondták, hogy tehetségtelenek. Németh Máriát még a kórusba se akarták felvenni. Meghallgattam ezt a két fiatal énekest és arra kértem Wlassicsot, hogy hallgassák meg őket még egyszer. A báró kijelentette, hogy a próbaéneklés már megtörtént. Valósággal ki kellett erőszakolnom, hogy mégis hallgassák meg őket még egyszer a  Városi Színházban. Németh Mária rendkívül izgatottan jött el a próbaéneklésre. Tanára előtt kijelentette, hogyha most sem felel meg, akkor örökre lemond erről a pályáról.



A Tannhäuser belépőjét énekelte és a nézőtéren elhelyezkedett kollégák orkánszerű tapssal fogadták ezt a produkciót. Utána az Álarcosbál és a Sába királynője nagy áriáját, majd a Nílus áriát az Aidából adta elő Németh Mária, míg Székely Mihály a bordalt énekelte a Windsori víg nőkből. Németh Mária ezután három hét alatt betanulta az Álarcosbált és fellépett a Városi Színházban. Döntő sikere volt ennek a nagyszerű művésznőnek, aki ma Európa egyik leghíresebb énekesnője. Székely Mihály is hatalmas karriert futott be, egyik legjobban fizetett és legkitűnőbb tagja az Operaháznak. …“



Maria Nemeth; "Dich teure Halle"; Tannhäuser; Richard Wagner



Maria Nemeth; "Der Freund ist dein"; Die Königin von Saba; Karl Goldmark



Maria Nemeth sings "Ma dall`arido stelo divulsa" from Un ballo in maschera by



Giuseppe Verdi



Maria Nemeth sings "O Patria mia" from Aida by Giuseppe Verdi


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 4142017-12-12 08:28:20

Képtalálat a következőre: „Németh Mária”



NÉMETH MÁRIA operaénekes (1897-1967)



(Az énekesnő születésének és elhunytának dátumát különbözőképpen tüntetik fel az egyes lexikonok és a róla szóló írások:



Magyar Életrajzi Lexikon: 1898. március 13. - 1967. december 18.



Révai Kétkötetes Lexikona, Tolnai Új Világlexikona, és az Új Idők Lexikona szerint születésének éve: 1899.



A "Great Singers of the Past" c. honlapon ez olvasható: 1897. május 17. - 1967. december 28.)



MAGYAR SZÍNMŰVÉSZETI LEXIKON, 3. kötet (1930.):



„Németh Mária, (Haraszti), operaénekesnő, sz. 1898-ban, Körmenden, régi köznemesi családból. Atyja államépítészeti hivatalnok. A polgári iskolát Keszthelyen járta, a zárdában, az irgalmasrendi apácáknál, majd Pozsonyban érettségizett. Már egész kislány korában voltak sikerei. A zárdában igen kedvelték, szülővárosának intelligenciája gyönyörűséggel hallgatta, ha a vakáció hónapjaiban a templomban énekelt. A szülői azonban megtiltották, hogy akár csak ábrándozzék is arról, hogy énekesnő lesz.



Pozsonyban székesegyházi szólista volt, majd Grünauer József nevű tanártól énekleckéket vesz, ki később feleségül veszi. Budapesten Anthes György és László Géza oktatja énekre.



1922. őszén próbaéneklésre jelentkezett, az Operabázban, de mivel válasz nélkül hagyták, a Városi Színházban próbált szerencsét, ahol jún. 19-én már »Az álarcos bál« Amália szerepében debütált. További tanulmányait Stoll Gizella mellett végezte.



1923. szept. 26-án fellépett az Operaházban, ugyancsak »Az álarcos bál«-ban, utána a »Troubadour« és a »Sába királynője« Sulamith szerepében.



1924. márc. 8-án elnyerte a Rákosi Jenő-díjat. Ettől kezdve feltűnő íveléssel halad pályáján. 1924. júl. 10-én Bellini »Normá«-jának címszerepében fellépett a Városi Színházban, szept. 22-én mint a bécsi opera tagja Bécsben arat újabb diadalt a »Troubadour« Eleonórájában. Hatalmas hangja a bécsi kritika szerint is »legszebb« s a magas régiókban különös csengésével tűnt fel, nagy sikert biztosított a bemutatkozás órájában; a negyedik felvonás börtönjelenete után percekig nyílt színen tapsolták.



Ez évben a téli hónapokat Nápolyban töltötte, ahol a világhírű Fernando de Luciának tanítványa volt.



1926. aug. havában Salzburgban vendégszerepelt.



1927-től továbbra is a bécsi Opera tagja, ahova Schalk Ferenc, a bécsi állami operaház igazgatója szerződtette, miután egyik vendégszereplése alkalmával hallotta Németh Máriát Budapesten és elvitte magával Bécsbe. Nem volt könnyű dolga a magyar énekesnőnek, akinek sokat kellett tanulnia, sokat kellett dolgoznia, amíg észrevétette magát a kényes ízlésű bécsi publikummal. A bécsi Staatsoper gondoskodott tanításáról, maga Schalk vette kezébe kiművelését és a bécsi Burg egyik szárnyában kapott lakást, ahol egy főhercegi lakosztályt alakítottak át számára. Bécsben aztán egyik nagy szerepet kreálta a másik után, bemutatkozott olyanokban, amelyeket már itthon is énekelt és fellépett olyan operákban is, amelyekben előzően még nem működött közre. Sikere egyre jelentősebb lett. A legkiválóbb bécsi énekesnők sorába került.



1928. máj. havában Párizsban vendégszerepelt teljes siker mellett.



1929. márc. 6-án a svéd király a »Pro litteris et artibus« érdemrend arany keresztjével tüntette ki. — Főbb szerepei: Erzsébet (Hunyadi László), Donna Anna (Don Juan), Turandot, Aida, Norma (először: 1925. júl. 10. Városi Színház) stb.“


Évfordulók, jeles napok, születésnapok etc. • 5672017-12-12 01:05:30



GEYER STEFI hegedűművész



(A Magyar Életrajzi Lexikon szerint születésének és halálozásának dátuma:  Budapest, 1881. június 23. – Zürich, 1956. december 12.



Másutt születési éveként 1888., elhunytának idejeként 1956. december 11. szerepel a neten.)



Stefi Geyer plays Reger : Air


Évfordulók, jeles napok, születésnapok etc. • 5662017-12-12 00:22:42

61 évvel ezelőtt, ezen a napon hunyt el Geyer Stefi a kiváló magyar hegedűművésznő, egykori Hubay növendék és Bartók Béla reménytelen szerelme.



(1888.VI.28. – 1956.XII.12.) 



EMLÉKÉRE: 



Világhírű magyarok külföldön.



Geyer Stefi hegedűművésznő sikerei.



Zürich, február.



A Pesti Hírlap tudósítójától.



„Szép nyugodtan sétálok Zürich hatalmas főutcáján, a Bahnhof-strassén, mikor egyik barátom mellettem elrohanva mondja:



„Ma este Geyer Stefi játszik.”



Felvillanyozott a hír, mert ha még nem is hallottam játszani, hallottam hírét és azt, hogy Geyer Stefi ma Európa legelső négy hegedűse közé számit. Este elmentem a zürichi Tonhalléba. A terem tömve. Zürich színe-java részt vett ezen az ünnepélyen. Mert Zürichben ünnepély, ha Geyer Stefi játszik. És ez az igazán műértő közönség tapsolt és tombolt, mikor Geyer Stefi leemelte a vonót a csodahegedűjének húrjáról. Felejthetetlen este volt. ...

Geyer Stefi neve olyan márka, amely előtt meghajol a publikum, az igazgatók és a kritika. Aki öt egyszer hallotta játszani, nem felejti el ezt az élményt egyhamar.



Mialatt játszott, figyeltem a közönséget. Nem úgy viselkedtek, mint más koncerten, mikor kezükre támasztott fejjel ülnek. Nem. Mindenki bámult és nézte azt a tüneményt, mely a pódiumon megjelent. Hegedűjének hangjai belopóztak a szívekbe és meghódították a közönséget. …   

 



Koncert után felkerestük a művésznőt. Már megszokta a sikereket, hiszen hat éves kora óta járja a világot, hogy minden népnek megmutassa művészetét. Ma már művészete kiforrott, és amit nyújt, az művészi szempontból a legtökéletesebb. Megkérjük, hogy beszéljen magáról, sikereiről és terveiről. Halkan, lehunyt szemekkel, beszélni kezd:”



— «Hat éves voltam, mikor először léptem pódiumra és az-óta a világ minden városában játszottam már — mondja Geyer Stefi. — Mindenhol, mint csodagyereket emlegettek és sokan még ma is azt hiszik, hogy a csodagyerek áll előttük a pódiumon. Ez ellen küzdök szakadatlanul. Nem akarom, hogy csodagyereknek számítsanak. Nem is akarok azokra a sikerekre gondolni, amelyeket akkor elértem. A csodagyerekek később művészi szempontból többnyire nem jöhetnek számításba. Én akkor csodagyerek voltam, de semmi körülmények közt nem akarom, hogy annak tartsanak. Olyan abszolút művészi céljaim vannak és annyira a művészetnek élek, hogy ma már hálátlanságnak tekintem, ha ebből a szempontból akarnak megítélni. Bejártam Európa majd valamennyi városát és koncerteztem. Mindenhol nagyon melegen fogadtak. Pesten is adtam koncerteket, de az utóbbi időben ez nagy nehézségekbe ütközik. Épp a napokban érintett igen kellemetlenül, hogy lemondó-levelet kaptam egy magyar hangversenyrendező vállalattól, akivel aláirt szerződésem volt. Ebben a levélben kérnek, hogy tekintsem felbontottnak a szerződést, mert a mai rossz viszonyok mellett nem tudnak semmit garantálni Pesten. Nagyon bántott a lemondás, de nem tehettem ellene semmit.»

 



«Múlt évben voltam Amerikában — folytatja. — Ezt a koncert-utamat szinte tanulmányútnak számíthatom. Mikor az amerikai turnéra leszerződtem, nem sok sikert vártam tőle. Mindenki ijesztgetett. Azt mondták: az amerikaiaknak egészen más kell, mint amihez mi vagyunk szokva és azok nem értenek a művészethez, csak a technikára adnak Nem hagytam magamat elijeszteni. Impresszárióm is biztatott és váltig azt mondta, hogy csak játsszam a magam programját és ne hallgassak másokra, mert csak így lehet sikerem. Így történt. Olyan hatalmas koncerttermekben játszottam, amilyenekről itt Európában nem is álmodunk. Azt hittem, hogy egy hegedűnek hangja el fog veszni ilyen hatalmas teremben, de kitűnt, hogy ezeknek a koncerttermeknek kitűnő akusztikája van. A legfinomabb hangokat is gyönyörűen visszaadták. New Yorkban hétezer ember előtt játszottam. Nem lehetett a terem végét látni. És milyen zeneértők! Nem olyanok, ahogyan mi őket itt elképzeljük. Amerikai turném alatt a lehető legjobb benyomásokat szereztem.»

 



«Most utazom Norvégiába, ahol hosszabb ideig szándékszom maradni.

— Céljaim? Továbbra is a hegedülés, a művészet és mindezen kívül még valami: a kislányom. Hihetetlenül muzikális. Nagyszerűen játszik hegedűn és zongorázik is. Azonban nem engedem, hogy fellépjen, hiszen még csak négy éves. Nem engedek belőle csodagyereket csinálni! Majd érett művészetével lepje meg az embereket. Azt hiszem, a hozzá fűzött reményeket valóra fogja váltani — Tíz év múlva.»



Ezeket mondta Geyer Stefi, a világ legelső hegedűművészeinek egyike, aki elszakadt Magyarországtól. A külföld tombol, ha hallja a „svájci-magyar" művésznőt, ahogy Amerikában elnevezték. Kezemben meglátja a Pesti Hírlap egyik számát. Látható örömmel lapozza végig.



«Ettől is elszakadtam,» — mondja, és szeméből egy régi kedves emlék gondolatát olvasom ki.”

 



Lippay Imre.



PESTI HÍRLAP, 1926. február 17. (48. Évfolyam, 38. szám)


Berlioz újratemetése • 1322017-12-11 20:14:43

BERLIOZ (folytatás)



Közben megvívja harcát szenvedélyeivel is. Előbb egy kis angol Shakespeare színésznőbe szeret bele, aztán a megrágalmazottat maga is megtapossa: belébolondul egy zongora hölgyikébe, aki a boldog vőlegényként 1830. december 29-én Rómába utazót csúful elhagyja.



Napoleoni pályafutásában ezek az állomások az ő Ladija, Arcoleje. . . .



Attól kezdve, hogy 1832-ben visszatér Párizsba, élete folytonos izgalom, alkotás, szenvedély, csalódás, szenvedés, újságírás, koncert-rendezés, utazás, siker és sikertelenség, kétkedés és gyászos lobogás, amelynek üstökös-csóvája lassan-lassan lecsökken s mint kísérteties lidérc-láng remeg a végül is elaggott fej unalomból és magányosságból tövis koszorúja fölött. Egész Európa volt harcteres egy kis párizsi lakás a Szent-Ilonája.



Ennek a robogó életnek világító fellobbanásai: művei, szerelmei, koncertjei.



Művei: a Francs Juges-nyitány (1827), a Fantasztikus szimfónia (1830), az Új életre eszmélés (1831), Harold Itáliában (1834) szimfóniák. Benvenuto Cellini opera (1835), Gyászmise (1837), Romeo és Julia szimfónia (1839), a Gyász és diadal szimfónia (1840), Faust elkárhozása drámai legenda (1846), Te Deum (1849), Krisztus gyermekkora bibliai Legenda (1850-1854), a két dalműből álló Trójaiak nagyopera (1856-1863), Bѐatrice és Benedict, vígopera (1862), hogy csak a fontosabbakat említsem.



 – Művei tagadásai, erélyes tagadásai a múltnak, igenlései erőteljes, de néha megbicsakló igenlései annak a zenei jövőnek, amely még ma sem következett el. Az abszolút zene felhők magasságában hangicsálásának el kell tűnnie az ábrázoló, festő, valamint jelenítő zene uralmának diadalmas eljöttekor, mint ahogy az enharmónia is szép halott lesz a mellére hágó szabad zene lába alatt. S ez a jövő el fog következni, mint ahogy az irodalomban is elkövetkezett az abszolút költészet Petrarcái, Ronsardjai, Malherbejei, Kazinczyai, Bajzái után Carducci, Baudelaire, Verlaine, Vörösmaty és Petőfi „program” költészete, az ábrázoló, festő, valamit jelentő – valamit? – a nemzeti lelket jelentő költészet; és elkövetkezett a még Petőfit is béklyózó időmérték „enharmoniája” után Aranynak szabadabb s Adynak feltétlen szabad zenéjű költészete. Mert a művészet, legyen az zene vagy irodalom, nem játék, hanem az Emberiség nyelve, öntudata, érzékelhető jelenségekben önmagára ismerése! Az öntudatra ébredésnek pedig nem lehetnek lábakba, akkordokba, szűkített és tágított hetedekbe és béklyókba, műfajokba, szerkezetbe ácsolt szabályai.



Szerelmei: Smithson kisasszony a kis, első látásra szerelmet ébresztő, majd sárba-tiprott, végül öregedőn (1833) meghódított angol színésznő, aki a híressé vált férfiú mellett elhízik, megrokkan, veszekedős és iszákos lesz, aki elől 1842-ben megszökik.



Camille Moke, a későbbi Pleyelné, mint intermezzo, csókjaival vágyat s hűtlenségével egy gyönyörű szimfóniát fakasztott föl Berlioz lelkében.



S végül Marie Martin (művészi nevén Recio), az okos spanyol leány, aki kiragadta szegény Smithson elerőtlenedett karjaiból, hogy a maga erős és fiatal s némiképp polipszerűen szorító karjaiba zárja.



Koncertjei: legtöbbjük Párizsban hangzott fel, de 1843-ban Németországon (Weimar, Lipcse, Drezda, Hamburg, Berlin) zúgott velük végig; 1845-ben újra német földön robog, egészen Bécsig s Prágán keresztül 1846-ban Pestre dobban. . . .1847-ben Oroszországon rohan át az üstökös, azután London fölé gyújt csóvát; 1852-ben Németország fölött suhan megint; 1868-ban Oroszországban lobban újra nagyot, aztán lidérclánggá törpül, amely Párizsban remegve csökken, csökken, míg egy utolsót rebbenve kihunyt 1869. március 8-án. 



LACZÓ GÉZA (1884-?), író, kritikus, hírlapíró, nyelvész és műfordító.  


Berlioz újratemetése • 1312017-12-11 16:27:59

B E R L I O Z



1846 februárius havában Pest városának egyik hótól fehér kis utcáján egy lámpafej alatt megállt egy dús szőke-sörényű, sas-pillantású, nagy orrú, magas, karcsú idegen, zsebéből kottapapírt és íróvesszőt vont elő és sebtében írni kezdett. A „Két pisztoly” felől kutya-vonítást sírt a messzeség, a Duna iránt szánkó csilingelt: az idegen fölött hideg fénypontokkal sziporkázott a magyar alföld kerek égboltja s benne zúgva kavarogtak Faust jelenetei.



Ez az idegen, aki negyvenhárom éves korában, művészi kőrútján Pest városában komponálta meg Faust elkárhozása című drámai legendájának egy részét, a Pásztorok tánca refrénjét karra, messziről indult térben, időben és művészetben, míg ideért.



Az apja, Louis Joseph Berlioz „ inkább a szegények jótevője, mint keresete után élő orvos” volt Franciaországban, Grenoble tájékán La Côte-Saint-André városkájában. Ott született 1803. december 11-én, egy vasárnap, remegő idegzetű, vallásos és kicsinyes feleségétől Hector nevű fia.



A kis nebuló, a nagy útleírás kedvelő, egyszer egy pikulát talált ahol komor-csöndes, hol remegőn felzajduló apai házban valahol, s két nap alatt megtanulja rajta a híres gyerekdalt: „Malb’rough s’en va-t-en guerre . . . (Malborough elindul háborúba).



És elindul Hector is háborúba: az életbe, ahol szünetlen harcot kellett vívnia idegeivel, jellemén és testi erején túlnövő zsenijével, szenvedélyeivel, a közönséggel, a nyomorúsággal, zenész-társaival, a dicsőséggel, a pénzzel, aztán legvégül a magánossággal, az unalommal.



Az 1821. október végén Párizsba került diákot, Gluck, Vergilius és Napoleon bámulóját a boncoló asztal mellől elragadja a zene a Coservatoireba, a híres Lesueur tanítványai közé kedvencül, akinek zeneszerzői pályáján haláláig kísérője marad Gluck újító heve. Vergilius bája s a napoleoni erő – és bukás.



Lesueurtől egy új elv sejtelmét kapja, amelyet ő, vagy jobban mondva, a benne élő démon fejt ki egészen: a program-zenét.



Kezébe ragadja ezt a lobogót és . . . s’en va-t-en guerre.  



Elindul háborúba a szülei ellen, akik nem akarják, hogy zenésszé legyen: a Conservatoire kővé merevült előítéletei ellen, amelyek csak a múlt igájával nyakán, bocsátanák zeneszerzői útjára: zenész-társai ellen, akik még a tehetséget is letagadnák róla; a közönség ellen, amelyet leginkább művei botrányos szerelmi hátterei visznek koncertjei meghallgatására, . . . s győz minden vonalon: pénz kell a hangversenyek megszervezésére? Chateaubriandtól akar kölcsön kérni: apja kitagadja? Kórista lesz egy operettszínházban; nem akarják észrevenni?



Zajosan tapsol vagy káromkodik az Opera nézőterén: megbetegszik? Torokdaganatát zsebkésével nyitja fel; botrány kell? Szimfóniát ír szerelmi csalódásáról, s ami a zenében homályos esetleg, a magyarázó program szóval is elbeszéli. . . . Mi kell még? Újságíró lesz, gitárleckéket ad s végül 1830-ban a „Sardanapale” kantátával megnyeri a római díjat. 



(folyt.köv)   


Berlioz újratemetése • 1302017-12-11 11:13:17

FAUST MAGYARORSZÁGON



Hogy Faust Magyarországon is megfordult: nemcsak Berlioztól tudjuk.

De Berlioz honnan tudta?


 



Elsősorban onnan, ahonnan a zsenik szokták tudni az ilyesmit. Ugyan ki kérdőjelezhetné meg a zsenik jogát ahhoz, hogy úgy tudják, amit tudnak, ahogy tudják?

Ez persze szónoki kérdés. Berliozt is - mint majd minden lángészt - az akadékos, kekeckedő, öntelt, felfuvalkodott hólyagok sokasága próbálta elgáncsolni, kioktatni, leiskolázni, megalázni. Még azt is jobban akarták tudni nála, hogy járhatott-e Faust Magyarországon. És a válaszuk persze nemleges volt.



Berlioz szerette a magyarokat. Azt mondta, életében csak akkor volt boldog, mikor magyarnak érezhette magát. Talán a Rákóczi-induló pesti ősbemutatóján történt ez. Talán utána. Lehet, hogy abban a pesti kiskocsmában, ahova véletlenül tévedt, és amelynek gázlángja fényénél - mint maga meséli el - a Faust legenda egyik részét írta, a parasztok körtáncának kórusát.



Igen, Berlioz nemcsak a zseni: a szeretet jogán is tudhatta, megfordult-e a számára kedves tartományban Faust, netán ő urasága a Sátán is.



Maga a mű egyébként világosan beszél. Első rész, első helyszín: plaines de Hongrie, a magyar Alföld, vagy síkság, vagy lapály, vagy puszta. És a tavaszi napfelkelte fényében meditáló magányos Faust.



Második kép, ugyanott: parasztok tánca.



Aztán - harmadik kép - csapatok közelednek. Rákóczi-induló, berliozi grandioso. ... A Duna fiai vonulnak fel, les fils du Danube.



Mellesleg, hogy Faust igenis elvetődött Magyarországra, azt 414 éve tudjuk. A Fausttal foglalkozó első - nyomtatásban megjelent - mű (História von D. Johannes Fausten, Johann Spies kiadása, Frankfurt, 1587) 26. fejezete közvetlenül a konstantinápolyi, Boccaccio tollára méltó kaland, valamint a kairói epizód után említi Faust budai látogatását.



(Adorján Mihály fordításában (Magyar Helikon, I960): „Annak utána ismét Keletnek, majd Nyugatnak fordult, a Magyarországi Buda és Sabác felé. Buda Magyarország királyi fővárosa vala, s most is az. Ez termékeny ország. Van olyan vize, hogy ha vasat tesznek bele, rézzé válik. Vannak itten arany,- ezüst- és mindenféle érc-bányák. A várost a magyarok Startnak nevezik, ami német nyelven kemencét jelent. Nagy erős vár és gyönyörű szép várkastély ékesíti.”)



De térjünk vissza Berliozhoz. Vajon Magyarország mely pontja lehetett az, ahol Faust az ég végtelen kupolájáról alászálló fényeket figyelte, a hajnali szélben, az ébredő madarak társaságában, növények és vizek susogása közepette? Hol vibrál, hol remeg így a levegő, mint Berlioz klarinétjein és vonósain?



Vagy vajon merre beszélnek úgy a vizek és fák és füvek, mint e fuvolára, angolkürtre és hegedűkre szublimált tájképen?





Van-e valóban fausti pontja az országnak? Van-e olyan helyszín, amelyről kijelenthető: igen, alighanem itt járt a Nagy Elkárhozó? Hordozza-e Faust itteni látogatásának időbeni lenyomatát bármi is?

 



Ezekre a kérdésekre várjuk a választ, e fausti helyszín meghatározása lenne a feladat - bármely irodalmi vagy képzőművészeti műfajban vagy bármely fényképezőgéppel.

Egy másik pályázati cél pedig: a Faust legenda goethei-berliozi-nervali-gandonniérei szövege első három jelenetének műfordítása.
 



A DUNÁNÁL, 2001. szeptember.  Próbaszám (Pályázat: Faust Magyarországon)


Berlioz újratemetése • 1292017-12-11 10:36:03

Barabás Tibor írása, kicsit részletesebben!

 

Berlioz Pest-Budán



Most pedig elbeszélem Hector Berlioz pest-budai napjainak történetét.



Nagy zenekara költségei miatt Berlioz örökös anyagi gondokkal küzdött. Párizsban hiába próbált néhány Lajos-aranyra szert tenni, így határozta el, hogy Bécsbe és Prágába megy, zenei körutat tesz Ausztriában.

Egy bizonyos Berlioz-művet, különösen a
Rómeó és Júliát, nagy siker kísérte. A zene tisztelői aranyozott ezüst karmesteri pálcát ajándékoztak Berlioznak, az udvar is ajándékot küldött neki és egy Redout-termi hangversenye után a császár sajátságos bókját tolmácsolták: „Mondja meg Berlioznak, hogy jól szórakoztam.” De Berliozt már csak a „Faust elkárhozása” érdekelte, abba merült el, fél éjszakáin arról fantáziáit, teljes lázban írt. Úgy érezte, hogy most méltót alkotott, csak egy induló hiányzott még, hogy megkoronázza művét, egy induló, amely felkorbácsolja az indulatokat, szárnyakat ad a fáradt képzeletnek és kivívott szabadság reményével biztatja az elcsüggedt lelket.



Valaki (talán Dobozy, egy Grinzigben játszó magyar zenekar vezetője) megajándékozta Berliozt a Rákóczi-induló egy Bihari szerzette változatával és attól a perctől kezdve más se foglalkoztatta. Wesque von Putlingen tanácsos úr azzal biztatta Berliozt, hogy a császárnő is fogadja majd, de Berlioz ezzel már nem törődött, és lázasan írta a Rákóczi-indulót. Megrendítette a forradalmi hang, amely oly erős nemzeti érzéssel szólalt meg, a rohamra induló lovasság, a pergő dobok, a trombiták hangja.  ... Elhatározta, hogy Pest-Budára megy. Amikor másnap Wesque von Putlingen lelkendezve beállított Berlioz szállodai szobájába, hogy a császárnő fogadja majd, a francia mester nevetve elhárította a tisztességet.



— Kedves Putlingen, én egész éjszaka dolgoztam, holnap pedig Magyarországba megyek.

— Magyarországba?!
kiáltott kétségbeesetten a tanácsos, — akkor a fogadása amúgy is tárgytalan.



*



Heinrich Müller bécsi zeneműkiadó, levelet adott Berlioznak egy pesti hegedűművészhez, Treichlinger* úrhoz, a régi osztrák iskola egy kiváló mesteréhez, aki nagy segítségére lesz majd Berlioznak.

Komor, felhős és hideg februári napon ült fel Hector Berlioz a Pest-Budára induló postakocsira. A kocsiban négyen ültek: Berlioz mellett egy idős hölgy ült, egy magyar kapitány, aki a kocsi zárt fülkéjében helyezkedett el, vele szemben egy gérokkos magyar férfi, a bécsi titkosrendőrség megfigyelő embere. Amikor a magyar határhoz értek, esni kezdett. A sűrű eső kátyúkkal akadályozta az utazókat, a vihar pedig felkorbácsolta az út mellett kanyargó Dunát, és a folyam elárasztotta az amúgy is járhatatlan országutat.



 „Éjfélkor — írja Berlioz — szunyókálásomból felriasztott a fogat mozdulatlansága és a körülöttünk mennydörögve zuhogó víz moraja. A kocsis, aki találomra hajtott, egyenesen belevitt a folyó ágyába, s most már moccanni sem mert.”



A kapitány, a kis fülkéből háromszor is átszólt Berliozhoz, a válaszfal kis ablakán és nyugtatgatni próbálta. De a víz csak egyre emelkedett.



— Kapitány úr — szólt Berlioz.

— Uram?

— Nem gondolja, hogy vízbe fulladunk?

— De igen, uram, ezt gondolom. Szolgálhatok egy szivarral?



Berlioz legszívesebben a hidegvérű ember arcába vágott volna, de inkább elfogadta a szivart és szívni kezdte.



Az víz csak emelkedett.



A kocsis most a lovak közé csapott, de csak még jobban nekihajtott az árnak. „Most aztán már biztos voltam benne — írja Berlioz, — hogy mindennek vége és odaszóltam még egyszer a katonának:



— Kapitány úr, van még egy szivarja?

— Van, uram!


— Akkor hát adja ide gyorsan, mert most aztán végleg belefulladunk!



Ezek után a kapitány kimászott a bakra, kezébe vette a gyeplőt és az ostort és egy arra járó paraszt útmutatásával kivezette a postakocsit a mederből. Másnap, Berlioz Budára érkezett. A folyamon még nem volt híd, egy bárka vitte mesterünket Pestre, egy kocsi a szállodába, ahol megfürödhetett és két pohár tokajit lehajtva húsz órát aludt egyhuzamban. Sártengerről és vízbe-fúlásról álmodott. ...

Arra ébredt, hogy türelmetlenül kopognak ajtaján. Köpenyébe bújt, ajtót nyitott, két úr állt előtte, akik kezet nyújtottak neki és bemutatkoztak:



— Gróf Ráday, a magyar Nemzeti Színház főintendánsa vagyok — mondotta halkan.

— Erkel Ferenc, a színház karmestere. Szeretettel és tisztelettel üdvözöljük hazánkban Hector Berlioz urat, a Rómeó és Júlia költőjét. ... — mondotta gróf Ráday.



Berlioz hellyel kínálta őket. Végre Ráday gróf megszólalt:

— Azért jöttünk Önhöz, tisztelt uram, hogy megkérjük, ne a budai német színházba menjen, hanem tiszteljen meg bennünket, a pesti magyar Nemzeti Színházat.

— És ezt mivel indokolják Önök?



Erkel Ferenc válaszolt a kérdésre:



— Pro primo: Szegények vagyunk. Sokkal kisebb lesz a honoráriuma, mint Budán, a német színházban.



Pro secundo: zenekarunk kicsiny és elég gyenge, a megerősítése valóságos harcba kerül majd.



Pro terzia: a német és a konzervatív lapok hallgatni fognak önről, mint a sír!



Berlioz: — Több indoka nincs, uram?



— Erkel: — Még csak egy. Cserében öné lesz a magyarok szíve. ...



Berlioz: — Ez kell nekem, ez nekem elegendő! — felelte és megölelte Erkelt.



*



Berlioz Erkel kíséretében bejárja Pestet. A boltok, még a divatüzletek árui fölött is egy szót lát: „honi.”



Mit jelent ez a szó? — fordul Erkelhez.



Ez annyit jelent, hogy nem osztrák áru, hanem hazai. Ez a szó felhívás: csak ezt vegyétek! Gondolja csak meg, Mester, a mi színházunkban bármely nyelven énekelhet valaki, de németül soha. ...



Horváth főszerkesztő úr — így írja a nevet naplójában Berlioz — még a kottamásolót is felkeresi, hogy Berlioz Rákóczi-partitúráját előadása előtt megítélhesse. Másnap felkeresi Berliozt a szállodai szobájában. Bemutatkozik, és előadja, hogy



— Láttam az Ön Rákóczi- indulójának partitúráját.

— No és?

— No és, ...félek!

— Ugyan!

— Ön a mi dallamunkat piano kezdi, mi viszont megszoktuk, hogy fortissimo játsszák.

— ... Ennyi az egész? Legyen nyugodt, olyan fortét kap majd, amilyet még életében nem hallott. ... Mindennek a vége a fontos.



*



Erkel Ferenc, Treichlinger segítségével a Filharmónia Társaság tagjai közül tizenkét kitűnő hegedűst szerzett a kis zenekar megerősítésére.



Berlioz így ír: „Valamennyien csodálatosan teljesítették készségesen vállalt feladatukat és műsorom előadása — azt hiszem — a valaha is Pesten hallott egyik legjobb hangverseny volt. Műsorszámaim közt volt az az induló, amely jelenleg Faust-legendám első részének fináléja.



... Alighogy meghirdették Pesten az új honi zenedarabot, a nemzeti képzelőerő erjedni kezdett. Egymástól tudakolták a magyarok, vajon hogyan dolgoztam fel ezt a híres és mondhatni megszentelt témát, amely annyi év óta megdobogtatja a magyar szíveket és megittasítja a szabadság és a dicsőség iránti lelkesedéssel.

... A hangverseny napján, amikor elérkezett az a pillanat, hogy ezt az ördöngös darabot eljátsszuk, bizonyos aggodalom szorította össze torkomat. ...”



A színház roskadásig telt. Berlioz Berzenczey kapitánnyal találkozva, már csak a maga jegyét tudta odaadni. A pest-budai rendőrség erősítést kért és kapott. Kettős járőrök masírozását visszhangozták az utcakövek.



A dallam első ütemeinek ritmusában trombitajel után felhangzott a téma, amelyet fuvolák és klarinétok piano játszanak, s a húros hangszerek pizzicatoja kísér. A közönség itt még nyugodt és hallgatag maradt. „De amikor egy hosszú crescendo folyamán visszatérnek a téma fúga formájú töredékei, s ezeket a nagydob távoli ágyúdörgésre emlékeztető tompa hangjai szakították meg, a terem leírhatatlan lármával forrongani kezdett. És abban a pillanatban a zenekar nekiszabadult az őrjöngő tusának és nekiengedte oly soká visszafojtott fortissimóját, kiáltozás, hallatlan dobogás rázkódtatta meg a termet. ... E forrongó lelkek egybeolvadó szenvedélye olyan kitörésekben robbant ki, hogy megrémültem és borzongani kezdtem.”



Berlioz megrendültén örökíti meg élete egyik legnagyobb pillanatát, amelyhez csak az volt hasonló, amikor a párizsi forradalom napjaiban egy ház erkélyéről tízezer embernek vezényelte a Marseillaise-t és a tettek embereinek hatalmas kórusa visszhangozta az utcák harcait. Úgy érezte, mintha a haja égnek állna, mert ettől az ütemtől elbúcsúzhatott a darab záró részétől. A zenekar vihara nem mérkőzhetett a forrongó lelkek viharával. A művet újra kellett kezdenie, de egy-két másodperces késéssel a vihar még nagyobb erővel tört ki, mint először. Horváth főszerkesztő úr tombolásában majdnem kiesett a páholyából, Berlioz a fejével feléje bólintott, mintha azt mondaná: „Nos, uram, meg van-e elégedve a fortéval?”



A zenekar harmadszor is csak nehezen tört át az indulatok súlyos függönyén. A siker hatalmas orkánja elől Berlioz az öltözőjébe menekült. Verejtékes arcát törölte, a székére rogyott, s ekkor egy igen szerényen öltözött öregember lépett be hozzá. Arcán a legnagyobb megindultság, megöleli a mestert és így szól hozzá:



— „Ó, uram, uram! Én, lenni magyar, szegény ördög, ... nem beszélni francia, ... un poco l’itaniano ... Bocsássa meg önkívületemet. Ó, én értettem az Ön ágyúit. ... Igen, igen, ... a nagy csata. ... A németek kutyák! Ököllel verte a mellét és így folytatta: Én önt a szívembe fogadtam. Ó, a francia ... forradalmár ... tud csinálni forradalmi muzsikát.”



Berlioz így fejezi be a jelenet felidézését:

„Le sem írhatom ez ember rettenetes felindultságát, könnyeit, fogának csikorgatását. Szinte vérfagyasztó volt az egész. ... Felséges volt.”



Ezek után Berlioz minden magyarországi hangversenyén felhangzott a Rákóczi-induló. Amikor elutazott, Erkel Ferenc elkérte tőle a partitúrát, hogy a nemzet eltegye emlékül. Boroszlóba küldték utána a másolatot. Berlioz figyelmeztette Erkelt, hogy az-óta a hangszerelésén többször változtatott, s hogy a codához mintegy harminc ütemet illesztett. A győri magyar ifjúsági egyesület a város címerével ékesített ezüstkoszorút küldött a mesternek, hálás levél kíséretében.



Berlioz nyomban válaszolt:Uraim! Megkaptam szép ajándékukat és a megtisztelő kísérő levelet. A rokonszenv e megnyilvánulása, abból az országból, amelynek oly drága emlékét őrzöm, nagyon megkapott, ... ha csak egy szikrányit találtak zenémben abból a lelkesedésből, amely a magyarok nemes lelkét tüzeli, igen boldognak kell magamat tartanom és ezt a sikeremet a legbecsesebbnek tekintem azok közül, amiket művész elérhet ... Odaadó hívük: Hector Berlioz.”



*



Ebben az írásban arra törekedtem, hogy felidézzem Berlioz pest-budai napjait. Az ábrázoló írót háttérbe szorította a krónikás. Az írás hitele fontosabbá vált számomra, mint a képzelet intuíciója, az igazság, az író személyiségénél. ...



 



NÉPSZAVA, 1981. március 15. (109. Évfolyam, 63. szám)



*Josef Treichlinger (1807-1877), bécsi származású hegedűs.(Megj., A.)


Berlioz újratemetése • 1282017-12-11 00:51:53

214 éve született, ezen a napon a nagy francia zeneszerző HECTOR BERLIOZ



(1803.XII.11. – 1869.III.8)



 



BARABÁS TIBOR:



ERKEL ÉS BERLIOZ





Hector Berlioz emlékirataiból mindkettőjük portréja kirajzolódik. Nagy bécsi sikerei után Pest-Budára indult a francia mester. Faust legendájából még hiányzott egy induló. Bécsben egy barátja hívta fel figyelmét a Rákóczi-indulóra. Berliozt lángra gyújtotta a nemzeti forradalom megérzett szelleme. Egész éjszaka dolgozott, de a művet Pesten akarta befejezni. Ott akarta próbára tenni a Rákóczi induló hatását, ahol az megszületett. Mit törődött már azzal, hogy fogadja-e őt a császár, vagy sem. Postakocsival igyekezett Pest-Budára, de útközben a Duna kiáradt, és a folyam melletti úton kátyúba jutottak. Éjszaka volt, felhőszakadás tette kilátástalanná sorsukat. Berlioz mellett egy magyar tiszt ült a határban. Hozzáfordult:



— "Kapitány úr, nem gondolja, hogy vízbe fulladunk?"

— "De igen, uram, ezt gondolom én is."

—„Szolgálhatok egy szivarral”



No, Berlioznak egyszeriben megváltozott a véleménye a magyarok vérmérsékletéről. Végre egy paraszt kivezette őket veszélyes helyzetükből, és Berlioznak módot adott véleményének megváltoztatására. Pestre érve Ráday gróf és Erkel Ferenc rábírták Berliozt, hogy hangversenyének színhelye a Nemzeti Színház legyen, és ne a Német Színház. Ennek az volt a hátránya, hogy — Berlioz írása és a tények szerint: - „a Nemzeti Színház előadásain nem szerepelhet a Német Színház egyetlen művésze sem. Már pedig a Nemzeti Színház zenekara oly kicsiny, hogy szimfóniáimmal kis hegedűsbandája semmiképpen sem birkózhatik meg.”



Berlioz Erkellel járja a pesti utcákat és a felől érdeklődik; mit jelent a kirakatokban ez a szó: „honi?” Erkeltől tudta meg a jelentését, hogy az hazai, azaz magyar gyártmány. Bizonyára Erkel segítette Berliozt abban, hogy Treichlingert, a német zeneiskola kiváló hegedűsét és a Német Színház még vagy tíz jó muzsikusát átcsábítsa a Nemzeti Színház zenekarába.



Arra a hírre, hogy Berlioz átköltötte a Rákóczi-indulót, „a nemzeti képzelőerő erjedni kezdett.” Így írja le Berlioz a mű hatását.



„Amikor egy hosszú crescendo folyamán visszatérnek a téma (a Rákóczi-induló) fúgaformájú töredékei, s ezeket a nagydob távoli ágyúdörgésre emlékeztető tompa hangjai szakították meg, a terem leírhatatlan lármával forrongani kezdett. És abban a pillanatban, amikor a zenekar nekiszabadult az őrjöngő tusának, és nekiengedte oly soká visszafojtott fortossimóját, kiáltozás, hallatlan dobogás rázkódtatta meg a termet. E forrongó lelkek egybeolvadó szenvedélye olyan kitörésekben robbant ki, hogy megrémültem és borzongani kezdtem. Ügy éreztem, mintha hajam égnek állna, és e végzetes ütemtől kezdve búcsút kellett mondanom darabom záró-részének, mert a zenekar vihara képtelen volt arra, hogy sikerrel küzdjön meg a fékezhetetlen szilajságú vulkán kitörésével. Könnyen kitalálható, hogy újra kellett kezdenem.”



Az ismétlésnél néhány taktussal később tört ki a vihar, és Berlioz szerencsésnek mondja, „hogy a hangverseny végére tettem a Rákóczi-indulót, mert elsikkadt volna mindaz, amit utána játszanak.” „Szinte vérfagyasztó volt az egész. ... Felséges volt!”



Csak kevesen tudják, hogy Berlioz meghallgatta Erkel Ferenc Hunyadi Lászlóját, és meleg elismeréssel adózott a magyar zeneköltőnek. Felfedezte a mű nemzeti karakterét, és elismerése ide kívánkozik.

„Erkel úr nagy tehetségű, kiváló és érdemes férfiú, pesti tartózkodásom alatt az ő avatott vezényletével hallottam egyik operáját, melynek Hunyadi a címe, s amelynek tárgyát a magyarok hősi történelméből merítette. Ebben a műben eredetiség és mindenekfelett ama érzelem mélysége miatt, amely sugallta, egész sereg kitűnő dolog van. Egyébként tisztán komponált munka, s igen értelmes és igen finom a hangszerelése. Ezzel távolról sem akarom azt mondani, hogy ebben a hangszerelésben nincs erő, Schodel asszony, aki Branchu asszony iskolájából való, igazi énekes-tragika (nyoma veszett iskola ez, s nem vártam, hogy Magyarországon találjam majd meg új hajtását), igen szépen énekelte és játszotta a főszerepet. Ki kell emelnem még a magyar társulatból egy Feredy nevű igen érdemes tenoristát. Mindenekfelett csodálatosan, különösségében elbájoló hangsúllyal adja elő a nemzeti dalokat és románcokat, amelyek oly drágák a magyaroknak, de amelyek, ha így éneklik őket, bizonyára minden népnek tetszenének. A koncertmester nagy tehetségű hegedűs, neve Kohne, sokáig tartózkodott Párizsban, s ha nem csalódom, Konzervatóriumunk osztályait végezte. Ami a pesti Nemzeti Színház kórusát illeti, bizony ez mind számra, mind a hangok természetére, de a hiányos gyakorlás miatt is, igen gyengécske. A magyar nyelv egyáltalán nem alkalmatlan a megzenésítésre, sőt érzésem szerint kevésbé kemény, mint a német. Íme, ez aztán igazi nyelv.”



Ez a kis jegyzet csak kezdete annak a törekvésemnek, hogy operáink, színpadi műveink korabeli hazai és világbéli elismerésére visszatérjek.



FILM SZÍNHÁZ MUZSIKA, 1982. szeptember 4. (26. Évfolyam, 36. szám)


Franck, César • 382017-12-10 19:47:44

 



A ZENE, 1930. november 1., XII. évf. 3. szám:



Hangversenyműsoraink ismertetése



„Ötödik hangverseny. — 1930 november 2-án. — Vezényel: Bor Dezső.



…….



5. Franck, César (1822 Liège — 1890 Páris): Az elátkozott vadász. Szimfonikus költemény.



A legújabb francia zene korszakalkotó egyéniségének négy szimfonikus költeménye közül »Az elátkozott vadász« a legértékesebb. 1883-ban komponálta a Mester Bürger hasonló című balladája nyomán:



Vasárnap reggel. Messziről a harangok csengő hangja és a tömeg ájtatos éneke hallatszik ... Mily szentségtörési A vad rajnai gróf kürtjébe fújt.



Hajhói hajhó! A vadászat megindul földeken, mezőkön, rónákon át. — Állj meg, gróf, állj meg! Halld az ájtatos dalokat.— Nem, hajhó, hajhó tovább! — Állj meg, gróf, állj meg, vigyázz! — nem, tovább!... És a lovasok mint a szélvész rohannak tovább.



De egyszerre ... a gróf egyedül marad. Lova nem akar tovább menni. Kürtjébe fúj. De a kürt nem szólal meg ... és egy kísérteties kérlelhetetlen hang megátkozza: E szentségtörés örökké tartson, minden poklokon keresztül.



És lángok törnek elő köröskörül ... A gróf félelemtől őrjöngve menekül, mindig gyorsabban, gyorsabban, üldözve szellemek hadától,.. . nappal borzalmas szakadékokon keresztül, éjjel a felhőkön át...



A zenekari illusztráció pontosan simul a ballada minden egyes mozzanatához. A bevezetésben (Andantino quasi Allegretto) a kürtök hallalija váltakozik a harangok zúgását jelképező harmóniákkal. Triolás és tizenhatodos futamok ecsetelik a lovak toporzékolását és a vadászat kezdetén jelentkező izgalmat. Újabb kürtszó. Lovasroham. Vad száguldozás, melynek illusztrálásában részt vesz a zenekar minden hangszere. Hirtelen elhallgat a lárma. Csak a kürtök és puzónok kísérteties akkordjai figyelmeztetik a grófot, hogy álljon meg, hagyja abba a kegyetlen hajszát. De a gróf nem tágít. Tovább sarkantyúzza lovát, de ez hirtelen megtorpan. A vonósok tremolói és a négy fagot harmóniáitól támogatva hallatszik a puzónok szólamában a rettentő átok, melynek befejeztével (Piu animato) újra kezdődik a vad száguldozás. Vad kromatikus triolák tizenhatodos fölfelé szökő hegedűfigurák jelképezik az átok beteljesülését és a szédületes hajsza a tétel végéig tart, szüntelenül, míg a záró g-moll akkord meg nem szakítja a színes, fantáziával szőtt zenekari képet.“



Le chasseur maudit (Az elátkozott vadász)


Franck, César • 372017-12-10 18:44:00

 



CÉSAR FRANCK (1822-1890) EMLÉKÉRE 



«Szimfonikus változatok, zongora- és zenekarra.»



Az új francia zenei irány megteremtőjének: César Franck-nak ez a műve valóságos betetőzése a kiváló mester zongoraműveinek. Klasszikus formaszépsége, választékos dallammintázás és briliáns színekben csillogó zenekara sohasem téveszti el mélységes hatását. A koncertáló zongoraszólam egyensúlyban van a kísérő orkeszterrel. Franck nagy mestere volt a variációnak. Témáját ügyesen szövi és bogozza, változatai artisztikusak és természetesen következnek egymásból, egységességére jellemző, hogy még átvezető részei is tematikusak.



A ZENE, 1937. október 15. (XIX. Évfolyam, 1. szám)



*

A Szombathelyi Szimfonikus Zenekar a „Hangverseny délidőben” sorozat keretében jutott szóhoz — vagyis mikrofonhoz, és jelenlevő közönséghez — a Magyar Nemzeti Galériában. Kiváló muzikalitású nevelő karmesterük, Petró János irányításával két romantikus kompozíciót szólaltattak meg: César Franck «Szimfonikus változatok» című zongoraversenyét, Kassai István szólista közreműködésével, és Dvořak: IX. szimfóniáját, amelyhez „Az új világból” elnevezés tapadt.



Franck műve nem tartozik a szabályos felépítésű zongoraversenyek közé. Bár a variációk alakváltásai mögött világosan felismerhetők a zenei alapgondolatok — romantikus-improvizatív részek, „közjátékok” kölcsönöznek valami fantáziaszerűséget a kompozíciónak. Kassai István poétikusan, tartalmas hangon, a szín- és hangulatváltásokat híven követve folytatta párbeszédjét a zenekarral, s technikájának színvonalát a figurációk és passzázsok virtuózán csillogó megoldásával is bizonyította. A versenymű szólószólamával egyenrangú fontosságú zenekari keret Petró János irányításával jelentősen járult hozzá a mű különleges értékű tolmácsolásához. […]…



Részlet Raics István írásából, NÉPSZAVA, 1982. február 5. (110. Évfolyam, 30. szám)


A nap képe • 20082017-12-10 11:24:11

César Franck - Symphony in D Minor


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 4132017-12-10 10:54:54

Fábián Imre a FILM SZÍNHÁZ MUZSIKA 1965.11.05-i számában „Gertler Endre Bartók estjé“–ről megjelentetett cikkében ezt írja:



„… A Belgiumban élő magyar művész egyike azoknak, s talán Zathureczky Ede halála óta az egyetlen, aki a hegedűre írt Bartók-kompozíciók előadási stílusát a legközvetlenebbül őrizte meg.  ….. Gertler nem nagy hegedűs-egyéniség Inkább korrekt, minden tekintetben tökéletesen megbízható művész, jó muzsikus a szó legnemesebb értelmében. Ezért kaptuk tőle a két versenyműben a legtöbbet, s emiatt tűnt a két rapszódia, mely kifejezetten a szólista egyéni varázsát igényli, kissé halványnak, szürkének.“



A korabeli magyar zenei újságokban nem ritkán jelentek meg hasonló értelmű értékelések Gerler Endre játékáról. Úgy tűnik, a művész honfitársai szigorúbban ítélték meg őt, mint külföldi közönsége. Kinek volt igaza? Ezt a szakemberek hivatottak eldönteni. Tény: Játéka mindvégig „korrekt“ volt, kerülte a túlzásokat, jó ízléssel, mértéktartóan és a zeneszerzők szándékához hűen adta elő az egyes zeneműveket.



Halála után, 1998.07.25-én a NÉPSZAVÁBAN az alábbi megemlékezés jelent meg róla:



Elnémult egy hegedű



Háromnegyed évszázad során a világ zeneértő közönsége számára fogalommá vált a magyar hegedűsiskola, amit gyakorta neveznek egyik legjelesebb művésztanár reprezentánsa nyomán Hubay-iskolának. Most e nagy scola talán legutolsó képviselője búcsúzott el örökre közönségétől - 91 éves korában brüsszeli otthonában elhunyt a kiváló magyar hegedűművész és zenetudós, Gertler Endre.



Munkássága mind előadóművészként, mind tudósként egy teljes európai kulturális korszakot fogott át. Gertler annak ellenére, hogy mestere volt hangszerének, nem tartozott az úgynevezett briliáns virtuózok közé. Művészetére az elmélyültség, a komolyság, az esztétikai és egyben etikai tartás, mondhatnánk úgy is: a művészi igazmondás volt a jellemző. Nem véletlen, hogy sok nagyszerű kortársa mellett Bartók Béla Gertler Endrét különös megbecsüléssel illette. Mi sem jellemzi jobban kapcsolatuk komolyságát, mint hogy Gertler azon nagyon kevesek egyike volt, akiknek észrevételeit Bartók kivételes módon respektálta; például a II. Vonósnégyesben vagy egyik utolsó remekművében, a hegedűre írt Szólószonátában Gertler tanácsára, az ő elemző értelmezése alapján módosításokat hajtott végre.



Gertler Endre univerzális művész volt. Bach partitái, Beethoven hegedű-zongora szonátái, a romantikus vagy az e századi modem művek nála egyaránt szigorú pontossággal, méltósággal, elmélyült gondossággal szólaltak meg. E sorok írója életének egyik feledhetetlen élményeként őrzi annak a nyári estének emlékét, mikor abban a szerencsében részesült - végighallgathatta azt a többórás próbát, amelyen Gertler nagyszerű művész barátjával, Fischer Annival Beethoven Tavaszi szonátájának előadására készült.



Gertler Endre annak a nagy humanista szellemi tradíciónak jeles képviselője volt, amelynek hordozói a művészetet esztétikai és erkölcsi értelemben egyaránt a legnemesebb emberi képesség kinyilatkozásának tekintették. Ebben a szellemben koncertezett szinte minden világhírű karmester kortársával, Bruno Waltertól Karajanig s a nagy honfitárs-barát Solti Györgyig. Pedagógusnak legalább olyan jeles volt, mint szólistának. Tanítványai közül több mint hatvanan, köztük számos magyar szólista nyert rangos zenei versenyeken első díjat. Soha nem szakadt el hazájától. Időskorában is vállalva az ezzel járó fáradságot, a nyolcvanas évek végéig minden nyáron Bartók- szemináriumot tartott Budapesten.



Gertler Endre halálával egy nagy generáció egyik utolsó kiválóságának hangja - hegedűhangja — némult el. A sors kegyetlen játéka, hogy eltávozása majdnem napra egybeesett a magyar publikum számára drága emlékezetű, másik nagy művész halálával: a világpublikum Gertler Endrével együtt azt a karmester Lamberto Gardellit is gyászolja, aki sok kiváló olasz utódja nyomában járva művészi teljesítményének javát a budapesti Operaházban nyújtotta. Mindkettőjükre igaz Kodály Zoltán szava, amivel egykor Arturo Toscanini halálhírét fogadta: az ilyen művészek elmúlásával mindnyájan kevesebbek leszünk.



Szász István“


A nap képe • 20072017-12-10 00:40:30

195 éve, ezen a napon született César Franck belga-francia zeneszerző.



Franck, César (1822.XII.10. Liêge—1890.XI.8. Paris)





Kedves tanítványa és részben szellemi örököse Vincent d’Indy írja róla, hogy a szimfonikus művészet az ő iskolájával született meg Franciaországban. Wagner és Liszt hatása érzik minden munkáján, ez azonban nem jelenti epigon voltát, hanem magasan szárnyaló lelkének kongenialítását a két titánnal. Franck maga is az újat akarja, hiszen szimfóniája is háromtételes, az egyes tételeknek pedig közös a tematikája. Ez az újszerű beállítása a szimfóniának bemutatója alkalmával nagy feltűnést keltett.



«D-moll szimfónia»



I. Lento. Allegro non troppo. A főtéma elégikus hangú sóhaj, amely mindinkább fokozódva, hatalmas crescendón vezet az allegróba, melynek panaszos ereje pár taktus után hirtelen megtorpan. Fojtott hangulatú átvezető téma vezet rövid allegróval a melléktémához, mely gyönyörű szép vonós kantiléna.  Majdnem hirtelen, mint «deus ex machina» tör elő a záró-téma titáni hang-tömege, hatalmas erejével átfogja az egész expozíciót. A feldolgozási részben is a panaszos hang az uralkodó. Egy démonikus crescendo után jön a visszatérés, mely szabályosan idézi az összes témákat. Rövid kóda.



II. Allegretto. Hangulat tekintetében ez a tétel rokon vonásokat mutat Mendelssohn a-dúr szimfóniájának lassú tételével. Régi szép idők, homályos emlékfoszlányok, sejtelmes tündéri tájak után való vágyakozás sír az angolkürt dallamában. Egy másik dallamot a hegedűk intonálnak, ezt a fafúvók akasztják meg. Az utána következő rész teljesen misztikus hangulatú. Ebben az átszellemült köntösben tér azután az angolkürt-téma vissza, hozzá csatlakozik rövidesen a basszusklarinét, kürt és fuvola is. A tétel befejező részében van valami transcendentális nyugalom.



III. Allegro non troppo. Vidám, bizakodó hangulat szól ki a gordonka dallamából, mint mikor az ember erejének teljes tudatában vág neki az útnak.  Az egész expozícióban nyoma sincs az előző tételek komor hangulatának.



A feldolgozási rész és visszatérés geniálisan van kombinálva. A különböző tételek tematikus anyaga is egészen új köntösben vonul fel. De mindezeken áttör a főtéma örömtől sugárzó arca, démoni erővel fejezvén be ezt a hatalmas alkotást.



(H.E.)



A ZENE, 1935. március 1. (XVI. Évfolyam, 12. szám)


Bartók Béla szellemisége • 2502017-12-09 18:22:51

"ZIEGLER MÁRTA:*



TIZENHÁROM ESZTENDŐ



BARTÓK „ÉLETÉNEK NEVEZETES ESEMÉNYEIT, irányító szenvedélyeit” alkotásaiban bárki megismerheti. De Bartókról, az emberről és mindennapjairól kevesen tudnak. A sok jóhiszemű tévedést, félremagyarázást, amelyek életrajzíróinál minduntalan felbukkannak, meg lehet érteni, hiszen Bartók jóformán soha nem engedett magához közel senkit, nem ridegségből vagy a sokszor szemére hányt embergyűlöletből, hanem a reá annyira jellemző szemérmes tartózkodásból, s így őt megismerni nagyon keveseknek adatott meg.



Nem életrajzot írok, csak annak a 13 évnek az emlékeit idézem fel, amelyet vele töltöttem.



*



Bartók Bélának egyik jellemző tulajdonsága volt, hogy mindig oktatott, átadott saját tapasztalataiból és fejlettebbé, tanultabbá akarta nevelni a körébe tartozókat. A pesti múzeumokat és képtárakat ő ismertette meg nővéremmel és velem, még növendék korunkban. Megtanított a csillagok nevére, az általa gyűjtött bogarak, lepkék preparálására, ő ismertette meg nővéremmel és velem Ady Endre költészetét s kedves francia íróit: Flaubert-t, Maupassant-t, Daudet-t, s egyik legkedvesebb könyvét, Jacobsen Niels Lyhnéjét.



Tanítási célzatú (de számára egyúttal pihentető játék) volt az is, hogy egy-egy kevéssé elfoglalt estéjén számomra ismeretlen műveket zongorázott, s el kellett találnom a szerző nevét.



Amikor a Béla fiunk születését jelentő táviratot megkapta, kérdésemre, hogy mi volt első gondolata, azt válaszolta (könnybe lábadt szemmel): „Arra gondoltam, hogy majd írni tanítom.”



Egyik jellemző leveléből «A fából faragott,»    .. előkészületei közben:



„Elolvastam már Don Quijote 1., 2. fejezetét. Jó olvasni. És arra gondolok, hogy nyáron majd spanyolra tanítlak. Igazán! Párhuzamosan az olaszt is folytatjuk — és éppen az lesz az érdekes: két ilyen rokon nyelv összeboronálása és szétválasztása.”



Egyet azonban nem szeretett: a Zeneakadémián való tanítást. Ez nyűg, robot volt számára, s az ezzel eltöltött időről ő, aki „időkoldus”- nak nevezte magát, úgy érezte, hogy fontosabb dolgoktól (tudományos munkásság, komponálás stb.) vonja el. A lehető legrövidebb időre, heti 3 napra zsúfolta össze óráit. Felváltva aludt édesanyáméknál és Kodályéknál, s amint tehette, sietett haza Rákos-hegyre.



RAKOSHEGYI ELSŐ LAKÁSUNK (Jókai utca 3.) eléggé szűk volt, s nem biztosította számára azt a csendet, amire munkájához szüksége volt, így hamarosan átköltöztünk egy négyszobás házba, amelynek kertjében külön nyári lak is volt. Mellettünk, mögöttünk üres telkek s teljesen zavartalan csend. Mégis leginkább éjjel komponált; nappal a viaszhengerekre felvett népdalgyűjtései lejegyzésével, rendezésével, nyomtatásban megjelent román, szlovák stb. gyűjtések rendszerezésével, olvasással, nyelvtanulással foglalkozott. A népdalgyűjtés kedvéért megtanult románul, szlovákul, sőt később, afrikai útja előtt az arabbal is megpróbálkozott. A tétlenséget nem ismerte, illetve a tétlensége is valahogyan mindig „aktív” volt. A napi programhoz hozzátartozott, hogy „a gyereknek” rajzolt valamit. Másik játék volt a kártyavárépítés, de nem csak a szokásos házacskák, hanem komplikált kerítések, utak — bámulatosan biztos, nyugodt kézzel. A gyerek szabad fejlődésére igen nagy gondot fordított: iskolába csak a negyedik elemibe íratta be (az első három osztályból magánvizsgát tett).



Reggelenként tornászott Müller „Mein Systemje” szerint, és amikor csak lehetett, napfürdőzött. Bámulatosan bírta a napot, s napfürdőzés közben is mindig dolgozott, nyelvet tanult, hangszerelt stb. Naponta sétált, legtöbbször családjával, de néha magában is; olyankor mindig hozott valamit haza: egy különös kavicsot, kis vadvirágot stb. Egyik szenvedélye a bogár- és lepkegyűjtés volt Mindig vele volt a spirituszos-üveg a bogarak és a kloroformos-üveg a lepkék számára.



A reggeli torna és a séták mellett testmozgásnak egy labdajátékot játszott velem, s később a fiunkkal. A waidbergi Licht und Luft-szanatóriumból hozta ezt a játékot, ahol 1911 nyarán pár hetet töltött, ott játszották bőrrel bevont dobszerű ütőkkel, pingponglabdákkal.

A Waidbergben megkezdett és otthon folytatott, „természetes életmód” magával hozta a vegetáriánus étrendet is, amely mellett évekig kitartott. Külföldi útjai alatt azonban nem tartotta magát szigorúan ehhez az étrendhez, hanem lehetőleg mindig az ottani ország vagy város ételspecialitásait próbálta ki, ebben is az újat, az érdekeset keresve.



HANGOS SZAVA soha nem volt, ha valami bántotta, összeharapta ajkát és hallgatott. Egyébként nagyon hallgatag volt — azt mondta magáról, hogy beszélni semmilyen nyelven nem tud, magyarul sem. Nevetni ritkán nevetett, leginkább olyankor, amikor egy-egy külföldi levél hibás címzéssel jött, vagy valamelyik külföldi kiadójától sajtóhibákkal teli első korrektúráját kapta egy-egy magyar szövegű művének. Hogy a Tót legények táncát Tót lepények táncának szedték, ezt csak hallomásból tudom, de arra emlékszem, milyen derűt váltott ki nála, mikor a Lisztrevízió (Breitkopf und Härtel) egyik művének megjött az első korrektúrája, elején a Liszt Ferenchez írt Vörösmarty-ódával; „Zengj nekünk dalt, hangok nagy tanárja” stb., s ebben az összes t-t s-nek szedték.



És felejthetetlen volt a mosolya, ha valami derűset látott vagy hallott, s azt a családjával közölte.



Alkoholt soha nem ivott, a feketekávézást is csak az első háború után szokta meg. Valamikor az első háború alatt szokott rá a cigarettára is.

A betegséget nagy türelemmel, panasz nélkül viselte, még azt a nagyon fájdalmas középfülgyulladást is, amit az 1918-as nagy influenzajárványkor kapott. Pedig a dobhártya megnyitása után (Kodály hozott ki Rákos-hegyre autón egy szakorvost) minden, zongorán leütött hangot a felső quart-jával hallott egy ideig, s ez eléggé aggasztotta. Azt már inkább tréfásan panaszolta, hogy állandóan egy Hubay-kompozíciót hall.



Szakmai féltékenységet nem ismert. A kékszakállú próbái alatt pl. állandóan magával hurcolta Stravinszkij «Sacre du printemps»-jának négykezes zongorakivonatát, keresve az alkalmat, hogy gróf Bánffy intendánsnak előjátszhassuk, s az kedvet kapjon a balett előadására.



Megalkuvást nem ismert, erre világít rá egy 1909. június 21-i levele:



„Nem hagyott nyugton, míg írásban nem formuláztam azt, amit tegnap utoljára nem egészen helyesen fogalmaztam szóval. Vagyis: El tudok képzelni olyasvalakit, akiért minden áldozatot meg tudnék hozni, de olyat, senkit, akinek kicsinyes óhajait teljesítsem.



Miért?



Mert az ilyen emberhez nem fűzhetne az a legmagasabb foka a szeretetnek, amely nagy áldozatok meghozására szükséges.”



A TERMÉSZETET rajongásig szerette. Az akadémiai szünetekben lehetőleg mindig utazott vagy utaztunk, szerény turista-felszereléssel, hátizsákkal, külföldön, III. osztályon, olcsó hotelekben megszállva. Leveleiben sokszor leírta a vidék szépségeit, amerre járt.



Idézek néhányból:

„Albac, 1910. december 31. (Fehérvölgy, Románia, megj. A.) Hogy tetszenék neked itten! Ezek a hóborította tisztások, köröskörül fekete fenyőerdő, közepén hó és jég közt végigszáguldó patak! Bizony ez majdnem annyit ér, mint egy kirándulás a Tátrába.”



Mindig a hegyek vonzották, a síkságról, főleg a megművelt területekről azt mondta, megváltoztatva a Baedeker : „Eine fruchtbare Gegend” meghatározását: „Eine furchtbare Gegend.” [Termékeny vidék, rettenetes vidék, — németül.]



1915. július, Hédelről: (Szlovákia, megj. A.)



„Nagyszerű vad irtások vannak a hegyoldalakon, fantasztikus százéves korhadt fatörzsekkel, villámsújtotta fákkal. Az erdők legnagyobb része olyan, amilyent mi szeretünk. Aztán sötét völgyekben zuhogó patakok, megint nagy, széles magas hegyhátak, ahonnan azt hiszem, a Magas-Tátrát lehet látni.”



És sokszor küldött leveleiben egy- egy érdekes, nálunk nem található virágot.



Ha komponált, nem beszélt róla, nem is szabadott kérdezni, s általában tudomást venni róla, hogy dolgozik-e valamin és min. Csak amikor teljesen kész volt valamelyik mű, játszotta el. Egy-egy zenekari művének hangszerelését (pl. a Mandarinét) azonban nagyon gyakran nem a dolgozószobájában végezte, hanem családi körben, a nagy ebédlőasztalnál.



Akadt aztán olyan kivételes eset is, hogy megírta, min dolgozik, sőt a terveiről is. 1917. augusztus végi levelében írta Kertmegpusztára (Békés megye, megj., A.):



„Egyelőre — pour dégourdir mes membres musicaux (Hogy fellazítsam zenei tagjaimat —franciául) — megharmonizáltam 7 magyar dalt a gyűjtésből, többek között Ökrös Róza híres Angoli Borbáláját is. Ajánlom, hallgasd meg tőle, mert ilyen magyarul és még hozzá az Alföld kellős közepén, és még hozzá 7/8 taktusban hallani valóságos szenzáció.



De már gondolkozom a Mandarinon is: pokoli egy muzsika lesz, ha sikerül. Az eleje — egészen rövid bevezetés függöny-nyílás előtt — rettenetes zsivaj, csörömpölés, csörtetés, tülkölés: egy világváros utcai forgatagából vezetem be a t. hallgatót az apache tanyára.”



A népdalgyűjtésről azt írta nekem 1917 áprilisában: „Hiába, ez a munka belémrágta magát teljesen, úgy megszoktam, mint a dohányos a dohányt. Avval fáradságot, bajt nem sajnáltam.”



Gyűjteni rendszerint a nagy ünnepeken, karácsonykor, húsvétkor, pünkösdkor járt, mert akkor otthon találta a parasztokat. Lehetőleg vasútvonaltól messze eső falvakat keresett fel, s a férfiaknál ügyelt arra, hogy lehetőleg ne legyenek katonaviseltek, s így városi befolyás ne érvényesüljön náluk. A falusi értelmiség részéről elég sok értetlenséggel találkozott. Az is megtörtént vele, hogy mint gyanús idegent csendőrök kísérték be a községházára, amin magában kitűnően mulatott, hagyta magát kísérni, s csak a hivatalban mutatta fel a kultuszminiszter ajánlólevelét, melyben munkája legmesszebbmenő támogatására hívta fel a miniszter a hatóságokat.



Voltak azonban lelkes segítőtársai is, akik megértették intencióit, s mindenben kezére jártak.

Első gyűjtéseit egy kis primitív fonográffal kezdte, mely a Bartók Archívumban látható. Ezt (úgyszintén a később használt Edison-fonográfot) hátizsákban vitte magával. Előbbinek sárgaréz tölcsérét kívül a hátizsákra erősítette (igen élvezte, mikor valaki a vonaton megkérdezte tőle: „Kérem, ez az a híres magyar tárogató?”). Poggyászként a lehető legkevesebbet vitte magával kis kézitáskában; váltó fehérneműt, toalettszereket, csizma-húzót és kis, fekete viaszosvászon kötésű kottafüzeteket a lejegyzések számára. Volt úgy, hogy plédszíjban egy-két doboz hengert vitt magával (viaszhengerekre vette fel a népdalokat), de ha volt reá lehetőség, előre elküldte postán a hengereket.



Ha hosszabb időre ment gyűjteni, és érdemesnek látszott, a gyűjtést kiterjesztette az eredeti gyűjtőhely környékére is: „Rémséges utakon jártam, és rettentő szekereken” — írta Köszvényes-Remetéről 1912. április 13-án, de vállalt minden vesződséget, fáradságot a cél érdekében. Nemcsak népdalokat gyűjtött, hanem paraszt - kancsókat, tányérokat, kézimunkákat is, biztos érzékkel különböztetve meg a valódit az álnépitől.



Népdalgyűjtéseiről való hazatérte után, következett, a hengerek lejegyzése, tám-lapokra másolása, rendszerbe foglalása, amiben a család is segíthetett neki, sok idejét takarítva így meg.



NEM VOLNA TELJES A KÉP, amit Bartók mindennapjairól vázoltam, ha nem írnék azokról, akik az édesanyján kívül (akihez való rajongó szeretetéről már sók szó esett az életrajzokban) nagyon közel állottak hozzá, s akikről az általam ismert életrajzokban jóformán sosem írtak.



Az egyik: Irma néni (Voit Irma), Bartók édesanyjának 8 évvel idősebb nővére, akit Bartók második anyjának tekintett. Ő vezette háztartásukat az-után, hogy Bartók édesapja meghalt, s végig együtt maradt húgával. Bartók édesanyja kislánykora óta annyira ragaszkodott Irma nénihez, hogy az gyakran „Stecknadel”-nak hívta, értvén ez alatt azt, hogy úgy jár folyton a nyomában, mintha gombostűvel volna az anyja szoknyájához tűzve. Ez a kölcsönös nagy ragaszkodás szinte eggyé olvasztotta a család szemében Mamát és Irma nénit — egymás nélkül el sem lehetett őket képzelni. Mama volt a kenyérkereső, Irma néni vezette a háztartást, s féltő gonddal igyekezett azon, hogy a lehetőségekhez képest jól ellássa a családot, főleg persze Bartókot, akinek elég gyenge volt a fizikuma. Irma néni főzött, javított, toldozott, stoppolt, soha egy percig nem volt tétlen. Mama minden örömét, bánatát, aggodalmát ővele osztotta meg. Mindenre kiterjedő gondosságára egy jellemző jelenet: a Teréz körúti háznak (ahol akkor laktak) IV. emeletén, a lépcső tetején áll, s onnan lesi, jön-e Béla (aki soha nem használta a liftet), hogy előre kitálalja a levesét, nehogy Bartóknak várnia kelljen az ebéddel, s elveszítsen néhány percet drága idejéből. Milyen boldogan zsörtölődött, ha Bartók mögéje lopakodott, és kioldotta a kötényét! „Aba Béla!”( Aber Béla – Ugyan Béla – németül) — mondta, s tekintetében benne volt az öröm: Béla jókedvű!



A másik: Bartók testvérhúga, Elza (Oláh Tóth Emilné). Rajongásig szerette bátyját, s szeretetét átruházta mindenkire, aki Bartókhoz tartozott. Békés megyébe, pusztára ment férjhez, férje gazdatiszt volt. Eleinte Vésztőn, illetve az ahhoz tartozó Sziladpusztán laktak, később Rudolf-majorban, majd Kertmegen, s végül Szöllőspusztán, ezek a puszták mind a Wenckheim-birtokhoz tartoztak. Vendégszerető házuk mindig nyitva állt a hozzátartozók előtt, akiknek pihenésre, nyugalomra volt szüksége. Bartók is sokszor volt náluk hosszabb-rövidebb ideig, s mint ismeretes, sok népdalt gyűjtött ott. A cselédeket, a sommásokat mind megénekeltette; az ott gyűjtött népdalokban szereplő Garzó Péter, Varga Julcsa, Kocsis Rózsa, Ökrös Róza stb. mind ott élő személyek voltak.



Elzánál mindenkinek híznia kellett, persze elsősorban Bartóknak. A magtárban levő mérlegen hetenként ellenőrizte, s feljegyzést készített a „gyarapodásról.” Bartók egyszer avval örvendeztette meg, hogy malac-lopója zsebébe orvul néhány konyhai súlyt tett — de a nagy öröm nem tartott sokáig, Bartók arca hamarosan elárulta a „csalást.”



Szöllőspuszta éjszakai hangjai elevenedtek meg öntudatlanul, de félreismerhetetlenül «Az éjszaka zenéjében.»



Ennyit akartam Bartók Béla mindennapjairól írni, talán sikerül azokból az adatokból, melyeket itt leírtam, valakinek egyszer kiegészíteni a műveiből róla megalkotott képet. "



*Ziegler Márta (1893—1967) és Bartók Béla 1909-ben kötött házasságot. Az akkor 16 éves lány a művész zongorista tanítványa volt. Ez az írás Ziegler Márta 1966 májusában írt és a Documenta Bartókiana IV. kötetében megjelent visszaemlékezésének némileg rövidített változata.



Forrás: NÉPSZABADSÁG, 1981. március 22. (XXXIX. Évfolyam, 69. szám)



Képtalálat a következőre: „Ziegler Márta”



Ziegler Márta - Bartók Béla első felesége - és a 3 éves ifj. Bartók Béla.


Bartók Béla szellemisége • 2492017-12-09 18:12:24

RÁNKI DEZSŐ:



„Átültetni a zenéje iránti szeretetet”

 



Kapcsolatomat Bartók zenéjével könnyű jellemezni, mégsem tudom, hogyan fogjak hozzá. Mint ahogy az ember nehezen tud beszélni mindarról, ami mindennapi életének természetes részévé vált. Az, hogy ez így alakult, a mostanában zenét tanuló gyerekeknél szokásos módon zajlott le. Amikor elkezdtem a zongoratanulást, más kis darabok mellett sokat játszottam a «Gyermekeknek» -ből és a «Mikrokozmoszból» is, így fülem korán hozzászokott a bartóki harmóniákhoz. A klasszikus harmóniavilágtól idegen disszonanciák nem bántóan hatottak, hanem mint természetes kifejezőeszközök rögződtek meg bennem. Később, amikor már bonyolultabb Bartók-darabokat tanultam, amelyekben a harmóniai tájékozódást nem könnyítette meg a népdal vagy népdalszerű dallam jelenléte, ez a korai kezdés segített át a nehézségeken.



Mégis, csak 16-17 éves koromban jutottam el oda, hogy Bartók zenéjében ugyanolyan otthonosan érezzem magam, mint Mozartéban vagy Schumannéban. Meggyőződésem, hogy a közönség viszonya az előbb leírtakhoz hasonlóan alakul, csak sajnos sokkal lassabban. Azt kívánni, hogy mindenki zeneelméleti tanulmányokat folytasson, hogy megértse Bartók zenéjének szerkezetét és hangzásvilágát, természetesen badarság volna; de hogy fogékony füllel és némi kitartással közeledjünk felé, azt hiszem, reális igény. Sokakban megvan az a hajlam, hogy csak azt szeretik újra hallani, amit már jól ismernek (ezt sajnos észrevehetjük az egész világon tapasztalható koncertrepertoár-beszűkülésben — a zene üzlet: tehát azt játsszák, amire a közönség bejön), de lassanként mégiscsak kialakult a Bartók-zene helye az elfogadott, mindennapi repertoárban.



Arra, hogy Bartók nagyságát elemezzem, megpróbáljam zenéjét szavakkal leírni, és így megszerettetni, nem vállalkozom, ezt a zenetudósok megteszik helyettem. Rám az a feladat hárul, ami minden aktív zenészre, és ezen belül elsősorban Bartók honfitársaira — hiszen mégiscsak mi élünk a legközelebb azokhoz a forrásokhoz, amikből zenéje táplálkozott, — hogy minden erőmmel népszerűsítsem, elfogadtassam, és szeretetemet a Bartók-zene iránt másokba is átültessem.



NÉPSZABADSÁG, 1981. március 22. (XXXIX. Évfolyam, 69. szám)


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 4122017-12-09 15:22:56

Egy felvétel, amelyen a művészházaspár közös játéka hallható:



Contemporary Hungarian Music: Béla Tardos - Sonata for Violin and Piano III. Presto con bravura



André Gertler & Diane Andersen


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 4112017-12-09 12:30:52

NÉPSZABADSÁG, 1960.05.20.:



Gertler Endre és Diana Andersen szonátaestje



Gertler Endre, a világhírű magyar hegedűművész, a brüsszeli zenei főiskola professzora évtizedek óta külföldön él, kapcsolata azonban a hazai zenei élettel sohasem szakadt meg, mindig a legszorosabb maradt. Itthoni látogatásait, hangversenyeit mindenkor nagy örömmel várta a közönség. Gertler Endre az új magyar muzsikának, elsősorban Bartók Béla műveinek propagálásával is eredményes, nemes hivatást teljesít negyed évszázad óta. (A nagy magyar zeneköltő egyébként sokszor szerepelt együtt Gertlerrel, s mint szonátapartneréről is, mint hegedűszerzeményeinek hiteles közvetítőjéről is, a legelismerőbben nyilatkozott.)



Gertler Endre mostani látogatása alkalmával zenekari hangversenyen való közreműködésén kívül szonátaestjén együtt szerepelt feleségével, Diana Andersen zongoraművésznővel. A sokoldalú műsoron a barokk zenét Bach h-moll szonátája, a romantikus muzsikát César Franck A-dur szonátája, a modem zenét egy Janacek-szonáta és Bartók első szonátája képviselte.



Ezen a hangversenyen úgy éreztük, hogy Gertler Endre most van művészetének tetőfokán; játékában magas színvonalon egyaránt megvan a hangzás szépsége, a töretlenül tisztán zengő hegedűtónus, a férfias, határozott vonóvezetés és az akadályt nem ismerő technikai tudás. És mindenekelőtt: az elmélyedő, leszűrt művészi előadásmód. Gertler értelmezéseinek külön érdekessége, hogy tolmácsolásában mindig erőteljesén érvényesül saját elképzelése, komoly művészi egyénisége, anélkül, hogy felfogása ellentétbe kerülne a mű szellemével, kottájával, stílusával.



A közönség bizonnyal szép élményként őrzi majd a nehéz Bartók-szonátának világos (minden oktató célzat nélkül is), helyesen magyarázó és meggyőző előadását, valamint Janacek szonátájának hegedűszólamából a ballada meleg líráját. S Gertler Endre az egyes művészek által oly gyakran érzelgősen előadott Franck-szonáta tolmácsolásánál sem engedett sehol a dúsan áradó dallam szentimentális csábításának.



Diana Andersen fiatal, finom ízlésű zongoraművésznő, jól képzett pianista. Első budapesti bemutatkozásával rokonszenvet keltett és az est sikeréből, tapsaiból ő is bőven kivehette részét, noha meg kell állapítani, hogy inkább az alkalmazkodó kísérő, mint az egyenrangú szonátatárs szerepét töltötte be a nagyszerű hegedűművész mellett.“


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 4102017-12-09 12:24:30

Szonatina Sz. 55 (1915) - hegedűre és zongorára (Gertler Endre átdolgozása, 1931) I. Dudások



(Előzmény: 406.)


Bartók Béla szellemisége • 2482017-12-08 18:15:18

PALOTAI ERZSI:



Bartók Béláné, Pásztory Ditta



„A mátraházi üdülő kertjében ülünk, fenyőerdő közepette, rózsák karéjában.    Simán hátrafésült, szoros kontyba font, ezüstbejátszó sötétszőke haj, tág, kék szemek, szorosra zárt száj, szorosra zárt lélek. Ha szól, bartóki módon beszél.  Tömören, sallang nélkül, lényegre-törőn.

 



De mikor gyermek- és ifjúkoráról kérdezem, lepattannak a zárak, s kinyílik egy ember, a zseni árnyékában felsugárzik a feleség, a maga valahai méz szőke lényével, viruló nőiességével, az ámulat, a lángésznek adózó csodálat örömével, aki nemcsak felesége volt Bartóknak, hanem tanítványa is, a bartóki zongoraművek alázatos és invenciózus, szigorú és mégis áthevült közvetítője.



Zseni társának lenni akkor sem könnyű, ha a társ nem alkotó tehetség. Hátha még saját álmai, mondandói vannak, igénye zenei nyelvre, előadói lehetőségekre! Nem könnyű dolog önnön lehetőségeit, kitörni vágyó képességeit alárendelni a lángésznek! A felismerés, a szolgálat, az alázat micsoda öröme és gyötrelmei!



Bartók életéről, és munkásságáról, könyvtárnyi irodalom van már, jobbnál-jobb monográfiák, műelemzések, — feleségével közös életük is köztudott,— de jóformán semmit nem ismerünk Pásztory Ditta előéletéről, gyermek- és ifjúkoráról. A villódzó, el-eltűnő és újra felhasadó emlékekben most felrévlik ez a gyermek- és ifjúkor. ...



Felvidéken született, a csöndes kis Rimaszombatban, szülei pedagógusok, anyja zongoratanár, apja fizikatanár, mellesleg zenetanári diplomája is van. Edithet az anyja nevezi el Dittának, az Edith név túl kemény, összetörné habos lényét.  Fehér bőrű, gyönyörű kislány, derékig érő aranyhajjal, tágra nyílt azúrkék szemekkel. Két öccse körülajnározza, ő az üdvöske, mindenki szereti, kényezteti és ő is szeret mindenkit — az élet átlátszó és vidám, nyílt arcok, tárt karok, tárt szívek. ... És ebben a boldog gyermekségben, hétéves korában

gyönyörű ajándékot kap: a zenét! Anyja zongorázni tanítja, apja zeneelméletre.  Micsoda új, mesébe illő játék! A többi mind elbújhat mellette! A hajas baba, az eddigi kedvenc, néma, csak akkor tudja mondani, hogy ”mama,” ha megnyomják a hátát, minden mást Dittának kell mondania helyette, egy kifundált babahangon. ... A zongora pedig beszél, s olyan édesen, hogy az embernek belézsibbad a szájpadlása. Az ujjgyakorlatok is érdekesek, az ujjak táncolnak és pukkedliznek a billentyűkön, nagyokat lépnek, keresztezik egymást, micsoda kunsztokat lehet csinálni a tíz ujjal! A skálázás meg éppenséggel nagy mulatság: mintha vendégség volna, születésnapi uzsonna, s a vendégek sorra bemutatkoznának: én vagyok a C-dúr, én az F- dúr. ... És sokszor kell bemutatkozni, sokszor ismételni, mert sok a vendég. ... Ditta C-dúrnak képzeli magát, ő az akar lenni, csakis C-dúr, mert ott nincs semmi előírás, kereszt vagy bé, ...csupa egyforma fehér billentyű ... (habár Ditta füle szerint — abszolút hallása van — az e és f hangok között egy lehelletnyivel mintha kisebb lenne a távolság, mint a többi hangok egymásutánjában, s talán ugyanez áll a h és c hangközre is. ...) A skálák megszemélyesednek, gyerekek, nimfák, tündérek alakját öltik fel, néha rosszalkodnak is, megmakacsolják magukat — gyakorolni kell, kézhez szoktatni a tündérkéket, engedelmessé tenni őket. ...Ditta szeret gyakorolni, szereti a vége hossza-nincs ismétléseket: Apja szakértelemmel, pedagógiai szenvedéllyel
, szeretettel és szigorral tanítja zeneelméletre. Ez az oktatás mintha előképe lenne egy majdani nevelésnek. ...



Ditta imádja az édességet. Nyolcévesen Lúgoson nyaral, az anyai nagyszülőknél.  Dobozszámra áll ott a csokoládé. Kötényébe rejt egy dobozt, ezüstlevelű piros rózsák dudorodnak a fedelén, s bebújik a nagy ruhásszekrénybe, a sötétben kibontja s majszolni kezdi a csokoládét. Lassanként eltűnik a felső sor, alul már csak pakolatlan bonbonok csücsülnek, nagyszerű, még azzal sem kell bajmolódni, hogy az ezüstpapírt lefejtse róluk. ... A nagyszülei szólongatják, felkutatják érte a nagy kertet, benéznek a ribizke-bokrok közé, keresik a bukszusok közt (dísznövény, megj. A.), végül kinyitják a nagy szekrényt, ott alszik a kislány, elpilledve, csokoládé bajusszal, üdvözölt pofácskával,...álmában is szorongatva az üres dobozt. ...



Az első világháborúban már nagyobbacska, tizenkét esztendős. Apja a fronton,  az anyának nehéz három éhes gyerekszájat jóllakatni. A nagynénjének ugyan, szintén fronton van a férje, de ő tehetősebb is, ügyesebb is, még csemegére is telik néhanapján. Egyszer egy csomó cukrozott gyümölcsre tesz szert. Tálra halmozza, szinte csendéletként, középen egy nagy, kandírozott dió csücsül. Háború van, kukoricakenyér járja, nagy ritkán bab torta. ...Ditta, nem tud ellenállni a diónak. Odasettenkedik hozzá, szinte köszön neki, mielőtt kézbe veszi, s enni kezdi a csodálatosat.



A nagynéni persze rögtön észreveszi a csendélet struktúrájának megbomlását. És persze rögtön Dittát veszi elő — ki más lehetne a tettes! Ditta olyan szenvedélyesen tagad, mintha soha a dióval nem lett volna közelebbi találkozása. Tagad, mert igazságtalannak érzi, hogy el kell csennie azt, amit más simán megkaphat. ... Először érzi az egyenlőtlenséget — megmakacsolja magát, szent meggyőződése, hogy neki kijárt az a dió, a tál közepéről az a fekete, fekete dió, a maga ragacsos, sűrű édességével.



Szereti a mesét, a játékot és nagyon szeret táncolni. Pajtásaival színházasdit játszik, abroszokból rögtönzik a függönyt, ágyterítőből a királyi palástot, csipkefüggönyből a tündér-ruhát. ...Meséket állít színpadra, a mesék édesek és vigasztalók, a mesékben igazságot osztanak, a jók elnyerik jutalmukat, fele-királyságokat nyernek és királylányok kezét, és talán még cukrozott diót is a királylányok mellé. 



A zene lassanként kiszorítja a színházasdit. Fantáziája, játékigénye, szereplési vágya mind kielégül benne, lubickol a zenében, megtalált életelemében.

De a szülői ház pedagógiája szigorú és céltudatos. Megértetik a kislánnyal, hogy a zene nemcsak játék, mulatság, szenvedély, hanem foglalkozás is, kenyérkereset, pálya, életcél, a jövő megalapozása. Szorgalmasnak kell lenni, pontosnak és fegyelmezettnek, akkor talán még zenetanár is válhat belőle. Ditta engedelmes, vágyai nem lebbennek el a szülői intelmek felett, megülnek csöndben, tudat alá szorítva. De a kötelező gyakorlatok, etűdök után Lisztet játszik és Chopint, főleg Chopint, hűségesen és mégis hűtlenül pontosan ugyan, de hozzáadva a kottafejekhez a maga életszeretetből, mohóságból, kíváncsiságból és ezüst ábrándokból összeszőtt lényét is.



Alig tizennégy esztendős, mikor szülei jószerivel elígérik egy helybeli fiúnak. Ditta félig még gyermek, kicsi, törékeny porcelán baba, inkább visszhang még, mint akarat.  A fiúra már alig emlékszik: a majdnem-el- jegyzés azt jelentette, hogy ha húszéves korukban is szeretni fogják még egymást. ...



Nagy energiával folynak a zenetanulmányok. Már Pestre jár vizsgázni. Somogyi Mór magán konzervatóriumába, majd Székely Arnold tanítványa lesz.



1922-ben pedig jelentkezik a Zeneakadémián felvételre. Bartók a zsűri elnöke. Ditta gyanútlan, mint egy újszülött. Nagyon kislányos, méz-szőke haja, egyetlen vastag fonatban, azúrkék szeme sem lát lényeget, inkább csak fényérzékeny. … Nem érzi a pillanat sorsdöntő súlyát, a nagyhatalmú zsűri nem bénítja, otthon van: zongorázhat! Gyermeki fesztelensége, alvajáró biztonsága lenyűgöző. „Pásztory Edith az én növendékem lesz” — mondja Bartók a meghallgatás után.



A mester a félig gyermek Dittába belelátta a későbbi, szerzetesi szorgalmú pianistát, mint ahogy a szobrász belelátja a márványtömbbe a ki vésendő szobrot. ...



Egy esztendeig tanítja az akadémián. Ditta elé egy új világ tárul. Mellbevágóan új világ ez.   Mestere, előadási módjának merőben más a lényege, mint amit Ditta eddig ismert és követett. Szikárabb és igazabb világ, amelybe most lép, néha talán kegyetlen is, de mindig katarktikus. Bartók megdönti Ditta addigi hajlamait, rokonszenveit, rajongásait — meredek világba viszi, de kézen fogva vezeti a meredélyeken.

 



Egy esztendeig. De mindig csak tanítás és tanulás. Semmiféle személyes közeledés, a tanítvány a zongora mellett, a mester meg emelvényen, akkor is, ha  a másik zongoránál ül.    Emelvényen, mert kikalapált emberségével feltoronylik mindenki közül. ...



A zeneakadémiai vizsga előtti időszakban egyszer hazakíséri növendékét. Először, mióta ismerik egymást. Most sincs szó érzelmekről, nem esik köztük egyetlen „maga meg én” mondat sem. Csak épp megkérdi Dittától, minden bevezetés nélkül, feleségül menne-e, hozzá?  Még olyan pillantások sem estek eddig, amelyek indokolnák a kérdést. Ditta pedig percnyi gondolkodás nélkül mondja ki az igent, úgy mondja ki, mint aki egész életében, ezt a kérdést várta, egész életében erre az igenre készült. Érzi, hogy kopernikuszi fordulat ez, tudja, hogy a világ most kifordul tengelyéből, hogy egy öntörvényű élet társául szegődik, hogy a most következő létben mások a nehézkedési törvények, a klimatikus viszonyok, más a flóra és a fauna. ... Igen, mondja még egyszer, hogy nyomatékosítsa a választ.



Telített, munkával, tanulással sűrített esztendők. Bartók nemcsak zenére tanítja feleségét, hanem a tágabb létezésre, a gömbölyű világra is. Szisztematikus és szigorú. Az otthoni tanítás, — mert az akadémiára, nem engedi többé feleségét, — fokozott szorgalmat igényel, tökéletes koncentrációt. Házasságuk második évében megszületik Péter fiuk.  



Ditta megbetegszik, Davosba kerül, a kisfiúra Bartók testvérnénje, az angyali Elza vigyáz.  Bartók megismerteti feleségét a táncművészetekkel, utaznak, bejárják, Olaszországot, Franciaországot, ...Dittát az építészet vonzza leginkább, az architektúra szinte zenei  szerkezete,  de szereti a szobrokat is, főképp a vésett szobrok gigantikus erejét,   szuggesztióját,  és szereti a festmények színét és leheletét,  a megtalált szín egyetlen  lehetőségét. ...



Bartók nyomán megszereti Ady verseit, személyesen is megismeri Kassákot, József Attilát, meleg barátságba jut Kodályékkal.



A szellemi-érzelmi alakítással párhuzamosan szakadatlanul folyik az általános értelemben vett zenei nevelés is. Egy életre megtanulja, hogy egy zenemű közvetítésében soha nem szabad hívságnak lennie, érzelgősségnek, hogy mindig a műből kell kiindulni, nem saját érzelmi adottságaiból. Hogy nem elég, ha az Opus 14. zongoraszvit ürügyén zongorázik valaki, — az Opus 14. szvit szelleméből kiindulva kell játszani! A mester módszeresen készíti elő pódiumszereplésre feleségét. Két zongorán játszanak együtt, de nem megjelent kétzongorás műveket, hanem triókat, kvartetteket, felbontva a vonós hangszerek szólamait,  - ezeket Bartók játssza, a zongoraszólamot pedig Ditta. Bartók tárgyilagosságot követel az interpretálásban, nem engedi elnyálkásítani a művet egyéni beleélésekkel, de természetesnek tartja, hogy az előadó művész átszűrje a művet egyéniségén.



Az egyéniséget kell hát nevelni, olyanná felnöveszteni, hogy remekművek értője és tolmácsolója lehessen. Hogy egyenrangú társa lehessen a zeneköltőnek.



— Mit jelentett Bartókkal élni? — kérdezzük.



S a feleség válasza: —Állandó alakulást, érzelmi, értelmi növekedést. Létezést.



„Verj, vad kovács,...kemény, fájdalmas, műremekké!”

Kemény, fájdalmas műremek.



Bartók megalkotta, kivéste a márványtömbből a szobrot. Talán túlságosan is jól sikerült.  Talán fájtak is a levésett márványszilánkok. De Ditta nem roppant össze a heroikus lét alatt. Csak megkeményedett. A lelkierő, állhatatosság, kitartás, bátorság nem bőre, melyet le lehet vedleni, hanem húsa-vére, csontja-izmai. A sosem hajló gerinc idővel megmerevedik, már, nem is tud hajolni.



Férje halála után hónapokig ideggyógyintézetben kezelik. Mihelyt jártányi ereje van, 1946-ban, hazatér Magyarországra. Senki sem hívja. Csak visszajön a „szép hazába.” 



A „híres kis Magyarország” nem fogadja diadalkapuval. Lakása nincs, Miskolcon húzódik meg egy nagynénjénél. Nyugdíjat, kegydíjat akkor még nem kap, a szerzői jogdíjak ügye sincs még rendezve. Péter fia, New York-i hangmérnök támogatja pénzküldeményeivel. Végre, nagy nehezen, testvéröccse szerez neki Budapesten, egy leválasztott lakást, itt él tíz esztendeig, anélkül, hogy valaki rányitná az ajtót.



De változik a világ. Elérkezik az idő, amikor Bartókot már itthon is érdeme szerint kezdik becsülni. Megkésve persze, a világ ünneplése után lassan csoszogva, de elérkezik az idő.  (Zenei téren mi gyakran vagyunk fáziseltolódásban. ...)



S lassan azt is észreveszik, hogy itt él közöttünk Pásztory Ditta, Bartók felesége és munkatársa, a bartóki interpretáció leghűbb letéteményese, őrzője, gondozója.



Itt ül szemben velem a mátraházi üdülő fény verte kertjében. Egyszerű, sima, áthatolhatatlan. Valahol mégis, mélyen, mélyen, benne van a lenge, habos fiatal lány is, a méz szőke, az álmodozó, a játékos.  Most másmilyen. Elszántan igazmondó, nála minden szó az eredeti jelentés szerint értendő, és minden szava átgondolt, pontosan ütő.   Megszenvedett ember — magatartásának igazáért, lelki nagyságáért poklokat járhatott meg.



̶  Mik a tervei? — kérdezzük tőle. Az alapigazságok egyszerűségével feleli:



̶  Részt venni abban, amiben lehet és kell.”



Megjelent: a Film Színház Muzsika, 1976. július 24. (20. Évfolyam, 30. szám)



*



Makai Mihály (Debrecen) hosszú leveléből köszönjük azokat a figyelemre méltó gondolatokat, amelyeket egy régebbi közleményünk kapcsán ír a kritikusi munkáról.[…]…



Még inkább fontosnak tarjuk, hogy levelének folytatásaként írt reflexióit közreadjuk:



„Lapjuk 1976. 30. számában örömmel olvastam Palotai Erzsinek, Bartók Béláné, Pásztory  Ditta című írását."



Olvasónk a cikkel kapcsolatosan felidéz egy másik nőalakot, aki — az ő szavaival — ugyancsak Bartók egyik tanítványa volt. 



Idézzük tovább levelét:



„Bibliai Mártában — Kodályék nevezték így — Bartók a gondolati azonosságot lelte meg. 



A tanítványból később feleség, anya és olyan önfeláldozó munkatárs lett, aki azon túl, hogy felismerte Bartók jelentőségét, fanatikus hittel segítette át férjét a kezdeti kudarcok igazságtalanságain. Személyes terveit, zenei pályáját teljesen feláldozva élt Bartóknak — Bartókért. Kottáit másolta, a korrektúrákat javította, és mint munkatárs kísérte el gyűjtőútjaira, még Afrikába is. (Pásztory Ditta ekkor még alig 11 éves.) Jelen volt az 1916-ban született Opus 14. szvit születésénél, melyet 1923-ban Pásztory Ditta (vagy maga Bartók?), választott májusi vizsgájának egyik tételeként. Márta mondta el neki a zongoraszvit harmadik tételének algéri indítékait, majd Ditta játszott. Márta biztos ösztönnel érezte meg, hogy Pásztory Ditta Bartóknak már nemcsak tanítványa és zongorapartnere, hanem hivatott művésztársa és leendő felesége is. Tizennégy évi házasság után Márta lemondott Bartókról és a Pest-Buda egyesítésének nevezetes, 1923. novemberi hangversenyén Bartók Béla mellett Pásztory Ditta ült.



Ziegler Márta semmivel nem mérhető emberi magatartása, nagysága ürügyén legalább egy oldalt megérdemelne, ami nem csökkentené Bartók Béla és Pásztory Ditta sem emberi, sem művészi magatartását, értékét, inkább aláhúzná, kiemelné.  Hisz művészek házasságai sosem átlagemberek kicsinyes összetartozása, hanem önmaguk áldozata a művészetért.”



Örömmel adtunk helyt levélírónk jogos és figyelemre méltó gondolatainak.



Megjelent: Film Színház Muzsika, 1976. augusztus 7. (20. Évfolyam, 32. szám)


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 4092017-12-08 10:03:49

Az időrendiséget figyelmen kívül hagyva beillesztek egy interjút, amelyben Gertler Endre – egyebek között - I. Albert belga királlyal (*) való találkozásáról beszél:



AZ EST, 1934.03.03.:



„Felségednek nincs szüksége arra, hogy király legyen …”



- Az Est tudósítójától



Gertler Endre, az ismert fiatal hegedűművész. csütörtökön hosszú távollét után hazaérkezett Budapestre. Az ifjú muzsikus állandó tartózkodási helye Brüsszel, ahol fontos zenei állást tölt be. Most, hogy szülei látogatására és néhány hangversenyre visszatért, érdekes initimitásokat mesélt el Az Est munkatársának a belga királyi udvarról, a zenét szerető és nemrég tragikus körülmények között elhunyt Albert királyról, valamint az új uralkodóról.



— Franciaországi, svájci és olaszországi hangversenykörutam után jöttem most haza - mesélte Gertler.



Legutóbb Velencében játszottam vonósnégyesemmel, három estén át, táblás házak mellett.



 — Milyen hivatalos megbízása van Belgiumban? — kérdeztük Gertlert.



 — A belga kultuszminiszter megbízásából tagja vagyok az öttagú zeneművészeti bizottságnak, amely a brüsszeli királyi zeneakadémián működik. Decemberben az Orchestre de Musique de Chambre elnök-karnagynak választott meg.



— Albert belga király halála — folytatta Gertler — őszintén megrendítette az egész országot és engem is mélyen lesújtott. Sokszor volt abban a kitüntetésben részem, hogy az uralkodó vendégszeretetét élvezhettem. A világháború után én voltam az első magyar állampolgár, akit a lackeni kastélyban vendégül látott;



— Albert királlyal való első találkozásom felejthetetlen emlékem marad. Intim körben voltam hivatalos a felséges párnál, teára. Jelen voltak még: gróf de Grünne, és fivére, Xavier de Grünne, a belga királyné főudvarmestere, aki egyébként az alpinista klub főtitkára. Grünne állandó turista társa volt a királynak és most a szörnyű szerencsétlenség után ő vezette a mentőexpedíciót. Délután négy órától este hét óráig sokat beszélgetett velem a király. Nemcsak jóságos szívű embernek ismertem meg, hanem kiváló gondolkodónak is.



— Egy más alkalommal jelen voltam, amikor Einsteint, a világhírű fizikust is meghívták. Akkor kamarazenéztünk az udvarnál. Einstein ezt mondta:

Felségednek nincs szüksége arra, hogy király legyen, mert mint ember is nagy...

— Akkor magyar művészekről kérdezősködött tőlem. Érdeklődéssel hallgatta elbeszélésemet.

— Később közvetlen egyszerűséggel mesélte el ezt a történetet:



A svájci hegyekben túrázott a királynéval. Megpihentek egy kis vendéglőben. Ebéd után felkeltek és távozni készültek. Az inkognitóban lévő uralkodót a pincér nem ismerte fel és így a feledékenységében távozni akaró királyt, aki személyesen nem igen szokott fizetni — számlája kiegyenlítésére szólította fel. A királynál nem volt svájci pénz. Belga bankjegyet ajánlott fel a pincérnek, aki a bankjegyen lévő fényképről felismerte a királyt és térdre hullott előtte.

— Most ősszel, egy katonai szemle alkalmával mint ezredes vonult el a mostani III. Lipót csapata élén a királyi palota előtt. Egy emelvényről felesége, a mostani Astrid királyné, két gyermekével és — apósával, a belga királlyal nézte a felvonulást. A trónörökösné izgatottságában a két gyermeket kézen fogva, a nép közé szaladt és az emberek közé vegyülve integetett férje felé. Ennek a jelenetnek tanúja voltam.



Gertler Endre elmondotta, hogy nemsokára Fischer Annie-val fog hangversenyezni, majd Angliába, Svédországba és Spanyolországba utazik turnéra, végül visszamegy Brüsszelbe, mert a nall-i zenei konzervatórium tiszteletbeli tanárának nevezték ki.



K. K.“



Képtalálat a következőre: „I. Albert”



(*) I. Albert belga király (1909.12.23.-1934.02.17.), akiről Gertler Endre beszél; „a hivatalos közlemény szerint hegymászóbaleset következtében, az Ardennek hegységben található Marche-les-Dames közelében található sziklafalon vesztette életét. Halálának körülményei korántsem tisztázottak, mivel a balesetnek nem voltak szemtanúi.“


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 4082017-12-08 09:59:05

André Gertler - Discography


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 4072017-12-07 12:28:54

BARTÓK Violin Sonata No.1 | A.Gertler, E.Farnadi | vinyl 1965 ®



BARTÓK Violin Sonata No.2 | A.Gertler, E.Farnadi | vinyl 1965 ®


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 4062017-12-07 12:18:03

FILM SZÍNHÁZ MUZSIKA, 1981.03.21.:



GÁCH MARIANNE INTERJÚI:



AZ ÉLETMŰ IGÉZETÉBEN



A brüsszeli vonal túlsó oldalán:

GERTLER ENDRE



Gertler Endre, a hírneves hegedűművész és pedagógus, Hubay Jenő és Kodály Zoltán egykori növendéke ötvenhárom év óta él Belgiumban, világszerte koncertezik, több országban vezet mesterkurzust, és a brüsszeli Királyi Zeneakadémia meg a hannoveri Musikhochschule professzora. Bartóknak csaknem növendékkora óta szonátapartnere volt, és mindvégig jóbarátság fűzte hozzá.



Brüsszeli otthonában hívtam föl telefonon, hogy megkérdezzem, mikor ismerkedett meg Bartókkal, és milyen emlékeket őriz róla. Ezeket mondta:



— Tizenhét-tizennyolc éves voltam, amikor Bartók zongorára komponált Szonatináját átírtam hegedűre és zongorára. Fölkerestem a Zeneakadémián, arra kértem, nézze át és közölje, egyetért-e vele. Már másnap telefonált és meghívott, játsszuk el együtt. Igen elégedett volt, és sajnálkozott, hogy miért nem írta meg ő maga rögtön hegedűre és zongorára, hiszen erdélyi népdalgyűjtő kőrútján ezt a dallamot egy falusi hegedűstől hallotta. Később, 1931-ben a Szonatinát átírta kamarazenekarra, mutatta nekem a kéziratát és elmondta, hogy megőrizte benne az én átírásomban levő változtatásokat. Az 1960-as években ellátogattam a New York-i Bartók-archívumba, és ott fölfedeztem a magam Szonatina átiratának a fotókópiáját. Ebből kiderült, hogy kéziratomat Bartók magával vitte Amerikába, s ezt különleges megtiszteltetésnek éreztem, hiszen sok fiatalkori művét odahaza hagyta.



— Életem nagy ajándékának tekintem, hogy igen sokszor együttmuzsikálhattam vele. A szonátázást otthon, vidéken kezdtük Kun Imre rendezésében. Koncertsorozatunk egyre inkább terebélyesedett, sűrűsödött, sokfelé turnéztunk. Legutoljára 1938-ban játszottunk együtt Antwerpenben és Brüsszelben, óriási sikerrel. Műsorunkon Bartók I. Rapszódiája és a II. Hegedű—zongora szonáta, majd Bartók Magyar Népdalainak egy csokra hangzott el Ország Tivadar átírásában. Én szólóztam is azon az estén, a Mikrokozmosz néhány darabját játszottam. Sajnos akkor találkoztam vele legutoljára. Hogy visszatérjek műsorunkra: Bartók szívesebben játszotta a második Hegedű—zongora szonátáját, mint az elsőt. Belső szükségletének érezte, hogy ezt a művét megírja, még a közönség értetlensége sem kedvetlenítette el. „A II. Hegedű—zongora szonáta sokkal hermetikusabb, mint az I. Szonáta, voltaképpen nem is arra való, hogy a nagyközönségnek bemutassuk, túlságosan korai még ...” Aztán megígérte, hogy legközelebb majd eljátsszuk az I. Szonátát. Igen ám, de a legközelebbi koncertjére megint csak a II. Szonátát tűzte ki. Bartók minden vonatkozásban megelőzte a maga korát. A II. Szonáta igazi sikerét nem érhette meg, a mű mondandóját csak halála után értette meg a nagyközönség.



— Hadd idézzek most föl egy őrá jellemző anekdotát. Brüsszeli koncertünkön 1938-ban a II. Szonáta óriási sikert aratott. Bartókot ez váratlanul érte, mert ennek a művének az előadása után a közönség általában gyorsan szétszéledt, taps csak gyéren hangzott föl. Bartóknak melege volt, és csak úgy, ahogy máskor is, a művész-szobában gyorsan levetette frakk-kabátját. Igen, igen, bármily hihetetlenül hangzik ma már, de hozzászokott ahhoz, hogy egyik-másik előadása után nem kellett újra kimennie a dobogóra, nem kellett megköszönnie a tapsokat. De ezúttal a közönség ujjongva ünnepelte. Hívták vissza a pódiumra. Ingujjban ment az ajtóhoz, füléhez emelte kezét, figyelt. Örült a sikernek. Felöltötte a frakk-kabátját, és kisietett a közönség elé.



— Csodálatosan zongorázott, mégsem a zongorázás volt számára a legfontosabb, hanem maga a muzsikálás. A vele való próbák már a kezdet kezdete óta felejthetetlenek számomra. S valósággal lenyűgözött azzal, hogy ő fogadott el, választott ki kamarazene partnerének, engem, a nagyjából ismeretlent, a jóformán kezdőt. Arra is emlékszem, hogy a II. Szonáta egyik állásának a tempójára nem írt pontos utalást. Én rubatónak éreztem és így játszottam el. Utána azt mondta: „Játssza el még egyszer, mutassa, hogyan csinálja ... Ez jó, és a zongoraszólamban is megoldható. Majd én is így játszom ...” Sosem volt dogmatikus.



— Az embereket olykor magára erőltetett külső ridegséggel riasztotta el. Pedig szíve mélyén semmiféle ridegség nem lakozott. Baráti körben mindig föloldódott, őszinte melegség áradt belőle. Számomra minden szava éltető volt. Még akkor is, amikor közömbös témák kerültek szóba.



— A szakma tökéletesítése nyilvánvalón a játék nélkülözhetetlen feltétele, de ez még nem tanúskodik az előadó legbenső emberi kvalitásairól. Bartók emberi nagysága, lelki gazdagsága mindig megmutatkozott a művészetében, a muzsikálásában.



— Igen örülök annak, hogy nyaranta Magyarországon rendezik meg a Bartók-szemináriumokat. Fiatal külföldi növendékeim legkiválóbbjainak mindig azt tanácsolom, látogassanak el a nyári hetekre, ismerkedjenek meg Bartók hazájával, azzal az éghajlattal, nyelvvel, szokásokkal, sőt még az ételek ízével is, amelyek arra az országra jellemzők. Ily módon még közelebb férkőznek Bartók belső világához, szándékaihoz.



— Hogy mi a Bartók-játék továbbfejlesztésének az útja? Véleményem szerint az, hogy a műveiben rejlő valamennyi lehetőséget kibontakoztassuk. Ezen munkálkodom magam is. Nemcsak a koncertjeimen, a tanításomban, hanem a Belga—Magyar Társaság elnökeként is. A Bartók-évet már 1980. december 5-én kezdtük meg, Lehel György és Kocsis Zoltán közös hangversenyével. Igen fontosnak véltem, hogy az ünnepi esten magyar művészek szerepeljenek.



— Mikor halljuk Budapesten?



— Novemberre hívtak meg. Eljátszom Bartók I. hegedűversenyét és II. Rapszódiáját. Majd egy másik estén a II. Hegedű—zongora szonátát is.“




A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 4052017-12-07 12:07:53

Gertler Endre



Budapest, 1907. július 26 – Brüsszel, 1998. július 23.



Gertler Endre családjában a művészetek iránt kivételes tehetség több területen is megmutatkozott: két fivére közül Pál festőművész lett, másik testvére pedig, Gertler Viktor, a világhírű filmrendező. A legfiatalabb fiú, Endre, a zenét választja hivatásának: hegedűtanulmányait Bloch József, Studer Oszkár, majd Hubay irányításával végzi, zeneszerzést Kodály, kamarazenét Weiner osztályában tanul.



A tanulóéveket 1925. június 2-án tartott diplomahangversenye zárja le, amelyen Bach C-dúr szólószonátájának Adagio és Allegro tételét, Ernst fisz-moll hegedűversenyét és Hubay Valcer-parafrázisát játssza. Már ez előtt a koncert előtt, 1925 februárjában sor került azonban a nagyközönség előtti valódi debut-jére. Mintha a művészpálya későbbi elkötelezett irányultságát a XX. századi zene népszerűsítésére már az első bemutatkozáson előrevetítette volna a műsor: a Filharmóniai Társaság hangversenyén új svájci műveket, Hermann Suter Hegedűversenyét és Volkmar Andreae Rapszódiáját adja elő - sikerrel. „A fiatal művész abból a jólesően szerény és tárgyilagos fajtából való, amely az igazi művészet hirdetőit szolgálja. Kellemes és meleg tónusa, valamint póztalan és komoly előadása alapján szép jövőt jósolunk neki" - írta a koncert kritikusa, Jemnitz Sándor.



Mint a Hubay-iskola sok más neveltje, úgy Gertler sem itthon folytatta karrierjét. 1928-ban Brüsszelben telepedett le, ahol három évvel később megalapította, majd hamarosan világhírre emelte a nevét viselő vonósnégyest. Együttesének élén két évtizedig (1931–1951) járta a világ hangversenypódiumait, 1932 és 1936 között évente megfordultak Budapesten is – többek között Bartók vonósnégyeseivel programjukon. Egy 1934. március 7-én megtartott hangversenyük után, amelyen Mozart, Brahms és Beethoven művei mellett a IV. vonósnégyest játszották, Tóth Aladár így fogalmazott: „A Bartók művet, a Beethoven-utáni időknek ezt a leghatalmasabb és legnehezebb vonósnégyeskompozícióját szinte elképesztő technikai és muzikális fölénnyel oldották meg ezek a fiatal zenészek... A Waldbauer-kvartettet leszámítva egyetlen mai magyar kamarazeneegyüttestől sem hallottunk ilyen kiváló Bartók-interpretációt...".



Gertler személyes és művészi kapcsolata Bartókkal régebbről datálódik; először a Szonatina hegedű-zongora átírása kapcsán találkoztak, feltehetően 1926-ban (az átirat 1931 végén jelent meg). Visszaemlékezései és a lexikonok adatai kettejük közös koncertjeinek vonatkozásában ellentmondóak: tényszerűen csupán három közös fellépésük igazolható. 1937. február 22-én Pápán játszották Bartók, Bach, Mozart és Beethoven (Kreutzer-szonáta) műveit. 1938. november 8-án és 9-én Antwerpenben és Brüsszelben Bartók-műsort adtak (többek között a 2. Szonátát, a Szonatina átiratát és az 1. Rapszódiát). „Gertler (a hegedűs) jól játszott..." - írta haza elégedetten e koncertek után a zeneszerző.



Bartók zenéje az életpálya egyik központi jelentőséggel kultivált területe maradt továbbra is. Ennek az érdeklődésnek 1960 májusában Budapest köszönhet nagyjelentőségű bemutatót: a Geyer Stefi számára komponált ifjúkori Hegedűverseny első magyarországi előadását; de Párizs is Gertler játékában ismeri meg Bartók mindkét hegedűversenyét, London a Szólószonátát. Az ő nevéhez fűződik az a prágai Supraphon cég számára (amelynek exkluzív szólistája volt) készített felvételsorozat, amelyen Bartók összes hegedű-kompozícióját rögzítették (1967-ben Grand Prix de Disque-et nyert). Hanglemezfelvételei egyébként sok esetben kuriózumok: olyan ritkán játszott művek, mint Kókai és Casella versenyművei, Seiber Fantasia concertantéja, Tardos Béla Szonátája valószínűleg nem sok előadó diszkográfiájában találhatók meg.



A XX. század hegedűirodalmának számos remekművét tartotta állandóan repertoárján: 1948. október 26-án elsőként hozta el Budapestre Berg nálunk akkor még ismeretlen Hegedűversenyét. „Igen hálásak vagyunk Gertler Endrének, ennek a rendkívül intelligens és talentumos művésznek, hogy megismertetett bennünket Alban Berg Hegedűversenyével." - tolmácsolta a magyar zenei élet köszönetét Járdányi Pál.



Az előadó mellett a pedagógus is tiszteletreméltó pályát mondhat magáénak 1940-től a brüsszeli konzervatórium, 1954-59 között a kölni zeneakadémia, 1964-től a hannoveri zeneművészeti főiskola tanáraként. Gazdag tapasztalatait itthon is örömmel adta át – sok éven keresztül volt állandó vendégprofesszora a pesti, majd szombathelyi Bartók-szemináriumnak.



Szabó Balázs”


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 4042017-12-07 09:28:38

Képtalálat a következőre: „André Gertler”



Gertler Endre



(Budapest, 1907.07.26.-Brüssel, 1998.07.23.)



Gertler Endre hegedűművész a belga koronarend lovagja



Brüsszelben, mint ismeretes, most folyik a nagy nemzetközi hegedűhangverseny. Virovay Róbert a fiatal magyar művész be is jutott a döntőbe. Magyarországot a zsűriben Gertler Endre, a Belgiumban élő kitűnő magyar hegedűművész képviseli.

Mint most Brüsszelből jelentik,
Gertler Endrét a belga király a belga koronarend lovagi jelvényével tüntette ki. Julius Hoste kultuszminiszter adta át az értékes kitüntetést a magyar művésznek. A magas kitüntetés zenei körökben, általános feltűnést keltett.“



MAGYARORSZÁG, 1937.04.02.


Évfordulók, jeles napok, születésnapok etc. • 5642017-12-07 07:50:53

CAVALLERIA RUSTICANA – Film 1981 - Zeffirelli


Évfordulók, jeles napok, születésnapok etc. • 5632017-12-07 00:57:42

 154 évvel ezelőtt, ezen a napon született Pietro MASCAGNI olasz zeneszerző és karmester. (1863. december 7. – 1945. augusztus 2.) 



EGY FILM HŐSE JÓBARÁT SZEMÉVEL.



DR. PALLÓ IMRE EMLÉKEZÉSEI PIETRO MASCAGNIRÓL  



A mozikban hatalmas érdeklődés mellett pergetik a «Parasztbecsület» szerzőjének, Pietro Mascagninak életrajz-filmjét. Sokan ismertük személyesen, hiszen többször járt nálunk, sokszor vezényelte remekművét Budapesten, sőt Szegeden a Dóm-téren, a szabadtéri játékok során s ott volt «A kis Marat» című operájának első magyar előadása is. Hazai művészeink közül senki sem állt hozzá olyan közel, mint dr. Palló Imre. A kiváló énekes Alfio szerepének remek alakítója volt, annyi emlékezetesen szép «Parasztbecsület» - előadáson.



És most viszontláthatta filmen a mestert, a kilenc esztendeje már csak a zenetörténetben s melódiáival az emberek szívében «élő» muzsikust.



Amikor Pietro Mascagni a huszas évek derekán ellátogatott Budapestre, elvezényelte a Parasztbecsület 300. operaházi előadását. (A dalművet nálunk már néhány hónappal a római ősbemutató után, 1890 decemberében, műsorra tűzték. Sikere itthon is páratlan volt.) Mascagni elragadtatással nyilatkozott a magyar «Parasztbecsület»- előadásról. Aznap este társasvacsora volt egy Duna-parti szállodában s Mascagni vacsora közben váratlanul odaszólt Palló Imrének:



— Caro mio amico, ...csodálatosan énekelte Alfiót. ... Bravissimo! ... Nem volna kedve hozzám szerződni? Saját társulatomhoz. ...



Pallót meglepte a kérdés:

— Hát ez bizony nagy megtiszteltetés. ... Szívesen mennék a Maestro társulatához, de, ... engem szerződés köt, a mi Operaházunkhoz. ...



— Ha csak ez lenne az akadálya, akkor, sebaj! ... Ezen segíthetünk! ... Majd kölcsönkérem az Igazgatótól. ...



Így is történt. Pietro Mascagni két évadra elkérte Palló Imrét. A művész ettől kezdve Mascagni staggione-jában énekelt.



Bejárták fél Európát, Szófiától Brüsszelig. Nemcsak a «Parasztbecsület» volt műsorukon, hanem más olasz dalmű is. Óriási sikerrel zajlott le ez a körút s minden előadást Mascagni vezényelt. Valamennyi városban alapos színpadi próbák előzték meg a társulat bemutatkozását.



Egy napon, Németország egyik iparvárosában hirdették a Mascagni-társulat vendégjátékát.



A staggione tagjai a rendelkezés szerinti időben megjelentek a színházban s meg akarták kezdeni a szokásos délelőtti próbát. Teljes díszlettel, kosztümben, kellékekkel, zenekarral, kórussal. Mascagni a zenekar élén. ... A színpadmester azonban nem jelzi, hogy indulhatnak a próbával.



A mester pálcájával kopog a kottaállványon: «Kéretem a színház ügyelőjét, ...»



A válasz: „Jawohl. ... Rögtön küldjük dr. X-et.” ... Senki.



Mascagni: «Kéretem egy percre az ügyeletes rendezőt. ...»



A válasz: „Jawohl... Rögtön küldjük dr. Y-t.” Még mindig senki.



Mascagni: «Azonnal kéretem a színház igazgatóját!»



A válasz: „Jawohl. ... Rögtön küldjük dr. Z-t. ...” 



A temperamentumos Mascagni dühösen kiabált:

— Értsék meg végre, hogy makkegészséges vagyok és nem doktorokra, hanem ügyelőre, rendezőre és igazgatóra van szükségem!
 



— A harmincas évek derekán — mesélte Palló Imre — feleségemmel Olaszországban jártunk s felelevenítettük barátságunkat Mascagnival.



Egyszer titokzatos szavakkal hívott meg bennünket, mondván, hogy az esetleg hosszúra nyúló délutáni vizitről ne beszéljünk előre senkinek. Izgatottan léptük át lakosztályának küszöbét. Már volt ott néhány vendég. Egy-két világhírű énekes, a milánói Scala igazgatója s a család. A mester átment a szomszéd szobába s vastag kottacsomóval tért vissza:



— Most arra kérem Önöket, hallgassák meg legújabb operámat, melyet ma fejeztem be. Címe: Nero*....



Kristóf Károly 



SZINHÁZ ÉS MOZI, 1954. július 9. (7. Évfolyam, 28. szám)



*Az opera, a három-felvonásos Nerone volt. (Megj., A.)


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 4032017-12-06 13:32:42

Köszönöm. :-)


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 4012017-12-06 12:24:10






































































































































































































































































































































































































































 



Úgy gondoltam – az áttekinthetőség végett - minden 100. beírásnál beillesztek egy kimutatást az e topikban szereplő művészekről szóló bejegyzésekről. Íme a 2017.12.06-i állapot:



 



Név, művészeti ág



Szül. év



A vonatkozó bejegyzés sorszáma



Adelburg Ágost hegedűművész, zeneszerző



1830



10.



Aggházy Károly zeneszerző, zongoraművész, zenepedagógus



1855



11.,154.,331.



Alexander László zongoraművész, zeneszerző, feltaláló



1895



130.,144.,145.,146.,147.,148.,149.,150.



Anday Piroska operaénekesnő



1903



118.,119.,120.,121.,129.,130.,132.,156.



Antalffy-Zsíros Dezső orgonaművész, zeneszerző



1885



151.,152.,153.,154.,155.



Báthy Anna operaénekes



1901



220.,221.,222.



Beleznay Antal karnagy, zeneszerző



1857



227.,228.,231.,232.,233.



Bertha Sándor zeneszerző, zongoraművész, zeneíró



1843



371.,372.,373.,374.,375.,376.,382.,383.,384., 385.



Bodó Erzsi drámai szoprán



1899



266.,362.,363.,364.,365.,366.,367.,368.,369.,370.



Bogáthy Mihály színész, énekes



1926



53.



Böhm Gusztáv zeneszerző, hegedűművész, karmester, operai rendező



1823



83.,85.,86.



Bräuer Ferenc zeneszerző, egyházkarnagy, zenetanár



1799



89.,90.



Burián Károly operaénekes



1870



9.



Buttykay Ákos, zeneszerző, zongoraművész



1871



230.,234.,237.,239.,240.,242.,257.,286.,287.,288.,289.,290.,291.,292.,293.,294.,295.,296.,297.,298.,300.,301.



Dohnányi Ernő zeneszerző, zongoraművész, karmester, pedagógus



1877



79.,80.,81.,128.,130.,158.,166.



Doppler Ferenc fuvolavirtuóz, zeneszerző



1821



191.,192.,193.,337.



Doppler Károly zeneszerző, karmester, fuvolaművész



1825



190.



Durigo Ilona operaénekesnő



1881



130.,131.



Egressy Béni zeneszerző, író, színész



1814



29.



Ember Nándor zongoraművész



1897



41.,42.,54.,55.,56.,277.,278.



Erkel Gyula karmester, zeneszerző, zongoraművész, timpanista



1842



157.,158.,160.,161.



Farkas Ödön zeneszerző, zenepedagógus



1851



186.,187.,188.,189.



Fenyves Gábriel dr. zongoraművész, karmester



1895



130.,142.



Flattné Győrffy Gizella operaénekes



1874



378.,379.,380.,381.,392.,393.



Fusz János zeneszerző, karnagy



1777



135.,136.



Gábor Arnold operaénekes



1888



130.,143.



Gárdonyi Zoltán zeneszerző, zenetörténész, zenetudós



1906



158.,159.



Gobbi Alajos hegedűtanár, karmester, zeneiskolai igazgató, zenekari igazgató és zeneszerző



1842



224.,225.,226.



Goldmark Károly hegedűművész, zeneszerző, zenepedagógus



1830



44.



Goll Bea táncosnő, színésznő



1927



41.,42.,50.,93.



Greisinger István zeneszerző, zongoratanár



18..?



179.



Hámory Imre színész-operaénekes



1909



247.,248.,249.



Horváth Attila zongoraművész, zeneszerző, zenetanár



1862



173.,174.,175.,176.,177.,178.,179.,180.,181.,182.



Horváth Mihály zeneszerző, karmester, zenetanár, orgonaművész, zongoraművész



1903



313.,316.,318.



Jemnitz Sándor zeneszerző, karmester, esztéta, zenekritikus



1890



162.,163.,164.,165.,166.,167.,168.,169.,172.



Joachim József hegedűművész



1831



122.,123.,124.,125.,126.



Kabos Ilonka zongoraművész



1898



327.,328.,330.,334.,335.,336.



Kemény Egon zeneszerző



1905



171.,172.,305.,306.,308.,324.



Kern Aurél zenei író, zenekritikus, zeneszerző



1871



33.



Kósa György zeneszerző, zongoraművész, karnagy, korrepetitor, főiskolai tanár



1897



348.,349.,350.,353.



Kosáry Emmi operaénekesnő



1889



230.,234.,235.,236.,235.,238.,239.,240.,241.,242.,286.,289.,291.,292.,293.,294.,295.,296.,297.,298.



Környei Béla operaénekes



1873



217.,218.,219.



Laurisin Lajos operaénekes (tenor)



1897



302..303.,304.,306.,307.,311.,312.,314.,315.,317.,318.,319.,320.,323.,325.



Laurisin Miklós zongoraművész, zeneszerző



1899



302.,305.,306.,319.,320.,321.,322.



Lumpe Gizella énekesnő, énektanár



18..?



179.



Medek Anna operaénekesnő



1885



212.,213.,214.,393.



Michalovich Ödön zeneszerző, zenepedagógus



1842



45.,158.



Mosonyi Mihály zeneszerző, zenepedagógus, zenei újságíró, zenekritikus



1815



46.,51.,112.,158.,337.,338.



Nyíregyházi Ervin zongoraművész, zeneszerző



1903



100.,101.,102.,103.,104.,105.,106.,114.,115.,116.,117.,130.



Ottrubay Melinda balett-táncos



1920



324.,326.,339.,340.,341.,344.,351.,352.



Papp Viktor zeneíró, zenekritikus, szerkesztő



1881



6.



Pilinszky Zsigmond operaénekes



1883



130.,133.



Popper Dávid gordonkaművész, zeneszerző



1843



95.,96.,98.,99.



Radnai Miklós zeneszerző, színházigazgató



1892



23.,24.,34.,35.,36.,183.,184.



Rajter Lajos karmester, zeneszerző, pedagógus



1906



57.,87.,88.



Reményi Ede zeneszerző, hegedűművész



1928.



394.,395.,396.,397.,398.,399.,400.



Réthy Eszter operaénekesnő



1912



91.,92.,207.,210.



Rubányi Vilmos karmester



1905



58.,59.,60.,61.,245.



Rubinstein Erna hegedűművész, operetténekesnő, színésznő



1903.



250.,251.,252.,253.,254.,255.,256.,257.,258.,259.,262.,264.



Ruzitska György zeneszerző, zongoraművész, zenepedagógus



1786



83.,84.,158.



Sárosi Ferenc zeneszerző



1855



49.



Schmidt Ferenc zeneszerző, zongoraművész, karmester, pedagógus



1874



70.,72.,74.,76.,77.,78.,81.,108.,111.,113.,118.,128.,171.,172.



Sebeők Sári operaénekes



1882



32.,67.,68.



Szabados Béla zeneszerző



1867



94.,97.



Szabó Ilonka operaénekes,lírai szoprán



1911



282.,283.,284.,285.



Szabó Lujza operaénekes,kol. szoprán



1904



263.,265.,266.,353.



Szabó-Xavér Ferenc zeneszerző



1848



31.



Szamosi Elza operaénekesnő



1881



215.,216.,217.,378.,380.



Szendy Árpád zongoraművész, zeneszerző, zenepedagógus



1863



355.,356.,357.,358.,360.,361.



Szendrei Alfréd zenetudós, orgonista, karmester, zeneszerző



1884



130.,137.



Széchenyi Imre gróf zeneszerző



1825



386.,387.,388.,389.,390.,391.



Tamás Ilona operaénekes, szoprán



1914.



243.,244.,245.,246.,247.



Tóth Péter karmester



1924



3.,7.,8.,12.,13.,14.,15.,17.,19.,279.,280.,281.



Tutsek Ilona operaénekesnő



1905



195.,197.,198.,199.,200.,211.



Tutsek Piroska operaénekesnő



1905



195.,196.,197.198.,199.,200.,204.,205.,206.,207.,209.,210.,211.,260.,351.



Virovay Róbert hegedűművész



1921



38.,39.,40.,171.



Volkmann Róbert zeneszerző



1815



28.,332.,333.,337.



Zádor Dezső operaénekes



1876



130.,134.



Zádor Jenő zeneszerző, zenetörténész



1894



107.,139.,140.,141.



Závodszky Zoltán operaénekes



1892



52.,185.,204.,205.,207.



Zichy Géza író, drámaíró, zeneszerző, zongoraművész



1849



37.,63.,64.,65.,66.,392.



Zsedényi Károly táncos, koreográfus, balettmester



1910



50.,343.,344.,345.,346.,347.,351.,352.,353.,354.




 


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 4002017-12-06 12:13:33

Utószó:



Reményi Edéné emlékei



Acron (Ohio).

(Az Est kiküldött munkatársától.)



Kívül lucskos, kormos amerikai gyárváros. Az Egyesült Államok legnagyobb kaucsuk- és gumigyárai, össze-visszadobálva felhőkarcolók és viskók. A Doyle Street 376. számú házához igyekszem. Túl a jómódú negyeden, fent a dombon, a szegényvégen ... Megvan a ház. Egyemeletes kis amerikai »home«, ilyenekben laknak a munkások, Európa dollárt kereső vándorai, ilyenekben laknak az amerikai kis hivatalnokok, akik »20—25 dollárt csinálnak« egy héten. Két szoba a földszinten, két szoba az emeleten.



Belül nagy bőrkarosszékben a mesék öreg-öreg asszonya. A lába hatalmas köteg rongyba pólyálva, szeme felett zöld ellenző, fején kis sapkaszerű, fekete selyemvalami, féloldalt ül felém, újságot olvas. Kezében széttárva az újság. Meghökkenek, a párisi Le Figaro.



Hangosan, majdnem népszínműiesen köszönök.



— Jónapot adjon Isten!



Lelkes, örvendő, boldog hang fakad az öreg-öreg asszony fogatlan, élénkvörös szájából:



— Hogyan ? Hát magyar ember ? Hozta isten, kerüljön beljebb.



— Ugy-e bár, Reményiné ?



-— Az, az vagyok. Reményi Edéné.



És hirtelen elhallgatott s egy csodálatosan mély, elgondolkodó pillanat után újra megszólalt:



— Milyen régen hallottam így : Reményiné!...



Bemegyek, leülünk a szegényes, szürke szobában. És megindul a beszélgetés. És a harmadik, negyedik, tízedik mondatnál egész valómat csodálatos melegség futja át, a meghatottság lelkesedése, az ámulat, — mi több! érzés, a milyen csak valódi művészeti megnyilatkozások idején támad az emberben.



Korok, regények, irodalmi, művészeti fordulatok, Magyarország egész átalakulásának története, bámulatos emlékek és megjegyzések töltötték be a kis acroni szobát s nekem elfacsarodott a szívem:



Tud-e még róla valaki otthon, emlékezik-e valaki rá? Fáy Antal lánya . . .



Az anyja Blaskovich leány, a híres lótenyésztő Blaskovich-családból s a nagybátyja …  Erről ennyit mondott :



— Nagybátyám a Karthausi írója.



És többé nem kérdeztem, csak hagytam beszélni, mesélni, hallgattam a szavait, mintha mélyérzésű, művészi, nagyszerű regényt olvasnék, mintha régi divatlapokat forgatnék és mályvaszínkabátos, rókaprémszegélyes ujjú, sárga nanking- nadrágos, cilinderes, keskeny lakk cipős, egyenes, elefántcsontvégű pálcás gavallérok jelennének meg előttem, mintha Miskolcon volnék, a Fáy-kúrián, vidám csengőszóval pompás négyesfogat kanyarodnék be a jegenye alléen, a Péchyek jönnek Sárosból, majd jön Reményi, hegedűjével elvarázsolja a szép Fáy kisasszonyt, megnyílik a világ … Páris szalonjai ... nagy művészek ... világhírű nevek ... pénzforgatag ... London ... még egy utolsó látogatás otthon ... Amerika ... dollárok ezrei és most szegényen, a legcsodálatosabb emlékekkel gazdagon, rongyokban, de az álmok hermelinprémjével befedve Acronban ...



Megittasult szívvel, mozdulatlan merevséggel bámultam a rongyos, öreg-öreg asszonyra, a világszép, előkelő, sleppes dámára. Mintha régi, régi muzsikát hallanék. Tovább mondja, tovább zenéli:



—Hát kell nekem más, mint az emlékeim ? Maga már nem tudja, nem emlékezhetik rá, de a régi világban minden úri házban volt egy porcellánváza, potpourri volt a neve. Abba dobáltunk bele lehullott virágleveleket, csokrokról leszáradt szirmokat s a mindenféle virág illatával megtelt a szoba. Egy ilyen potpourri az én életem. Az emlékek sok hervadt, száraz, lehullott leveleiből támad az én atmoszférám.



Ide, Acronba kellett jönnöm, hogy ezzel a költővel, ezzel a páratlan öreg asszonnyal találkozzam.



— És nem hiszi, hogy a magyarokat, a népemet napról-napra jobban szeretem ... Hogy fáj nekem, hogy a gyerekeim nem látták Magyarországot. A fiam, Tibor, francia nyelvmester volt, most egy áruházban dolgozik és halad előre, a leányom von Ende zenetanár felesége ... Egész német lett. Mennyire sajnálhatják, hogy nem ismerték az én Magyarországomat.. .



Aztán Reményire fordult a szó.



— Nagy művész volt. Bámulták az egész világon. Tizennyolc évig éltünk Párisban. Eleinte vele utaztam mindenfelé, de aztán abbahagytam. Minek egy művészt mindenüvé elkísérni. Ő szereti a változatosságot, szeszélyei szerint él. Oh, sokszor hallottam, hogy hangverseny után a legszebb fogaton ment a hoteljébe, jobbján egy gyönyörű szőke, balján egy gyönyörű barna nő. Igy szeretett élni. Nem voltam féltékeny, művész volt. . . Kellett ez neki. .. Egyszer éppen Ausztráliában hangversenyzett. Én Párisban voltam, mikor híre jött, hogy a hajó, a mellyel haza készült, elsüllyedt. Bejárta az egész világot a hír. Mindenféle városból, kikötőkből vagy hetven kuffer érkezett hozzám. Haza küldték az otthagyott podgyászait. Sohase vitte el …»Még ide visszajövök !« — szokta mondani és otthagyta. Ha egy ing kellett neki, mindig egész tucatot vett. Hétszáz ing maradt utána. A szegényházakban osztogattuk szét. Persze akkor nem volt azon a hajón, visszajött. A mikor csakugyan meghalt, San-Franciscóban hangversenyzett. A koncertteremben, kezében a hegedűvel, esett össze ... A legszebb halál. Nem is láttam holtan  ... Beteg voltam, nem engedtek a temetésre ... Úgy látom csak mindig, a hogy március 13-án az ebédlőasztalnál ült odahaza Newyorkban, s várta a cab-et, a mely a vonathoz vigye... Minden koncertje után telegrafálni szokott, hogy sikerült. Az ágyban feküdtem este, mikor csengetést hallunk. Mondom a fiamnak:



— Biztosan Ede távirata.

Tibor lemegy s túlhosszú ideig marad ott. Mi lehet ? Nyugtalan vagyok. Végre sápadtan, lassan bejön s csak ennyit mond :

— Papa est mort.



S a következő percben már egy riporter tör be a szobába. Amerikai; kalappal a fején. »Reményit keresem« — mondja. »Engem, vagy az apámat?« kérdi a fiam. »Hiszen az apja meghalt« kiabál a riporter. Elájultam.



Tudom, mi ölte meg. Egy igazi művész örökké elégedetlen, mert tökéletlennek érzi magát. De Ede néhány nappal végső útja előtt boldog volt. Gyakorlás köbben mondogatta nekem :



— Mamákám, mamákám, mintha szárnya nőne az ujjaimnak   ...



A koncertteremben az utolsó délután két darabot játszott. Paganini Angol himnusz-átiratát... Az egy kemény, energikus darab  ... Aztán rögtön utána Delibesnek egy könnyű kis koncertjét ... Ezt ...



És a fogatlan vén asszony valami ellenállhatatlan bájjal kezdte dúdolni: Lalallalalala  …



Mindegyik zene más érzést, más elmélyedést követel, Ede egészen beleélte magát s a hirtelen érzésváltozás, a nagy átmenetkülönbség megölte. Szép, művészhalál volt …



Halála után Magyarországról nem jött egyetlen részvétnyilatkozat, egy sor sem. Senki se törődött vele... Ez nagyon fáj nekem, mert tudom, hogy mennyire magyar volt, hogy mit tett Magyarországért. A Petőfi- szobrot is ő hegedülte össze . . . Mikor Párisból hazajött és diadallal fogadták, kérdezte:



— Petőfinek még nincs szobra ?



S az utcán letette a földre a kalapját és a sarkon hegedülni kezdett a szobor javára ... Amikor pedig meghalt, senki nem emlékezett meg róla. Pedig a Repülj fecském . . . örökké Magyarországé marad... És én azért mégis szeretem, nagyon szeretem Magyarországot . . .





Szomorún és megindultan néztem Reményi özvegyére ... Milyen könnyű, ha megindító is, innen Amerikából, az emlékeken át szeretni Magyarországot, s milyen nehéz, tövises ugyanezt cselekedni odahaza ...



— Mondja, — fordult azután kíváncsin, kissé fátyolozottabb hangon beszélve hozzám — ismert otthon valami Grünhut nevű miskolci orvost?



— Nem, asszonyom.



—Nem? — és csalódottan csóválta a fejét — Nagyon szerelmes voltam belé és sokszor sajnálom, hogy nem lettem a felesége.



Flaubert, vagy Balzac, ha ti ez asszonyt ismertétek volna. Hetvennyolc éves korában Acronban Páris, London, Amerika minden fényén és nyomorúságán keresztül visszaálmodja a miskolci Grünhutot.



—Minden, minden előfordult az én életemben — folytatja. — Az unokanővérem volt a szép Ebergényi Júlia, aki Bécsben szerelmes lett gróf Chorinskybe. Elsietett egy nap Kállay Béninéhez s azt mondta:



— Du, der Chorinsky wird mich heiraten …



 — De hisz az nős ember.



— Macht nichts . .. Macht nichts 1 — felelte a szeles teremtés.



Teára hívatta magát Chorinskynéhez s mérget öntött a teáskannába. A grófnő meghalt, Júliánái aztán otthon megtalálták a kannát... Elfogták... Az ostoba magával vitte ... Lássa ... Minden ... Hja, még gyilkos is volt a családunkban...



Lassan, egészen nesztelenül tettem be az acroni Doyle-Street 376. számú ház ajtaját. Kívül közönséges, kopott amerikai viskó, belül háromszázharminchárom termes elvarázsolt kastély, az idegeneket egy öreg-öreg asszony fogadja, aki minden teremben más és más viruló kisasszonnyá, ragyogó dámává változik.



Pásztor Árpád



(AZ EST, 1914.04.23.)


Bartók Béla szellemisége • 2462017-12-06 12:13:08

 LAKATOS ISTVÁN:



BARTÓK BÉLA

HEGEDŰVERSENYÉNEK MAGYAR BEMUTATÓJA



Vaszy Viktor műsorpolitikájának köszönhető, hogy a Kolozsvári Filharmóniai Társaság idei első zenekari hangversenyének keretében szeptember 27-én megismerhettük Bartóknak ezelőtt öt évvel írott hegedűversenyét. Más nemzetek, akiknek olyan jelentőségű zeneszerzőjük van, mint Bartók Béla, alig várják, hogy a zeneszerző tolla alól kikerüljön a mű és már műsorra tűzik, majd bemutatják. Bartóknak évekig kellett várnia, hogy versenyművét Magyarországon előadják. A Bartók hegedűverseny Kolozsvárt került bemutatásra. Örvendetesnek és a jövőre bíztatónak mondható, hogy Erdélyben szólalt meg első ízben ez a remekmű. Elismerés illeti az illetékeseket, hogy ezt a zenei eseményt méltányolva, a hangversenyt rádión is közvetítették és így ország-világnak alkalmat adtak Bartók jelentős szerzeményének megismerésére.



Bartók Béla a maga különálló és személyes mondanivalóival mindig komoly feladatok elé állítja úgy az előadókat, mint a hallgatóságot. Az ő mélyen szántó, a zenei gondolatok súlyos, mindent átfogó érzelmi skáláján száguldó zenéje csak hibátlan előadásban érvényesül. Ebből a szempontból sem lehet senkinek kifogásolni valója, mert a magánhegedű szólamát Szervánszky Péter becsületesen előkészítette és a kolozsvári Filharmonikus zenekar sem sajnálta a betanuláshoz szükséges próbákat.



Bartók új versenyműve formailag a klasszikus hármas tagolódást követi. A saroktételek szonátaformát mutatnak, míg a középső lassú rész változatok sorozata. Éppen Bartók klasszikus utakat kereső zenei ösztönének köszönhető, hogy az egész mű hármas tagoltságában a régi művek szigorú egyensúlyát követi, úgy a kidolgozásban, mint az időtartalomban. Az egyes tételek önmagukban is formailag kerekek és arányukban biztonságosak. A felépítés logikusan követi a gondolkodó elme zenei megérzéseit. A témák kifejtésükben nyílegyenesen járják útjukat. Nem megszokott, mindennapi ez az út, de minden bonyodalmon keresztül is határozottan követik alkotójuk által megszabott kifejlődési vonalukat. Bár az átvezető részek minden mozgását első hallásra talán nem könnyű követni, a szigorú logika, mellyel Bartók, mint az öntudatos és útját fölényesen ismerő révkalauz zenei gondolatait kifejti, minden nehézségen átsegíti azt, aki a mondanivalók útvesztőjét figyelemmel kíséri. Éppen a versenymű lírai hangja, bő dallamvonala, a ritmusképletek merész és határozott jellege azok a tényezők, melyek a bartóki művet, a zenét élvezni akaró közönség előtt is könnyen érthetővé teszik.



A versenymű közeli rokonságot mutat a nagy hegedűversenyekkel. Mintha egyenes vonal vezetne a Bach E-dúr versenytől a Beethoven és Brahms D-dúr hegedűkoncerteken át az új Bartók műhez. A hegedűverseny fejlődési vonalának szintézisét kapjuk Bartók hegedűversenyében. A hangszer kezelésében a mesterségbeli készség lehetőségein a magánszólam soha nem lendül túl, de itt is összefoglalja mindazt, amit ezen a hangszeren eddig valaha is elmondottak. A hegedűtechnika minden lehetőségét kihangsúlyozza Bartók a műben és nem riad vissza attól sem, hogy a romantikus versenyművek technikai eredményeit felhasználja. Irányában is összefoglaló ez a mű, de túlemelkedik a zene minden stílusformáján, csak vetülete az egyes stílusoknak. Bartók lángesze minden irálybeli feladatot átszűrve mutat meg, és azt használja fel, ami benne legjellegzetesebb. A többszólamúság mesteri ötleteivel találkozunk, a témavezetés fölényes biztonságával, a hangzat köntös bizarr és sokszor szinte merev kialakításával, bartóki klasszicizmussal, romantikával, impresszionizmussal. Mindez átértékelve jelenik meg és a zeneszerzés jól ismert mesterségbeli eredményei új, eddig nem hallott hangon szólalnak meg. Megkapjuk azt, ami a magyar népdalban a leglényegesebb, ami a magyar verbunkos irányban legkarakterisztikusabb. A zene fejlődési vonala ott lebeg előttünk, amint a művet hallgatjuk és mégis minden szó és minden mondat, minden hangzat, minden ritmus, minden összhang, téma, motívum vagy annak töredéke egy nagy egyéniség új kifejezésmódjának tűnik. Éppen ez az egyéni szűrön átvezetett zenei kifejezésmód jelzi Bartók lángeszét és emeli őt minden kortársa fölé. Bartók versenyműve ma már nem is hat az újdonság ingerével, már nem érezzük azt, hogy mondanivalói különlegesek, inkább azt halljuk, hogy ugyanazt mondja, amit emberek mindig mondtak, mióta beszélnek, vagy írnak, vagy zenét szereznek, de ő másképp mondja el azt, amit ki kell mondania.



A szokásos nagy zárlatok sem hiányoznak (kadenciák), ezek a versenyművekben általában összefoglalják a tétel témakészletét és a hangszernek ezzel kapcsolatosan alkalmat adnak, hogy a benne rejlő adottságokat technikai lehetőségeket kihasználva a magánhangszer kezelője bizonyságot tegyen mesterségbeli készségének fölényéről. A nagy mesterek versenyműveikben nem is írták meg előre zárlataikat, hanem azokat a szólista legtöbbször rögtönözte vagy előre elkészítette és úgy adta elő. Bartók maga írta meg a zárlatokat, mert ki is akadhatna, aki a bartóki mondanivalókat folytatni tudná, hol is lehetne az a hegedűs, aki Bartók szellemében kadenciát tudna szerkeszteni vagy szerezni. A versenymű zárlata is új utat mutat, ha itt-ott fel is csillannak a témák, lényegében az a zárlat, melyben Bartók szól, csak annyiban követi a régi utat, hogy a hangszer magánosan szól, elhagyja a zenekart és magában folytatja a mondanivalókat. A kadencia szerves része a mű kifejtésének, szorosan hozzátartozik és nélküle megszakadna a szerzemény gondolatmenete.



A magánhangszer szólama és a zenekari anyag szoros kapcsolatban van, egymás nélkül a mű elveszti értelmét. A hegedű mondanivalóit a zenekar egyes szólamai körülölelik, vagy vele együtt lélegzenek. Minden összeforr egy teljes egésszé, amellett a magánhangszer uralkodik az anyag felett. A hangszerelés csillogó ötletes és amellett gazdaságos. Különösen feltűnő az egyes hangszerek lehetőségeinek és adottságainak kihasználása. A vonóstest éneklő lehetőségeinek kihangsúlyozása, a fafúvók gyöngéd színeinek keverése, a nagybőgők és gordonkák méltóságteljes vonalvezetése, a dobok és általában az ütőhangszerek merész kihasználása, rézfúvók néha egymásután lépnek be, hogy egy hangzatcsokorban egyesüljenek és soha nem hallott harcias kiáltásba törjenek.



Az első tétel indítása a hárfa egysíkú szabályosan ismétlődő hangzataival úgy hat, mint egy romantikus szerenád bevezetője, mely előkészíti a belépő magánhangszer dallamvonalát. A főtémával megszólaló hegedű karcsún, szemérmesen jelenik meg panaszos, lírai énekével. A lassú tétel gyöngéd, bánatos témája exhibicióként hat őszinte hangjával, siralmas panaszával. Az ötletesnél ötletesebb változatok mind az újdonság ingerével hatnak és kifogyhatatlan bőségszaruból ömlenek a panaszos mondanivalók. Ugyanazt a közlést kapjuk újabb és újabb szavakban. Bartók kifejező készlete végtelennek látszik, mindig talál új szavakat egyazon érzés elmondására. Ez a tétel bizalmas hangjával a kamarazene útjait követi. A zenekar minden hangszerének szava fontos, mint, ahogy egy vonósnégyesben minden hangszer külön mondanivalója összeforr egy egységes gondolatban. Mélységes férfibánat, áldatlan líra hangjait üti meg a szerző és betekintést nyújt lelkének legbizalmasabb redőibe. A zárótétel is szonátaforma kereteit mutatja, és tükörképe az első tételnek, csak míg versenymű nyitó- vagy indítótétele páros ütemű, addig a záró rész ritmusa páratlanütemű és időmértéke sokkal gyorsabb. Az új páratlan ritmus és időmérték-fokozás annyira megváltoztatja a bevezetőrész jellegét, hogy alig lehet észrevenni, hogy a befejező rész témakészlete azonos az indító tételévet. Mesteri ötlet volt a saroktételeknek ilyetén való megoldása.  



Bartók új hegedűversenye, a legcsodálatosabb ilyenszerű műve századunknak. Közeli rokonságot mutat fejlődési vonalában a hegedűirodalom legpompásabb versenyműveivel, nemcsak anyagában, de kifejezési módjában is. .Mintha ez a Bartók-mű összefoglalná mindazt, amit a zeneirodalom kimagasló hegedűversenyeiben kimondottak. A magánhangszer összeforr a zenekarral és szólama kihasználja a legvégsőkig, a hegedű, éneklő adottságait. Bartók él a korszerű zenekari kifejezés minden lehetőségével, ritmuselképzelései merészek, de ösztönösen egészségesek, dallamvonala olyan csodálatosan szép, hosszú lélegzetű és kifejezően gyöngéd, amilyennel Bartók-műben alig találkozhatunk. A szerzemény Őszinte, keresetlen hangja előkelő helyet biztosít a Bartók-hegedűversenynek a világirodalomban.



A versenymű hangszerszerűségét annak köszönheti, hogy Bartók átértékelve alkalmazta benne a hegedűtechnika fejlődési vonalának teljes skáláját Corellitől napjainkig, azért csillog és énekel a versenymű hegedűszólama.



A mű alaphangulata pesszimista és az emberiség örök küzdelmére mutat. Közeli a rokonság a világirodalom nagy alkotásaival, Goethe Faustjával vagy Madách Ember tragédiájával. Megnyugvást Bartók sem talál, csak vigasztaló hangjai vannak. Örökös, vég nélküli küzdelem tornyosul az új Bartók-műben is, az élet százfejű sárkányát ö sem tudja legyőzni, csak bíztatni tud bennünket, hogy harcoljunk és bízva bízzunk.  



A hegedűszólam nehézségeivel a fiatal nemzedékünk egyik jelentős hegedűse birkózott meg Szervánszky Péter, akinél alkalmasabb muzsikust alig találhattunk volna erre az előkelő szerepre. Fölényes, biztonsággal, mély zeneiességgel párosult gazdag mesterségbeli készséggel magyarázta az új bartóki művet. Vaszy Viktor lelkesen, őszinte ügyszeretettel vezette kitűnő zenekarát és nem sajnált sem időt, sem munkát, hogy ez az újdonság jelentőségével arányos előadásban kerüljön a nyilvánosság elé.



Vaszy elgondolásai nemcsak nemesek, de tiszteletreméltóak is.



Műsorpolitikája nagyon bíztató, és ha ezen az úton megmarad, akkor a kolozsvári filharmóniai társaság az ország második zenekarából rövid idő alatt a magyarság másik zenekari együttesévé lép elő és valóban érezni fogjuk, hogy mint annyiszor á történelem folyamán, Erdély nem volt szolgai másolója a budapesti zenei életének, hanem új színeivel és elgondolásaival; kiegészítette a főváros szerepét zenei életünk alakításában. A magyar zenei műveltség fejlődési, vonalának egyengetésében a budapesti és kolozsvári zenei élet párhuzamosan kell, hogy haladjon egymás mellett, útjaik sohasem szabad kereszteződjenek, és miként a párhuzamos vonalak, csak a végtelenben találkozhatnak.



Az eszményi cél, mely felé haladniuk kell, a legszebb és legfelelősségteljesebb feladat, amely zenei vezetőknek, adódhat.



(Kolozsvár).



A ZENE, 1943. december 10. (XXV. Évfolyam, 4. szám)


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 3992017-12-06 12:08:03

Gwendolyn Dunlevy Kelley amerikai miniatürfestő, szobrász és több könyv szerzőjének Reményi halálára írt verse:



„The strings are mute

And the bow is stilled

Forgone is the master-hand.

Yet the chords he stirred

In t he hearts once thrilled

Find echoes in every land.”



(Immár némák a húrok,

Megállott a vonó,

A mesterkéz kihűlt.

De szívünk húrjain

Még csendül a dallam

S visszhangzik mindenütt.



Ford.: Eölbey-Thyll Margit)


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 3982017-12-06 12:06:26

100 Gypsy Violins of Budapest - Reményi - Fly, my swallow


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 3972017-12-06 09:59:22

Johannes Brahms and Eduard Reményi — Robert Greenberg: Music As A Mirror of History



(video)


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 3962017-12-06 09:25:16

Zsigray Julianna: Tékozló élet



"A magyar szabadságharc hegedűse, később pedig két világrész ünnepelt művésze volt Reményi Ede. Kalandos, a szó igazi értelmében romantikus pályafutása egy miskolci kis házból, a legszerényebb körülmények közül indult el és a 19. század művészi és politikai életének szédítő magasságait érintve végül is egy amerikai mulatóhelyen ért véget. A szenvedélyes és könnyelmű, adakozóan jószívű s ugyanakkor önző művész ellentmondásokkal teli és emberileg rokonszenves alakját rajzolta meg új regényében Zsigray Julianna. A könyv egyben a század széles perspektívájú képét nyújtja, melynek egyik emlékezetes művészalakja Reményi Ede volt."


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 3952017-12-05 23:00:20

LITERATURA, 1929. ÉVI 6. SZÁM:



Egy „csodálatos élet“

(Reményi Edéről, születése századik évében)

Irta NIL



Ilyen káprázatosan kalandos ívelésű karrier is csak a délibábok hőseinek földjén teremhetett. Elindul a miskolci zsidóvárosból, hogy Európán, Ázsián, Afrikán, Ausztrálián és Amerikán keresztül, pápák, kardinálisok, királyok, hadvezérek, szellemi héroszok, bohémek, arisztokraták és egyszerű polgári népek között, váltakozva rózsa-, babér-, tövis- és avarlepte ösvényeken végig, — a sanfranciscoi halálos hangversenydobogóról a newyorki Evergreen temető pázsitja alá érkezzék meg...



A szülőváros országos keretekben ülte meg a »Repülj fecském« hegedűsének centenáriumát. Zenepalotája előcsarnokában maradandó emléket állított nagynevű fiának; a Lévay József Egyesület pedig kiadja Reményi Ede életrajzát, amelyet a család gondosan gyűjtött adatai és emlékei nyomán egyik unokaöccse írt meg hivatott tollal. Ebből az életírásból igen élvezetes részlet jelent meg a centenárium alkalmára, rövidre fogott extraktuma a nagy munkának; csak az a véletlen (vagy szándékos?) elsiklás nem tetszik benne az embernek, amellyel Reményi zsidó eredetét elhallgatja az író. Pedig hiszen a »csodálatos élet« eredményei nem jöhettek volna létre amaz »eredet« nélkül! Ha Reményi Ede véletlenül derék miskolci, kálomista cserző varga fiának születik: minden valószínűség szerint elkallódik istenadta nagy tehetsége, vagy legföllebb a pataki kollégiumig viszi sorsa, ahonnét kikerül valami jó kántorságba, mint kiválóan »muzsikális« ember ... De szerencséjére a sárgafoltos fajtából eredt, az »Idők kovászai« közül (Idézet Ady: A bélyeges sereg c. verséből. Megj.: A.) és okos apja nem nézte gyermeke nyilatkozó talentumát értelmetlen közömbösséggel, hanem idejekorán taníttatni kezdte zenére. Miskolcról időközben Egerbe vándorolt az aranyműves Hoffmann-família és ott az érseki egyház karmestere, Bartmann József lett a kis Eduárd első oktatója. A feltűnő tehetségre nyilván ez a karmester hívta föl a poéta-lelkű érsek: Pyrker János figyelmét, aki bőkezű pártfogója volt minden művészetnek s aki Reményi Ede életútját is beigazította a sikerek felé. Ennek a párfogásnak természetesen alapfeltétele volt az egész Hoffmann-család katolizálása, úgyhogy a kis Ede már 1838-ban az egri érseki líceum r. k. vallású diákja (egyik bátyjából pláne katolikus pap lesz). 1843-ban Pyrker a wieni konszervatóriumba küldi, ahol Böhm József a mestere. 1846-ban már mint végzett konszervatorista hangversenyez Győrött és Pesten; különösen Petrichevich Horváth Lazi szalonjában szerez hódolókat és hasznos összeköttetéseket.1847-ben Széchenyi István ajánlólevelével megy Párizsba, onnét a Monarchia nagykövete, Apponyi Antal gróf nyit neki utat Londonba, ahol 48 tavaszán már a »Her Majesty’s Theater« első hegedűse.



Szabadságharcunk híre hazahozza a rajongólelkű magyar fiút; közhonvédnek áll be Klapka hadtestébe, de hegedűje boszorkányos varázsa Görgey törzskarába vezeti, akinek kedves tábori muzsikusa. Természetesen emigrálni kényszerül; félévig Amerikában szerez nevet és népszerűséget, de érzi, hogy még tanulnia, tökéletesednie kell, tehát visszatér Párizsba. Itt Victor Hugo társaságába jut és a magyar emigráció vezetőivel van együtt. De már 1852 végén Hamburgban véletlenül összekerül Brahms-szal, akit magával visz Weimarba, hogy Lisztnél tisztelkedjenek. Liszt megkedveli és tanítványául fogadja Reményit; 53-ban Wagnerrel is megismerkedik általa. 1814—60-ig Viktória angol királynő magánzenekarában játszik s elnyeri »a királynő solo-hegedűse« címét. Az angol udvarnál sok történelmi eseménynek válik szemtanújává, népszerűsége folyton nő, a ragyogó, mozgalmas életet azonban ujjongó boldogsággal hagyja ott arra a hírre, hogy a kiváló zenebarát: báró Augusz Antal helytartótanácsi elnök (és Liszt intim barátja!) közbenjárására megkapta az amnesztiát!



Idehaza jó hír előzte meg Reményit. Régi honvédek emlékeztek még Görgey tábori hegedűsére. Az emigráns írók beszámoltak tudósításaikban a külföldön aratott sikereiről. Várakozással várják, hogy az elnyomatás nehéz esztendei után, ha a szó tilos is még, a muzsika szárnyán szállhassanak a lelkek. .. Ám a hatóság szigorú parancsot küld a művésznek: a bejelentett műsoron kívül tilos egyebet játszania! Különösen tilos a Rákóczi-induló, a hangversenyek betiltásának terhe alatt.



1860 januárius 30-án lép föl először a Nemzeti Színházban. Műsora után a közönség tombolva kívánja, követeli a Rákóczi-indulót. Reményi jelekkel integeti, hogy  »nem szabad«. Végre az orkán elragadja — lesz, ami lesz — és megzendül a Rákóczi... A hatás, a tömegpszichózis érthető, elképzelhető. Reményi az abszolutizmus magyarságának bálványa lesz. Prottmann is érthető a maga nézőpontjából, hogy betiltja a további hangversenyeket. Két hónap múlva újra megszerzik az engedélyt Reményi barátai s a művész bejárja az országot híressé lett Rákóczi-átiratával. A vidék lelkesedése nem fogható szavakba; útja diadalút a mámoros szívek fölzengő echójával. Körútjának eredménye a példátlan népszerűségen kívül, amelyet nemcsak ragyogó művészete, hanem sajátságosán bizarr, rapszodikus egyénisége is segített kiváltani, — a Petőfi-szoboralap (amelyre adat szerint egymaga 67.000 o. é. (= osztrák értékű. Megj.: A.) forintot hegedült össze), valamint egy kitűnő zenei tehetség fölfedezése Munkácson. Ez a tehetség a fiatal Plotényi Nándor volt, akit Reményi maga mellé vett, kiválóan kiképeztetett és 14 éven át állandóan együtt járták a világot, mert Plotényi lett Reményi legjobb zongora- kísérője. A hangversenykörútnak bájos epizódja történt a püspökladányi váróteremben. Amíg Reményi Váradról Debrecenbe menőben a csatlakozásra várakozott, az utazóközönség felismerte és ostromolni kezdte, hogy játsszék nekik. Reményi hirtelenében pompás koncertet rögtönzött, de az ántrét be is »tányérozta« a lelkesült publikumtól a — Petőfi-szoborra ...



A kiegyezésig azonban állandóan akadályt gördítettek Reményi nobilis szép célja elé az »illetékesek«; csak 67-ben adta meg báró Wenckheim Béla az engedélyt a szoborbizottság megalakítására. Maga a szobor 1882-ben került a talapzatára s mint ismeretes: Izsó Miklós halála után, Huszár Adolf fejezte be. Reményi, aki összehegedülte a szobor költségét, nem volt jelen a leleplezése országos ünnepén, mert 1876-ban elhagyta Magyarországot, hogy újra Párizsban próbáljon szerencsét. Bizonyos, hogy a változásokra szomjas, kalandvágyó temperamentuma is vitte; hiszen az amnesztia után idehaza eltöltött 16 év folyamán is sűrűn tett ő egy-egy kis exkurziót a nagyvilágba! 1863-ban öt hónapig járja Itáliát; Genovában kitüntették azzal a rendkívüli megbecsüléssel. hogy Paganininek üvegharang alatt őrzött Guarnerius-hegedűjét adták a kezébe játszani, minekutána a feltört hivatalos pecséteket emlékül átnyújtották Reményinek. 1864-ben, második olasz köútján elérkezik Rómába, ahol Liszt bemutatja a pápának; Nardi bíborossal együtt játszottak s a magyar dalokkal megríkatták a jelenlevő Haynaldot. Közben végigjárja Németországot is; kedves egy Berlinből 1862 április 4-én kelt levele édesanyjához.



»... mikor vége volt a Concertnek tegnap a királynál — a király egyszerre hozzám jön és nagyon kért a királyné nevében, hogy adjak még egy ráadást — elhiszik, hogy elvagyok fáradva — de csak tegyem meg — a művészek egymásra bámultak — ez még nem történt — das ist gegen alle ettiquette de Cour. — Édesanyám örülök, hogy jobban vagy — csak javulj — az lesz az én örömem — Anyámat agyoncsókolva — a többinek is egy pár tucat —- vagyok Anyámnak pompás jó fia — amilyen jó csak lehetek.                                    Edus.«



1865-ben párizsi sikereiről számol be:



»Vasárnap Mad. Erardnál ebédelek Passyban — kastélyában — holnap szombaton pedig senki másnál csak George Sandnál ebédelek, ki nagyban készül fogadtatásomra. Tegnap Théophile Gautiernél ebédeltem. A Császárnál már hivatalos voltam, de szerencsétlenségemre elmaradt az orosz trónörökös közben jött halála miatt. — Annyit senkiről sem írtak, mint rólam. Je suis connu, comme le loup blanc  —



66—67-ben Erdély, Románia van soron s eljut Konstantinápolyba, ahonnét vidám és kalandos emlékeken kívül nagyszerű numizmatikai gyűjteményt is hoz magával, amely a kalifák pénzeit tartalmazza. Ezt a fölbecsülhetetlen kincset báró Eötvös Józsefnek, mint a Tud. Akadémia elnökének adja át. 1872-ben nősül, Fáy Antal népzenésznek Gizella leányát veszi feleségül. Érdekes, hogy a Fáy-család nem tud (nem akar?!...) erről a tagjáról, sem a lexikonban jelzett »népzenészről«, sem annak Reményihez nőül ment leányáról. Nem szerepelnek a »családfán«. Pedig az esketést maga Haynald bíboros végezte és Liszt Ferenc külön Epitalamiumot  (lat.: nászdal. Megj. A.) szerzett tanítványa esküvőjére. Aligha jutott ilyesmi osztályrészül a családfa szereplőinek...



A házasságból ikrek születnek: Tibor és Adrienne. Utóbbi New Yorkban él, von Ende német hegedűművész özvegye. Az ikrek jóvoltáról gondoskodni kell, tehát Reményi, a gondos apa, megint szétnéz egy kis hangversenykörutra. Csak Egiptomba látogat el, ahol egy kicsit kirándul Gizehbe. A Cheops-piramis csúcsán, 450 láb magasságban rögtönöz hangversenyt. Eljátssza a Himnuszt, a Szózatot, egy Chopin-prelűdöt, egy maga szerezte török dallamot s Plotényivel együtt egy duót...



1875-ben körültekint Párizsban; itthon már égett a föld a lába alatt. Irigyei hogyne lettek volna, intrikáltak is ellene eleget s nemcsak kedvét vették el, hanem a népszerűségét is. 1870- ben ugyan Orczy Bódog hangversenymesternek szerződteti az operához s mint ilyen, egyre diadalokat arat (pl. »Don Juan« szerenádját mindig meg kellett repetálnia), de sem a színházi rendbe az ő szabad természete, sem a zenekarba az ő önálló egyénisége nem tudott beleilleszkedni. A közönség most már maga is húzathatja a Rákóczit, nem tilos a magyar nótaszó, tehát lelohadt a csodahegedűs iránt való lángolása s talán ez fájt annak mindennél jobban. Megpróbálja hát újra Párizst, de csak azért, hogy alig két esztendei küszködés után szökve hagyja el... Mert a nagystílű, pazarló életmódot nem győzte pénzzel idehaza sem, — csődöt mondtak ki ellene adósságai miatt, -— Párizsban pedig még jobban az idegeire ment az anyagi gondok mellett a felesége és anyósa tűrhetetlen követelődzése. Elhagyta hát a családját és Amerikába menekül. Megint a nagy sikerek forgószele ragadja! Végig hangversenyezi egész Észak-Amerikát, Kanadát, Mexikót, Havannát. Siker, száguldó, szárnyaló siker mindenütt, Pedig Sarasate, Wieniawsky, Vieuxtemps emlékét kellett már akkor legyőznie az amerikai közönség lelkében . .. Hat esztendei lázas munka és sikerek után egyszerre nyoma vész Reményinek. Eltűnik a civilizált világból. Aztán újra felbukkan, hír jön róla, hogy Ausztráliában jár kis művésztársasággal. Bebarangolja Kelet exotikus világát s 1890-ben Londonban terem. Családi életének 12 esztendei pauza használt. Az asszony már nem féltékeny, az anyós nem él, a gyerekek szépen megnőttek s a művész maga meghiggadt, megfáradt, megörült az otthonnak. Még egyszer haza kívánkozik és 1891-ben néhány hónapot újra magyar földön él s kevesebb zajjal, de nem kevesebb dicsőséggel adja ötvenegynehány koncertjét, mint 30 évvel azelőtt. Biztos kenyeret, tűzhelyet a haza még ekkor sem tudott neki nyújtani, — Reményi nem is kérte, — és a 63 éves ember visszatér Amerikába, hogy tovább robotoljon a koncertdobogón — haláláig. Ez Friscoban, 1898. május 15-én következett be, ujjongó, ünneplő közönség tapsai között. Nem érte meg, hogy a Mátyás-szobor leleplezésén bemutathassa ének- és zenekarra írott Nemzeti Himnuszát Kincses Kolozsvárott...



Nagyszámú kompozíciói közül legkevésbé ismerik a »Souvenir de la Pologne« címűt, amely Londonban 1865-ben jelent meg (»Almanach de l‘exil). A »Repülj fecském« átirata azonban örökéletű marad, nekünk magyaroknak mindenesetre.



New Yorkban temették; legjobb barátja, Edison s előkelő amerikai közéleti emberek fogták a koporsó gyászleplét. A Lennox-akadémia gyászünnepet rendezett emlékére. A hazai egykorú hírlapok két sorban említik meg halálát, ellenben vezércikktől kezdve végignyúzzák a Gladstone halálát  (= angol liberális politikus, aki 1898. 05.19-én hunyt el. Megj.: A. ) és hogy — az udvar Budapesten van... Pedig, ha mást nem, — temetni és parentálni mi ugyancsak tudunk és tudtunk a múltban is! Reményinek, a csodálatos bohémnek, ez ugyan már mindegy lehetett, ha volt is benne hiúság és jogos önérzet annak idején, ő a dicsőségen túl, amit a magyar névnek szerzett, 140 ezer forintot is adott nemzetének jótékony célokra. Királyi gesztus, pedig csak a nyirettyűvel cselekedte...“


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 3942017-12-05 22:53:01

Képtalálat a következőre: Reményi Ede



REMÉNYI EDE (eredeti nevén Hoffmann Ede) zeneszerző, hegedűművész (Miskolc, 1828.01.17. - San Francisco, 1898.05.15.)



Reményi Edét szerencsére még nem sorolhatjuk a zenei élet elfeledett művészei közé, annak ellenére sem, hogy a XIX. században született és halt meg. Budapesten, Miskolcon utcát, Egerben teret neveztek el róla, nevét iskola és zenekar viseli. Abban persze már nem vagyok biztos, hogy azok, akik a róla elnevezett utcákat járják vagy lakják, tudatában vannak annak, ki volt ő valójában.



Jóllehet, a neten Reményi Edéről rengeteg információ olvasható, úgy érzem, e topikban is szólni kell arról a hegedűművészről és zeneszerzőről, akinek személye Arany Jánost is versírásra ihlette:



Arany János:



REMÉNYINEK



Emlékkönyvbe



Karddal melyet dicsővé tenni, egykor

Hiven ajánlád ifju véredet,

A hon, az úgy-e szent hon, félig élt már,

Halál árnyéka rásötétedett.

Te messze távozál, - mi itt maradtunk,

Tompán enyészve, mint sivár növény,

Mely élni nem tud, halni még nem érett,

Ledőlt fa korhadó tövén.



A honfibú, mely elzsibbaszta minket,

Tenálad munkás fájdalom leve,

Nagy, büszke, boldog népek közt forogván

Müvészetedben a magyar neve.

És kik panaszra, mely szóban alél el,

Fület zárnának, a dús boldogok,

Veled kesergik azt, amin te vérzel,

Midőn nyirettyüd úgy sír, úgy zokog.



Most a reménynek egy hangját, Reményi,

Vidd el nyugatra zengő húrodon;

Hirdesse szózatos fád a világnak,

Hogy újra érez, újra él e hon.

És élni fog, - menny, föld minden hatalma

Zúdúljon bár fel, - mert élni akar;

Öngyilkolásra hogy többé fajulna,

Sokkal önérzőbb a magyar.



(1859)


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 3932017-12-04 11:53:48

Még egy kicsit tovább „lapozgattam“, és viszonylag sok egyéb információt is találtam a neten Flattné Győrffy Gizelláról. Ezekből idézek néhányat. (Hanganyagra sajnos nem sikerült rábukkannom.)



BUDAPESTI HÍRLAP, 1904.06.11.:



SZÍNHÁZAK.

Budapest, szombat, 1904. június 11.



.........



Moharózsa

Dalmű 4 képben, előjátékkal. Szövegét Ouida „Egy pár kis facipő“ című novellája nyomán írta: Rothauser Miksa. Fordította: Cziglányi Béla. Zenéjét szerzé: Hubay Jenő.



Személyek:

Bébé              Szoyer I.

Lizette            Payer M.

Voisinné         N. Válent V.

Krebszné       Flattné

Flamen          Bochnicsek

Jeannot         Beck

Robert           Dalnoki



Kezdete fél 8 órakor.“



BUDAPESTI HÍRLAP, 1908.01.15.:



„ (Maleczkyné asszony), akadémiai ének- tanárnő, a következő sorokat intézte hozzánk:



……



Működésemmel mindenkor a magyar zeneművészet fejlesztésén dolgoztam. S ha némely nyilvános bírálat nem részesít is elismerésben, megnyugvassal tölt el az a tudat, hogy növendékeim igazi énekművészetükkel, a nagy közönségnek a haza határain innen is, túl is. immár páratlan élvezetet szereznek. Hiszen a megbírált operai előadáson is két nagy tehetségű. művésznő tanítványom (Flattné az „Ortrud“ személyesitője és Medek Anna az „Elza“ személyesítője) köszönte meg a rivaldán az operalátogató kényes közönségnek viharos tapsát . . .“



PESTI NAPLÓ, 1911.11.05.:



„A színházak közleményei.

Az OperaházbanHétfőn este 6 órakor ….  ifjúsági előadásul „A varázsfuvola“, Mozart dalműve kerül színre, melyben Sándor Erzsi (Éj királynője), Hajduné (Pamina), Szoyer Ilona (Papagena), Venczell (Sarastro), Arányi (Tamino), Hegedűs (Papagéni), továbbá Szilágyiné, N. Válent, Flattné (a 3 hölgy). ………… Csütörtökön …. a „Pillangó kisasszony“ van műsoron a címszerepben Sándor Erzsi, a többiben Báder Dóra, Flattné, Székelyhidy, dr. Dalnoki, dr. Hardy, N. Bodor K.. Déri. Hegedűs, Pichler, Ney B. és Kárpát közreműködésével. PéntekenA walkür“ kerül színre, melynek főszereplői: V. Krammer, Haselbeck, Flattné. …..Vasárnapra „Sába királynőjé“-t tűzték ki, Flattné. Bánó Irén, R. Berts, Nirschy, Arányi, Szemere, Ney B. és Mihályi közreműködésével. ….“


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 3922017-12-04 09:30:31



Egy bejegyzés erejéig még visszatérek a Flattné Győrffy Gizelláról írtakhoz.



A neten elérhető külföldi sajtóban, sajnos, nem találtam róla szóló írásokat. A korabeli magyar sajtóban fellépéseiről csupán az alábbi rövid hír olvasható:



 BUDAPESTI HÍRLAP, 1905.11.06.:



„(Erkel Ferenc emlékezete.) Kedden, Erkel Ferenc születésének évfordulóján új szereposztással kerül színre Bánk bán az Operaházban. Takács Mihály énekli Petur bánt. Szemere Árpád Tiborcot és Mihályi Ferenc Biberakot. A régi szereplők közül Vágóné Teréz, mint Melinda, Flattné Gizella, mint Gertrud királyné és Arányi, mint Bánk bán vesz részt az előadáson, melyet Erkel Sándor síremléke javára rendeznek.“



A Schöpflin Aladár szerkesztette MAGYAR SZÍNMŰVÉSZETI LEXIKON-ban ez áll:



Rákóczi Ferenc (II.) ….Gróf Zichy Géza, a költő és zeneszerző operát, sőt trilógiát írt róla. Ennek első darabja: »Nemo«, magyar történelmi dalmű 1 előjátékban és 3 felv. Bem. a M. Kir. Operaházban, 1905. márc. 30-án, ezzel a szereposztással: Zrínyi Ilona: Vasquezné; Komáromy János: Kertész Ödön; Jusszuf bég: Szendrői Lajos; Elek, Nemo: Arányi Dezső; III. Achmed: Dalnoki Viktor; II. Rákóczi Ferenc: Takáts Mihály; Hesseni Sarolta Amália: Flatt Gizella; Badinyi Klára: V. Krammer Teréz; gr. Bercsényi Miklós: Beck Vilmos; Lackó, a fia: Szoyer Ilonka; Desalleurs marquis: Gábor József; Sieniawska Elisabeths hercegnő: Ambrus Zoltánné; Vay Ádám: Várady Sándor; Andrássy Miklós páter: Ney Dávid; Korbe apát: Pichler Elemér; 1. Kuruc: Dalnoki Béni, 2. Hegedűs Ferenc, 3. Komái Richard. Vezénylő : Szikla Adolf.

A trilógia II. darabja: »II. Rákóczi Ferenc«. Bem. 1909. jan. 30. U. o. Szereposztása: Zrínyi Ilona: Vasquez Italia gr.; II. Rákóczi Ferenc: Szemere Árpád; Rákóczi Julianka: Payer Margit; Abso- lon: Venczell Béla; Radios: Várady Sándor; Körösi: Mihályi Ferenc; Badinyi: Kertész Ödön; Gazda: Ney Dávid; Kulcsár: Dalnoki Béni; Hesseni Sarolta: Flatt Gizella; Sieniawska hercegnő: Szamosi Elza; gr. Bercsényi M.: Mihályi Ferenc; gr. Nigrellí: Kornai Richard; Longueval: Anthes György; Korcsmáros: Déri Jenő; Kapitány: Hegedűs Ferenc; Bence: Dalnoki Viktor; Berzeviezy: Pichler Elemér; Esze Tamás: Szendrői Lajos.

A trilógia harmadik darabja: »Rodosto«, dalmű 3 felv. Bem. u. o. 1912. márc. 20. Szereposztása: II. Rákóczi Ferenc: Rózsa Lajos; Sarolta Amália: Krammer Teréz; Rákóczi György: Kodólányi; Sieniawska hercegnő: Sándor Erzsi; Bercsényi Miklós: Dalnoki Viktor; Longueval: Balta Károly; gr. Eszterházy Antal: Juhász; Máriássy Ádám: Budai; gr. Csáky Mihály: Várady Sándor; János: Déri Jenő; Öreg paraszt: Venczell Béla; Parasztasszony: Háber Györgyike; Lengyel katonatiszt: Ney Bernát; Lengyel katona: Várkonyi; Csajághy brigadéros: Pichler Elemér. Vezénylő: Szikla Adolf.“



A trilógia harmadik darabjában tehát Sarolta Amália szerepét már nem Flatt Gizella énekelte. Ezt követően Flatt Gizella mintha abbahagyta volna a pályáját. Legalább is az újságokban nem olvashatunk róla.



A 2004-2005-ben készült zenetudományi dolgozatok egyikében pedig a következő információ olvasható:



Baranyi Anna

MTA Zenetudományi Intézet



Magyar centenáriumi Liszt-érmek (1911)



Liszt Ferenc születésének 100. évfordulóját 1911 októberében Budapesten nagyszabású zenei programokkal ünnepelték meg. ……



………………………………………………………………………………………………….

A kiállítás megnyitóját követő héten hat hangversenyen Liszt műveit a legjelesebb hazai és külföldi művészek szólaltatták meg. Október 21-én, …… este a Magyar Királyi Operaházban szcenírozott előadásban a Szent Erzsébet legendája oratóriumot mutatták be Alszeghy Kálmán rendezésében. Ezt a művet Magyarországon a hagyományok szerint csaknem minden évben előadták, Erzsébet-napon, november 19-én. A centenáriumi előadás különösen nagy sikert aratott. Erzsébetet Medek Anna, Zsófiát Flatt Gizella, Lajos őrgrófot Takáts Mihály énekelte. A karnagy Kerner István volt. …..“

 



Majd egy rövid hír Flattné Győrffy Gizella férjének haláláról a  PESTI HÍRLAP 1926.05.13.: számában:



"Dr. alföldi Flatt Gaszton ügyvéd, ny. miniszteri tanácsos f. hó 12-én meghalt. Feleségén, Flatt Gizellán, az opera volt művésznőjén kívül három gyermeke s kiterjedt előkelő rokonsága gyászolja. …“



Flattné Győrffy Gizellának tehát három gyermeke született: Flatt Margit, Ágoston és Alice. Feltételezhető, hogy a színpadot a családi kötelezettségek miatt hagyta ott.



„Gizella Győrffy, hadházi“ személyi adatait és családjáét megtaláljuk itt. Eltérés: Az énekesnő e lapon szereplő születési éve, de elhunytának dátuma sem egyezik meg a lexikonokban szereplőkével.  


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 3912017-12-04 07:44:07

Interview Imre Szechenyi 2015


A nap képe • 20062017-12-03 22:49:18

A STRADIVÁRIK MESTERE



KÉTSZÁZ ESZTENDŐS, borostyánnal befuttatott, öreg weimari házban lakik és dolgozik a háború befejezése óta Willi Lindörfer, a mesterhegedűk szerelmese. A ház ablakait öblös kovácsoltvas-kosarak védik, s nehéz tölgyfaajtaján ott lóg még a régi vaskopogtató. Amikor átléptem a küszöbét, mintha Antonio Stradivari, Nicola Amati vagy a „dél Gesu”-nak nevezett Antonio Guarneri cremonai házába léptem volna, valamikor a XVII— XVIII. század idején.



Fából faragott, szúette százados szobrok, csavart barokk oszlopdíszek, a lakásba vezető lépcső mentén több száz éves korlát fogadott. Ebédlőszekrényét és asztala intarziáit 1664-ben készítette egy elfelejtett mester Észak-Olaszországban. Fogadószobájának cserépkályháját, minden darab kékre festett cserépéjét delfti cserepesek festették és égették 1773-ban Hollandiában. A fal mellé mesterien faragott, széles vasalású, ábrákkal kivert délnémet és flamand ládák simultak. Műhelyében szerszámait, apró gyaluit, faragó- és simítókéseit reneszánsz fiókos szekrényekben tartotta, lakkjait öreg patikák évszázados tégelyeiben őrizte, széles munkaasztala mellett XVI. századbeli magas támlájú, faragott floranci széken ült.



... Itt, ebben a környezetben, amit maga teremtett magának, él és dolgozik a világon ma már majd egyedülálló mesterségében Willi Lindörfer. Nem hegedűkészítő a szó mindennapi értelmében, mert csak mesterhegedűket készít, Stradivari-, Guarneri, Stainer-Amati-, Klotz-másolatokat, a megrokkant régieknek pedig meggyógyítja sebeit, megújítja őket, rekedtté vált hangjukat megfiatalítja.



Faszobrásznak indult indult



Szeretett hegedülni. Olcsó nyikorgó hangú hegedűvel kezdte. Jobbat akart, és épített magának egyet. Ez sem volt jó, újabbat csinált. Így kezdődött. Coburgban dolgozott akkoriban egy faszobrásznál, esténként pedig kocsmában hegedült. Nem hagyta nyugton a hegedűkészítés. A coburgi vár hangszergyűjteményében találkozott először a régi mesterek remekeivel. Lemásolta őket, de gyatrán sikerültek. Berlinbe költözött. A mosonmagyaróvári születésű Flesch Károlynál tanult hegedülni, s beállt Hermann hegedűkereskedő műhelyébe, ahol megtanulta a mesterséget. Több mint húsz Stradivarit javított. Leste a titkukat, lerajzolta őket, évtizedekig kereste lakkjukat. Keresés, kutatás, tanulás és a munka töltötte be a napjait, este pedig a hegedülés a berlini kávéházakban, de elérte a célját: mester lett. Műhelyt nyitott Berlinben, javított és remek másolatokat készített.



„Felfedezték,” s felfedezését egy magyar hegedűművésznek, Telmányi Emilnek köszönheti. Nyilvános hangversenyen Telmányi játszott először egy Lindörfer által készített Stradivari-másolaton. Nemcsak Telmányinak, a hegedűnek is sikere volt. A Waldbauer vonósnégyes egy milánói mesterhegedűje elvesztette a hangját, ő javította meg és Zathureczky hozta haza Waldbaueréknak. Azóta a legnagyobbak kezébe is eljutottak a Lindörfer-másolatok. Hubermann, Dávid Ojsztrah, Flesch, Menuhin, Waimann, a csellisták: Cassado, Hölscher, a Lindörfer kezéből kikerült Stradivari- és Guarneri- másolatokon is hangversenyeztek, vagy még ma is hangversenyeznek. Féltett mesterhegedűiket pedig vele javíttatják. A sok meleg, baráti hangú elismerő levél, a rengeteg dedikált fénykép bizonyítéka Lindörfer művészivé ért tudásának.



A MŰHELY ASZTALÁN két hegedű hever, azon dolgoznak a fiával. Lindörfer előtt egy szétszedett, laikus szememnek koszos, megrepedt, kilyukadt, égetni való roncshalmaz fekszik. Meg is mondtam neki. Kezembe nyomta a hegedű fenéklapját: Stradivári kézjegye volt benne. Felbecsülhetetlen az értéke. Hegedű lesz belőle — ígérte. Fia egy Rogerius hegedűt javított, értéke 25 ezer arany márka. Mindkét hegedűnek története van. A weimari Liszt Ferenc zeneművészeti főiskola felkérésére átvizsgálta a megrokkant, lomtárba dobott hegedűket, ott találta mindkettőt. Most megjavítja, és nagy értékkel gazdagítja a főiskolát.



Volt-e valami legendás, eddig fel nem fedezett titkuk a régieknek? — kérdem.

— Rembrandtnak és Rubensnek — válaszolt kérdéssel a kérdésemre — volt-e titkuk? Nem volt, egyszerűen csak — tudtak. Művészek voltak, tehetségesek és ismerték minden porcikájában az anyagot, amivel dolgoztak.



Csak több évszázados fával dolgozik Lindörfer. „Retke van a fának — mondta — és ezt ismerni kell.” 1932-ben leégett a stuttgarti kastély, öreg gerendáit tüzelőnek adták el Éppen Stuttgartban járt, amikor pajtás szekereken tüzelőnek hordták a több száz esztendős fadarabokat. Lélekszakadva rohant a kastélyba és kiválasztotta, megvette a legszebbeket. Berlinbe szállíttatta, maga fűrészelte lapokba. Ezekből az érett, kiszáradt gerendákból építette hegedűit.



— Valahányszor kezembe veszek egy lefűrészelt darabot, gyalulom, simítom, eszembe jut, hogy talán a világon sem volt Goethe, amikor ez a fa elcsurgatta már a nedvét. Most hangot adok neki, feltámasztom. ...



KEZÉBE VESZ egy hegedűt. Guarneri-másolat. Háborúban szétrombolt oltár hátsó falából készült. Négyszáz éves a fája. Egy Bach-fúgát játszik rajta. Hangja szétárad a műhelyben. Édes és nehéz, mint a nemes óbor.



— Évtizedekig vesződtem a lakkal. Kémiát tanultam, kikísérleteztem, próbákat csináltam és sokszor csalódtam. Hosszú esztendőkig tartott, amíg megtaláltam az igazit. Veszem a nyersanyagot és ma is magam készítem, keverem a lakkjaimat.



— Nem lehet megkülönböztetni a másolatokat a régiektől?



— Hoelscher professzor, a csellóművész — válaszolt egy történettel — Jénában hangversenyezett. Délelőtt átjött hozzám Weimarba. Van-e valamije? Egy Guarneri-másolatot mutattam neki. Ingujjra vetkőzött, nekikészülődött és minden oldalról alaposan megvizsgálta a csellómat, aztán órákig játszott rajta. Megtetszett neki, és este a hangversenyen felváltva játszott a Stradivariján és az én Guarneri-másolatomon. Senki sem vette észre a különbséget.



Hogy gondtalanul él-e? Beteges, sokat bajlódik az egészségével. Fáj neki, hogy kihalóban van „a mesterség”. Jövedelmétől függetlenül az államtól havonta jelentős nyugdíjat kap. Állami szakértője a mesterhegedűknek, és ez is jövedelmet jelent. Megvan mindene, csak „az egészség kellene”.



Fia — ma 16 éves, letette már a segédvizsgát, nagyon tehetséges, önállóan dolgozik, és nagyon szereti a hegedűket — folytatja majd apja művészi munkáját.



RÁNK ESTELEDETT. Odakinn megnőttek az árnyékok s beborították a kertet, az öreg házat. Amikor kiléptem a küszöbén, halk hegedűszót hallottam. Ismét Bachot játszott. ...



Koncsek László



NÉPSZABADSÁG, 1965. június 2. (23. Évfolyam, 128. szám)


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 3902017-12-03 22:36:21

És egy másik, szintén 2017-ben megjelent CD:



Imre Szechenyi - Lieder



6 Romanzen; Le rosier; Das Blatt im Buche; Vorbei; Komm, o Nacht; La Bas; Waldeinsamkeit; Nachtgruß; Der Gefangene; Erster Schnee; Ja Winter war's; Die Lerchen; Bölcsodal; Der träumende See; O komm' in mein Schifflein; Il Ritrovo in Mare; Es fällt ein Stern herunter.


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 3892017-12-03 22:29:52



Gróf Széchényi Imre, a zeneszerző (Bécs, 1825.02.15.-Budapest, 1898.03.11.)



Műveiből a 2014-ben megjelent felvétel:



Imre Széchényi: Forgotten Compositions


A nap képe • 20052017-12-03 21:37:32



Amati, a hegedűkészítésben remeklő három cremonai család egyike.



A violából a kisebb, könnyedebb violino-t Andrea formálta (1530—1611), míg testvéröccse Nicola (1596—1684) kitűnő mélyhegedűket készített 1568 és 1586 közt, legidősebb fia Antonio pedig (született 1550., meghalt 1635.) inkább az új «első» hegedűt tökéletesítette; a családban az övé volt a legnagyobb dicsőség; tiszta, lágy hangot adott csinos alakú hangszereinek.



Az ő kincseket érő hegedűi mellett tanította unokaöccse, Nicola, A. Girolamo (szintén hegedűkészítő) fia, Andrea és Antonio Stradivarit a művészetté finomított mesterség titkaira. Legnagyobb becsben az 1590 ós 1620 közt készült Amati-hegedűket tarják, de épp ezeket utánozzák és hamisítják leginkább.

 



RÉVAI NAGY LEXIKONA, 1911.


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 3882017-12-03 21:06:47

Széchenyi Kálmán: TÁNCOK ÉS DALOK SZERZŐJE, GRÓF SZÉCHENYI IMRE



Elhangzott 2015. április 17-én, a budavári palota aulájában.


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 3872017-12-03 15:32:25

Hat dal (Sechs Lieder), egy énekhangra zongora kísérettel.



szerzé: Széchényi Imre gróf.  



1) A leány kérdése.



2) A szerelem nyelvezete.



3) Fájdalom.



4) Ó te, ki előtt a viharok hallgatnak.



5) Lieto amor (Vidám szerelem).



6) A három czigány.



[Ára 4 márka. A lipcsei, brüsseli, londoni és new-yorki Breitkopf és Härtel czég kiadványa.]



Széchényi Imre gróf, az osztrák-magyar birodalom német-országi nagykövete nem csak közmondásossá vált szeretetreméltóságáról nevezetes, hanem arról is, mivel a berlini diplomáciai kar közt ő az egyedüli, ki nemcsak az államügyekkel foglalkozik komolyan, hanem nagy előszeretettel a szépművészeteket is kultiválja, ezek közül leginkább a zeneművészetet, még pedig nagy szerencsével.



Bizonyságot tesz erről a diplomata-zeneszerző gróf előttünk fekvő dalfüzete, mely most jelent meg Lipcsében s hat szebbnél-szebb dalt tartalmaz. E hat dal közt van ama hatásos dal-keringő is, melyet a kiváló tehetségű főúr Sembrich Marcella számára irt, melyet a nagyhírű művésznő legutóbbi berlini vendégszereplése alkalmával betétül a Rossini «Szevillai borbélyá»-ban nagy hatással énekelt. A füzet legsikerültebb számai kétség kívül az első és harmadik dal. Érdekes a Lenau három czigányához irt zene is, de ebben a hatnyolczad ütemnyi rész kevésbé sikerült. A dalt kedvelő közönség bizonyára örömmel fogadja Széchényi Imre gróf múzsájának e szüleményeit, melyeket mi is a legmelegebben ajánlunk a zeneművészet minden kedvelőjének.



ZENELAP, 1892. január 23. (7. Évfolyam, 2. szám)


Bartók Béla szellemisége • 2442017-12-03 00:22:59

Prahács Margit ezt az írását, Bartók Béla 60-ik születés napjára (1941.IV.25.) készítette.



„Ezért itthon is gyakrabban találkozunk nevével a fővárosi hangversenyek műsorán. De hol vagyunk mi még attól, hogy ezt a nagy magyar tehetséget a maga teljes jelentőségében értékelni tudjuk! A külföld már közelebb jutott ehhez a felismeréshez. Bartók Bélát ma már az egész művelt világ, mint korunk zenéjének egyik legnagyobb mesterét ismeri és emlegeti. A világjáró művész elsősorban, mint nemzetének küldötte, mint e nemzet szellemiségének képviselője szerepel a külföldi nagyvárosok közönsége előtt. így, midőn Bartók az igazi nagy szellemek minden propaganda és lárma nélkül megvívott győzelmét aratja külföldön, ebben az elismerésben baráti és ellenséges államok egyaránt a magyar szellemiség előtt hajolnak meg, az előtt a nemzeti közösség előtt, amelyből ez a nagyszerű alkotó erő kiszakadt.



Előttünk áll karcsú, törékeny alakja, amikor mint előadóművész egy-egy dicsőséges külföldi körútja után megjelenik a budapesti hangversenydobogón. Fellépésében, mozgásában olyan egyszerű, nemes, finom, zajtalan, mint a benső világra koncentrálódó kivételes egyéniségek. Feje az uralkodó homlokkal és szemekkel csodálatosan tiszta vonalú. Átszellemült arcán, játéka közben mintha a hófehér haj ezüstös visszfénye találkoznék valami sajátos benső ragyogással.



Ahogy ujjai megszólaltatják a billentyűket, érezzük ennek a benső erőnek a hatalmát, mindenben a lényeget kutató, sugárzó zenei értelem és magával ragadó szuggesztív erő uralmát, amely különösen saját műveinek tolmácsolásában nyilatkozik meg. Mély felelősségérzet és komolyság, hajlíthatatlan gerincesség, megalkuvás nélküli, nyílegyenes céltudatosság, fáradhatatlan problémalátás jellemzik Bartók minden emberi és művészi ténykedését. Csak azt adja, ami az ő benső törvényszerűségének és igazságának megfelel, akár tetszik, akár nem.



Ez a törekvés, amely mindig a lényegre irányul, egyet jelent a tökéletességre, a teljességre irányuló vággyal és egy mélyen etikus világszemlélettel, amely nélkül nincs igazi nagy alkotás. A legvégső cél az a magasság, ahol a művészet már nem egyéb, mint hitvallás, minden dolog végső értelmének felfedése.



Bartók egész eddigi művészi pályafutása nem egyéb, mint ezeknek a csúcsoknak a mind teljesebb meghódítása. Százszorosan nehéz volt ez neki, egy olyan művésznek, aki nem a kitaposott utakat követte, hanem hazája gazdag népzenéjének ihletésére, faji talajban gyökerező, ősrégi elemekre visszamenő és mégis egészen új és egyéni zenei nyelv kiépítésére törekedett. Fokról-fokra bontakozik ki ez a zenei nyelv. Liszt Ferenc késői stílusa, Strauss Richárd, Debussy, Stravinsky, a fiatal, forrongó évek mintaképei. «I. zenekari Suite»-je, Rapszódiája még a romantika örökségén épít tovább. De elérkezik a magyar zenetörténet sorsdöntő esztendeje: 1905, amikor Kodállyal elindul népzenei kutató útjára. Eldugott kis falvakban, hegyekben, pásztorok között, talán életük legboldogabb idejét élik ők ketten, hogy ne csak dallamokat tanuljanak, hanem ezeknek eleven életét, lelki gyökereit, az egész népi kultúra szellemét is magukba szívják.



Talán ezek az évek, a fenséges havasok magánya, a természettel egybeforrt emberi lelkek egyszerűsége és bölcsessége érlelték ki bennük is a tévedhetetlen egyenességet, a konvencióktól, érzelgésektől, dagályosságtól teljesen ment szabad szellemet.



Mint tudat alatt szunnyadó anyanyelvükre ébrednek rá a magyar népdal klasszikus sajátságaira s ebből a nagy egymásra találásból születnek meg most már az igazi Bartók-művek. Azok a mesteri népdalfeldolgozások, amelyek a zongorakísérettel ellátott népdalokban, gyermekeknek írt apró zongoradarabokban hangzottak fel először, művészi becsüknél is nagyobb jelentőségűek az általános nemzeti kultúra szempontjából. Az új magyar műzene két nagy mestere minden területen egy nagy nemzeti eszméért küzd. A népi dallamkincset, mint megújító erőt akarja az általános nemzeti művelődés és öntudat központjába állítani s így egy új honfoglalást megindítani, amely századokra megszabja a magyar szellemi élet útját.



Bartók, mint korának egyik legegyénibb és legérdekesebb zongoraművésze, hangszerét alkotó munkásságában elejétől fogva nagy előszeretettel érvényesíti. A népzenéből szabadon kibontott erőkkel legelőször a zongora nyelvét újítja meg. Micsoda új hang volt Nyugat kimerült, enervált idegmuzsikájával szemben az «Allegro barbaro» ritmikus erejének szinte dionüszoszi viharzása! De addig, amíg Bartók a forrongó évek zongoraműveitől kezdve eljut a nemrég Amerikában is megjelent «Mikrokozmosz» című zongoratanulmányaihoz, még hosszú az út. Neki is szembe kell nézni — nemcsak eleinte, de még ma is — azzal az általános bizalmatlansággal, amellyel a romantika gondolatvilágában nevelkedett közönség az új zenével szemben viseltetik. Bartók nyelve olyan változást jelentett a múlttal szemben, hogy az emberi lélek legnehezebben formálható, legkonzervatívabb rétege, az érzelmi világ csak lassan tudja követni. A túlnyomó többség ma még mindig csak a hiányát érzi egy új művészetnek, közeledik is hozzá, de mintha félne saját arcának meglátásától, visszamenekül a múlt otthonosabb, kendőzöttebb, nyugalmasabb világába. Pedig Bartók zenéje a legfőbb bizonyítéka annak, hogy a jelenben is megvan az új erős élet minden gazdagsága. Műveiből korunk lelke is szól hozzánk, ahol viharok és örvények vesznek körül, de ez a mi életünk. Csodálatos érzés, mikor ez a zene a mai ember szívét megüti, mikor hangokban fejeződik ki előttünk az, amire szavakat nem találunk.



Valóban mintha minden emberi vágy olthatatlan szomjúságát és nyugtalanságát hordaná magában a 30 év körüli Bartók Béla. Ez a mélyen emberi, kereső, küzdő jelleg, ez az örök kérdés a nagy Ismeretlen után minden művében feltűnik. Ez a kérdés az, amely «A kékszakállú herceg vára» című egyetlen operájának még impresszionisztikusan csillogó színorgiáiban is keresztültör. A téma, amely alkalmat ad a forrongó bartóki lélek egyik legmélyebb megnyilatkozására: az örök férfi és az örök nő tragédiája. A Kékszakáll várának hét bezárt kapuja a férfilélek szimbóluma. Judit, az örök női vágyódás megszemélyesítője — bár érzi, hogy a tudás a végzete lesz — nem nyugszik addig, míg ezek a titkok sorjában meg nem nyílnak előtte. Teljesen a magyar népdal lélegzetét követő két énekszólam áll itt szemben egymással, a magyar nyelv és dallam összeolvasztásában igazi útmutatók a magyar opera történetében. A nyugtalan, folytonos kételyt kifejező női énekszólam megragadó ellentéte a férfi énekszólamában felhangzó tudó, figyelmeztető, de megrendíthetetlen nyugalom, majd a fájdalmas rezignáció.   És hiába pihennek meg egy kis időre a hatalmas fokozásban előretörő zenei erők a könnyek tavánál, hogy mint zenévé vált zokogás, soha nem hallott csodálatos hangzatokkal szorítsák össze szívünket. Az iram folyik tovább, megrázó küzdelemben és szenvedéllyel, hogy annál nagyobb legyen a végső letörés, a ráébredés a boldogságért vívott minden emberi küzdelem hiábavalóságára. Ahogy ez a zene az éjsötétségből kibontakozó hangszínek káprázatos crescendóján keresztül újra eljut a mindent magába olvasztó, vigasztalan, vak éjszakáig — a vár kapui újra bezáródnak, — olyan megrázó kifejezése az emberi magánosságnak, amilyent csak a nagy alkotók tudnak átélni és formába önteni.



«A fából faragott királyfi» című táncjátékában is a küzdelem a főmotívum, de itt már a ritmusé a nagyobb szerep. Az igazi királyfi küzd a királylány szerelméért, akit csak a királyfinak felöltöztetett fabábú érdekel. Útját állja a meginduló erdő, a medréből kilépő patak: mind Bartók misztikus természetfestésének zseniális megnyilatkozásai. De hiába a végső győzelem mámoros elragadtatása, a fabábú táncának groteszk, démoni ritmikája másról beszél. A xylophon száraz kopogásában a basszus élesen csapkodó akkordjaival, mint valami szívet-tépő kacagás hallatszik; a benső keserűségek, az emberi reménytelenségek zenéje muzsikál belőle, amely kíméletlen őszinteséggel mutatja meg a fabábokat kergető Ember szánalmas kicsiségét.



S mi más «A csodálatos mandarin» táncjátékának lényege, mint az összes zenei erőknek egyetlen felfelé-törő fokozása, a mindig ismétlődő bartóki küzdelem az elérhetetlen után? Valaminek a szenvedélyes űzése, ami értelmet ad az emberi élet minden szenvedésének, akarásának, amiben megnyugodhatik, feloldódhatik. Minden eszköz a lelki dinamika kifejezését szolgálja. Éles disszonanciái úgy hatnak, mint egy felkavart korszak lelkének minden oldalról megnyíló örvényei, ahol egy hatalmas kataklizma felszínre hozta a lélek mélyén szunnyadó, békés korokban háttérbe szorult rejtelmes, ősi erőket. Ennek a benső tűznek, olthatatlan szomjúságnak mindig teljesebb kifejező eszköze lesz, Bartók népzenétől ihletett elragadó erejű és gazdagságú ritmikája.



Tiszta zenekari oeuvre-jében az 1909-ben bemutatott «II. Suite» jelzi a határvonalat, amelytől kezdve Bartók háta mögött hagyja az Erkel— Liszt-féle romantikus, cigányos magyarság világát és az igazi magyar népzene szellemében alkot. Ennek, a mély rétegből kivirágzó új zenei magyarságnak, mintegy betetőzője volt, a híres zenekari «Tánc-suite»-je. Az 1925-i prágai nemzetközi zeneünnepélyeken valóságos forradalmat idéz elő ez a mű. Forró lélegzete, barbár ősereje, izgató, elragadó lendülete a népzenei források teremtőerővel való mesteri formálásában tárultak a bámuló hallgatóság elé. Az ellenséges állam fővárosában tombolva ünneplik a magyar mestert, mert, az idegen fülek igen jól kiérezték a mű nemzetközi sablontól teljesen elütő, erőteljes faji jellemét, a nyugati kultúrával vértezett keleti magyarság arcát.



A népi szellemnek ez az ábrázolása Bartók későbbi műveiben mind jobban átszellemül s valami sajátos kettősségben tűnik fel. A ritmus, mint minden élő folyamatot egyesítő őserő és mozgás, mindig nagy szerephez jut, de emellett mindig jobban kibontakoznak a vonósnégyeseiben, II. Zongoraversenyében már feltűnő „Prestissimo” tételek szinte kísérteties légiességgel suhanó, ellobogó hangvíziói s azok az anyagtalanná szellemült összhangok, amelyek földöntúli titokzatossággal, halvány ezüstös fényű derengéssel kúsznak fel a ködös félhomályból. Mintha Bartók ezekben a gyönyörű színfantáziákban már metafizikai régiókon át kutatná azt a titkot, amelyet a ritmus földi világa nem tudott megfejteni. Így lesz az 1930-as évek legfőbb problémája a tudatos kristálytiszta formálással megkötött erő, új hangszerszínek kutatása és kombinációja, a zene anyagának a színek által való megújítása, a hangszerek lelkének felidézése, zenei lehetőségeinek teljes kiaknázása. Csodálatos kifinomodása a hallóérzéknek és a benső világnak! Gondoljunk csak a «Zene húros hangszerekre, ütőkre és celestára» című művének Adagiójára. Hangzatok, amelyeket olyan jól ismerünk már az «Éjszaka zenéje» kis zongoradarabjából. A természetimádó művészlélek gyönyörű álmai ezek, ahol a zene teljesen elveszti földhözkötöttségét, az éj titokzatos, remegő hangjaiban való teljes beleolvadással tágítja ki a lét szűk korlátait s az örök világegyetem részesévé válik.



Az ilyen lelkiség a költői eszmében is csak az őseredeti, mélyen emberi témák után vágyódik. Hol találná meg ezt teljesebben, mint a népi költészetben, a kilenc csodaszarvasról szóló ősi népballada mitikus világában. «Cantata profana»-nak hívja Bartók ezt az egyik leghatalmasabb alkotását, amely címe ellenére is mélyebben vallásos jellegű, mint sok jellegzetes egyházi kompozíció. Itt már a csúcsokon vagyunk: a művészet, mint hitvallás, amelynek szenvedélyes istenkeresése az ősi, tiszta létformák után való vágyban nyilvánul meg. Egy új világ zenei hirdetője ez a mű, amelynek hatalmas szerkesztő erővel felépített, mindent magával sodró polifóniája, bensőséges, mély lírája, a polifóniából kibontakozó új összhangjai a legkülönfélébb oldalakról csillogtatják meg előttünk a mindig megújuló és mégis mindig örök zenei törvények világát.



Csakis ezen a zenei nyelven lehetett kifejezni Bartók új világszemléletét. El mindentől, ami az embert megfosztja a természettől, az élettől és önmagától, el a mesterkéltség és lapos célszerűség világától, hogy újra visszatalálhassunk az örök erkölcsi értékek eredeti érzelmi gyökereihez, élményszerűségéhez. Így emelkedik az Ősi ballada két legszebb, befejező sora:



— „A mi szájunk nem iszik többé pohárból, csak tiszta, hűvös forrásból" — a bartóki eszmevilág legfőbb szimbólumává.  



Ez a lélektisztaság és nemesség az ezüsthajú Bartók Bélát újra visszatéríti a fiatal lelkekhez. Megírja a máris világhírű «Mikrokozmosz» című zongoratanulmányait, amelyekben az egész zongorapedagógiát rendkívül kiszélesített zenei látókörrel új alapokra fekteti. S megírja azokat a gyönyörű ifjúsági kórusait, amelyekkel ő is belekapcsolódik Kodály idevonatkozó nagyszabású kultúrmunkájába. így nevel az új magyar műzene emberi és nemzeti együttérzésre. Eszköze a népi dallamok, ritmusok, szövegek összefogó ereje, ugyanakkor, mikor a legművészibb táplálékot nyújtja a felmagasztalt gyermeki lélek számára.



És ha szólni akarunk még Bartók Béláról, a tudósról, a zenei folklóré mai legnagyobb világtekintélyéről — akinek a népzenei tanulmányai a művelt világ minden nyelvén megjelentek, — itt is elsősorban, mint a tudományos etika nagy harcosát tisztelhetjük benne.



Kodállyal együtt végzett 3 évtizedes népzenei kutatásainak eredménye a magyar művelődéstörténelem egyik legnagyobb fontosságú szellemi értéke, a nemzeti önismeret főeszköze. Bartók óriási anyagát feldolgozó, összehasonlító módszerével, — amellyel, a szomszéd- és a rokonnépek népzenéjének egymásra gyakorolt hatását vizsgálja —, egy hajszállal sem tér el a szigorúan tudományos szempontoktól. Itt is csak a lényeget, a mulandó, napi vélemények és ízlések felett álló igazságot tartja szem előtt. Igen sokat támadták. Román népzenei gyűjtései miatt itthon hazafiatlansággal vádolták, viszont odaát azt hányták a szemére, hogy a tudomány módszereiből a románság ellen politikai fegyvert kovácsol. De Bartókot semmi sem ingatta meg fanatikus igazságszeretetében — s az idő őt igazolta. Mert, amikor szlovák népdalok, román táncok, rutén kolomejkák, bolgár ritmusok egyformán mutatják a művésznek és a tudósnak az utat a zene szűztiszta forrásai felé, hogy ezekkel csak még Öntudatosabbá és termékenyebbé tegye saját magyar zenei anyanyelvét, egy európai láthatárú magyar nemzeti öntudatosság hirdetője lesz, aki az igazabb, boldogabb Magyarország számára alkotott.



S ahogy a nagy művészek mindig intuitív hírnökei és útmutatói nemzetük jövőjének, úgy hinnünk kell, hogy a Gondviselés nem hiába adta nekünk, magyaroknak, éppen nagy történelmi megpróbáltatásaink idején, Bartók Bélát.



60-ik születésnapjára legszerényebb hálakép azért, hogy felmérhetetlen munkával és zseniális művészetével, itthon éppen úgy, mint idegenben, egyaránt csak hazája javát és nagyobb dicsőségét szolgálja, hallgassuk és értsük meg az ő szavát. Nyugodtan rábízhatjuk magunkat, mert olyan szózat ez, amely a magyar nemzetet ma Európa vezető, zenei nemzetévé emelte."

 



PRAHÁCS MARGIT



MAGYAR SZEMLE, 1941. 40. kötet


A nap képe • 19982017-12-02 22:02:14

Az 1995 sz. bejegyzésbe belinkelt hanganyag egyébként - úgy tűnik - élő felvétel. Nem hinném, hogy ott tévedtek volna az előadó személyét illetően.


A nap képe • 19972017-12-02 21:12:40

Két felvételről van szó. Mindkettőn hallhatjuk Dinu Lipatti játékát. Ahhoz nem fér kétség, hogy Bach I. Partitáját Dinu Lipatti adta elő.



Az (EMI Electrola Dacapo) LP-ken (6 db hanglemez, a megjelenés éve feltételezhetően 1975) a Chopin-műveket Halina Czerny-Stefànska játszotta, tehát, ott előadóként tévesen tüntették fel Lipatti nevét. (Ld. 1.)



A 2008-ban, „Dinu Lipatti: The Master Pianist” címmel megjelent 7 db (EMI)  CD-n (a vonatkozó link megnyitásával mindegyik darabba bele lehet hallgatni) kizárólag Lipatti játszik. Nem valószínű, hogy – miután korábban már felfedezték az LP lemezeknél elkövetett bakit - a CD-k készítői is tévedtek volna. (Ld. 2.)



Mindenesetre Czerny-Stefànska csodálatos finomsággal adta elő Chopin műveit. Ha a CD-k készítői mégis Lipattinak tulajdonították volna a lengyel zongoraművésznő játékát, a román mesternek – ha élne - nem kellene szégyenkeznie. :)



(1.)



Dinu Lipatti 3, 4 und 6. Dinu Lipatti, Piano. 3 Schallplatten



(2.)



Dinu Lipatti: The Master Pianist (EMI, 7 CD-s)


A nap képe • 19952017-12-02 09:53:43

DINU LIPATTI



(Bukarest, 1917.03.19.-Genf, 1950.12.02.)



"Utolsó keringő Besanconban



Az 1917-ben született román zongoraművész, Dinu Lipatti a második világháború idején Svájcba menekült. A Genfi Konzervatórium tanára lett, és nem sokkal a háború befejezése után Walter Legge is felfigyelt rá az EMI lemeztársaságtól. Ekkor azonban már leukémiával küzdött, a drága orvosságot Menuhin, Munch és Stravinsky biztosította számára. 1950 decemberében hunyt el. Ebben az évben már nem tanított, de még készített lemezfelvételeket. Utolsó fellépésére szeptember 16-án került sor a besanconi parlamentben, orvosa tanácsa ellenére. Két Schubert-impromptu kivételével olyan darabokat játszott, amelyekről nem sokkal korábban lemezt készített. A besanconi búcsúkoncertet hangszalag őrizte meg, s most az EMI kiadásában CD-n is megjelent. Bach I. Partitájával kezdődött, amelyet két hónappal korábban vett lemezre, majd Mozart KV 310-es A-moll szonátájával folytatódott, amelyet három és fél évvel előbb vett fel, s ezt követte a két Schubert-darab. Végül Chopin keringői, amelyeket ugyancsak 1950 júliusában rögzített vele az EMI.



Lipattinál szimpatikusabb és érzékenyebb művészt nem találni. Rokonszenves játékát mindig valami hihetetlenül mély és tartózkodó elegancia hatja át. Egyfajta érett intelligencia. Hangsúlyt kap minden frázis, minden kis részlet, de semmi sem hivalkodik, nincs, ami meghökkentő vagy szélsőséges volna. Lipatti Bach-partita-előadására a legromantikusabb zongorista sem mondhatja, híján volna bármiféle érzelemnek, ugyanakkor a legkérlelhetetlenebb historikus csembalista sem kérheti számon a tiszta artikulációt és tagoltságot. Nincs benne semmi feltűnő vagy hivalkodó, mégis folyamatosan lenyűgöz sokatmondó egyszerűsége, ami oly ritka.



Ily módon vidám és tartalmas a Mozart-szonáta, így őszinte és kedves a két Schubert-impromptu. Schubert kedvére való bizonnyal. A Chopin-szonátákat hallgatva érdekes jelenségre leszünk figyelmesek. Bár nem mondhatjuk, hogy változott volna Lipatti felfogása a két hónappal korábbi stúdiófelvételhez képest, mégis feltűnik, mennyire siet, míg a korábbi felvételt hallgatva éppen az az érzésünk, nyugodtan s elegánsan el-elidőzik egy-egy zenei gondolatnál. Lényegében véve nem más a két előadás, sem gondolatiságát, sem mélységét tekintve, mégis szembetűnő ez az apró mozzanat.



Mondják, olykor hidegség fut át a besanconi Chopin-keringőkön. Első hallásra magam is ezt véltem felfedezni - előre ismervén e véleményt, bizonyára -, de utána soha. Beleillenék pedig a képbe, hogy egy végzetesen beteg művész utolsó fellépésekor egy-egy pillanatra kizökken a Chopin-keringők hangulatából, s a halál nyomasztó súlya alatt néhány pillanatig minden érzelemtől mentesen játszik. Csakhogy ez nem így van, az ítéletalkotás szempontjából mindig aggályos első meghallgatást kivéve nem éreztem néha-néha átfutó hideget, a szenvedély fogyatkozását. Lipatti előadása a megszokottnál jóval visszafogottabb és dísztelenebb, de nem a szenvedély híja, hanem bölcs tisztasága és kikristályosodottsága okán. Mint ama ritka rajzok, amelyek egy kis vonallal többet mondanak el óriási vásznaknál. Vagy mint a rövid, de eltalált szavak. Ki tudja, tényleg sietett-e Lipatti, vagy csak én érzem így. Ugyanazt mondta a keringőkkel, mint nem sokkal korábban, de valahogy másképpen. Ismétlést is hagyott el, s végül egy keringőt. Nem a számozás sorrendjében játszotta őket egyik alkalommal sem, s Besanconban elmaradt az utolsó, az Op. 34/1-es Asz-dúr valcer. Ki tudja, miért, talán csak azért, mert a közönség az ezt megelőző Op. 18-as Esz-dúr keringő kétségkívül félreérthető befejezését félreértette. Vagy mert a búcsúzó művészt elhagyta az ereje. Az élet tánca, Munch festménye nagyon mélyről fakadó ősképet idéz. Chopin keringői is az élet legmélyebb érzéseit kifejező táncok. Lipatti halála óráján rádión hallgatott zenét, s egy Beethoven-kvartett kapcsán azt mondta feleségének, csak Isten eszköze írhatott ilyet. Ő is az volt, nem vitás, és talán azért maradt el az utolsó keringő Besanconban, mert Lipatti hitt abban, hogy nem érhet véget az élet tánca.



Zay Balázs



Megjelent a NÉPSZABADSÁG, 1994.06.22-i számában.



Dinu Lipatti plays Bach Partita No.1 BWV 825 at his last recital (Part A)


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 3852017-12-02 08:45:41

E téma lezárásaként álljon itt az a cikk, amely Bertha Sándor halála után jelent meg a magyar sajtóban:



VASÁRNAPI UJSÁG, 48. SZÁM, 1912. 59. ÉVFOLYAM:



BERTHA SÁNDOR

1843—1912



Sokan még nevét sem ismerték, pedig megérdemli halóporában is, hogy egész nemzete megilletődve ajkára vegye. Nem volt ragyogó és káprázatos szellem; de határozott tehetség és egyéniség, s a mi a fő: hasznos, mert lelkes és munkás férfiú volt. A legjobbak meg is becsülték; második hazája, Francziaország, előkelő társaságába befogadta a jövevényt; ott is a legelőkelőbb lapok, folyóiratok álltak Berthának rendelkezésére, többnyire, hogy a rovásunkra félrevezetett külföldet felvilágosítsa.



Szerencsés külső viszonyai kétségkívül nagyban hozzájárultak, hogy belső aranyértékét gyümölcsözőleg hozza forgalomba. Atyja, felsőeőri Bertha Sándor, kiváló, egyszersmind szereplő és vagyonos férfiú volt: ügyvéd, majd a legfőbb ítélőszék pótbirája, a Pesti Hazai Első Takarékpénztár egyik alapítója, a Pesti Lovaregyesület első titkára, a Magyar Tud. Akadémia levelező tagja és ügyésze; verseket és jogi műveket irt. A fiatal Bertha házi nevelése olyan gondos volt, hogy zongorajátékát szinte művészi tökéletességre vitte, sőt az igazi tehetség arra serkentette az ifjút, hogy a művészet elméletével is behatóan foglalkozzék. 1861-ben már zeneszerzést tanult, Ábrányi «Zenészeti Lapok»-jába zenetörténeti czikkeket irt.



Bertha Sándor külső életpályája nem változatos: jó módja megengedte, hogy világot lásson, húsz éves korában meglátogatta Németországot, átrándult Párisba — s nem csoda, ha ez a «városok királynéja», akkor még minden művészetnek fővárosa, annyira lebilincselte, hogy onnan már csak hosszabb-rövidebb látogatásra tért haza. Parisban települt le, franczia nőt vett feleségül (csak pár éve halt meg, gyermektelenül), ott vett részt minden társadalmi akczióban — a Párisi Magyar Egyesületben is sok jót tett — s végre ott hunyt is el a mult vasárnapon.



Bertha Sándor a magyarság állásáról, politikai és művelődési viszonyairól a párisi nagy napilapokban számos czikket irt oly ember éleslátásával, a ki folyton figyelemmel kiséri életünket, bizonyos távolságból nézi s tehát tisztábban lát sokat, mint mi magunk. Ez legjobban kiviláglik 1901-ben megjelent negyedfélszáz lapnyi könyvéből: La Hongrie moderne de 1849 á 1001, mely sok tekintetben forrásmunka, mert közállapotaink és haladásunk képe egyetlen könyvben így megrajzolva még alig volt. A nemzetiségi kérdés hosszasabban foglalkoztatta Berthát: alaposan tanulmányozta románjaink történelmét, s végre 500 lapnyi kötetet irt:

Magyars et Roumains devant I‘histoire (1899) nemzetiségi politikánk igazolására. Mikor 1904-ben hazaszállítottuk Rákóczi hamvait, erről is könyvet irt Bertha. Ismeretesek egyébiránt azok az irodalmunkról tartott felolvasásai, melyeket a párisi húsznyelvű nemzetközi Rudy-intézet keretében 1887 táján több izben is tartott.



Szerelme azonban a zene volt, sőt a magyar zene. Az a Palotás (zongorára), mely még a 60-as évek elején jelent meg, magyar tűzzel teli, nem köznapi menetű s művészileg is kidolgozott, gyönyörű darab volt, Mosonyi Mihály méltó tanítványának valóságos érettségi bizonyítványa. Mondhatni: egyszerre olyan magasságban tűnt fel



Bertha tehetsége, hogy természetesnek találhatjuk, hogy ő nem akart a mi fogalmaink szerinti még magasabb tájakra jutni. Egy kis irányváltozást állapíthatunk meg egy-két évtizeddel utóbb irt műveiből: az ő jó alapjához, a német klasszikus zenéhez, mindig hű maradt, s úgy látszik, hogy a túlhabzó ifjúi évek multán a lehiggadt vérmérséklet a nyájas, az örökkön derült Haydn zenéjét, szerény eszközökhöz kötött formai művészetét találta a maga kedélyének legmegfelelőbbnek. Nem tudjuk, sokat komponált-e Bertha; mindössze mintegy tiz füzet magyar változat, csárdás, palotás és egyéb, egyszerűen Hongroise (magyar) elnevezésű zongoradarabja van elterjedve, párisi kiadványok, a melyeknek ismertebbé tételéhez Bertha soha egy lépéssel sem járult. Arisztokrata lélek volt, beérte a kevesek megértésével s becsülésével. Mikor egyetlen operája, a franczia szövegre szerzett Mathias Corvin, minden művészi erényei mellett sem talált kegyelmet a párisi szinház szenzácziót szomjazó közönsége előtt: föllebbezett a magyarhoz, de operairásba többé nem fogott. A budapesti Nemzeti Szinház — épen a Magyar Királyi Operaház elkészülte előtt — utolsó dalműujdonságul mutatta be a Corvin Mátyás-t. A mi közönségünk sem találta elég hatásosnak a zenét, sőt, mert nem hajhászta a «talp alá valót», a triviálist: még eléggé magyarnak sem érezte.



Igaz viszont, hogy épen Berthától valami kimondott, erősen hangsúlyozott magyarosságot vártak, mert tudták róla, hogy a külföldön ő a magyar zene prófétája. A legelső franczia folyóiratokban és szaklapokban (Revue Des Deux Mondes, Nouvelle Revue; L‘Art Musical, Progrés Artistique stb.) ismertette és védte Bertha a régi és az újabb magyar zenét, a mellett itthon is a «Budapesti Szemle», a «Magyar Salon», a «Zenelap» és elsőrangú napilapok hasábjain, bár ritkán, hozzászólt zenekultúránk napi kérdéseihez, mindig magvasan, s a mily sok tudással, olyan becsületes meggyőződéssel. A «Vasárnapi Ujság»-ot is nem egyszer megtisztelte értekező és zenetörténeti irányú czikkeivel.



Olvasóink jól ismerhetik lelkes, idealista jellemét, melynek legélesebben kidomborodó vonása a mindig eleven magyar érzés volt. Liszt Ferenczről három év előtt lapunkban közölt emlékezéseiből tudjuk, hogy az a benső viszony, melyben ő mint tanítvány állott Liszt Ferenczczel, a mesterrel szemben, legelső sorban a miatt az akkor nagy feltűnést keltett könyv miatt hidegült el, a melyben Liszt a magyar zenét a czigányzenével azonosította. Bertha e könyvet Wittgenstein herczegnő sugalmazására vezette vissza, de nemzeti érzületét így is annyira bántotta a dolog, hogy a régi bizalmas érintkezést nem tudta többé fentartani.



Utóbbi éveiben, elmondhatjuk, lapunkhoz állott legközelebb; nekünk irta érdekes czikkeit, emlékezéseit, a mi karácsonyi albumunk adta ki legutolsó zeneműveit (egy posthumus szerzeményét most készülő albumunk fogja közölni) s szerkesztőségünkkel állandó, bizalmas levelezésben állott. Levelei még munkáinál is jobban mutatják öregkorában is megőrzött idealista lelkületét. Igy abban a levelében, melylyel az 1910. évi albumunkban megjelent Éjjeli dal-t küldötte, többek között a következő reá nagyon jellemző sorokat irta lapunk szerkesztőjéhez:



«Legyen meggyőződve, Kedves Barátom, hogy nem mételyezem meg vele a magyar érzést. Csak finomítani kísérlem meg. Mindig az volt ideálom, hogy ezt a magyar érzést, mely bizonyos tekintetben egészen sajátságos, a legműveltebb mezben mutassam be a világnak. E részben a jelen kis munka igen nagy jelentőségű. A «Vasárnapi Újság» útján be fog jutni a magyar társadalomba s talán néhány embert meg fog győzni arról, hogy a magyar zene megbírja a művészi színvonalra való emelést is. A czigány előkép után való dolgozás nem lehet kiindulási pont nagyobbszabású művek megteremtésére. Azt felejtik el a mi zenészeink, hogy a mai zeneviszonyok Német- Olasz- és Francziaországban túltengésből származtak. Ezekben az országokban szabad extravagálni, mert megvan már a klasszikus zeneiskola. E mellett azután mókázhatik a mai generáczió. De nálunk az iskolát még meg kell teremteni; nálunk csak komolyan szabad dolgozni.»



Egy másik levelében mintegy összefoglalja törekvéseinek alapgondolatát e szavakkal:



«Tessék elhinni, hogy kétségbe kell esni fajunk jövője fölött, ha tanulni-nemakarásunkat meggondoljuk. Mi csak szellemi fölényünkkel szerezhetünk magunknak respektust rosszakaróinkkal szemben. Mindég feljebb, mindég nemesebben, mindég kitartóbban a szép, a jó, az igaz mellett!»



K. I.“



Bertha Sándor zongoraművei



(Ha az egyes kották címlapjaira kattintunk, megjelenik a teljes, lapozható kotta.)


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 3842017-12-01 07:39:14

Bertha Sándor a kritika értékéről:



VASÁRNAPI UJSÁG, 1909. / 8. TÁRCZACZIKKEK; NAPI ÉRDEKŰ KÖZLEMÉNYEK:



A LESZÓLÁS MŰVÉSZETE.



A «Vasárnapi Ujság» 5-ik számának A hétről czimü rovatában egy kikezdés nagyon fontos kérdést bolygat, midőn a művészeti kritizálásról elmélkedik egy legutóbb eldöntött építészeti pályázat alkalmából. Szabadjon az ott tett megjegyzésekhez még néhányat fűzni, mi után köztudomásúlag e tárgy sohasem lehet kellőleg kimerítve.



A bírálatoknál az szokott lenni a baj, hogy a bíráló elfelejti azt a kötelességét, melyet az eszthetika szab elébe. Ez ugyanis azt követeli tőle, hogy álljon a művész vagy költő és író szempontjára, mutassa meg ennek helyességét vagy helytelenségét és ebből indulva ki, tegye feladatává megítélni, hogy az adott körülmények között az alapeszme megfelelő-e, s hogy kivitele az eszmét kimeríti-e vagy nem? Ha a bíráló így jár el, akkor úgyszólván újra teremti a művet és ennélfogva egyenrangúvá válik a mű szerzőjével, legalább is oly mértékben, mint az előadó művész.



És ez a másod-szerzés nem meddő munka. Ez a nagy közönséget orientálja, tanítja. Ha az előadó művész az utóbbinak élvezetet nyújt, a kritikus meg szellemét nemesíti, ítélőtehetségét élesíti, a mi psychologiai szempontból bizonyosan nagyobb eredmény, mint a puszta élvezet.



Ebből kifolyólag ki lehet tehát mondani, hogy kritizálás nélkül a művészet nem volna teljes. Csakhogy a mint ritka a jó szerző, úgy ritka a jó kritikus is. Amannak önálló képzelőtehetséggel, ötletességgel, szakképzettséggel kell bírnia, emennek meg szakképzettséggel, felfogással és logikával. A morális követelményekről, minők a részrehajlatlanság, a méltányosság, természetesen nem is beszélek, mert ezeknek megkivántatása magától értetődik.



A kritizálással szemben tehát nem szabad a tiltakozás szempontjára állni. A rossz kritika csak magának árt, mert bebizonyítja, hogy szerzője nem bír hivatásának kellékeivel. S azt sem kell hinni, hogy a közönséget véglegesen félrevezeti. Legfeljebb csak időlegesen s akkor is csak azokat, kik önállólag gondolkozni absolute nem tudnak.



A jó kritika ellenben valóságos jótétemény egy ország szellemi életére nézve, a mint ezt irodalmunk történelme megczáfolhatlanul bebizonyította, mert föllendülése, nagysága nagyrészben Kazinczy, Vörösmarty, Bajza, Arany és Gyulai Pál fáradhatlan kritikusi éberségének, jó tanácsainak és önzetlen buzdításainak köszönhető.



Szerencsétlenségünk az, hogy kevesen levén magyarok, s nyelvünk nem bírván elterjedtséggel, a kritika igen sokat szenved a pajtáskodás befolyásától. Innen a sok rögtönzött és múlékony nagyság, a gyakran meg nem magyarázható és meg nem érdemlett háttérbeszorítás.



E részben, azt lehet mondani, hogy provincziálisak a viszonyaink. S az elmondottak után látni lehet, hogy ezen a sajnos állapoton épen csak a magas röptű kritika segíthet hatásosan.



Reméljük, hogy a magyar géniusz megteremti lassanként nálunk az eszthetika művelőinek ezen nélkülözlietlen osztályát is!




Páris, 1909 február 4.“



A nap képe • 19932017-12-01 00:48:48

 BESZÉLGETÉS BARTÓKRÓL



… […] Reiner Frigyessel, a világhírű karmesterrel az osztrák főváros egyik hangversenytermében ismerkedtem meg — éppen hanglemezfelvételt készített a Bécsi Filharmonikusokkal. Beszélgetésünkre azonban csak néhány nappal később, a Hotel Sacher halijában került sor. Reiner Frigyest sem kell olvasóinknak „bemutatnom:” remek opera felvételei, Bartók-lemezei révén jól ismeri nevét a magyar közönség. S azt is tudja róla, hogy milyen sokat tett Bartókért, az amerikai önkéntes száműzetés öt esztendeje alatt.



— De milyen sokat köszönhetek én Bartóknak! — kezdte a beszélgetést Reiner professzor.



—1908-ban az ő tanítványaként végeztem a Zeneakadémiát. Korábban Thomán István zongorista-növendéke voltam, az ő nyugdíjaztatása után Bartókhoz kerültem. Bartók irányításával tanultam meg Liszt h-moll szonátáját és Beethoven op. 111-es c-moll szonátáját.



— Később a budapesti Népopera karmestere lettem, majd a ljubljanai opera, — utóbb a drezdai Állami Szimfonikus Zenekar karnagya. Innen kerültem 1922-ben az Egyesült Államokba. Amerikában én vezényeltem első ízben Bartók műveit: 1929-ban az I. szvitet, 1924-ben a II-at, a rákövetkező esztendőben a Táncszvitet, a Két képet és a Csodálatos mandarin két jelenetét.



— 1927-ben Bartók Amerikába látogatott. Úgy volt, hogy I. zongoraversenyét Mengelberg vezényletével a New York-i Filharmonikusok egyik koncertjén mutatja be. Mengelberg azonban nem vállalta a mű dirigálását. Ekkor én kértem a Zongoraverseny első előadásának jogát. Így ismerte meg Bartók remekét számos amerikai nagyváros publikuma. A szerző-előadó hatalmas sikert aratott.



— Bartók többször járt nálam Westportban. Egy ízben rávettem, hogy hallgassa meg a rádióban Sosztakovics VII. szimfóniáját. Utána azonban egy szót sem szólt arról, hogy tetszett-e neki a mű vagy sem. Szűkszavú ember volt.



— Egyszer ünnepi vacsorát rendeztek Amerikában Bartók tiszteletére. Ezen cigányzenekar muzsikált. A prímás odament Bartókhoz és megkérdezte: mi a kedvenc nótája?



— A csöndes, szerény, visszahúzódó Bartóktól semmi nem állt távolabb, minthogy valaha is „nótát húzasson.” Zavarba jött, elpirult, mint egy kisfiú, végül mégis „rendelt” egy nótát: „Piros bort ittam az este.”



— Hát ez aztán aligha lehetett a „Bartók nótája” — tette hozzá Reiner Frigyes. Mert ő egyetlen amerikai italt fogyasztott csak szívesen: a...narancslevet.



(Reiner professzornak is feltettük a kérdést: szerepel-e magyarországi út a tervei között?)

— Erre most nem gondolhatok. Egyetlen koncertnek, nézetem szerint, úgy sem lehet igazi hatása. A komoly munkához legalább két-három hónap szükséges. De — úgy vélem — idegenben is híven szolgálom a magyar zene ügyét. Magyar szerzők műveinek bemutatásával, magyar szólisták szerepeltetésével. Ez idén Fischer Annie mutatkozik be Chicagóban.



(Pedig — ezt már mi fűzzük hozzá — hangverseny-életünknek nem ártana néhány Reiner-koncert.)



Bónis Ferenc



FILM SZÍNHÁZ MUZSIKA, 1960. július 22. (4. Évfolyam, 30. szám)



 


Bartók Béla szellemisége • 2422017-12-01 00:20:18

Bartók János:



BARTÓK BÉLA ÚTJA (folytatás)



Az 1910-től az 1920-ig terjedő időszak Bartók zeneszerzői útjának egyik legnevezetesebb és talán bizonyos szempontokból a legnehezebb szakasza. Amennyire könnyű ma felismerni és helyesen vagy helytelenül méltatni az igazi magyar népzene hatását az új műzene fejlődésére, annyira, de annál még inkább nehezebb feladat volt az úttörőé, aki abban az időben még a zenetörténeti példákat sem nagyon ismerhette. Hiszen a népzenék tudományos megismerése és megismertetése, melynek Bartók is egyik részese — csak a legutolsó években kezdte a zene-történeti kutatás módszereit átalakítani. Bartókot egyébként sohasem vezették intellektuális úton szerzett élmények. Tehát ha lett volna, már akkor egy olyan zenetörténész, aki kimondta volna az európai zenei stílusok végső elfáradását és egyben megállapította volna azt is, hogy mindegyik nagy stílus alapja egykor valamilyen népi zene volt. Bartók még ebben az esetben is az önmaga által felismert valóságból indult volna el. A világháborús évek előtt már sokféle népzenét ismert, megismerte Debussy-t és Sztravinszkij-t és megírta már az első népdal- feldolgozásait. Tovább kellett menni és az útnak talán ez volt a legmeredekebb része. Bartóknak az emberi lehetőségek határáig meg kellett tagadnia minden reminiszcenciát, egyedül kellett lennie teljesen, mert nem egyes népdalok átírásáról és a kihasznált nyugat-európai zenei eszközök felfrissítéséről volt szó. Az ilyen értelemben vett felfrissítés munkáját elvégezték a romantikus kor szerzői. Bartók a népzenét eredeti mivoltában és értelmében hallotta meg és ez a népzene egy egészen más világot jelent, mint a Purcell-től Brahms-ig terjedő tér és idő zenéje.



Különféle népdalok átírása jellemzi Bartók zeneszerzői munkáját leginkább ezekben az években; 1912-ben keletkezik a «Négy régi magyar népdal» férfikarra, 1914—17-ben a «15 magyar parasztdal» zongorára, a «Magyarországi román népi táncok» zongorára, 1917-ben a «Tót népdalok» vegyes-karra zongorával stb. Az 1914—16-ban Balázs Béla szövegére komponált «Fából faragott királyfi» táncjátékban eredeti hangszeres dallamvonalakban ismerjük meg a magyar népi zene szellemét. Ezekkel a művekkel Bartók véglegesen elhatárolta magát a közvetlen előző koroktól, olyan korlátlan lehetőségeket nyitott meg önmaga előtt, amelyeket csak a legnagyobb, Bartókot mindig jellemző alkotó fegyelmezettséggel lehet eredményesen kihasználni.



Ez időszak külső eseményei közül «A fából faragott királyfi» és az 1911-ben írt «A kékszakállú herceg vára» bemutató budapesti előadása (1917, illetve 1918) a legnevezetesebb. Nevezetes ez a két bemutató azért is, mert a Tango Egisto által vezényelt előadásokat Bartók kifogástalannak tartotta. Népzenei gyűjtőútjait szűkebb területen, 1918-ig folytatta.



A világháború végével beállott gazdasági és politikai változás Bartókot ismét hangversenyzésre kényszerítette. Különösen érdekesek ezekből az évekből a londoni és párizsi hangversenyek. Ezeken mutatja be az 1921-ből és 1922-ből való hegedű-zongora szonátáit. Nevét és jelentőségét már jól ismerik ekkor a nyugati országokban, művei mindenfelé megszerezhetők, mivel azokat 1918 óta a bécsi Universal Edition adja ki. Angol, német, francia és amerikai folyóiratok sorra közölnek cikkeket Bartókról, 1921-ben a „Musikblätter des Anbruch“ Bartók-számot ad ki. 1926-ban Kölnben bemutatják a Lengyel Menyhért szövegére készült «Csodálatos Mandarin» című táncjátékát, melyet 1919-ben komponált. Ezt a művét 1929-ben Prágában is bemutatták, a budapesti bemutató még eddig nem történt meg. Bartókot hazájában, Magyar- országon általában kevésbé értékelték abban az időben (és sok vonatkozásban még ma is) működését, aminek okát sok tényezőben kereshetjük. Az a jelenség, hogy a művelt osztályok nem ismerték a magyar népzenét és így az abból fakadó műzenét sem érthették meg, továbbá, hogy Bartókot jó egynéhány sajtóközlemény és félhivatalos vélemény tót és román népdalgyűjtése miatt „hazaárulónak“ tekintette; csak tünetei egy nagyobb egységű jelenségcsoportnak. Egyébként is Bartók kezdetben is, ekkor is és ma is megszemélyesítője, helyesebben megmutatója mindannak, amit most egyszerűen Magyarország elintézetlen társadalmi és kulturális kérdéseinek nevezhetünk.



A népi zenék hatása az 1920-as évek idején újabb formában jelentkezik a Bartók-művekben. Kevesebb a népdalátirat és több az olyan mű, melyben Bartók eredeti dallamvonalakkal mutatja meg az új zene hangzás törvényeit. Ilyen művek elsősorban a «Zongoraszonáta» és a «Zongoraverseny» továbbá a «Szabadban» című zongoradarab-sorozat. E művekben egyesült Bartók kétféle eddigi zenéje a legteljesebben. Mi volt ez a kétféle Bartók-zene, helyesebben Bartók zeneszerzői tevékenységének kétféle útja?



1906-tól kezdve állandóan írt Bartók népdalok felhasználásával műveket, de amellett voltak olyan művek is mint például a vonósnégyesek, azután a «Vázlatok» zongorára (1908—1910), a «Négy zenekari darab» (1912), «öt dal énekhangra zongorakísérettel» (Ady Endre verseire, 1916) stb.



A népdalmentes művekben is igen sokszor találkozunk olyan elemekkel, amelyeket Bartók a népzenéből ismert meg, de ezek a művek valószínűleg, ha nem is úgy, ahogyan vannak, a népi zene megismerése nélkül is megszülettek volna. Ez a csakis ilyen értelemben kétfélének mondott Bartók-zene az 1920-as évek folyamán eggyé-olvadt és ezt az egységet az sem zavarja többé, ha Bartók ismét ad ki 1929-ben népdalátiratokat («Húsz magyar népdal» énekhangra zongorakísérettel). 



Az igazi magyar zenét nagyrészt Bartók fellépései nyomán ismeri meg a külföldi világ. Bartók első amerikai útja alkalmával (az 1927— 1928-as hangversenyszezonban), két hónap alatt 29 városban adott hangversenyt. A következő évben, Oroszországban és Spanyolországban jár hangversenykörúton. 1929-ben ez-idő szerint utoljára játszott Budapesten szólózongora-est keretében egész estet betöltő műsort.



A legújabb időkben ismét többet foglalkozik a népzenével, összehasonlítja a magyar népzenét az összes közeli és távoli szomszédnépek népzenéjével és ennek sorában áttanulmányozza alaposan a szerb, horvát, lengyel, bolgár stb. népzenéket. Sőt 1936-ban a török kormány felkérésére Törökországban népzenegyűjtő úton vesz részt. 1934-től kezdve Bartók a Zeneművészeti Főiskola helyett a Magyar Tudományos Akadémián folytatja a munkáját, ahol az Akadémia megbízásából a magyar népdalok egyetemes kiadását készíti elő. A Magyar Tudományos Akadémia 1936-ban tagjai közé választja. Bartók Lisztről beszél a székfoglalóján, és sok egyéb között, Liszt legértékesebb műveire, és Liszt, kezdeményező szerepére hívja fel a figyelmet.



Az 1930-óta írt műveiben Bartók elsőnek használja ki saját stílusát és újításait nagyobb formák alkotására (II. Zongoraverseny 1930—31, V. Vonósnégyes 1934, «Zene, vonós- és ütőhangszerekre és cselesztára» 1936 stb.). Ahány mű, annyiféle megoldás. Ez a formai és tartalmi sokféleség különösen kitűnik a «Mikrokozmosz» című 153 zongoradarabot tartalmazó sorozatból. Igaz, hogy Bartók itt a tanítás céljai miatt szándékosan a sokféleségre törekedett. Bartókot sokszor hasonlították már Bach-hoz. A hasonlóságnak van alapja, ha arra gondolunk, hogy Bach stílusában minden helyet foglalt, ami volt előtte hosszú időn keresztül, Bartóknál pedig együtt van mindaz, ami egy kultúrán belül sokfelé fog szerteágazni és fejlődéseket elindítani.



A ZENE, 1941. március 25./július 15. (XXII. Évfolyam, 12-14 szám)


Giacomo Puccini • 1282017-11-30 18:41:23

Bókay János:



PUCCINI NYOMÁBAN



II. rész



Viszontagságos út volt. A viareggiói autóval indultam el, s annál az útnál szálltam le, amely egyenesen a Massaciuccoli tóhoz, Puccini villájához vezet. Igen ám, de ez az út számomra végtelenül hosszú, majdnem két kilométer. Vártam a sarkon valamilyen járműre, hiába vártam. Végre egy kétkerekű szénahordó kordély — szalmakalapos szamár húzta —, rajta napbarnított toszkán kocsis. Megállítottam, kértem vigyen el a Puccini-villához. Másszak fel a kordélyra, biztatott. Emberfeletti munka volt Alig bírtam fellépni a magas kerékagyra és áthágni a kordély falát. De a szenvedés, az igazi megpróbáltatás még csak most következett. Úgy rázott az a bitang szénahordó kocsi, úgy dobált előre-hátra, hogy majd kirázta a lelkemet.



Végre hát itt a tó. Ez a pasztellszínű japán tó, nagy márványhegyeivel a túloldalon. Lemászni sem volt éppen könnyű a kordélyról. A kocsis elköszönt és én egyedül maradtam Puccini villája előtt, ott, ahol ezer álom, ezer melódia született Az volt a furcsa érzésem, hogy egy lakatlan szigetre értem, ahol én élek egyedül. Sehol egy teremtett lélek. De egyszerre csak valahonnan felcsendült Turandot második felvonásbeli nagyáriája, olyan tökéletes szépséggel, ahogyan még soha sem hallottam. Mintha engem köszöntött volna ez a legcsodálatosabb, legfájdalmasabb ária. Nem tudtam, honnan hangzik. Leültem a kerítés kövére, kimerülten, fáradtan, s fejemet tenyerembe hajtva hallgattam a muzsikát. Csak amikor az utolsó hang is elhangzott, s a legteljesebb csend lett megint körülöttem, csak akkor álltam fel és kezdtem dörömbölni a kapun. Percekig dörömböltem, amíg végre valahonnan előkerült egy tizenhárom éves feketeszemű toszkán fiúcska és gyorsan elhadarta nekem, hogy szerdán nincs nyitva a Puccini-múzeum, — hiába jöttem. Megsimogattam a gyerek fejét és elmeséltem neki, hogy a Maestro barátja voltam valamikor. Messziről jöttem nagyon, hogy eljuthassak ebbe a házba. Ezer emlék fűz Puccinihez, könyvet is írtam róla. A fiú nem szólt, de elrohant és hozta a kulcsot. „Apám nincs itt és csak neki szabad vendégeket beengedni, de nem bánom, én beengedem magát.”



Bent voltam hát a házban, abban a nagy szobában, amelyben az a Förster-pianino áll, amelyen Puccini valamennyi híres operáját komponálta. A gyertyatartóban még ugyanazok a csonkig égett gyertyák, amelyeknek fénye mellett a Turandot megszületett. A kottatartón a karvastagságú vörös ceruzák, azok a kabala ceruzák, amelyekhez senki hozzá nem nyúlhatott. És a pianino feletti falban befalazva Puccini koporsója, két másik koporsó mellett: az egyikben a felesége, a másikban a fia fekszik. A fiúcska hadarva magyaráz, nyilván az apjától eltanult szöveget darálja, mint a leggyakorlottabb idegenvezető. Rámosolygok, megkérem, ne folytassa. Én itt mindent jobban ismerek, mint ő. És most én kezdek neki halkan magyarázni, megfejteni neki azoknak a képeknek a titkát, amelyeket ő sem ismer. A gyerek néz és látom a szemén, hogy csodálkozik és már hisz nekem, elhiszi, hogy ez a messziről jött idegen valamikor valóban barátja volt a Maestronak.



Minden ott van, ahol egykor volt: a forgószék a pianino előtt, a kabala- kalap, amelyet mindig feltett a fejére komponálás közben, a fegyvertár pár tucatnyi vadászpuskával, a csizmák, — mert Giacomo, az egyszerű ember, a szenvedélyes vadász és halász többre becsülte a csizmát a cipőnél.



A Puccini-villa távol van attól, hogy luxusvilla legyen. Más világhírű művész ennél sokkal díszesebb, kényelmesebb otthont választott volna. Puccini a házakhoz is hűséges maradt, ugyanúgy, mint az emberekhez: itt akart maradni ebben a régi Venanzio-házban, csak éppen átalakíttatta kicsit, kibővíttette. És csodálatos kertet varázsolt köréje. Mert imádta a fákat és a madarakat.



Fájdalom, ebből a csodálatos kertből alig maradt valami. A híres, kedves fenyőfákat már a felesége, Elvira vágatta ki Puccini legnagyobb szomorúságára. Csak éppen néhány fa maradt a ház körül, ezt bekerítették és a kert többi részéből nyilvános park lett, tóparti sétánnyal, vendéglővel, elárusító bódékkal. Kicsit feszes lett mindez, turistáknak való, ami egykor elragadóan természetes volt.



Kimegyünk a házból, már alkonyodni kezd, a lebukó nap rózsaszínre festi a tavat és a túloldali hegyeket. Kedves mosollyal fordul felém a fiú: „Nem kíván gyönyörű Puccini- lemezeket hallani? Az öreg Andreotti bácsinak van a leggyönyörűbb gyűjteménye az egész világon.”



Zörgetünk egy bódén, nyolcvanéves öregember lép ki az ajtón, ez Andreotti Daniele, aki maga is ismerte valamikor Puccinit. A kisfiú hadarva elmondja neki, ki vagyok, az öreg kezet fog velem, leültet egy padra a bódé előtt és megkérdezi tőlem, mit kívánok hallani. Mindent — természetesen. A Le Villivel kezdi, a Turandot-tal végzi. Csodálatos énekesek: Benjamino Gigli, Mario del Monaco, Renata Tebaldi, Maria Callas, — megrendülve hallgatom, könnyes a szemem, alig bírom a sírást visszafojtani. Egyetlen szót sem beszélünk közben.



Magas, széparcú toszkán férfi közeledik asztalunkhoz. A fiú eléje szalad és lelkendezve magyarázza: „Apám, ez a bácsi ismerte a Maestro-t, tud róla mindent.” Két kezét nyújtja a férfi felém és bemutatkozik: „Nicche fia vagyok“. Igen. Az apja az a Nicche volt, akire a bruxelles-i halálos útjára induló Puccini rábízta a házat.



Nicche letelepedik mellém és már négyen hallgatjuk a Puccini-áriákat, de egyre többen leszünk, parasztok, halászok, kis cselédek osonnak körénk és telepednek mellénk a padra. Mind Pucciniért rajong. Ebben a kis városban itt, Torre del La- góban, még mindig nincs nagyobb név Giacomo Puccini nevénél.



„Nem azért szeretjük — mondja az egyik öreg halász —, mert olyan gyönyörű zenét írt, nemcsak azért, ő volt a legjobb ember a világon, a magunkfajta kisemberek legőszintébb barátja.“ Ez így volt.



Beesteledik, már Turandot-nál tartunk: Pekingben senki sem alszik... Ezt három héttel halála előtt írta Puccini.



Minden nagy élményért meg kell fizetni az életben. Gyalog vergődtem el az autóbuszmegállóhoz, s a gyönyörűségtől, a boldogságtól teljesen meggyötörve, éjfélkor érkeztem Luccába. Megérte a fáradságot, a sok testi-lelki szenvedést. Valóban találkoztam a halott Puccinival, majdnem negyven év után, magam előtt látom parázsként fénylő szemével, mintha csak ott ült volna mellettem a padon.

Egyik világhírű francia író mondja: az ember addig él, amíg valaki a világon emlékszik reá. Igen, ezt hiszem én is. És ha így van, Puccini ma elevenebben él az emberi szívekben, mint valaha is életében.“



Bókay Jánosnak a „Puccini nyomában” c. írása két részletben, a Film Színház Muzsika 1961. 06. 30-i, majd az 1961. 07. 07-i számában jelent meg. Nem tudom, hogy a mai fiatalok alapolvasmányai között szerepel-e Bókaynak a Puccini életéről  írt, gyönyörű regénye, a „Bohémek és pillangók”, de az én gyermekkoromban még sokunk könyvespolcán elengedhetetlen darab volt.



 Az író nem sokkal itt idézett cikkének a publikálása után, 1961. július 16-án elhunyt. Úgy hiszem, most alkalom nyílt arra, hogy róla is megemlékezzünk, hiszen Puccini az író atyai barátja volt.  



Képtalálat a következőre: „Bókay János”



Bókay János író, műfordító



(Budapest, 1892.07.10.-Budapest, 1961.07.16.)


Giacomo Puccini • 1272017-11-30 17:18:07

Puccini nyomában - A tó partján, Torre del Lagoban (video)



"Torre del Lagoban sétálunk, hallgatva Puccini Turandotjából a miniszter-tercettet (Melis György, Réti József, Kishegyi Árpád). Mert itt van az a tó, amelynek partjára álmodják magukat az operaszereplők. Mikita Gábor színháztörténésztől megtudhatjuk, hogyan kötődik a helyhez a zeneszerző..."


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 3832017-11-30 11:21:23

Bertha Sándor, mint történész:



VASÁRNAPI UJSÁG, 1902. 01. 12.:



BERTHA SÁNDOR



BERTHA SÁNDOR Párisban élő jeles hazánkfia régebb idő óta folyton azon fáradozik, hogy hazánk viszonyait a külfölddel megismertesse s a rólunk ottan uralkodó téves fogalmakat eloszlassa. Ezen a réven lett neve a hazában ismeretes, ez a működése tette őt népszerűvé s adott nekünk is alkalmat arra, hogy most, midőn legújabb műve a francia könyvpiacon a Plon et Nourrit előkelő párisi könyvkiadó cégnél megjelent, az érdemes szerző arcképét bemutassuk.



Új művének címe: «La Hongrie moderne» (Az újkori Magyarország) s hézagpótló munka annyiban is, mert magyar nyelven is csak egy munka van olyan, — a Beksics Gusztávé - mely a legújabb kort 1867 óta tárgyalja, Bertha Sándoré pedig történetünket 1849 óta a legújabb korig — a mostani országgyűlés megnyitásáig, vagyis 1901-ig ismerteti. A külföldi olvasónak módot nyújtott a Bertha könyve, hogy tájékozást szerezhessen a magyar faj legújabb haladásáról, és a világot meggyőzze arról, hogy a magyar nemzet miképpen használta fel a kiküzdött szabadságot. Nemzetünk az újabb korszakban szabadságharcával vonta magára a külföld közfigyelmét, az abszolutizmus alatt szenvedésével keltett részvétet, s most már rajta áll megmutatni, megérdemelte-e a lelkesedést s a részvétet? Tudott harcolni, tudott szenvedni; Európa most látni szeretné, tud-e dolgozni, alkotni is.



Erről nyújt most Bertha könyve hű képet a világnak.



Bertha Sándor, a Magyar Tud. Akadémia elhunyt tagjának, Felsőeőri Bertha

Sándornak a fia. Édes apjának háza ott állt azon a helyen, melyen ma a Nemzeti Múzeum átellenében Brázay Kálmán háza van. Lelkes magyar ház volt az, régi divatú erkölcsökkel, a nemzet napszámosainak erkölcseivel, mely az abszolutizmus alatt a magyarság egyik központja volt, hol a társadalmi és művészi kitűnőségek sorra megfordultak. Itt született Sándor 1843 augusztus havában. Itt szívta magába azt a szellemet, mely egész életén át vezette.



A zene iránt mindig rendkívül lelkesedett s már 17 éves korában jelent meg első zeneműve, később pedig feltűnést keltett «A zenei kozmopolitizmus» című cikksorozatával, melyben azt fejtegette, hogy kozmopolita zene voltaképp nincs is, s a magyar zene rendszere, művelése mellett nyilatkozott. Magasabb kiképzése céljából külföldre ment, megismerkedett Bülow Jánossal, Liszt Ferenccel, kit Rómába kísért, honnan visszatérve, Párisban telepedett le. Ott tagja lett egy szorosabb baráti körnek, melynek oly előkelő tagjai voltak, mint Coppée, Theuriet, Sully - Prudhomme, Hérédia, Claretie, Anatole France, Houssaye, stb.



Egész élete szakadatlan munkában telt el az irodalmi és zenészeti téren. Írt egy operát is «Mathias Corvin» («Korvin Mátyás») címmel, mely Párisban az Opera Comique-ban került színre először s itthon is előadatott. Nagyobb zenei kompozíciói közül fölemlítjük még koronázási miséjét, mellyel Ő Felsége elismerését is kinyerte. Zenészeti, irodalmi és politikai cikkei pedig számos lapban és folyóiratban (többek közt a «Revue des deux mondes»-ban is) megjelentek. Valamennyiben egy célt követett: megismertetni a magyarságot, annak szellemét a maga valóságában s visszautasítani a nemzete ellen intézett támadásokat. Hazai lapokba is gyakrabban írt, így nevezetesen a «Vasárnapi Újság»-nak többször küldött Párisból érdekes cikkeket és tudósításokat.



Nemrégiben egy nagy művet adott ki «Magyars et Roumains» címmel, mely a magyarországi román ügyet ismertette, s nagy figyelmet keltett. Ez a mű a román irredenta körökben is sok port vert föl.



«Az újkori Magyarország» megírásával betetőzte működését, mely tiszta, önzetlen hazafisága miatt a legmelegebb elismerésre érdemes.

Bertha Sándor a párisi magyarok társaséletében is nagy szerepet játszik és a magyar-osztrák segélyegyesület körüli, hosszú évekig tartó önzetlen fáradozásáért a Ferenc József rendet, később pedig a III. osztályú vaskoronarendet is megnyerte.



Bizton remélhetjük, hogy az ép oly lelkes, mint fáradhatatlan férfiú sok kitűnő szolgálatot tesz még külföldön a jövendőben is a magyarság ügyének.



Erre Párisban előkelő társadalmi és művészeti összeköttetéseinél fogva kiválón alkalmas. Aki magyar ember a francia fővárosban megfordult s kissé az irántunk érdeklődő körökkel érintkezett, mindenütt tapasztalhatta, mily közbecsülésnek és rokonszenvnek örvend Bertha Sándor úgy személyes tulajdonságai miatt, mint ideális, nemes működésénél fogva. Ebben az óriási forgatagban is, hol mindenki csak érdekének kielégítését tartja életcélnak, van érzék az önzetlenség iránt is, és méltányolják az oly ember fáradozását, ki mindig másra gondolt, sohase magára: a hazára, honfitársaira egyaránt s emellett saját, még jogosult érdekeit is elhanyagolta. Egyéniségének alapvonása a hazafiság abban a régi fajta értelemben, mint azt a táblabírák világa gyakorolta. Hazafiságból adta magát a politikára, illetőleg a publicisztikára is, mert látta, hogy nemzetének ezen a téren nagyobb szolgálatokat tehet, mint a zene terén, melyre eredetileg készült. De a zenében is ismeretessé tett bennünket és számos magyar jellegű zeneműve jelent meg a francia piacon, akárhány párisi zeneünnepélyen pedig játsszák az ő műveit. Nagy műveltségére és kiváló készültségére vall az, hogy úgy a zenében, mint a publicisztikában egyaránt megállta helyét. Irodalmunkat is előszeretettel ismerteti; Zrínyi, a költőről, Vörösmartyról s másokról kiváló jellemrajzokat bocsátott közre francia folyóiratokban. Királyunkról és Rudolf trónörökösről is írt egy-egy monographiát. Sokoldalú elfoglaltsága mellett társadalmilag is folyton tevékeny, ahol a párisi magyarság összegyűl, mindig ott van s a hol a francia-magyar érintkezés s a kölcsönös rokonszenv ápolása kerül szóba, mindig találkozunk az ő nevével.

Ennyi becsületes, lelkes, önzetlen fáradozásért, méltán hálával tartozunk a buzgó férfiúnak.     



 b. á.“



La Hongrie Moderne de 1949 à 1901 - Étude Historique par A. de Bertha:



„Kivonat



Nem komoly aggályok nélkül való a feltételezés, hogy e mű magyar szerzője ezúttal megszólítja a francia közönséget. Mert nála jobban senki sem érzi azokat nehézségeket, amelyekkel egy történésznek a saját korában általában meg kell küzdenie, lévén túl közel azon eseményekhez,  amelyekről a teljes megértetés végett beszámol, és kortársai későbbi hozzáállásukkal mindig megcáfolhatják őt, emellett tudja azt is, hogy azok a dicséretek, amelyekkel itt teljes őszinteséggel országát illeti, az idegenek szemében könnyen önelégültségnek tűnhetnek.“


Giacomo Puccini • 1252017-11-29 18:38:53

Puccini szülőháza és szobra Luccában. A szülőház bejáratával szemben lévő oldalon egy kis étterem, kávézó áll, ahol Puccini annak idején szívesen időzött a barátaival. Ristorante Puccini.



Képtalálat a következőre: „Lucca + Puccini szülőháza”


Giacomo Puccini • 1242017-11-29 16:57:03

Bókay János:



PUCCINI NYOMÁBAN





Megrendítő érzés visszaszökni a múltba, átugorni néhány évtizedet, felkeresni helyeket, ahol az ember valamikor régen, nagyon boldog volt, viszontlátni erdőket, tavakat, tengereket, városokat, felidézni halott barátok emlékét, hogy az újra elevenné váljék. Ezt tettem én. Könnyelmű vállalkozás, erősnek kell lenni nagyon, mert a viszontlátás örömébe az elmúlás bírhatatlan fájdalma vegyül.



Giacomo Puccini emlékét kerestem, öt nem kellett magamban életre kelteni. Hiszen emléke ott él bennem évtizedek óta, homálytalan frissességben. Látom csodálatosan fénylő sötét szemét, melyben vidámság és melankólia szinte percenként változott, érzem azt a páratlan forróságot, amely ebből a mindenkit magához vonzó emberből sugárzik. Még simogató tenyerét is érzem a fejemen, — mennyi szeretet volt ebben a simogatásban. Igen, csakugyan azt hiszem, ő volt a legvonzóbb emberek egyike, aki ezen a földön valaha élt.



Ha Puccini nem lett volna világhírű zeneszerző, akkor is ugyanazzal a rajongással szerettem volna. Ha gondolkozom, mi volt rajta olyan rendkívüli, végeredményben egyetlen szóra lyukadok ki: az embersége. A páratlan embersége. Szerette a szegényeket, a gyöngéket, az egyszerűeket, bizonyára azért szerette a gyermekeket is.



Hogyan és mikor ismertem meg Puccinit? 



Olyan élénken él bennem ez a nap, mintha csak tegnap történt volna. «A Pillangókisasszonynak» volt a pesti bemutatója a szintén felejthetetlen Szamosi Elzával. Én, a kamaszkölyök, kicsit szerelmes voltam Szamosi Elzába, ami igazán nem volt csodálatos, mert a szépsége és a művészete egyformán elragadó volt. Nagy estély volt Erdős Armandéknál, az „Egyetértés” című újság főszerkesztőjénél. Rengeteg ember, művészek, írók, muzsikusok, színészek, én voltam a társaságban a legfiatalabb. Házigazdánk megdicsőült arccal járt-kelt a vendégek között, mint aki valamilyen nagy meglepetést készít a számunkra, de senki sem tudta, mi legyen az a meglepetés. Találgatások, izgatott várakozás. Végre, tíz óra után kinyílt az ajtó és belépett rajta Szamosi Elza, karján egy sötétbőrű férfi: Giacomo Puccini.



De Puccini arcán látszott, hogy nem örül túlságosan ennek a nagyvilági estének. Gyűlölte a banketteket, a díszvacsorákat, a hajbókolást, az udvariaskodást, a mézesmázos mosolyokat, a konvencionális bókokat. Az arca majdnem bosszús volt, az eszeveszett tapsok ellenére, melyek belépését fogadták.



Kis asztalokra volt terítve, három szék egy-egy asztal körül. Egyszerre csak hozzám jön Szamosi Elza, hozzám, a bámész kamaszhoz és a fülembe súgja:



„Jancsika, te a mi asztalunkhoz ülsz.” Azt hiszem, aznap éjjel én voltam a legboldogabb embere a világnak.



Így kezdődött ez több mint ötven évvel ezelőtt. Puccini egykorú volt apámmal, de később, a barátságunk folyamán, mindig az volt az érzésem, ha beszéltünk, vitatkoztunk, vagy együtt ittunk, hogy nincs köztünk semmi korkülönbség. A legelragadóbb módon le tudott ereszkedni hozzám, a kezdő íróhoz, egyenrangú férfihoz, egyenrangú férfiként vitatkozott velem.



Most hát fel akartam keresni mindazokat a helyeket, ahol ő élt, éhezett, dolgozott, boldog volt, egy-egy rövid időre, hogy aztán megint vigasztalanul boldogtalan legyen.



Először Milánóba mentem, hogy felkeressem nevelt lányát, a valamikor elragadó szépségű Foscát és vele idézzem fel annak a Giacomónak az emlékét, akit ő is mindenekfelett szeretett. Számlálgattam az ujjaimon, hány éves lehet Fosca? Bizony, nyolcvanon is túl lesz. Megvallom, féltem ettől a találkozástól. De majdnem ugyanazzal a Foscával találkoztam megint, aki olyan szellemes és vidám volt egykor, — csodálatos, de lényében alig változott ez az asszony. Ugyanolyan eszes, ugyanolyan élénk, mint amilyen régen volt. Csak fél órára mentem és három óra hosszat maradtam nála. Az emlékek egymás után ébredtek fel bennünk, nem vettük észre az idő múlását.



Milánó után Lucca, Puccini szülővárosa. A régi, kopott ház a via del Poggion: ugyanaz a kis tér a ház előtt csenevész fáival, ugyanaz a tavaszi veréblárma, mint egykor, talán még a fagylaltját árusító cukrász is ugyanaz. Nem változott semmi. Csak egy márványtábla a házon: Itt született Giacomo Puccini. Aztán a Paolino székesegyház, Itália egyik legszebb temploma, itt játszotta el Puccini először gyermekkorában írt miséjét pünkösd vasárnapján, a későbbi «Messa di Glóriát,» amelyet kétszer is átdolgozott, egyszer tizennyolc éves korában, egyszer pedigmeglett férfiként, amikor már négy énekhangra és nagy zenekarra írta át ezt a gyerekkori művét. Felkúsztam a kacskaringós lépcsőn ahhoz az orgonához, amely az első dicsőséget hozta Puccininak.



De a nagy élmény, amiért voltaképpen Olaszországba mentem, még mindig nem ez volt.



Megkérdeztem a luccai szállodást, mikor mennek társas-autóbuszok Torre del Lago-ba. Kedden, csütörtökön és szombaton, feleli rá a szállodás. „Akkor én szerdán megyek” — mondtam neki. Úgy nézett rám a szállodás, mint valami őrültre. „Szerdán nincs autóbusz, mondtam már.” — „Nem baj,” - feleltem, „szerdán megyek.”



Miért határoztam így? Nem akartam a turisták bírhatatlan tömegével viszontlátni Torre del Lagot. Egyedül akartam lenni a halott Puccinival, irtóztam attól, hogy ostoba fecsegés, nevetgélés zavarjon megrendülésemben.. Egyedül akartam lenni, úgyszólván négy- szemközt halott barátommal.



 



(Folytatása következik)


Milyen zenét hallgatsz most? • 249832017-11-29 13:33:00

Köszönöm a kiegészítést!


A nap képe • 19922017-11-29 12:17:25

ÍGY SZÜLETETT MEG GAETANO DONIZETTI

ÍRTA: S. ZACHÁR ILONA 



A bergamói sikátorutcán, az apró-ablakú magas házak között, két gyermek oson át az esti félhomályban. Hét év körüli, rongyokba burkolt kisleány kézen fogva halad néhány évvel idősebb, kopottruhás, mezítlábas fivérével. Az egyik ház előtt aggódó arccal állnak meg, majd hirtelen elhatározással belépnek a kapun.



— Meglátod, Rosalinda, nem jön el — sóhajt fel a fiú bánatosan. De a leányka még csupa reménység, és határozott mozdulattal kopogtat be az orvosi rendelőbe. A következő percben a két gyermek már ott áll a bergamói doktor előtt, aki éppen, vacsoráját fogyasztja és ugyancsak haragszik, hogy zavarják.



— Mit akartok Itt? Koldulni jöttök? — rivall rá a két rongyos gyermekre.

— Nem koldulni, doktor úr — szólal meg most nagyon halkan, de határozottan a kis leány.



— Édesanyám nagyon beteg. Talán már haldoklik is. Kérjük, könyörgünk, jöjjön el a Borgo Canaléba és segítsen rajta!



—Micsoda? Csak nem képzeled, hogy most későn este kibotorkálok oda hozzátok, a város másik végébe? Aztán mit fizetnétek érte?



A kisleány nem lepődött meg; megszokhatta már ezt a kérdést. Némán nyúlt a nyakán függő kis aranylánchoz, amely egyetlen ékessége volt; leoldotta és az orvos felé nyújtotta:



— Pénzünk nincs. De ezt odaadnám. Keresztelőre kaptam. Bizonyára ér annyit, amennyit fizetnünk kellene. Szépen kérem, jöjjön hát el az anyámhoz.



Az orvos megvető mozdulattal hárította el leányka ajánlatát.

— A manóba is! — kiáltotta. - Nem vagyok én sem zsibárus, sem zálogház. A vadak között sem élünk, hogy cserekereskedelmet folytassak. Ha olyan koldusszegények vagytok, ha így egyetlen vasatok sincs, ne mászkáljatok orvos után, hanem vitessétek anyátokat valami ispotályba, ahol majd meggyógyítják. Úgyis hiába írnék fel neki orvosságot, ha nem tudjátok megvásárolni. És most ne tartsatok fel tovább, kihűlt miattatok az egész vacsorám. Takarodjatok!



A két gyermekek némán fogta meg egy más kezet és csendesen botorkált vissza a sikátorutcába, ahol már teljesen beesteledett. Az orvos bánásmódját nem vették túlságosan lelkükre. Megszokták már, hogy mindenütt elzavarják őket; megszokták, hogy nem számíthatnak az emberek előzékenységére, hiszen abban a nagy-nagy hibában szenvednek, hogy valóban nincs egyetlen garasuk.



Végre elérkeztek egy magas, kétemeletes, középkori, ódon házhoz, amelynek apró, velencei stílusú ablakai kicsiny világítószemekként csillogtak az éjszakában. De a két gyermek nem a hatalmas bolthajtásos kapu felé ment, amelyből a lépcsőház nyílott, hanem a ház végére sompolyogtak egy düledező kicsiny ajtócskához. Az ő otthonuk nem ott volt a világított ablakok mögött. Ők lent laktak a földalatti pinceodúban, hiszen a nyomor, a nélkülözés szomorú gyermekei voltak. ...



Az ajtó nagyot csikordult, amikor Rosalinda lenyomta a törött kilincset; a két gyermek megindult a düledező, nyirkos, penészes lépcsőkön lefelé, egyre csak lefelé a sötét mélységbe. ... A fojtó, áporodott, dohos levegő megcsapta őket s minél lejjebb mentek, annál fojtogatóbban nehezedett rájuk.



A végtelen lépcsők két kicsiny szobába vezettek, ahol a padló csupasz föld volt, a mennyezet pedig penészes pincetető; minden világosságot egy, az asztalon pislákoló kicsiny mécses szolgáltatott, Mert ide, a Donizetti-család sivár lakhelyére nem világított be sohasem a napsugár. Itt sohasem volt nappal, csak örök éjszaka.



Az egyik szobácskában összetákolt öreg asztal mellett gubbasztott a családapa, Andrea Donizetti szabómester. Varrt. Szorgalmasan öltögetett a pislákoló mécses lángja mellett, és közben bizonyára arra gondolt, hogy ennek a ruhának a foltozásából annak az összegnek tizedrésze sem telik ki, amire most hirtelenjében szükség volna. Hiszen felesége betegen fekszik odaát a szomszéd szobában, s ha Isten is úgy akarja, nemsokára megszületik egy újabb kis Donizetti. Voltaképpen örülnie kellene, de e-helyett összeszorul a szíve, ha az újabb költségekre gondol, amelyeket a gyermek születése a család, számára jelent. Mintha nem lennének úgyis elegen, négy gyermekkel! De Isten úgy akarja, most megérkezik az ötödik is!



— Giuseppe! — suttogja Rosalinda remegő hangon a fivére fülébe. — Vajon mi van anyukával?



Az öreg Donizetti meghallja a suttogó kérdést, ő felel rá. Egykedvűen vállat von, miközben figyelemmel követi a gyér világosság mellett a sötét posztón az apró öltéseket.



— Jobban van. ... Már túl van a veszélyen. Minden percben megérkezhetik új kis testvéretek.

— Új kis testvérünk!kiált fel Rosalindaegy új testvér! Hiszen nekünk magunknak sincs már mit ennünk!



Ebben a percben nyílik ki a másik szoba ajtaja, és a kövér szomszédasszony jelenik meg benne, karján a rongyba-csavart picinyke újszülöttel. ... Rosalinda csodálkozva nézi a gyermeket és kíváncsian kiált fel;



— Nézd, Giuseppe, milyen furcsa kis gyerek! Milyen koromfekete haja van. ... Mint az ébenfa! És hogy hadonászik a kis kezével!



De Giuseppe nem válaszol Rosalinda szavaira. Elgondolkozva bámul a most érkezett csöppségre és egyszerre úgy látja, hogy a gyermek haja fénylik, mint a selyem, és szeme úgy ragyog, mint a kicsiny égő csillagok. És muzsikát hall, mintha csak tündérek vagy mennybéli angyalok énekelnének körülötte, és ezüstlevelekből font babérkoszorút lát a magasból egyenesen a picinyke újszülött kicsiny feje fölé alá szállni. ... A következő pillanatban azonban eltűnt a látomás. Giuseppére isméi rászakadt a kamra dohos sötétsége, és hasztalan dörzsölte a szemét, csak a hunyorgó kis babát látta, amely keservesen sírni kezdett.



— Mi lesz a kicsi neve, édesapám? — kérdezte a fiú mohón az apjától.

— Domenico Gaetano. ... Szép nevet kap, talán túlságosan is szépet. ... Nem is illik egy ilyen templom egeréhez - zsörtölődött az öreg szabómester.



— Ó, ne mondja ezt, édesapám — kiált fel átszellemülve, lelkesülten Giuseppe, és sápadt arcában csak úgy ragyogott az égő szeme, — Én úgy érzem, a mi kis Gaetanónkból még hírneves, nagy ember lesz.



Az öreg szabó fáradtan legyintett:

— Nem hiszem én azt, édes fiam. ... Az csoda lenne; az én Gaetanómmal pedig nem történhetnek csodák. ...

— Miért nem történhetnének, édes apám?

— Mert egy jóvátehetetlen hibája van; nagyon szegény!

— Igen. Nagyon szegény
— ismételte apja szavait Giuseppe elgondolkozva, szomorúan.



*

Andrea Donizetti szabómester tévedett. Leküzdhetetlen akadálynak képzelte a szegénységet és megfeledkezett arról, hogy van egy hatalmas, ellenállhatatlan erő, amely még az olyan makacs ellenféllel is megbirkózik, mint a nyomor; «a Tehetség.»



Ez az Isteni szikra úgy lángolt fel a kis Gaetano Donizetti lelkében, mint a mennyei fáklya és az évek folyamán egyre erősebb és erősebb lett, amíg végre lobogva, jelölte ki az ifjú zeneszerző számára az utat, amelyen majd haladnia kell.



Domenico Gaetano Donizetti, aki a nyomorúságos, penészes pinceodúban született, leküzd majd minden akadályt, és elindul, hogy — a művészet királyi babérkoszorújával a fején — meghódítsa nemcsak Olaszországot, hanem az egész világot.



TOLNAI VILÁGLAPJA, 1944. május 3. (46. Évfolyam, 18. szám)


Milyen zenét hallgatsz most? • 249812017-11-29 10:32:59

 DONIZETTI EMLÉKÉRE



GAETANO DONIZETTI: 



«MESSA DI REQUIEM»



 



Cheryl Studer (Soprano)



Helga Müller-Molinari (Alt)



Aldo Baldin (Tenor)



Jan Hendrix Rootering (Baß)



John Paul Bogart (Baß)



Chor der Bamberger Symphoniker



Bamberger Symphoniker



Miguel Angel Gomez-Martinez (Dirigent)



ORFEO



C 172881A/CD.


Gaetano Donizetti • 9392017-11-29 00:59:53

EGY NAGY ZENESZERZŐ EMLÉKÉRE!



220 évvel ezelőtt, ezen a napon született GAETANO DONIZETTI.



(1797. november 29. – 1848. április 8.)





«Donizettit hazavárják»  



Írta: S. Zachár Ilona



Bergamóban, ebben a szép, ősrégi olasz városkában, megszólalnak a harangok. De nem úgy csengnek-bongnak, mint ahogy illenék egy örömünnepen; inkább olyan méla és szívfájdító a hangjuk, akár a halál-harangé. Pedig ma örömünnep van! Hiszen a bergamói lakosság most várja vissza annyi év után imádott, rajongott fiát, a hírneves zeneköltőt, Gaetano Donizettit.



Basoni báróné és leánya boldogan sürgölődnek szobájukban, hogy mindent elrendezzenek, mire a nagymester jön. Náluk lakik majd, hiszen egyedül van, senkije sincs már ezen a világon. A halál elragadta tőle még ifjú korában szüleit, ifjú feleségét, gyermekét. Nem csoda, ha a fájdalom búskomorrá tette és hosszú éveken át úgy bolyongott a világban, mint aki sehol sem találja többé helyét. És nem csoda, ha olyan betegesen vágyott haza Olaszországba, Bergamóba, szülővárosába, ahol minden bokor, minden fa olyan drága neki. Már négy éve készül haza. Sem Bécs ünneplése, sem Párizs lelkesedő hódolata nem bírja a bánatos zeneköltő jéggé dermedt szívét felmelegíteni. Haza akar jönni, haza. ... A párizsi orvosok azonban félremagyarázzák a gyászoló férfi szomorúságát. Felteszik magukban, hogy meggyógyítják a nagymestert s cselt eszelnek ki. Elhitetik vele, hogy hazaviszik Bergamóba; közben azonban ideggyógyintézetbe, az őrültek házába hurcolják, ahol Donizetti előbb kétségbeesetten tombol, tiltakozik, könyörög, majd végkép elhallgat. Olyan apatikus, hogy már semmi sem érdekli többé.



Csak egyre azt hajtogatja:



— Haza akarok menni, haza. ...



Két évig tartották fogva Donizettit, amíg végre belátták, hogy a nagy zeneköltőn már nem tudnak segíteni. És akkor végre hazaengedik. Haza, Bergamóba. ...



Basonl báróné leánykája már gondosan Igazgatja is a karosszéket, hogy Donizetti beleülhessen; felnyitja a zongorát, hogy játszhassék majd rajta. És a mester barátai is odasereglenek. Arcukon örömteli mosoly, boldog elragadtatás, a várakozás édes izgalma.

— Istenem, csakhogy végre visszakaphatjuk őt — rebegi kezét összekulcsolva a báróné. — Micsoda boldogság! Annyi év után! Most végre kárpótolni fogjuk, annyi gyötrelmes egyedüllétért, annyi szenvedésért. Szerető szívek veszik majd körül!



— Szegény Donizetti! — suttogja maga elé barátja s egykori háziorvosa. — Meg kellett ezért a hazatérésért szenvednie. Hja, az életben nem kapunk semmit ingyen. Mindenért meg kell a sorsnak fizetnünk. És sokszor, sokszor még azt a kis boldogságot is olyan későn kapjuk. Akárcsak Donizetti.



Odalent felzúg az éljen. A báróné és a barátok lerohannak és megállnak a legfelső lépcsőn, úgy várják a nagy vendéget, kezükben hatalmas virágcsokorral.

És ekkor megáll a kapu előtt a csukott, fekete batár és egy idegen férfi ugrik ki belőle; kisegíti a nagy vendéget. Az összegyűlt sokaságon megdöbbenés viharzik át; az előbbi mosoly helyére rémület rajzolódik. Mert most ismernek rá abban az összetört, meggyötöri alakban, akit ketten is támogatnak már a bejárat felé, s akinek hófehér feje erőtlenül csüng le a mellére, Gaetano Donizettire.



Basonl báróné arca halálsápadt lesz, kezéből földre hullnak a virágok. Lerohan a lépcsőn és ijedt remegéssel mosolyt erőltetve dermedt arcára, a mester felé nyújtja reszkető kezét.

És ekkor következik be a legszomorúbb meglepetés. A mester nem ismeri meg többé a bárónét, legjobb barátját; nem ismeri meg egybegyűlt barátait; nem ismeri meg szülővárosát sem. Merev, élettelen tekintettel néz körül, mintha nem látna. Vagy talán mindent lát, csak nem tudja többé elmondani?



Odafönt a karosszékben mozdulatlanul terül el Donizetti. Hazaérkezett végre. De későn. Túlságosan soká váratta a sors erre az annyira áhított pillanatra. Gaetano Donizetti nem tudja többé élvezni. Már minden késő. A nagymester élő halottá lett.



— Menthetetlen — suttogja az orvos, föléje hajolva. — Beszélhet bátran, bárómé, a réveteg tekintetű beteg úgysem érti. — Donizetti mereven bámul ki az ablakon. Talán arra a vidám kis fiúra gondol, aki egykor annyiszor szaladgált ezeken az utcákon, vagy arra a gyönyörű fiatal- asszonyra. akit az életénél Is jobban szeretett, s akit a halál olyan korán ragadott el mellőle ?



Barátai szüntelenül azon tárgyalnak, mivel vidíthatnák fel a mestert. Tréfákat beszélnek előtte, elmondják napi derűs élményeiket, de Gaetano arca merev és komor. Lelke egy más világban kering. Az ő világában, ahová nem tudnak utána menni még azok sem, akik szeretik. Nem tudnak nagy titkába belopózni, a mester lelke örökre bezárult előttük.



Örökre?



A fiatal bárónő leül a zongorához. Hangja nagyon hasonlít Donizetti korán elhalt feleségének, Virginia Vassellinek hangjához, és énekelni kezdi a «Lammermoor! Lucia» egyik áriáját. És íme, a körül állók ámulva látják, hogyan színesedik ki a nagymester arca, egykori művének hallatára. A megtört fényű szembe élet, ragyogás költözik, arca egyre pirosabb lesz, és ajka, komor, bánatos ajka, lassan elmosolyodik. Igen. Donizetti ráismert művére.



S életének hosszú idő óta ez az első és utolsó mosolya.



Mosolyog! — kiáltott túl boldogan a báróné. — Meggyógyult! Meggyógyult!



És akkor rémülten látta, hogy a mester nem mozdul többé. Gaetano Donizetti lelke valóban meggyógyult. Meggyógyult és felment a magasságos égbe, hogy ezen-túl már odafönt hallgassa tovább a mennyel muzsikát.



Donizetti hazaérkezett.



TOLNAI VILÁGLAPJA, 1944. május 10. (46. Évfolyam, 19. szám)


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 3822017-11-29 00:53:23

FŐVÁROSI LAPOK, 1893.12.21.:



A párisi magyar egylet új helyiségének dísztermében e hó 17-én  leplezték  le Bertha  Sándor, Párisban tartózkodó zeneművészünknek  arcképét, kinek nagy érdemei vannak az egylet  felvirágoztatása körül. Bertha tiszteletére igen díszes közönség jelent meg a kör termeiben. Munkácsy Mihály indispositiójával mentette ki elmaradását. A  vendégek közt jelen volt Goblet  volt  francia  miniszterelnök és senator is. Miután Hennel alelnök  meleg szavakban emlékezett meg Bertha  érdemeiről, leleplezték a sikerült arcképet,  melyet  az  egylet számára Herzl Kornél festett. A banketten számos felköszöntőt mondtak Bertha Sándorra  s  lelkesen éljenezték Goblet-t, a népszerű francia  képviselőt. Vacsora  után  következett  a  Bertha  tiszteletére adott hangverseny, melynek fénypontját  egy  fiatal,  nagy  tehetségű  magyar  hegedűművésznek, Adorján  Jenőnek  játéka  képezte.  Művészi  bravourral  adta  elő  Berthának  egyik  sonátáját,  a Scenes de la Csardá-t Hubaytól és saját  compositióját, a Sérénade espagnole-t. Schwarz Lajos úr szépen interpretálta zongorán ugyancsak Bertha Sándor egyik kompozícióját.  Telkes úr  nagy  tetszés mellett szavalta el Petőfi néhány költeményét. Kiváló műélvezetet  nyújtott Halász Mariska kisasszony  cimbalomjátéka,  ki  Allaga Vihar-ját  játszotta  s  ráadásul magyar népdalokat. Magyarok és franciák szűnni nem akaró tapsokkal  jutalmazták a fiatal művésznőt. A sikerült estélyt tánc  fejezte be, melyen 60—80 pár,  köztük  sok  francia, táncolta a csárdást.“


A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei • 3812017-11-29 00:46:09

Némi kiegészítés az alábbi információkhoz:



"Flattné Györffy Gizella (Flatt Gaszton ügyvéd neje) sz. 1874. május 14-én. Mint az Operaház ösztöndíjas növendéke kezdte meg 1900-ban művészpályáját. Eleinte csak kis szerepeket énekelt, később rábízták Orlovszkyt a „Denevér“-ben, Gertrudot a „Bánk bán“-ban és „Hamlet“-ben a királynét. Első nagy sikerét Ortrud szerepében aratta a „Lohengrinben“, majd a „Tannhäuser“-ben, Erzsébet szerepében is elismerést vívott ki. Szép terjedelmű és jól iskolázott, átható erejű mezzoszopránja, zenei intelligenciája és színészi tehetsége a legszebb reményeket váltotta be.“


  
Műsorajánló
Mai ajánlat:
10:00 : Budapest
Zeneakadémia, Előadóterem

"Liszt-Kukacok Akadémiája"
Zenés beavató foglalkozás

11:00 : Budapest
Régi Zeneakadémia

Takáts Márton (zongora), Baksa Krisztina (gordonka)
RAVEL: Szonáta, Op. posth (Christian Proske átirata)
BEETHOVEN: 12 variáció a „See the conqu’ring hero comes” témájára a Judas Maccabäusból, WoO 45
POULENC: Szonáta csellóra és zongorára

11:00 : Budapest
Erkel Színház

CSAJKOVSZKIJ: A diótörő

14:30 : Budapest
BFZ Próbaterme

"Kakaókoncert"
BFZ a fiatalokért
ismétlés: 16:30

15:00 : Budapest
MűPa, Fesztiválszínház

Kocsis Krisztián, Zsoldos Bálint (zongora)
Oláh Vilmos (hegedű), Devich Gergely (gordonka)
KODÁLY: Szonáta csellóra és zongorára, Op.4
BARTÓK: Táncszvit, Sz. 77, BB 86
BEETHOVEN: D-dúr szonáta csellóra és zongorára, op. 102, No. 2
BRAHMS: d-moll hegedű-zongora szonáta, op. 108

15:00 : Budapest
Magyar Rádió Márványterme

Borbély László (zongora)
műsorvezető: Kovács Sándor
"Zenebeszéd"
Bach: Goldberg változatok, BWV 988

16:00 : Budapest
MűPa, Üvegterem

Görög Noémi, Görög Enikő (zongora)
Lukácsházi Győző (műsorvezető)
BRAHMS: Két keringő, op. 39
BRAHMS: V. magyar tánc
KODÁLY-IVÁN SÁRA: Háry-fantázia négy kézre
ALEKSANDAR VUJIC: Szerb kóló
SAINT-SAËNS: Vadszamarak
SAINT-SAËNS: Haláltánc
PIAZZOLLA-BORIS MLADENOVIC: Libertango
MILICA ILIC: Aladdin-fantázia

17:00 : Budapest
Pesti Vigadó

Gyermán Júlia (hegedű), Zárbok Zita (brácsa)
Zuglói Filharmónia
Vezényel: Kocsár Balázs
TÓTH PÉTER: Téli Rege
MOZART: Esz-dúr sinfonia concertante K.364
SIBELIUS: V. Szimfónia

17:30 : Budapest
MűPa, Üvegterem

Kiss Judit Anna, Tatai Nóra, Gulyás Bence, Szűcs Attila (ének)
Sotkó Eszter (zongora)
Gulyás Dénes (rendező, műsorvezető)
"Kodály-dalok"

18:00 : Budapest
Zeneakadémia, XXIII. terem

"Házimuzsika a Zeneakadémián"
Gulyás Márta tanítványai

18:00 : Budapest
Fonó Budai Zeneház

Vizeli Bálint, Túri Luca, Cseszák Zsombor, Samu Zoltán
"135 éve született Kodály Zoltán"
A VI. Kecskeméti Prímásverseny díjazottjainak akusztikus koncertje: Vizeli Bálint, Túri Luca, Cseszák Zsombor, Samu Zoltán

18:00 : Budapest
Erkel Színház

CSAJKOVSZKIJ: A diótörő

18:30 : Budapest
Belvárosi Főplébániatemplom

Szent Efrém Férfikar
"Miatyánk koncert"
Karitatív gyűjtés a közel-keleti keresztény iskolák számára

19:00 : Budapest
MűPa, Fesztiválszínház

Csordás Klára (ének), Érdi Tamás (zongora), Lencsés Lajos (angolkürt)
Korhecz Imola (moderátor)
Óbudai Danubia Zenekar
Vezényel: Farkas Róbert
MOZART: A varázsfuvola - nyitány
LISZT: Loreley
WEBER: Hangversenydarab, op. 79
CHOPIN: Andante spianato és Nagy polonéz, op. 22
KODÁLY: Marosszéki táncok zongorára
KODÁLY: Epigrammák
KODÁLY: Nausikaa
KODÁLY: Marosszéki táncok zenekarra

19:30 : Budapest
Zeneakadémia, Nagyterem

A Magyar Kórusok, Zenekarok és Népzenei Együttesek Szövetsége - KÓTA által az összkari művek előadásához delegált énekkarok
KODÁLY 135

19:30 : Budapest
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Budafoki Dohnányi Zenekar
Vezényel: Hollerung Gábor
Feledi János (koreográfia)
"A varázslat"
JOHN WILLIAMS: Harry Potter-szvit
ROSSINI-RESPIGHI: A varázsdoboz

19:30 : Budapest
MOM Kulturális Központ

Kirill Troussov (hegedű)
Anima Musicae Kamarazenekar
VIVALDI: A négy évszak
PIAZZOLLA: A négy évszak Buenos Airesben

20:00 : Budapest
Budavári Mátyás-templom

Magyar Virtuózok Kamarazenekar
vez.: Szenthelyi Miklós
18:00 : Veresegyház
Szentlélek templom

Barthold Kuijken (barokk fuvola), Márta Nóra (barokk fuvola), Ewald Demeyere (csembaló)
"Bach és fiai"
JOHANN SEBASTIAN BACH: G-dúr triószonáta BWV 1039
WILHELM FRIEDEMANN BACH: f-moll duett No.6.
CARL PHILIPP EMANUEL BACH: E-dúr triószonáta Wq 162
JOHANN SEBASTIAN BACH: e-moll szonáta BWV 1034
JOHANN CHRISTOPH FRIEDRICH BACH: d-moll szonáta fuvolára és obbligato csembalóra
JOHANN CHRISTIAN BACH: G-dúr triószonáta

19:00 : Gödöllő
Gödöllői Királyi Kastély, Lovarda

Miksch Adrienn, Schöck Atala, Balczó Péter, Cser Krisztián (ének)
Nyíregyházi Cantemus Vegyeskar
Gödöllõi Szimfonikus Zenekar
Vezényel: Szabó Soma és Horváth Gábor
KODÁLY: Budavári te Deum
KODÁLY: Fölszállott a páva - variációk egy magyar népdalra

19:00 : Pécs
Kodály Központ

Pannon Filharmonikusok
Vezényel a verseny három legeredményesebb versenyzője
"Maestro Solti Nemzetközi Karmesterverseny"
Gálakoncert
ERKEL: Hunyadi László –nyitány
LISZT: Esz-dúr zongoraverseny
KODÁLY: Háry János szvit

19:20 : Szentendre
Péter Pál Templom

Járdányi Gergely (nagybőgő)
Musica Beata Kórus
Új Szentendrei Kamarazenekar
J.S.Bach és Kodály Zoltán művei
A mai nap
született:
1770 • (vlsz.) Ludwig van Beethoven, zeneszerző († 1827)
1775 • François-Adrien Boïeldieu, zeneszerző († 1834)
1882 • Kodály Zoltán, zeneszerző, népzenekutató, zenetudós († 1967)
1917 • Delly Rózsi, énekes († 2000)
1946 • Trevor Pinnock, karmester, csembalista
elhunyt:
1783 • Johann Adolph Hasse, zeneszerző (sz. 1699)
1921 • Camille Saint-Saëns, zeneszerző (sz. 1835)
1923 • Kacsóh Pongrác, zeneszerző (sz. 1873)